Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás

Vérfarkas
Faye Charpentier
313-as kórterem Tumblr_p00wt8wq9i1wwbdveo1_250
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Szer. Feb. 07, 2018 6:24 pm
Ugrás egy másik oldalra
Kevin & Faye
Mély, szinte fájdalmas sóhaj tört fel belőlem, amint Kevin kilépett a kórterem ajtaján. Pár pillanatig felszínesen képes voltam elfelejteni, hogy a nővérek olyan halál-arccal néztek a fiamra, amellyel akkor sem kellett volna, ha két másodpercen múlana az élete... jelenleg nagyon úgy tűnt, hogy nem tudok másra, csakis rosszra gondolni, hiába a biztatás. Ha kettőnk közül nekem kellett volna elkezdeni az orvos nyakára járni, akkor kő kövön nem maradt volna ebben az épületben. Még azt is megkockáztatom, hogy nem a szobámba kísérnének vissza, hanem a biztonságiak kidobnának magából a kórházból is. Nem hittem volna, hogy valaha az az érzés fog megfogalmazódni bennem, hogy Kevin jobban kezelhet egy helyzetet, mint én.
És ha a gyerekemért való aggódás nem lett volna elég, ott volt az anyám is. A telefonomat szorongatva, egyszer az ablakon kifelé bámulva, másszor kis léptekben átszelve a szobát gondolkoztam azon, vajon felhívjam-e a anyámat. Semmi kedvem nem volt beszélni vele és a nyakamat tettem volna rá, hogy mindent tud, hiszen Hannah biztosan beavatta a részletekbe. Akkor mit akar? Minek jönne ide? Nem elég neki a tudat, hogy én és az unokája is életben vagyunk? Éppen most erősödne fel benne a családanyai ösztön? Örültem volna annak, ha éreztem volna magamban az indíttatást a vele való beszélgetésre, de jelenleg a hátam közepére sem kívántam a nőt, aki majdnem harminc évvel ezelőtt valószínűleg ugyanígy toporgott, miközben arra várt, hogy a lányát visszahozzák neki. Legalábbis remélem.
Azt vettem észre, hogy az újonnan kapott láncom medálját birizgálom, miközben vártam a fejleményeket és természetesen nem telefonáltam. Úgy hegyeztem a fülemet, mintha muszáj lett volna, ettől függetlenül az érzékeim eléggé tompák voltak, ám ez nem akadályozott meg abban, hogy a lábaim azonnal elinduljanak Kevin felé, amikor átlépte a küszöböt, karjaiban Elliott-al.
- Hát szia, kincsem! - Rögtön mosolyra húzódtak az ajkaim és legszívesebben kikaptam volna Kevin kezei közül az apró testet, de jelenleg annyira féltettem, hogy megelégedtem az arca simogatásával. Úgy tűnt, jól érezte magát, kissé álmosan, viszont érdeklődően forgatta a fejét, egyébként szépen befészkelte magát az apja ölelésébe. A szívem majdnem elolvadt, soha nem gondoltam volna, hogy engem egyszer ilyen érzések fognak átjárni. - Mit szólnál ahhoz, ha megkérdeznénk, mikor mehetünk végre haza? Tudom, hogy itt is jó dolgod van, de sokkal jobb lesz otthon. - Miután megcirógattam az ujjait, Kevin-re néztem és reméltem, hogy a tekintetemből észreveszi, mennyire hálás vagyok neki.

folyt. köv. <3
40  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Feb. 06, 2018 6:25 am
Ugrás egy másik oldalra

El se hiszem magamat, hogy sikerült végre jól döntenem, sikerült elérnem, hogy úgy nézzen rám ebben a pillanatban, hogy a szemeiben a megvetésnek és a haragnak a maradványai is nem csak elhalványultak, de még azt is meg merem kockáztatni, hogy eltűntek. Egyelőre. Jó úton haladok afelé, hogy visszanyerjem a bizalmát, a belém vetett hitét és bevallom pokolian elégedett is vagyok a helyzetünkkel. Mármint a mostanival, amit elkezdtem szépen lassan rendbe hozni. Tudom, hogy van még mit dolgoznom magamon, de elég biztos vagyok abban, hogy egyszer majd jó apja leszek a fiamnak. Az ő érkezésével ugyanis új célt kaptam, amit egyszer már kikerültem. Most meg is valósíthatom.
- Amúgy se vagy oda a gyűrűkért.. - nevetek fel a reakcióján, de pontosan tudom, hogy mire akart utalni. Előbb a velem való álházasság, aztán ez a másik, ami érdekből köttetett volna. Nos, ha nő lennék, nekem is lennének fenntartásaim az ilyen ékszerekkel, ahogy mindkettőnknek vannak elköteleződési problémái is.. De ennek ellenére alkotunk mi nagyon is jó párost. Közösen gyereket még nem neveltünk, talán egy kicsit nagy is ez a fa az én fejszémnek, de azért nekifutok.
A láncot elé emelem, az ujjam nagyok a pici csatjához, mégis sikerül egész hamar a helyére pattintanom, de nem tudom kihagyni, hogy ujjaim el ne időzzenek kicsit nyakának finom bőrén. Tökéletesen illik rá, követi a vonalait, nem kell megfordulnia ahhoz, hogy tudjam, nem csak a dobozában mutat jól. Oda kívánkozik a nyakába, na... Kénytelen-kelletlen emelem aztán el a kezem, de mosoly terül szét a számon. Valóban nem kellene megváltoznom? Valamennyire biztosan szükséges, de azt remélem, hogy inkább csak tanulnom kell, ha már bennem nem alakult ki ilyen ösztönösen, mint benne. Vagy.. Nem is tudom, hogy kialakult-e elvégre ugyanúgy aggódom érte, mint ő, ugyanúgy vissza akarom kapni, mint ő és baromira örülnék neki, ha nem kéne már ide járkálni, hanem egyszerűen csak hazavihetnénk a gyerekünket.
- Nem leszek velük durva... Annyira.. - kacsintok egyet felé, ahogy meghallom aggodalmas hangját. Pedig már majdnem elhittem, hogy sikerült elhessegetnem a viharfelhőket, de azok megint ott gyülekeznek az arcán. Egyre biztosabb vagyok, hogy tényleg csak akkor fog mardaéktalanul megnyugodni, ha Elliottot a karjában tarthatja, így nem tekeróriázom sokat. - Jó ötlet, beszélj csak vele! - támogatom a felvetését, bár azért némi kétség felmerül bennem, hogy hova ez a nagy pálfordulás. Tán csak nem hallgat rám?!
A folyosó végén, a megfigyelő szobában találom a tanakodó orvosokat, a fiamat az összes gyerek közül felismerem, most békés, egyáltalán nem látom, hogy baja lenne, de elég messze állok ahhoz, hogy ítélkezni tudjak felette. Meg hát orvos se vagyok, az a nagy helyzet. A legbarátságosabb arcomat húzom fel, ahogy az orvosokhoz érek, egész sok türelemmel kérdezősködöm a fiam hogyléte felől, de azért látható rajtam, hogy ezek itt az udvariassági körök. Igyekszem tartani magam, elvégre polgármester vagyok. Megint csak türelemre intenek, én csak a fiamat bámulok, már követelem, hogy mondják meg mi van vele, hadd vigyem a gyerekem, mikor egyszer csak felsír. Egy nővér a lázát méri, egy másik megböki a kis ujjacskáját, hát ezért sír. Nem kérdezem, hogy közelebb mehetek-e csak megyek. Úgyis rám szólnak, ha nem, ismerem már ezt a népséget. Én lepődök meg a legjobban, mikor közlik, hogy a láza lement, elég nyűgös még, de már nem hányt és valószínűleg csak túlette magát. Ember! De azért arra is figyelmeztetnek, hogy anyuka mit nem ehet. Én meg csak pislogok, hogy miért pont nekem mondják ezt, és miért nem mondták neki hamarabb? Sőt, hogy miért adnak neki enni olyasmit, amit amúgy nem is ehetne, ha szoptat. Gratulálok.. De aztán zöld utat kapok, ne is várok sokat, felnyalábolom a gyereket és egy gyors köszönöm után visszafelé veszem az irányt. Én megmondtam, hogy visszaviszem, hát figyelje csak Faye, hogy állom a szavam. Megint. Azt persze majd jótékonyan elfelejtem megemlíteni, hogy ő is ugyanilyen sikerrel járt volna. Nem kell tudnia. Örüljön csak egy kicsit nekem, az sosem árt.
- Anyával aggódtunk ám érted... - beszélgek a fiamhoz halkan, szokja csak a hangomat, hogy legközelebb majd felismerje, ha meghallja. Egy darabig biztos sűrűn látott vendég leszek.
- Nézd csak anya, kit hoztam! - lépek be az ajtón, fel vagyok készülve rá, hogy ne érjen váratlanul, ha esetleg kikapja a kezemből örömében. Nem lepne meg, de vígan elvagyok vele én is most. Auh, elfelejtettem megkérdezni, mikor vihetem haza őket...
Vissza az elejére Go down

Vérfarkas
Faye Charpentier
313-as kórterem Tumblr_p00wt8wq9i1wwbdveo1_250
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Pént. Dec. 01, 2017 9:54 am
Ugrás egy másik oldalra
Kevin & Faye
Szerettem volna megfeledkezni az anyám-témáról, mivel enged idegesített és feszélyezett a legjobban a gondolat, hogy bármikor betoppanhat. Én örültem volna legjobban, ha örömtől toporzékolva várhattam volna anyám érkezését, de mivel a feltétlen jóindulatot nem tudtam a személyéhez társítani, így az esetleges megjelenésének csupán a túlélésére számíthattam. Vagy most, hogy én is anya lettem, lehet van esély rá, hogy egyenrangú félként kezeljen és elhiggye, nem olyan vagyok, amilyennek a születésem óta gondol?
- Mostanában tényleg nem vagyok oda a gyűrűkért. - Kevin tett azért, hogy kizökkenjek a fojtogató gondolataim fogságából, hálás voltam neki ezért. Nekem volt a legfurcsább, hogy nem éreztem földöntúli vágyat a szavaiba, gesztusaiba való belekötésbe. Jó volt most ez így, egyre többször volt őszinte a mosolyom a közelében, próbáltam elengedni magam és elhinni, hogy nem szórakozásból és unalomból van itt, hanem tényleg komolyan szeretne részese lenni az életünknek.
Bólintottam és elsöpörtem a hajamat a nyakamról, hogy felcsatolhassa a láncot. Mosoly rajzolódott az ajkaimra, legfőképp azért, mert nem voltam kifejezett ékszerkedvelő, nyakláncot szívesen hordtam. Ekkora szerencséje nem lehet. - Nem is kell megváltoznod. - Hirtelen bukott ki belőlem és részben komolyan is gondoltam, hiszen ha nem kedveltem volna túlságosan, most nem lennénk itt, nem lenne gyerekünk, hanem mindketten a saját utunkat járnánk. Erre itt állunk egymással szemben és képtelen vagyok felidézni, hogy mikor férkőzött ennyire a bőröm alá... és ha így folytatja, ha egyre többször csillogtatja meg az igazán törődő énjét, esélyem sem lesz hogy száműzzem a létezésének tényét a tudatomból.
- Ha én nem lehetek túl durva velük, akkor te sem. Ki tudja, mikor lesz még szükség rájuk. - Aggodalmas sóhaj tört fel belőlem. Nem a magam jövőbeli egészsége miatt aggódtam, hanem Elliott-éért. Egyre többször kaptam magam ahhoz, hogy fohászkodok egy felsőbb hatalomhoz, kérlelem, hogy ne engedje, bármi baja legyen a fiamnak. Ahogy azt is reméltem, hogyha ismét a karjaim között tarthatom, minden sokkal jobb lesz. Addig viszont... valahogy el kell viselnem, hogy az orvosok megvizsgálják. Mást nem tudok tenni, nem tudom meggyógyítani és ezzel szembesülni egyetlen hét után életem egyik legnagyobb pofonja volt. - Addig én lehet felhívom anyámat. - Motyogtam az orrom alatt. Dehogy hívom, mert ugyan a vágy motoszkált bennem, hogy én magam osszam meg velem az engem, a családunkat érő örömhírt, ám a tartásom sokkalta erősebb volt. Csak.. Kevin-nek lehet, hogy jólesne, ha azt hinné, megpróbálok hallgatni a tanácsaira.


40  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 30, 2017 10:32 pm
Ugrás egy másik oldalra

Még az a szerencse, hogy sosem éreztem át a nehézséget Fayenek az anyjával való kapcsolatában. Nekem nem kellett hasonló külső szereplőkkel megküzdenem, egyedül voltam, évek óta semmit sem hallottam az anyám felől, de ez az én esetemben pont azt jelenti, hogy teljesen jól van. Miután belecsöppentem az alvilág forgatagába, nem is kívánhattam volna mást, minthogy mindenki szívódjon fel körülöttem, vagy én tűnhessek el mindenki életéből, aki egykor fontos volt. Oda-vissza hasznosnak bizonyult a dolog. Bár meg kell hagyni, hogy Faye anyját is csak hívből ismerem, mégis meg tudom mondani, hogy ég és föld a különbség közte és az én szülőanyám között. Nem véletlenül robban fel körülöttük a helyiség, ha egymásnak esnek. Tekintettel a helyzetre pedig, egyáltalán nem díjaztam volna, ha betoppan és osztani kezdi az észt.
- Ahogy akarod.. Csak azon gondolkoztam, hogy kicselezhetnéd és meghívhatnád te pár napra. De nem vagyok szakértő, nem tudom mennyire működik a fordított pszichológia ebben az esetben. Nem ismerem az anyádat - rántok vállat. Az utóbbi időben azt a filozófiát vallom, hogy minden problémát a helyén kell kezelni és mivel jelenleg csak telefonhívásokkal bombáz engem Celine, ezért meg van rá a lehetőségem, hogy ignoráljam. Ha a küszöbön toporogna, egy fokkal nehezebb dolgom lenne, főleg, ha Faye-t még vissza kellene fogni.
- Szerintem te nem vagy gyűrűs típus.. A legutóbbit különben is hozzám vágtad - nevetek fel hallva a hangját, de azért gyanakodva figyelem. A szemén viszont látom, hogy az öröme őszinte, így megnyugszom. Sokáig gondolkoztam azon, megvegyem-e, aztán meg azon, hogy odaadjam-e és ha igen, akkor mikor. A csekély lehetőséghez mérten, talán sikerült kiszúrnom azt az időpontot, mikor a legnagyobb szüksége volt arra, hogy eltereljem a figyelmét.
- Későn érek, de megjött az eszem.. - forgatom a szemeimet és a lánc után nyúlok. Kikapcsolom a csatot és jelzésértékűen nézek rá. - Szabad? - kérdezem aztán, hogy fel is adhassam rá. A medál nem véletlenül formál végtelen jelet, a színe pedig nem véletlenül zöld, de erre én is csak később jöttem rá, először csak megtetszett az összkép és úgy gondoltam, jól nézne ki Faye nyakában. És ha minden igaz, pillanatokon belül kiderül az is, hogy mennyire volt sikere a választásom.
- Komolyan gondolom ezt veletek, meg azt is, hogy számíthatsz rám. Több van bennem, mint azt hiszed, tényleg.. Nem változom meg teljesen, nem fordulok ki magamból, talán csak megmutatom azt az oldalamat, amiről még én sem tudtam, hogy létezik. Vagy valami ilyesmi.. - rázom meg a fejem zavartan. Furcsa, hogy épp nem egymásnak esünk, hogy percek óta képesek vagyunk hangosabb szóváltás nélkül beszélgetni, nem a másik torkának esni. De olyan jól esik. Már-már idilli.. Csak a fiam hiányzik, akiről még mindig nem tudunk semmit..
- Óh, tényleg? Ha tudom, hogy csak egy nyaklánc kell hozzá... - forgatom meg a szemeimet színpadiasan, aztán mosolyt villantok és felállok mellőle. Levakarhatatlan vigyor ül a számra, csókot nyomok a homlokára, aztán az ajtó felé indulok.
- És most megyek és visszahozom a fiúnkat.. - szólok még hátra a vállam felett, hogyha túl hangos ordibálást hall, esetleg csattanást és fájdalmas kiáltást, akkor tudja merre kell keresni és ne lepődjön meg, hogy pár dokit felkenek a falra, amiért elfelejtettek tájékoztatni minket arról, mi is van éppen az egyhetes gyerekünkkel.
Vissza az elejére Go down

Vérfarkas
Faye Charpentier
313-as kórterem Tumblr_p00wt8wq9i1wwbdveo1_250
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 30, 2017 9:56 pm
Ugrás egy másik oldalra
Kevin & Faye
A lehető legcsúnyább nézésemet vettem elő. Megtelik a híváslistája? Jómagam azon gondolkozom, hogy tűzbe dobom a telefonszámomat, hogy az anyám véletlenül se próbáljon meg közvetlenül elérni. Talán túlzásba viszem az utálkozást és adhatnék neki egy esélyt arra, hogy meghallgassam, mit akar, esetleg kifejezhesse az örömét és aggodalmát, megpróbálhasson anyaként viselkedni és felvenni a nagymama-szerepet is, ám túlságosa instabilnak éreztem az idegrendszeremet ahhoz, hogy kellő magabiztossággal és nyugalommal tudjak elé állni, ha az élő fába is belekötne. És mivel az anyámról és rólam van szó, a kettőnk közötti kötelék tapasztalataiból kiindulva egészen biztosan nem telne el öt perc az első veszekedésünkig... talán Hannah-nak kellett volna először szülnie, ő biztosan nem küzdene az enyémekhez hasonló kételyekkel.
- Lezavarni telefonon? Figyeltél arra, amit az előbb mondtam?- Felvontam a szemöldökömet. - Nála nincs olyan, hogy lezavarni telefonon. Ha ráharapsz a témára, amire szeretné, hogy ráharapj, akkor nem tudod leállítani és a nyakamat teszem rá, hogyha felveszem a telefont, akkor mire kettőt pislogok már a küszöbön fog toporogni. Sőt, azon se csodálkoznék, ha Hannah-val már megbeszélte volna az ideutazása részleteit. - Néha nagyon ijesztő volt, hogy túl sok dologban hasonlítottam az anyámra, amelyekről inkább nem is akartam tudomást sem venni, mégis... amikor olyan szavakat és ugyanolyan hangsúllyal ejtettem ki a számon, mint ő vagy éppen úgy léptem fel a lépcsőre, egy röpke pillanatra eluralkodott rajtam a pánik. Az anyám kontrollmániás és bár a szeretetét irányomba nem tudja megfelelőképpen kimutatni, arra mindig volt kapacitása, hogy figyeljen a dolgaimra és kritizálja őket.
Zaklatottságomból viszonylag kizökkentett egy, Kevin száját elhagyó szócska: családunk. Furcsa. Egyszerre biztonságot nyújtó, szívmelengető, mégis kissé idegen és fenyegető. És a legszokatlanabb, hogy némely szorongató érzésem ellenére sem jutott eszembe az akadékoskodás, nem akartam feleslegesen vitázni Kevin-nel, az agyára menni és keresni a buktatókat abban, hogy nyitok felé, egyszerűen csak... jólesett, hogy itt van velem, vigasztalni próbál és tartja bennem a lelket és elültette bennem annak a reményét, hogy nemsokára visszakapom a fiamat, nem kell hadjáratot indítanom az egész kórház ellen annak érdekében, hogy mihamarabb láthassam. Ettől függetlenül a legnagyobb ellenségemnek sem kívántam ezeket a várakozással teli perceket átélésre, ahogy az önhibáztató gondolatokat sem, amelyek rendre be-betörtek a tudatomba röpke másodpercek erejéig. Némi összpontosításra volt szükségem ahhoz, hogy Kevin figyelemfelhívását komolyan véve rá emeljem a tekintetemet, a szemeim körülbelül kétszeresére guvadhattak látva a kotorászását és emésztve a mondandóját, amire tagadhatatlanul szükségem volt. Apró kacaj hagyta el a torkomat, mielőtt a hajamba túrtam volna, ám ez a kacaj véletlenül sem volt rosszindulatú: jókedvű, szívből jövő, kellemes meglepődésemet kifejező volt.
- Kapok egy láncot, amiért szültem neked egy gyereket. Mit kellett volna tennem a gyűrűért? - Költői kérdés volt, fohászkodtam azért, hogy a közeljövőben senki se akarjon ismét a feleségének. Az utóbbi kettő bőven elég volt, arról nem beszélve, hogy életem leghülyébb döntése lett volna hozzámenni valakihez csak azért, hogy megkönnyítsem a helyzetemet. - Nagyon szép. Köszönöm. - Érezhette, hogy a köszönetem inkább a szavaira vonatkoztak, mint az ékszerre, de azért elkezdtem töprengeni azon, hogy vajon tudta-e, hogy a zöld a kedvenc színem vagy csak szerencséje volt a választás során? - És azt is, hogy itt vagy... máris jobb apja vagy Elliott-nak, mint azt először képzelni mertem és nem csak rá figyelsz, hanem azzal, hogy támogatsz, rám is, szóval... - Alapvetően nem volt problémám a köszönetem kifejezésével, csak azokkal szemben, akiket féltem közelebb engedni magamhoz. Kevin ebbe a kategóriába tartozott. - Egyre több esélyed van arra, hogy visszakerülj a bizalmi körömbe. - A szemeibe nézve halvány félmosoly rajzolódott az ajkaimra.


40  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Nov. 29, 2017 11:00 pm
Ugrás egy másik oldalra

- Nem terveztem.. De lassan megtelik a híváslistám.. - sóhajtok nagyot. Nyilván ez nem fordulhat elő, de jó lesz tudatosítani benne, hogy elég gyakran megcsörren a telefonom az anyjának köszönhetően. Valószínűleg én vagyok az utolsó opció, mielőtt a kórházi vonalat terhelné le a folyamatos hívásokkal. Első nekifutásra vetek Faye-re egy 'na mégis mit gondolsz?' pillantást, mielőtt az okos fejében egyáltalán csak megfordulna, hogy felkerestem az anyját. Őszintén szólva a magam példájából kiindulva - minek után nekem nem igen akad családtag, akit értesítni kellene a fiam születésének híréről - eszembe sem jutott, hogy ezt világgá kéne kürtölni. Egyébként is hadilábon állok a Charpentier-nőkkel, minek vetném magam oda önként az egyik elé?!
- De előbb vagy utóbb beszélned kell vele, és valami azt súgja, hogy sokkal könnyebb lenne mindenkinek, ha lezavarnád telefonon, mintha csak úgy kéretlenül betoppanna.. - vetítek elé egy sokkal rosszabb végkifejletet, hátha attól észhez tér. - És még mielőtt azt hinnéd, hogy szövetkeztem vele ellened, közlöm, hogy nem tett túl jó első benyomást.. - magyarázom miközben a rezgést is némítom a telefonomon, hogy legalább egy kicsi nyugta lehessen az embernek.
Ha más helyzetben lettünk volna, és nem feszélyez alapból is a tudatlanság és tehetetlenség, valószínűleg visszavágtam volna neki, hogy ezek szerint az anyja pont olyan, mint amilyennek őt megismertem annó. Most viszont egyáltalán nem voltam humoromnál. Az ok pedig nagyon egyszerű. Ha nem az idegesítő nagyi akart épp nagyon utolérni, akkor ott van az a tény, hogy a fiam most valahol egy folyosóval arrébb van és a fene tudja miért nem hozzák már vissza.
- Ne aggódj, tényleg rendben lesz. A mi gyerekünk, mégis mi baja lehetne? Az anyád miatt se fájjon a fejed. A családunk ugyan olyan, amilyen, de az tuti, hogy anyád ebbe nem rondíthat bele - próbálok rá továbbra is hatni, hátha egyszer, a sokadik ismétlés után látok rajta valami rezdülést, egy ellazuló izmot az arcán, vagy megérzem a gerince mentén az izmok renyhülését. Addig viszont, míg ezt nem érem el, van néhány trükk a tarsolyomban.
- Figyelj csak.. Tudod, hogy én nem vagyok az a típus, aki csak úgy... Elismer és értékel dolgokat. De igyekszem. Teljesen biztos, hogy nem él leszek a világ legjobb apja, de attól te még lehetsz jó anya, sőt.. Én csak hálás vagyok ezért az egészért. És fontos nekem, hogy tudd.. - magyarázom túl az egészet. Csak ott kellett volna hagynom az éjjeliszekrényen, nem kommentálni az egészet, ezzel szemben most a zsebemben turkálok a doboz után, ami kicsi ugyan, de egy kecses kis lánc pihen benne.
- Ne kapj szívrohamot, nem gyűrű.. - szögezem le azonnal. Még egész élénken él bennem, hogy hozzá akart menni Jacksonhoz, hogy mennyire ragaszkodott a házassághoz valakivel, akit nem szeret.. Végül örülök neki, hogy nem tette meg, másképp elég hülyén jönne ki ez az egész. Most legalább értelmezheti úgy, ahogy akarja.
Vissza az elejére Go down

Vérfarkas
Faye Charpentier
313-as kórterem Tumblr_p00wt8wq9i1wwbdveo1_250
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Szomb. Nov. 04, 2017 3:28 pm
Ugrás egy másik oldalra
Kevin & Faye
Kevin nyugtatgatása és beakadt lemezként funkcionáló "minden rendben lesz" mondata nem sokat segített. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem esett jól a próbálkozása és hogy nem egyedül kell ücsörögnöm a hajamat tépve a kórteremben, míg a húgom és Charlie fene tudja hol vannak, ám ez nem oldotta meg az eredendő problémát: a gyerekem beteg és én semmit sem tudok tenni a jólléte érdekében. Nem tudom meggyógyítani, megnyugtatni, még megérinteni sem. Azt hittem lesz némi időm felkészülni az első betegségre és mire oda kerülünk, addigra Elliott tudni fogja, hogy tényleg nem lesz semmi baja, bízhat bennem, vele leszek és nem kell félnie. Nekem is szükségem lett volna még néhány hétre, hónapra ahhoz, hogy kicsit biztosabb legyek az anyai képességeimben és ne essek pánikba, ha a fiam csak egy kicsit máshogy néz. Jelenleg a pánikszerű állapotom miatt majdnem minden miatt elsírtam magam: attól, hogy Kevin átfogta a vállamat, majd hogy megláttam a hordozót, amiben hazavittük volna, összefacsarodott a szívem. Rezdületlenül az ajtót figyeltem, reménykedtem, hogy záros határidőn belép rajta egy idióta vigyorú orvos, aki közli, hogy tényleg minden szuper, akár indulhatunk is haza. Utópikusnak tűnő képzelgéseimből Kevin telefonjának rezgése rángatott ki.
- Fel ne vedd! - Ugyan már kinyomta a telefont, de a parancsnak hangzó könyörgés elemi erővel tört elő belőlem. Semmi más nem hiányzik ide, csak még az anyám hangja! Eszem ágában sem volt közölni vele, hogy Elliott megszületett, de Hannah tett róla, hogy értesüljön a hírről... csak azért nem kapartam ki a húgom szemét az önkényeskedéséért, mert olyan kiskutya-szemekkel nézett rám, amelyek egy pillanatra elhitették velem, hogy az anyámnak joga van az unokájához és ha meglátogatna, az jót tenne nekem. A fenéket! Semmi szükségem az anyámra, ha itt lenne, már kiugrottam volna a kórház ablakán. Hát ha még megtudná, hogy a fiam megbetegedett! Első körben máris engem hibáztatna, rögtön ráharapna arra az apró dologra, amit elcseszhettem a gyerekkel kapcsolatban. Kéretlen tanácsokat és fejre olvasást kapnék, amelyek segítségével éreztetné velem, hogy  a gyereknevelésre is alkalmatlan vagyok. Kell ez nekem? Nem! Én örültem volna a legjobban, ha olyan anyám van, akinek várom az érkezését és akinek szívesen feltettem volna a kérdéseimet, amelyekből volt egy jó nagy csokorra való, ám jelen helyzetben anyai támasz nélkül voltam muszáj megválaszolni őket. - Celine Charpentier nem teheti be a lábát ebbe a városba és ha csak megemlíted neki Elliott-ot...egyáltalán honnan tudja a számod? - Őszinte megrökönyödésem nem tartott tovább két másodpercnél. Mégis honnan tudná? Az anyám mindig eléri, amit akar. - Kevin, az a nő egy keselyű. Elég, ha csak egy szót szólsz hozzá, nem menekülsz. Elhiteti veled, hogy milyen kedves, aztán összegyűr mint egy papírgalacsint és beléd mélyeszti a tűsarkúját. - Nem kérdezte a véleményemet, de ha ezt magamban kellett volna tartanom, szétvetne az ideg. Nem mintha így nyugodt lennék, a fiam helyzete a totális kétségbeesés szakadéka felé taszigált, de nem akartam hisztérikának tűnni. Nem vagyok az. Temperamentumos vagyok és hamar felkapom a vizet, de nem hisztizek feleslegesen.

40  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Nov. 03, 2017 11:11 pm
Ugrás egy másik oldalra
Úgy érzem, mintha napok teltek volna el reggel óta. Nagy lenkendezve vágtattam be a kórházba, ahogy eddig minden reggel megtettem, mióta a fiam megszületett. Eleinte nem akartam elmoccanni mellőlük, de beláttam, hogy hosszútávon nem kényelmes a karosszék, és a folyosón se pihentető az alvás végigdőlve a sor műanyag széken, ami csak ott nem nyomott, ahol nem érte a testemet. Két nap után beláttam, hogy ha így folytatom az ügyeletes nővér nekem is nagyon szívesen kiír egy szobát, de abban köszönet nem lesz, így visszavonulót fújtam. Már csukott szemmel tudok lavírozni a kórház és a kikötő között, a presszóban a pultos már betéve tudja, hogy iszom a kávét és hogy kérek mellé egy fánkot, amivel nagyjából kihúzom délig aztán újra felbukkanok. Hat napja vagyok itt és kezdek hozzászokni a gondolathoz, hogy ez akár rutinná is válhatna. Persze a rendkívüli szabadság árny oldala még így is megnehezíti az életemet, olvasatlan e-mailtengerektől és nem fogadott hívásoktól villog a telefonom általában. Reggelete épp ezért felfüggesztem a fiókkapcsolatomat és elérhetetlenné válok a késő esti órákig. Ma viszont nem tettem meg, több okból sem.
Nem véletlenül késtem reggel, minden nap hozok valami apróságot, de ma a szokásosnál is különösebb helyre, egy ékszerboltba tévedtem be. Eddig mindig a fiamra gondoltam, annyi kacatot vásároltam össze, hogy Faye alighanem az utóbbi időben már mérlegelés nélkül adományozta tovább valami alapítványnak... Most viszont nem a százegyedik Teddy macit vettem meg. Neki nem.
A kórház folyosóján már ezer wattos vigyorral köszöntöttem a nővért. Egyik kezem zsebre téve, másikban a babahordozó, amiben hazavisszük a fiunkat. Gondosan belekészítve az élére vasalt kisruha, kék takaró, minden amire egy egyhetes csecsemőnek csak szüksége lehet ahhoz, hogy az alvása zavartalanul folyhasson tovább a hazafelé vezető úton is. Közben persze már minden elő van készítve, egy falkányi farkas szeretné jobban szemügyre venni a legfiatalabb családtagot. Nem tudom mennyire jó ötlet ez, de nem tudtam nemet mondani, mikor a nők bezsongva kezdték el szervezni a babaköszöntő bulit. Már akkor éreztem, hogy jó lesz nekem ebből az egészből kimaradni és ártatlan szemlélőként belecsöppenni az egészbe. Hátha akkor Faye kevésbé ugrik majd a torkomnak, amiért nem állítottam le a nagy szerveszkedést.
Arra viszont nem voltam felkészülve, hogy nem én leszek az ünneprontó, aki megöli a bulihangulatot. Alig érkeztem meg és léptem volna be a kórterem ajtaján, kifelé jövet az orvos és a nővér majd fellökött, alig volt időm felmérni a helyzetet is. Akkor láttam a fiamat utoljára, vörös fejjel, égtelen bőgéssel és sikítással. Azóta is visszhangzik a fülemben az a keserves gyereksírás.
- Hé, rendben lesz! - próbálom sokadjára is nyugtatni Faye-t, akit sosem láttam még ennyire kibukva, idegesen, stresszesen és talán rémülten? Azt hiszem ez volt az első alkalom, mikor meg se próbálta leplezni előttem, hogy mennyire nem ura a helyzetnek és megmutatta a valódi kétségbeesett arcát. Hát nem mondom, hogy nem volt rám semmiféle hatással az, hogy láttam a szemében a félelmet. Ennek ellenére nem mertem belegondolni, hogy komoly dolog állhat a háttérben. Hónapok óta nem született olyan erős és egészséges koraszülött a kórházban, sőt az államban sem, aki a fiaméhoz hasonló értékeket produkált volna. Evett, szépen gyarapodott a súlya is, és nem túlzás, hogy a világ legbékésebb gyereke elbújhatott volna mellette. Hát nem kis meglepetés ért, mikor megláttam, hogy az én fiam visít úgy, mintha épp ölnék, miközben az orvos sebesen rohan el vele a vizsgáló irányába, ahova természetesen azóta se engedtek be, de ki se jött senki, akit a falhoz kenve információkat követelhetnék.
- Nincsen semmi baja... - ismétlem magam, habár én is tudom, hogy ez azért sántít, mivel ha valóban ez lenne a helyzet, akkor itt lenne velünk és éppen azzal lenne elfoglalva, hogy leköpje a mai ingemet is. Hogy féltem-e? Naná. Melyik férfi ne tartott volna valami borzalmastól a helyemben?! De semmire se megyünk, ha mindketten elveszíjük a fejünket és szétkapjuk a kórházat. A magamban és magammal vívott csata után végül arra jutottam, hogy több eredménye lesz annak, ha hagyom, hogy az orvosok végezzék a munkájukat, én meg valahogy - istentudjahogy - majd megpróbálom lecsillapítani ezt a tomboló fenevadat, miközben teljesen azonosulni tudtam a kiborulásával.
Persze nem is olyan egyszerű ez, mikor egyetértek vele, ráadásul elég vékony jégen táncolok, nem akarom, hogy egyáltalán csak megforduljon a fejében, hogy nem törődöm úgy a fiunkkal, ahogy egy apának kellene. Egy darabig azt is mérlegeltem, hogy közelebb menjek-e hozzá, vagy akkor azon nyomban kettéharapja a torkomat, végül úgy döntöttem, hogy inkább engem törjön ketté, mint a dokit, akire annyira pipa, hogy a létezésének nyoma sem maradna, ha azon múlna, mikor láthatjuk újra a gyereket. Nem utolsó szempont, hogy én feltehetőleg sokkal gyorsabban is gyógyulok. Minden esetre egy próbát megér, hogy mellé telepedve átkarolom a vállát. Tudnia kell, hogy mellette állok, hogy én is aggódok, és mivel testtartásom is erről árulkodik, alighanem hinnie is kell nekem. Bár nála sosem lehet tudni.
A telefon a zsebemben újra életre kel, már nem is számolom hányszor rezzent meg a mai nap folyamán. Túl sokszor. Már csak a kijelzőre vetek egy futó pillantást, aztán nagyot sóhajtva ugrok fejest egy olyan témába, ami nekem legalább annyira viszontagságos, mint Faye-nek.
- Az anyád az. Megint... - azzal kinyomom a hívást. Úgyse beszélt volna vele, főleg nem ilyen állapotban. A fene se tudja, honnan szerezte meg a számomat, de azóta kitartóan hiszi, hogy rajtam keresztül majd eléri a lányát. Azt hiszem egy újabb Charpentier-nek kell csalódást okoznom. Faye ebben már elég edzett. Ebben a háborúban viszont nem kívánok részt venni, de ha már muszáj, akkor inkább vele vagyok, mint ellene.

Vissza az elejére Go down

Vérfarkas
Faye Charpentier
313-as kórterem Tumblr_p00wt8wq9i1wwbdveo1_250
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Kedd Okt. 31, 2017 10:30 pm
Ugrás egy másik oldalra
Kevin & Faye
Azt hallottam, hogy egy anya soha többé nem alszik olyan nyugodtan, mint a gyermeke születése előtt, mivel fél füllel mindig a kicsire fog figyelni. Hiába tanácsolta Kevin, hogy dőljek le, képtelen voltam elaludni: első körben azért, mert nem akartam, sokkal szívesebben figyeltem volna kettejüket a bennem leledző bizonytalanság, ám sokkal inkább a kíváncsiság miatt, hogy Kevin hogy fog bánni a fiunkkal, aztán azért nem sikerült mély álomba szenderülnöm, mert fél füllel azt is meghallottam, amit nem akartam. Készenlétben voltam, figyeltem, mikor kell ugranom és ugyan a világ zajai tompultak körülöttem, éreztem, hogy a fiam egyetlen nyugtalanságra utaló rezdülését sem fogom elmulasztani. Majdnem mosoly húzódott a számra, hiszen a legtöbb bennem tomboló kétely lecsillapodott, ahogy teljesen magamba szippantottam a szoba hangulatát, abból is leginkább a két pasi egymásra találásának csodáját. Az ezt követő első éles emlékem Charlie hangja volt, aki halkan, de annál világosabban és szigorúbban fejezte ki Kevin-nek a saját és a valószínűleg általam rá ruházott kétségeit: elképedtem, eddig nem vettem volna biztosra, hogy a barátnőm ilyen hangom képes beszélni egy emberi lénnyel, aki nem az a mocsok volt férje. Vele már hallottam ordítani, emiatt nem szerettem volna, ha egyszer az én fejemet is lekapná a helyéről. Amint kettesben leszünk, megköszönöm neki a törődését. Nélküle nem éltem volna túl az elmúlt hónapokat.
A szemeim akkor pattantak ki végérvényesen, mikor meghallottam Elliot nyöszörgését. Mint akibe belecsíptek ültem fel, a fejem kissé kótyagos volt a fájdalomcsillapítók hatásától, de közel sem voltam olyan állapotban, mint a többi kismama: hálás voltam a bennem munkálkodó természetfeletti géneknek.
- Miújság, édesem? - Mosolyogva szóltam a kisfiamhoz, kérés nélkül vettem át Kevin-től és megsimogattam az arcát. Nem voltam sírás-szakértő, de a nyekergéssel kevert csámcsogásból arra következtettem, hogy éhes. Talán egyszer majd képes leszek babasírás-határozóvá alakulni. Időm bőven van rá.

***

- Meg fogok őrülni... - Sokkal inkább magamnak szólt a kijelentésem, mint lett volna annak  szándéka, hogy beszélgetésbe akarok elegyedni Kevin-nel. A kezeimmel a hajamba túrtam és könyökömmel megtámaszkodtam a térdeimen, lehunyt szemekkel hajtottam le a fejem. Legszívesebben patáliát csaptam volna, addig ütöttem volna a nővérpultot, míg egyenes választ nem adnak arra, hogy mi a fenétől lázasodott be a gyerekem? Ha az orvosok és az ápolók csesztek el valamit arra a pár percre, míg a vizsgálatok során Elliott náluk, esküszöm, feltépem a torkukat és a lenyúzott bőrükkel fogom kidekorálni a folyosót. Vagy mi van, ha én rontottam el valamit és miattam lett beteg? Akkor magamat fogom kettéhasítani és eladni egy bőrdíszművesnek, nincs más lehetőség. Órák óta vártam, vártunk, csak azért ültem le, mert már saját magamat is idegesítettem a járkálásommal és Kevin is hangot adott annak, hogy jó lenne, ha nem szántanám fel a padlózatot. Egyetlen hajszálon múlott, hogy ne kezdjek el ordítani vele, annyi fogott vissza, hogyha jelenetet rendezek, akkor még ennyire sem fognak figyelembe venni a kórházi dolgozók. Normális lenne, hogy a pár napos fiam lázas, hány és ezért el kell vigyék tőlem? Próbáltak megnyugtatni, hogy ez bármikor és bárkivel előfordulhat, de... én nem hiszek ebben és az internet is csak felidegesített: megfogadtam, hogy soha többé nem olvasok utána semminek, el is dobtam magamtól a telefont.
- Mi baja lehet egy hat napos gyerek gyomrának? - Feladtam a farmerom kapargatását és Kevin-re néztem, szinte láttam magam előtt, hogy milyen kétségbeesett képet vághattam.

40  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Okt. 31, 2017 9:24 pm
Ugrás egy másik oldalra
Tudom, hogy igaza van. Vagy legalábbis ő teljesen abban a hiszemben él, hogy igaza van, pedig a helyében nem vennék én arra mérget, hogy ebben a pillanatban bármi meg tudta volna akadályozni, hogy betegyem a lábam a kórházba és lássam a fiamat. A repülőbalesetet megúsztam, mert a szerencse olykor engem is pártol, de a vihart én gyűrtem le, és ha egy falkányi farkast kellett volna szétcibálnom az ajtója előtt, az sem igazán tartott volna fel néhány percnél tovább. Azt viszont nem tartom kifizetődőnek, hogy ezt az orrára is kössem. Ha sokat gondolkozna rajta, valószínűleg magától is erre a következtetésre jutna, elvégre nem azért törtem magam hónapokig, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyja a létezésemet és a tényt, hogy a gyerekhez - bármennyire is kettős érzéseket táplál az irányomba - nekem is van közöm.
- Vigyázok rá... - ígértem aztán automatikusan reflektálva szavaira. Természetesnek hatott, még az én számból is. - Jól elvagyunk, nézz csak ránk! - fojtok el egy vigyort, mennyire nem akar minket kettesben hagyni. Bár legszívesebben azonnal ráparancsoltam volna, hogy ne akadékoskodjon, inkább aludjon már az isten szerelmére, de legnagyobb meglepetésemre erre nem volt szükség, mert csakhamar bebújt az ágyba és úgy tett, mintha aludna. Egész sokáig mímelte ahhoz, hogy feltűnjön, mikor vált valóban egyenletessé a légzése. Figyeltem rá, és a fiamra is, különös harmóniát fedeztem fel kettejük között, míg Faye egyszer vett levegőt, addig a fiam kettőt szuszogott, ez a ritmus pedig alig-alig szakadt meg, pedig órák hosszáig el tudtam volna hallgatni. Én. Csendben. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. És közben egyáltalán nem érdekel az, hogy mi van a tőzsdén, hány olvasatlan e-mail vár rám csak azért, mert hamarabb léptem le, mint kellett volna, vagy hogy mi lesz holnap. Nihil. Semmi.
Egyre magabiztosabban fogtam a fiam, hamar rájöttem, hogy lesz kényelmes nekem és neki is és le sem tettem egészen addig, míg be nem lépett a szobába egy nő, aki a ruhájából ítélve nem kórházi dolgozó. Mivel úgy jött, mint aki ismeri a járást, hamar össze is raktam a képet, hogy ha nem Hannahhoz, akkor Charlie-hoz van szerencsém, aki hozott Faye-nek egy váltás ruhát. A bánat tudja honnan érezte meg, hogy nekem is jól jönne pár kevésbé vizes cucc, de végül előttem is meglengetett egy pólót. Egész eddig nem tűnt fel, hogy még mindig félmeztelenül babusgatom a gyereket, de jobbnak láttam felöltözni, vagy sokkal inkább átöltözni. Suttogva köszöntem meg neki a lehetőséget, meg igazából mindent, amit az elmúlt pár órában tett értem, aztán Elliottot a kiságyba fektettem, én pedig ruhát váltottam. A nő kiment, én helyet foglaltam az egyik rémes, kényelmetlen karosszékben, ami a szoba sarkában volt a kiságy mellett, és úgy terveztem, hogy nem is nagyon moccanok már el erről a helyről kábé úgy reggelig vagy, amíg Faye ki nem piheni magát. A friss kávéillat viszont kicsábított a kórteremből, féligmeddig. Nem mentem olyan messzire, hogy ne láthattam volna a fiam minden rezdülését, de elég távol voltam ahhoz, hogy halkan beszédbe bonyolódjak Charlieval.
- Tudod, hogy egyáltalán nem érdemled meg őt, ugye? - szegezte nekem a kérdést, pedig a kávé után már azt hittem, hogy jóban leszünk. Ennek ellenére úgy érzem magam, mintha egy őrszem figyelné, hogy mikor fogok valamit rosszul csinálni, hogy aztán ürügyet szolgáltathasson a gyerekem anyjának egy újabb hadjárathoz.
Nem feleltem. Vetettem egy pillantást az alvó nőre, majd a fiamra és egy sóhaj szakadt fel belőlem. Mélyről jött, tele volt kétséggel, megbánással és fájdalommal. Naná, hogy tudtam, hogy én vagyok a kirakós egyetlen eleme, ami nem illik bele a képbe, valahonnan azonban mégis az a sugalmazás nyúzta az elmémet, hogy itt a helyem. Hogy nekem ez az utam.
- Adott neked még egy esélyt, kockára teszi miattad a fia jövőjét. Közel sem érdemelsz ennyit, sőt a felét se.. - felé nézek, ha már nem veszi a fáradtságot, hogy megvárja a válaszom, legalább a szemembe mondja a véleményét. Én pedig nem dühöngök, életemben talán először hagyom szótlanul, hogy valaki a fejemre olvassa mennyire egy szar alak vagyok és ehhez ráadásul még úgy is néz rám, mintha pontosan tisztában lenne minden elkövetett hibámmal nagyon is tisztában lenne. Valószínűleg nem járhatok olyan távol az igazságtól, ha ezek ketten nagy barátnők. Igazság szerint meg sem lep, hogy mindenki szemében én vagyok a tüske. - Szóval ajánlom, hogy... - kezd bele ismét, de ezt már nem tudom szó nélkül hagyni.
- Ajánlasz? És mégis mit? Hogy ne csesszem el? Hogy becsüljem meg? Vagy azt, hogy változzak meg? Melyiket ajánlod? Tudom, hogy nem érdemlem meg, mégis itt vannak. Az életük része akarok lenni. Kaphatnának nálam jobbat, naná. Ezen nincs mit vitatni. De olyat nem, aki nálam jobban igyekezne felnőni a feladathoz. Ott van bent a fiam és a nő, aki.. aki épp most fogadott vissza az életébe, szóval kössz a ruhát, a kávét meg a jótanáccsal együtt meg is tarthatod magadnak.. - szűröm halkan a fogaim között és közben már nyomom is vissza a poharat a kezébe. Tüntetőleg hátat fordítok neki, majd lassú léptekkel indulok meg ismét a fiam kiságya felé. Mozgolódik, aztán nyekeregve felsír, én meg elnyomok egy ásítást, és a karomba veszem, de aligha vagyok én elég ahhoz, hogy elhallgattassam. Ide nem elég két ringatózás ide meg oda. Ide bizony Faye kell. Vagy éhes, vagy tele a pelenka. Azt hiszem egyikben sem vagyok kompetens.


Vissza az elejére Go down

Vérfarkas
Faye Charpentier
313-as kórterem Tumblr_p00wt8wq9i1wwbdveo1_250
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 12, 2017 9:32 am
Ugrás egy másik oldalra
Kevin & Faye
- Eddig eszem ágában sem volt beléd kötni, de most kedvem lett hozzá. - A szavai szinte intésnek hangzottak, mintha nem lenne elég eszem és szívem ahhoz, hogy minden mozgósítható energiámmal a gyerekemre összpontosítsak. Egyébként is, multifunkciós vagyok, képes vagyok egyszerre őt szidni és a kisfiamat szeretni attól függetlenül, hogy ő az apja. Pár perc erejéig semmi bajom nem volt ezzel a ténnyel, de mivel nagyon hajlottam arra, hogy szurkálódásnak, a lehetséges képességeim megkérdőjelezésének vegyem a kijelentését, ismét eszembe jutott, hogy mit vállaltam, amikor nagyjából felhagytam az akadékoskodással és ismét beengedtem őt az életembe. Vagyis, az Elliott-al közös életünkbe. Mégsem kezdtem méltatlankodni, nyeltem egy nagyot és bólintottam. - Ha nem akarnám hagyni, hogy vele legyél és próbálkozz, akkor az ajtó közelébe sem kerülhettél volna. - De itt van, karjaiban a kisbabámmal, akit nem adnék oda bárkinek. Magához öleli, beszél hozzá, figyel rá, nincs több, amit tehetnék annak érdekében, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz... őszintén, melengette a szívemet a látvány, Elliott-ot bámulva egyébként is csak mosoly játszhatott az arcomon, de kettejüket látva jelenleg nem a fenyegetettség és bizonytalanság, hanem a nyugalom járt át. Az is jólesett, hogy Kevin csókot nyomott a homlokomra.
- Az a dolgom hogy vigyázzak rá. És most már a tiéd is. - Tettem hozzá egy rövid pillanatra elkapva Kevin tekintetét. Kezdtem azt hinni, hogy hozzám hasonlóan tényleg mindent megtenne a fiunkért. Jelenleg könnyebbbek tűnt úgy vigyázni rá, hogy nem szó szerint bennem él, magamra amúgy is nehezebb volt figyelmnem, mint másokra.. bár, most már a saját épségem fontossága is szintet lépett, nem kockáztathattam meg, hogy Elliott elveszítsen.
- Biztos jól meglesztek? - Szemét kérdés és inkább arra vonatkozott, hogy nem akartam egyetlen percet sem kihagyni, az sem számított, hogy a baba nem csinált semmi különöset, csak szuszogott és néha kinyitotta a szemét. Már pontosan értettem, miért vannak annyira rákattanva az anyák a gyerekeikre. - Hát... jó. - Ha sokat akadékoskodnék Kevin lehet, hogy személye elleni támadásnak venné, veszekedni pedig egyáltalán nem volt kedvem, nem akartam elrontani a viszonylag békés hangulatot. Az elmúlt időszakhoz képest most viselkedünk a legemberibben egymással, a fiunk megérdemli, hogy ne szedjük szét egymást a szeme láttára. És... ismertem Kevin-t annyira, hogy tökéletesen le tudjam olvasni az arcáról a rejtett igényeit és most arra vágyott, hogy a fiával legyen... vegyem el tőle a lehetőséget? - De ha tényleg bármi van, ébressz fel! - Kötöttem a lelkére, bár nem hittem, hogy mélyen, totálisan elmerülve tudnék aludni. Az állandó készültség egyébként is jellemző volt rám, de miközben adtam még egy puszit Elliott pihe-puha hajára, majd magamra húztam a takarót, rájöttem, hogy addig nem fog hagyni nyugodni, hogy mi van vele, míg meg nem halok: ugyan fáradt voltam és le is hunytam a szemeimet, de fél füllel rájuk figyeltem.

40  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Okt. 11, 2017 10:21 pm
Ugrás egy másik oldalra
Naná, hogy én. Oké, hamar eljut a tudatomig, de mégiscsak félek először a kezembe venni. Nem is csak először, valószínűleg egy jódarabig bennem lesz a félsz, amíg ilyen csöpp kis ember a fiam. Számtalan hibát elkövethetek csak azzal, hogy rosszul nyúlok hozzá, és magamat ismerve annak a valószínűsége, hogy ezt is elbaszom, elég magas. Ennek ellenére bízom benne, hogy valami felsőbb hatalom majd vigyáz a gyerekemre, és nem engedi, hogy kárt tegyek benne. Magamban kevésbé.
- Azt az energiádat, amivel eddig megpróbáltál elüldözni, most beleölheted az anyaságba, nullahuszonnégyben. - teszek neki egy ajánlatot, hátha megfogadja és legközelebb már nem kell attól tartanom, hogy bizalmatlanul méricskél. - Örülnék neki, ha ezentúl nem úgy tekintenél rám, mint egy nemkívánatos személyre.. Szeretnék nála egy valódi esélyt, hogy jó apja legyek - sóhajtok aztán nagyot, majd újra a fiamnak szentelem minden figyelmemet. Kissé feszélyez a helyzet, mereven tartom, mégis vigyázva, minden rezdülésére figyelve. Olykor kinyitja a szemét, nagyokat pislog, nekem meg akaratlanul is hatalmas vigyor terül szét az arcomon. Boldog vagyok, hogy a kezemben tarthatom, ez kétségtelen. Csak arra nem voltam felkészülve, hogy majd ilyen érzés lesz apának lenni. Hogy nem a felelősség súlyát érzem a hátamon, hanem a büszkeséget és már most terveket szövögetek, mi mindenre fogom megtanítani őt. Persze majd néhány év múlva...
- Az anyjára ütött.. - csipkelődök óvatosan. Nem szeretnék veszekedést generálni, jelenleg pedig abszolút nem tudom, hogy Faye mennyire vevő az apró heccekre. Néhány pillanatra ismét rá nézek, nem győzöm felmérni, hogy valóban jól van-e vagy csak mondja, mert a világért se hagyna velem kettesben egy babát. Olyan apró, hogy az egész teste elfér a két tenyeremben, mégis egészséges. - Bár a csendessége nem Charpentier vonás... Nem is Godbert. - teszem hozzá, mielőtt még egyetlen pillantással próbálna megkínozni. Tény, hogy mindketten arról vagyunk híresek, hogy ha valami nem tetszik, szeretjük hallatni a hangunkat. Olykor még akkor is, ha minden rendben van. A szócsata a védjegyünk, így Elliott esetében csak arra tudtam gondolni, hogy neki most nagyon is tetszik a helyzet. Világi dolga van, egyik ölelésből vándorol a másikba, azt hiszem elkényeztetett egy gyerek lesz.
- Vigyáztál rá. Köszönöm.. - hajolok közelebb hozzá, ügyelve arra, hogy a fiam ne érzékeljen ebből semmit, aztán csókot nyomok Faye homlokára. Hálás vagyok neki, mert kitartott akkor is, mikor én nem voltam partner a gyerek-témában. Azt hiszem ez, mindent elmond kettőnk kapcsolatáról, bár azt hiszem az utóbbi időben elég rohamos tendenciával fejlődöm én is. - Most pedig két szemem rajta, amíg pihensz. Szükséged lesz rá - intek az ágya felé, én pedig helyet foglaltam az egyik székben, de a fiamat nem tettem le a kiságyba. Ki akartam élvezni vele minden pillanatot, amíg itt vagyok és van alkalmam rá. Akár azt is mondhattam volna Faye-nek, hogy szeretnék egy kis minőségi időt kettesben tölteni a legkisebb Godberttel, amolyan apa-fia dolog, de inkább megtartottam magamnak. Neki már volt rá lehetősége, hogy az első óráit végigasszisztálja, sőt.. Sose hittem, hogy emiatt még féltékeny leszek rá.


Vissza az elejére Go down

Vérfarkas
Faye Charpentier
313-as kórterem Tumblr_p00wt8wq9i1wwbdveo1_250
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Kedd Okt. 10, 2017 8:03 pm
Ugrás egy másik oldalra
Kevin & Faye
- Egyedül te ácsorogsz itt, szóval igen, te. - Felvontam a szemöldökömet, de a megszokottól ellentétben semmi gúny nem volt a gesztusomban. Rájöttem, hogy a kézbe venni a gyereket, akire hónapokig vártam, egyszerűen semmihez sem fogható. Egyszerre félelmet keltő és megnyugtató, mámorító és rémisztő: a legjobb és legtartósabb dolgok az életemben mind ilyenek voltak. Ellentmondásosak, pont, mint én. Jelenleg még Kevin-re is úgy mosolyogtam, mintha a világot adta volna nekem... amiben volt némi igazság, mivel a fiam nélküle nem lenne és nem kezdődne számomra egy teljesen új időszámítás.
- Meg is sértődtem volna, ha egy repülőgép rugdal ki az életemből, amikor én hónapok óta próbálkozok vele. - Ironizáltam, bár némi őszinteség volt a szavaimban, de ezek nem azok a pillanatok voltak, amikor túlságosan komolyan gondoltam volna ezeket a törekvéseimet. Örültem Kevin-nek és annak, hogy nem halt meg, ez a lényeg és most még titkolni sem volt kedvem a tényt, hogy boldog szívvel adtam a karjaiba a kisbabámat. Legszívesebben folyamatosan a saját kezeim között tartottam volna, ölelném és el sem engedném, de eddig még soha nem érzet bizalmat kezdtem el táplálni az apja irányába, amiről nem tudtam eldönteni, hogy csak ideig-óráig fog tartani vagy újabb pálforduláshoz érkeztem-e? Igazából, most nem is én voltam a lényeg, hanem Elliott.
- Az önálló döntéshozatallal úgy tűnik, nem lesz problémája. - A kissrác úgy pislogott, mintha minden egyes szavamat értené, annak ellenére, hogy teljesen kikészültem, amikor rájöttem, hogy idő előtt fog megszületni, most már hatalmas mosollyal bámultam rá. - Igaz, szívem? - Ujjbegyemmel finoman végigsimítottam az arcocskáján, miközben bólintottam egyet Kevin hírközlésbe burkolt kérdésére. Valószínűleg neki is elmondták, amit nekem és ő is csak annyit hallott ki az adatokból, hogy egészséges. Na jó, én megjegyeztem az összes számot, de ez lényegtelen. - Persze, hogy egészséges, szinte percre pontosan kiszámolta, mikor születhet meg ahhoz, hogy ne legyen semmi baja. Mindene tökéletesen fejlett. - Azt hittem, legalább pár napig elektródák lesznek rákötve és egy inkubátorban fog sínylődni, hatalmas kő esett le a szívemről, amikor néhány órája közölték, hogy semmiben nem különbözik egy tőle több hétre született újszülöttől. Lehet, hogy már Elliott is ismer annyira, hogy tudja, idegrohamot kaptam volna, ha nincs vele rendben valami? - És feltűnően csendes, fogalmam sincs, ezt kitől örökölhette. - Nem mintha jobban örültem volna annak, ha ordítana, sőt... elképzelésem sincs, mi a jobb. Ha csendben van és nyugodt vagy ha hallatja a hangját? Annyira békés volt, mintha belé préselődött volna kettőnk összes lelki békéje, pedig abból aztán tényleg nem volt sok.
- Jól vagyok. - Néztem Kevin-re. - Azt hiszem. - Eddig bele sem gondoltam, hogy érzem magam, fáradt vagyok-e. Csak Elliott-ra akartam figyelni, le sem vettem róla a szemem, mióta visszahozták hozzám és megetettem. Lemaradjak egyetlen pillanatról is? Mi van, ha történik valami, míg én békésen szunyókálok? - Nem kínzott sokáig, szóval... - A fáradtság egy fél másodperc alatt lett úrrá rajtam, csak nehezen fojtottam el az ásításomat.

40  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Okt. 10, 2017 12:13 am
Ugrás egy másik oldalra
Harmincöt évem alatt egyszer se vettem számításba, milyen lesz majd apának lenni. Hogy mit fogok érezni, vagy gondolni. Még most sem tudom igazán eldönteni, melyik az abszurdabb: hogy gyerekem lett, vagy az, hogy Faye az anyja? De örülök neki. Mindkettőnek. Nem azért, mert örülnöm kell neki, egyszerűen érzem mélyen belül, hogy nem számít semmi más, kint hagytam az ajtó előtt az összes sérelmemet és a megpróbáltatásokat. Bőven megérte. Amúgy se tudnék másra koncentrálni, elég csak ránézni Elliottra és máris minden gondolatom körülötte csoportosul. Pillanatok leforgása alatt lett egy alig néhány órás csecsemő a világom közepe. Valószínűleg ő az egyetlen jó, ami hosszú idő óta tőlem származik és amiben nekem is részem lehet. Egy ártatlan tünemény, egy tiszta lap.
- Hogy én? - kérdezek vissza szinte pánikszerűen, és a kezemet is visszább húzom. Persze túl hangos is vagyok, nyitogatni kezdi a szemeit, én pedig már várom, hogy mikor ereszti ki a hangját, de csendben szemléli az őt körülvevő világot. Bárgyú vigyorral a képemen figyelem, hogy birkózik Faye ujjával, de még mindig ott lebeg előttem a kérdése. Látszólag ő tökéletesen csinálja mindenféle segítség nélkül is, biztosan ösztönösen jön neki, mint az, hogy rám legtöbbször úgy néz, mintha jól megtapostam volna a lábát. De nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet lenne rám bízni. Mi van ha megnyomom, ha túl erősen fogom? Vagy ha csak béna vagyok és rosszul? Normális vagyok? Ez a sok kérdés minden apának a fejében megfordul, vagy csak én vagyok ennyire elcseszett, hogy nem képeztem ki magam előre babászatból? Ráadásul nézzük a tényeket, a gyerek is csurom víz lenne.. Bár talán ez az a probléma, amit a leggyorsabban tudok orvosolni..
- Na jó. Na jó.. - feszülök neki aztán a feladatnak, mintha kötelező lenne és borítékolható a vereségem. Azt már nem teszem hozzá, hogy essünk túl rajta, idejében megálljt parancsolok a nyelvemnek, még Faye félreértelmezné. A kabátomat ledobom a székre, aztán kigombolom az ingemet és azt is leveszem. A mellkasom pillanatok alatt átmelegszik és megszárad, hisz idebent meleg van, egy újszülöttnek szüksége is van rá. Ügyetlenül bölcsőt formálok a karjaimmal, és várom, hogy Faye átadja a kisembert.
Míg Faye beszél, én nem győzök betelni a pehelysúlyú fiammal. Valószínűleg látszik, hogy nem sűrűn van gyerek a kezemben, tudtommal ez az első alkalom, nem véletlenül izgulok úgy, mintha életem lehetősége pottyanna az ölembe. Elvégre ő az, aki lehetőséget ad nekem arra, hogy ha jóvá nem is tegyem, de dolgozzak az elfuserált lépéseimen.
Egyetlen pillanatra szakítom el a pillantásom a fiamtól, gyors villanásra nézek csak fel, mielőtt megszólalnék. - Ha neked nem sikerült megszabadulni tőlem, biztos egy nyamvadt repülőgép kicsinál... - beszélek halkan. Jó jelnek veszem, hogy ezidáig még nem kezdett visítani a kezemben. Arra egyelőre még nem vagyok kész, hogy közölje velem, mennyire nem vagyok neki szimpatikus.
- Szóval anya aggódott, te meg úgy gondoltad, hogy kibújsz megnyugtatni? - duruzsolok halkan a fülébe, de jól esik a tudat, hogy Faye végre számításba vesz engem is. Eljutottunk eddig is, épp nem akarjuk kinyírni egymást.
- A nővér azt mondta egészséges kisfiú... - ringatom, de igazából csak a remegésem próbálom palástolni. Megerősítést várok, bár önmagában a tény is elég kellene, hogy legyen, hogy nincs monitorra kötve, de mégiscsak hamarabb jött. Meg hát az sem utolsó szempont, hogy Faye már minden kétséget kizáróan leellenőrizte minden apró porcikáját, megszámolta az összes ujját, talán a hajszálait is, és nincs kiborulva az eredménytől.
- Velem minden rendben. Memphisben szálltunk le, bár ezt nyilván tudod.. Rázós landolás volt, egy férfi pánikot keltett az utasok között, egy fiatal nő is könnyebben megsérült, jópár embert megviseltek az extrém körülmények. Engem egyedül az időjárásnak sikerült egy kicsit megtépáznia... És te? Nem akarsz pihenni egy kicsit? Aludni? - terelem át a szót a lényegesebbre. Ki a francot érdekel, mi van velem? Alig pár órája szült, de már itt futkos. Nem teszek úgy, mintha tudnám milyen világra hozni egy gyereket, de tuti, hogy ráférne egy kis pihenés. - Ha csak megmoccan felkeltelek.. - ajánlom fel neki az alku lehetőségét, hátha így nagyobb esély van arra, hogy pihenjen. Iszonyú tudatlan vagyok, szabad egyáltalán neki ilyenkor ficánkolnia?!

Vissza az elejére Go down

Vérfarkas
Faye Charpentier
313-as kórterem Tumblr_p00wt8wq9i1wwbdveo1_250
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 09, 2017 10:03 pm
Ugrás egy másik oldalra
Kevin & Faye
Eljött a pillanat, ami egészen hihetetlennek tűnt: örültem Kevin-nek. Lehet, hogy az elmúlt hetekben megszámlálhatatlanul sokszor küldtem el a fenébe, ordítottam vele és idege voltam vele, de most, hogy a gyerekünket tartottam a kezemben eléggé feldobott, hogy életben van. A legborzasztóbb forgatókönyvek variánsai játszódtak le bennem és ha ez nem lett volna elég, a jövőre vonatkozóan is elég sötét képek jelentek meg a fejemben, amelyeket szerencsére elengedhettem, amint Kevin belépett az ajtón. Senkinek sem kívánom a feszültséget, ami benne tombolt addig, amíg meg nem láttam a férfit, egyedül Elliott egyenletes szuszogása és az arcának rezdülései nyugtattak meg és röpítettek messze a pánikszerű-állapottól. A fiamat bámulni olyan volt, mintha belém lőttek volna egy nagy adag nyugtatót, egy eszméletlenül apró, pár órás emberke elérte, hogy a levegőt is másképp vegyem. Hosszú hetekig féltem az anyaságtól és jelenleg sem volt semmi fogalmam arról, mit és hogyan fogok csinálni, hevesebben vert a szívem annak gondolatától, vajon jól veszem-e majd fel, érzi-e, hogy szeretem... ezek a rémképek mostanra eltűntek, minden annyira természetesnek tűnt, mint soha semmi az eddigi életemben. A zsigereimben éreztem, hogy szeretni akarom és gondoskodnom kell róla.
Önkéntelenül is széles mosolyra húzódott a szám hallva, Kevin hogyan szól Elliott-hoz. Megváltozott a hangszíne, annyi kedvesség szorult bele, amit még sohasem hallottam tőle és tele volt őszinte, tiszta szeretettel. Máshoz nem tudtam hasonlítani és ezt nem lehetett megjátszani. Most először hittem el ténylegesen, minden kétséget kizárólag, hogy itt van, itt lesz és nem akar eltűnni. Furcsa volt és szokatlan... de kétségkívül szívmelengető, semmilyen rossz érzés nem volt bennem.
- Szeretnéd megfogni? - Kérdeztem rá automatikusan. Paráztam attól, ha egy nővér kezeiben láttam, de Kevin karjaiba szívesen átadtam volna, persze csak ha a fiam hajlandó lesz elengedni az ujjam, amire rámarkolt, mert megcirógattam az övéit. A szívem majdnem megállt a gyönyörűségtől, amikor lassan kinyitotta a szemeit és olyan égszínkék tekintettel bámult ránk, amilyet csak ritkán látni.
- Nem pontosan emlékszem, mi történt... - Szólaltam meg aztán halkan. - A híreket néztem, azt mondták, hogy a new orleans-i járatnak kényszerleszállást kellett végrehajtania és amikor nem vetted fel a telefont, azt hittem, hogy... - Inkább elharaptam a mondandóm végét, eszem ágában sem volt már ilyenekre gondolni. - Aggódtam, elkezdett fájni a hasam és igazából... csak akkor tértem magamhoz, amikor már megszületett. - Csak a fájdalomra emlékeztem, de megérte. Hogy lehet életem egyik legkínszenvedősebb estéje a legjobb is egyben? - Te jól vagy? - Néztem aztán rá tágra nyílt szemekkel, mintha csak most realizálódott volna bennem, honnan jött és ki tudja, mi történt vele.


40  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 09, 2017 9:19 pm
Ugrás egy másik oldalra
Fél pillanat kellett volna ahhoz, hogy valakinek a torkát átharapjam ott a helyszínen, ha továbbra is feltartanak. Tudtam, hogy pár lépés választ csupán el attól, hogy lássam őket, és egyáltalán nem boldogít, hogy holmi kétes alaknak néznek. Bár valószínűleg én is kételkednék magamban, ha jobban szemügyre venném, hogy is nézek ki. Két órát voltam bezárva egy autóba a gondolataimmal és a kilométerekkel, míg ideértem, csoda, hogy nem bolondultam meg a tudatlanságtól. A saját szememmel kellett megbizonyosodnom arról, hogy Faye és a fiam is jól vannak. Csakhamar a nővérek tudatára is eljutott, hogy ha nem engednek, akár át is verekedem magam a folyosókon, engem ugyan távol nem tartanak a gyerekemtől. Megharcoltam érte, hogy egyáltalán labdába rúghassak apaként, Faye sokkal brutálabb próbatételt jelent, mint a kórház összes dolgozója együttvéve, fokozva a kint tomboló viharral.
- Kösz, tudom.. - sóhajtok nagyot, és magamhoz húzom a nőt. Időtlen idők óta nem öleltem át, nem éreztem, ahogy megremeg a kezeim között, pedig nem szorítom annyira, amennyire jelenleg szeretném. - Te kettőnk helyett is csinos vagy, de legfőképp kevésbé vizes.. - nézek végig rajta, amennyire az ölelés engedi, de még csak a pizsamája színét se sikerül megállapítanom. - Nem az én vérem.. - teszem még hozzá, mielőtt rémüldözne, ha esetleg észreveszi, hogy egy elmosódott vörös folt tanyázik az ingemen.
- Tudom-tudom. Legközelebb autóval jövök.. - nevetek fel öblös hangon, amint megérzem, hogy az ökle a mellkasomat éri. Nincs benne erő, így hezitálok egy pillanatig, mielőtt elengedném. Jót akartam, időt és energiát spórolni, de egyik se jött össze. Ha belegondolok, sokkal nagyobb lehetősége van annak, hogy a hosszú út folyamán valami komplikáció lép fel, mintha repülővel jönnék. Összességében. Én meg persze kifogom azt az egy alkalmat, amikor simán otthagyhattam volna a fogam.
Kérdésére csak bólintani tudok, nem azért verekedtem át magam szó szerint az özönvizen, hogy megtorpanjak tőle két lépésnyire, mégis ez történik. Faye már javában föléhajolva beszél hozzá és mire észbe kapok már a karjában is van a fiam. A fiunk. Minden mozdulatát megfigyeltem, külön figyelmet szenteltem az arcának, és még a félhomályban is meg tudtam állapítani, mikor jött el az a pillanat, mikor felragyog. A szemeit ugyan nem láttam, de a tartása is megváltozott attól a rajongástól, ahogy a fiunkkal bánt. Én meg csak ámultam rajta, hogy a nő, aki két pillanat alatt képes volt bárhol és bármikor kikaparni a szemem, ha csak ferdén néztem vagy rosszul vettem a levegőt, odaadó anyaként babusgatja a közös gyerekünket. Ez aztán a kettősség, próbálja meg utánozni valaki.
- Szia kis harcos! - lépek Faye mellé, hogy én is megpillanthassam a kis csomagot a kezében. Apró, nagyon apró. És törékeny. A kis keze alig látszik ki a ruha ujja alól, a lábával rúg egyet, a szája szétnyílik, de nem zavartatja magát, alszik tovább. Én meg ott helyben elolvadok. - Nagyon siettél hozzánk, apa ide se ért időben, de már itt vagyok. Itt vagyok.. - motyogom halkan, mint egy mantrát. Bár egyáltalán nem volt megbeszélve, hogy bent leszek a szülésnél és őszintén valószínűleg csak a folyosón masíroztam volna fel-alá, mégis itt akartam lenni. Itt, ahol csak egy fal választ el az eseményektől, nem államhatárok, országutak meg egy természeti katasztrófa. Úgy érzem lemaradtam valami fontosról. - Mi történt? - kérdezem aztán Faye-nek intézve, mivel ha a fiam akarna se tudna válaszolni rá. A szemem viszont nem tudom levenni róla, a kezemmel óvatosan simítok végig pelyhes szőke haján. Vér a véremből. Rajongok érte. Én is.

Vissza az elejére Go down

Vérfarkas
Faye Charpentier
313-as kórterem Tumblr_p00wt8wq9i1wwbdveo1_250
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Vas. Okt. 08, 2017 6:32 pm
Ugrás egy másik oldalra
Kevin & Faye
Képtelen voltam levenni a szemeimet a fiamról, aki olyan édesen szuszogott, mintha a világ összes nyugalmát belepréselték volna a kis testébe és neki semmi dolga nem lett volna, mint élvezni az édes semmittevést. Bár, igazából ez volt a helyzet, jelenleg az volt az egyetlen feladata, hogy pihenjen és cukin mozgassa az orrát: sohasem hittem volna, hogy egy kisbaba ilyen érzéseket válthat ki belőlem, nem volt az a típusú nő, aki elolvadt egy gyerek láttán. De a saját gyerekem mégis más, egyszerűen bűn lett volna nem figyelni rá, finoman végigsimítani az ujjammal az arcocskáján és széles mosolyra húzni a számat, ahogy megrándult az övének széle. Eszem ágában sem volt felébreszteni, valószínűleg a világrajövetele éppen annyira fárasztó volt neki, mint nekem, így csak csodálkozva, mély levegőket véve figyeltem őt, ügyelve a nyugalmára. A kintről beszűrődő hangok nem voltak zavaróak, sőt, a hajnalodó város zaját is szívesen beengedtem volna, ha csak egyszerűen kórházba kerültem volna, de a kisbabámra figyelve véletlenül sem terveztem zavaró tényezőket beengedni a környezetünkbe. Csak akkor kaptam oldalra a fejem, amikor beszédhang ütötte meg a fülem: Charlie-t és Hannah-t hazaküldtem, hogy kicsit pihenjenek, egyenek, öltözzenek át, satöbbi, megnyugtattam őket, hogy semmi bajom nem lesz, ilyen korán pedig senki más nem léphetett volna be a szobába, főleg nem, akinek ilyen mély hangja van… aztán hatalmas kő esett le a szívemről meglátva Kevin-t, aki körülbelül úgy nézett ki, mintha két kézzel küzdött volna meg a hurrikánnal, én mégis megkönnyebbülten lélegeztem fel, gesztusom egy „hála a jó égnek!” felkiáltással is felért volna. Ez a nap már csak ilyen, a fél perccel ezelőtt még bennem tomboló feszültség szépen lassan elkezdett belőlem elpárologni, egy újabb pillantást vetettem a fiamra, mielőtt felálltam volna a helyemről, hogy néhány viszonylag lendületes lépés kíséretében Kevin nyakába vessem magam. Ösztönösen jött, így tudtam a legjobban meggyőződni arról, hogy nem csak hallucinálok. Megrándult a szám széle a hirtelen megmozdulásomtól, de egyszerűen... annyira jólesett most Kevin-t magamhoz ölelni, mint még soha. Nem érdekelt, hogy az elmúlt hetekben többet frocliztam, mint mosolyogtam rá, örültem annak, hogy életben van.
- Pocsékul nézel ki. - Pedig én se néztem ki valami szépségesen a kis pizsamámban, mégis, mintha ő szült volna pár órával ezelőtt, nem én. - Pont most kellett a repülővel jönnöd? - Hangom rosszallóba váltott, aprót bokszoltam a mellkasába, miután elhúzódtam tőle és nagyon szívesen elhordtam volna minden hülyének, ám nem volt hozzá túl sok erőm. Arról nem is beszélve, hogy ha valamikor, hát most nem akartam veszekedni.
- Szeretnéd látni a fiadat? - Kérdeztem aztán halvány mosollyal az arcomon. Igazából, egyetlen másodpercet sem szerettem volna kihagyni, míg én is nézhetem, úgyhogy el is indultam vissza a gyerekhez. Lelkes voltam, boldog, óvatosan nyúltam a babához, hogy felemeljem és egy puszit adjak a homlokára. - Nézd csak, Elliott! - Két hete nagy nehezen végre sikerült dűlőre jutnunk a nevét illetően, nem lehettem olyan szemét, hogy ne a megbeszélt nevet mondjam a nővérkének, aki kérdezte, hogyan fogják hívni. - Itt az apukád! - Most először volt feltűnően könnyű kimondani ezt a tényt.

40  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 07, 2017 11:01 pm
Ugrás egy másik oldalra
- Tudja mit? Nekem erre nincs időm... - hagyom faképnél a légitársaság munkatársait, miután már a mentősnek és a rend éber őreinek is beszámoltam a történtekről és jegyzőkönybe is vették, hogy a helyszínt saját felelősségemre hagyom el, és visszautasítottam az orvosi segítséget. Memphisben nem ismerem ki magam, kint egy kisebb fajta karibi hurrikánnak minősített szörnyeteg tombol, én meg egyre csak azon gondolkozom, hogy fogom megoldani a hazajutást. Sőt, hova érdemesebb most mennem, haza vagy New Orleansba, ahol valószínűleg még nagyobb a fennforgás? A mobilomra tudok a legkevésbé támaszkodni, így amint megállapítom, hogy nem csak térerőben szenvedek hiányt, hanem mindenféle szolgáltatás nélkül kell boldogulnom, a kézipoggyászomat felnyalábolva a helyi autókölcsönző felé vettem az irányt, ami szerencsémre nonstop működik, viszont tudtam választani a fekete SUV és a fekete SUV között, így a fejemet fogva írtam egy csekket, csak hogy haladjunk. Ennél hivalkodóbb valószínűleg aligha lehetek, ráadásul mindez persze egy vagyon. Mire a papírokat aláírtam, már tudtam, hogy New Orleans felé veszem az irányt, a vihart ígyse-úgyse tudom elkerülni, a szavamat pedig igyekszem betartani, bár elméletileg két órával ezelőtt kellett volna landolnom a városban, ehelyett még csak a közelében sem vagyok.
Amint autóba pattanok, rájövök, hogy nem teljesen vagyok épelméjű, amiért ilyen időben vezetek, de az utakon nincsenek sokan, mindenki bemenekült a kis vackába, hogy ott vészelje át az ítéletidőt, én meg nekifeszültem egy hat órás útnak. Magyarázatnak elég lenne annyi is, hogy nincs kedvem a tranzitzónában dekkolni instant kávészagban és sok ideges, nyúzott embert bámulni, miközben még négyen próbálnak felvenni valamiféle jegyzőkönyvet. Ez Amerika kéremszépen..
Az eső sűrű, a vihar dobálná a kocsit, de az masszívan állja a sarat, viszont GPS nélkül egy kicsit meg vagyok lőve, mivel a táblákat is aligha látni. Meg kellene várni, míg a vihar lecsendesedik, de valahogy sose a türelmemről vagyok híres, ráadásul egy kis természeti csapás még sosem állt közém és a céljaim közé, mégis milyen férfi lennék, ha sikerülne neki? Körülbelül félúton lehetek, mikor az anyósülésre dobott mobilom újból életre kel és a kijelzőn megjelenő értesítések alapján azt mondanám, hogy Faye nagyon el akart érni engem, csakhogy nem jött össze neki. Nagy sóhajjal veszem fel a telefont, hogy visszahívjam, de már azt várom, hogy beolvasson, amiért egy megbízhatatlan seggfej vagyok.. Mondjuk, ha kinézne az ablakon, látná, hogy ez most épp tényleg nem az én hibám.
A meglepetés akkor ér, mikor Faye helyett valaki egészen más veszi fel a telefont, én meg először majdnem satuféket, aztán padlógázt nyomok, mikor egy szuszra elhadarja, hogy Faye kórházban van, a fiam megszületett, de ne aggódjak, mert rendben van. A nagy lófaszt van minden rendben! Az ideg olyan gyorsan kerít a hatalmába, hogy észre se veszem, hogy a kormányon nyomot hagy a markom. Azt már nem várom meg, míg rákérdez velem mi van, még előtte bontom a vonalat. Úgy tűnik, hogy elég jól informált, de nincs kedvem bájcsevelyre, mikor kerek két órám maradt arra, hogy lélekben felkészüljek arra, hogy apa leszek. Lettem. Azt se tudom, hova kapjak, élesen szívom be a levegőt ás közben próbálok eszemnél maradni, hogy a vezetésre is tudjak koncentrálni. Nehezen megy, a hátralévő két óra csigalassúsággal telik, percenként nézem az órát, ami vánszorog, pedig én nagyon sietnék. Soha nem siettem még ennyire sehova.
A városba érve aztán tapasztalom, hogy a vihar csendesebb, nem ringatom magam hiú ábrándokba magam azzal, hogy leelőztem. A lényegen így sem változtat, hisz a kórházhoz érve azalatt az idő alatt, míg a kocsiból kiszállok és a bejáratig eljutok, simán bőrig ázom. Nem is baj, az ingemen ugyanis volt egy kisebb vérfolt, amit eddig úgy tüntettem el, hogy a bőrkabátomat magamra kaptam. Itt viszont már ezzel sem foglalkozom.
- Charpentier, most szült. - csapok nagyon lényegretörően a nővérpultra, mikor látom, hogy nem igazán akarnak rólam tudomást venni. Így sem lesznek segítőkészebbek, de legalább már rám figyelnek. Feltesznek egy csomó lényegtelen kérdést, ahelyett, hogy útbaigazítanának és nem rabolnánk itt egymás idejét. - A gyerek apja.. - válaszolok kissé ingerültem a "kije vagyok én neki?" kérdésre. Ez pedig három oknak tudható be. Egy: megszületett a fiam, és ennek még nagyon nem lenne itt az ideje. Kettő: épp egy tomboló vihart szeltem csak át, hogy aztán csuromvizesen számonkérjem. Három: ma már túl sok lényegtelen kérdést hallgattam végig, nem vagyok hajlandó még egy értékes percet vesztegetni, mert ők nem tudják végezni a munkájukat.
A válaszom után persze egyből mosolygósra váltanak, és kapok is egy kísérőt, de gyanítom nem azért, mert magamtól nem találnék oda, hanem mert nem akarják, hogy felügyelet nélkül randalírozzak a folyosókon. Jól is teszik. Azt viszont nem kértem, hogy menet közben tartson nekem kiselőadást, mégis jól jön. Az egész nem több négy percnél, de a végén képes vagyok úgy nézni a nővérre, mint aki jót tett velem, mert tulajdonképpen így is van, pedig csak egy nyomtatott papírról olvasott fel dolgokat, aztán fűzött hozzá magyarázatot. Bármennyire is nem akartam hallani az elején, nem hagyta abba, én pedig csak úgy ittam a szavait. A fiam egészséges, kétezer-hatszázötven gramm, negyvennyolc centi, meg magyarázott valami tökéletes Edgárról is, bármi legyen is az. Mire az ajtóhoz értem csak annyi maradt meg, hogy a fiam tökéletes. Hát persze, hogy az.
Vettem egy mély levegőt, mielőtt nekiiramodtam volna az ajtó felé, amerre a nővér mutatott, aztán megtorpantam. Mégse ronthatok be úgy, mint egy felbőszült bika, a fiam nem láthat így, na meg Faye se. Arra viszont nincs időm, hogy rendbe szedjem magam, csak azért várok egy percet, hogy az érzelmeim csillapodjanak. Az ajtóhoz lépve viszont azt veszem észre, hogy nincs csukva, a folyosóról bevilágít a tompa fény, kintről pedig hamarosan a hajnal első sugarai. Lassan, de legfőképp halkan lépek be, az arcomon végigcsorognak a hajamból hulló esőcseppek, amik aztán előbb a ruhámon végzik, onnan pedig a padlóra csöpögnek. Ha otthon lennénk, ezért tuti morogna egy sort, talán most is megteszi, de egy kicsit sem érdekel. Nyilvánvaló, hogy mennyire megkönnyebbülök, mikor meglátom, hogy rendben van, bár talán elszenderedett, mert nem látom mozdulni.
- Charlie telefonált.. - szólalok meg végül nagy nehezen. Nem akarom felébreszteni, de az ő szájából kell hallanom, hogy mindketten jól vannak. Most realizálódik csak bennem, hogy két óra alatt annyi aggodalom gyűlt fel bennem, amit egy liftes információbomba nem tudott orvosolni. Jöhetne ide bármilyen orvos, nekem tőle kell hallanom, majd akkor megnyugszom.

Vissza az elejére Go down

Vérfarkas
Faye Charpentier
313-as kórterem Tumblr_p00wt8wq9i1wwbdveo1_250
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Pént. Okt. 06, 2017 11:21 pm
Ugrás egy másik oldalra
Kevin & Faye
- Vedd már fel, vedd már fel, vedd már fel! – Fel-alá járkáltam a szobában és egyre idegesebb lettem. A hasamra simítottam a kezeimet, furcsa feszülést éreztem benne, valószínűleg ettől kezdett kerülgetni a hányinger is. Kevin nem vette fel a telefont, amivel alapvetően nem lett volna baj, de miután láttam az esti híreket, rossz előérzetem lett: a vihar, amivel napok óta rémisztgették az embereket betört a térségbe és a repülőgép, amivel elvileg Kevin utazott, bele is szaladt… nem akartam elhinni, hogy bármi baja történhetett, de a híradások egyre azt tolták az arcomba, hogy az esti, New Orleans-ba tartó járatnak kényszerleszállást kellett végrehajtania és több utas is megsérült. Hiába csörgettem, semmi válasz, egyre inkább hatalmába kerített az aggodalom, pedig már volt rá példa, hogy konkrétan az kívántam, zuhanjon le a gépe. Jelen pillanatban ez nem tűnt jó opciónak, nem tetszett volna, ha beválik a kívánságom. Akkor kezdtem csak igazán türelmetlen lenni, amikor a telefon már nem is csörgött ki, csak sípolt egyet, jelezve, hogy annyira sem elérhető a tulajdonosa, mint eddig. Leültem egy kicsit, ám így még idegesebb lettem és egyre jobban éreztem a feszítő fájdalmat a hasamban. Eddig is voltak apró fájásaim, viszont az orvos szerint ez teljesen normális, nem kellett aggódnom miatta. A baba nem rugdosott, de a hasam alsó fele majdnem kiszakadt a helyéről, éreztem, ahogy kipirult az arcom, ennek ellenére próbáltam elmagyarázni a bennem lakónak, hogy nincsen semmi baj, csupán kicsit… ideges vagyok? Nem. Aggódtam. Nem bírtam egy helyben ülni, a lábammal folyamatosan toporogtam, egyre az ablakból kémleltem a feljárót, abban reménykedve, hogy a már-már megszokottá vált fényszóró megvilágítja a kaput, ám semmi...  és míg a hasam ugyan fájt, addig a szívem már szorított, semmi másra nem tudtam gondolni, minthogy valami nagyon rossz dolog történt. Az agyam jelen pillanatban minden negatív gondolatomra fokozottan fogékony volt, egészen addig fűzte tovább a katasztrófa lehetőségét, míg meg nem remegett a térdem attól az intenzív fájdalomtól, ami egyetlen pillanat alatt pucolta ki az agyam és vette át a gondolataim helyét.
A húgomért kiáltottam és mire leért az emeletről nyilvánvalóvá vált, hogy a gyerekem úgy döntött, megszületik. Teljesen kétségbe estem, nem volt itt az ideje… még öt teljes hetem lett volna felkészülni az érkezésére. Öt hét, az rengeteg idő! Ha Hannah nincs észnél, talán pánikrohamot is kaptam volna, pedig ha valakire, rám nem volt jellemző az eszeveszett sipákolás. A kocsiban kezdtem magamhoz térni és rájönni, hogy pár órán belül a karjaim között tarthatom a fiamat. Megszületik, itt lesz és… ténylegesen anyává válok. Elkezdtem számolni a fájások között eltelt időt, lehunyt szemmel próbáltam rákészülni arra, ami várt rám, de a természet jelezte, hogy nem most van itt az ideje a nagy merengéseknek. A fájdalom folyamatosan kizökkentett a képzelgéseimből, így mikor a kórházban voltunk már csak abban reménykedtem, hogy a fiam nem akar megkínozni, megkegyelmez nekem és a lehető leghamarabb megszületik.
A telihold csonttörései, az életem során elszenvedett összes sérülés semmi volt ahhoz képest, amit most éltem át. Az időérzékem elveszett, legszívesebben mindenkit elkergettem volna magam mellől és még soha nem ordítottam ennyire… a feleszmélésemet egyetlen, az egész teret betöltő hang hozta el, ami nem volt más, mint a fiam sírása. Legszívesebben elájultam volna a rám törő fáradtságtól, mégis... nem tudtam mást tenni, mint mosolyogni és amint a karjaimba adták, magamhoz ölelve nem éreztem más, mint felhőtlen boldogságot, nyugalmat és olyan mértékű szeretetet, amitől kicsordult a könnyem. Egy dologban biztos azonnal voltam: soha nem engednem el ennek a csodálatos emberkének a kezét.
Hannah elmondása szerint mindössze két órát töltöttünk a szülőszobában: a húgom végig velem volt, míg a másik jobbkezem, Charlie annak próbált utánajárni, mi a franc történhetett azzal a nyomorult géppel. Nehéz volt megélnem azokat az órákat, míg a fiamat vizsgálták. Alig vártam, hogy ismét mellettem legyen, viszont az egyedül töltött hosszú percek jót tettek... elbóbiskoltam egy kicsit és mire magamhoz tértem sokkal jobban éreztem magam, szinte nyoma sem volt a fájdalmamnak. Sokadjára az életemben hálát adtam a vérfarkas-létnek, ami úgy tűnik, elintézte, hogy ne kelljen annyit szenvednem, mint egy átlagos nőnek. Még izgatottabban vártam, hogy ismét a kezeim közé foghassam a kisbabámat, akinél mindent rendben találtak. Hatalmas kő esett le a szívemről és nem érdekelt annak a lehetősége sem, hogy nyugodtan pihenhetnék, míg ő egy másik szobában szuszogna a többi újszülöttel: szerettem volna, ha a fiam a közelemben van, csodálni akartam az arcát, simogatni a kis fejét és elképedni azon, mennyire apró és mégis mekkora erő van benne.
A szobában csak ő és én voltunk. Nyugodt volt, aludt, amikor kicsivel később ablaknál állva bámultam az éjszakai New Orleans fényeit és közben próbáltam beavatni abba, hogy ebben a városban fog élni és ha rajtam múlik, varázslatos élete lesz. Csodálkoztam azon, hogy nem kelt fel, bár nem is a karjaimban tartottam, hanem mellette ülve figyeltem őt.Annyira pici volt, annyira törékenynek tűnt...  A vonásai újfent eszembe juttatták Kevin-t, gombóc kezdett növekedni a torkomban. Mostanában kezdtem hozzászokni ahhoz, hogy része akar lenni a csöppség életének és… talán valami hatalmas baj történt vele.

40  ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra
Vissza az elejére Go down
 

313-as kórterem

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Kórterem
» 63. kórterem
» Kórterem
» 13. kórterem

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Helyszínek :: New Orleans :: New Orleans Hospital-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •