Share | 

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, now ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆
Humor :
ancient ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Vas. Május 13, 2018 8:39 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Esmond & Kayla

Esmond egyetlen pillanat alatt képes volt megváltoztatni a tudatállapotomat és az érzelmeim széles skáláján járt táncot a viselkedésével. Teljes szívemből örültem annak, hogy élt és úgy döntött, meglátogat, de nem hozhattam és nem is hoztam tudtára. Mi értelme lett volna? Bármikor megpróbáltam közölni vele, hogy aggódom érte és kértem, hogy vigyázzon magára, süket fülekre vagy éppen vádló szavakra találtam, amelyeket nem szerettem volna ismét meghallgatni. Emellett legszívesebben megfojtottam volna, amiért állandóan bajba keverte magát és nem volt képes megülni a fenekén. Kísértette a sorsot, mert bár pontosan tudta, hogy veszélyes akár a házból is kilépni, nem érdekelte. Megérdemelte volna, hogy a boszorkányok elkapják, de a szívem darabokra hullana, ha baja esne. A védelmező varázslatot azért vettem le róla, mert összekötött velem és nem szerettem volna, hogyha nekem bajom esik, akkor neki is. Napok óta egy elég komoly védelmező varázslaton dolgoztam, amire nekem is szükségem lesz és amivel Esmond-ot, valamint Delmar-t is megvédhettem. Mivel régen használtam már úgy istenigazából az erőmet, rövid időbe tellett rájönnöm, hogy nagyobb fába vágtam a fejszémet, mint gondoltam. Ám most legszívesebben kitaszigáltam volna őt az ajtón, nemhogy azon dolgozzak, hogy megvédjem.
- Ez egy nagyon jó kérdés. - Bólogatni kezdtem, miközben felhúzott vállakkal, tanácstalanul néztem rá. - Miért akarsz megvédeni? - Kérdeztem vissza, értetlenkedő tekintetem egyáltalán nem tisztult ki. Nagyon szerettem volna, ha választ ad erre a kérdésre, mert fogalmam sem volt a válaszról. Itt van, de miért? Szellemként jár-kel a világban és mire megnyugodnék az aktuálisan legutolsó látogatása után, ismét felbukkan, hogy felkavarja a lecsendesedett vizet, sót szórjon a sebeimre és eszembe juttassa az életem legszebb és legfájdalmasabb időszakát. Egyszerre szerettem és gyűlöltem, hogy itt van és ezen kettősség miatt a pokolra kívántam magam. Miért nem lehet egyszerű és letisztult a kapcsolatunk? - Nem tudod elégszer elmondani, hogy engem hibáztatsz és gyűlölsz azért, ami történt. Akkor miért zavar, hogy meg akarnak ölni? Legalább egy gonddal kevesebb lenne, nem? - Felvontam a szemöldökömet. Sokkal érthetőbb lenne, ha a meggyilkolásomat támogatná, megragadna és a koven elé vetne, aztán végignézné a széttépésemet. Titkolóztam, felelőtlen voltam és az én hibámból meghalt a fiunk. Ez örökké a lelkemen fog száradni.
- Új családom... - Felhorkantam és hátat fordítottam neki. Az ablak felé fordultam, megcsóváltam a fejemet. Komolyan azt hiszi, hogy azok után, ami velünk történt, van kedvem ismét családot alapítani? Bolondabb, mint hittem. Ahogyan ő, én is magányos farkassá váltam. - Nincsen. - Jelentettem ki az egyértelműség kedvéért. - De Delmar felébredt és ő is itt van a városban. - Dióhéjban már meséltem neki a druidáról, aki a legjobb barátom és a számomra legtöbbet jelentő személy volt még életem elején és azóta is erősen tartotta a régi pozícióját, de nem beszéltem róla sokat. Esmond-al mindig megvoltak a saját csatáink, azokkal voltunk elfoglalva.

:hug: || in my veins
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
⚘ mystic falls
Humor :
⚘ mentally unstable



A poszt írója Esmond Shaw
Elküldésének ideje Szer. Május 09, 2018 8:06 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

kayla & esmond

- Ugyan honnan kellett volna tudnod?! - Förmedek rá nem túl barátságosan, de a hangom nem emelem meg. Csodálkozva ejtem ki a szavakat, mintha ezzel szorgosan bólogatnék az ő nézőpontjára. Vajon honnan kellett volna tudnia? De mindketten jól tudjuk, hogy miről is van szó. Levette azt az átkozott varázslatot. Szerencsére csak néhány nappal azelőtt, hogy lehetőségem adódott egy új - és az övével ellentétben valamirevaló - védelem megszerzésére. Így csak néhány napot töltöttem a „szabad ég alatt” úgymond. De visszakanyarodva a kedves kis kérdésére. Hiába a csodálkozó hanglejtés, nyilvánvaló, hogy gúnyolódom.
- Tudod, Kayla… - Kezdem igen-igen indulatosan, de csak feszülten sóhajtok, a mellkasom elé emelve a kezeim kifújom a levegőt miközben leengedem őket. Mindkettőnknek nehéz, de próbáljunk meg emberien viselkedni, nem rögtön egymás torkának ugrani. Ami mondjuk esetemben végzetes is lehetne Rá nézve. - Nem is tudom, hogy minek erőlködöm azon, hogy megvédjelek. - És ahogy ezt kimondom, szembesülök vele, hogy valóban fogalmam sincs arról, miért teszem amit teszek. Az eredeti terv szerint az lett volna az egyetlen indokom, hogy közvetetten magamat védem. Hogy ha Kayla életét elveszik, azzal az én védelmező varázslatomnak is annyi. De ez az ostoba nőszemély keresztbe húzta a félig-meddig álindokaimat.
- Én legalább nem fordítok hátat a családomnak. - Jön visszafogott szemrehányásként, amikor Ő is közli velem, hogy őrültségre készülök. Igazán nem akarom újra és újra ugyanazokat a köröket futni, de egyszerűen… Kayla! Ha ember lennék, szerintem már megkopaszodtam volna egy ilyen nő mellett. Végül olyannyira sikerül megemberelnem magam, hogy további feszültség helyett bájmosoly rajzolódik ki férfias, borostás vonásaimon. - De hát ez remek. Te is tudsz vigyázni magadra, én is magamra. Hol a probléma? - Költői kérdés, nem érdekel a válasza. Pontosan tudom, hol a probléma. De mivel jelenleg egyikünk sem hajlandó futni a koven elől… miért ne maradhatnék itt? Talán megvette az egész várost? Ha a városhatáron kívül akar tudni, foglalja burokba és zárjon ki varázslattal, őfelsége. De inkább nem adok neki ötleteket, a végén még megteszi. Már ha képes rá.
- Várjunk csak. Hogy érted azt, hogy hárman? - Hiába tudhatom biztosra, hogy nem a fiunkról van szó, akaratom ellenére is nagyot dobban a szívem. Hisz tudnék róla, ha élne… ugye? Más meg nem kifejezetten érdekel. De teszem azt, amit ilyen helyzetben általában. Burkoltan gúnyolódok. - Van valakid? Új családod van? Ezért nem akarod, hogy maradjak?
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, now ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆
Humor :
ancient ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Hétf. Ápr. 30, 2018 7:23 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Esmond & Kayla

Hiába álltam előtte a mellkasom előtt összefont karokkal, viszonylag komoly tekintetet magamra erőltetve, ahol felállt a kanapéról és tett felém pár lépést, ismét vicces törpének éreztem magam. Régen ez egyáltalán nem zavart: mellette én lehettem a törékeny nő, akit semmi baj nem érthet, evégre van, aki megvédje. Ez a forgatókönyv sajnos nem úgy jött össze, ahogy elterveztem, hiszen a tervbe egyáltalán nem kalkuláltam bele a kovenem pusztító erejét. Vagyis… de. Csupán annyira szerettem az akkori életemet és olyan mértéket öltött a magabiztosságom, mint még soha, ezzel pedig egyenes arányban csökkent az aggodalmam. Elbíztam magam és tragédia lett a vége. Még egyszer nem követem el ugyanezt a hibát, úgyhogy egészen addig megpróbáltam szúrósan nézni Edmond-ra, amíg végig nem simított az arcomon. Ilyenkor elhittem, hogy él még benne egy kicsit abból a csodás férfiból, akihez hozzámentem.
- Honnan kellett volna tudnom? – Úgy tettem, mintha nem érteném pontosan, hogy miről beszélt, közben pedig egy röpke pillanatra összekapcsolódott a tekintetem az övével. Ugyan arra kért, hogy ne vegyem le az összekötő varázslatot, én mégis így tettem. Nem gondoltam át teljesen a minket egy kalap alá vevő kötést és bajunk is lett belőle: nem kockáztathattam még egyszer. Ha nekem bajom lesz, legalább neki ne legyen… és fordítva. – Egyébként annyit mondtál, hogy „majd jövök” és lássuk be, hogy ez nem túl stabil ígéret. – Igenis, elvártam volna, hogy mondjon valami biztosat, ő mégsem tisztelt meg azzal, hogy időközben bejelentkezzen vagy azt mondja, hogy „három nap múlva jövök, ne aggódj”. Mert féltettem őt. Őszintén. Mióta ismét felbukkant és sikeresen, bár egészen észrevétlenül sikerült belopóznia az életembe, képtelen voltam nem figyelni rá és ehhez hozzátartozott, hogy nem hagyhattam szó nélkül az ötleteit, főleg, ha annyira őrültek voltak, mint a mostani. Hallottam a hangján, hogy komolyan gondolj a szavait és a tekintete is eltökéltségről árulkodott, ami nekem nem tetszett. Megmondtam neki, hogy én sehová sem megyek: ezen a helyen kezdődött el a kálváriám és a kovenem felbukkanásával volt egy olyan érzésem, hogy itt is fog befejeződni. Sokat ártottam azoknak a boszorkáknak, ahogy ők is nekem. Én elvettem tőlük a működésükhöz szükséges erőt abban a pillanatban, amikor elhagytam őket, ők pedig soha be nem gyógyuló sebet ejtettek rajtam a fiam meggyilkolásával és a férjem szörnyeteggé tételével. Utóbbiban nekem is benne volt a kezem, éppen ezért nem hagyhattam, hogy Esmond még mélyebbre süllyedjen.
- Már megint őrültségre készülsz. – Megforgattam a szemeimet. Ösztönösen jött, legtöbbször ezzel jeleztem, ha valami nem nyerte el a tetszésemet. – Nem maradhatsz. – Jelentettem ki, teljes testtel felé fordulva. – Én tudok vigyázni magamra, eddig is tudtam. De ha mindketten itt maradunk, a koven két legyet üthet egy csapásra. Sőt, akár hármat. – Delmar miatt is aggódtam, elvégre a boszorkányok gyűlölték a druidákat. Egyikünket sem szerettek, éppen ezért felelőtlenség lett volna mindannyiunknak egy helyen tartózkodnia. – Ott kellett volna maradnod, ahová mentél.

:hug: || in my veins
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
⚘ mystic falls
Humor :
⚘ mentally unstable



A poszt írója Esmond Shaw
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 27, 2018 11:43 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

kayla & esmond

Kayla rég nem az a nő, akit szerettem. Ahogy én sem vagyok az a férfi, akinek gyereket szült. Sőt, valószínűleg én jóval távolabb állok az akkori önmagamtól, mint ő az akkori önmagától. Ami nem hogy nem zavar, de titkon azt hiszem, valamiféle elégedettséggel is tölt el, hogy láthatja mit tett. Közvetlenül, vagy közvetve, teljesen mindegy. Hiába tudom, hogy neki sem fájt kevésbé a fiunk halála, mint nekem, attól még képtelen vagyok neki megbocsájtani. Ez már örökké bennem marad. Csak mint egy apró tüske, hisz a gyűlöletem tárgya nem Ő, sosem volt Ő és sosem lesz. Az a Lyttelton-koven.
Szóval amire kiakarok lyukadni pusztán annyi, hogy hiába tűnök lazának és zavartalannak - a szüntelenül a kék szemeimben szikrázó feszültséget leszámítva persze, de hát az ott van emberöltők óta - legbelül nekem sem tetszik jobban az, hogy most itt vagyok a nappalijában, mint Neki. Ki nem állhatjuk egymást.
Ha Kaylanak sem fontos, hát a köszönést én is elhagyom. Mélyebb és komplikáltabb ennél a kapcsolatunk, mintsem húsz-harminc évente egy hello számítson. Helyette máris érdekes, elutasító ráncokba vágják magukat az arcizmaim, ahogy enyhén megemelt szemöldökkel felállok és a drága ex-nejem felé fordulok. Le sem kell reagálnom a jövendő Mrs. Shawra vonatkozó megjegyzését: le lehet olvasni az arcomról. Kétlem, hogy az életembe beleférne egy nő. Főleg, ha a vasorrú bába exem is a közelben van. Az ellentéteink ellenére mégis jól esik, amit a szemeiben látok. Hogy egy apró része mintha azt mondaná nekem: Hello, Esmond. Jó, hogy itt vagy. Örülök, hogy élsz.
- Nem volt eddig is nyilvánvaló, hogy élek? - Pergetem le magamról ennyivel a szavait. Jelenleg össze vagyunk kötve. Megérezte volna, ha meghalok. Bár talán… akkor is megérezte volna, ha nincs a kötés és nem is találkozunk. Elvégre volt egy rövid, hamuvá vált időszak a keserűen hosszú életünkben, amikor boldogok voltunk. Együtt.
- Mi az, hogy minek jöttem vissza? Mondtam, hogy visszajövök, nem? - Hoppá, valaki harapós lett. Odasétálva a kezébe nyomom a tabletét, amin böngészgettem és egy hajszálnyival dominánsabban mint illene végig simítok az arcán, ahogy tovább állva elsétálok mellette. Nem szándékosan jönnek ezek az elmejátékok. Az elmém talán így vesz elégtételt azért, amit Ő tett velem. Velünk. Ez a legkevesebb.
- Figyelj. - Sóhajtok nagyot. Lehet velem komolyan is beszélni, essünk túl rajta. És bár tényleg „beszéljük meg a dolgainkat” szaga van a kezdésnek, inkább kész tények elé állítom Kaylat. - Veszélyben vagy. Hogy miattam-e, vagy te szúrtad el a varázslatot, most már lényegtelen. Ha nem vagy hajlandó eltűnni a városból, sőt az országból is, akkor majd maradok én. Csak nem képzelted, hogy itt hagylak? Hogy megadom a kovennek, amit akarnak? Téged. - Így mondjuk jó eséllyel megkapják egyikünk helyett kettőnket, de részlet kérdés. Nagyon, nagyon hosszú ideje táncolok már velük. Ismerem őket. Tudom, hogy minden látszat ellenére így van a legnagyobb biztonságban, ha itt vagyok.
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, now ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆
Humor :
ancient ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Szer. Ápr. 25, 2018 9:33 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Esmond & Kayla

Nem volt könnyű napom. Amióta a kórházban is rendeltem, legtöbbször fáradtan értem haza és nem vágytam másra, minthogy leüljek a kanapéra és bámuljak kifelé a fejemből. Mégis, szükségem volt erre a munkára ahhoz, hogy kitöltsem az időmet és ne érezzem úgy magam, mint aki céltalanul lebeg a világban. Legalább a páciensekkel eltöltött idő közben nem gondoltam arra, hogy a kovenem mikor fog felbukkanni az ajtóm előtt és próbálnak megölni. A szabad perceimet is megpróbáltam lekötni és erre Delmar életbe való integrálása remek foglalatosságnak bizonyult. Ugyanakkor semmi sem volt képes kitörölni belőlem a hosszú napokkal ezelőtti, erdőbeli emléket: akárhányszor lehunytam a szemem vagy csak leültem teázni a konyhaasztalhoz, szinte magam előtt láttam, ahogy az én segítségemmel Silvia tekintete üressé válik, a nyaka elreccsen és élettelenül hullik az avarba. Ez a nő mégis életben van, járja a világot és nagy az esélye annak, hogy egyszer csak úgy dönt, meglátogat. A koven minden bizonnyal kitagadta, hiszen a mágiával átitatott vére beszennyeződött egy vámpír által, tehát ha nagyon nagy szerencsém van, a napfényre nem tud kilépni... marad az éjszaka és ez megmagyarázza, miért alszok nyugtalanul, már ha egyáltalán képes vagyok lehunyni a szemeimet. A koven és Esmond újbóli felbukkanása felforgatta a mindennapjaimat. A férfi magához képest is furcsán viselkedett - egyik pillanatban úgy nézett rám, mint aki ki akarná fojtani belőlem a szuszt, a másikban pedig nem engedte, hogy szétválasszam magunkat, ezzel engedve, hogy a saját útját járja. Nem tudtam kiigazodni rajta, ami egyre  fokozta a vele szemben tanúsított aggodalmamat és... a fenébe is, frusztrált, hogy itt hagyott egy félig-meddig kéréssel, de sokkal inkább ígérettel. Nem tudtam, mikor toppan be az ajtómon vagy hogy mikor ér a hír, miszerint akkora bolondságot csinált, ami végleges volt. Mindig ezt csinálja. Felbukkan az életemben, felkavarja a lelkem, aztán magamra hagy. Gyűlöltem ezért, de amikor ha rövid ideig is, de mellettem volt, élőnek éreztem magam minden fájdalommal, rossz érzéssel és egy régi élet csodálatossága által okozott boldogsággal egyetemben, amit felszabadított bennem.
Meglepődtem, amikor észrevettem, hogy nincs szükség a kulcsaimra a reggel bezárt ajtón való bejutáshoz. A szívem hatalmasat dobbant, a lábam megremegett, mégis átléptem a küszöböt. Mély levegőt véve, az ajkaimat összeszorítva fordítottam a fejem a nappali fejét, miközben annyira szorongattam a lakáskulcsot, mintha az életem múlna rajta. Meglátva Esmond-ot viszont leengedtem és fáradtan fújtam ki a bennem felgyülemlett oxigént.
- Mi lesz, ha lesz egy nem ex Mrs. Shaw? Nem lesz féltékeny erre a megszólításomra? - Ledobtam a táskámat a szekrényre és hirtelenjében azt sem tudtam, mit mondjak. Láthatóan kutya baja volt, otthon érezte magát a kanapémon és mivel egyszerre szerettem volna megölelni és hozzávágni valamit, megpróbáltam valamiféle arany középutat találni. - Szóval, élsz és megint itt vagy? Miért jöttél vissza?

:hug: || in my veins
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
⚘ mystic falls
Humor :
⚘ mentally unstable



A poszt írója Esmond Shaw
Elküldésének ideje Hétf. Ápr. 23, 2018 7:31 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

***
2 héttel később
***


kayla & esmond

A korom ellenére mondhatni liberális vagyok. Nem szeretek általánosítani. Most mégis azt kell mondanom, hogy a nőkkel csak a baj van. Kayla, Silvia - akinek nem vettem el az életét és odakint van-, de listázhatnám a koven tagjait is. Csak a baj van velük. Abban mégis a volt nejemnek adok igazat, hogy feldühítettem őket. Ami általánosságban nem lenne baj. Az évszázadok tapasztalata azt mondja, hogy amikor dühösek, sokkal hajlamosabbak hibázni és könnyebben - legalábbis kevésbé nehezen - tudok kicsúszni a kezeik közül. Lényeg a lényeg, elmenekülhettünk volna. Amikor hazavittem a boszorkát, biztosra vettem, hogy pakolunk és megyünk. De nem! Nem, Mrs. Shaw elég határozottan adta a tudtomra, hogy ő nem megy sehova. Ez az új hepp? Mi van azzal, hogy nem ragaszkodunk helyekhez? Mi van itt neki, amit máshol nem kaphat meg? Valahol azt hiszem értem, hogy meg akar állni. De sem megérteni nem fogom, sem egyet érteni vele.
Ez az egész találkozás és az, hogy a segítségét kérem, a lehető legrosszabban sült el. A logikus lépés az lett volna, hogy fogom magam és tovább állok, addig rohanok a koven elől, amíg meg nem találom a boszorkányt, aki hajlandó segíteni. Persze nem ezt tettem. Kayla egy olyan énem hozza a felszínre, amelyik nem feltétlenül válik előnyömre. Árkon bokron túl kellene lennem, de képtelen voltam Őt hátra hagyni. Megvannak a magunk különbözőségei, de a halálát nem akarom. Azt még úgy sem, hogy a koven a közelébe menjen, van a halálnál rosszabb. Ennyivel a fiam emlékének is tartozom. Így nincs mit tenni, ha Kayla marad, én is maradok. Ezt a legutóbbi szóváltásunk alkalmával talán nem fogta fel. Végülis, én sem adtam nyilvánvalóan a tudtára. Pusztán nem hagytam, hogy levegye az elrejtő varázslatot. Csak annyit mondtam, hogy „ne zárjon ki a házból”, még visszajövök, van egy kis elintézni valóm.
Lehet, hogy Ő az elintézni valót néhány órának, vagy néhány napnak gondolta. Valamivel több, mint két hét telt el. Mondjuk úgy, hogy nagyon elfoglalt voltam. Behajtottam néhány szívességet, hogy félre vezessem a kovent. Nyertem magunknak néhány hetet. És most, hogy ezt elintéztem, ideje volt visszatérnem Mystic Fallsba, Hozzá. Nem mintha annyira vágynék Kayla társaságára, de… A fenébe is. Nem hagyta a nem létező lelkiismeretem, hogy magára hagyjam, ha már a fejére hoztam a bajt. Előbb-utóbb valószínűleg persze úgyis megtalálták volna. De… ami történt, megtörtént.
Szóval itt ülök a nappalijában - akarom mondani az új közös nappalinkban - ha jól tudom dolgozni van és lassan meg kellene érkeznie. Nem tükröződik rajtam, hogy megviselő heteket tudhatok magam mögött. Hisz ehhez az életmódhoz vagyok hozzászokva. Lazán ülök a kanapén, a lábaimat a kávézóasztalon pihentetem. Úgy tűnik, nem zavar túlzottan az sem, hogy az eső miatt kissé sáros az air maxem. Az én drága exnejem nem védte le jelszóval a tabletét, úgyhogy azon olvasgatom épp egy nagyon hasznos weboldalon a különböző foglalkozások leírásait. Kell egy szerep, nem? Ügyvéd? Pszichológus? És végszóra nyílik az ajtó, nekem pedig epés mosoly fut át az arcomon. Valakinek azt hiszem, ebben a pillanatban teszem tönkre a napját.
- Hello, Ex-Mrs. Shaw.
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, now ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆
Humor :
ancient ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Vas. Jan. 28, 2018 9:36 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Esmond & Kayla


Előzmény

Kedvem lett volna sértődött gyerekként, a karjaimat a mellkasom előtt összefonva és felhúzott szemöldökkel, valamint lebiggyesztett ajkakkal, a földbe cövekelt lábakkal állni és bámulni rá vagy éppen addig ugrálni az avarban, míg meg nem forgatja a szemét, rám un és elmegy innen. De mit értem volna el vele? Semmit. Sőt, elvettem volna magamtól a lehetőséget, hogy megköszönjem neki az életemet: be kellett vallanom magamnak, hogy ő nincs, akkor nem Silvia, hanem én feküdnék a levelek között és a testem arra várna, hogy a vadállatok széttépjék és megegyék vacsorára. Ennyi lett volna majdnem 900 év. Egy enyészetre váró test, amiben egyszer egy lélek lakozott, amelyet az a koven szakított ki belőle, amihez egyszer régen annyira tartozni akart. Gyűlöltem belegondolni abba, hogyan jutottam idáig, éppen ezért nem is gyakorta tartottam merengős estéket, amelyek során a múltam minden egyes részletét végigvettem. Beleőrültem volna. Ám Esmond jelenléte olyan emlékeket hozott elő és sebeket szakított fel, amikkel nem tudtam nem foglalkozni és ez kergetett abba az állapotba, hogy önmagát kontrollálni képtelen kisbabaként akarjak viselkedni. Utoljára hosszú-hosszú évtizedekkel ezelőtt tartott a karjaiban a volt férjem, ezen tény hatására kissé hevesebben dobbant meg a szívem… képtelen voltam elvonatkoztatni attól, hogy ő ugyan már nem ugyanaz az a férfi, aki volt és én sem ugyanaz a nő vagyok, akit feleségül vett, de házastársak voltunk és született egy fiunk is. Ezt soha, senki nem veheti el tőlünk, bármennyire fájó az emléke.
- Miért olyan nehéz elhinni, hogy aggódok miattad? – Kérdeztem vissza. Talán számára költőien hatott, de én komolyan választ vártam rá. Tudni akartam, mi zajlik benne, mi jár a fejében, mit gondol rólam. Kétértelmű volt, akárhányszor megszólalt, a reakciói egyszerre voltak fojtogatóan idegesítőek és fájóan igazak. Haragudtam rá, legszívesebben elküldtem volna melegebb éghajlatra és most is azt kívántam, bár ne lett volna itt: igaz, most csak azért voltak ilyen gondolataim, mert gyűlöltem, hogy miattam sérült meg.
Mire feleszméltem már a lakásom ajtaját lökte be és őszintén, egyáltalán nem bántam, hogy pár nappal ezelőtt beengedtem. Nem volt bennem kétség, nem féltem attól, hogy egyszer csak beront és megfojt egy párnával vagy autentikusabb lesz és feltépi a torkom, hiszen biztos voltam abban, hogyha teheti, akkor a lehető legtávolabb kerül tőlem. Ezért is csodálkoztam azon, hogy ott termett, amikor a koven rám támadott.
- Mit szeretnél? Bontsunk pezsgőt? – Fészkelődni kezdtem a karjai között, jelezve, hogy tegyen le. Meg is tettem, besüppedt alattam a kanapé, ám én rögtön felültem, majd fel is álltam. Reménykedtem abban, hogy a lábaim el fogják bírni a saját testsúlyomat és nem csuklok össze, mint egy konyhai kisszék. – Leveszem rólad az összekötő varázslatot. – Nyögtem ki lemondó sóhajjal, beismerve, nem biztos, hogy túl jó ötlet volt a varázslat. – Ha lehet, most még jobban feldühítetted a kovent. – Silvia átváltoztatása miatt vérszemet fognak kapni és hajtóvadászatot indítanak majd Esmond után. És valószínűleg utánam is.

:hug:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
⚘ mystic falls
Humor :
⚘ mentally unstable



A poszt írója Esmond Shaw
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 12, 2017 11:27 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

kayla & esmond

Nem tölt el különösebb nyugalommal, hogy Kaylára vagyok utalva. Elégedettebb lennék egy független varázslattal, ami semmilyen formában nem köt össze minket. Neki ez jó? Vagy talán épp ezért csinálta? A tudatért, hogy ennyi év után ismét összeköt minket valami? Valószínűleg nem. Hisz miért vértezne fel engem valamivel, ami az enyém, ha szimplán adhat egy morzsát a sajátjából. Ez az Kayla, éreztesd csak, hogy kettőnk közül te vagy a hatalmas, én meg a bolond, aki eldobta az emberségét. De hisz épp ezért jöttem hozzá, mert én is tisztában vagyok vele. Egyébként sem tekintettem a vámpírlétre különösebb teherként, soha. Ez egy döntés, egy áldozat, amit meghoztam és csak rajtam múlt. Miért maradtam volna az, ami? Gyenge és sebezhető, tehetetlen. Miért, mikor válhattam valami erősebbé. Akit már nem tudnak csak úgy félre lökni és elvenni a fia életét. Akit már nem tudnak csak úgy összeroppantani. Nagy ár lenne érte az elmeháborodottság? Ugyan már. Ezt akkor is megfizettem volna, ha ember maradok. Annyi különbséggel, hogy valószínűleg névtelen  koldusként rogytam volna össze egy sikátorban. Így emberfeletti erőm van, nem öregszem. És amíg van ember a földön, addig nem is éhezem. Nem várom el Kaylától, hogy megértse, de neki is el kell ismernie, hogy az én életemnek csak így van értelme.
- A jó élet esélyét elvették tőlem '770 tavaszán. - Közlök ennyi a kimondatlan kérdésre. A hangom sokkal inkább tűnik érzéketlennek, valahol keserédesnek, mint rágalmazónak. Ez a nagyon ritka alkalmak egyike - ha nem az első alkalom... - hogy nincs a tónusomban semmiféle célzás a volt feleségem irányába. Csak egy megtört férfi szimpla kijelentése az egész. A történetünk csúfos, szörnyű véget ért. De ez nem jelenti azt, hogy a nagy szám ellenére egy percét is meg nem történté tenném. Ha valamit, hát ezt nem vehetik el tőlem. Kayla azt csinál a emlékeivel, amit akar. De az enyémek maradnak ott, ahol vannak. Ellentétben velem, aki elfordul és úgy sétál ki a boszorkány életéből, ahogy mindig. Visszatekintés nélkül. Hisz megkaptam, amiért jöttem.


*záró*
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, now ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆
Humor :
ancient ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Szer. Okt. 11, 2017 7:36 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Esmond & Kayla

Kezdtem elfáradni, mentálisan, érzelmileg. Esmond, jobban mondva a hozzáállása volt az én keresztem, amely fel-fel bukkant, így állandó bizonytalanságba kergetett: amikor azt hittem vége, nincs tovább, talán a múltam keményebbik és engem szenvedni látni akaró fele feladta, újra kopogott az ajtómon, belibbent a helyiségbe, ahol tartózkodtam és letarolt minden jót, amit kemény munkával felépítettem, ami pedig tetszett neki a romokból, kiválogatta és magával vitte, mint egy keselyű. Szerettem volna azt hinni, hogy nem direkt csinálja, csak az idő folyamán magára szedett érzelemmentesség és fájdalomcsillapítás gyanánt tombol benne a vágy, hogy az én szívembe is tőrt szúrjon, képletesen a kezei közé kapja és megszorongassa, de egyre kevésbé hittem ebben a verzióban… minden egyes apró jel arra utalt, hogy élvezte a kínzásomat és azt, hogy lépten-nyomon bajba kerül, megpróbálják megölni és vadásznak rá. Miért nem vagyok képes elfogadni, hogy sokkal valószínűbb, hogy az őt ért történések miatt teljesen más személyiség vált belőle? Tényleg ennyire nem látja, hogy szeretném megvédeni azt az esetlegesen létező, apró részt, ami az emberi mivoltához köti?
- Ha át akarnálak verni, évekkel ezelőtt megtettem volna. - Ártani neki? A boszorkányok elé dobni, mint egy koloncot, hogy azt tegyenek vele, amit akarnak? Előbb halnék meg annak ellenére, hogy néha kihoz a sodromból a paranoiájával és a hamis feltételezéseivel. Milyen fajta szörnyetegnek néz engem? Azért nem tartott tovább a varázslat pár percnél, mert évszázadok álltak rendelkezésemre a tanuláshoz, jól bántam az erőmmel, uraltam, képes voltam összpontosítani és kialakítottam azt a mágiahasználati rítust, amely a legegyszerűbb, mégis a leghatásosabb... a tragédiánk óta a fejemre olvassa, hogy a boszorkány-mivoltom miatt vesztettük el a fiúnkat, éppen a képességeimet nem kellene megkérdőjeleznie.
- Készen vagyunk. - Bólintottam. - Amíg saját magamat védem, téged is foglak. - Szavaim egy vallomással is felérhettek volna, bár fogalmam sem volt, miért törtem magam, úgysem fogja elhinni, hogy jót, legalábbis nem rosszat akarok neki. A tekintete, a szarkazmusa és a távolságtartása elárulta, hogy teljesen bizalmát vesztette irányomba, talán ha tehetné és egyáltalán nem lenne rám szüksége néhanapján, már meg is ölt volna. Ezen nem volt mit csodálkozni, olyan módon árultam el, ami megbocsájthatatlan. - Szóval igen, ennyi. - Erősítette meg még egyszer. Figyeltem, ahogy egy halk köszönöm elmormolása után az ajtó felé indul, mégsem tudtam végignézni, ahogy kisétált az ajtón. Nem vitt rá a lélek, képtelen voltam bámulni a küszöb átlépését, ezért elfordultam tőle és a felsőm alját az újdonsült sebemre szorítva, a késsel a kezemben indultam a konyha felé. Én lepődtem meg a legjobban, amikor a beálló csöndet megtörte a hangja, kérdése hallatán felé kaptam a fejem. Talán a számat is eltátottam, annyira nem tudtam, mit válaszoljak. Jó életem? Az övéhez képest vagy általánosságban? Mi számít jónak? Hogy mondhatnám neki azt, hogy nincs semmi bajom és szeretem, ahogy élem a mindennapjaimat?
- Nem panaszkodom. - Mondtam aztán. Visszakaptam a legjobb barátomat, szerettem a munkámat, a kovenem egy ideje nem talált rám... nem mondhatom, hogy rossz sorsom van. - Megkérdezném tőled ugyanezt, de nem vagyunk egy véleménnyel a jó élet definíciójáról. - Összepréseltem az ajkaimat. Ha ő élvezi, hogy bántják és bánthat másokat, nem tudom, mit gondoljak.

cukivagyok:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
⚘ mystic falls
Humor :
⚘ mentally unstable



A poszt írója Esmond Shaw
Elküldésének ideje Szer. Okt. 11, 2017 1:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

kayla & esmond

Szeretném dacosan ellökni magamtól, hisz nem gondolhatja komolyan azt, amit mond.  Na, nem szó szerint. Kayla hozzám képest igen csak törékeny.Szóval nem akarja, hogy meghaljak. Ez afféle nők meg az érzelmeik dolog lehet. Azt várná az ember, hogy magasról tegyen rá, élek-e vagy halok. Egy részem, a józan ész olykor fel-fel pislákoló szikrája mégis azt mondja, hogy ne legyek ilyen konok. Mert fordított esetben én valószínűleg darabokra tépném azt, aki bántani akarja őt. Attól függetlenül is, hogy hivatalosan nem érdekel a sorsa - és ezt remekül elő is adom. - Ő meg azt akarja, hogy éljek. Ha miattam akarja, ha a saját lelkiismerete miatt, mindegy. Nem számít, hogy mit akar. Mióta elárulta a családunkat a titkaival, nem számít Ő mit akar.
- Nem mondanám, hogy fenyegetlek, Kayla. Csak szeretném tisztázni, hogy hányadán állunk. - Nem tudom, olykor miért tesz úgy, mintha ő még látni akarná bennem a férfit, aki az élete része volt. Vagy hogy meghatja az erkölcstelenségem. Nem lehet ennyire ostoba. Azért hagytam el, mert ő ezt akarta. Jó, sosem mondta ki, de tudom, hogy ezt akarta. Csak gyáva volt ő megtenni a nehéz lépést. Sőt, lehet, hogy ő maga intézte így a dolgokat, hogy megszabadulhasson a családjától, a kellékeitől és tovább álljon. Nem, nem. Ezt be kell fejeznem. Nevetséges, hogy mennyire könnyen rohanok a paranoia felé, ha az ex-nejemről van szó. Hiába adom itt a "férfit", az én részemen is túl sok a feltéphető seb, nem csak az övén. Nem is mondok neki többet, csak egyenes tartással elnézek a feje felett egy véletlenszerű pontra a nappalijában. A temperamentumomhoz mérten meglepő türelemmel állok előtte. Elhatározva magam, ameddig csak kell. De legnagyobb meglepetésemre, nem tart soká. Rejteni próbált kíváncsisággal követem a néhai feleségem lépteit, amikor eltávolodik tőlem, majd visszatér. Idegenkedem én ettől a késtől. Csak egy kés? Át akar verni? Felteszem, igen. Egy elmormogott abrakadabra, meg egy konyhakés és mehetek isten hírével, mi?
- Ne próbálj meg átverni. - Bosszúsan szűröm felé a szavakat a fogaim között. Mégis érzek némi késztetést arra, hogy megbízzak benne. Talán azért, mert ez az egyetlen lehetőségem. Talán csak a régi idők emléke miatt. Ki tudja. A testem megrándul, ahogy a mágiája a bőröm alá issza magát és egy hosszúra nyúlt másodpercig úgy érzem, hogy összeforrunk. Ami határozottan nem tetszik. De ha az én testemen átfut az ő érzete, akkor talán ő is érezheti az utóbbi heteim, hónapjaim töredékét. A végeláthatatlan versenyfutást. A titkomat, azt... hogy élvezem.
- Biztos vagy benne? - Kérdezek vissza nagy vonalúan. Mintha rá céloznék. Arra, hogy még nem kaptam meg mindent, amiért jöttem. Például őt nem. Ami persze nem így van, nem érdekel, mi lesz vele. Csak magamért jöttem. De akaratlanul is szokásom olykor rátelepedni az érzelmeire. Hogy biztosan ne felejtsen el még néhány napig. Hogy neki is rossz legyen.
- Ennyi? - Kissé felfelé ívelődik a szemöldököm, de nem sértésként jön a kérdés. Szimplán csak valami többre számítottam. Tudod, gyertyák, meg szellemek huhogása, hasonlók.
A tenyerembe nézek, figyelem ahogy szempillantás alatt gyógyulni kezd a seb. Aztán a tekintetem Kayla apró kezére vándorol át. Látni, hogy elmélkedem, de végül nem mondok semmit. Nem ajánlom fel a vérem. Csak arra lenne jó, hogy elutasíthassa. Jól mondja. Megkaptam, amiért jöttem. Szóval akár távozhatnék is. Nem gondoltam, hogy ilyen könnyű dolgom lesz vele. Nagyot szusszanok. Mintha szavak nélkül fejezném ki azt, hogy "hát jó", miután ő azt mondta volna "kérlek távozz". Felteszem, ő sem készül nagy búcsúzkodásra. Megszokhatta már, hogy jellemzően eltűnök az életéből. Ahol sosem maradok sokáig. Elmormogok hát egy halk köszönömöt és az ajtó felé veszem az irány. A kezem már a kilincsen, nyitom is. De épp csak résnyire. Ekkor megáll a mozdulat és félig a irányába fordulok.
- Ugye jó életed van?...
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, now ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆
Humor :
ancient ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 09, 2017 7:09 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Esmond & Kayla

Ne menjünk bele... hát persze. Soha nem mentünk bele. Akárhányszor szólásra nyitottam a számat, mert késztetést, sőt, inkább akarást éreztem arra, hogy beszéljen, csitítani kezdett és szinte belém fojtotta a szót. Nekem sem esett ínyemre felhánytorgatni a múltat, történeteket szőni aköré, ami tényleg történt, de nem engedhettem az anélkül hogy legalább egy kicsit beavasson abba, mi játszódik le benne, miért nem hagyja már annyiban ezt az értelmetlen vendettát és próbál meg viszonylag normális életet élni. Csak próbálja meg! Olyan nagy kérés? Miért ennyire furcsa, hogy nem szeretném szenvedni látni a férfit, aki egykor a világot jelentette nekem és aki az egyik legkomolyabb szerepet töltötte be a létezésemben?
- Keresztbe tenni? Nem akarom, hogy meghalj! - A kimondott szó nem sokat ér, de ha nem is most, a legközelebbi találkozásunk alkalmával tudnám, megtartotta-e az ígéretét vagy sem. Ő vajon mit tenne az én helyemben? Jó utat kívánva engedne gyilkolászni és mosolyogva köszönne el tőlem abban a tudatban, hogy még adta is alám a lovat a védelmével? Én erre képtelen voltam, muszáj volt beleszólnom, megkérnem... még csak könyörögni nem könyörögtem, de látva az egyszerre ridegen és manipulatívan megcsillanó tekintetét, hirtelenjében lefagytam, rájöttem, hogy itt bármilyen szentbeszéd kevés lenne. Semmit sem tehetek. Teljesen elveszett, már egy kis része sincs, ami hallgatna rám... a volt feleségére,a  fia anyjára, a nőre, akivel le akarta élni a neki szánt éveket.
- Ide jutottál? Fenyegetsz? - Fájdalmas mélyedés jelent meg a szemöldökeim között, a homlokom ráncokba futott. Nem tudom, mennyire hihetek neki. Mit tenne, ha nem kapná meg, amiért jött? Kísértene, üldözne, terrorizálna, úgy kapná az ujjai közé a lelkemet szorongatásra, mint ahogy a tenyere az arcomra simult? Mély levegőt vettem, elléptem előle, hogy felvegyem az asztalról a kést, amit pár perccel ezelőtt kihoztam a konyhából. Mi mást tehetnék? Nem azért csinálom meg a varázslatot, mert azt akarom, hogy eltűnjön, hanem... azért, mert úgyis el fog tűnni és nem engedhetem ki ezen az ajtón véletlenül. Nem bírnám elviselni, ha miattam esne komolyabb baja.
Először az ő tenyeréhez helyeztem a pengét és végighúztam rajta, majd a sajátomat sértettem fel és ujjainkat úgy kulcsoltam össze, hogy a sebeink fedjék egymást. Lehunytam a szemem, mormolni kezdtem: a mágiám a bőre alá fog ivódni, amíg meg nem fogom szakítani a kettőnk közötti kapcsolatot és a saját védelmi varázslatomat, őt sem fogják megtalálni. Az az ige fogja védeni, ami engem is, nekem pedig eddig nem volt bajom. - Megkaptad, amiért jöttél. - Szólaltam meg pár perc múlva, elengedve őt.

cukivagyok:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
⚘ mystic falls
Humor :
⚘ mentally unstable



A poszt írója Esmond Shaw
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 09, 2017 4:00 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

kayla & esmond

- Ne menjünk ebbe bele, Kayla. - Tudtam, hogy nem lesz egy egyszerű menet, ami itt rám vár. Hogy nem fogom első szóra megkapni a segítséget, amire szükségem van. De a fröcsögést még így is kihagynám, köszi. Meglehet, neki most friss és feldolgozandó a tény, amivel szembesült. Az, hogy mivé vált a gyereke apja. Akkor is, ha az számára is mindig nyilvánvaló volt, hogy az az út, amin én járok, nyomot hagy. És most láthatja, hogy nem csak a nem létező lelkemen, nem csak a bőröm alatt, de fizikailag is. Egyébként sem számít már, hogy ki mit érdemelt meg és mit nem. A kérlelésére viszont reméltem,hogy nem fog sor kerülni. Benne volt a pakliban, hogy azt akarja majd, álljak le. De őszintén... Tényleg azt hiszi, hogy megtenném?
Mosolyszerű grimasz játszik az erős vonásaimon, ahogy állom a tekintetét. Tudnia kell, hogy szemrebbenés nélkül az arcába hazudnék. Rég nem élek már a becsületesség luxusával. Az ilyen dolgok csak hátráltatják az embert. Ha egy erősebb ellenféllel állsz szemben, meg kell tanulnod mocskosan játszani. Én pedig pontosan ezt teszem, már emberöltők óta. Miből gondolja tehát, hogy van bármi értelme a kérésének? Az alkujának?
- Azt hiszed, nem vernélek át? - A hangom túl gyengéd ahhoz, hogy ne tükröződjön róla a rosszindulat. Hisz nem szokásom ilyen szép tónusban beszélni. Túl karakán vagyok hozzá. - Miért akarsz keresztbe tenni nekem? - Az ég világon semmi haszna nem lenne abból, ha én leállnék. Nincs közünk egymáshoz az emlékeinken kívül. Sőt, csodálom, hogy még nem szabadult meg tőlük. Na meg kérjen tőlem bármit, csak ezt ne. Ez minden, ami én vagyok. Az egyetlen célja a vámpírlétemnek. Ha feladnám a kovennel való adok-kapokot, akkor feladnék mindent. Akkor pedig védelemre sem lenne szükségem. Megváltás lenne egy karó. Röviden: nonszensz, amit kér. Buta, buta Kayla.
Tudom, hogy sokszor nem voltam jó benne, de őszintén szerettem ezt a nőt. Egy apró, emberi részem erre a mai napig emlékszik. Talán nem is olyan apró az a rész. Talán épp ez a baj. Hogy túl emberi vagyok. Hisz miért hajkurásznám a bosszút a saját vérszomjam céltalan csillapítása helyett, ha inkább lennék vámpír, mint ember. Rajtam valamit nagyon elcsesztek az átváltozásnál. Nem egy koldus torkát kellett volna elharapnom a beteljesedésért, hanem valami értelmiségiét. Idő közben visszaveszem a pólóm és a vékony, sötétkék hosszú ujjút is. Majd a nagy tenyerem az előttem eltörpülő nő arcára simítom. Csak finoman. Nem csodálom, hogy elfelejti, milyen erős is lehetne, amikor ilyen dominánsan nézek le rá. Pedig nem kellene ilyesmit kiváltanom belőle. Tudom, hogy egy  senki vagyok számára.
- Figyelj, nyuszi. Ne legyél butus. - Cirógatom hüvelykujjammal az arcát. - Van itt egy kellemes életed. Praxisod. Ne ártsunk neki. Csak végezd el a varázslatot és had menjek isten hírével. - Míg a szavaim gyengédek, a tekintetem túl elvetemült. Technikailag épp megzsarolom, de ne érts félre. Nem akarok fenyegetőzni. Csak szeretném tisztázni vele, hogy hányadán állunk. Végül... mivel tudom, hogy egy őszinte ígéretet akar, hát megkapja tőlem, miután elhúzom a kezem az arcától. - Megígérem... Hogy ha segítesz, tovább állok anélkül, hogy beleköpnék a levesedbe. - Áll az alku?

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, now ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆
Humor :
ancient ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 07, 2017 8:17 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Esmond & Kayla

Féltem hozzáérni, de meg kellett tennem, szinte földöntúli késztetést éreztem arra, hogy a kezem alatt érezzem a durva sebeket. A felszínük görcsörtössége jelezte, hogy a legkülönfélébb válogatott eszközökkel okozták őket, szinte éreztem a belőlük áradó mágiát és sokat adtam volna azért, hogy átélhessem az alattuk megbúvó, lélektörő fájdalmat. Nem azért, mert mazochista lennék, csupán... a volt férjem testének érintése egyszerre bizsergette az ujjbegyeimet és akarta elérni, hogy az ajtón kirontva, széttárt karokkal ajánljam fel magam az egykori kovenemnek, megkönnyítve ezzel az évszázadok óta bőszem folytatott hadjáratukat. Esmond sohasem beszélt az érzelmeikről, csak a tényekről, arról, éppen mennyit ölt meg közülük és mindig az orrom alá nyomott egy képletes emlékeztetőt, amin az állt: én tettem ez vele, az én hibámból halt meg a fiunk és vele ő is. A sebei is a bűntudatom ezen részét jelezték vissza, nem hagytak nyugodni, a mellkasomba szorító érzés költözött és egyszerre szerettem volna hatalmasat, bár neki valószínűleg szúnyogcsípés-szerűt ütni Esmond hátára és magamhoz ölelni. Hogy teheti ezt velem? Hogy teheti ezt magával? Miért érezteti velem, hogy míg ő minden tőle telhetőt megtesz a bosszújáért és a fiunk lelki békéjéért, én csak lógatom a lábam és élem az életem? Mi mást tehetnék? Toporzékoljak, induljak a boszorkányok ellen, keljek ki magamból? Ha én haltam volna meg és William élne, az én tiszta lelkű fiamtól azt kértem volna, hogy próbáljon tiszta lappal kezdeni, miután meggyászolt, legyek neki egy szép emlék... ezért indultam el én is ezen az úton.
- Annyira... - Csúnya, sajnálom, nem ezt érdemled, ostoba vagy, hogy kitetted magad ennek? Hangom halk volt, beleveszett a szoba csendjébe,  csupán a gondolataim dübörögtek, de rögtön elhallgattak, amint elmondta, mit kérdeztek tőle.
- Nem érdemelted meg! - Jelentettem ki a hirtelen belém költözött magabiztosság és rökönyödöttség keverékével, visszaléptem vele szembe, hogy ne a hátánál ácsorogjak.- Egyikünk sem érdemelte meg... ez az egész egyedül a kovenem hibája. - Sokszor elmondott hazugság volt ez, rengeteg időbe tellett beépítenem a mindennapjaimba. Ha elmondtam volna Esmond-nak, talán felkészültebbek lehettünk volna, de ő akkor sem tudott volna semmit tenni. Egyszerű halandó volt, az aggódással csak megnehezítette volna a dolgomat, így legalább csak a saját aggályaimmal kellett foglalkoznom, miközben folyamatosan fenntartottam a minket védő bűbájt. Végül... ez sem volt elég.
- Esmond... - Rá emeltem a tekintetemet, nem akartam máshová nézni, csak a kéken világító szemeibe, hátha így végre észrevesz bennem némi féltést és komolyságot. - Kérlek, állj le! Bele fogsz halni. - Mondtam ki a nyilvánvalót. Annyira szerettem felnézni rá, mindig a régi időket juttatta eszembe, egy pillanatra újra annak a törpének képzeltem magam, akit megvéd az óriása. Most viszont csak a bajt hozta rám. - Megcsinálom a védelmi varázslatot, de csak akkor, ha megígéred, hogy nem mész utánuk. - Miért is akadékoskodom? Már nem tudok hatni rá, azok az idők elmúltak, ám...volt bennem némi remény annak irányába, hogy jobb belátásra téríthetem.

cukivagyok:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
⚘ mystic falls
Humor :
⚘ mentally unstable



A poszt írója Esmond Shaw
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 07, 2017 1:31 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

kayla & esmond

Rosszul esik itt állni Kayla előtt, míg ő ilyen fájdalmasan néz rám. Ilyen szánakozva. Na nem az érzelmeimet sérti. Sokkal inkább bosszant. Egyszer, nagyon régen, azt mondtam a feleségemnek, hogy együtt fogunk megöregedni. És ő boldogan bólintott, eljátszadozva a gondolattal, hogy milyen leszek majd ráncosan, ősz hajjal. Ezzel szemben, emberöltők múltán is fiatal testtel nézünk farkasszemet. Annak idején, amikor a házasságunk egykor édes pillanataira gondoltam, amit Kayla titka és a fiunk elvesztése megmérgezett, bizonytalanul gondoltam bele, mi lehetett az igazság. Hogy valóban meg akart-e öregedni velem, vagy tovább állt volna, amikor már nem lehetett volna csak a genetikára fogni a fiatalságát és szépségét. De ez akkor volt. Az ilyenek ma már mind nem érdekelnek. Nem csak dacból, hanem teljes érzéketlenségből sem.
Szóval idegenként nézek le rá, míg bosszant az álszentsége. Mi ez az aggodalom a szemeiben? Felteszem, nem miattam sápadnak azok a szép barna szemek, hanem maga miatt. Mert nem bír el a saját lelkiismeretével. Hogy mi lett a férfiból, akinek megmérgezte az életét. De ne érts félre. Magam miatt egyetlen percig sem okoltam Kaylát. Soha. Az, amivé lettem, az, ami azóta történt velem, mind az én döntésem következményei. Ellentétben azzal, ami Wiliammel történt. Az az ő sara.
Akaratom ellenére is megrándul az izom, ahol a néhai feleségem hozzám ér. Illetve a sebhelyhez, aminek én csak felesleges tartozéka vagyok. Úgy tűnik őt az érdekli. Tovább tartom a kezemben a pólót, de egyelőre nem veszem fel. Ismerem az önfejűségét. Csak levetetné velem újra, ha még nem bámészkodta ki magát. Van, ami nem változik, ezt látom a szemeiben. Tehát belemegyek a „játékába”. Ha erre a néhány plusz percre van szüksége, hogy sikerüljön meggyőznöm és készséggel segítsen nekem, hát nem sajnálom tőle. Manipulatív lennék? Mindent a célért. Így nyitom szóra ajkaim. Ha érzelmileg kell zsarolnom, hogy a mágiájához nyúljon, akkor az lesz.
- Mióta megkeserítem a kovenük békés életét, ők sem akarnak már egy szimpla karóval végezni velem. – Jön a felvezetés, amikor kábán mögém sétál, hogy a hátam is szemügyre vegye. Érzem, ahogy a lapockámba fúródik a sajnálattal átitatott tekintete, szóval arról a jókora, tripla hegről kezdek beszélni. – Amikor azt szereztem, kifeszítettek. Azt akarták, hogy végig hallgassam őket. Tudod, mit kérdeztek? – A kérdésem költői. Annyira, hogy a befejeztével megfordulok és lenézek a boszorkány szemeibe. Akkor talán fájt, de az én tekintetemben nincs semmiféle emberi érzelem. A hangom viszont annál epésebb. – Hogy gondoltam-e valaha arra, hogy megérdemeltem a fiam elvesztését? Mert valaki erősebb elvette a jelentéktelen életét, amíg én szédelegtem, mint egy bolond. – A józan ész azt diktálná, hogy nem az én hibám. Hisz mit tehettem volna tudatlan emberként egy koven bénítása ellen? Mégis azt mondom, hogy én talán megérdemeltem. Kayla meg még inkább. De William? Soha. Minket kellett volna vinniük. Nem őt.

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, now ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆
Humor :
ancient ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Pént. Okt. 06, 2017 7:57 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Esmond & Kayla

Jónak lenni hozzá az utóbbi kétszáz évben nem volt egyszerű. Végignéztem, ahogy először kínzó lassúsággal és hiú reményekkel kecsegtetve elpárolognak belőle azok a tulajdonságok, amelyek miatt közel engedtem magamhoz, miután hosszú hónapokig ostromolt, amiért hozzámentem és szültem neki egy fiút. Később már nem csak az tűnt el belőle, akit szerettem, hanem mintha az összes létező emberi érzést is kiszippantották volna belőle... nem maradt más, mint egy szükség esetén fogakat növesztő robot, egy bika, akinek a vörös posztójára a William arcképét festették. Kegyetlen volt látni, mi vált belőle, az eltávolodásunk annyira fájt, hogy végül már könnyeim sem maradtak, amiket elsírhattam volna. Hosszú évekbe telt, míg megtanultam élni nélküle, tovább tartott, mint ameddig a felesége voltam, aztán mire viszonylag elfogadtam volna a tényt, hogy miattam vált szörnyeteggé, felbukkant. Aztán újra és újra ezt a kört futottuk, csakhogy egyvalami miatt egyre és egyre rosszabb lett minden találkozásunk: képtelen voltam eldönteni, hogy a viselkedése egy tökéletesen megmunkált maszk mögött ott rejti-e őt magát vagy teljesen eltűnt az eredeti énje? Ahogy az ujjait a nyakam köré fonta és tekintetét az enyémbe mélyesztette, nagyobbat dobbant a szívem és jelezte, hogy nagy valószínűséggel az előbbiről van szó. Akkor miért nem öl meg? Nem lenne könnyebb neki is abban a tudatban, hogy a fia halálát okozó perszóna a föld alatt fekszik?
Mély levegőt véve figyeltem, ahogy pár másodperccel később eleget tesz a kérésemnek. A vetkőzése során kivillanó bőr máris jelzi, hogy nem füllentett, rögtön megláttam egy sebhelyet a hasfalán, amit számos másik követett. Női rácsodálkozásomat a látványra felülírta a tudat, hogy mennyi fájdalmon kellett ahhoz átmennie, hogy viszonylag egyben itt állhasson előttem.
- Nem. - Jelentettem ki a kérdésére, miszerint végeztem-e? Úgy tűnik, végeztem? Nyelni sem tudtam, nemhogy megemészteni, amit láttam. Ez a test... egy harcos teste, nem azé, aki a férjem volt. Szinte önkívületi állapotban közelítettem a bőre felé az ujjaimat, apró tenyerem alig fedett be némi részt a mellkasát csúfító hatalmas égésnyomból. A csodálatosan gyors gyógyulás képességével megáldott vámpírnak ilyen hegeket okozni... egyszerűen mestermunka. A volt társaim értették a dolgukat. - Ezek a sebek... - Nem érdekelt a sürgetése, hogy inkább a kést választotta volna a bámulásom helyett, hang nélkül léptem a háta mögé. A lapockáján akkora heg húzódott, amekkorát el sem mertem volna képzelni, majd lentebb vándorolva egy sárkánnyal néztem farkasszemet. Találó: a fizikain túlmutató, ősi erő szimbóluma. - Mit tettek veled?

cukivagyok:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
⚘ mystic falls
Humor :
⚘ mentally unstable



A poszt írója Esmond Shaw
Elküldésének ideje Pént. Okt. 06, 2017 6:05 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

kayla & esmond

Sejtettem, hogy ezt a következtetést fogja levonni a szavaimból. Eltörtem a boszorkány nyakát, az övét is el fogom? Pedig ha tudná, milyen messze jár az igazságtól. Annak a kígyónak az élete azért szárad a nem létező lelkemen, mert nem bíztam meg benne. Való igaz, hogy olykor kisegítettük egymást, ami most is jól jött. Nélküle Írországból sem juthattam volna ki. De mindennek megvan az ára, ahogy neki is. Ha valamilyen módon eljutott volna hozzá a koven, biztosra veszem, hogy tudtak volna neki olyat ajánlani, amiért nekik is elárulta volna a koordinátákat, amiket én kaptam. Ezt pedig nem kockáztathattam. Nem magamért. Hanem ezért a nőért, aki itt áll velem szemben. Akire tompán nézek le, mert magam sem tudom, érzek-e iránta. És ha igen, mit. Valószínűleg csak a nosztalgiát. De érzelmek nélkül sem vezettem volna el a legnagyobb ellenségeim a halott fiam anyjához.
- Ha jó leszel hozzám, nem. – Ejtem ki némi tébollyal a szavakat, a torkát figyelve. A tekintetem útját pedig hamarosan a kezem is követi. Néhány ujjal érintem meg, pusztán azt éreztetve vele, hogy milyen apró erőfeszítésembe kerülne az ő nyakát is elroppantani. A szavaim fenyegetésként hatnak. Látszólag ezzel ösztönözve a varázslatra. Szeretném megőrizni a rólam kialakított képet. És elkerülni azt, hogy a férje legapróbb szikráját is meglássa azokkal a hatalmas szemekkel. Mert ha ő nem lát meg bennem semmit, akkor én sem fogok benne.
Az viszont őszintén meglep, hogy tudni akarja, mit rejt a ruha. Hogy látni akarja az elmúlt évszázadok nyomát. Múló hezitálás következik részemről, de végül győzködnie sem kell. Látni akarja, mivé lettem? Hát lássa csak. Lássa a nyomait, hogy mégis hányszor sikerült kicsúsznom a kovene szorításából. Szinte mindnek magamon hordom a nyomát. Pólóstól bújok ki a vékony pulóverből és magam mögé dobom a kanapé karfájára. A nyaklánc marad, William medáljával. Azt sosem veszem le. Kayla olyan apró, hogy szemmagasságban lehet a mellkasomon húzódó beforrt égés nyommal és tetoválással. Utóbbi alatt egy néhai mély tépés nyoma van, nem messze tőle a jobb vállamon hasonlóan ronda heg. Egy tőrrel ejtett seb maradványa az edzett hason kishíján eléri Kayla alkarjának a hosszát. Alatta pedig olyan heg, amit legfeljebb cápatámadásnál lát az ember. Vele ellentétes oldalon szintén tetoválás. Van még egy, egy sárkány a hátamon. További hegekkel tarkítva. De ennyi azt hiszem elég lesz.
Várok és közben figyelem az ex-feleségem barna szemeit. Ha azt hinném, hogy az a nő, akinek én ismertem, hogy az a nő, akinek előadta magát akkoriban, már öltöznék is. Nem akarnám bántani a viráglelkét. Még ettől a látványtól is óvnám. De nem tudom, ki ő. Azt sem, hogy akkor ki volt, mikor a nevemet viselte. Hisz ha az lett volna, akinek mondta magát... Most nem tartanánk itt. Így csak ráérősen veszem újra kezembe a szürke pólómat.
- Végeztél? – A bámészkodással. Ő nem ezt a testet ismerte, de már nagyon-nagyon rég ez vagyok én. Felteszem lesz hozzá néhány szava. Csodálnám, ha kibírná, hogy ne. – Kezdek kifogyni az ötletekből, hogyan ússzam meg ezeket. – Félek, hogy a következő az utolsó is lesz egyben. – Igazán jól jönne a segítséged. – Nyomatékosítom a már többször említett kérésem újra. Továbbra is vallva, hogy jön nekem ennyivel.

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, now ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆
Humor :
ancient ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 05, 2017 8:08 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Esmond & Kayla

A szemforgatása kezdett kiborítani, borsózott a hátam tőle, azokat az időket juttatta eszembe, amikor vámpírrá változott. Ez volt az egyik végzetes hozadéka a titkolózásomnak, a második lépcsőfoka az útjaink szétválásának, annak, hogy eltűnjön belőle az egykori férjem és egy olyan férfivá váljon, aki csak maradéka annak, akiért egykor megőrültem. Hálát adtam az égnek, hogy soha nem láttam őt tombolni, vérengző fenevadként üvölteni és gyilkolni, akárhányszor találkoztunk csupán ennek maradványai játszottak az arcán és a gesztusain. Hogy képes megszerezni, amit akar? Mintha kőből lenne a szíve, ez pedig facsaróan hatott az enyémre.
- Az én nyakamat is tervezed kitörni, miután végeztünk? - Költői kérdés volt. Nem ölne meg... legalábbis remélem, hidegsége és tartása nem jelentett egyet az irántam táplált gyilkolási vággyal. Kettőnk párharcából nem tudom, ki került volna ki győztesen, sőt, hogy egyáltalán melyikünk lett volna, aki arra adja a fejét, hogy a másik ellen menjen. Soha nem bántottam volna, sőt, ha tehetném, megpróbálnék biztosítani neki egy jobb életet, de látva, hova jutottunk, nem hiszem, hogy bármilyen segítséget elfogadna tőlem azon kívül, amire igazán szüksége van. És... ha tényleg azt feltételezi, hogy nekem nem számított a történetünk és annak a vége, nagy valószínűséggel nem én vagyok az, aki meg tudja hozni számára a békét.
- Mit tettek veled? - Hangomba őszinte aggodalom költözött. Teljen el akármennyi idő, viselkedjünk egymással úgy, mintha idegenek lennék, gyűlöljön, vessen meg, hibáztasson azért, ami történt, tartsam bolondnak és kegyetlennek, amiért nem hagy nyugodni... mindig aggódni fogok érte. Mit tehettek vele ezek az elvetemültek, hogy hagyhattak rajta sebeket? A létének egyik csodája a gyógyulás, ezt elvenni egy vámpírtól sok erőfeszítésbe kerül. Ha ennyire kihúzta a gyufát a társaimnál és a leszármazottainál, semmi sem állhatott a boszorkányok útjába a büntetés kitalálásakor. Ismertem őket, tudtam, mire képesek... az áldozatuk legrosszabb rémálmát váltják valóra, ha olyan kedvük van, ahogy kettőnkkel is tették, sőt, úgy tűnik, Esmond esetében eszükben sem olt leállni. - Látni akarom. - Már csak suttogtam, egy hosszú másodpercig magam sem voltam biztos abban, amit mondtam. Közelebb léptem hozzá, mély levegőt vettem és megkerestem a tekintetét... nem volt bennem rossz szándék, egyszerűen látnom kellett, mit tettek vele, mibe kergették bele és miért döntött úgy Esmond, hogy hozzám fordul, akit ezen a világon a legjobban gyűlöl.

cukivagyok:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
⚘ mystic falls
Humor :
⚘ mentally unstable



A poszt írója Esmond Shaw
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 05, 2017 9:54 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

kayla & esmond

Akkoriban kezdtem el így forgatni a szemeimet, ahogy most is teszem, amikor vámpírrá váltam. Az érzelmek fokozottsága több olyan vonást a felszínre hozott, ami addig nem, vagy alig volt észre vehető. Ezek egyike a beszámíthatatlanság, amivel most Kaylának is dolga van. De fiatal vámpírként ilyen volt az étvágy is. Az első néhány hónapban sokat jártam a bordélyba. Nem az volt a fő ok, hogy a feleségemmel kezdtünk elhidegülni egymástól, hanem az, hogy nem akartam bántani. Márpedig nem a gyönyörtől sikoltott volna alattam. A bordélyban mindig tisztességesen fizettem. Sosem igéztem meg nőt, hogy velem legyen. Az már más, hogy a pénz honnan volt, mikor mindig szerény körülmények közt éltünk. Bár azokban az időkben, a problémáinkhoz mérten ez volt a legkevesebb. Hogy honnan van a pénz. Nem vagyok biztos benne, hogy Kayla tudott-e róla, hova járok délelőttönként. Talán csak elfordította a fejét, mert ez volt mindkettőnk érdeke. Mindenesetre, fordított helyzetben én biztosan kitéptem volna a nyakából az ékszert, ami engem véd a naptól. Amit tőle kaptam. Ami a fiunké volt, hétköznapi medálként.
- Jobban bízok benned, mint bárkiben. - Felelem epésen a szavaira, miután végeztem a szemeim drámai ide-oda forgatásával. Elég nyilvánvaló a tónusom ahhoz, hogy ő is megérthesse a mondat valódi jelentését. Nem bízok én senkiben, de még mindig őt tartom a legkevésbé megbízhatatlannak. Na meg nem mintha túl sok boszorkány között válogathatnék. Sőt, ha már itt tartunk, meg a kérdésénél, hát eszem ágában sincs megkerülni a választ. Pedig érezhetően sértegetni próbál. Hogy az orra alá akarom-e dörgölni a múltat? Nem mondanám.
- Azért kerestelek fel, mert te vagy a legjobb opcióm. - Fejben ez a mondatrész eredetileg úgy szólt, hogy nincs jobb opcióm. De nem akarom a nincs ló, jó a szamár is hatást kelteni. Egyrészt úgy gondolom, hogy Kayla tartozik nekem ennyivel. Másrészt meg... - Az előző boszorkány nyakát kitörtem. - Olyan egyszerűséggel vallom be, mintha azt mondanám igen, én ettem meg az utolsó szelet süteményt. Az gondolom egyértelmű, hogy ha tényleg ennyire a nyomomban van a koven, már ide is valamiféle védelemmel kellett jönnöm. Ezt tőle kaptam, de nem sokáig tart már a hatása. - Az ő segítségével találtalak meg.
- Ha látnád, hogyan néz ki a testem a ruha alatt, kétlem, hogy azt hinnéd, hátsó szándékkal jöttem. - Rég megtalálták a módját, hogyan okozzanak varázslattal sem gyógyítható sérüléseket, ha már megölniük nem sikerült, mert valahogy mindig kicsúszok a kezeik közül. A sebzéseik úgy hatnak a vámpír tesre, mintha emberi lenne. Tetoválások és sebhelyek tarkítanak. Nem úgy nézek már ki, mint a férfi, aki a férje volt. Nem mintha meglepő lenne, hisz majd' kétszázötven éve nincs közünk egymáshoz. Már eleve a tekintetem is egy idegené lehet a néhaihoz képest. - Szóval? Mi lesz azzal a késsel?
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, now ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆
Humor :
ancient ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Szer. Okt. 04, 2017 2:34 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Esmond & Kayla

Kérdőn felvontam a szemöldökömet a bizalmatlansága hallatán. Mit gondolt, egy konyhakéssel akarok rátámadni? Meg kellene erőltetnem magam ahhoz, hogy sérülést okozzak neki, míg ő egyetlen pillanat alatt kiszoríthatná belőlem az életet, feltéphetné a nyakam, kiszedhetné a szívemet a mellkasomból, eltörhetné a csontjaimat, különböző halálnemek kombinálásával küldhetne át a túlvilágra. De nem tette. Még nem. Esélye bőven lett volna, nekem pedig okom sem lehetne tiltakozni, az ő szemszögéből nézve semmiképp... én magam szerettem azt hinni, hogy továbbléptem, képes vagyok a normális életvezetésre, mivel hozzá képest tényleg viszonylag átlagossá, mindennapivá vált a létezésem. Amikor ő a férjem volt és megszületett a fiunk, akkor is azt hittem, hogy minden rendben van, mindenféle különlegesség nélkül leélhetek velük egy életet, de becsapott a ménkő: ez az élmény figyelmeztetett minden egyes percben arra, hogy ne éljem bele túlságosan magam abba, hogy semmilyen, halálunalmas hétköznapok gazdája lehetek. Talán egy kis ideig... de semmiképp sem örökké.
- Ha ennyire nem bízol bennem, miért jöttél ide? - Ellépett előlem, ám ez nem a bizonytalanságnak, sokkal inkább a szavaimnak volt köszönhető. Miért tesz úgy, mintha nem tudná, hogy értem? Hogy lehet, hogy még mindig egyszerűbb neki felháborodni, mint elfogadni az igazságot? A hármunk, majd kettőnk történetének miattam lett vége, neki kellett volna hamarabb továbblépnie, hiszen senki sem zargatta volna. Vámpírrá vált, övé lett az öröklét, lehetőségek tárháza nyílt meg előtte és ő a soha véget nem érő bosszút választotta és nem látja be, hogy nem nyerhet. Szélmalomharcot vív, amibe bele fog pusztulni és az ő halála... nem száradhat az én lelkemen. Legalább érte ne én legyek felelős, nem bírnám elviselni, ha abba halna bele, hogy évszázadokkal ezelőtt hazudtam neki.
- Kedves, hogy azt hiszed, egyáltalán van fogalmam arról, mi az a béke. - Mióta az eszemet tudom, hadban álltam. Saját magammal, a kovenemmel, a vágyaimmal, elképzeléseimmel, vele. Ha ő nem forszírozná a bosszút, akkor sem felejteném el a történetünket, de sokkal könnyebb lenne. A fiam elvesztése miatti fájdalom teljesen belém ivódott, sejtszinten volt a részem, semmi sem lenne képes eltüntetni onnan, mégis, ha néhanapján Esmond nem bukkant volna fel, könnyebb lenne együtt élni vele. – És te? Nem azért engem kerestél fel, hogy az orrom alá dörgöld, hogy nem foglalkozok eléggé a múlttal? – Ha ő képes gyanúsítgatásra, akkor én is, pedig nem volt szokásom a kiakadás szélén táncolni.

cukivagyok:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
⚘ mystic falls
Humor :
⚘ mentally unstable



A poszt írója Esmond Shaw
Elküldésének ideje Kedd Okt. 03, 2017 10:56 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

kayla & esmond

- Én nem teszek úgy. És te? - Ezek a gondolatok visszhangoznak a fejemben a néhai feleségem szavait hallva. De nem mondom ki hallhatóan a szavakat. Az, hogy kinek mit kellett volna máshogy tennie, már mindegy. És rég túl is vagyunk rajta. Dacosan viselkedem, amikor néhány emberöltőnként keresztezik egymást az útjaink, de ettől függetlenül magam is tudom, hogy nincs sok jogom ítélkezni felette. Amikor szüksége volt rám, én nem voltam ott. Azt hiszem, én vagyok az, aki nem adott neki időt a valódi gyászra. Mert a fiunk elvesztése után máris értem kellett aggódnia. És az egyre romló házasságunk sem segített a dolgon. Amikor nőként és anyaként támogatásra lett volna szüksége, én boszorkányként tekintettem rá. Elsodródtunk egymástól, megesik. A vámpírrá válásom pedig végleg pecsétet nyomott a házasságunk kimenetelére. Csak hát ezeket az emlékeket nagy tehetséggel selejtezem, a saját vágyaimra fókuszálva. A pokróc természetemmel karöltve nem nehéz.
Hamar egyedül maradok a nappaliban. Van időm ismét végig futtatni a tekintetem a szobán. Már akkor feltűnt, hogy valami hiányzik, amikor beléptem. Nincsenek képek, különösebben személyes tárgyak sem. Némi elégedettséggel tölt el, hogy Kaylának sincs új családja. Igaz, hogy végül én hagytam el, én tettem fel a pontot az i-re, de csak azért mert ő képtelen volt. Úgy gondolom, azt tettem, amire vágyott de nem volt mersze ő maga meglépni. Amikor végül visszatér a nappaliba, érdekesen kanyarodó vonásokkal figyelem a néhai nejem. Minek az a konyhakés? Sosem bántottam. Még csak a véréből sem ittam, pedig hidd el, nem volt könnyű megállni újszülött vámpírként. Az apró kezekbe fogva az enyémet, érezhet a tartásomon némi ellenállást.
- Most meg mit csinálsz? - Talán csak a bizalom hiánya a probléma, de nem kellene valami... Extra? Gyertyák, meg meztelen orgiák teliholdkor? Csak itt, így fel fogja vágni a tenyerem fényes nappal és végeztünk? Az aggályaim persze a rám jellemző stílusban adom elő, egy epés mosollyal kísérve. - A varázspálcád hol hagyod? - Ám ezt követően, a fiunkról szóló szavai ostorcsapásként hátráltatják meg az imént felvett stílust. A tekintetem szinte elsötétül, ahogy ott állok, immár nem is előtte, sokkal inkább fölé tornyosulva. A kezem lassan, de biztosan kihúzom az övéből, akkor is ha esetleg megkarcol a késével. Na itt álljunk meg. Mi az, hogy én nem hagyom, hogy békére leljen?
- Hogy mit mondtál? - Sziszegem felé. - Sosem fogom őt elengedni. Ha tehetném, az élők közé is visszahoznám, kerüljön bármibe is. - De egyelőre csak a megtorlás van. Vezekelni ráérek később is. - Nem inkább attól tartasz, hogy téged nem hagylak békére lelni? - Hisz most is betoppantam a segítségét kérve, valószínűleg feltépve néhány sebet.
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, now ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆
Humor :
ancient ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 02, 2017 8:53 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Esmond & Kayla

Akármennyire szerettem volna, képtelenség volt kitörölni a
múltamnak azt a darabkáját, amit legjobban gyűlölök. A kovenem befogadott, befogadott, otthont nyújtott, amikor azt sem tudtam, ki vagyok és hová tartozom és tanított, kihozta belőlem a legtöbbet. Nekik köszönhetem az életem alapjait, segítettek kialakítani a személyiségem jó és rossz oldalát, akár le is borulhatnék előttük: mégis inkább egy helyre terelném őket, hogy felgyújthassam a falakat, amik közé be lennének zárva. Számtalanszor elképzeltem, hogyan ölöm meg őket, de soha nem tettem meg, pedig először a legjobb barátomat és bajtársamat, aztán a gyerekemet és a férjemet vették el tőlem. Többet ártottak, mint használtak, kétszer is keresztül húzták a számításaimat, kihasználtak, bosszút álltak rajtam, meggyötörtek és eltapostak. Csak azért nem teljesítettem be a vendettámat, mert egyedül kevés lettem volna hozzá... ha összefogok Esmond-al, akkor is megöltek volna bennünket. Összetartóak voltak, segítették egymást és mindig elérték a céljaikat, ha ellenük indultam volna, biztosan ott maradok. Amikor szerettem volna bosszút állni, meg is akartam halni. A kettő együtt jár.
- Ne tégy úgy, mintha nem számítana. - Rosszulesett a feltételezése, a homlokomat ráncoltam szavai hallatán. Nem gyanúsíthat meg azzal, hogy elfelejtettem a fiamat. Soha nem fogom, egy anya nem tudja és nem is akarja kitörölni a gyermekét az emlékezetéből. Hirtelen vesztettem el és ma is képes betörni az álmaimba a kép, ahogy az élettelen testét tartottam a karjaim között, miközben alig láttam az arcocskáját a könnyeim miatt. Sokat töprengtem azon, vajon nem lenne-e egyszerűbb a varázslathoz fordulnom és elfelejtetnem saját magammal a legrosszabb élményemet? Gyáva pillanataimban szívesen léptem volna erre a menekülő útvonalra, de végül nem tettem. Esmond-nak nagyobb szüksége lett volna rá, az egész életét arra tette fel, hogy megölje azokat, akik ártottak nekünk... és mindig bajba keveredik. Majdnem kibukott belőlem, hogy magának keresi a bajt, ám inkább hátat fordítottam neki és a konyha felé vettem az irányt, ahol egy mély sóhajtás kíséretében húztam ki egy kést a tartóból. Egy röpke pillanatra megálltam, hogy egyáltalán tudatosítsam magamban, hogy Esmond tényleg itt van, csak ezután mentem vissza hozzá.
- Tudom. - Kezeimbe fogtam a tenyerét, megkerestem a tekintetét és ismét hallgatásba burkolóztam. Jó apa volt, ápolta a gyerekünk emlékét, harcolt érte és halálos ítélettel sújtotta azokat, akik ártottak neki. Sokkal többet tett érte, mint én, aki csak csendes magányomban őriztem őt.
- És ő is tudta. - A kés pengéjét a bőréhez érintettem. - De ha most megcsinálom a varázslatot, megint nem fogsz leállni és nem hagyod, hogy igazi békére lelhessen. - Hangom komoly volt, némi kérlelés vegyült bele.

cukivagyok:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
⚘ mystic falls
Humor :
⚘ mentally unstable



A poszt írója Esmond Shaw
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 02, 2017 2:10 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

kayla & esmond

- De az volt. - Felelem higgadtan. Tényleg nem szemrehányásnak szánom. Ez puszta tény. Az ő kovene volt. Ő hozta a fejünkre a bajt akkor is, ha belül tudom, hogy akkor sem akadályozhattam volna meg halandó emberként a történteket, ha ismerem Kayla múltját. És hogy... Akkor is szerettem volna őt és a gyerekét akartam volna, ha tudom, hogy egy nap eljönnek értünk. Akkor én is hibás lettem volna. De nem így volt. Csak ő tudott róla, nekem nem volt benne szavazatom. Pedig én voltam a családfő. Így a felelősség java az ő vállait kell, hogy nyomja. Kettőnk közül mégis ő az, aki tovább lépett és él, én pedig az, aki csak létezik. Nem hibáztatom érte, még ha a stílusom ennek az ellenkezőjét is sugallja. Sőt, talán neki van igaza. A természetfeletti berkeiben nagyobb dolgok is történnek, mint egy fiú elvesztése. Rég tovább léphettem volna, de minek? Hogy olyan jelentéktelen életet éljek, mint a néhai nejem? Vagy hogy sikátorokban halandók vérét szívjam? Utóbbi végképp nem az én stílusom. Jóval érzékibb vagyok ennél.
- Azért jöttem hozzád, - kezdem a ő szavait visszaadva - mert ketten vagyunk benne. Én viszem a keresztet, de a te fiad is volt. Azt reméltem, ez neked is számít még valamit. - Majd egy nagy sóhaj után oda a higgadtságom, ami eddig igazán jól előadott volt, s türelmetlenebbül folytatom. - Nézd, nincs időm kapcsolatokat kiépíteni. Egy rohadt vértenger felett egyensúlyozom és hamarosan elfogy a kötél, amin állok. - Nem kell erősebbnek lennem annál a háromnál. Csak az kell, hogy ne lássák majd, amikor jövök. Persze egyelőre csak meg kell húznom magam. Most túl erősek, ezt én is bevallom. - Egyetlen védelmi varázslatot kérek. - A mondat végén ott lebeg kimondatlanul, hogy ha ezt megteszi, eltűnök az életéből. Hisz az emlékeinken túl nincs már közünk egymáshoz. Legfeljebb az apró medál a nyakamban.
- Jó apa vagyok. - Jelentem még ki a semmiből. Bár láthatóan rágtam már a gondolatot egy ideje. Mintha bizonygatni akarnám, vagy egyszerűen csak kijelenteni, hogy ezt ne felejtse el. De a szavaim ellenére a hanglejtésem mégis egészen mást mond. Mintha nem azt mondanám, hogy én vagyok jó apa, hanem azt, hogy ő rossz anya. Ami azt illeti, valahol így is van. Csodás anya volt, míg én egy jó indulattal is középkategóriás apa. Ha a fiunk visszatérhetne, őt ölelné át, nem engem. De a halála után a szerepek mintha felcserélődtek volna. Az én szememben mindenképp. Én azóta sem engedem el a koven torkát, ahogy ők sem az enyémet. Talán csak a saját lelki békémért, de küzdök a fiam nevében. Kayla meg? Nézd ezt az otthonos nappalit. Hm, különös. Ez a nő a mai napig ilyen indulatokat vált ki belőlem. Nulla logika, csak az indulatok. Jobbnak látom felállni, egy másodpercre rá, hogy kimondtam a apás szavaimat. Nem esik jól ilyen kényes témánál a kanapén ücsörögni.

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, now ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆
Humor :
ancient ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 02, 2017 11:58 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Esmond & Kayla

A ház, ahol az utóbbi hetekben jól éreztem magam megtelt fagyos levegővel és baljós érzéssel, amit én engedtem át a küszöbön Esmond képében. Ő volt a hírhozó, a közvetett rossz, aki jelezte: ha ő itt van, a többiek is mindjárt a nyomomban lesznek és ezen jövőkép miatt borsózott a hátam. Ha eddig nem a mellkasom előtt összefont karjaimmal jeleztem volna, hogy nem érzem magam fényesen, most minden bizonnyal magam köré tekertem volna az összes létező végtagomat. Épp csak leráztam őket... az elmúlt egy évem annyira békés, annyira más volt és mire beleszokhattam volna életem legnyomorúságosabb és szívszaggatóbb története százkilencven centiben összpontosulva kopogtatott az ajtómon. Nehezemre esett bármit is mondani, ha akartam volna se jött volna ki hang a torkomon, Esmond a tekintetével, hanghordozásával, járásával, létezésével tett arról, hogy képes legyek egyik pillanatról a másikra beleugrani a megsemmisített nő képébe. Talán nem is ez a legjobb szó, sokkal jobban illene rám az elbukott jelző: ő volt az én két lábon járó emlékeztetőm arra, hogy kudarcot vallottam a saját életem vezetőjeként, feleségként, anyaként, sőt, boszorkányként is. Egy ideig csodálkoztam azon, miért nem tudok túllépni a családom elvesztésén, aztán rájöttem, hogy sem időt, sem lehetőséget nem adtam magamnak, hogy meggyászoljam őket... a létezésemnek nem csupán akkora részét képezték, mint a legtöbb újrakezdésem. Fontosak voltak, szerettem őket, bármit megtettem volna értük,ha rajtam múlott volna, Esmond és a fiunk békésen leélhették volna a nekik kijáró éveket. Sokféleképpen viselkedtem, játszottam az apátiást, összegörnyedtem fájdalmamban és bosszút is esküdtem annak ellenére, hogy a férfit mindig óva intettem a meggondolatlan hadjáratoktól. Végül a bűntudat győzedelmeskedett, azzal járok kéz a kézben hosszú ideje.
- Nem a kovenem! - Megjött a hangom, sértését képtelen voltam szó nélkül hagyni, lehet, hogy ő is azért forgatta meg a szívemben ezt a tőrt, hogy végre kinyögjek valamit. Eleinte felnéztem azokra a boszorkányokra, aztán megvetettem, majd gyűlöltem őket. Az utóbbin még most sem vagyok túl.
- Megkértelek rá, hogy hagyd annyiban. - Ezerszer. Kérleltem sírva, rimánkodva, fenyegetőzve, semmi sem használt, az utolsó próbálkozásom óta eltelt majdnem ötven év... azóta sem tett le a kiirtásukról. Az életben maradt boszorkányok és leszármazottaik nagyon erősek, képtelenség őket egyetlen, elpusztítható test segítségével legyőzni. - Azért jöttél hozzám, mert tudtad, hogy segítenék neked vagy mert azt hiszed, hogy megijeszt a tény, hogyha téged követnek és itt találnak rád, én is bajba kerülök? - Kérdeztem rá felé fordulva. Látszólag nyeregben érezte magát ahhoz képest, hogy minden további nélkül elküldhetném és a sorsára hagyhatnám.

cukivagyok:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
⚘ mystic falls
Humor :
⚘ mentally unstable



A poszt írója Esmond Shaw
Elküldésének ideje Vas. Okt. 01, 2017 9:28 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

kayla & esmond

Talán egy halk hümmögéssel, ha lereagálom Kayla szavait, miszerint ez egy átjáróház. Nem gondolok semmi különösre. Tudom, hogy mostanában pszichológusként éli a mindennapjait. A postás még azt is elárulta, hogy két hetente hoz neki szakmagazinokat. Nem mintha kérdeztem volna. Bár attól függetlenül, hogy szeretnék minél kevesebbet tudni erről a nőről, aki megmérgezte az életemet... Szükséges, hogy minél többet tudjak róla. Jelen esetben legalábbis. Hisz nem mindegy, hova sétálok be. Egy részem jól tudja azt, hogy milyen ember az ex-nejem. Legalábbis milyen volt, amikor szerettem. Egy részem tudja, hogy azt nem lehetett megjátszani, ami köztünk volt. Aki volt. A másik részem viszont, aki erősebb, azt mondja: ez a nő egy hazug. Igen, akkor talán érzett, de már rég nem vagyok része az életének, már nem áll érdekében, hogy hű legyen bármilyen értelemben is. Még a közös múltunkra való tekintettel sem. Mást sem érzek, csak az ellenszenvét. Hogy ez a saját kivetítésem-e, vagy tényleg így érez... Valószínűleg nem is számít. Persze, hogy ez az énem az erősebb. Nincs angyal a vállamon, aki jó irányba terelne. Mert mindkettőn ördög ül.
Szorosan mellette lépek el, amikor megkapom az engedélyt és már nem tart vissza semmi. Kimértek a lépteim, magasra szegett állal nézek körül a nappaliban. A tartásom semmit sem változott. A fiam halála óta harcolok a kovenjével. Meg sem tudnám számolni, hányszor voltam közel a véghez. De sosem tudták letörni a szarvam. Már emberként is konok egy természetem volt. Hisz feladtam mindent a bosszúért, az egyetlent, ami még az enyém volt. Az emberségem. Pedig a feleségem könyörgött, hogy ne tegyem. Nem tudta, pontosan mire készülök, de azt hiszem érezte, hogy valami... rosszra. Ez a hajthatatlanság vámpírként csak felerősödött.
- Szép ház. – Fejtem ki igazán bőbeszédűen a véleményem, ahogy kellemetlenül körülnézek ott állva mellette. Mit mondhatnék? Azt nem fogom megköszönni, hogy beengedett. Közben lenézek a néhai nejemre és látom, hogy összefonja a karjait. Ott akar álldogálni? Gondolja akkor én is itt maradok? Hogy minél kisebb részét érintse a lábam az otthonának? Hm.
- A kovened. – Felelek egyenesen, ahogy beljebb indulok és leteszem magam a kanapéra. Bevallom, nem tudnék így élni, ahogy ő. Túl... kényelmes. Ami a kovent illeti, valószínűleg minden egyes alkalommal megsértem Kaylát, amikor így ragozok. Az ő kovenje. Pedig mondhatnám azt is, hogy a koven, amelyik elvette tőlünk a fiunkat. De így érezheti, hogy azóta sem csillapodott bennem a kényszer, hogy őt hibáztassam érte.
- Hagyjuk a magyarázkodást. Mindketten tudjuk, hogy én azóta is a nyomukban vagyok. De most... – Hosszú másodpercekre elhallgatok. Láthatóan keresem a szavakat. Az utóbbi hetek, hónapok nyomán nem sok maradt már az önérzetemből, a koven lefaragta. Kis híja, hogy Törökországban nem tépték ki a gerincem, amikor megtaláltak. Azóta is ropognak a csontjaim, idő kell még. Így nem esik nehezemre bevallani, amit, miközben felnézek a szemeibe. – Nem tudom, mennyi időm van még. El kell rejtened, különben megölnek. – Szükségem van egy boszorkányra és senki más nem fog segíteni. Az ideiglenes rejtő varázslat, amit A dublini boszorkánytól kaptam annyira volt elég, hogy Amerikába jöjjek. Egyre halványabb. Valószínűleg már csak napjaim vannak hátra és aztán semmibe sem fog kerülni, hogy megtaláljanak.

Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
mystic falls, now ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
full time psychologist ★ ☆
Humor :
ancient ★ ☆



A poszt írója Kayla Wraith
Elküldésének ideje Vas. Okt. 01, 2017 6:30 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Esmond & Kayla

A kérdésem akár költői is lehetett volna. Mi másért vette volna rá magát, hogy egy amerikai kisvárosba jöjjön, ha nem segítségért? Elmúltak az idők, amikor hittem és reménykedtem abban, hogy az először véletlennek tűnő találkozásaink mögött nem állt hátsó szándék, csupán annyi, hogy látni szeretett volna. Szép álom volt, ahogy a közös életünk is, meddig tartott. Felelőlen voltam, olyan dolgokat akartam magamnak, amik úgy tűnik, hogy felsőbb hatalmak szerint nem illettek meg és bőven meg is fizettem a vágyaimért. A fiam meghalt, a férfi, akit szerettem itt toporog az ajtómban és ismét bajba keverte magát és azért, hogy kikászálódjon belőle képes volt átutazni a fél világot, felkeresni engem, a nőt, aki tönkretette az életét. Nem lett volna muszáj beengednem. Az orrára csaphattam volna az ajtót, hogy visszakuckózzak a kanapémra és megvárjam, míg elslattyog: de ő is és én is tudtuk, hogy nem ez fog történni. Úgy éreztem, tartozom neki, ezért akárhányszor felbukkant bár húztam az orrom, végül mégis beadtam a derekam.
- Ha bárki is figyelne rám, megszokhatta, hogy ez egy átjáróház. - Jó értelemben vett, a betegeim házhoz jártak, állandó volt a mozgás és annyira paranoiás sem voltam, hogy azon töprengek, vajon figyelnek-e. Ez egy kisváros, a pletyka éppen annyira alapszükséglet, mint a víz.
- Gyere be. - Sóhajtva ejtettem ki a két apró szócskát, semmi értelme nem lett volna tovább kéretnem magam. Ha nem itt beszélek vele, akkor megtalál, amint kilépek a házból és legyen közöttünk akármilyen viszony is, jobban szerettem volna kettesben lenni vele, amikor elmondja, mi baja, mint egy nyilvános helyen forgatni a szemeimet.
- Segítség kell? Mibe keveredtél? - Kérdeztem aztán rá rögtön, ahogy besétáltam a nappaliba. Felé fordultam, összefontam a karjaimat a mellkasom előtt és felettébb kellemetlenül kezdtem érezni magam. Kicsinek, elnyomottnak, mintha bármiféle megerőltetés nélkül, egyetlen szavával elő tudná csalogatni belőlem a megoldást a problémáira.


cukivagyok:
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Vissza az elejére Go down
 

Nappali

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Lakónegyed :: Kertváros :: Wraith lakás
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 21 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3