Share | 

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
⚘ on the run
Humor :
⚘ mentally unstable



A poszt írója Esmond Shaw
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 12, 2017 11:27 am
Ugrás egy másik oldalra

kayla & esmond

Nem tölt el különösebb nyugalommal, hogy Kaylára vagyok utalva. Elégedettebb lennék egy független varázslattal, ami semmilyen formában nem köt össze minket. Neki ez jó? Vagy talán épp ezért csinálta? A tudatért, hogy ennyi év után ismét összeköt minket valami? Valószínűleg nem. Hisz miért vértezne fel engem valamivel, ami az enyém, ha szimplán adhat egy morzsát a sajátjából. Ez az Kayla, éreztesd csak, hogy kettőnk közül te vagy a hatalmas, én meg a bolond, aki eldobta az emberségét. De hisz épp ezért jöttem hozzá, mert én is tisztában vagyok vele. Egyébként sem tekintettem a vámpírlétre különösebb teherként, soha. Ez egy döntés, egy áldozat, amit meghoztam és csak rajtam múlt. Miért maradtam volna az, ami? Gyenge és sebezhető, tehetetlen. Miért, mikor válhattam valami erősebbé. Akit már nem tudnak csak úgy félre lökni és elvenni a fia életét. Akit már nem tudnak csak úgy összeroppantani. Nagy ár lenne érte az elmeháborodottság? Ugyan már. Ezt akkor is megfizettem volna, ha ember maradok. Annyi különbséggel, hogy valószínűleg névtelen  koldusként rogytam volna össze egy sikátorban. Így emberfeletti erőm van, nem öregszem. És amíg van ember a földön, addig nem is éhezem. Nem várom el Kaylától, hogy megértse, de neki is el kell ismernie, hogy az én életemnek csak így van értelme.
- A jó élet esélyét elvették tőlem '770 tavaszán. - Közlök ennyi a kimondatlan kérdésre. A hangom sokkal inkább tűnik érzéketlennek, valahol keserédesnek, mint rágalmazónak. Ez a nagyon ritka alkalmak egyike - ha nem az első alkalom... - hogy nincs a tónusomban semmiféle célzás a volt feleségem irányába. Csak egy megtört férfi szimpla kijelentése az egész. A történetünk csúfos, szörnyű véget ért. De ez nem jelenti azt, hogy a nagy szám ellenére egy percét is meg nem történté tenném. Ha valamit, hát ezt nem vehetik el tőlem. Kayla azt csinál a emlékeivel, amit akar. De az enyémek maradnak ott, ahol vannak. Ellentétben velem, aki elfordul és úgy sétál ki a boszorkány életéből, ahogy mindig. Visszatekintés nélkül. Hisz megkaptam, amiért jöttem.


*záró*
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, near to delmar ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆
Humor :
ancient ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Szer. Okt. 11, 2017 7:36 pm
Ugrás egy másik oldalra

Esmond & Kayla

Kezdtem elfáradni, mentálisan, érzelmileg. Esmond, jobban mondva a hozzáállása volt az én keresztem, amely fel-fel bukkant, így állandó bizonytalanságba kergetett: amikor azt hittem vége, nincs tovább, talán a múltam keményebbik és engem szenvedni látni akaró fele feladta, újra kopogott az ajtómon, belibbent a helyiségbe, ahol tartózkodtam és letarolt minden jót, amit kemény munkával felépítettem, ami pedig tetszett neki a romokból, kiválogatta és magával vitte, mint egy keselyű. Szerettem volna azt hinni, hogy nem direkt csinálja, csak az idő folyamán magára szedett érzelemmentesség és fájdalomcsillapítás gyanánt tombol benne a vágy, hogy az én szívembe is tőrt szúrjon, képletesen a kezei közé kapja és megszorongassa, de egyre kevésbé hittem ebben a verzióban… minden egyes apró jel arra utalt, hogy élvezte a kínzásomat és azt, hogy lépten-nyomon bajba kerül, megpróbálják megölni és vadásznak rá. Miért nem vagyok képes elfogadni, hogy sokkal valószínűbb, hogy az őt ért történések miatt teljesen más személyiség vált belőle? Tényleg ennyire nem látja, hogy szeretném megvédeni azt az esetlegesen létező, apró részt, ami az emberi mivoltához köti?
- Ha át akarnálak verni, évekkel ezelőtt megtettem volna. - Ártani neki? A boszorkányok elé dobni, mint egy koloncot, hogy azt tegyenek vele, amit akarnak? Előbb halnék meg annak ellenére, hogy néha kihoz a sodromból a paranoiájával és a hamis feltételezéseivel. Milyen fajta szörnyetegnek néz engem? Azért nem tartott tovább a varázslat pár percnél, mert évszázadok álltak rendelkezésemre a tanuláshoz, jól bántam az erőmmel, uraltam, képes voltam összpontosítani és kialakítottam azt a mágiahasználati rítust, amely a legegyszerűbb, mégis a leghatásosabb... a tragédiánk óta a fejemre olvassa, hogy a boszorkány-mivoltom miatt vesztettük el a fiúnkat, éppen a képességeimet nem kellene megkérdőjeleznie.
- Készen vagyunk. - Bólintottam. - Amíg saját magamat védem, téged is foglak. - Szavaim egy vallomással is felérhettek volna, bár fogalmam sem volt, miért törtem magam, úgysem fogja elhinni, hogy jót, legalábbis nem rosszat akarok neki. A tekintete, a szarkazmusa és a távolságtartása elárulta, hogy teljesen bizalmát vesztette irányomba, talán ha tehetné és egyáltalán nem lenne rám szüksége néhanapján, már meg is ölt volna. Ezen nem volt mit csodálkozni, olyan módon árultam el, ami megbocsájthatatlan. - Szóval igen, ennyi. - Erősítette meg még egyszer. Figyeltem, ahogy egy halk köszönöm elmormolása után az ajtó felé indul, mégsem tudtam végignézni, ahogy kisétált az ajtón. Nem vitt rá a lélek, képtelen voltam bámulni a küszöb átlépését, ezért elfordultam tőle és a felsőm alját az újdonsült sebemre szorítva, a késsel a kezemben indultam a konyha felé. Én lepődtem meg a legjobban, amikor a beálló csöndet megtörte a hangja, kérdése hallatán felé kaptam a fejem. Talán a számat is eltátottam, annyira nem tudtam, mit válaszoljak. Jó életem? Az övéhez képest vagy általánosságban? Mi számít jónak? Hogy mondhatnám neki azt, hogy nincs semmi bajom és szeretem, ahogy élem a mindennapjaimat?
- Nem panaszkodom. - Mondtam aztán. Visszakaptam a legjobb barátomat, szerettem a munkámat, a kovenem egy ideje nem talált rám... nem mondhatom, hogy rossz sorsom van. - Megkérdezném tőled ugyanezt, de nem vagyunk egy véleménnyel a jó élet definíciójáról. - Összepréseltem az ajkaimat. Ha ő élvezi, hogy bántják és bánthat másokat, nem tudom, mit gondoljak.

cukivagyok:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
⚘ on the run
Humor :
⚘ mentally unstable



A poszt írója Esmond Shaw
Elküldésének ideje Szer. Okt. 11, 2017 1:45 pm
Ugrás egy másik oldalra

kayla & esmond

Szeretném dacosan ellökni magamtól, hisz nem gondolhatja komolyan azt, amit mond.  Na, nem szó szerint. Kayla hozzám képest igen csak törékeny.Szóval nem akarja, hogy meghaljak. Ez afféle nők meg az érzelmeik dolog lehet. Azt várná az ember, hogy magasról tegyen rá, élek-e vagy halok. Egy részem, a józan ész olykor fel-fel pislákoló szikrája mégis azt mondja, hogy ne legyek ilyen konok. Mert fordított esetben én valószínűleg darabokra tépném azt, aki bántani akarja őt. Attól függetlenül is, hogy hivatalosan nem érdekel a sorsa - és ezt remekül elő is adom. - Ő meg azt akarja, hogy éljek. Ha miattam akarja, ha a saját lelkiismerete miatt, mindegy. Nem számít, hogy mit akar. Mióta elárulta a családunkat a titkaival, nem számít Ő mit akar.
- Nem mondanám, hogy fenyegetlek, Kayla. Csak szeretném tisztázni, hogy hányadán állunk. - Nem tudom, olykor miért tesz úgy, mintha ő még látni akarná bennem a férfit, aki az élete része volt. Vagy hogy meghatja az erkölcstelenségem. Nem lehet ennyire ostoba. Azért hagytam el, mert ő ezt akarta. Jó, sosem mondta ki, de tudom, hogy ezt akarta. Csak gyáva volt ő megtenni a nehéz lépést. Sőt, lehet, hogy ő maga intézte így a dolgokat, hogy megszabadulhasson a családjától, a kellékeitől és tovább álljon. Nem, nem. Ezt be kell fejeznem. Nevetséges, hogy mennyire könnyen rohanok a paranoia felé, ha az ex-nejemről van szó. Hiába adom itt a "férfit", az én részemen is túl sok a feltéphető seb, nem csak az övén. Nem is mondok neki többet, csak egyenes tartással elnézek a feje felett egy véletlenszerű pontra a nappalijában. A temperamentumomhoz mérten meglepő türelemmel állok előtte. Elhatározva magam, ameddig csak kell. De legnagyobb meglepetésemre, nem tart soká. Rejteni próbált kíváncsisággal követem a néhai feleségem lépteit, amikor eltávolodik tőlem, majd visszatér. Idegenkedem én ettől a késtől. Csak egy kés? Át akar verni? Felteszem, igen. Egy elmormogott abrakadabra, meg egy konyhakés és mehetek isten hírével, mi?
- Ne próbálj meg átverni. - Bosszúsan szűröm felé a szavakat a fogaim között. Mégis érzek némi késztetést arra, hogy megbízzak benne. Talán azért, mert ez az egyetlen lehetőségem. Talán csak a régi idők emléke miatt. Ki tudja. A testem megrándul, ahogy a mágiája a bőröm alá issza magát és egy hosszúra nyúlt másodpercig úgy érzem, hogy összeforrunk. Ami határozottan nem tetszik. De ha az én testemen átfut az ő érzete, akkor talán ő is érezheti az utóbbi heteim, hónapjaim töredékét. A végeláthatatlan versenyfutást. A titkomat, azt... hogy élvezem.
- Biztos vagy benne? - Kérdezek vissza nagy vonalúan. Mintha rá céloznék. Arra, hogy még nem kaptam meg mindent, amiért jöttem. Például őt nem. Ami persze nem így van, nem érdekel, mi lesz vele. Csak magamért jöttem. De akaratlanul is szokásom olykor rátelepedni az érzelmeire. Hogy biztosan ne felejtsen el még néhány napig. Hogy neki is rossz legyen.
- Ennyi? - Kissé felfelé ívelődik a szemöldököm, de nem sértésként jön a kérdés. Szimplán csak valami többre számítottam. Tudod, gyertyák, meg szellemek huhogása, hasonlók.
A tenyerembe nézek, figyelem ahogy szempillantás alatt gyógyulni kezd a seb. Aztán a tekintetem Kayla apró kezére vándorol át. Látni, hogy elmélkedem, de végül nem mondok semmit. Nem ajánlom fel a vérem. Csak arra lenne jó, hogy elutasíthassa. Jól mondja. Megkaptam, amiért jöttem. Szóval akár távozhatnék is. Nem gondoltam, hogy ilyen könnyű dolgom lesz vele. Nagyot szusszanok. Mintha szavak nélkül fejezném ki azt, hogy "hát jó", miután ő azt mondta volna "kérlek távozz". Felteszem, ő sem készül nagy búcsúzkodásra. Megszokhatta már, hogy jellemzően eltűnök az életéből. Ahol sosem maradok sokáig. Elmormogok hát egy halk köszönömöt és az ajtó felé veszem az irány. A kezem már a kilincsen, nyitom is. De épp csak résnyire. Ekkor megáll a mozdulat és félig a irányába fordulok.
- Ugye jó életed van?...
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, near to delmar ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆
Humor :
ancient ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 09, 2017 7:09 pm
Ugrás egy másik oldalra

Esmond & Kayla

Ne menjünk bele... hát persze. Soha nem mentünk bele. Akárhányszor szólásra nyitottam a számat, mert késztetést, sőt, inkább akarást éreztem arra, hogy beszéljen, csitítani kezdett és szinte belém fojtotta a szót. Nekem sem esett ínyemre felhánytorgatni a múltat, történeteket szőni aköré, ami tényleg történt, de nem engedhettem az anélkül hogy legalább egy kicsit beavasson abba, mi játszódik le benne, miért nem hagyja már annyiban ezt az értelmetlen vendettát és próbál meg viszonylag normális életet élni. Csak próbálja meg! Olyan nagy kérés? Miért ennyire furcsa, hogy nem szeretném szenvedni látni a férfit, aki egykor a világot jelentette nekem és aki az egyik legkomolyabb szerepet töltötte be a létezésemben?
- Keresztbe tenni? Nem akarom, hogy meghalj! - A kimondott szó nem sokat ér, de ha nem is most, a legközelebbi találkozásunk alkalmával tudnám, megtartotta-e az ígéretét vagy sem. Ő vajon mit tenne az én helyemben? Jó utat kívánva engedne gyilkolászni és mosolyogva köszönne el tőlem abban a tudatban, hogy még adta is alám a lovat a védelmével? Én erre képtelen voltam, muszáj volt beleszólnom, megkérnem... még csak könyörögni nem könyörögtem, de látva az egyszerre ridegen és manipulatívan megcsillanó tekintetét, hirtelenjében lefagytam, rájöttem, hogy itt bármilyen szentbeszéd kevés lenne. Semmit sem tehetek. Teljesen elveszett, már egy kis része sincs, ami hallgatna rám... a volt feleségére,a  fia anyjára, a nőre, akivel le akarta élni a neki szánt éveket.
- Ide jutottál? Fenyegetsz? - Fájdalmas mélyedés jelent meg a szemöldökeim között, a homlokom ráncokba futott. Nem tudom, mennyire hihetek neki. Mit tenne, ha nem kapná meg, amiért jött? Kísértene, üldözne, terrorizálna, úgy kapná az ujjai közé a lelkemet szorongatásra, mint ahogy a tenyere az arcomra simult? Mély levegőt vettem, elléptem előle, hogy felvegyem az asztalról a kést, amit pár perccel ezelőtt kihoztam a konyhából. Mi mást tehetnék? Nem azért csinálom meg a varázslatot, mert azt akarom, hogy eltűnjön, hanem... azért, mert úgyis el fog tűnni és nem engedhetem ki ezen az ajtón véletlenül. Nem bírnám elviselni, ha miattam esne komolyabb baja.
Először az ő tenyeréhez helyeztem a pengét és végighúztam rajta, majd a sajátomat sértettem fel és ujjainkat úgy kulcsoltam össze, hogy a sebeink fedjék egymást. Lehunytam a szemem, mormolni kezdtem: a mágiám a bőre alá fog ivódni, amíg meg nem fogom szakítani a kettőnk közötti kapcsolatot és a saját védelmi varázslatomat, őt sem fogják megtalálni. Az az ige fogja védeni, ami engem is, nekem pedig eddig nem volt bajom. - Megkaptad, amiért jöttél. - Szólaltam meg pár perc múlva, elengedve őt.

cukivagyok:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
⚘ on the run
Humor :
⚘ mentally unstable



A poszt írója Esmond Shaw
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 09, 2017 4:00 pm
Ugrás egy másik oldalra

kayla & esmond

- Ne menjünk ebbe bele, Kayla. - Tudtam, hogy nem lesz egy egyszerű menet, ami itt rám vár. Hogy nem fogom első szóra megkapni a segítséget, amire szükségem van. De a fröcsögést még így is kihagynám, köszi. Meglehet, neki most friss és feldolgozandó a tény, amivel szembesült. Az, hogy mivé vált a gyereke apja. Akkor is, ha az számára is mindig nyilvánvaló volt, hogy az az út, amin én járok, nyomot hagy. És most láthatja, hogy nem csak a nem létező lelkemen, nem csak a bőröm alatt, de fizikailag is. Egyébként sem számít már, hogy ki mit érdemelt meg és mit nem. A kérlelésére viszont reméltem,hogy nem fog sor kerülni. Benne volt a pakliban, hogy azt akarja majd, álljak le. De őszintén... Tényleg azt hiszi, hogy megtenném?
Mosolyszerű grimasz játszik az erős vonásaimon, ahogy állom a tekintetét. Tudnia kell, hogy szemrebbenés nélkül az arcába hazudnék. Rég nem élek már a becsületesség luxusával. Az ilyen dolgok csak hátráltatják az embert. Ha egy erősebb ellenféllel állsz szemben, meg kell tanulnod mocskosan játszani. Én pedig pontosan ezt teszem, már emberöltők óta. Miből gondolja tehát, hogy van bármi értelme a kérésének? Az alkujának?
- Azt hiszed, nem vernélek át? - A hangom túl gyengéd ahhoz, hogy ne tükröződjön róla a rosszindulat. Hisz nem szokásom ilyen szép tónusban beszélni. Túl karakán vagyok hozzá. - Miért akarsz keresztbe tenni nekem? - Az ég világon semmi haszna nem lenne abból, ha én leállnék. Nincs közünk egymáshoz az emlékeinken kívül. Sőt, csodálom, hogy még nem szabadult meg tőlük. Na meg kérjen tőlem bármit, csak ezt ne. Ez minden, ami én vagyok. Az egyetlen célja a vámpírlétemnek. Ha feladnám a kovennel való adok-kapokot, akkor feladnék mindent. Akkor pedig védelemre sem lenne szükségem. Megváltás lenne egy karó. Röviden: nonszensz, amit kér. Buta, buta Kayla.
Tudom, hogy sokszor nem voltam jó benne, de őszintén szerettem ezt a nőt. Egy apró, emberi részem erre a mai napig emlékszik. Talán nem is olyan apró az a rész. Talán épp ez a baj. Hogy túl emberi vagyok. Hisz miért hajkurásznám a bosszút a saját vérszomjam céltalan csillapítása helyett, ha inkább lennék vámpír, mint ember. Rajtam valamit nagyon elcsesztek az átváltozásnál. Nem egy koldus torkát kellett volna elharapnom a beteljesedésért, hanem valami értelmiségiét. Idő közben visszaveszem a pólóm és a vékony, sötétkék hosszú ujjút is. Majd a nagy tenyerem az előttem eltörpülő nő arcára simítom. Csak finoman. Nem csodálom, hogy elfelejti, milyen erős is lehetne, amikor ilyen dominánsan nézek le rá. Pedig nem kellene ilyesmit kiváltanom belőle. Tudom, hogy egy  senki vagyok számára.
- Figyelj, nyuszi. Ne legyél butus. - Cirógatom hüvelykujjammal az arcát. - Van itt egy kellemes életed. Praxisod. Ne ártsunk neki. Csak végezd el a varázslatot és had menjek isten hírével. - Míg a szavaim gyengédek, a tekintetem túl elvetemült. Technikailag épp megzsarolom, de ne érts félre. Nem akarok fenyegetőzni. Csak szeretném tisztázni vele, hogy hányadán állunk. Végül... mivel tudom, hogy egy őszinte ígéretet akar, hát megkapja tőlem, miután elhúzom a kezem az arcától. - Megígérem... Hogy ha segítesz, tovább állok anélkül, hogy beleköpnék a levesedbe. - Áll az alku?

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, near to delmar ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆
Humor :
ancient ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 07, 2017 8:17 pm
Ugrás egy másik oldalra

Esmond & Kayla

Féltem hozzáérni, de meg kellett tennem, szinte földöntúli késztetést éreztem arra, hogy a kezem alatt érezzem a durva sebeket. A felszínük görcsörtössége jelezte, hogy a legkülönfélébb válogatott eszközökkel okozták őket, szinte éreztem a belőlük áradó mágiát és sokat adtam volna azért, hogy átélhessem az alattuk megbúvó, lélektörő fájdalmat. Nem azért, mert mazochista lennék, csupán... a volt férjem testének érintése egyszerre bizsergette az ujjbegyeimet és akarta elérni, hogy az ajtón kirontva, széttárt karokkal ajánljam fel magam az egykori kovenemnek, megkönnyítve ezzel az évszázadok óta bőszem folytatott hadjáratukat. Esmond sohasem beszélt az érzelmeikről, csak a tényekről, arról, éppen mennyit ölt meg közülük és mindig az orrom alá nyomott egy képletes emlékeztetőt, amin az állt: én tettem ez vele, az én hibámból halt meg a fiunk és vele ő is. A sebei is a bűntudatom ezen részét jelezték vissza, nem hagytak nyugodni, a mellkasomba szorító érzés költözött és egyszerre szerettem volna hatalmasat, bár neki valószínűleg szúnyogcsípés-szerűt ütni Esmond hátára és magamhoz ölelni. Hogy teheti ezt velem? Hogy teheti ezt magával? Miért érezteti velem, hogy míg ő minden tőle telhetőt megtesz a bosszújáért és a fiunk lelki békéjéért, én csak lógatom a lábam és élem az életem? Mi mást tehetnék? Toporzékoljak, induljak a boszorkányok ellen, keljek ki magamból? Ha én haltam volna meg és William élne, az én tiszta lelkű fiamtól azt kértem volna, hogy próbáljon tiszta lappal kezdeni, miután meggyászolt, legyek neki egy szép emlék... ezért indultam el én is ezen az úton.
- Annyira... - Csúnya, sajnálom, nem ezt érdemled, ostoba vagy, hogy kitetted magad ennek? Hangom halk volt, beleveszett a szoba csendjébe,  csupán a gondolataim dübörögtek, de rögtön elhallgattak, amint elmondta, mit kérdeztek tőle.
- Nem érdemelted meg! - Jelentettem ki a hirtelen belém költözött magabiztosság és rökönyödöttség keverékével, visszaléptem vele szembe, hogy ne a hátánál ácsorogjak.- Egyikünk sem érdemelte meg... ez az egész egyedül a kovenem hibája. - Sokszor elmondott hazugság volt ez, rengeteg időbe tellett beépítenem a mindennapjaimba. Ha elmondtam volna Esmond-nak, talán felkészültebbek lehettünk volna, de ő akkor sem tudott volna semmit tenni. Egyszerű halandó volt, az aggódással csak megnehezítette volna a dolgomat, így legalább csak a saját aggályaimmal kellett foglalkoznom, miközben folyamatosan fenntartottam a minket védő bűbájt. Végül... ez sem volt elég.
- Esmond... - Rá emeltem a tekintetemet, nem akartam máshová nézni, csak a kéken világító szemeibe, hátha így végre észrevesz bennem némi féltést és komolyságot. - Kérlek, állj le! Bele fogsz halni. - Mondtam ki a nyilvánvalót. Annyira szerettem felnézni rá, mindig a régi időket juttatta eszembe, egy pillanatra újra annak a törpének képzeltem magam, akit megvéd az óriása. Most viszont csak a bajt hozta rám. - Megcsinálom a védelmi varázslatot, de csak akkor, ha megígéred, hogy nem mész utánuk. - Miért is akadékoskodom? Már nem tudok hatni rá, azok az idők elmúltak, ám...volt bennem némi remény annak irányába, hogy jobb belátásra téríthetem.

cukivagyok:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
⚘ on the run
Humor :
⚘ mentally unstable



A poszt írója Esmond Shaw
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 07, 2017 1:31 pm
Ugrás egy másik oldalra

kayla & esmond

Rosszul esik itt állni Kayla előtt, míg ő ilyen fájdalmasan néz rám. Ilyen szánakozva. Na nem az érzelmeimet sérti. Sokkal inkább bosszant. Egyszer, nagyon régen, azt mondtam a feleségemnek, hogy együtt fogunk megöregedni. És ő boldogan bólintott, eljátszadozva a gondolattal, hogy milyen leszek majd ráncosan, ősz hajjal. Ezzel szemben, emberöltők múltán is fiatal testtel nézünk farkasszemet. Annak idején, amikor a házasságunk egykor édes pillanataira gondoltam, amit Kayla titka és a fiunk elvesztése megmérgezett, bizonytalanul gondoltam bele, mi lehetett az igazság. Hogy valóban meg akart-e öregedni velem, vagy tovább állt volna, amikor már nem lehetett volna csak a genetikára fogni a fiatalságát és szépségét. De ez akkor volt. Az ilyenek ma már mind nem érdekelnek. Nem csak dacból, hanem teljes érzéketlenségből sem.
Szóval idegenként nézek le rá, míg bosszant az álszentsége. Mi ez az aggodalom a szemeiben? Felteszem, nem miattam sápadnak azok a szép barna szemek, hanem maga miatt. Mert nem bír el a saját lelkiismeretével. Hogy mi lett a férfiból, akinek megmérgezte az életét. De ne érts félre. Magam miatt egyetlen percig sem okoltam Kaylát. Soha. Az, amivé lettem, az, ami azóta történt velem, mind az én döntésem következményei. Ellentétben azzal, ami Wiliammel történt. Az az ő sara.
Akaratom ellenére is megrándul az izom, ahol a néhai feleségem hozzám ér. Illetve a sebhelyhez, aminek én csak felesleges tartozéka vagyok. Úgy tűnik őt az érdekli. Tovább tartom a kezemben a pólót, de egyelőre nem veszem fel. Ismerem az önfejűségét. Csak levetetné velem újra, ha még nem bámészkodta ki magát. Van, ami nem változik, ezt látom a szemeiben. Tehát belemegyek a „játékába”. Ha erre a néhány plusz percre van szüksége, hogy sikerüljön meggyőznöm és készséggel segítsen nekem, hát nem sajnálom tőle. Manipulatív lennék? Mindent a célért. Így nyitom szóra ajkaim. Ha érzelmileg kell zsarolnom, hogy a mágiájához nyúljon, akkor az lesz.
- Mióta megkeserítem a kovenük békés életét, ők sem akarnak már egy szimpla karóval végezni velem. – Jön a felvezetés, amikor kábán mögém sétál, hogy a hátam is szemügyre vegye. Érzem, ahogy a lapockámba fúródik a sajnálattal átitatott tekintete, szóval arról a jókora, tripla hegről kezdek beszélni. – Amikor azt szereztem, kifeszítettek. Azt akarták, hogy végig hallgassam őket. Tudod, mit kérdeztek? – A kérdésem költői. Annyira, hogy a befejeztével megfordulok és lenézek a boszorkány szemeibe. Akkor talán fájt, de az én tekintetemben nincs semmiféle emberi érzelem. A hangom viszont annál epésebb. – Hogy gondoltam-e valaha arra, hogy megérdemeltem a fiam elvesztését? Mert valaki erősebb elvette a jelentéktelen életét, amíg én szédelegtem, mint egy bolond. – A józan ész azt diktálná, hogy nem az én hibám. Hisz mit tehettem volna tudatlan emberként egy koven bénítása ellen? Mégis azt mondom, hogy én talán megérdemeltem. Kayla meg még inkább. De William? Soha. Minket kellett volna vinniük. Nem őt.

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, near to delmar ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆
Humor :
ancient ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Pént. Okt. 06, 2017 7:57 pm
Ugrás egy másik oldalra

Esmond & Kayla

Jónak lenni hozzá az utóbbi kétszáz évben nem volt egyszerű. Végignéztem, ahogy először kínzó lassúsággal és hiú reményekkel kecsegtetve elpárolognak belőle azok a tulajdonságok, amelyek miatt közel engedtem magamhoz, miután hosszú hónapokig ostromolt, amiért hozzámentem és szültem neki egy fiút. Később már nem csak az tűnt el belőle, akit szerettem, hanem mintha az összes létező emberi érzést is kiszippantották volna belőle... nem maradt más, mint egy szükség esetén fogakat növesztő robot, egy bika, akinek a vörös posztójára a William arcképét festették. Kegyetlen volt látni, mi vált belőle, az eltávolodásunk annyira fájt, hogy végül már könnyeim sem maradtak, amiket elsírhattam volna. Hosszú évekbe telt, míg megtanultam élni nélküle, tovább tartott, mint ameddig a felesége voltam, aztán mire viszonylag elfogadtam volna a tényt, hogy miattam vált szörnyeteggé, felbukkant. Aztán újra és újra ezt a kört futottuk, csakhogy egyvalami miatt egyre és egyre rosszabb lett minden találkozásunk: képtelen voltam eldönteni, hogy a viselkedése egy tökéletesen megmunkált maszk mögött ott rejti-e őt magát vagy teljesen eltűnt az eredeti énje? Ahogy az ujjait a nyakam köré fonta és tekintetét az enyémbe mélyesztette, nagyobbat dobbant a szívem és jelezte, hogy nagy valószínűséggel az előbbiről van szó. Akkor miért nem öl meg? Nem lenne könnyebb neki is abban a tudatban, hogy a fia halálát okozó perszóna a föld alatt fekszik?
Mély levegőt véve figyeltem, ahogy pár másodperccel később eleget tesz a kérésemnek. A vetkőzése során kivillanó bőr máris jelzi, hogy nem füllentett, rögtön megláttam egy sebhelyet a hasfalán, amit számos másik követett. Női rácsodálkozásomat a látványra felülírta a tudat, hogy mennyi fájdalmon kellett ahhoz átmennie, hogy viszonylag egyben itt állhasson előttem.
- Nem. - Jelentettem ki a kérdésére, miszerint végeztem-e? Úgy tűnik, végeztem? Nyelni sem tudtam, nemhogy megemészteni, amit láttam. Ez a test... egy harcos teste, nem azé, aki a férjem volt. Szinte önkívületi állapotban közelítettem a bőre felé az ujjaimat, apró tenyerem alig fedett be némi részt a mellkasát csúfító hatalmas égésnyomból. A csodálatosan gyors gyógyulás képességével megáldott vámpírnak ilyen hegeket okozni... egyszerűen mestermunka. A volt társaim értették a dolgukat. - Ezek a sebek... - Nem érdekelt a sürgetése, hogy inkább a kést választotta volna a bámulásom helyett, hang nélkül léptem a háta mögé. A lapockáján akkora heg húzódott, amekkorát el sem mertem volna képzelni, majd lentebb vándorolva egy sárkánnyal néztem farkasszemet. Találó: a fizikain túlmutató, ősi erő szimbóluma. - Mit tettek veled?

cukivagyok:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
⚘ on the run
Humor :
⚘ mentally unstable



A poszt írója Esmond Shaw
Elküldésének ideje Pént. Okt. 06, 2017 6:05 pm
Ugrás egy másik oldalra

kayla & esmond

Sejtettem, hogy ezt a következtetést fogja levonni a szavaimból. Eltörtem a boszorkány nyakát, az övét is el fogom? Pedig ha tudná, milyen messze jár az igazságtól. Annak a kígyónak az élete azért szárad a nem létező lelkemen, mert nem bíztam meg benne. Való igaz, hogy olykor kisegítettük egymást, ami most is jól jött. Nélküle Írországból sem juthattam volna ki. De mindennek megvan az ára, ahogy neki is. Ha valamilyen módon eljutott volna hozzá a koven, biztosra veszem, hogy tudtak volna neki olyat ajánlani, amiért nekik is elárulta volna a koordinátákat, amiket én kaptam. Ezt pedig nem kockáztathattam. Nem magamért. Hanem ezért a nőért, aki itt áll velem szemben. Akire tompán nézek le, mert magam sem tudom, érzek-e iránta. És ha igen, mit. Valószínűleg csak a nosztalgiát. De érzelmek nélkül sem vezettem volna el a legnagyobb ellenségeim a halott fiam anyjához.
- Ha jó leszel hozzám, nem. – Ejtem ki némi tébollyal a szavakat, a torkát figyelve. A tekintetem útját pedig hamarosan a kezem is követi. Néhány ujjal érintem meg, pusztán azt éreztetve vele, hogy milyen apró erőfeszítésembe kerülne az ő nyakát is elroppantani. A szavaim fenyegetésként hatnak. Látszólag ezzel ösztönözve a varázslatra. Szeretném megőrizni a rólam kialakított képet. És elkerülni azt, hogy a férje legapróbb szikráját is meglássa azokkal a hatalmas szemekkel. Mert ha ő nem lát meg bennem semmit, akkor én sem fogok benne.
Az viszont őszintén meglep, hogy tudni akarja, mit rejt a ruha. Hogy látni akarja az elmúlt évszázadok nyomát. Múló hezitálás következik részemről, de végül győzködnie sem kell. Látni akarja, mivé lettem? Hát lássa csak. Lássa a nyomait, hogy mégis hányszor sikerült kicsúsznom a kovene szorításából. Szinte mindnek magamon hordom a nyomát. Pólóstól bújok ki a vékony pulóverből és magam mögé dobom a kanapé karfájára. A nyaklánc marad, William medáljával. Azt sosem veszem le. Kayla olyan apró, hogy szemmagasságban lehet a mellkasomon húzódó beforrt égés nyommal és tetoválással. Utóbbi alatt egy néhai mély tépés nyoma van, nem messze tőle a jobb vállamon hasonlóan ronda heg. Egy tőrrel ejtett seb maradványa az edzett hason kishíján eléri Kayla alkarjának a hosszát. Alatta pedig olyan heg, amit legfeljebb cápatámadásnál lát az ember. Vele ellentétes oldalon szintén tetoválás. Van még egy, egy sárkány a hátamon. További hegekkel tarkítva. De ennyi azt hiszem elég lesz.
Várok és közben figyelem az ex-feleségem barna szemeit. Ha azt hinném, hogy az a nő, akinek én ismertem, hogy az a nő, akinek előadta magát akkoriban, már öltöznék is. Nem akarnám bántani a viráglelkét. Még ettől a látványtól is óvnám. De nem tudom, ki ő. Azt sem, hogy akkor ki volt, mikor a nevemet viselte. Hisz ha az lett volna, akinek mondta magát... Most nem tartanánk itt. Így csak ráérősen veszem újra kezembe a szürke pólómat.
- Végeztél? – A bámészkodással. Ő nem ezt a testet ismerte, de már nagyon-nagyon rég ez vagyok én. Felteszem lesz hozzá néhány szava. Csodálnám, ha kibírná, hogy ne. – Kezdek kifogyni az ötletekből, hogyan ússzam meg ezeket. – Félek, hogy a következő az utolsó is lesz egyben. – Igazán jól jönne a segítséged. – Nyomatékosítom a már többször említett kérésem újra. Továbbra is vallva, hogy jön nekem ennyivel.

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, near to delmar ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆
Humor :
ancient ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 05, 2017 8:08 pm
Ugrás egy másik oldalra

Esmond & Kayla

A szemforgatása kezdett kiborítani, borsózott a hátam tőle, azokat az időket juttatta eszembe, amikor vámpírrá változott. Ez volt az egyik végzetes hozadéka a titkolózásomnak, a második lépcsőfoka az útjaink szétválásának, annak, hogy eltűnjön belőle az egykori férjem és egy olyan férfivá váljon, aki csak maradéka annak, akiért egykor megőrültem. Hálát adtam az égnek, hogy soha nem láttam őt tombolni, vérengző fenevadként üvölteni és gyilkolni, akárhányszor találkoztunk csupán ennek maradványai játszottak az arcán és a gesztusain. Hogy képes megszerezni, amit akar? Mintha kőből lenne a szíve, ez pedig facsaróan hatott az enyémre.
- Az én nyakamat is tervezed kitörni, miután végeztünk? - Költői kérdés volt. Nem ölne meg... legalábbis remélem, hidegsége és tartása nem jelentett egyet az irántam táplált gyilkolási vággyal. Kettőnk párharcából nem tudom, ki került volna ki győztesen, sőt, hogy egyáltalán melyikünk lett volna, aki arra adja a fejét, hogy a másik ellen menjen. Soha nem bántottam volna, sőt, ha tehetném, megpróbálnék biztosítani neki egy jobb életet, de látva, hova jutottunk, nem hiszem, hogy bármilyen segítséget elfogadna tőlem azon kívül, amire igazán szüksége van. És... ha tényleg azt feltételezi, hogy nekem nem számított a történetünk és annak a vége, nagy valószínűséggel nem én vagyok az, aki meg tudja hozni számára a békét.
- Mit tettek veled? - Hangomba őszinte aggodalom költözött. Teljen el akármennyi idő, viselkedjünk egymással úgy, mintha idegenek lennék, gyűlöljön, vessen meg, hibáztasson azért, ami történt, tartsam bolondnak és kegyetlennek, amiért nem hagy nyugodni... mindig aggódni fogok érte. Mit tehettek vele ezek az elvetemültek, hogy hagyhattak rajta sebeket? A létének egyik csodája a gyógyulás, ezt elvenni egy vámpírtól sok erőfeszítésbe kerül. Ha ennyire kihúzta a gyufát a társaimnál és a leszármazottainál, semmi sem állhatott a boszorkányok útjába a büntetés kitalálásakor. Ismertem őket, tudtam, mire képesek... az áldozatuk legrosszabb rémálmát váltják valóra, ha olyan kedvük van, ahogy kettőnkkel is tették, sőt, úgy tűnik, Esmond esetében eszükben sem olt leállni. - Látni akarom. - Már csak suttogtam, egy hosszú másodpercig magam sem voltam biztos abban, amit mondtam. Közelebb léptem hozzá, mély levegőt vettem és megkerestem a tekintetét... nem volt bennem rossz szándék, egyszerűen látnom kellett, mit tettek vele, mibe kergették bele és miért döntött úgy Esmond, hogy hozzám fordul, akit ezen a világon a legjobban gyűlöl.

cukivagyok:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
⚘ on the run
Humor :
⚘ mentally unstable



A poszt írója Esmond Shaw
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 05, 2017 9:54 am
Ugrás egy másik oldalra

kayla & esmond

Akkoriban kezdtem el így forgatni a szemeimet, ahogy most is teszem, amikor vámpírrá váltam. Az érzelmek fokozottsága több olyan vonást a felszínre hozott, ami addig nem, vagy alig volt észre vehető. Ezek egyike a beszámíthatatlanság, amivel most Kaylának is dolga van. De fiatal vámpírként ilyen volt az étvágy is. Az első néhány hónapban sokat jártam a bordélyba. Nem az volt a fő ok, hogy a feleségemmel kezdtünk elhidegülni egymástól, hanem az, hogy nem akartam bántani. Márpedig nem a gyönyörtől sikoltott volna alattam. A bordélyban mindig tisztességesen fizettem. Sosem igéztem meg nőt, hogy velem legyen. Az már más, hogy a pénz honnan volt, mikor mindig szerény körülmények közt éltünk. Bár azokban az időkben, a problémáinkhoz mérten ez volt a legkevesebb. Hogy honnan van a pénz. Nem vagyok biztos benne, hogy Kayla tudott-e róla, hova járok délelőttönként. Talán csak elfordította a fejét, mert ez volt mindkettőnk érdeke. Mindenesetre, fordított helyzetben én biztosan kitéptem volna a nyakából az ékszert, ami engem véd a naptól. Amit tőle kaptam. Ami a fiunké volt, hétköznapi medálként.
- Jobban bízok benned, mint bárkiben. - Felelem epésen a szavaira, miután végeztem a szemeim drámai ide-oda forgatásával. Elég nyilvánvaló a tónusom ahhoz, hogy ő is megérthesse a mondat valódi jelentését. Nem bízok én senkiben, de még mindig őt tartom a legkevésbé megbízhatatlannak. Na meg nem mintha túl sok boszorkány között válogathatnék. Sőt, ha már itt tartunk, meg a kérdésénél, hát eszem ágában sincs megkerülni a választ. Pedig érezhetően sértegetni próbál. Hogy az orra alá akarom-e dörgölni a múltat? Nem mondanám.
- Azért kerestelek fel, mert te vagy a legjobb opcióm. - Fejben ez a mondatrész eredetileg úgy szólt, hogy nincs jobb opcióm. De nem akarom a nincs ló, jó a szamár is hatást kelteni. Egyrészt úgy gondolom, hogy Kayla tartozik nekem ennyivel. Másrészt meg... - Az előző boszorkány nyakát kitörtem. - Olyan egyszerűséggel vallom be, mintha azt mondanám igen, én ettem meg az utolsó szelet süteményt. Az gondolom egyértelmű, hogy ha tényleg ennyire a nyomomban van a koven, már ide is valamiféle védelemmel kellett jönnöm. Ezt tőle kaptam, de nem sokáig tart már a hatása. - Az ő segítségével találtalak meg.
- Ha látnád, hogyan néz ki a testem a ruha alatt, kétlem, hogy azt hinnéd, hátsó szándékkal jöttem. - Rég megtalálták a módját, hogyan okozzanak varázslattal sem gyógyítható sérüléseket, ha már megölniük nem sikerült, mert valahogy mindig kicsúszok a kezeik közül. A sebzéseik úgy hatnak a vámpír tesre, mintha emberi lenne. Tetoválások és sebhelyek tarkítanak. Nem úgy nézek már ki, mint a férfi, aki a férje volt. Nem mintha meglepő lenne, hisz majd' kétszázötven éve nincs közünk egymáshoz. Már eleve a tekintetem is egy idegené lehet a néhaihoz képest. - Szóval? Mi lesz azzal a késsel?
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, near to delmar ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆
Humor :
ancient ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Szer. Okt. 04, 2017 2:34 pm
Ugrás egy másik oldalra

Esmond & Kayla

Kérdőn felvontam a szemöldökömet a bizalmatlansága hallatán. Mit gondolt, egy konyhakéssel akarok rátámadni? Meg kellene erőltetnem magam ahhoz, hogy sérülést okozzak neki, míg ő egyetlen pillanat alatt kiszoríthatná belőlem az életet, feltéphetné a nyakam, kiszedhetné a szívemet a mellkasomból, eltörhetné a csontjaimat, különböző halálnemek kombinálásával küldhetne át a túlvilágra. De nem tette. Még nem. Esélye bőven lett volna, nekem pedig okom sem lehetne tiltakozni, az ő szemszögéből nézve semmiképp... én magam szerettem azt hinni, hogy továbbléptem, képes vagyok a normális életvezetésre, mivel hozzá képest tényleg viszonylag átlagossá, mindennapivá vált a létezésem. Amikor ő a férjem volt és megszületett a fiunk, akkor is azt hittem, hogy minden rendben van, mindenféle különlegesség nélkül leélhetek velük egy életet, de becsapott a ménkő: ez az élmény figyelmeztetett minden egyes percben arra, hogy ne éljem bele túlságosan magam abba, hogy semmilyen, halálunalmas hétköznapok gazdája lehetek. Talán egy kis ideig... de semmiképp sem örökké.
- Ha ennyire nem bízol bennem, miért jöttél ide? - Ellépett előlem, ám ez nem a bizonytalanságnak, sokkal inkább a szavaimnak volt köszönhető. Miért tesz úgy, mintha nem tudná, hogy értem? Hogy lehet, hogy még mindig egyszerűbb neki felháborodni, mint elfogadni az igazságot? A hármunk, majd kettőnk történetének miattam lett vége, neki kellett volna hamarabb továbblépnie, hiszen senki sem zargatta volna. Vámpírrá vált, övé lett az öröklét, lehetőségek tárháza nyílt meg előtte és ő a soha véget nem érő bosszút választotta és nem látja be, hogy nem nyerhet. Szélmalomharcot vív, amibe bele fog pusztulni és az ő halála... nem száradhat az én lelkemen. Legalább érte ne én legyek felelős, nem bírnám elviselni, ha abba halna bele, hogy évszázadokkal ezelőtt hazudtam neki.
- Kedves, hogy azt hiszed, egyáltalán van fogalmam arról, mi az a béke. - Mióta az eszemet tudom, hadban álltam. Saját magammal, a kovenemmel, a vágyaimmal, elképzeléseimmel, vele. Ha ő nem forszírozná a bosszút, akkor sem felejteném el a történetünket, de sokkal könnyebb lenne. A fiam elvesztése miatti fájdalom teljesen belém ivódott, sejtszinten volt a részem, semmi sem lenne képes eltüntetni onnan, mégis, ha néhanapján Esmond nem bukkant volna fel, könnyebb lenne együtt élni vele. – És te? Nem azért engem kerestél fel, hogy az orrom alá dörgöld, hogy nem foglalkozok eléggé a múlttal? – Ha ő képes gyanúsítgatásra, akkor én is, pedig nem volt szokásom a kiakadás szélén táncolni.

cukivagyok:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
⚘ on the run
Humor :
⚘ mentally unstable



A poszt írója Esmond Shaw
Elküldésének ideje Kedd Okt. 03, 2017 10:56 am
Ugrás egy másik oldalra

kayla & esmond

- Én nem teszek úgy. És te? - Ezek a gondolatok visszhangoznak a fejemben a néhai feleségem szavait hallva. De nem mondom ki hallhatóan a szavakat. Az, hogy kinek mit kellett volna máshogy tennie, már mindegy. És rég túl is vagyunk rajta. Dacosan viselkedem, amikor néhány emberöltőnként keresztezik egymást az útjaink, de ettől függetlenül magam is tudom, hogy nincs sok jogom ítélkezni felette. Amikor szüksége volt rám, én nem voltam ott. Azt hiszem, én vagyok az, aki nem adott neki időt a valódi gyászra. Mert a fiunk elvesztése után máris értem kellett aggódnia. És az egyre romló házasságunk sem segített a dolgon. Amikor nőként és anyaként támogatásra lett volna szüksége, én boszorkányként tekintettem rá. Elsodródtunk egymástól, megesik. A vámpírrá válásom pedig végleg pecsétet nyomott a házasságunk kimenetelére. Csak hát ezeket az emlékeket nagy tehetséggel selejtezem, a saját vágyaimra fókuszálva. A pokróc természetemmel karöltve nem nehéz.
Hamar egyedül maradok a nappaliban. Van időm ismét végig futtatni a tekintetem a szobán. Már akkor feltűnt, hogy valami hiányzik, amikor beléptem. Nincsenek képek, különösebben személyes tárgyak sem. Némi elégedettséggel tölt el, hogy Kaylának sincs új családja. Igaz, hogy végül én hagytam el, én tettem fel a pontot az i-re, de csak azért mert ő képtelen volt. Úgy gondolom, azt tettem, amire vágyott de nem volt mersze ő maga meglépni. Amikor végül visszatér a nappaliba, érdekesen kanyarodó vonásokkal figyelem a néhai nejem. Minek az a konyhakés? Sosem bántottam. Még csak a véréből sem ittam, pedig hidd el, nem volt könnyű megállni újszülött vámpírként. Az apró kezekbe fogva az enyémet, érezhet a tartásomon némi ellenállást.
- Most meg mit csinálsz? - Talán csak a bizalom hiánya a probléma, de nem kellene valami... Extra? Gyertyák, meg meztelen orgiák teliholdkor? Csak itt, így fel fogja vágni a tenyerem fényes nappal és végeztünk? Az aggályaim persze a rám jellemző stílusban adom elő, egy epés mosollyal kísérve. - A varázspálcád hol hagyod? - Ám ezt követően, a fiunkról szóló szavai ostorcsapásként hátráltatják meg az imént felvett stílust. A tekintetem szinte elsötétül, ahogy ott állok, immár nem is előtte, sokkal inkább fölé tornyosulva. A kezem lassan, de biztosan kihúzom az övéből, akkor is ha esetleg megkarcol a késével. Na itt álljunk meg. Mi az, hogy én nem hagyom, hogy békére leljen?
- Hogy mit mondtál? - Sziszegem felé. - Sosem fogom őt elengedni. Ha tehetném, az élők közé is visszahoznám, kerüljön bármibe is. - De egyelőre csak a megtorlás van. Vezekelni ráérek később is. - Nem inkább attól tartasz, hogy téged nem hagylak békére lelni? - Hisz most is betoppantam a segítségét kérve, valószínűleg feltépve néhány sebet.
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, near to delmar ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆
Humor :
ancient ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 02, 2017 8:53 pm
Ugrás egy másik oldalra

Esmond & Kayla

Akármennyire szerettem volna, képtelenség volt kitörölni a
múltamnak azt a darabkáját, amit legjobban gyűlölök. A kovenem befogadott, befogadott, otthont nyújtott, amikor azt sem tudtam, ki vagyok és hová tartozom és tanított, kihozta belőlem a legtöbbet. Nekik köszönhetem az életem alapjait, segítettek kialakítani a személyiségem jó és rossz oldalát, akár le is borulhatnék előttük: mégis inkább egy helyre terelném őket, hogy felgyújthassam a falakat, amik közé be lennének zárva. Számtalanszor elképzeltem, hogyan ölöm meg őket, de soha nem tettem meg, pedig először a legjobb barátomat és bajtársamat, aztán a gyerekemet és a férjemet vették el tőlem. Többet ártottak, mint használtak, kétszer is keresztül húzták a számításaimat, kihasználtak, bosszút álltak rajtam, meggyötörtek és eltapostak. Csak azért nem teljesítettem be a vendettámat, mert egyedül kevés lettem volna hozzá... ha összefogok Esmond-al, akkor is megöltek volna bennünket. Összetartóak voltak, segítették egymást és mindig elérték a céljaikat, ha ellenük indultam volna, biztosan ott maradok. Amikor szerettem volna bosszút állni, meg is akartam halni. A kettő együtt jár.
- Ne tégy úgy, mintha nem számítana. - Rosszulesett a feltételezése, a homlokomat ráncoltam szavai hallatán. Nem gyanúsíthat meg azzal, hogy elfelejtettem a fiamat. Soha nem fogom, egy anya nem tudja és nem is akarja kitörölni a gyermekét az emlékezetéből. Hirtelen vesztettem el és ma is képes betörni az álmaimba a kép, ahogy az élettelen testét tartottam a karjaim között, miközben alig láttam az arcocskáját a könnyeim miatt. Sokat töprengtem azon, vajon nem lenne-e egyszerűbb a varázslathoz fordulnom és elfelejtetnem saját magammal a legrosszabb élményemet? Gyáva pillanataimban szívesen léptem volna erre a menekülő útvonalra, de végül nem tettem. Esmond-nak nagyobb szüksége lett volna rá, az egész életét arra tette fel, hogy megölje azokat, akik ártottak nekünk... és mindig bajba keveredik. Majdnem kibukott belőlem, hogy magának keresi a bajt, ám inkább hátat fordítottam neki és a konyha felé vettem az irányt, ahol egy mély sóhajtás kíséretében húztam ki egy kést a tartóból. Egy röpke pillanatra megálltam, hogy egyáltalán tudatosítsam magamban, hogy Esmond tényleg itt van, csak ezután mentem vissza hozzá.
- Tudom. - Kezeimbe fogtam a tenyerét, megkerestem a tekintetét és ismét hallgatásba burkolóztam. Jó apa volt, ápolta a gyerekünk emlékét, harcolt érte és halálos ítélettel sújtotta azokat, akik ártottak neki. Sokkal többet tett érte, mint én, aki csak csendes magányomban őriztem őt.
- És ő is tudta. - A kés pengéjét a bőréhez érintettem. - De ha most megcsinálom a varázslatot, megint nem fogsz leállni és nem hagyod, hogy igazi békére lelhessen. - Hangom komoly volt, némi kérlelés vegyült bele.

cukivagyok:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
⚘ on the run
Humor :
⚘ mentally unstable



A poszt írója Esmond Shaw
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 02, 2017 2:10 pm
Ugrás egy másik oldalra

kayla & esmond

- De az volt. - Felelem higgadtan. Tényleg nem szemrehányásnak szánom. Ez puszta tény. Az ő kovene volt. Ő hozta a fejünkre a bajt akkor is, ha belül tudom, hogy akkor sem akadályozhattam volna meg halandó emberként a történteket, ha ismerem Kayla múltját. És hogy... Akkor is szerettem volna őt és a gyerekét akartam volna, ha tudom, hogy egy nap eljönnek értünk. Akkor én is hibás lettem volna. De nem így volt. Csak ő tudott róla, nekem nem volt benne szavazatom. Pedig én voltam a családfő. Így a felelősség java az ő vállait kell, hogy nyomja. Kettőnk közül mégis ő az, aki tovább lépett és él, én pedig az, aki csak létezik. Nem hibáztatom érte, még ha a stílusom ennek az ellenkezőjét is sugallja. Sőt, talán neki van igaza. A természetfeletti berkeiben nagyobb dolgok is történnek, mint egy fiú elvesztése. Rég tovább léphettem volna, de minek? Hogy olyan jelentéktelen életet éljek, mint a néhai nejem? Vagy hogy sikátorokban halandók vérét szívjam? Utóbbi végképp nem az én stílusom. Jóval érzékibb vagyok ennél.
- Azért jöttem hozzád, - kezdem a ő szavait visszaadva - mert ketten vagyunk benne. Én viszem a keresztet, de a te fiad is volt. Azt reméltem, ez neked is számít még valamit. - Majd egy nagy sóhaj után oda a higgadtságom, ami eddig igazán jól előadott volt, s türelmetlenebbül folytatom. - Nézd, nincs időm kapcsolatokat kiépíteni. Egy rohadt vértenger felett egyensúlyozom és hamarosan elfogy a kötél, amin állok. - Nem kell erősebbnek lennem annál a háromnál. Csak az kell, hogy ne lássák majd, amikor jövök. Persze egyelőre csak meg kell húznom magam. Most túl erősek, ezt én is bevallom. - Egyetlen védelmi varázslatot kérek. - A mondat végén ott lebeg kimondatlanul, hogy ha ezt megteszi, eltűnök az életéből. Hisz az emlékeinken túl nincs már közünk egymáshoz. Legfeljebb az apró medál a nyakamban.
- Jó apa vagyok. - Jelentem még ki a semmiből. Bár láthatóan rágtam már a gondolatot egy ideje. Mintha bizonygatni akarnám, vagy egyszerűen csak kijelenteni, hogy ezt ne felejtse el. De a szavaim ellenére a hanglejtésem mégis egészen mást mond. Mintha nem azt mondanám, hogy én vagyok jó apa, hanem azt, hogy ő rossz anya. Ami azt illeti, valahol így is van. Csodás anya volt, míg én egy jó indulattal is középkategóriás apa. Ha a fiunk visszatérhetne, őt ölelné át, nem engem. De a halála után a szerepek mintha felcserélődtek volna. Az én szememben mindenképp. Én azóta sem engedem el a koven torkát, ahogy ők sem az enyémet. Talán csak a saját lelki békémért, de küzdök a fiam nevében. Kayla meg? Nézd ezt az otthonos nappalit. Hm, különös. Ez a nő a mai napig ilyen indulatokat vált ki belőlem. Nulla logika, csak az indulatok. Jobbnak látom felállni, egy másodpercre rá, hogy kimondtam a apás szavaimat. Nem esik jól ilyen kényes témánál a kanapén ücsörögni.

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, near to delmar ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆
Humor :
ancient ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 02, 2017 11:58 am
Ugrás egy másik oldalra

Esmond & Kayla

A ház, ahol az utóbbi hetekben jól éreztem magam megtelt fagyos levegővel és baljós érzéssel, amit én engedtem át a küszöbön Esmond képében. Ő volt a hírhozó, a közvetett rossz, aki jelezte: ha ő itt van, a többiek is mindjárt a nyomomban lesznek és ezen jövőkép miatt borsózott a hátam. Ha eddig nem a mellkasom előtt összefont karjaimmal jeleztem volna, hogy nem érzem magam fényesen, most minden bizonnyal magam köré tekertem volna az összes létező végtagomat. Épp csak leráztam őket... az elmúlt egy évem annyira békés, annyira más volt és mire beleszokhattam volna életem legnyomorúságosabb és szívszaggatóbb története százkilencven centiben összpontosulva kopogtatott az ajtómon. Nehezemre esett bármit is mondani, ha akartam volna se jött volna ki hang a torkomon, Esmond a tekintetével, hanghordozásával, járásával, létezésével tett arról, hogy képes legyek egyik pillanatról a másikra beleugrani a megsemmisített nő képébe. Talán nem is ez a legjobb szó, sokkal jobban illene rám az elbukott jelző: ő volt az én két lábon járó emlékeztetőm arra, hogy kudarcot vallottam a saját életem vezetőjeként, feleségként, anyaként, sőt, boszorkányként is. Egy ideig csodálkoztam azon, miért nem tudok túllépni a családom elvesztésén, aztán rájöttem, hogy sem időt, sem lehetőséget nem adtam magamnak, hogy meggyászoljam őket... a létezésemnek nem csupán akkora részét képezték, mint a legtöbb újrakezdésem. Fontosak voltak, szerettem őket, bármit megtettem volna értük,ha rajtam múlott volna, Esmond és a fiunk békésen leélhették volna a nekik kijáró éveket. Sokféleképpen viselkedtem, játszottam az apátiást, összegörnyedtem fájdalmamban és bosszút is esküdtem annak ellenére, hogy a férfit mindig óva intettem a meggondolatlan hadjáratoktól. Végül a bűntudat győzedelmeskedett, azzal járok kéz a kézben hosszú ideje.
- Nem a kovenem! - Megjött a hangom, sértését képtelen voltam szó nélkül hagyni, lehet, hogy ő is azért forgatta meg a szívemben ezt a tőrt, hogy végre kinyögjek valamit. Eleinte felnéztem azokra a boszorkányokra, aztán megvetettem, majd gyűlöltem őket. Az utóbbin még most sem vagyok túl.
- Megkértelek rá, hogy hagyd annyiban. - Ezerszer. Kérleltem sírva, rimánkodva, fenyegetőzve, semmi sem használt, az utolsó próbálkozásom óta eltelt majdnem ötven év... azóta sem tett le a kiirtásukról. Az életben maradt boszorkányok és leszármazottaik nagyon erősek, képtelenség őket egyetlen, elpusztítható test segítségével legyőzni. - Azért jöttél hozzám, mert tudtad, hogy segítenék neked vagy mert azt hiszed, hogy megijeszt a tény, hogyha téged követnek és itt találnak rád, én is bajba kerülök? - Kérdeztem rá felé fordulva. Látszólag nyeregben érezte magát ahhoz képest, hogy minden további nélkül elküldhetném és a sorsára hagyhatnám.

cukivagyok:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
⚘ on the run
Humor :
⚘ mentally unstable



A poszt írója Esmond Shaw
Elküldésének ideje Vas. Okt. 01, 2017 9:28 pm
Ugrás egy másik oldalra

kayla & esmond

Talán egy halk hümmögéssel, ha lereagálom Kayla szavait, miszerint ez egy átjáróház. Nem gondolok semmi különösre. Tudom, hogy mostanában pszichológusként éli a mindennapjait. A postás még azt is elárulta, hogy két hetente hoz neki szakmagazinokat. Nem mintha kérdeztem volna. Bár attól függetlenül, hogy szeretnék minél kevesebbet tudni erről a nőről, aki megmérgezte az életemet... Szükséges, hogy minél többet tudjak róla. Jelen esetben legalábbis. Hisz nem mindegy, hova sétálok be. Egy részem jól tudja azt, hogy milyen ember az ex-nejem. Legalábbis milyen volt, amikor szerettem. Egy részem tudja, hogy azt nem lehetett megjátszani, ami köztünk volt. Aki volt. A másik részem viszont, aki erősebb, azt mondja: ez a nő egy hazug. Igen, akkor talán érzett, de már rég nem vagyok része az életének, már nem áll érdekében, hogy hű legyen bármilyen értelemben is. Még a közös múltunkra való tekintettel sem. Mást sem érzek, csak az ellenszenvét. Hogy ez a saját kivetítésem-e, vagy tényleg így érez... Valószínűleg nem is számít. Persze, hogy ez az énem az erősebb. Nincs angyal a vállamon, aki jó irányba terelne. Mert mindkettőn ördög ül.
Szorosan mellette lépek el, amikor megkapom az engedélyt és már nem tart vissza semmi. Kimértek a lépteim, magasra szegett állal nézek körül a nappaliban. A tartásom semmit sem változott. A fiam halála óta harcolok a kovenjével. Meg sem tudnám számolni, hányszor voltam közel a véghez. De sosem tudták letörni a szarvam. Már emberként is konok egy természetem volt. Hisz feladtam mindent a bosszúért, az egyetlent, ami még az enyém volt. Az emberségem. Pedig a feleségem könyörgött, hogy ne tegyem. Nem tudta, pontosan mire készülök, de azt hiszem érezte, hogy valami... rosszra. Ez a hajthatatlanság vámpírként csak felerősödött.
- Szép ház. – Fejtem ki igazán bőbeszédűen a véleményem, ahogy kellemetlenül körülnézek ott állva mellette. Mit mondhatnék? Azt nem fogom megköszönni, hogy beengedett. Közben lenézek a néhai nejemre és látom, hogy összefonja a karjait. Ott akar álldogálni? Gondolja akkor én is itt maradok? Hogy minél kisebb részét érintse a lábam az otthonának? Hm.
- A kovened. – Felelek egyenesen, ahogy beljebb indulok és leteszem magam a kanapéra. Bevallom, nem tudnék így élni, ahogy ő. Túl... kényelmes. Ami a kovent illeti, valószínűleg minden egyes alkalommal megsértem Kaylát, amikor így ragozok. Az ő kovenje. Pedig mondhatnám azt is, hogy a koven, amelyik elvette tőlünk a fiunkat. De így érezheti, hogy azóta sem csillapodott bennem a kényszer, hogy őt hibáztassam érte.
- Hagyjuk a magyarázkodást. Mindketten tudjuk, hogy én azóta is a nyomukban vagyok. De most... – Hosszú másodpercekre elhallgatok. Láthatóan keresem a szavakat. Az utóbbi hetek, hónapok nyomán nem sok maradt már az önérzetemből, a koven lefaragta. Kis híja, hogy Törökországban nem tépték ki a gerincem, amikor megtaláltak. Azóta is ropognak a csontjaim, idő kell még. Így nem esik nehezemre bevallani, amit, miközben felnézek a szemeibe. – Nem tudom, mennyi időm van még. El kell rejtened, különben megölnek. – Szükségem van egy boszorkányra és senki más nem fog segíteni. Az ideiglenes rejtő varázslat, amit A dublini boszorkánytól kaptam annyira volt elég, hogy Amerikába jöjjek. Egyre halványabb. Valószínűleg már csak napjaim vannak hátra és aztán semmibe sem fog kerülni, hogy megtaláljanak.

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, near to delmar ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆
Humor :
ancient ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Vas. Okt. 01, 2017 6:30 pm
Ugrás egy másik oldalra

Esmond & Kayla

A kérdésem akár költői is lehetett volna. Mi másért vette volna rá magát, hogy egy amerikai kisvárosba jöjjön, ha nem segítségért? Elmúltak az idők, amikor hittem és reménykedtem abban, hogy az először véletlennek tűnő találkozásaink mögött nem állt hátsó szándék, csupán annyi, hogy látni szeretett volna. Szép álom volt, ahogy a közös életünk is, meddig tartott. Felelőlen voltam, olyan dolgokat akartam magamnak, amik úgy tűnik, hogy felsőbb hatalmak szerint nem illettek meg és bőven meg is fizettem a vágyaimért. A fiam meghalt, a férfi, akit szerettem itt toporog az ajtómban és ismét bajba keverte magát és azért, hogy kikászálódjon belőle képes volt átutazni a fél világot, felkeresni engem, a nőt, aki tönkretette az életét. Nem lett volna muszáj beengednem. Az orrára csaphattam volna az ajtót, hogy visszakuckózzak a kanapémra és megvárjam, míg elslattyog: de ő is és én is tudtuk, hogy nem ez fog történni. Úgy éreztem, tartozom neki, ezért akárhányszor felbukkant bár húztam az orrom, végül mégis beadtam a derekam.
- Ha bárki is figyelne rám, megszokhatta, hogy ez egy átjáróház. - Jó értelemben vett, a betegeim házhoz jártak, állandó volt a mozgás és annyira paranoiás sem voltam, hogy azon töprengek, vajon figyelnek-e. Ez egy kisváros, a pletyka éppen annyira alapszükséglet, mint a víz.
- Gyere be. - Sóhajtva ejtettem ki a két apró szócskát, semmi értelme nem lett volna tovább kéretnem magam. Ha nem itt beszélek vele, akkor megtalál, amint kilépek a házból és legyen közöttünk akármilyen viszony is, jobban szerettem volna kettesben lenni vele, amikor elmondja, mi baja, mint egy nyilvános helyen forgatni a szemeimet.
- Segítség kell? Mibe keveredtél? - Kérdeztem aztán rá rögtön, ahogy besétáltam a nappaliba. Felé fordultam, összefontam a karjaimat a mellkasom előtt és felettébb kellemetlenül kezdtem érezni magam. Kicsinek, elnyomottnak, mintha bármiféle megerőltetés nélkül, egyetlen szavával elő tudná csalogatni belőlem a megoldást a problémáira.


cukivagyok:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
⚘ on the run
Humor :
⚘ mentally unstable



A poszt írója Esmond Shaw
Elküldésének ideje Vas. Okt. 01, 2017 2:35 pm
Ugrás egy másik oldalra

kayla & esmond

Bár mindketten tudjuk, hogy kettőnk közül Kayla az erősebb – akkor is, ha az én karom képes arra, hogy ketté tépjen egy farönköt – mégis mindig én voltam a dominánsabb. Ő annyira nő és finom. Legalábbis én ezt az arcát ismerhettem meg. A jelenlétemmel most is szinte fölé tornyosulok, akkor is, ha a védelmező küszöb másik oldalán áll. Butaság lenne pont nekem bevallanom, de valahol szükségem is van erre a hamis képre, hogy én vagyok az erőteljesebb. A férfi. A sok szőnyeg alá söpört rossz dolog között ez is ott hever bennem. A fájó pont, hogy akinek egykor a férje voltam, sőt akkoriban maga az ura, valójában sosem szorult a védelmemre. Hogy amikor a viharos éjjeleken lementem a pajtába, hogy megnézzem, csak a szél borított fel valamit, nem pedig tolvajokkal van dolgunk, neki akkor sem volt szüksége rám. Mert már az ágyból tudhatta, hogy nincs gond. A titka kiderülte után sok hasonló kérdés halmozódott fel bennem kimondatlanul. Mindből újabb és újabb tüske lett, ami a gyászommal együtt távolabb taszított tőle. Pedig neki is szüksége lehetett rám. Hisz Edward az ő fia is volt. Nem csak az enyém.
Kayla kezdeti szavait most aligha reagálom le. Rám vallana, ha hetvenkedve máris rávágnám, hogy ez nem a közepébe vágás, mert ha a közepébe vágnék, már nem a küszöbén állnék. De nem teszem. Azt meg végképp nem veszem a szívemre, hogy elhagyta a nevem. Azt hiszem, ő is halad a korral. A mi időnkben talán nem tehette volna, de ma már egészen más évszámot írunk.
- Segítséget. – Felelem a szemeibe nézve. Nagyzolás helyett az igazat mondom. Ha ez nem, hát mi adna bizonyítékot arra, hogy nem holmi nosztalgia miatt vagyok itt? Segítségre van szükségem, bevallom. Pont tőle. – De mindenek előtt azt, hogy beengedj. Felteszem rád sem vet jó fényt, ha egy idegen férfi álldogál a küszöbödön. – Persze már emberi értelemben sem, de ennek tetejébe, Mystic Falls híres a vámpírjairól. A vámpírok pedig nem léphetnek be egy otthonba csak úgy. Ki tudja, hogy mondjuk a szembeszomszéd nincs-e kapcsolatban vadászokkal. Tényleg szeretne okot adni a pletykákra és bajt hozni a saját fejére? Tessék, szinte még meg sem érkeztem, máris kezdődik Kayla érzelmi zsarolása. Hidd el, hogy nem direkt csinálom.

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, near to delmar ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆
Humor :
ancient ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Vas. Okt. 01, 2017 1:44 pm
Ugrás egy másik oldalra

Esmond & Kayla

Nem szerettem, ha valaki derült égből villámcsapásként lemondja a megbeszélt ülést. Persze, nem gondolhattam rögtön a legrosszabbra: lehet, hogy később derült ki, hogy az illetőnek rossz az időpont, ezért első alkalommal nem is szoktam nagy jelentőséget tulajdonítani a kimaradásnak, de a harmadik halasztás már az ellenállás jele volt, ami miatt gondolkodóba estem és elővettem a jönni nem akaró betegről készített feljegyzéseimet. A nappalit választottam az olvasgatáshoz, ebben a helyiségben sokkal jobbak voltak a fényviszonyok, mint a dolgozóban és kényelmesen el tudtam helyezkedni a kanapén, a hátamat és vállaimat megtámasztva nyálaztam át a lapokat. A lehető leglassabban haladtam, minden egyes szót elolvastam és átrágtam: válási krízis, szorongás, negatív jövőkép, csökkent önértékelés, depresszió közeli állapot és most, hogy éppen csak áttértünk az önkép erősítésére és a képességek kibontakoztatásának lehetőségére, a kompetenciák növelésére, jött a hirtelen kimaradás. Éppen ráfirkantottam az utolsó lap végére, hogy "függetlenségi törekvései nincsenek", amikor  a csengő hangja megtörte a szoba csendjét. A naptáramat sem kellett a kezembe kapnom ahhoz, hogy tudjam, ma már senkit sem várok, ezért rendezgetni kezdtem a papírjaimat, amiket egy mappába süllyesztve csúsztattam a dohányzóasztal aljába. Nem akartam megvárakoztatni az érkezőt addig, míg visszamegyek a dolgozóba és a helyére rakom a dokumentumot és érdekelt is, ki állhat a küszöböm másik oldalán. Érdeklődésem egészen addig a pillanatig virágzott, míg le nem nyomtam a kilincset, kinyitva az ajtót az arcvonásaim inkább a döbbenet érzését alapul véve kezdtek átrendeződni. Egy röpke másodperc erejéig Esmond arcán is ugyanezt véltem felfedezni, mégis ő volt az, aki néminemű higgadtságot magára erőltetve megszólalt. Az én szám csak a meglepődéstől nyílt el, hang csak azután jött ki rajta, hogy elkezdtem győzködni magam: nem hallucinálok. Talán. Nem teljesen voltam benne biztos, hogy nem csak az agyam szórakozik velem.
- Egyből a közepébe? - Nyögtem ki úgy markolva belülről az ajtófélfát, mintha az életem múlana rajta. A körmeim belevájódtak a fába, óvatosa húztam ki őket. Kellett valami kapaszkodó, ami jelzi, hogy még a saját világomban vagy és nem kerültem hirtelen egy párhuzamos univerzumba vagy ami egyszerűbb, nem álmodom. - Csupán visszavettem az eredetit. - Fél perc leforgása alatt kezdtek el zsibbadni a lábaim és olyan szerencsétlennek éreztem magam, mint legutóbb, amikor találkoztunk. Elég egyetlen pillantás, annyi, hogy a tekintetébe mélyedjek és rögtön egy másik élet kezd el üldözni, ami elől soha nem fogok tudni elbújni. - Mit szeretnél? - Kérdeztem aztán egyszerűen, annyira mély levegőt véve, amennyire a tüdőm kapacitása engedte.

cukivagyok:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
⚘ on the run
Humor :
⚘ mentally unstable



A poszt írója Esmond Shaw
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 30, 2017 9:47 pm
Ugrás egy másik oldalra

kayla & esmond

Dublinból repültem egészen idáig, hogy felkeressem a néhai nejemet. Néhány alkalommal keresztezték egymást az útjaink az elmúlt emberöltők során, de aligha volt egyikük is szándékos. A mostani az lesz, mert szükségem van rá. Félre értés ne essék, nem számítok arra, hogy örömmel fog fogadni, vagy segíteni. Én sem tenném. Kétlem, hogy több vagyok számára egy sötét árnynál a múltból. Olykor azt is megkockáztatnám, hogy sosem szeretett minket, csak egy átlagos életet akart, aminek mi voltunk a kellékei. Úgy, ahogy most én akarok lekerülni a radarról azért, hogy hetek múlva is lélegezzek. Még nem vagyok erőm teljében, hála a koven nem hétköznapi eszközeinek, amik a vámpírt is úgy sebzik, mint a halandókat. Szóval óvatosabb vagyok, ami nekem kissé nehezemre esik. Elvégeztem a házi feladatot, utána néztem néhány dolognak a várossal kapcsolatban. És amit hallottam, az határozottan nem tetszik. Ez pont egy olyan kígyófészeknek tűnik, amit messziről el kellene kerülnöm. Mit keres egyáltalán Kayla egy ilyen helyen. Ki tudja. Talán már nem is ismerjük egymást. De ha ő itt van, nekem is ide kell jönnöm, ha tetszik, ha nem.
Egyelőre biztonságban tudhatom magam. Nincs „vámpírszagom”, hála Carla kis trükkjeinek. És a küllemem is egyszerű, mint mindig. Sötétkék pulóvert viselek, alatta szürke pólót. Egy vékony ezüstlánc lóg a nyakamban, a végén pedig a körömnyi medál a kis elefánttal. A fiunké volt. De ez sem látszik, csak annyi a láncból, amit nem rejt a póló a nyakamnál.
Nem kellett keresnem Kayla otthonát, mert a koordináták pontosan szóltak. Megigéztem egy postást és egy környéken lakót, hogy némi információhoz jussak a körülményekről. Így csak másnap jöttem el hozzá. Az érkezésem napján igyekeztem elkerülni a nyilvános helyeket, hogy ne fussunk össze. De most itt állok az ajtajában, teljes válszélességgel és megnyomom a csengőt. Nem tudom, mit kellene éreznem. Különösen apatikus minden. Így kell kezelnem a dolgot. Valamit akarok tőle, azt megszerzem, és ennyi. Egy másodpercre mégis eláll a lélegzetem, amikor meglátom őt.
- Kayla Wraith? Szóval elhagytad a vezetéknevem. – Jön higgadtan. Nem mondom, kezdhettem volna egy sziával is. De mi már rég túlléptünk az emberi kapcsolatok egyszerűségén és szokásain. Egy vámpír és egy boszorkány kapcsolata, akik egykor házastársak voltak... azt hiszem, jóval komplikáltabb. Nincs helye sem sziának, sem viszlátnak.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Keresem :
i wanna stay inside all day, i want the world to go away

i want blood, guts, and chocolate cake, i wanna be a real fake
Tartózkodási hely :
mystic falls, whitmore ✤ ✤
Hobbi & foglalkozás :
i'm trying to be okay ✤ ✤
Humor :
hard ✤ ✤



A poszt írója Ebony Tate-Smith
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 30, 2017 9:28 pm
Ugrás egy másik oldalra

***
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Nappali

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Nappali & Előszoba (földszint)
» Nappali
» Part 14 / 2
» Nappali
» Előtér és nappali

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Lakónegyed :: Kertváros :: Wraith lakás
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Csüt. Dec. 14, 2017 7:00 pm
Csüt. Dec. 14, 2017 6:30 pm
Csüt. Dec. 14, 2017 12:22 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 16 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3