New York, 2017. szeptember 20.

Egy festményt nézek, egy milliomos üzletember házában díszeleg. Műkereskedő vagyok, vagyis én csak megszerzem, a további feladatokat más látja el. Én ezt megszerzem tőle, de tovább már nem adom el. Huncut mosolyt ejtek a férfi felé, mindeközben a ridegség járja át a testem, amire ő megérint engem, és meg akar csókolni.
- Karen, Ön csodaszép hölgy - erőszakosan húz maga felé, én viszont elhúzódom tőle. - Gazdag, üzleti érzékkel megáldott nők az én kedvenckéim - inkább nevezzenek engem úgy, ahogyan egykor egy bizonyos személy, mintsem ilyet mondjanak, én meg az üzleti érzék, vicces.
Végigsimítottam a kezemmel az arcán, és inkább lennék ismét az az őrült, hülye picsa, akit Darius is ismer, tőle még ezt is elfogadtam bókként, de ettől a pasastól ez gyenge.
Darius... A személy, akit sosem felejtek el. Hogy miért? Rengeteg közös emlékünk van, ugyan nem mostaniak, hanem jó régiek, mégis ő egy különleges színfoltja volt az életemnek. Nem túl romantikus jellegű a kapcsolatunk, a múltunk pedig csöppet sem könnyen emészthető. Magamhoz édesgettem, miután ő rám támadt, nem tudhatta, kivel van dolga. Emlékszem mindenre még ennyi év távlatából is, örökre bennem maradnak a vele töltött pillanatok, még akkor is, amikor úgy hitte, hogy Londonban én is porig égtem a házammal együtt. Kegyetlenül bántam vele, és ő maga is kegyetlenné vált mellettem. Testőr és bérgyilkos lett egy személyben. Az enyém, senki másé. Mégsem volt ez neki elég. Továbblépett Londonban, olyat tett, amire nem számítottam... Én is azt hittem, ott lesz a pokol bejárata, amely kinyílik előttem, szezám-tárulj nélkül is, viszont valaki jött, és kimenekített engem. Hogy ki volt az, fogalmam nincs róla, azon percek mintha kitörlődtek volna belőlem csak úgy szemvillanás alatt. Én megmenekültem, éltem újra. Odalett mindenem, de nem hatódtam könnyekig, tudtam, hogy ez nem a vég, mert akkor hagytak volna engem meghalni. Ahogyan teltek az évek, a gondolataimat mindinkább erre a titokzatos személyre vetítettem ki, érdekelt, hogy ki lehetett ő, és miért épp engem hozott ki a lángoló épületből...
- Ugye, tudja, miért jöttem? - eléggé határozottan tettem fel a kérdést, bár nem vagyok biztos, hogy rá fog jönni, és arra asszociál, én egy escort vagyok.
Ahogyan ránézek a férfira, a gyűlölet munkál bennem. Nem vagyok oda azért, hogy harcoljak az emberiségért, de ez a férfi túl erőszakosnak tűnik, aki biztosan szerzett pár trófeát magának az évek során, és szerintem a nők szenvedtek mellette.
- Miattam? - szórakozott állapotban van, az már biztos, én pedig jót vigyorogtam rajta. - A nők bolondulnak értem - kacsintgatott felém, mintha csak az ágyába csábítana.
- Hoppá... - vágtam fejbe a kezem ügyébe kerülő pezsgősüveggel, és ilyenkor hiányzik a drága testőröm, nekem nem szokásom bepiszkolni a szép kezecskéimet, de most ez van.
A festmény már az enyém, és ahogy egyre többet nézem, egyre ismerősebb. Mintha már láttam volna sok-sok száz évvel ezelőtt. Az értéke nem kevés, sőt többet ér, mint bármelyik műtárgy, amit eddig elvettem-eladtam. Eszembe jut a szülői ház és London, kapcsolódnak a képhez, és talán őrültségnek hangzik, mégis azt hiszem, van egy halovány sejtésem, ki mentett meg Londonban... A halottnak hitt bátyám, Elias.