Share | 

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 25, 2018 8:08 pm
Ugrás egy másik oldalra

Hayley | Jackson
- Lehet igazad van, de nem érzem azt, hogy ez feljogosítana mindig mindenre, amit teszek. – csóválom meg a fejemet, mert nem akartam senkinek se ártani. Egykoron nem ilyen voltam, de hirtelen úgy éreztem, hogy ebben a csatában én is megedződtem, de sajnos nem mindig jól cselekedtem. Vannak olyan tetteim, olyan gyilkosságaim, amiket sose voltam képes megbocsájtani magamnak. Túl sokan nem értek haza a szerettükhöz miattam és ez a tudat még mindig képes volt égetni belülről. A lelkiismeretem továbbra is megmaradt.  Csak morgok egyet bosszúsan, amikor benyögi, hogy nem fogom tudni meggyőzni. Esélyesen teljesen nem is akarom meggyőzni, csak valamennyire, mert félek attól, ha szabadjára engedem azt, ami ellen küzdeni próbálok, akkor annak nem lesz jó vége. Túl sok mindenkit veszítettem el, nem akarom még őt is. Azzal már nem tudnék megbírkozni. Erősnek tartanak, és lehet igazuk van, de nem vagyok annyira erős, hogy egyszer még őt is eltemessem. Arra már képtelen lennék, emiatt pedig igyekszem távolra lökni magamtól. Nem csak szavakkal, de még tettekkel is. Figyelem, ahogyan a földön csúszik kicsit, ahogyan eldobtam őt. Nem örülök annak, hogy ezt kell tennem, hogy ennek így kell lennie, de hinni akarok abban, hogy ez a helyes. Még annak ellenére is, hogy újra érezni akarom azt, ahogyan birtokol, ahogyan csak magának akar, mint az előbb tette, amikor csókban találtunk egymásra, egy kis menedéket leltünk úgy.
- Fejezd be, kérlek…- csendül szinte könyörgően a hangom, még ha tudom is, hogy túlzottan is jól esik, amit hallok. Egyszerűen mintha kétszer olyan erősen akarna magához rántani, mint én ellökni őt. Miként is nyerhetném meg ezt a csatát? Nem azon múlik most ez az egész, hogy melyikünk mennyire is erős, mert talán én vagyok erősebb, de a szavak erejében meg most ő az, aki győzésre áll. Fürkészem őt és meg se próbálom elrejteni előle azt, hogy mekkora ádázcsata zajlik mélyen legbelül bennem. Könnyedén hagyhatnám itt, lehetnék a végzete akár többféleképpen is, de én mégis csak egyféleképpen akarok azzá válni és nem pedig úgy, mint aki árt neki. Arcom megrezdül, ahogyan közelebb lép, a bennem lakozó fenevad figyel, kivár, mint a prédáját leső ragadozó tenné.
Nagyot nyelek, hajamba túrok, arcát fürkészem, de mégse bírok megszólalni. Lehunyom a szememet, a vér csábító illata, hangjának dallama, mondandójának súlya szinte egyszerre kerít be, mintha csak zsákutcába keveredtem volna. A következő pillanatban csak közelebb lépek hozzá, hogy vadul csókoljam meg őt. Nem volt semmi gyengédség benne, inkább birtokló volt, mint bármi más. – Ne tűnj el. – suttogtam ajkai felett, ahogyan közelebb húztam magamhoz, mert nem akarom, hogy kisétáljon az életemből. Nem akarok arra ébredni, hogy nem lesz itt többé. Ha felkapott, akkor lábaimat könnyedén fontam köré és hirtelen már a vére se tűnt annyira csábítónak, mint ő maga. Őt akartam mindenestül, rá volt szükségem. – Maradj… - pillantottam rá kérlelően és többé nem érdelelt már az, hogy mi helyes, vagy mi nem. Akartam őt, és nem akartam többé ez az érzés ellen küzdeni. Az az érzés ellen, ami tegnap este még inkább felszínre került, amikor megcsókoltuk egymást. Most csak el akartam vele együtt veszni és még az se érdekelt, ha itt történik meg a dolog. Csak az számított, hogy ő itt van…

   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor



A poszt írója Jackson Kenner
Elküldésének ideje Pént. Feb. 23, 2018 8:18 pm
Ugrás egy másik oldalra

Hayley | Jackson


Megrázom a fejem, jelezvén nem érdekel, amit mond. Vámpír volt, tele kockázatokkal, de tudtam mi után indulok. Nem érdekelt más, csak amit éreztem, igaz erről vajmi kevés fogalma lehetett, hisz megtartottam egészen eddig magamnak, ami a mellkasom szorította.
-A közelükbe sem érsz. Okod volt úgy cselekedni, ahogy. De nekik mi okuk van? A lányodnak hála önző vagy, igen. De amit teszel, miatta teszed, nem magad miatt.-talán elhiszi, amit mondok, talán megfontolja, de ha nem, hát az sem baj. Nem mondom, hogy a bennem lévő ellenszenv nem létezik, de nem ellene táplálom.-Próbálhatsz meggyőzni, sikerrel nem fogsz járni.-közlöm egyszerűen, majd cselekszem. Olyan hevesen húzom magamhoz, úgy tartom, hogy a benne élő vámpír legyen az egyetlen ellenszere, ha ki akar szakadni karjaimból. Hevesen csókolom, birtokolni akarom és azt akarom, hogy ezt érezze is. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva egyszerre akartam magam mellett tudni, és magamtól távol. Erőssé épp úgy tett, mint gyengévé. Mert gyenge pontom lett és tudtam, ha ezt a falka ellen akarja valaki használni, sikerrel fog járni. Nem kockáztathattam, eddig legalábbis. De a falka biztonságban volt, Faye a szavát adta, hogy figyelni fog rájuk és hittem neki. Rámutatott, hogy ha sokáig hajtogatom magamnak, nincs ami Hayley-hez húzzon, el fogom hinni és onnan nem lesz vissza út. Csakhogy eszem ágában sem volt meghátrálni addig, míg a szemembe nem nézett a nő, akit szerettem és maga nem kérte, hogy menjek el. És furcsa módon Mary szavai ott kavarogtak a gondolataimban, szilárd véleménye szerint az érzéseim nem egyoldalúak voltak, mire én csak legyintettem. De kideríteni immár könnyű volt és végső célom ez lett.
-Gyerünk Hayley, nem félek tőled.-nézek szemébe, mikor elenged és a földre dob, megnyekkenve tágul ki pupillám a fájdalomtól, de azzal a lendülettel, ami a földre küldött, fel is állok.-Csinálhatjuk ezt napestig, lássuk be, mindig te leszel az erősebb. És akár elhiszed, akár nem, de igazat mondtam. Attól a naptól kezdve szeretlek, hogy megláttalak. Megölhetsz, úgy sem tehetek ellene semmit. De addig nem megyek el, amíg te nem kérsz erre.-hangom halk, ahogy közelebb lépek, kezeim felemelve, ha szabad prédát akart, megkapta. Nem fogom megakadályozni abban, hogy támadjon. Voltaképp épp most tettem fel mindent egy szép fehér lapra, amit maximum vérem mocskolhat be. A szám széléről viszont továbbra se nyalom le a vérem. Látom arcán, hogy csábítja a vérem, és ezt használom ellene is. Ha máshogy nem, így könnyű kiállni elé, és őszinte lenni.-Nem hiszem, hogy a vesztem okoznád. Nem jobban, mint eddig. És ha mégis, kockáztatok. Mert megéri kockáztatni.-állok meg, és eszem ágában sincs újra támadni. Csak álok vele szemben és várok, arra, hogy felképeljen, bármire, amitől elhiszem, él még benne az a dac. Ha nem mondja ki azt az apró szót, az sem tántorítana el, s ez arcomra is kiül.Megrázom a fejem, jelezvén nem érdekel, amit mond. Vámpír volt, tele kockázatokkal, de tudtam mi után indulok. Nem érdekelt más, csak amit éreztem, igaz erről vajmi kevés fogalma lehetett, hisz megtartottam egészen eddig magamnak, ami a mellkasom szorította.

   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 01, 2018 8:38 pm
Ugrás egy másik oldalra

Hayley | Jackson
- Lehet, de ha hagynám eluralkodni a bennem lakozó fenevadat, akkor sok szörnyűségre lennék képes, ahogyan voltam is rövid ideig, mert senki se szabott igazán gátat nekem. – részben hibáztattam a „családomat” a sok kiontott életért, amiket elvettem, ugyanakkor mégse teljesen, mert én választottam azt a „lányom” elvesztését követően.  Én váltam szörnyeteggé, én nem akartam semmit se érezni, csak hagyni, hogy az új „énem” magával rántson és többé semmi se számítson. Nem mutattam ki, de a gondolata annak az időnek még mindig képes volt marni belülről és csöppet se voltam büszke arra, amiket akkor tettem.
Szinte a mosolya eltörpül az ismerős fémes illat mellett. Vér, teljesen tisztán érzem a vér illatát és hiába nem vagyok már egy kezdő, aki minden vér illatára ugorna, mert ez mégis vonz. Mintha csak direkt csalogatna, hogy megízleljem és többet érezzek belőle, de nem lehet. A szemem színe megváltozik kicsit, de aztán időben észbe kapok és hátrálok meg kicsit. Ez nem játék, nem akarok komolyabb kárt tenni benne, se másban. Nem akarok többé pusztítani, mint ők teszik. Nem akarok olyanná válni.
- Biztos vagy ebben? Elvettem életeket úgy, ahogyan ők teszik, mintha csak egy virágot téptem volna le. Hazudtam, hogy a lányomat védjem, hátra hagytam a családomat is ezért. Talán még rosszabb is vagyok, mint ők! – ők is olykor hátat fordítanak egymásnak, de mégis mindig ott vannak a másiknak. Én pedig? Azokat, akiket védenék az életem árán is most több ezer kilométerre vannak tőlem. Milyen lennék? Jobb, mint ők? Nem hiszem.
Csak morgott egyet nem túl biztatóan, amikor a kezét arcomon húzza végig, fogaim egymásnak koccannak, és a szavai se éppen megnyugtatnak, de mielőtt még igazán elkaphatnám és a torkánál fogva préselhetném a rácsnak, azelőtt olyat tesz, amivel még engem is meglep. A csókja inkább volt birtokló és kicsit követelődző, mintsem olyan gyengéd és puhatolódzó, kicsit talán esetlen, mint tegnap este. Karomat habozás nélkül fonom nyaka köré, majd tarkóján simítok vissza, miközben viszonzom azt hasonló hévvel, mint ő teszi. Amikor pedig meghátrál, akkor lenyalom ajkamra tapadt vérét és egy kisebb hümmögés hagyja el az ajkaimat. – Pedig kellene, mert olyanra vágyom, amire nem lenne szabad. – és vélhetően így is érteni fogja, hiszen tisztán láthatta, hogy úgy nyaltam le a vérét ajkaimról, mintha csak epret nyalna le az ember, vagy bármilyen más finomságot. – Megtörtelek és gyengévé teszlek? Nem hiszem, ha így van, akkor talán jobb lenne tényleg, ha távol maradnék tőled, mielőtt még nagyobb vesztedet okozom. – vélhetően úgyse engedett volna el, és a vér is túlcsábító volt, így következő pillanatban már az ujjaim torka köré fontam és úgy nyomtam a rácshoz, hogy a kiserkenő vérére terelődjön a pillantásom, végül inkább sietve dobtam el a másik irányba, a botot elejtve, mintha csak úgy akarnám kifejezni, hogy edzünk anélkül. És nem kellett nekem se több, hogy máris támadásba lendüljek, ha valamennyire már feltápászkodott.
   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor



A poszt írója Jackson Kenner
Elküldésének ideje Pént. Dec. 29, 2017 7:30 pm
Ugrás egy másik oldalra

Hayley | Jackson


Látom rajta, hogy kezdi elveszteni az eszét, hogy az eddig palástolt és elnyomott dühe most kezd előtörni belőle. Tudom, hogy ha másért nem, hát az örökös célozgatásért a fejem venné, de nem teszi. Mary megmondta, hogy ez lesz a végzetem, és egyenlőre igaza is volt ebben. Nem akartam elengedni, de a közelembe se akartam engedni, a kelletnél jobban nem. Mert tudtam, hogy ez mivel járna. Az első naptól kezdve éreztem és minden nap csak erősödött az a gyomrom maró éhség, a birtoklási vágy. De kezdetben azt igen könnyen el tudtam hinni, hogy ez annak tudható be, amit a szüleink terveztek. Csakhogy, ha ez befolyásolt volna minket, mi értelme lett volna bárminek? Nem azt akartam, hogy számunkra kedves, de nem élő emberek vágyai határozzanak meg minket, mint inkább a saját vágyaink, amik a másik felé húznak. Már ha húzzák őt bármiféle vágyak is felém.
-Nem ölnél meg. És én se téged. Mindketten tudjuk, az okát.-továbbra is ködösítek, semmi direkt, szándékos és konkrét dolgot nem mondok, egyszerűen célozgatok. Az ok valóban mindkettőnk számára kézzelfogható volt, legalábbis szinte.
-Mert...-nem fejezem be a mondatot, kezei kiszabadulnak és a földre kényszerít, egy könnyed rúgással, amit a vádlimra irányoz. Bár még mindig nem adja ki az összes benne felgyűlő dühöt, de érzem, hogy a benne lakozó bestia lassan előtör. Ahogy elharapom szám szélét, lenyalom a kicsorduló vért és elmosolyodom, mintha örülnék annak, hogy a földön kötöttem ki.
Felmordulok, bár tudom, hogy minden erejét még közel sem használta ellenem, előre lendülök és a ketrec fém kerítéséhez szorítom, két kezét a feje ölé emelve.-Mert te nem vagy olyan, mint ők.-nézek egyik, majd másik szemébe. Elengedem kezét, ujjaim gyengéden végighúzva állán, ami most a dühtől éles ívben ad keretet arcának.-Nem elhinned kell, hanem érezni.-mivel egészen közel van hozzám, nem hátrálok ki. Ezúttal nem, így határozottan csapok le ajkaira, gyengédséget mellőzve. Tudom, hogy érzi még vérem ízét, de nem zavar. Nem félek tőle, a vakmerőségem pedig szinte tökéletesen ismerheti is. A tegnapi csók mégis más volt. Bizonytalan, tapogatózó. Ebbe viszont mindent érezhetett, amit én éreztem. A kételyt épp úgy, mint a szín tiszta vágyat. A vakmerőséget és a félelmet, ezek kettős, keserédes keverékét.-Nem érdekel, hogy mi vagy. Sosem befolyásolt ez semmiben.-engedem el, de nem lépek messzebb tőle. A csók még mindig égeti szám, és éber tekintetemben tudom, hogy még több minden látszik, köztük az is, hogy koránt sem állnék itt meg. De ismét megálljt parancsolok magamnak, az ő érdekében is.-Azt kérdezed miért. Mert megtörtél. Semmi másért, csak is ezért.-válaszolok a kérdésre, amit imént még nem is tudtam megválaszolni. De a válasz most egyszerűen hagyja el szám és hasonló egyszerűséggel pillantok rá, minden esélyt megadva neki, ha támadni akar, a földre terítsen egy mozdulattal akár. Nem harcolok tovább, akár gyengének nevez, akár sem.-De gyengévé is teszel és ez elmondhatatlanul zavar.

   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Dec. 20, 2017 12:58 pm
Ugrás egy másik oldalra

Hayley | Jackson
- Óóó, hogyne. Nem ezek miatt vagy itt, de kimondani nem tudod a valódi okot. Ennyire félsz, vagy ennyire gyáva vagy? – billentem oldalra a fejemet, miközben csöppet se kedvesen hagyják el ajkaimat a szavak, mintha csak ingerelni akarnám őt, mintha csak hirtelen képtelen lennék visszafogni magam, vagy talán már nem is akarom. Nincs kedvem moderálni már, pláne azok után nem, hogy egyre inkább kezdett felhúzni. – Vagy láttam, de nem voltam biztos abban, hogy minek is tulajdonítsam őket. – vázolok fel egy másik lehetőséget, hiszen barátként is lehet valaki mellett állni. És egyébként is sok dolog volt, ami lefoglalta a figyelmemet, vagy éppen a gondolataimat. Ezért ne kövezzen már meg, hogy nem mindig tudok, vagy próbálok a sorok közé látni.
Mosolyának köszönhetően csak még morcosabban nézek rá és megrázom a fejemet is, hogy tényleg ne kísértse a sorsát, mert vélhetően mind a ketten bánnánk azt, ha hagynám, hogy elborítson a lilaköd. Az már csak részletkérdés, hogy melyikünk is bánná jobban; táncot pedig tovább lejtjük, néha közelebb kerülünk a másikhoz, míg végül valamelyikünk meg nem hátrál, utána meg egyikünk tuti, hogy inkább menekülne, most én tenném meg, ismét… Csak morranok egyet arra, amit a halála kapcsolatban mond. Én nem akarok erre gondolni, vagy ezzel foglalkozni, mert nem áll szándékomban se őt, se mást eltemetni, vagy miattunk ismét feketébe bújni és még inkább elveszni ebben az életben, hiszen ha valaki fontos számodra és magadra hagy, akkor utána marad egy tátongó űr, amit senki se képes betölteni már.
Legszívesebben nevetnék a válaszán, de még se teszem, inkább csak megválok a kabátomtól és őt fürkészem. Mintha csak meg akarnám fejteni, hogy mi is motiválja őt. – Miből gondolod, hogy ez csak játék és nem fog eldurvulni? – ugyan már, mint a kettőnkben lakózik egy bestia, ami képes uralni túlzottan is olykor az érzéseinket, ez pedig így túl veszélyes tud lenni. Nem, egyáltalán nem tetszik, hogy a kezemet a hátam mögé csavarja, de a szavai azok, amik leginkább ütnek, hogy a következő pillanatban már én is robbanjak és megpróbáljam megütni, a karomat meg kiszabadítani. – Miért csinálod? Miért engedsz közelebb, ha utána mindent elkövetsz, hogy ellökj? – pillantok rá kérdőn, ha sikerült kiszabadulnom, hiszen egyelőre még nem igazán vetettem be a bennem lakozó erőt. Ráérek azzal később is. Szavai meglepnek, vagyis inkább az, hogy végre kimeri mondani, és nem kell kétszer kérnie, hogy harcoljak, mert a következő pillanatban máris próbálom megütni, majd a lábait is célba veszem, amennyiben pedig sikerrel járok, akkor vélhetően a földön köt ki. – Persze, miért is ne? Ennyi erővel egy atombombát is ledobhatnál, még talán az is kisebb robbant volna, mint a szavaid. – próbáltam kitérni a támadásai elől, vagy éppen még több ütést bevinni, vagy csak kicsit megszorongatni őt. – Nem az vagyok már, aki hajdanán voltam. Gyűlölöd a vámpírokat, és részben már én is az vagyok, így miért kellene elhinnem, hogy képes vagy elfogadni, vagy éppen szeretni azt is, akivé váltam? – kérdezem meg hezitálás nélkül, hiszen ebben van azért kisebb ellentét. Egyébként se jöjjön nekem azzal, hogy mindig is akadnak kivételek. Ahogyan vélhetően emiatt, hogy hibriddé váltam, talán sose lennék képes megadni neki azt, amire vágyik. Egy saját családot.
   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor



A poszt írója Jackson Kenner
Elküldésének ideje Szer. Dec. 20, 2017 10:48 am
Ugrás egy másik oldalra

Hayley | Jackson


-Nem vagy sem fogadalmam, sem esküm. Nem ezek miatt vagyok itt..-bár ki nem mondom, hogy akkor pontosan mi is hozott ide, de azt hiszem ezt ő is pontosan tudja. Miért nem ismerem be…. Fogalmam sincs.
-Igazad van, nem tettem. Vagy legalábbis, ha tettem is érte, nem vetted észre.-hangom nem vádló, még csak nem is szemrehányó, inkább, mintha a lelkiismerete lennék, próbálom emlékeztetni kicsit a múlt történéseire. Még ha nem is közvetlenül, de közvetve mindig az ő pártját fogtam.
-Ne tartsd magadban.-arcomra furcsa mosoly szökik, amivel nem hiszem, hogy a helyzetemen javítanék, inkább rontanék rajta. Nem mintha nagyon lenne hová, de ki tudja. Még a végén kitöri a nyakam szó nélkül. Lehet az lenne a legjobb mindkettőnknek.
Magamhoz vonom, de ahogy kihátrálok, látom az ajtóra tévedő tekintetét. Meddig játsszuk ezt? Meddig játszhatom ezt, meddig bírom még így. A rossz után ismét a bizonytalanba sodrom, lököm őt is és magam is. Valahogy meg tudom érteni, hogy miért is menekült olyan hirtelen és olyan nagy elhatározottsággal. Az egész városra jellemző volt ez a furcsa, néha kicsit idegesítő döntésképtelenség és óvatosság, máskor a meggondolatlanság és a hirtelen cselekvés.
-A halál igen. Kivéve, ha van egy boszorkány, aki talál magának egy okot arra, hogy életben akarjon tudni.-fázolok fel egy lehetséges sémát, bár ez túl nagy és túl egyszerű példa volt. Valójában attól tartottam, hogy ha még egy embert jobban kezd félteni, mint ahogy kellene, akkor túl nagy fájdalmakkal kel szembe néznie, ha az élet úgy hozza. Elég volt, hogy én is attól rettegtem, mi lesz, ha ő már nem lesz, ha nem tudom megvédeni.
Felszisszenek, ahogy a rácsnak nyom, tekintetem elkalandozik az engem vizslató átható íriszről, vékony vonalú ajkaira. -Nem, nem nagy kérés.-rázom meg fejem, ahogy hátrál és ledobja a dzsekijét, én teszek felé pár lépést, követem példáját és a kabátom az övé mellé dobom. Kigombolom az ingem, és egy fehér atlétában állok meg előtte. -Akkor játszunk tét nélkül...-vonok vállat, elkapva kezét, háta mögé feszítem, bár ellene még így is kevés vagyok, ha a vámpír énje előtérbe kerül. -Úgy is tudod, amit én. Te nyersz, hisz hibrid vagy. Én pedig csak egy farkas, aki a feladatának tekint, igaz?-hunyorgok, és bár vészesen közel van hozzám, nem lépem át a vonalat. Még nem. Kivárok, csak tudnám miért…. Várom, hogy megüssön, hogy kicsit kiengedje a fáradt gőzt, még ha ezzel a saját bőröm is viszem vásárra. -Az első naptól kezdve tudtam, amit most is. Nem az ősi meg misztikus boszis és egyéb dolgok miatt. Ha hinnék a sorsnak, rég elvettelek volna feleségül. Mert a szüleink ezt tervezték. És elvennélek most is.-hagyják el a szavak könnyedén a szám, mintha eddig ez számára nem lett volna elég világos, ezzel minden felmerülő kérdést kitisztázva. -Gyerünk Hayley, harcolj!-engedem el kezét, ezzel szabad utat adva neki, de számon kissé gúnyos mosoly táncol, hogy ezzel is rásegítsek a dologra és képes legyek kicsit hergelni. Ki kellett engednie a dühét, és mivel rám épp úgy dühös volt és lehetett, mint másra, itt volt az ideje, hogy meg is lépje ezt. Talán hallani akarja az igazat, de egyenlőre nem mondom ki… még nem.

   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 23, 2017 8:10 pm
Ugrás egy másik oldalra

Hayley | Jackson
- Tudod, már unom, hogy állandóan fogadalom, vagy eskü miatt legyen valaki mellettem. Ha csak emiatt vagy itt, akkor mehetsz is pontosan olyan hirtelen eltűnve, mint amilyen hirtelen felbukkantál. Nem leszel esküszegő, csak én nem kérek belőle. – felelem teljesen komolyan és higgadtabban eddig, mint bármit. Mintha csak hirtelen a vihar megállt volna és már nem számítana semmi se, mintha én magam fagytam volna meg, hiszen hangom és vélhetően arcom se árulta el azt, hogy nem volt olyan könnyű ezt kiejteni, mint mutattam vagy éppen tettem. De az tény volt, hogy többé már nem akartam azt, hogy bárki csak ilyen dolgok miatt legyen mellettem.
Elnevetem magam keserűen, majd a hajamba túrok.
- Egyszer is megpróbáltad azt, hogy másképpen tekintsek rád? Tettél azért? – fonom össze a karomat megint magam előtt, mert ez kész abszurd. Főleg a tegnap esti csókot követően ezt hallani a szájából, de még se bántom, még se emlékeztetem arra, ami történt és talán történhetett volna, ha nem hátrálok meg.  – Inkább felejtsd el, nem kell rá válaszolnod. – mondom egy kisebb lemondásommal a hangomban, mert ez nem fog sehova se vezetni. Egymás fejéhez vágjuk a dolgokat, mint két dedós, és haladunk is bármerre? Nem, csöppet se.
- Értem, szóval nehéz eset vagyok és még mellé az én hibám az is, hogy sose tekintettem rád másképpen, mert meg se próbáltad. Tényleg elmehetnél… - de inkább elharapom a mondandó végét és az ökölbe szorult kezem kíséretében számolok el magamban ötig, mielőtt tényleg neki esnék már most. Nem kell ide ring, vagy bármi, mert legszívesebben most neki rontanék, mert a szavai alapján szinte mindenért engem vádol, ez pedig rohadtul nem hiányzott! Azért tűntem el, hogy békességet hozzak a lányom életébe, ami talán meg is történt, de hirtelen úgy éreztem, hogy tűzbe keveredtem és szép lassan el fogok égni benne, hála Jacksonnak.
Mielőtt pedig ellökhetném magamtól, azelőtt inkább közelebb von. A szemeim még mindig kicsit szikrákat szólnak, állom a pillantását, mintha csak arra menne ki a játék, hogy melyikünk tekint előbb félre, de végül ő az, aki megint meghátrál. Ezek után pedig nem sok kedvem maradni, inkább az ajtóra pillantok, ahol bejöttünk és azt fontolgatom, hogy vajon maradni, vagy menni lenne e bölcsebb, mert talán egyik se helyes, vagy éppen jó, de kevésbé rossz csak létezik a két lehetőség közül.
- Semmi se biztos ebben az életben, így talán sokáig kell várnod valamire, mire aztán végül túl késő lesz. – figyelem, ahogyan közben elkezd megválni egy-két ruhadarabjától és miért is hittem azt, hogy képes lenne hallgatni rám, hogy ez most rohadtul nem jó ötlet. Nem vagyok higgadt és talán még inkább el fogom veszíteni a fejemet, mint eddig tettem, annak meg végzetes következménye is lehet. – Tudod, nem ezt mutatják a tetteid, mert félsz lépni. – így pedig valamitől csak tart. Megrázom a fejemet és figyelem őt. Következő pillanatban pedig előtte termek majd a háta a rácsnak nyomódik, ami körbe veszi a ringet. – Nem mondtam, hogy tétben akarok játszani. Csak őszinteséget akarok, ez olyan nagy kérés? Vagy éppen az, hogy nem akarok többi senki számára egy „feladat” lenni? – pillantok rá kérdőn, majd elengedem és hátrálok pár lépést. A dzsekim lehull a földre és várok. Várok arra, hogy támadni próbáljon.

   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor



A poszt írója Jackson Kenner
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 16, 2017 8:08 pm
Ugrás egy másik oldalra

Hayley | Jackson


-Tudod, vannak még olyanok, akik egy fogadalmat igyekeznek betartani. Tudom, nem mindenkire jellemző.-nem volt ebben szándékos célozgatás, de azért jócskán volt hangomban egy adag az ebből fakadó dacból és furcsa dühből.-Teljesen mindegy, hogy kiről beszélek.-mormogom, mert az idegességnek hála egyre kevésbé érzem, hogy ura vagyok saját magamnak, szavaimnak és az arcomra kiülő érzéseimnek.
-Meg. Vagyok annyira hiú, hogy megtegyem. És elgondolkodtam volna rajta. Hisz amúgy is, mit számított volna neked? Sosem tekintettél volna rám úgy, mint lehetséges partnerre, ebben nem. A falka irányításában inkább.-ezt nem elhamarkodva, nem hirtelen felindulásból mondom, ez a valódi gondolatom.
Szám vékony vonalba simul, ahogy összeszorított fogsorral, tüzet szóró tekintettel nézek le rá. Furcsa módon kicsit védtelennek tűnik, ahogy közém és a fal közé szorul, ami némiképp abszurd is, hiszen mégis csak részben vámpír, amit aztán ki is mutat, írisze megváltozik, testtartásával egyetemben.
-Mert azt hiszed, hogy ez ennyi igaz? Csak odaállni eléd és érzésekről beszélni? Mert te aztán olyan könnyű eset vagy.-hangom dacos, kicsit mogorva és még inkább neheztelő, amiért egy tükör is szép lassan elém kerül, neki hála. Férfiasan elismerem, a saját érzéseimnek hála könnyebben leszek cselekvőképtelen, mintha egy vámpír a falhoz akarna állítani.
Nem hagyom elfutni. Azt akartam, hogy biztonságban legyen, de közben birtokolni is akartam, jobban, mint eddig bármi mást az életemben. A furcsa kettősséggel egész jól együtt tudtam eddig élni, de a tegnap estének hála, már nem tudok csak úgy rá nézni, mint eddig. Magamhoz húzom, szorosan, határozottan tartva karjait. De aztán elengedem. Szavain pedig csak mosolyogni tudok.
-Nem, nem hiszem. Nem kockáztatni akarok, biztosra menni. Állandóságot, nem pedig kilátástalanságot és talánokat.-jelentem ki elgondolkodva, bár következő lépésem kevésbé tűnik jó ötletnek és átgondoltnak. A kijelentésére, mely szerint nem hiszi, hogy jó ötlet a ketrecbe lépnie velem, csak vállat vonok és ledobva a kabátom, majd az ingem, egy szál atlétában állok meg, immár a ketrec közepén. -Talán elkezdek kockáztatni. Talán azt hiszed, hogy nem jó ötlet, de ha nem ereszted ki soha a fáradt gőzt, fel fogsz robbanni egyszer. azt pedig nem szeretném végig nézni.-kölyökképűvé változom, ahogy széles, elégedett, elszánt vigyorral nézek le rá. -Nem félek tőled Hayley.-rázom meg fejem, szemem elszántan csillog, kiropogtatva nyakam, ugrok egyet-kettőt, bár tekintve, hogy félig vámpír, a másodperc törtrésze alatt is előttem teremhet. Abban igaza volt, hogy kezdtem félni tőle, mi mindent veszíthetek el, hisz egyszer már se szó, se beszéd kisétált egy ajtón, s nem voltam benne biztos, hogy legközelebb valóban meg tudnám találni. -Ha téteket akarsz, legyen. Mindent felteszek egy lapra.-rántok ismét vállat, most már mosolyogva, és kicsit élvezkedve a helyzeten is. Most kettőnk közül ő gondolta túl a dolgokat.

   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Okt. 08, 2017 1:10 pm
Ugrás egy másik oldalra

Hayley | Jackson
- Ha nem is tudtam, akkor is legalább reméltem, hogy meg fogod érteni, hogy nem volt más választásom. Tudom, szerinted volt, de mindenki úgy cselekszik, amit a legjobbnak hisz. És ne gyere azzal, hogy köt téged az egykoron tett fogadalom, hogy vigyázni fogsz rám és társai, mert sok mindent elhiszek, de akkor se gondolom azt, hogy CSAK emiatt lennél itt! – kész szerencse, hogy ez a hely elhagyatott volt, vagy éppen az utca ezen része is, mert most biztosan akadt volna nézőnk, hogy miként esünk egymásnak nem éppen békésen. De akkor se érdekelt, nem tudom, hogy mit várt, hogy majd békésen ezt meg lehet beszélni, meg majd bedob olyan témát, hogy majdnem elvett valakit, akkor örömömben a nyakába ugrom és azt kérdezem majd, hogy mit vegyek nászajándékba? Hahh, már csak az kellene, de tényleg.
- Most róla vagy inkább rólunk beszélsz? – pillantok rá kérdőn, hiszen lehet Fayevel is hasonló lett volna a helyzet, de elég csak megnézni azt, hogy miként emlegeti még mindig Elijaht is, így szerintem tökre jogos a kérdésem, hogy ezzel a versengése, ki neveli jobban dologra inkább visszakérdeztem, hiszen akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba, ha már belekezdtünk. – Szóval amiért én kést döftem beléd, ezért te is megtetted volna a házassággal. Ez röhejes Jackson! Te tényleg azt hiszed, hogy akkor egálban lettünk volna? Arra még nem gondoltál, ha korábban szóba hozod, akkor másképpen döntök, vagy talán nem is annyira kényszer lett volna, mint te azt hiszed? – fonom össze a karomat magam előtt dühösen, mielőtt az arcát akarnám megmasszírozni az öklömmel. Mert egyre inkább úgy érzem, hogy legszívesebben megtenném. Nem gyengéden, nem is szeretetteljesen, hanem dühtől átitatva, mert ez az egész abszurd és kész vicc. Mintha csak azt tesztelné, hogy hol a határ és mikor szakad el nálam a cérna.
- Valóban? Akkor most nem akarod eléggé? – pillantok rá kihívóan, ahogyan közé és a fal közé szorultam. A következő szavaira viszont hangosan elnevetem magam és még a fejemet is megrázom, mert ezt nem akarom elhinni. Közelebb lépek hozzá és egy kisebb morgás tör a felszínre, ahogyan az íriszeim is elváltoznak.
- Egyszer is eljöttél? Egyszerre is próbáltál az érzéseidről beszélni velem? Nem!! Akkor meg ne vesd a szememre, hogy próbáltam békességet és boldogságot ott keresni, ahol talán találhattam volna, mert elhitették velem, még ha nem is volt igaz. – szavaim nyersek, fájóak és cseppet se békésen csendülnek. A pillantásom pedig eléggé árulkodó, hogy túlzottan is a határomon táncolok most és egy másodperc elég lenne ahhoz, hogy ártsak neki. Végül inkább meghátrálok és lassan fújom ki a levegőt, miközben a kezemre pillantok, hiszen remeg a dühnek köszönhetően. A szememet lehunyom és próbálok megnyugodni.
Itt akarom hagyni, de ahelyett hogy menne csak közelebb von magához. A lelkem háborog, elmém óva int és szinte kiállt azért, hogy meneküljek, mielőtt kárt tennénk egymásba, de a gyengédség amivel hirtelen irányomba fordul meglep és elegendő ahhoz, hogy maradni akarjak. Amikor viszont a csók nem jön el, csak a szavak, akkor megrázom a fejemet. – Valaha képes leszel igazán átlépni a határaidat, a félelmeidet, hogy feltegyél egy lapra mindent? Ha nem kockáztatsz, akkor nem is nyerhetsz és talán szép lassan figyelheted, ahogyan elveszíted véglegesen azt, aki fontos számodra. – hangom higgadtan és őszintén csendül. Lehet jobbat érdemlek, de én se tudom, hogy meddig fogom bírni ezt a fajta játékot, hogy majdnem, de még se történik semmi se.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Nem akarok kárt tenni benned. – pillantok a ketrecre, majd rá. Hiszen arcom mimikája még mindig eléggé beszédes, hogy rengetek érzelem dúl bennem és félő, ha átadom magam harcszellemének, hevének, akkor nem fogja ő se úgy gondolni, hogy tényleg ez volt a legjobb felvetése.


   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor



A poszt írója Jackson Kenner
Elküldésének ideje Szer. Okt. 04, 2017 7:53 pm
Ugrás egy másik oldalra

Hayley | Jackson
-Fogalmam sincs. Lehet. Lehet, hogy nem. Őszintén szólva, amikor megtudtam, hogy elmentél és mindenkinek hagytál valamit, kivéve nekem, nekünk, a falkádnak, kicsit felhúztam magam. Lehet, hogy azt hiszed annyi magyarázat ehhez elég volt, de nem. Értem én, tudtad, hogy utánad fogok jönni, de nem gondoltad komolyan, hogy csak úgy szó nélkül hagyom majd.-rázom meg fejem lemondóan. Eszem ágában sem volt változtatni ezen a nézőponton és beletörődni azzal, amivel ő a jelek szerint teljesen kibékült. A lépés, amit ezzel tettem, csak vitát generálhatott, de nem érdekelt. Ha úgy gondolja, előbb kitörheti a nyakam, mint, ahogy kettőt pislognék.-De. Mert erősebbé is tette volna. De egy vezetőnek is kell mérlegelnie. Szerinted lehet, hogy megérte volna. De én az ő gyerekének nem akarok egy olyan életet, amiben két férfi azért verseng, hogy ki neveli fel jobban. Vagy kié a falka. Semmi szüksége nem lenne feszültségre ilyen hülyeség miatt. -bármennyire próbáltam túlmagyarázni, lassan feleslegessé vált mindez. Az igazság az volt, hogy nem akartam őt elveszteni, és ezzel a lépéssel azt is sikerült volna, még ha a falka erősebbé is lett volna. -Mellette állok. És melletted ugyanúgy megtettem volna ezt, ha kell. De mire előhozakodhattam volna ezzel, elmentél. Mary tudta, de nem szólt neked. Én kértem, hogy várjon vele. Azt akartam, hogy tőlem tudd meg, ne mástól. Viszont mikor elmentél, már csak dacból is meghoztam volna azt a döntést.-hiú és makacs voltam, ez számára sem lehetett újdonság. Az inkább, hogy Faye helyzetét nem hasonlítottam az övéhez. Vele ezt máshogy akartam volna meglepni. Az ő lányát sem hoztam volna kellemetlen helyzetbe. -Ha belevágnék, máshogy csinálnám. Nem kényszerből. Ezért nem is bántam, hogy Faye beleegyezett a falkánk vezetésébe. Tudja, hogy ott állok majd mellette, ha kell.-legalábbis nagyon reméltem, hogy így van és tényleg úgy érzem, lassan felrobbanok, hisz egy apró szó kimondására képtelen vagyok. Valamiféle félelem munkál bennem, de olyan erősen, mint még soha. Félelem attól, hogy mi lesz, ha minden kimondott szó felesleges. A gyerekes énem győzedelmeskedése…
Követem, a fal és magam közé szorítva. Közelsége egyszerre kellemes és dühítő. És ugyan nem nagyon veszek róla tudomást, de az én ujjaim is ökölbe záródnak testem mellett.
-Szembe tudnák vele, ha nagyon akarnám.-hangom semleges, tudom jól, idegesítően semmitmondó. Az kicsinyes húzás, hogy ismét Elijaht hozom példának, de ha valami, az egy mély seb volt rajtam, amit a féltékenység táplált. Elég erőteljesen ahhoz, hogy a békát ne nyeljem le olyan könnyen, mint ahogy azt ő elvárná.
-Ugyan már. Nem kérted, mert amikor ő ott volt, én hol voltam?-megtehettem volna, hogy nem mutatom a sértettségem létezését, de nem így volt. Valóban zavart a múlt, a történtek. Attól viszont nem éreztem rosszul magam, hogy ennek hangot is adtam most.
-Fogalmam sincs mit is gondolok jelenleg. De azt tudom, hogy mit akarok tenni.-húzom közelebb magamhoz, hangom immár halk, mozgásom lassú. Mielőtt megcsókolnám, megálljt parancsolok magamnak, mélyen szemébe nézek, ujjaim továbbra is tarkóján pihentetem. -Többet érdemelsz, mint ez… egy poros edzőterem…-rázom meg fejem, de arcomra furcs boldogság, mosolyszerű ül ki. Elengedem inkább, kihátrálva ezzel a helyzetből s ledobva pólóm, egy atlétában állok meg előtte. -Ideje, hogy kienged a fáradt gőzt.-mutatok a helység adta lehetőségekre és kiropogtatva nyakam, és bár fogalmam sincs ez mennyire volt jó ötlet, de remélem, megérti az aggályaim. Ennek nem így kellene történnie és nem is akartam, hogy így történjen.

   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Okt. 03, 2017 8:03 pm
Ugrás egy másik oldalra

Hayley | Jackson
Nem felelek semmit se a szavaira, hiszen felesleges lenne. Lehet nem régóta éltem abban a városban, de a csata és a bonyodalmak közepébe csöppentem bele azzal, hogy próbáltam megtalálni a szüleimet és még mellé az egyik Mikaelson gyermekét is hordtam a szívem alatt. Így azt hiszem pontosan láttam azt, hogy milyen vékony pengeélen táncol a legtöbb faj, vagy éppen vezetőnek kikiáltott személy. Én is egy voltam a védvonal közül, de a lányom élete fontosabbá vált, nem tehettem róla, de így volt.
- Szerinted könnyen ment magam mögött hagyni őket? – csendül a hangom erőteljesen, mert azt hiszi csak ő hozott áldozatokat? Mind meghoztuk. Én azért, hogy a lányomat védjem, ő meg azért, hogy utánam jöjjön. Nem kell nekem bemutatni semmit se ilyen téren. Ők is a családom részese és ha bajuk esne, akkor én lennék az első, aki a Mikaelsonok ellen fordulna, hiába Hope apja is egy közülük.  A dühömet, a szavaimat csak annak köszönhetően nyelem le, amit mond. Én és Hope… Pedig neki még kevesebb köze lenne a lányomhoz, de mégis részben miatta is itt van. Egyszerre akarom, hogy itt legyen és egyszerre akarom azt is, hogy a lehető legmesszebb legyen. Nem akartam belevonni ebbe a csatába még inkább, de mégis megtettem minden szándékom ellenére is. Ez pedig fájt és félelemmel töltött el. Ne akarom megsiratni és eltemetni, mint más társaimat kellett. Nem, egyszerűen még gondolni is rossz erre…
- Nem te mondtad az előbb, hogy erősebbé tette volna a falkát? – nevetem el magam hitetlenkedve, hiszen ő mondta és nem más. Most meg hirtelen még se látja értelmét, de azért majdnem megléptem Faye-vel? – Nem érzel iránta semmit se, de te azért vele meglépted volna, de ha magunkra fordítom a dolgot, akkor meg kikelsz magadból. Most akkor mellette állsz, vagy nem?! – nem csak az ő hangja kezd egyre inkább feszültebbé válni, hanem az enyém. Talán értem, de mégse, hogy mi a különbség a két variáció között, de azért be kell látnia, hogy totálisan mást mond most és mondott pár perccel korábban csak azért, mert nem Faye vagyok, hanem Hayley. Ha pedig eddig nem voltam feszült, akkor már egyre inkább kezdett felforrni a vérem az egész helyzettől, témától.
Menekülnék, hátrálni akarok, de ő még se hagyja. Követ, míg végül a fal és közé nem szorulok be. Könnyűszerrel lökhetném arrébb, térhetnék ki, de helyette csak állom a pillantását, ami csöppet se békés. Pontosan annyira zaklatott, mint amennyire a lelkem az most.
- Nem várom el, de te miként várod el valakitől, hogy szembe nézzen vele, ha te se tudsz? – pillantok rá kérdőn, hiszen játszhatjuk ezt a játékot. Mind a ketten tudunk mutogatni ujjal a másikkal, mind a ketten kerülni akarjuk azt, ami fogva tart és tegnap majdnem utat tört magának. Elnevetem magam, majd megrázom a fejemet. – Most már mindig ez lesz? Most már mindig Elijaht fogod felhozni? És soha nem kértem, hogy légy olyan, amilyen ő volt, vagy hittem, hogy milyen! Menj a francba! – nem csendül kedvesen a hangom és kicsit lökök rajta, hogy elléphessek. Tegnap is kiderült, hogy mit tett Elijah, erre van képe még felhozni. Mintha nem lenne már így is elég tőr a lelkemben, mintha a tetteim súlyai, a hazugságok, vagy éppen az üres ígéretek nem okoztak volna már elég foltot mélyen legbelül, amit újra és újra próbálok befoltozni, de nem sok sikerrel. De mielőtt igazán otthagyhatnám keze arcomra siklik. Rövid időre lehunyom a szememet, miközben egy könnycsepp gördül végig az arcomon és elveszem az érzésben. Hirtelen nem érdekel semmi se, csak vágyom arra a rövidke békességre, amit hirtelen érzek az érintésének köszönhetően. – Valóban úgy gondolod, hogy csak azzal szerezhetsz meg? – pillantok fel rá óvatosan, hiszen biztos vagyok abban, hogy az érzések ott lappangnak az íriszeimben. Eleinte egy társ volt, barát, aki segített, vagy annál kicsit több, de igazán tegnap ébredtem rá, hogy mindig is több volt és több is lesz. Akár helyes, akár nem. Ez nem a kényszerházasság miatt van, hanem azért, mert szép lassan a tetteivel, a mosolyával bekúszott a bőröm alá és fogságba ejtette a szívem egy részét, azt amelyik még nem tört össze teljesen.


   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor



A poszt írója Jackson Kenner
Elküldésének ideje Kedd Okt. 03, 2017 7:42 pm
Ugrás egy másik oldalra

Hayley | Jackson
-Szerinted én nem látom? A boszorkányokkal senki sem számol, pedig ott vannak. A határmezsgyén, a farkasok és a vámpírok között.-hangom keményen cseng, bár a vámpírok és a farkasok között épp ő volt a tartópillér. Az utolsó, aki még nem választott oldalt és igyekezett mégis a családja mellett állni. Az pedig mind a két oldalra odakötötte.
A házasság ötlete hirtelen jött, de nem volt olyan rossz ötlet, a falka érdekében. Hayley szemét látva viszont inkább olyan érzésem lett, hogy előbb ölne meg, mint, hogy elviselje ezt a döntést.
-A falka erősebbé vált volna. Egységessé. Így az ő kezébe adtam az embereim életét. Ez szerinted ilyen könnyen ment, mint amilyen könnyen kimondom?-rázom meg a fejem zavarodottan, hogy ezt tényleg elhiszi, hogy ennyit jelentett nekem ez az egész. -Te és Hope.-válaszolok meglepő őszinteséggel, de hangom egyre keményebben csendül, és vonásaim is hasonló ritmusban változnak meg.
Sosem kényszerítettem volna ilyesmire, és nem is kértem volna tőle ilyesmit, most mégis olyan felháborodással fogadja az elmondottakat, mintha legalább az életét kértem volna, hogy áldozza fel. -Ezt te sem hiszed el, ugye? Egy így megkötött házasságnak mi értelme? Annak nem arról kellene szólnia, hogy a kötelességérzetünknek hála tiszteljük a másikat és törődjünk kegy falkával. Ebben a kérdésben lehet előtérben a falka, igen, de nem ők élik le az életük hátra lévő részét valaki mellett, aki nem érez iránta semmit, mégis egy fedél alatt lakik vele.-próbálok kibújni a válaszok alól megfelelően, de a hangulatom sokkal inkább mondható már dühös emberhez hasonlónak, mint olyanénak, aki meghallgatja a másik mondandóját. Hátrál, én követem. Ezzel vállalom a kockázatát, hogy a bokszzsák helyébe lépjek, de nem törődöm ezzel. Követem, s egészen közel állok meg előtte, talán közelebb is, mint amennyire közel először akartam.
-Ráébreszteni? Mit akarsz Hayley? Miért várod el mástól, hogy ne meneküljön attól, amit érez vagy attól, amit tenni akar, mikor te is ugyan ezt teszed?-nézek le rá, de míg reggel kellemes melegség öntött el a rám pillantó tekintettől, most a hűvös, jeges levegő szinte érezhető lesz körülöttünk. -Ha teszek még egy lépést, nem fordulok hátra. Ha elutasítasz, kihátrálok, és emelt fővel fogadom. De ha nem… én nem vagyok Elijah. Se öltönybe nem csomagolom magam, sem üres ígéreteket nem mondok ki. Megtartom a szavam, kerüljön bármibe. De üres ígéretekben nem tudok hinni.-ujjaim arcára siklanak, hangom bár nem volt gyenge, érintésem mégis azzá válik, ahogy selymes bőréhez érek. -Az első naptól tudtam, hogy mit érzek. De a házassági dolog miatt az egész olyan, mintha csak mondanám, amit érzek, mert ezzel megszerezhetlek. És megszerezhetnélek.-hunyorgom, ujjaim vállára siklanak, kezénél fogva szorosan tartom, talán szorosabban is, mint szeretném.

   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Okt. 03, 2017 7:40 pm
Ugrás egy másik oldalra

Hayley | Jackson
- Minden átmeneti állapot abban a városban, hogy nem látjátok ezt? Nincs olyan, hogy középút, egyszerre erre billen, míg máskor másik irányba a mérleg. – mondom teljesen komolyan, hiszen én ezt látom. Én voltam egy választóvonal, de nem akarok arra gondolni, amit mondott. Nem akarok arra gondolni, hogy egyszer azt a hírt hozta volna a szellő, hogy Faye és Jackson összeházasodtak, még akkor is, ha tudtam volna, hogy nem szerelemből tették volna, hanem más miatt. Vajon számított volna az ok? Nem, hiszen még ha meg se történt, már a puszta gondolata is túlzottan fáj. Miként fájhat valami ennyire, ha meg se történt, ha nem lenne szabad? – És neked mi van ott, ha már annyira közös döntéssel vetettétek el? – emelem rá az íriszeimet, de békesség sok nem rejlik. Erősnek mutatom magam, de még se érzem annak magam. Mintha csak látatlanul is lehetséges lenne valakit gyomorszájon vágni. Ennek semmi értelme sincs. A porszemek szállni kezdenek és hirtelen én is annak érzem magam, mint aki zuhan, de sose érhet még se talajt. – Sose mentem volna bele? A falkáért bármire képes lettem volna! – mormogom az orrom alatt és egy kisebb morgás is társul a szavaim mellé, miközben a kezemmel felé intek, mert nem dönthette volna el ezt helyettem. – Nem ér meg ekkora kötöttséget? Békét akartunk és elhozhattuk volna, akkor talán én is maradtam volna, könnyebben hagytam volna magam mögött a házat mit sem törődve a dühükkel, hogy a férjem és a falkám mellett álljak. Vagy csak te nem akartad azt, hogy ez a kényszerről szóljon, hanem… - de nem tudom kimondani, mert hirtelen a háborgó tenger hulláma szertefoszlik, ahogyan az én hangom is elhal. Tényleg erről szólt volna az egész, ha egyszer meg is történt volna köztünk, akkor azt szerette volna, hogy önként és boldogan sétáljak bele egy ilyen kötöttségbe, ne pedig egy kényszer szülte helyzetben? A rohadt életbe. A kezem lendül, a bokszzsák pedig még inkább meginog, majd elkapom és körmeim belémélyednek. Nem változom át, csak úgy emberien és legszívesebben a fejemet is neki dönteném.
Egyetlen egy szó elég ahhoz, hogy a szívembe szúrjon vele. Sietve fordítom el a pillantásomat és a kezem ökölbe szorul, de még se teszek semmit se. Csak hátrálok helyette, mint aki menekülni akarna. Lassan hátrálok, ha nem állít meg. Nem tudom, hogy merre megyek, csak azt érzem, hogy nem tudok a közelében maradni. Szavaira megtorpanok és megrázom a fejemet. – Miért bánod azt, amit érzel? Miért nem inkább teszel érte? – kérdezem meg kicsit érthetetlenül, de inkább legyintek, hogy felejtse el, amit mondtam. Helyette inkább csak a lehető legtávolabb akarok tőle kerülni, mielőtt meg nem szólalna és a vámpírénemnek köszönhetően előtte nem termek pillanatok alatt. – Talán nem kell kérned, csak rá kellene ébresztened, ahogyan tegnap is tetted, hogy mit érzek, még ha be se vallanám. – szegem fel a fejemet és farkasszemet nézek szinte vele. Pár centi választ se el minket, de a reggeli békesség szinte pillanatok alatt tűnt el. Mintha csak sose létezett volna. Mi történik? Miért nem látom a következő lépést? Miért esnek ennyire rosszul, amiket mond és miért vágyom olyanra, amire nem lenen szabad? Mintha csak a világ kifordult volna önmagából.

   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor



A poszt írója Jackson Kenner
Elküldésének ideje Kedd Okt. 03, 2017 7:33 pm
Ugrás egy másik oldalra

Hayley | Jackson
Nem akartam szem előtt lenni, bár a város jóval vidámabb és barátságosabb helyeket is tartogatott, mint ez. De a szituáció és némi félelem, hogy mit fog szólni, igencsak közrejátszott a választásomban. Előhozakodom a témával, néha rá nézek, néha inkább a romos falakra bámulok összevont szemöldökkel, mintha csak azoktól várnám a megfelelő, helyes szavakat.
Elmesélem röviden miről van szó, arcára kiülő meglepettsége mégsem lep meg. Az lett volna furcsa, ha ez nem éri hirtelen, ha nem lepődik meg, inkább egyszerű beletörődéssel fogadja szavaim.
-El.-vágom rá a kérdésére szánt válaszom igen röviden, és meglehetősen határozottan, talán kicsit több éllel is a hangomban, mint ahogy terveztem. Újabb kérdésére vállat vonok, bár figyelemmel kísérem, ahogy eddig eljut. Ahogy ujjait a bokszzsákba mélyeszti, ami porosan libben meg a levegőben. Nem tudtam volna eldönteni, hogy inkább magát fogja vissza így, hogy ne engem üssön képen vagy nem is állt szándékában felém lépni és felképelni. -A falkám rá hagytam. Az emberim az ő emberi lettek, még ha ez az állapot csak átmeneti is, akkor is.-térek ki igencsak a válasz elől. -Közös döntés volt. Neki ott van a meg nem született gyereke és a gyerek apja.-nézek végül ismét rá. Felé lépek, lassan, de határozottan. -Szerinted miért nem kértelek téged ilyesmire? Sose mennél bele, a falkáért mindent elmélet pedig nem ér meg akkora kötöttségeket, mint az, hogy hozzám gyere. Bármennyire önző akarnék lenni.-térek végül mégis vissza az eredeti irányvonalhoz, a ködösítő, kitérő válasz után, némileg helytállóbb válasszal előrukkolva.
Megállok előtte, mikor rám néz, kérdése nem ér hirtelen, ám a válasz gyorsan szökik nyelvemre. Talán túl gyorsan is.
-Igen.-vágom rá szinte gondolkodás nélkül. Ha felképel, hát istenem. Már az se zavart volna, a beálló csend annál inkább. Állkapcsom megfeszül, ahogy fölé magasodva nézek le rá, hunyorogva és keresve a szavakat, amik túl egyszerűen jönnek nyelvemre és hagyják el szám.-Ha nem csókollak meg, nem indítottam volna el egy lavinát. Bár nem beszélünk róla, legalábbis eddig nem tettük. És bánom, mert újra és újra meg akarlak csókolni.-egészen közel kerül hozzám, közelebb is, mint kellene. Ha fel akar képelni a lehető legjobb esélye most van. Állom pillantását, arcvonásaim szavaim ellenére kemények, határozottak, gyengédség még csak meg se csillan szememben. A mérhetetlen birtoklási vágyam viszont hirtelen túl nagy nyomással ül vállamra. -Bánom, mert tudom, hogy nem kérhetlek arra, hogy érezd azt, amit én.-bár kimondatlanul hagyom azt az egy szót, jócskán túllépem az érzékeltetés határait. Féltékeny voltam kezdetektől, és nem hiszem, hogy a szüleink makacs elképzeléseinek hála jutottam el idáig. A lány, akit megismertem, olyan gyorsan tűnt el, lett belőle határozott vezető, nő, hogy az ember győzött vele lépést tartani. Mégis ez tette vonzóvá. Vonzóbbá, mint amilyen eddig volt.

   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Okt. 03, 2017 8:33 am
Ugrás egy másik oldalra

Hayley | Jackson
- Befejezted? – kérdezek csak ennyit az első pár mondat után, majd kicsit közelebb lépek hozzá. – Nem te döntöd el, hogy kiért aggódok és mit teszek meg. Te döntöttél úgy, hogy idejössz, én pedig akár akartam, akár nem, de nem futhatok el minden elől. Mindennek van következménye Jackson. – mondok csak ennyit komolyan, mielőtt távolabb lépnék tőle. A tegnapeste után meg nem hiszem, hogy sokat kellene magyaráznom, hogy mi elől nem futhatok el. Az a tegnapi csók eléggé beszédes volt, még akkor is, ha én sétáltam el, mielőtt még több dolog történhetett volna.
Reakcióján elnevetem magam, hiszen nem gondoltam komolyan, de így már egészen nagy a kísértés, hogy csőbe húzzam őt és aztán legalább bosszankodhasson kicsit. Aww, szeretem olykor kicsit húzni őt és sose volt semmi gond, hiszen egészen könnyedén megleltük már a kezdetekkor is a közös hangot, vagy legalábbis gyorsabban, mint másokkal tettem. Most pedig ha már idejött, akkor meg magára vehessen, ha egy szeszélyes nővel nem bír el.
Szavaira csak továbbra is őt fürkészem, de nem mondok semmit se. Választ se vár rá, vagyis remélem, mert nem mondhatom meg mit tegyen, de biztos vagyok abban, hogy idővel ő is tudni fogja, hogy mi a helyes és mi nem az, mit szeretne tenni vagy éppen elérni, azért pedig tenni fog, hiszen ismerem már őt annyira, hogy nem áll csak úgy és bámulja a világot, miközben elhaladnak mellette a lehetőségek.
Ajtó megnyikordul, ahogyan egy üres és kissé romos edzőterembe lépünk be, igazán azt se tudtam, hogy itt van. Ő pedig már ezt a helyet is ismeri. Amikor pedig a falkámat említi, akkor megtorpanok és hirtelen túlzottan is nagy levegőt veszek, mint aki attól rettegek, hogy rossz híreket fog mondani. – Mi történt, vagyis majdnem? -  bukik ajkaim között aggódva eme pár szó, hiszen nem hallottam semmi rossz híreket, de ami utána jön, hogy azzal lesokkol-e? Nem is kicsit. Sőt, hirtelen azt se tudom, hogy mi van és ezt a hírt miért nem hozta el nekem az, akinek kellett volna. Védeni akart volna? Tudta volna, hogy bárhogyan is lököm el az előttem álló férfit, attól még bizonyos gyengéd szálak kötnek felé, akár beismerem, akár nem? – Hogy mi? – először csak ennyit bírok kinyögni, majd sietve lépek beljebb, hogy kicsit távolabb sétáljak tőle. – Te elvetted volna Faye-t? – ragadok le hirtelen ennél a pontnál, mintha ehhez képest a másik dolog szinte eltörpülni. Házasság? Tényleg kényszerházasságot akartak volna a szüleink, szüleim, vagy tudták, hogy idővel úgyis meg fog történni az elkerülhetetlen? Kezem könnyedén csapódik bele az egyik poros bokszzsákba, majd egy aprót sóhajtok. – Végül te vagy ő gondolta meg magát? – pillantok rá kérdőn, hogy utána neki dőljek a falnak. – Sose hittem, hogy valaha férjhez megyek, de ha meg is történne, akkor is talán amiatt szeretném megtenni, mert szeretem azt a férfit, akinek kimondom az igent. – nem dédelgettem már régóta hasonló álmokat és az egész annyira zavaros. Nem értek szinte semmit se, hogy miért történik mind ez. Nem volt elég bonyodalom már az életünkben? – Bánod? – emelem rá a pillantásomat, amikor a tegnap estét említi, mert nem tudom mit kellene mondanom, de annak fényében, amit mondott mégis ez a kérdés bukik ki ajkaim között, mielőtt még lakatot tehetnék a számra.

   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor



A poszt írója Jackson Kenner
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 02, 2017 7:53 pm
Ugrás egy másik oldalra

Hayley | Jackson
A lányodat mentsd meg, ne engem. Nem tartozol értem felelősséggel. –nem akartam, hogy úgy érezze, tőlem függ, vagy az, hogy felelősséggel tartozik értem vagy azért, amit tenni fogok a jövőben. –Nem azért jöttem, hogy még rám is gondod legyen. Mert nem lesz. Ha oda jutunk, neked a lányoddal kell lenned, nem velem kell foglalkoznod. Én meg teszek róla, hogy neked se legyen semmi bajod.–biztosítom, és remélem, hogy nem kerül ilyesmire sor. Szerettem volna, ha minimális időre, de béke kezd uralkodni köztünk vagy körülöttük inkább. Nem a bajt akartam a fejükre hozni, sokkal inkább a védelmükre kívántam lépni. A ház most üres volt, de Mary ha ideér, a lánya ismét biztonságos kezek között lesz.
Na, azt próbáld meg. –nézek rá szúrós szemmel, ahogy megjelenik előttem a kép, hogy egy halom nő között, kötényben és séf sapkában flambírozom a húst. Valahogy pont annyira tűnik ez abszurdnak, amennyire annak is hangzott a szájából a főzőtanfolyam szó.
Jó, hogy te tudod, mit vársz tőlem, mert én magam sem tudom.–vallom be, de inkább ezt az orrom alá motyogom, inkább magamnak, mint neki.
Hamar búcsút intek Mary-nek, és lépek ki az ajtón. Tudom mit akarok neki mondani, de amíg ő elbúcsúzik, szerzek magamnak némi időt és végiggondolom mit akarok mondani neki. Látom, hogy hogyan búcsúzik el Mary-től, és Hope-tól, majd hátat fordítva elindulok, s mikor utolér, csendesen, válasz nélkül sétálok mellette tovább, majd kinyitom a rozsdás kaput és előre engedem. A gondolataim még mindig zavarosak és tuti, hogy azzal előre halálra idegesítem, hogy nem mondok semmit.
Várhattunk volna, de gondoltam jobb, ha mielőbb tudsz arról mi lesz a falkád sorsa. Vagyis, hogy mi lett volna. –lépek be az edzőterem ajtaján, orrom pedig ezzel egy időben meg is csapja a dohos, kissé áporodott levegő szaga. Ledobom a kabátom egy viszonylag tiszta székre, majd ismét Hayley felé fordulok. –Amiről nem tudsz te sem, és soha nem is tudtál, most igencsak jó megoldásnak tűnt. –ködösítek. –Faye-nek felajánlottam, hogy elveszem. Az első naptól tudnod kellett volna, hogy nekünk több közünk van egymáshoz, mint egy csapat farkas, egy falka. A szüleink terve ez volt. A feleségemnek kellene lenned. Gondoltam ezt jobb, ha tőlem tudod meg, mint Mary egyik meséjétől vagy Faye-től. –nézek szemébe, de nem tudom, mire számítsak igazából. Arra, hogy a fejem veszi vagy arra, hogy kérdéseket feltéve, higgadtan áll a dologhoz. Sosem volt alkalmam ezt kérni tőle, jogom pedig még kevesebb, hogy befolyásoljam bármiben is. –A tegnap este pedig... –vonok vállat, hisz megcsókoltam és ha hagytam volna magam, talán többet is tettem volna. Szerettem, bár erről eddig mit sem tudhatott.


   ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor



A poszt írója Jackson Kenner
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 02, 2017 7:39 pm
Ugrás egy másik oldalra

***
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Elhagyatott edzőterem

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Elhagyatott edzőterem
» Edzőterem
» Önvédelmi edzőterem
» Edzőterem
» Edzőterem

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Seattle :: Belváros
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Kedd Szept. 18, 2018 7:15 pm
Vas. Szept. 16, 2018 3:54 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 17 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 14 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3