Share | 

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
bubblegum bitch ★ ☆ she wolf ★ ☆
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 12, 2017 9:32 am
Ugrás egy másik oldalra

Kevin & Faye
- Eddig eszem ágában sem volt beléd kötni, de most kedvem lett hozzá. - A szavai szinte intésnek hangzottak, mintha nem lenne elég eszem és szívem ahhoz, hogy minden mozgósítható energiámmal a gyerekemre összpontosítsak. Egyébként is, multifunkciós vagyok, képes vagyok egyszerre őt szidni és a kisfiamat szeretni attól függetlenül, hogy ő az apja. Pár perc erejéig semmi bajom nem volt ezzel a ténnyel, de mivel nagyon hajlottam arra, hogy szurkálódásnak, a lehetséges képességeim megkérdőjelezésének vegyem a kijelentését, ismét eszembe jutott, hogy mit vállaltam, amikor nagyjából felhagytam az akadékoskodással és ismét beengedtem őt az életembe. Vagyis, az Elliott-al közös életünkbe. Mégsem kezdtem méltatlankodni, nyeltem egy nagyot és bólintottam. - Ha nem akarnám hagyni, hogy vele legyél és próbálkozz, akkor az ajtó közelébe sem kerülhettél volna. - De itt van, karjaiban a kisbabámmal, akit nem adnék oda bárkinek. Magához öleli, beszél hozzá, figyel rá, nincs több, amit tehetnék annak érdekében, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz... őszintén, melengette a szívemet a látvány, Elliott-ot bámulva egyébként is csak mosoly játszhatott az arcomon, de kettejüket látva jelenleg nem a fenyegetettség és bizonytalanság, hanem a nyugalom járt át. Az is jólesett, hogy Kevin csókot nyomott a homlokomra.
- Az a dolgom hogy vigyázzak rá. És most már a tiéd is. - Tettem hozzá egy rövid pillanatra elkapva Kevin tekintetét. Kezdtem azt hinni, hogy hozzám hasonlóan tényleg mindent megtenne a fiunkért. Jelenleg könnyebbbek tűnt úgy vigyázni rá, hogy nem szó szerint bennem él, magamra amúgy is nehezebb volt figyelmnem, mint másokra.. bár, most már a saját épségem fontossága is szintet lépett, nem kockáztathattam meg, hogy Elliott elveszítsen.
- Biztos jól meglesztek? - Szemét kérdés és inkább arra vonatkozott, hogy nem akartam egyetlen percet sem kihagyni, az sem számított, hogy a baba nem csinált semmi különöset, csak szuszogott és néha kinyitotta a szemét. Már pontosan értettem, miért vannak annyira rákattanva az anyák a gyerekeikre. - Hát... jó. - Ha sokat akadékoskodnék Kevin lehet, hogy személye elleni támadásnak venné, veszekedni pedig egyáltalán nem volt kedvem, nem akartam elrontani a viszonylag békés hangulatot. Az elmúlt időszakhoz képest most viselkedünk a legemberibben egymással, a fiunk megérdemli, hogy ne szedjük szét egymást a szeme láttára. És... ismertem Kevin-t annyira, hogy tökéletesen le tudjam olvasni az arcáról a rejtett igényeit és most arra vágyott, hogy a fiával legyen... vegyem el tőle a lehetőséget? - De ha tényleg bármi van, ébressz fel! - Kötöttem a lelkére, bár nem hittem, hogy mélyen, totálisan elmerülve tudnék aludni. Az állandó készültség egyébként is jellemző volt rám, de miközben adtam még egy puszit Elliott pihe-puha hajára, majd magamra húztam a takarót, rájöttem, hogy addig nem fog hagyni nyugodni, hogy mi van vele, míg meg nem halok: ugyan fáradt voltam és le is hunytam a szemeimet, de fél füllel rájuk figyeltem.

40  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Tartózkodási hely :
♔ mystic falls & sometimes NO
Hobbi & foglalkozás :
♔ if you're not so lucky, you know i'm not a good guy
Humor :
♔ actually, i have



A poszt írója Kevin Godbert
Elküldésének ideje Szer. Okt. 11, 2017 10:21 pm
Ugrás egy másik oldalra

Naná, hogy én. Oké, hamar eljut a tudatomig, de mégiscsak félek először a kezembe venni. Nem is csak először, valószínűleg egy jódarabig bennem lesz a félsz, amíg ilyen csöpp kis ember a fiam. Számtalan hibát elkövethetek csak azzal, hogy rosszul nyúlok hozzá, és magamat ismerve annak a valószínűsége, hogy ezt is elbaszom, elég magas. Ennek ellenére bízom benne, hogy valami felsőbb hatalom majd vigyáz a gyerekemre, és nem engedi, hogy kárt tegyek benne. Magamban kevésbé.
- Azt az energiádat, amivel eddig megpróbáltál elüldözni, most beleölheted az anyaságba, nullahuszonnégyben. - teszek neki egy ajánlatot, hátha megfogadja és legközelebb már nem kell attól tartanom, hogy bizalmatlanul méricskél. - Örülnék neki, ha ezentúl nem úgy tekintenél rám, mint egy nemkívánatos személyre.. Szeretnék nála egy valódi esélyt, hogy jó apja legyek - sóhajtok aztán nagyot, majd újra a fiamnak szentelem minden figyelmemet. Kissé feszélyez a helyzet, mereven tartom, mégis vigyázva, minden rezdülésére figyelve. Olykor kinyitja a szemét, nagyokat pislog, nekem meg akaratlanul is hatalmas vigyor terül szét az arcomon. Boldog vagyok, hogy a kezemben tarthatom, ez kétségtelen. Csak arra nem voltam felkészülve, hogy majd ilyen érzés lesz apának lenni. Hogy nem a felelősség súlyát érzem a hátamon, hanem a büszkeséget és már most terveket szövögetek, mi mindenre fogom megtanítani őt. Persze majd néhány év múlva...
- Az anyjára ütött.. - csipkelődök óvatosan. Nem szeretnék veszekedést generálni, jelenleg pedig abszolút nem tudom, hogy Faye mennyire vevő az apró heccekre. Néhány pillanatra ismét rá nézek, nem győzöm felmérni, hogy valóban jól van-e vagy csak mondja, mert a világért se hagyna velem kettesben egy babát. Olyan apró, hogy az egész teste elfér a két tenyeremben, mégis egészséges. - Bár a csendessége nem Charpentier vonás... Nem is Godbert. - teszem hozzá, mielőtt még egyetlen pillantással próbálna megkínozni. Tény, hogy mindketten arról vagyunk híresek, hogy ha valami nem tetszik, szeretjük hallatni a hangunkat. Olykor még akkor is, ha minden rendben van. A szócsata a védjegyünk, így Elliott esetében csak arra tudtam gondolni, hogy neki most nagyon is tetszik a helyzet. Világi dolga van, egyik ölelésből vándorol a másikba, azt hiszem elkényeztetett egy gyerek lesz.
- Vigyáztál rá. Köszönöm.. - hajolok közelebb hozzá, ügyelve arra, hogy a fiam ne érzékeljen ebből semmit, aztán csókot nyomok Faye homlokára. Hálás vagyok neki, mert kitartott akkor is, mikor én nem voltam partner a gyerek-témában. Azt hiszem ez, mindent elmond kettőnk kapcsolatáról, bár azt hiszem az utóbbi időben elég rohamos tendenciával fejlődöm én is. - Most pedig két szemem rajta, amíg pihensz. Szükséged lesz rá - intek az ágya felé, én pedig helyet foglaltam az egyik székben, de a fiamat nem tettem le a kiságyba. Ki akartam élvezni vele minden pillanatot, amíg itt vagyok és van alkalmam rá. Akár azt is mondhattam volna Faye-nek, hogy szeretnék egy kis minőségi időt kettesben tölteni a legkisebb Godberttel, amolyan apa-fia dolog, de inkább megtartottam magamnak. Neki már volt rá lehetősége, hogy az első óráit végigasszisztálja, sőt.. Sose hittem, hogy emiatt még féltékeny leszek rá.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
bubblegum bitch ★ ☆ she wolf ★ ☆
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Kedd Okt. 10, 2017 8:03 pm
Ugrás egy másik oldalra

Kevin & Faye
- Egyedül te ácsorogsz itt, szóval igen, te. - Felvontam a szemöldökömet, de a megszokottól ellentétben semmi gúny nem volt a gesztusomban. Rájöttem, hogy a kézbe venni a gyereket, akire hónapokig vártam, egyszerűen semmihez sem fogható. Egyszerre félelmet keltő és megnyugtató, mámorító és rémisztő: a legjobb és legtartósabb dolgok az életemben mind ilyenek voltak. Ellentmondásosak, pont, mint én. Jelenleg még Kevin-re is úgy mosolyogtam, mintha a világot adta volna nekem... amiben volt némi igazság, mivel a fiam nélküle nem lenne és nem kezdődne számomra egy teljesen új időszámítás.
- Meg is sértődtem volna, ha egy repülőgép rugdal ki az életemből, amikor én hónapok óta próbálkozok vele. - Ironizáltam, bár némi őszinteség volt a szavaimban, de ezek nem azok a pillanatok voltak, amikor túlságosan komolyan gondoltam volna ezeket a törekvéseimet. Örültem Kevin-nek és annak, hogy nem halt meg, ez a lényeg és most még titkolni sem volt kedvem a tényt, hogy boldog szívvel adtam a karjaiba a kisbabámat. Legszívesebben folyamatosan a saját kezeim között tartottam volna, ölelném és el sem engedném, de eddig még soha nem érzet bizalmat kezdtem el táplálni az apja irányába, amiről nem tudtam eldönteni, hogy csak ideig-óráig fog tartani vagy újabb pálforduláshoz érkeztem-e? Igazából, most nem is én voltam a lényeg, hanem Elliott.
- Az önálló döntéshozatallal úgy tűnik, nem lesz problémája. - A kissrác úgy pislogott, mintha minden egyes szavamat értené, annak ellenére, hogy teljesen kikészültem, amikor rájöttem, hogy idő előtt fog megszületni, most már hatalmas mosollyal bámultam rá. - Igaz, szívem? - Ujjbegyemmel finoman végigsimítottam az arcocskáján, miközben bólintottam egyet Kevin hírközlésbe burkolt kérdésére. Valószínűleg neki is elmondták, amit nekem és ő is csak annyit hallott ki az adatokból, hogy egészséges. Na jó, én megjegyeztem az összes számot, de ez lényegtelen. - Persze, hogy egészséges, szinte percre pontosan kiszámolta, mikor születhet meg ahhoz, hogy ne legyen semmi baja. Mindene tökéletesen fejlett. - Azt hittem, legalább pár napig elektródák lesznek rákötve és egy inkubátorban fog sínylődni, hatalmas kő esett le a szívemről, amikor néhány órája közölték, hogy semmiben nem különbözik egy tőle több hétre született újszülöttől. Lehet, hogy már Elliott is ismer annyira, hogy tudja, idegrohamot kaptam volna, ha nincs vele rendben valami? - És feltűnően csendes, fogalmam sincs, ezt kitől örökölhette. - Nem mintha jobban örültem volna annak, ha ordítana, sőt... elképzelésem sincs, mi a jobb. Ha csendben van és nyugodt vagy ha hallatja a hangját? Annyira békés volt, mintha belé préselődött volna kettőnk összes lelki békéje, pedig abból aztán tényleg nem volt sok.
- Jól vagyok. - Néztem Kevin-re. - Azt hiszem. - Eddig bele sem gondoltam, hogy érzem magam, fáradt vagyok-e. Csak Elliott-ra akartam figyelni, le sem vettem róla a szemem, mióta visszahozták hozzám és megetettem. Lemaradjak egyetlen pillanatról is? Mi van, ha történik valami, míg én békésen szunyókálok? - Nem kínzott sokáig, szóval... - A fáradtság egy fél másodperc alatt lett úrrá rajtam, csak nehezen fojtottam el az ásításomat.

40  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Tartózkodási hely :
♔ mystic falls & sometimes NO
Hobbi & foglalkozás :
♔ if you're not so lucky, you know i'm not a good guy
Humor :
♔ actually, i have



A poszt írója Kevin Godbert
Elküldésének ideje Kedd Okt. 10, 2017 12:13 am
Ugrás egy másik oldalra

Harmincöt évem alatt egyszer se vettem számításba, milyen lesz majd apának lenni. Hogy mit fogok érezni, vagy gondolni. Még most sem tudom igazán eldönteni, melyik az abszurdabb: hogy gyerekem lett, vagy az, hogy Faye az anyja? De örülök neki. Mindkettőnek. Nem azért, mert örülnöm kell neki, egyszerűen érzem mélyen belül, hogy nem számít semmi más, kint hagytam az ajtó előtt az összes sérelmemet és a megpróbáltatásokat. Bőven megérte. Amúgy se tudnék másra koncentrálni, elég csak ránézni Elliottra és máris minden gondolatom körülötte csoportosul. Pillanatok leforgása alatt lett egy alig néhány órás csecsemő a világom közepe. Valószínűleg ő az egyetlen jó, ami hosszú idő óta tőlem származik és amiben nekem is részem lehet. Egy ártatlan tünemény, egy tiszta lap.
- Hogy én? - kérdezek vissza szinte pánikszerűen, és a kezemet is visszább húzom. Persze túl hangos is vagyok, nyitogatni kezdi a szemeit, én pedig már várom, hogy mikor ereszti ki a hangját, de csendben szemléli az őt körülvevő világot. Bárgyú vigyorral a képemen figyelem, hogy birkózik Faye ujjával, de még mindig ott lebeg előttem a kérdése. Látszólag ő tökéletesen csinálja mindenféle segítség nélkül is, biztosan ösztönösen jön neki, mint az, hogy rám legtöbbször úgy néz, mintha jól megtapostam volna a lábát. De nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet lenne rám bízni. Mi van ha megnyomom, ha túl erősen fogom? Vagy ha csak béna vagyok és rosszul? Normális vagyok? Ez a sok kérdés minden apának a fejében megfordul, vagy csak én vagyok ennyire elcseszett, hogy nem képeztem ki magam előre babászatból? Ráadásul nézzük a tényeket, a gyerek is csurom víz lenne.. Bár talán ez az a probléma, amit a leggyorsabban tudok orvosolni..
- Na jó. Na jó.. - feszülök neki aztán a feladatnak, mintha kötelező lenne és borítékolható a vereségem. Azt már nem teszem hozzá, hogy essünk túl rajta, idejében megálljt parancsolok a nyelvemnek, még Faye félreértelmezné. A kabátomat ledobom a székre, aztán kigombolom az ingemet és azt is leveszem. A mellkasom pillanatok alatt átmelegszik és megszárad, hisz idebent meleg van, egy újszülöttnek szüksége is van rá. Ügyetlenül bölcsőt formálok a karjaimmal, és várom, hogy Faye átadja a kisembert.
Míg Faye beszél, én nem győzök betelni a pehelysúlyú fiammal. Valószínűleg látszik, hogy nem sűrűn van gyerek a kezemben, tudtommal ez az első alkalom, nem véletlenül izgulok úgy, mintha életem lehetősége pottyanna az ölembe. Elvégre ő az, aki lehetőséget ad nekem arra, hogy ha jóvá nem is tegyem, de dolgozzak az elfuserált lépéseimen.
Egyetlen pillanatra szakítom el a pillantásom a fiamtól, gyors villanásra nézek csak fel, mielőtt megszólalnék. - Ha neked nem sikerült megszabadulni tőlem, biztos egy nyamvadt repülőgép kicsinál... - beszélek halkan. Jó jelnek veszem, hogy ezidáig még nem kezdett visítani a kezemben. Arra egyelőre még nem vagyok kész, hogy közölje velem, mennyire nem vagyok neki szimpatikus.
- Szóval anya aggódott, te meg úgy gondoltad, hogy kibújsz megnyugtatni? - duruzsolok halkan a fülébe, de jól esik a tudat, hogy Faye végre számításba vesz engem is. Eljutottunk eddig is, épp nem akarjuk kinyírni egymást.
- A nővér azt mondta egészséges kisfiú... - ringatom, de igazából csak a remegésem próbálom palástolni. Megerősítést várok, bár önmagában a tény is elég kellene, hogy legyen, hogy nincs monitorra kötve, de mégiscsak hamarabb jött. Meg hát az sem utolsó szempont, hogy Faye már minden kétséget kizáróan leellenőrizte minden apró porcikáját, megszámolta az összes ujját, talán a hajszálait is, és nincs kiborulva az eredménytől.
- Velem minden rendben. Memphisben szálltunk le, bár ezt nyilván tudod.. Rázós landolás volt, egy férfi pánikot keltett az utasok között, egy fiatal nő is könnyebben megsérült, jópár embert megviseltek az extrém körülmények. Engem egyedül az időjárásnak sikerült egy kicsit megtépáznia... És te? Nem akarsz pihenni egy kicsit? Aludni? - terelem át a szót a lényegesebbre. Ki a francot érdekel, mi van velem? Alig pár órája szült, de már itt futkos. Nem teszek úgy, mintha tudnám milyen világra hozni egy gyereket, de tuti, hogy ráférne egy kis pihenés. - Ha csak megmoccan felkeltelek.. - ajánlom fel neki az alku lehetőségét, hátha így nagyobb esély van arra, hogy pihenjen. Iszonyú tudatlan vagyok, szabad egyáltalán neki ilyenkor ficánkolnia?!

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
bubblegum bitch ★ ☆ she wolf ★ ☆
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 09, 2017 10:03 pm
Ugrás egy másik oldalra

Kevin & Faye
Eljött a pillanat, ami egészen hihetetlennek tűnt: örültem Kevin-nek. Lehet, hogy az elmúlt hetekben megszámlálhatatlanul sokszor küldtem el a fenébe, ordítottam vele és idege voltam vele, de most, hogy a gyerekünket tartottam a kezemben eléggé feldobott, hogy életben van. A legborzasztóbb forgatókönyvek variánsai játszódtak le bennem és ha ez nem lett volna elég, a jövőre vonatkozóan is elég sötét képek jelentek meg a fejemben, amelyeket szerencsére elengedhettem, amint Kevin belépett az ajtón. Senkinek sem kívánom a feszültséget, ami benne tombolt addig, amíg meg nem láttam a férfit, egyedül Elliott egyenletes szuszogása és az arcának rezdülései nyugtattak meg és röpítettek messze a pánikszerű-állapottól. A fiamat bámulni olyan volt, mintha belém lőttek volna egy nagy adag nyugtatót, egy eszméletlenül apró, pár órás emberke elérte, hogy a levegőt is másképp vegyem. Hosszú hetekig féltem az anyaságtól és jelenleg sem volt semmi fogalmam arról, mit és hogyan fogok csinálni, hevesebben vert a szívem annak gondolatától, vajon jól veszem-e majd fel, érzi-e, hogy szeretem... ezek a rémképek mostanra eltűntek, minden annyira természetesnek tűnt, mint soha semmi az eddigi életemben. A zsigereimben éreztem, hogy szeretni akarom és gondoskodnom kell róla.
Önkéntelenül is széles mosolyra húzódott a szám hallva, Kevin hogyan szól Elliott-hoz. Megváltozott a hangszíne, annyi kedvesség szorult bele, amit még sohasem hallottam tőle és tele volt őszinte, tiszta szeretettel. Máshoz nem tudtam hasonlítani és ezt nem lehetett megjátszani. Most először hittem el ténylegesen, minden kétséget kizárólag, hogy itt van, itt lesz és nem akar eltűnni. Furcsa volt és szokatlan... de kétségkívül szívmelengető, semmilyen rossz érzés nem volt bennem.
- Szeretnéd megfogni? - Kérdeztem rá automatikusan. Paráztam attól, ha egy nővér kezeiben láttam, de Kevin karjaiba szívesen átadtam volna, persze csak ha a fiam hajlandó lesz elengedni az ujjam, amire rámarkolt, mert megcirógattam az övéit. A szívem majdnem megállt a gyönyörűségtől, amikor lassan kinyitotta a szemeit és olyan égszínkék tekintettel bámult ránk, amilyet csak ritkán látni.
- Nem pontosan emlékszem, mi történt... - Szólaltam meg aztán halkan. - A híreket néztem, azt mondták, hogy a new orleans-i járatnak kényszerleszállást kellett végrehajtania és amikor nem vetted fel a telefont, azt hittem, hogy... - Inkább elharaptam a mondandóm végét, eszem ágában sem volt már ilyenekre gondolni. - Aggódtam, elkezdett fájni a hasam és igazából... csak akkor tértem magamhoz, amikor már megszületett. - Csak a fájdalomra emlékeztem, de megérte. Hogy lehet életem egyik legkínszenvedősebb estéje a legjobb is egyben? - Te jól vagy? - Néztem aztán rá tágra nyílt szemekkel, mintha csak most realizálódott volna bennem, honnan jött és ki tudja, mi történt vele.


40  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Tartózkodási hely :
♔ mystic falls & sometimes NO
Hobbi & foglalkozás :
♔ if you're not so lucky, you know i'm not a good guy
Humor :
♔ actually, i have



A poszt írója Kevin Godbert
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 09, 2017 9:19 pm
Ugrás egy másik oldalra

Fél pillanat kellett volna ahhoz, hogy valakinek a torkát átharapjam ott a helyszínen, ha továbbra is feltartanak. Tudtam, hogy pár lépés választ csupán el attól, hogy lássam őket, és egyáltalán nem boldogít, hogy holmi kétes alaknak néznek. Bár valószínűleg én is kételkednék magamban, ha jobban szemügyre venném, hogy is nézek ki. Két órát voltam bezárva egy autóba a gondolataimmal és a kilométerekkel, míg ideértem, csoda, hogy nem bolondultam meg a tudatlanságtól. A saját szememmel kellett megbizonyosodnom arról, hogy Faye és a fiam is jól vannak. Csakhamar a nővérek tudatára is eljutott, hogy ha nem engednek, akár át is verekedem magam a folyosókon, engem ugyan távol nem tartanak a gyerekemtől. Megharcoltam érte, hogy egyáltalán labdába rúghassak apaként, Faye sokkal brutálabb próbatételt jelent, mint a kórház összes dolgozója együttvéve, fokozva a kint tomboló viharral.
- Kösz, tudom.. - sóhajtok nagyot, és magamhoz húzom a nőt. Időtlen idők óta nem öleltem át, nem éreztem, ahogy megremeg a kezeim között, pedig nem szorítom annyira, amennyire jelenleg szeretném. - Te kettőnk helyett is csinos vagy, de legfőképp kevésbé vizes.. - nézek végig rajta, amennyire az ölelés engedi, de még csak a pizsamája színét se sikerül megállapítanom. - Nem az én vérem.. - teszem még hozzá, mielőtt rémüldözne, ha esetleg észreveszi, hogy egy elmosódott vörös folt tanyázik az ingemen.
- Tudom-tudom. Legközelebb autóval jövök.. - nevetek fel öblös hangon, amint megérzem, hogy az ökle a mellkasomat éri. Nincs benne erő, így hezitálok egy pillanatig, mielőtt elengedném. Jót akartam, időt és energiát spórolni, de egyik se jött össze. Ha belegondolok, sokkal nagyobb lehetősége van annak, hogy a hosszú út folyamán valami komplikáció lép fel, mintha repülővel jönnék. Összességében. Én meg persze kifogom azt az egy alkalmat, amikor simán otthagyhattam volna a fogam.
Kérdésére csak bólintani tudok, nem azért verekedtem át magam szó szerint az özönvizen, hogy megtorpanjak tőle két lépésnyire, mégis ez történik. Faye már javában föléhajolva beszél hozzá és mire észbe kapok már a karjában is van a fiam. A fiunk. Minden mozdulatát megfigyeltem, külön figyelmet szenteltem az arcának, és még a félhomályban is meg tudtam állapítani, mikor jött el az a pillanat, mikor felragyog. A szemeit ugyan nem láttam, de a tartása is megváltozott attól a rajongástól, ahogy a fiunkkal bánt. Én meg csak ámultam rajta, hogy a nő, aki két pillanat alatt képes volt bárhol és bármikor kikaparni a szemem, ha csak ferdén néztem vagy rosszul vettem a levegőt, odaadó anyaként babusgatja a közös gyerekünket. Ez aztán a kettősség, próbálja meg utánozni valaki.
- Szia kis harcos! - lépek Faye mellé, hogy én is megpillanthassam a kis csomagot a kezében. Apró, nagyon apró. És törékeny. A kis keze alig látszik ki a ruha ujja alól, a lábával rúg egyet, a szája szétnyílik, de nem zavartatja magát, alszik tovább. Én meg ott helyben elolvadok. - Nagyon siettél hozzánk, apa ide se ért időben, de már itt vagyok. Itt vagyok.. - motyogom halkan, mint egy mantrát. Bár egyáltalán nem volt megbeszélve, hogy bent leszek a szülésnél és őszintén valószínűleg csak a folyosón masíroztam volna fel-alá, mégis itt akartam lenni. Itt, ahol csak egy fal választ el az eseményektől, nem államhatárok, országutak meg egy természeti katasztrófa. Úgy érzem lemaradtam valami fontosról. - Mi történt? - kérdezem aztán Faye-nek intézve, mivel ha a fiam akarna se tudna válaszolni rá. A szemem viszont nem tudom levenni róla, a kezemmel óvatosan simítok végig pelyhes szőke haján. Vér a véremből. Rajongok érte. Én is.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
bubblegum bitch ★ ☆ she wolf ★ ☆
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Vas. Okt. 08, 2017 6:32 pm
Ugrás egy másik oldalra

Kevin & Faye
Képtelen voltam levenni a szemeimet a fiamról, aki olyan édesen szuszogott, mintha a világ összes nyugalmát belepréselték volna a kis testébe és neki semmi dolga nem lett volna, mint élvezni az édes semmittevést. Bár, igazából ez volt a helyzet, jelenleg az volt az egyetlen feladata, hogy pihenjen és cukin mozgassa az orrát: sohasem hittem volna, hogy egy kisbaba ilyen érzéseket válthat ki belőlem, nem volt az a típusú nő, aki elolvadt egy gyerek láttán. De a saját gyerekem mégis más, egyszerűen bűn lett volna nem figyelni rá, finoman végigsimítani az ujjammal az arcocskáján és széles mosolyra húzni a számat, ahogy megrándult az övének széle. Eszem ágában sem volt felébreszteni, valószínűleg a világrajövetele éppen annyira fárasztó volt neki, mint nekem, így csak csodálkozva, mély levegőket véve figyeltem őt, ügyelve a nyugalmára. A kintről beszűrődő hangok nem voltak zavaróak, sőt, a hajnalodó város zaját is szívesen beengedtem volna, ha csak egyszerűen kórházba kerültem volna, de a kisbabámra figyelve véletlenül sem terveztem zavaró tényezőket beengedni a környezetünkbe. Csak akkor kaptam oldalra a fejem, amikor beszédhang ütötte meg a fülem: Charlie-t és Hannah-t hazaküldtem, hogy kicsit pihenjenek, egyenek, öltözzenek át, satöbbi, megnyugtattam őket, hogy semmi bajom nem lesz, ilyen korán pedig senki más nem léphetett volna be a szobába, főleg nem, akinek ilyen mély hangja van… aztán hatalmas kő esett le a szívemről meglátva Kevin-t, aki körülbelül úgy nézett ki, mintha két kézzel küzdött volna meg a hurrikánnal, én mégis megkönnyebbülten lélegeztem fel, gesztusom egy „hála a jó égnek!” felkiáltással is felért volna. Ez a nap már csak ilyen, a fél perccel ezelőtt még bennem tomboló feszültség szépen lassan elkezdett belőlem elpárologni, egy újabb pillantást vetettem a fiamra, mielőtt felálltam volna a helyemről, hogy néhány viszonylag lendületes lépés kíséretében Kevin nyakába vessem magam. Ösztönösen jött, így tudtam a legjobban meggyőződni arról, hogy nem csak hallucinálok. Megrándult a szám széle a hirtelen megmozdulásomtól, de egyszerűen... annyira jólesett most Kevin-t magamhoz ölelni, mint még soha. Nem érdekelt, hogy az elmúlt hetekben többet frocliztam, mint mosolyogtam rá, örültem annak, hogy életben van.
- Pocsékul nézel ki. - Pedig én se néztem ki valami szépségesen a kis pizsamámban, mégis, mintha ő szült volna pár órával ezelőtt, nem én. - Pont most kellett a repülővel jönnöd? - Hangom rosszallóba váltott, aprót bokszoltam a mellkasába, miután elhúzódtam tőle és nagyon szívesen elhordtam volna minden hülyének, ám nem volt hozzá túl sok erőm. Arról nem is beszélve, hogy ha valamikor, hát most nem akartam veszekedni.
- Szeretnéd látni a fiadat? - Kérdeztem aztán halvány mosollyal az arcomon. Igazából, egyetlen másodpercet sem szerettem volna kihagyni, míg én is nézhetem, úgyhogy el is indultam vissza a gyerekhez. Lelkes voltam, boldog, óvatosan nyúltam a babához, hogy felemeljem és egy puszit adjak a homlokára. - Nézd csak, Elliott! - Két hete nagy nehezen végre sikerült dűlőre jutnunk a nevét illetően, nem lehettem olyan szemét, hogy ne a megbeszélt nevet mondjam a nővérkének, aki kérdezte, hogyan fogják hívni. - Itt az apukád! - Most először volt feltűnően könnyű kimondani ezt a tényt.

40  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Tartózkodási hely :
♔ mystic falls & sometimes NO
Hobbi & foglalkozás :
♔ if you're not so lucky, you know i'm not a good guy
Humor :
♔ actually, i have



A poszt írója Kevin Godbert
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 07, 2017 11:01 pm
Ugrás egy másik oldalra

- Tudja mit? Nekem erre nincs időm... - hagyom faképnél a légitársaság munkatársait, miután már a mentősnek és a rend éber őreinek is beszámoltam a történtekről és jegyzőkönybe is vették, hogy a helyszínt saját felelősségemre hagyom el, és visszautasítottam az orvosi segítséget. Memphisben nem ismerem ki magam, kint egy kisebb fajta karibi hurrikánnak minősített szörnyeteg tombol, én meg egyre csak azon gondolkozom, hogy fogom megoldani a hazajutást. Sőt, hova érdemesebb most mennem, haza vagy New Orleansba, ahol valószínűleg még nagyobb a fennforgás? A mobilomra tudok a legkevésbé támaszkodni, így amint megállapítom, hogy nem csak térerőben szenvedek hiányt, hanem mindenféle szolgáltatás nélkül kell boldogulnom, a kézipoggyászomat felnyalábolva a helyi autókölcsönző felé vettem az irányt, ami szerencsémre nonstop működik, viszont tudtam választani a fekete SUV és a fekete SUV között, így a fejemet fogva írtam egy csekket, csak hogy haladjunk. Ennél hivalkodóbb valószínűleg aligha lehetek, ráadásul mindez persze egy vagyon. Mire a papírokat aláírtam, már tudtam, hogy New Orleans felé veszem az irányt, a vihart ígyse-úgyse tudom elkerülni, a szavamat pedig igyekszem betartani, bár elméletileg két órával ezelőtt kellett volna landolnom a városban, ehelyett még csak a közelében sem vagyok.
Amint autóba pattanok, rájövök, hogy nem teljesen vagyok épelméjű, amiért ilyen időben vezetek, de az utakon nincsenek sokan, mindenki bemenekült a kis vackába, hogy ott vészelje át az ítéletidőt, én meg nekifeszültem egy hat órás útnak. Magyarázatnak elég lenne annyi is, hogy nincs kedvem a tranzitzónában dekkolni instant kávészagban és sok ideges, nyúzott embert bámulni, miközben még négyen próbálnak felvenni valamiféle jegyzőkönyvet. Ez Amerika kéremszépen..
Az eső sűrű, a vihar dobálná a kocsit, de az masszívan állja a sarat, viszont GPS nélkül egy kicsit meg vagyok lőve, mivel a táblákat is aligha látni. Meg kellene várni, míg a vihar lecsendesedik, de valahogy sose a türelmemről vagyok híres, ráadásul egy kis természeti csapás még sosem állt közém és a céljaim közé, mégis milyen férfi lennék, ha sikerülne neki? Körülbelül félúton lehetek, mikor az anyósülésre dobott mobilom újból életre kel és a kijelzőn megjelenő értesítések alapján azt mondanám, hogy Faye nagyon el akart érni engem, csakhogy nem jött össze neki. Nagy sóhajjal veszem fel a telefont, hogy visszahívjam, de már azt várom, hogy beolvasson, amiért egy megbízhatatlan seggfej vagyok.. Mondjuk, ha kinézne az ablakon, látná, hogy ez most épp tényleg nem az én hibám.
A meglepetés akkor ér, mikor Faye helyett valaki egészen más veszi fel a telefont, én meg először majdnem satuféket, aztán padlógázt nyomok, mikor egy szuszra elhadarja, hogy Faye kórházban van, a fiam megszületett, de ne aggódjak, mert rendben van. A nagy lófaszt van minden rendben! Az ideg olyan gyorsan kerít a hatalmába, hogy észre se veszem, hogy a kormányon nyomot hagy a markom. Azt már nem várom meg, míg rákérdez velem mi van, még előtte bontom a vonalat. Úgy tűnik, hogy elég jól informált, de nincs kedvem bájcsevelyre, mikor kerek két órám maradt arra, hogy lélekben felkészüljek arra, hogy apa leszek. Lettem. Azt se tudom, hova kapjak, élesen szívom be a levegőt ás közben próbálok eszemnél maradni, hogy a vezetésre is tudjak koncentrálni. Nehezen megy, a hátralévő két óra csigalassúsággal telik, percenként nézem az órát, ami vánszorog, pedig én nagyon sietnék. Soha nem siettem még ennyire sehova.
A városba érve aztán tapasztalom, hogy a vihar csendesebb, nem ringatom magam hiú ábrándokba magam azzal, hogy leelőztem. A lényegen így sem változtat, hisz a kórházhoz érve azalatt az idő alatt, míg a kocsiból kiszállok és a bejáratig eljutok, simán bőrig ázom. Nem is baj, az ingemen ugyanis volt egy kisebb vérfolt, amit eddig úgy tüntettem el, hogy a bőrkabátomat magamra kaptam. Itt viszont már ezzel sem foglalkozom.
- Charpentier, most szült. - csapok nagyon lényegretörően a nővérpultra, mikor látom, hogy nem igazán akarnak rólam tudomást venni. Így sem lesznek segítőkészebbek, de legalább már rám figyelnek. Feltesznek egy csomó lényegtelen kérdést, ahelyett, hogy útbaigazítanának és nem rabolnánk itt egymás idejét. - A gyerek apja.. - válaszolok kissé ingerültem a "kije vagyok én neki?" kérdésre. Ez pedig három oknak tudható be. Egy: megszületett a fiam, és ennek még nagyon nem lenne itt az ideje. Kettő: épp egy tomboló vihart szeltem csak át, hogy aztán csuromvizesen számonkérjem. Három: ma már túl sok lényegtelen kérdést hallgattam végig, nem vagyok hajlandó még egy értékes percet vesztegetni, mert ők nem tudják végezni a munkájukat.
A válaszom után persze egyből mosolygósra váltanak, és kapok is egy kísérőt, de gyanítom nem azért, mert magamtól nem találnék oda, hanem mert nem akarják, hogy felügyelet nélkül randalírozzak a folyosókon. Jól is teszik. Azt viszont nem kértem, hogy menet közben tartson nekem kiselőadást, mégis jól jön. Az egész nem több négy percnél, de a végén képes vagyok úgy nézni a nővérre, mint aki jót tett velem, mert tulajdonképpen így is van, pedig csak egy nyomtatott papírról olvasott fel dolgokat, aztán fűzött hozzá magyarázatot. Bármennyire is nem akartam hallani az elején, nem hagyta abba, én pedig csak úgy ittam a szavait. A fiam egészséges, kétezer-hatszázötven gramm, negyvennyolc centi, meg magyarázott valami tökéletes Edgárról is, bármi legyen is az. Mire az ajtóhoz értem csak annyi maradt meg, hogy a fiam tökéletes. Hát persze, hogy az.
Vettem egy mély levegőt, mielőtt nekiiramodtam volna az ajtó felé, amerre a nővér mutatott, aztán megtorpantam. Mégse ronthatok be úgy, mint egy felbőszült bika, a fiam nem láthat így, na meg Faye se. Arra viszont nincs időm, hogy rendbe szedjem magam, csak azért várok egy percet, hogy az érzelmeim csillapodjanak. Az ajtóhoz lépve viszont azt veszem észre, hogy nincs csukva, a folyosóról bevilágít a tompa fény, kintről pedig hamarosan a hajnal első sugarai. Lassan, de legfőképp halkan lépek be, az arcomon végigcsorognak a hajamból hulló esőcseppek, amik aztán előbb a ruhámon végzik, onnan pedig a padlóra csöpögnek. Ha otthon lennénk, ezért tuti morogna egy sort, talán most is megteszi, de egy kicsit sem érdekel. Nyilvánvaló, hogy mennyire megkönnyebbülök, mikor meglátom, hogy rendben van, bár talán elszenderedett, mert nem látom mozdulni.
- Charlie telefonált.. - szólalok meg végül nagy nehezen. Nem akarom felébreszteni, de az ő szájából kell hallanom, hogy mindketten jól vannak. Most realizálódik csak bennem, hogy két óra alatt annyi aggodalom gyűlt fel bennem, amit egy liftes információbomba nem tudott orvosolni. Jöhetne ide bármilyen orvos, nekem tőle kell hallanom, majd akkor megnyugszom.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
bubblegum bitch ★ ☆ she wolf ★ ☆
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Pént. Okt. 06, 2017 11:21 pm
Ugrás egy másik oldalra

Kevin & Faye
- Vedd már fel, vedd már fel, vedd már fel! – Fel-alá járkáltam a szobában és egyre idegesebb lettem. A hasamra simítottam a kezeimet, furcsa feszülést éreztem benne, valószínűleg ettől kezdett kerülgetni a hányinger is. Kevin nem vette fel a telefont, amivel alapvetően nem lett volna baj, de miután láttam az esti híreket, rossz előérzetem lett: a vihar, amivel napok óta rémisztgették az embereket betört a térségbe és a repülőgép, amivel elvileg Kevin utazott, bele is szaladt… nem akartam elhinni, hogy bármi baja történhetett, de a híradások egyre azt tolták az arcomba, hogy az esti, New Orleans-ba tartó járatnak kényszerleszállást kellett végrehajtania és több utas is megsérült. Hiába csörgettem, semmi válasz, egyre inkább hatalmába kerített az aggodalom, pedig már volt rá példa, hogy konkrétan az kívántam, zuhanjon le a gépe. Jelen pillanatban ez nem tűnt jó opciónak, nem tetszett volna, ha beválik a kívánságom. Akkor kezdtem csak igazán türelmetlen lenni, amikor a telefon már nem is csörgött ki, csak sípolt egyet, jelezve, hogy annyira sem elérhető a tulajdonosa, mint eddig. Leültem egy kicsit, ám így még idegesebb lettem és egyre jobban éreztem a feszítő fájdalmat a hasamban. Eddig is voltak apró fájásaim, viszont az orvos szerint ez teljesen normális, nem kellett aggódnom miatta. A baba nem rugdosott, de a hasam alsó fele majdnem kiszakadt a helyéről, éreztem, ahogy kipirult az arcom, ennek ellenére próbáltam elmagyarázni a bennem lakónak, hogy nincsen semmi baj, csupán kicsit… ideges vagyok? Nem. Aggódtam. Nem bírtam egy helyben ülni, a lábammal folyamatosan toporogtam, egyre az ablakból kémleltem a feljárót, abban reménykedve, hogy a már-már megszokottá vált fényszóró megvilágítja a kaput, ám semmi...  és míg a hasam ugyan fájt, addig a szívem már szorított, semmi másra nem tudtam gondolni, minthogy valami nagyon rossz dolog történt. Az agyam jelen pillanatban minden negatív gondolatomra fokozottan fogékony volt, egészen addig fűzte tovább a katasztrófa lehetőségét, míg meg nem remegett a térdem attól az intenzív fájdalomtól, ami egyetlen pillanat alatt pucolta ki az agyam és vette át a gondolataim helyét.
A húgomért kiáltottam és mire leért az emeletről nyilvánvalóvá vált, hogy a gyerekem úgy döntött, megszületik. Teljesen kétségbe estem, nem volt itt az ideje… még öt teljes hetem lett volna felkészülni az érkezésére. Öt hét, az rengeteg idő! Ha Hannah nincs észnél, talán pánikrohamot is kaptam volna, pedig ha valakire, rám nem volt jellemző az eszeveszett sipákolás. A kocsiban kezdtem magamhoz térni és rájönni, hogy pár órán belül a karjaim között tarthatom a fiamat. Megszületik, itt lesz és… ténylegesen anyává válok. Elkezdtem számolni a fájások között eltelt időt, lehunyt szemmel próbáltam rákészülni arra, ami várt rám, de a természet jelezte, hogy nem most van itt az ideje a nagy merengéseknek. A fájdalom folyamatosan kizökkentett a képzelgéseimből, így mikor a kórházban voltunk már csak abban reménykedtem, hogy a fiam nem akar megkínozni, megkegyelmez nekem és a lehető leghamarabb megszületik.
A telihold csonttörései, az életem során elszenvedett összes sérülés semmi volt ahhoz képest, amit most éltem át. Az időérzékem elveszett, legszívesebben mindenkit elkergettem volna magam mellől és még soha nem ordítottam ennyire… a feleszmélésemet egyetlen, az egész teret betöltő hang hozta el, ami nem volt más, mint a fiam sírása. Legszívesebben elájultam volna a rám törő fáradtságtól, mégis... nem tudtam mást tenni, mint mosolyogni és amint a karjaimba adták, magamhoz ölelve nem éreztem más, mint felhőtlen boldogságot, nyugalmat és olyan mértékű szeretetet, amitől kicsordult a könnyem. Egy dologban biztos azonnal voltam: soha nem engednem el ennek a csodálatos emberkének a kezét.
Hannah elmondása szerint mindössze két órát töltöttünk a szülőszobában: a húgom végig velem volt, míg a másik jobbkezem, Charlie annak próbált utánajárni, mi a franc történhetett azzal a nyomorult géppel. Nehéz volt megélnem azokat az órákat, míg a fiamat vizsgálták. Alig vártam, hogy ismét mellettem legyen, viszont az egyedül töltött hosszú percek jót tettek... elbóbiskoltam egy kicsit és mire magamhoz tértem sokkal jobban éreztem magam, szinte nyoma sem volt a fájdalmamnak. Sokadjára az életemben hálát adtam a vérfarkas-létnek, ami úgy tűnik, elintézte, hogy ne kelljen annyit szenvednem, mint egy átlagos nőnek. Még izgatottabban vártam, hogy ismét a kezeim közé foghassam a kisbabámat, akinél mindent rendben találtak. Hatalmas kő esett le a szívemről és nem érdekelt annak a lehetősége sem, hogy nyugodtan pihenhetnék, míg ő egy másik szobában szuszogna a többi újszülöttel: szerettem volna, ha a fiam a közelemben van, csodálni akartam az arcát, simogatni a kis fejét és elképedni azon, mennyire apró és mégis mekkora erő van benne.
A szobában csak ő és én voltunk. Nyugodt volt, aludt, amikor kicsivel később ablaknál állva bámultam az éjszakai New Orleans fényeit és közben próbáltam beavatni abba, hogy ebben a városban fog élni és ha rajtam múlik, varázslatos élete lesz. Csodálkoztam azon, hogy nem kelt fel, bár nem is a karjaimban tartottam, hanem mellette ülve figyeltem őt.Annyira pici volt, annyira törékenynek tűnt...  A vonásai újfent eszembe juttatták Kevin-t, gombóc kezdett növekedni a torkomban. Mostanában kezdtem hozzászokni ahhoz, hogy része akar lenni a csöppség életének és… talán valami hatalmas baj történt vele.

40  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

313-as kórterem

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: New Orleans :: Belváros :: Kórház
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3