Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás
Dr Selynda Wissen

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Ápr. 25, 2018 1:36 pm
Ugrás egy másik oldalra
Dr Selynda Wissen
● ● nomen est omen ● ●

29

Dr Wissen

New Orleans

Gemma Arterton

Vadász

Sel

Orvos, belgyógyászati osztályvezető(New Orleans East Hospital),vadász

a karakterem saját


Születési idő, hely  New Orleans, 1988-07-20
Első átváltozás  -
Család  Sosem tudtam eldönteni, hogy mi változtunk a világgal együtt, vagy a változó világ lendülete sodort magával bennünket, ellenállni képtelen lelkeket az örök pusztulás felé? Miközben minden szétesett, miközben minden ami addig fontos volt a homályos enyészet feneketlen mélységébe hullott, a családom arra tette fel az életét, hogy embereket mentsen, és mindent elpuszítson aminek nincs helye ezen a bolygón. Talpon maradni az elmúlásban, fékezni az önsorsrontó rohanásban, értéket teremteni ott, ahol már egy szál virág is csodaszámba megy majd idővel. Szépen lassan fogyatkoztunk. Hiába akart a lélek szakadatlan munkálkodni, ha a test nem bírt dacolni a természettel, mostanra pedig csupán én maradtam.
Az életemet arra tettem fel, hogy életeket mentsek, szinte bármi áron.Könyörtelenül maximalista vagyok, és bármit a háttérbe vagyok képes szorítani azért, hogy célt érjek.Ez az erősségem.
De az erősségem egyben a gyengeségem is. Időnként hajlamos vagyok irracionálisan viselkedni, ha valaki élete múlik rajta. Nehezen viselem a kudarcot, szinte feldolgozhatatlan űrt hagy maga után az akinek elengedem a kezét, Ennyi idő után sem vagyok képes feldolgozni a halált.Ennek is, mint annyi minden másnak, oka van…

 

“Én reszketek egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet...
De végzetünkkel mindhiába küzdünk:
Nekünk együtt még halni sem lehet!...”

Törött, barna bőrrel borított napló. Időette,sárguló lapokon futó, összekapaszkodó betűk tengere.
“Ez a szerelem az évszakokból született. A tél fagyos ölelésében forrón omlott egymásba, az első rügyekkel szökkent szárba az illatos tavaszban, kivirult, színes pompájában ragyogott a részegítő nyárban, és megérlelte a mosolygós ősz, hogy aztán újra a tél hótakarója alatt keressen vigaszt.
Ez a szerelem az évszakokból született és az elkövetkező évszakok adták a rettegést, a várakozást, végül az elmúlást.
Mert bárkit megmenthetsz, de aki a legfontosabb, azt erősen szorítva, akarva, küzdve és minden zokogásod közepette is el fogod veszíteni, ha eljön az ideje.
Bárkit megmenthetsz….csak Őt nem.”

Hittem én.
...és a mai napig ebben a hitben élek...

Fáradtan dörzsöltem meg a szemeimet, ujjaimmal körkörösen simítottam át szinte simogatva a szemgolyókat is. Az álom elűzhetetlenül hintázott a szempilláimon, az előttem heverő kimutatásokon a szálfaegyenesen sorakozó számok halmaza egyetlen masszív ponttá merevedett előttem. Azt hiszem képtelen lennék megmondani, hogy nagyjából öt perce mit is nézek pontosan. Pedig tudtam, hogy az osztályom orvosainak számszaki kimutatásai hevernek előttem, amelyből valami felfogható és egyszerű jelentést kellene fabrikálnom. Képtelen voltam gondolkodni, ahogyan két éve, hogy szinte csak lélegzem, de már nem élek. Mintha nem lenne miért. Partot vesztett folyó lettem, elszakadt gyümölcs a fától, leszakított, szélre bízott pitypang ernyő. Azon meditálok, hogy mit csináltam rosszul azon a decemberi fagyos reggelen, mit tehettem volna még? Pedig ott sem kellett volna lennem….nekem akkor egy értekezleten kellett volna ülnöm, helyette azonban rettegve, reszketeg lábakkal, szinte a lélegzetemet is akarattal visszatartva figyeltem a monitoron a ritmusát veszített szívének kirajzolódó ütemét. A nyelvem a szájpadlásomon dobolta az ütemet, követelte a szabályosságot, összekoccanó fogaimon túl a némán megszülető szavakkal könyörögtem neki, hogy ne adja fel a küzdelmet. Agyam ezerszer is kiátkozta amiért a figyelmeztetésem ellenére odament, ahova nem kellett volna. De parancsa volt...mondta Ő.

~Tagadd meg!~
~Tudod, hogy nem lehet.~


Tudtam.Mégis erre kértem, mert rossz előérzetem volt. Úgy öleltem azon a jellegtelenül szürke reggelen, mintha egyetlen színfolt lenne életem palettáján.Az is volt. A jövőm, a terveim, a sikereim, az előrehaladásom az orvosi ranglétrán. Mindent neki köszönhettem, mert hitt bennem, mert hinni akart, mert biztatott, mert tudta, hogy képes leszek rá. Nem csupán gyógyítottam az embereket, hanem eljutottam a lelkükig. Ő tudta, hogy a test csak akkor menthető, ha a lélek nem adja fel. Akkor és ott azonban Ő feladta, csak én nem tudtam megtenni.Mert nekem Ő volt a lelkem.
A lélegeztetőgép monoton búgása tudatosította bennem, hogy már csak azért él, mert mi még úgy akarjuk, hogy éljen. Arcán békésen simultak el az aggodalmas ráncok, homlokán nem vetett árnyékot a múltja, melyet vérrel írt az időbe az évek előrehaladtával. Áldozatai voltak, miközben nekem mások életéért kellett küzdenem. Ő elvette azt amit én másoknak adtam. A mérleg két serpenyője voltunk, mégis valahol félúton találkoztunk és megtaláltuk az utat a másikhoz.
Csak egy bevetés volt, egy átlagos parancs, és nem sejtették, hogy csapdába sétálnak bele.Ha nem megy el akkor reggel, ha elmegy de a hátsó sorban marad, ha a hátsó sorból nem tör előre, ha nem neki kell elsőre berontani a helyre...annyi de annyi variáns, annyi útelágazás ezen a kietlenül egybefüggő kusza életösvényen, lehetőségek megannyi verziója közül mégis azt találta meg, amelyben menthetetlenül sodródott az elmúlás felé.
Mikor behozták már éppen indultam William-hez, hogy megbeszéljük a konferencia anyagát, hogy megtervezzük miről fogunk beszélni a polgármester következő jótékonysági bálján...akkor fontosnak hitt dolgok silányultak banálissá, és már semmi mást nem láttam, csak az összetört, ezer sebbel pettyezett testét, és kínzó fájdalom szorította össze a mellkasomat. Nem tudtak elküldeni, nem hagytam, hogy megállítsanak a bemosakodásnál, és azt sem, hogy ne legyek ott egészen addig a pillanatig, amíg valaki ki nem mondta a nyilvánvalót: menthetetlen.
Nem tudtam elengedni, képtelen voltam arra amire orvosként felesküdtem...önző voltam ahhoz, hogy bevégeztessem a kegyes halált, hogy elengedjem a kezét. Még egy utolsó csókot leheljek a homlokára, még kisimítsam azt az egyetlen tincset és a füle mögé igazgassam, még egyszer láthassam a vékonnyá feszülő ajkakat, amint dacosan elmondja, hogy bárhova is kell mennie életben marad. Miattam.Miattunk.
Élni ezerféle módon lehet, meghalni is éppen úgy.Ujjaim oly kitartóan és szinte fullasztó akaratossággal markolták a párnát a feje felett, és a szemeim könyörgőn pislogtak a gép felé, hogy ne álljon le.Egy nővér állt mellette, hogy megtegye azt amire én képtelen vagyok. A zokogást visszafojtottam, nyeltem a könnyeket mint összepréselt gombócokat vékonyka torkomon lefelé, szinte belül zengtem imámat a megtagadott isten felé, hogy ne vegye el...ne Őt.
Orvos vagyok, tudnom kell megbirkózni az ilyesmivel, és addig ment is.Valamennyire. De amikor Róla volt szó egyszerűen elfelejtettem orvosnak lenni. Odakint már esteledett. Borús nyugalommal omlott el a szürkület a város felett. Amikor az ablak felé pillantottam minden szétfolyt előttem, hogy megint abban a négy évvel korábbi téli estén legyek, amely mindent megváltoztatott. Hullámzó emlékek közé zuhantam.

“Már odakinn,a télhez képest szokatlanul enyhe lágy estében érezni lehetett a súlyos parfümillatot, hallani lehetett a méregdrága pezsgőspoharak összekoccanását, morajló, egybefüggő duruzsolás közé befészkelődő halk nevetéseket.
Mély levegőt vettem a hosszú lépcsősor előtt, melyet kétoldalt, apró kis murillo angyalkák dundi kezeiben tartott gyertyát stilizáló lámpái világítottak meg. Végigpillantottam magamon, még egyszer utoljára, megérintettem a fülemben függő világoskék kristály fülbevalót, és megemelve az estélyi ruhám alját elindultam felfelé. Alig tettem meg pár lépcsőfokot, egy hangot hallottam a hátam mögött.
- Csak ne olyan sietősen Dr. Wissen, a végén még nyakát töri!- fülbemászó bariton volt, egy fiatal férfihoz tartozott, és már láttam is magam előtt tisztes, táncoló, kunkorodó barna tincseit, nevető szemei körül az idő szarkalábai dacolva mindennel egészen kisfiús bájt kölcsönöztek az illetőnek. Bár megfordultam és mosolyogva üdvözöltem, már abban a pillanatban, hogy meghallottam, tudtam, hogy ki ő.
Udvariasan nyújtotta a karját segítségül és én készségesen fűztem közé a sajátomat, majd egy őszinte és alig leplezett mosoly mögé rejtezve hajtottam meg enyhén a fejemet. A kabát takarásából felvillant hosszú fehér nyakam szabályos íve, és még ha nem is láttam, valahol legbelül éreztem, hogy ott felejti a tekintetét, és egy alig hallható forró sóhaj csiklandozta át a halántékom. Barátok voltunk. Én ezt akartam. Tudom, hogy ő is. Mégis működött valami, ami nem engedte, hogy ez a gondolat befészkelje magát az elménkbe.A karját adta, és én a karomat adtam. Nem történt semmi. Nem is fog. Akkor ezt gondoltam. Tévedtem.
Odabent egy melankólikus keringőt kezdtek játszani, a bejárat mellett egy testes férfi egyensúlyozott vanília illatú szivart kicsi, virsli szerű ujjai között. Kaján óvatossággal biccentett nekünk amikor elhaladtunk mellette.
Hívogató este volt. Az a fajta, amelyet nem vár az ember, és amiben mégis képes elveszni, ahogyan halad előre az idő.
- Az első táncát nekem adja?
- Nincs táncrendem, pocsék táncos vagyok.
- Nem hiszek magának. Majd megtanítom.  
Beleborultunk a táncba, az életbe, egymásba.
Dacoltunk mindennel.
Végül belebuktunk.”


Még egyszer megigazítottam a párnát, még egyszer megsimítottam az arcának ívét mutatóujjam vezetve végig az utolsó ismert barázdán is. Még egyszer csókot leheltem ajkaira, és hangtalan búcsúztam Tőle. De nem örökre. Úgy nem tudnék. Kell valami kapaszkodó.
Csendes léptekkel hagytam el a szobát, vissza se nézve, hogy a zsebembe csúsztatott mobil gyorsgombjára nyomjak és Will-t hívjam. Második csengetésre felvette.
-Bocsánat a késés miatt. Közbejött valami. Negyed óra és ott vagyok.
A hangom oly félelmetes nyugalommal csendült. Beleszőttem a fájdalmat, de eltakartam. Csak a sóhajom lehetett árulkodó.

Ha jobban figyelek….

A főbejáratnál egy fekete öltönyös alakba botlottam. Idegen volt. Számomra.
A lélegeztető gép még mindig ütemesen zakatolt, a nővér ugyanúgy állt mellette, akárha várt volna valakit. Várt is. A fekete öltönyös lépett be, és egy sokat mondó biccentéssel bocsátotta útjára, majd a masszív fekete táskából egy fecskendőt húzott elő, és közelebb lépve az ágyhoz a branülön keresztül beadta a betegnek.

- Ébresztő katona! Véget ért a harmadik próba. Érzelmek kizárása. Remélem tudja ez mit jelent.

Mindeközben én magamban felkészültem egy örök életre tartó gyászra, és új célok keresésére.
Pedig ha tudtam volna…

*megjegyzés: karakterem egy másik oldalról áthozott, egyszer már megalkotott karakter, a saját szellemi termékem az írás


Vissza az elejére Go down

Vámpírboszorkány
Ebony Tate-Smith
Dr Selynda Wissen Tumblr_ol8bpmGda01sasfc6o1_250
Tartózkodási hely :
mystic falls, whitmore ✤ ✤
Hobbi & foglalkozás :
i'm trying to be okay ✤ ✤



A poszt írója Ebony Tate-Smith
Elküldésének ideje Szer. Ápr. 25, 2018 10:16 pm
Ugrás egy másik oldalra
Gratulálunk, elfogadva!
● ● üdvözlünk a diariesfrpg oldalán! ● ●

Kedves Selynda! 40

Bocsánat, hogy a figyelmetlenségem miatt csak most jutottam el hozzád... nagyon bánom, hiszen így később olvashattam ezt a csodálatos irományt, amit virtuális papírra vetettél. Mielőtt belekezdenék az írásod dicséretébe, engedd meg, hogy leboruljak a play by választásod előtt: a színésznő nagy kedvencem, mindemellett ez a gyönyörűség egyszerűen beragyogta a napomat. 40

Az első ami eszembe jutott, hogy nem lehet könnyű neked. Összeegyeztetni a vadászlétet, amelynek alapvető eleme a gyilkolás, valamint a gyógyítást és az élet megmentését magába foglaló orvosi hivatást... kemény munka lehet, ez a soraidból is érződik. A vívódásod és a szeretett személy elvesztése iránt érzett fájdalmad olyan mély, hogy a betűkből mintegy kéz nyúlt utánam és ragadott el, hogy teljesen kifacsarja a szívem.  Tehetetlen voltál. Te, a nő, aki egyszerre képes elvenni és visszaadni az életet, semmit sem tehettél a férfiért, aki a világot jelenti neked és aki létezésében új időszámítás kezdődött, ami minden bizonnyal a te sorsodra is kihatással lesz. Őszintén? Nem lennék a helyedben, ám ez nem jelenti, hogy nem szorítok érted és fogom tövig rágni a körmömet, mi fog történni veled. 40

Nem is tartalak fel tovább. Menj, foglalózz, aztán irány a játéktér! Jó szórakozást kívánok! Smile


Vissza az elejére Go down
 

Dr Selynda Wissen

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Vadászok-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •