Share | 

avatar
Admin •• ne félj, nem harapunk nagyot... annyira



A poszt írója Játékvezető
Elküldésének ideje Vas. Aug. 26, 2018 10:31 am
Ugrás egy másik oldalra

Szabad játéktér!
Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Olvasás, rajzolás
Humor :
Nem igen akad..



A poszt írója Rosaleen Saunders
Elküldésének ideje Vas. Jan. 28, 2018 3:15 pm
Ugrás egy másik oldalra



Leen && Ozzy

A szavain eleinte elgondolkodtam, tényleg sokkal könnyebb lenne elhagyni a családi házat és máshol új életet kezdeni, de.. nem hagyhatom magára Sallyt. És még csak le sem érettségiztem, csak utána tudnék egyetemre menni, de nem mehetek messzire, tudom hogy a szüleim beraknák valamilyen otthonba. Nem tudnám itt hagyni Sallyt, ő jelent nekem mindent, ő az egyetlen Virginia nénikémen kívül, aki mindig velem van. Remélem holnap ezért eljönnek és tényleg képesek lesznek vele foglalkozni, nem csak megjönni, megnézni őt felületesen és elmenni. Bár talán durva dolog, de én kinézem anyámból, hogy reménykedik abban, hogy Sally most meg fog halni. De nem így lesz, tudom hogy mennyire erős lány és hamar túl lesz rajta.
Aztán Ozzyra nézek, van benne valami, van benne valami.. De nem tudom megmondani mi. Nagyon bírom őt, annyira kedves és rendes, annyira más mint a legtöbb fiú, akivel eddig találkoztam.
- Nem tehetem meg a húgom miatt. - mondom egy sóhaj keretében és remélem, hogy megfogja érteni a helyzetemet. Itt vagyok elég fiatalon, nem is lenne hova mennem New Yorkon kívül, hisz csak Virginia nénikénk az, aki elfogad minket ilyennek. Emellett nekem is gondjaim vannak az idegen emberekkel és már nem hiszem, hogy képes lennék elköltözni. Ez a New Orleans-i költözés is megterhelt, hiába nem voltak barátaim, attól még szerettem azt a helyet, csak.. Túl sok rossz dolog ott velem. Sally meg itt könnyebben beilleszkedett, nagyon sok barátja lett. - Néha jó lenne csak eltűnni és tudni, hogy valaki ott van nekem, aki nem a családom. - bár ezt nem kellett volna hangosan kimondanom, inkább csak befogom és rápillantok.
Egész jól reagált a sétálás gondolatára. Nézek rá mosolyogva és felállok a székemből, majd rápillantok Sally kórtermének az ajtajára. - Indulhatunk Ozzy? - kérdezem halkan mosolyogva, majd mikor feláll, akkor elindulok a kijárat felé. Sokszor azt szoktam érezni, hogy jobb lenne csendben lenni, de most nem akarok csendben lenni. Érdekes ember, aranyos fiú és annyira.. Annyira megkedveltem. - És te is a városban élsz? - nézek rá mosolyogva. 



||music: - || Nagyon tetszett, köszönöm 40  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 22, 2018 10:50 pm
Ugrás egy másik oldalra

rosa || ozymandias
Olyan voltam most látszólag mint egy életerővel túltelt gyerek aki képes lenne fel-alá ugrálni ha tehetné; pedig a végletekig ki voltam már merülve. A mindennapjaim mostantól nagyon magányosak és stresszesek lesznek és azt hiszem, hogy pontosan ez a lelki érzet az, ami rommá fog engem tenni. Nagyon régen aludtam már egy kiadósat és azt hiszem, hogy lehet már ez is hiányzik már az életemből. Ha végre kialszom magam kellően, akkor van rá esély, hogy tisztább fejjel fogok gondolkozni.
Próbáltam reményt lehelni ebbe az idegen lányba, habár bennem is alig volt bármiféle remény és én is jócskán rászorultam arra, hogy ne hagyjam el az erőmet csak úgy. Persze, nem a műfajom az önsajnálat és a sanyargatás, szerencsére ez csak pillanatnyi állapot amit jelenleg érzek.
Kikerekednek íriszeim, amint azt mondja, hogy ő inkább gyalogolna. Nem vagyok az a fajta aki meghal némi sétától, viszont az autóm itt áll a kórház előtt és nem hagyhatom itt. Mi is a másik teendő? Hát visszagyalogolok az autóért utána. Hisz' állítólag a kilométerhiány oldja a feszültséget. Az én esetemben szerintem nem így lesz.
Gondolataim sorai közül egyáltalán nem látszódott semmi sem az arcomon, mindössze csak egy szelíd mosolyt hagytam meg magamnak, ahogy mindig. Nem feleltem mindarra amit elárult az életéről, elvégre nincs közöm hozzá és nem szerettem volna belebeszélni olyasvalamit amit úgy sem fog megfogadni. Miért is tenni? Én csak egy idegen vagyok számára aki túl bátorkodó volt ahhoz, hogy szót váltson a lánnyal.
- Mindenesetre én a helyedben mindenképp menekülnék a süllyedő hajóról. Én biztos nem készíteném ki magamat mások miatt. Szabad döntésekkel rendelkezel, elvégre már jócskán felnőtt vagy. - Fűztem végül ennyit az egészhez mellékesen, elvégre nem szeretem magamat megjátszani sem. Nem szeretném őt megbántani, de valakinek mindenképp el kell vezetni a helyes úthoz, máskülönben egyenesen sétál szép lassan a mélybe. Mi értelme annak? Valójában nem kéne vele foglalkoznom elvégre aligha ismerem, de nem szeretem, ha az emberek vakon élik az életüket.
Végül is összeszedtem magamat, felkeltem a széktől majd megindultam lassú léptekkel a kijárat felé úgy, hogy végig a lányt figyeltem azt akarva, hogy jöjjön utánam. Már beletörődtem a gyaloglásba, meg egyébként is, vannak annál sokkal nagyobb bajok.
- Húsz perc séta? Mi az... - Kaján vigyorodom el, habár idejét sem tudom, hogy mikor sétáltam egyhuzamban annyit.
Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Olvasás, rajzolás
Humor :
Nem igen akad..



A poszt írója Rosaleen Saunders
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 01, 2018 9:14 pm
Ugrás egy másik oldalra



Leen && Ozzy

Van benne valami, van valami Ozban, ami miatt képes vagyok mellette kicsit jobban érezni magam, mint általában. Hiába költöztünk ide, nem lett sokkal több barátom, mint ezelőtt és talán ennek az az oka, hogy nem merek senkit sem magamhoz közel engedni. Emlékszem, hogy mi történt utoljára, amikor megtudta az egyik barátom, hogy szívátültetésen estem át.. Elkezdett szánni, sajnálni és nincs is rosszabb, mint amikor valami elkezdi ezeket és túl aggódik, tudom.. tudom hogy szeretett a barátnőm, de még sem volt számomra kényelmes többé a barátságunk. Talán kéne vele beszélnem, tudatni vele, hogy minden rendben velem és.. nem volt szép csak úgy mindenfajta búcsú nélkül elköltözni onnan. Sajnos a múlton már nem lehet változtatni és talán nem is szeretnék, jó volt ez így is..
Csak figyelmesen hallgatom őt és csodálva pillantok rá, nincs egyetlen orvos ismerősöm sem, mármint persze egy csomó orvost ismerek, de.. egyik sem szeretett volna velem barátkozni, mármint nem úgy értem, hogy Oz barátkozni akar velem, csak.. Mindegy, inkább próbálok a szavaira koncentrálni és legalábbis nem gondolok arra, hogy ott bent van a húgom. Sok olyan dolgot mond, amit nem tudtam és sosem hittem volna, hogy ilyen kemény az orvosoknak az élet, mármint persze gondoltam, hogy nem gyerekgalopp nekik az egész, de.. Bár a történet meghat és tényleg szíven érint, azonban szerintem kicsit nem érti a helyzetet és egyáltalán nem tudja, hogy mi van köztem és a húgom között.. Mármint persze azt hiszi, hogy.. jó, igaza van, mert tényleg sírok és a húgom miatt, de nem azért, amit most gondol.. áhh.. teljesen összezavar.
- A szüleink nem szeretnek minket, nem aggódnak érte és én sem azért sajnálom meg sírok, mert.. nem is tudom, de kicsit más a helyzet. Én aggódom, hogy elveszítettem, eddig még sosem volt beteg és tudom, hogy gyenge a szervezete és bármikor.. - itt megakadok, nem tudom tovább mondani, nem is akarom, éppen ahogyan mondta, nem lesz semmi baja a húgomnak. Bólintok egyet, bólintok és ezzel fejezem ki, hogy egyetértek vele, semmi baja nem lesz egyikünk testvérének sem. Veszek egy mély lélegzetet.. - Elsétálsz velem haza? - bár talán kicsit indiszkrét a kérdés, de.. tudom, hogy nem fog nemet mondani és mielőtt még bármit mondhatna. - Húsz perc sétára lakom és jobban szeretek sétálni. - nézek végül rá. 



||music: - || Nagyon tetszett, köszönöm 40  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Dec. 31, 2017 1:19 pm
Ugrás egy másik oldalra

rosa || ozymandias
Egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy a zsarolásomra tulajdonképpen semmi érdemlegeset nem felelt.
Előbb kötött le a kijelentése, miszerint a beteg húgáért vár most itt. Már teljesen értelmet nyert a sírás oka. Egyelőre elkezdtek járni a fogaskerekek a fejemben és újra előtör belőlem az orvosi lényem és máris elkezdem magamban elemezgetni azt a kórt. Ugyanakkor az is végigfutott a gondolataim között, hogy ez nem az ő dolga lenne, hogy itt szenvedjen a másik miatt amiről egyáltalán nem tehet. Ez a szindróma együtt születik meg az emberrel, már régen hozzá kellett volna szoknia ahhoz, hogy egy anatómiailag és értelmileg rendellenességgel születendő gyermekből soha nem lesz egészséges. Ettől függetlenül láttam és hallottam is olyan esetekről, amikor az e fajta betegség ellenére az adott személy szinte teljes életet élt.
- Angliában három évig voltam. Tulajdonképpen tanulni mentem oda, de a tanulás mellett a három évből két évig mentősként szolgáltam, a másik egy évben pedig felnőtt háziorvos voltam mindössze gyakornokként. - Egyelőre ez számára nem mondhat semmit, viszont hagytam néhány másodperc szünetet a mondataim között. De egy pillanatra én is visszaemlékezem azokra az évekre amit ott töltöttem. Szerettem mentős lenni, a srácok mind nagyon jó fejek voltak és soha nem volt pihenési időnk. Aztán tovahagytam a srácokat és a tanulmányaim befejezésének köszönhetően sikerült becsusszannom  háziorvosnak. Egy évig, mivel csak kóstolgattam a szakmát. - Szokásuk volt, hogy háziorvosokat kirendeltek az ügyeletekre. Megesett, hogy engem is kiküldtek éjjeles ügyeletre. Szerettem ott is lenni, habár nagyon fáradt voltam mellette, ugyanis a tanulmányaimat akkor sem hagytam abba, hanem folytattam. - újabb levegőt vettem magamhoz, és igazán most akarom a lényeget leszőni az egészből. - Egyik éjjel azonban egyedül voltam bent az ügyeleten. Épp ünnep volt, viszont ügyeletre és orvosra mindig szükség van. Akkor éjjel egy nagymama jött be a down szindrómás unokájával. Azt hittem talán, hogy az unokával van baj, azonban ő teljesen jól érezte magát. A nagymamának az volt a szerencséje, hogy a belvárosból az unokája ki tudta hozni az ügyeletre, méghozzá autóval amit ő maga vezetett. - Mosolyogva mesélem el ezt az élményemet, hisz akkor az engem is jócskán pár perces sokkra ítélt. Ha igazán végiggondolja, akkor nagyon is van mondanivalója ennek a kis élményemnek, hisz lássuk be, a leggyengébb ember lehet a legerősebb közöttünk.
- Nem szabad körülölelni bánattal a testvéredet. Én elhiszem, hogy nem egyszerű és sajnálod őt, de hidd el, hogy ő akkor lesz boldog ha te is az leszel. Amíg mindannyian sírtok körülötte, ő nem lesz attól boldog. Hiába adtok meg neki mindent, neki csak az számít, hogy a körülötte lévők vidámak legyenek. - Az igazságügyi orvostanon a pár évben tanultam pszichológiát és jól tudom, hogy ez a lány messze áll a pozitív kedvtől. Neki sem lehet egyszerű, de nem lehet mindig sírni és szenvedni. Holden eltűnése nem tett rommá engem. Mert nem hagytam.
- Csak pozitívan, mindig. Nem lesz baja a te testvérednek sem, sem pedig az enyémnek. Rendben? - Megérintem mindkét kezét, hogy markait a tenyeremmel összezárjam finoman, törődően.
Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Olvasás, rajzolás
Humor :
Nem igen akad..



A poszt írója Rosaleen Saunders
Elküldésének ideje Vas. Dec. 31, 2017 2:05 am
Ugrás egy másik oldalra



Leen && Ozzy

Nem tehettem meg a húgommal, hogy ne legyek itt, nem is kellett volna innen eljönnöm, itt kellett volna végig lennem, de.. Nem sokat változott a helyzet, még mindig sokan vannak itt, talán mégsem egy sima tüdőgyulladás lenne? Nem, erre még csak gondolni sem akarok, csak magas a láza és próbálják levinni és menni is fog nekik, mert remek kezekben van itt. Csak nekem kéne végre lenyugodnom és Ozt sem kellett volna csak úgy ott hagynom, de.. Áh, felállok és járkálni kezdek fel és alá, mint valami hülye idióta, aki azt sem tudja, hogy mit csináljon. Bolond voltam, hogy foglalkoztam a saját boldogságommal, hiszen meg sem érdemlem, hogy boldog legyek.. Amúgy is, rossz olyan dolgot birtokolni, amit bármikor elvehetnek és a boldogság ilyen. Lehet jobb is, ha Oz megutál és nem is akar majd többet látni, neki mindenképpen jobb lenne. Végül pedig már annyira elmerülök a gondolataimba, hogy nekimegyek az egyik nővérnek, remek, még ez is.. és.. papírok repülnek szanaszét, jól megcsináltad Rosalenn, gratulálok.
- Sajnálom. - mondom halkan és már hajolok is le segíteni összeszedni a lapokat. Bárcsak jobban figyeltem volna, fél perccel később pedig már összes is szedtük mindet, bár nem sorrendbe, de legalább egy sincs a földön.- Erős lány. - mondja nekem, majd az ajtóra néz, arra az ajtóra, ami mögött Sally van. - Már a nehezén túl van, felfog épülni. - mondja nekem kacsintva én pedig csak megkönnyebbülve sóhajtok egyet. - Köszönöm. - mindössze ennyit mondok a nővérnek, aki rám mosolyog és már megy is tovább. Kissé nyugodtabban foglalok helyet a széken, törökülésben helyezkedem el, könyökeimet a térdeimre helyezem és tenyereimbe pedig az államat és úgy nézem az ajtót. Mindig is erős voltál Sally, talán te vagy az egyik legerősebb ember, aki ismerek, ne add fel.. kérlek.
Majd összerezzenek, amikor hirtelen a semmiből meghallom az ismerős férfi hangot. Bár eleinte fel sem fogom a szavait, aztán mikor végre eljut az agyamig csak halványan elmosolyodom. - Sajnálom.. Sally nagyon beteg, ő a húgom. - mondom neki, miközben az ajtót nézem. Mit kéne még neki mondanom? Talán most jobb lenne, ha nem is reagálok a mondandója második felére. - Nem akarok a terhedre lenni, meg hát tényleg itt maradok Sallyvel még, tudod.. ő.. - sosem azért esett nehezemre kimondani a betegségét, mert szégyelltem volna, hanem mert sosem tudtam mások hogyan reagálnak rá. Igaz ő orvos, mégis félek, hogy.. - Down-kóros. - mondom ki végül egyszerűen és véletlenül sem veszem le a pillantásom az ajtóról, úgy nézem, mintha az lenne a világ legérdekesebb dolga. 



||music: - || Nagyon tetszett, köszönöm 40  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Dec. 31, 2017 1:32 am
Ugrás egy másik oldalra

rosa || ozymandias
Még lent maradtam a patológián körülbelül negyed órát. A testhez nem nyúltam, ugyanis egyáltalán nem volt hozzá gyomrom, hogy hozzáérjek. Rosa kérdése azonban jogosnak hatott, hogy mégis mennyire szerencsés otthagyni a terem közepén egy holttestet. Azt ő nem tudhatja, hogy valójában pontosan ez az oka annak, amiért nem nyúlok hozzá.Merthogy a test elvileg több száz éves és eddig teljesen ép maradt. Tudom, hogy Holdennek köze van hozzá, ugyanis említett már egy kovent amit én egyáltalán nem tudtam hova rakni. Boszorkányok meg amúgy sem léteznek. Baromság. Fogalmam sincs, hogy mi ütött az öcsémbe akkor. Mint egy idióta.
Azt a negyed órát jó alapos morgással töltöttem el. Olykor még csapkodtam is teljesen véletlenül, pedig egyáltalán nem vagyok egy agresszív ember. Egyszerűen csak nehezen tudok megbirkózni ezzel a sok állandóval ami egyáltalán nem hagyja békén a napjaimat. Meg úgy nagyjából az egész életemet sem.
A köpenyemet felakasztottam a fogasra, pontosan a többi közé. Nem akarom, hogy kirúgjanak, máskülönben az utcán kötök ki. Mégsem számíthatok másra, ugyanis már másodszorra nem teljesítem ezt a kérést. Kénytelen leszek magamhoz elvinni a holttestet a rendőrség tudta nélkül. De egyelőre Rosaval kell beszélnem, illetve terveim között szerepel, hogy megvárjam őt addig amíg itt akar maradni a kórházban. Buta dolog itt kuksolni, viszont nagyon szívesen várok rá bármeddig. (..)
- Kimondottan magamra vettem, hogy csak úgy otthagytál. Ezért csak abban az esetben bocsájtok meg, ha beleegyezel egy második találkába valamikor. - Barátságos mosolyt vonok magamra, miközben helyet foglaltam mellette az egyik széken. Most már én magam is úgy néztem ki, mint aki nem a kórház alkalmazottja lenne, hanem egy kívülálló polgár. A kinti ruhát viseltem magamon, és még az orvosi műszerek sem lógtak rajtam.
- Egyébként ha nem bánod megvárlak. Aztán amint meguntad a várakozást, akkor haza viszlek. - Ahogy lekerült rólam az orvosi ruha, némileg az eljátszott, ártatlankodó álarcom is lehullt rólam. Így már sokkalta bátrabban nyitok felé.
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
N.O.



A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Vas. Nov. 05, 2017 6:30 pm
Ugrás egy másik oldalra

A félelem a gyomromba hatol, ahogy felébredek és a menekülési kényszerem sem múlt el pár óra alvástól. A fehér falak rossz emlékeket hoznak elő, a gépek pittyegésétől a szívverésem az egekbe szökik. Jól vagyok, vagyis jól kellene lennem. Az orvos szerint semmi bajom. Mégis üresnek és elveszettnek érzem magam, valakinek, aki nem tagja egy közösségnek sem. Mintha a múltam ismételné magát. A lesajnáló pillantások.... Megfulladok, úgy érzem, összenyom minden, összenyom a külvilág.
Chriest ígéretét ugyan felfogom, és ahogy kilép az ajtón, felülök és kifordulok az ágyról. Egy idegen nővér lép be, s bár nem mond semmit, s igyekszik nem úgy nézni rám, ahogy a többi, nem sikerül neki. Leveszi a pamacsokat a mellkasomról és kiköti az infúziót. A kanül mégis a kezemben marad. Aztán szó nélkül távozik. Veszek egy mély levegőt és arra jutok, ideje megmozdulni. Ahogy talpamra állok, kicsit kapaszkodom az ágy sarkába, de hamar megtalálom elfeledettnek hitt egyensúlyom.
Elbotorkálok a fürdőszoba szerű kis szobáig, ahol a fertőtlenítő szaga csak még erősebben kerít hatalmába, és tüdőm szinte marni kezdi. A tükörbe nézve először fogom fel talán, hol is vagyok. Beesett arcom, sápadt bőröm és erekkel tarkított vörös szempár néz rám vissza, kócos haj és karikás, lilás foltokkal alátámasztott szemek... Leveszem az elmúlt napokban ruhaként szolgáló, borzalmas érzésű hálóinget és végignézek magamon. Lapos a hasam, bár a bőröm még regenerálódik és nem simul teljesen csípőcsontomra, de már nincs ott semmi apró dudor. Magamra kapom a pólóm, mielőtt a tükör felé fordulnék és elindulok vissza a szobába, hogy az ágy szélére kuporodva egy melegítőnadrágot is magamra tudjak erőltetni. Le szeretnék fürödni, és csendben pihenni, figyelő szemek, pittyegő gépek nélkül...
Egy nővér lép be Chriest után, egy kocsit tol és mielőtt bármit mondanék, vagy felfognám, ami történik, felém nyúl és kihúzza a kanült a kézfejemből, amit a előbb még nem vett le rólam a kolléganője.
-Ő, oké.-bólintok helyeslően, ám bizonytalanul és bár figyelem a nővér mozdulatait, ahogy elmagyarázza melyik gyógyszer mire jó, mintha nem is hallanám, amit mond. Chriest-re nézek, ahogy visszahúzott karral áll mellettem. A kocsira nézek, de segítségkérés nélkül, és szó nélkül ülök bele. -Aláírom és mehetünk.-bár senki nem kérdezte, ezt egyszerű válasznak szánom, vagy inkább bátorításnak magam felé. A toll könnyedén mozdul, gyakorlott mozdulattal írom le nevem, szinte észre sem véve, hogy Wolfswood helyett a Shay-t használom ismét. Mikor visszaolvasom nevem, megremeg kezemben a toll és átsatírozom a Shay-t, helyére egy kunkori W betűt és egy pontot írok.
A kocsiban ücsörögve, üres gondolatok kerítenek hatalmukba, és a hirtelen érő hűvös levegőtől megborzongok. A lakókocsiból lett büféautóig tol, majd mosolyt erőltetek magamra.
-Köszönöm. Mindent.-ennyit mondok, és beülök az anyósülésre. Haza akarok menni... Legalábbis azt hiszem.

||folytatás Leslie és Chriest lakása
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
AZ ÉN GYÖNYÖRŰ FELESÉGEMNEK!
https://www.youtube.com/watch?v=xTeBqQ9syKw
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Les rigolyáinak elviselése



A poszt írója Chriest Wolfswood
Elküldésének ideje Kedd Okt. 31, 2017 10:47 am
Ugrás egy másik oldalra

Meglehetősen hirtelen riadok fel a pohár csörrenésére, de most nem kellenek még másodpercek sem, hogy rájöjjek hol vagyok, és hogy miért. Aztán olyan gyorsan sietek oda a zokogó Les-hez, mint még talán soha, és nem merem átölelni, mert az előbb elhárította a karjaim viszonylag megnyugtató menedékét, de a keze szorongatásával éreztetem vele, hogy nincs egyedül. Nem tudom, meddig és hányszor kell még mindkettőnknek elsiratununk azt, ami történt, de félek, hogy ez a seb nem fog olyan könnyen behegedni, mint bármi más, amit mi ketten okoztunk egymásnak. Igazság szerint nem csupán aggódom Leslie-ért, hanem mélységes lelkifurdalást érzek: én taszítottam őt ebbe a pokolba. Én akartam gyereket, én próbáltam rávenni őt, hogy eljött az idő, hiszen mire várnánk még? Ha tudtam volna, hogy ez lesz a vége, inkább csomót kötöttem volna a micsodámra, minth hogy ennek az iszonyatnak tegyem ki őt is - na meg magamat is. Sajnos az idő kerekét visszaforgatni nem tudom, így hát most nem tehetek mást, mint hogy a puszta jelenlétemmel próbáljak neki legalább egy minimális vigaszt nyújtani.
- Ne... - motyogom, mikor azt mondja sajnálja. A fenébe is, nekem kellene ezt mondanom, nem neki! Miben lenne ő hibás? Semmiben a világon. És ha most arra gondol, hogy kissé nehezebben viselkedik velem is, ezért meg végképp nem kell bocsánatot kérnie. Akkora sokkból feleszmélve, amiben neki része volt, talán akkor lennék meglepve, és meg is ijedve, ha ugyanúgy viselkedne, beszélne velem is, vagy bárkivel, mint máskor - a normál, hétköznapi körülmények között.
- Persze... ahogy akarod. Hazaviszlek, ne félj - csitítgatom, és hogy őszinte legyek, magamban örülök annak, hogy így döntött. Ezek a fehér falak, a gépek csipogása, az orvosok meg nővérek, az egész légkör és fertőtlenítő szaga, egyszerűen nyomasztó. Az orvosok segítenek ugyan gyógyszerekkel, meg műszerekkel, de lelkileg ez a környezet inkább romboló, mint építő. Szóval ami engem illet, én is menekülnék innen messzire, nem csodálom, ha Les is inkább vágyakozik az otthonunk négy fala közé. Az meg már pláne eltölt némi megkönnyebbült reménykedéssel, hogy haza vágyakozik - talán ez lesz az első lépés a gyógyulás felé.
- Megkeresem az orvost, rendben? - kérdezem aztán, felkelve Les mellől. - Sietek vissza - lépek ki az ajtón, és bízom benne, hogy legalább azt megvárja, amíg visszatérek, és nem egy szál hálóingben indul majd neki New Orleans utcáinak - simán kinézem a feleségemből, hogy ezt is meglépi. Makacs nő, és a most történtek felerősítettek benne valami jellemvonást - valamit, amit igazából azt hiszem, nem is lennék képes igazán néven nevezni, mert én magam sem értem, csak egyszerűen érzem.

Az orvost előkeríteni csak két percbe telik, viszont meggyőzni már jóval többe. Először is mereven elzárkózik a javaslat elől, hogy engedje Les-t haza, és az elkövetkező percekben egyszerre zúdítok rá fenyegetést, könyörgést, érvelést, amit csak elő tudok kaparni a repertoáromból. Úgy tűnik, hogy meggyőzni nem nagyon tudom, inkább csak megunja a monológomat, és megérdeklődi, hogy be fogom-e adni a gyógyszereket Les-nek minden nap. Bőszen bólogatok, magamban hálát adva érte, hogy alighanem nem jártas a gondolatolvasásban - ismerve a feleségem természetét, a vécén fogja lehúzni azokat a bogyókat. Végül aztán legyint, kezembe nyom egy köteg papírt, hogy írjuk alá a saját akaratú távozást, de abból jottányit sem enged, hogy egy nővér ne kísérjen majd bennünket a kórház bejáratáig.

Visszarohanok Les-hez, lerakom a papírokat a szekrényre, majd tétován megállok felette.
- Mehetünk, ha ezeket aláírjuk - bökök a paksamétára. - Nemsokára jön egy nővér. Hoz néhány gyógyszert, amit majd otthon kell szedned, meg egy széket, amivel kitolnak a bejárathoz - mondom. - Akarod... segítsek öltözni? - nyújtom felé a karomat, aztán félútról visszakapom, majd megismétlem a mozdulatot - fogalmam sincs, hogy vajon nem söpri-e le megint magáról a segítségnyújtási szándékomat. Eszem ágában sincs most még plusz idegeskedéssel terhelni őt, szóval rá bízom a döntést.
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
N.O.



A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 30, 2017 7:57 pm
Ugrás egy másik oldalra

A gyomromba kúszó düh, a fájdalom nem múlik, de ahogy az éjszaka magánya körbevesz, és felfogom ismét hol vagyok és miért vagyok itt, elkap a kételkedés. Magamban. Abban, hogy képes leszek innen még előre tekinteni. A fájdalom túl heves, ahogy Chriest székben görnyedő alakjára téved a tekintetemet, összeszorul a gyomrom. Elvettem tőle minden lehetőséget, amit kaphatott az élettől...sosem tudhatja meg milyen a család, mellettem nem. Én nem adhatom meg neki azt, bármennyire is szeretném. És még magamnak is épp akkora csalódást okoztam, amivel nem tudok egyszerűen szembe nézni egyik pillanatról a másikra.
A pohár a földre zuhan a komódról, annak ellenére, hogy minden gondolatom igyekszem lenyugodni. De nem tudok megnyugodni. Zokogok, hangtalanul és csendesen, magam elé meredve, megtörve és olyan magányos érzés leng körül, amilyent még sosem éreztem. Tudom, valahol legbelül tudom, hogy nem vagyok egyedül, arra most mégis képtelen vagyok gondolni. Mert egyedül érzem magam... a fájdalommal, ami felemésztett röpke egy nap alatt.
-Nem akarok itt maradni... tovább nem.-motyogom, percekkel később, amikor Chriest már az ágyam szélén ücsörögve szorongatja kezem.-Vigyél haza, könyörgök! Kérlek...-megölelném, szeretném érzeni ölelő karjait, a biztonságot, amit mellette érezhettem az elmúlt időben, és az elmúlt hónapokban pedig csak még erősebben. De nem bírok itt maradni. Úgy érzem a fehér falak összenyomnak, bezárnak és a lesújtó pillantások, az aggódó tekintetek nem sokat dobnak az alaphangulatomon.-Sajnálom...-meg akarom emelni kezem, de ahogy felém nyúlna, hátrébb dőlök. Mintha félnék tőle, pedig nem így volt...  de a közelségére épp úgy vágytam mint arra, hogy hagyjon egyedül és menjen el. A kételyek közé, amik közé magam sodrom, nem tudok kiutat találni. Egyszerre akarok túl sok mindent és mégsem eleget. Nem látom a következő lépést... egyszerűen nem látom a jövőt, de a mellkasomban lévő üresség egyre inkább hatalmába kerít. A sajnálom szó pedig így értelmet nyer. Nem csak azt, ami történt, hanem azt is, ahogy viselkedtem. De szememben még mindig üresség tátong, feketeség, kétségbeesés és kételyek. Nem érzem magam élőnek és ezt addig próbálom leplezni, amíg még késő is lesz a változáshoz.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
AZ ÉN GYÖNYÖRŰ FELESÉGEMNEK!
https://www.youtube.com/watch?v=xTeBqQ9syKw
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Les rigolyáinak elviselése



A poszt írója Chriest Wolfswood
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 26, 2017 3:29 pm
Ugrás egy másik oldalra

Most komolyan: mit lehet tenni egy olyan helyzetben, ahol a szavak cserben hagynak, és minden józan gondolat valahogy kívül reked az ajtón? Nem tudom a választ. Sosem voltam még ilyen helyzetben, és már most se lennénk... megpróbálok mindent, hogy segítsek Les-en, de gyanítom, hogy kevés vagyok ehhez. Persze, nyilván nem várom, hogy megveregetem a vállát, mire ő vidáman legyint majd egyet, hogy semmi gond, spongyát rá, de az isten szerelmére, nekem ugyanúgy fáj, ahogy neki is! Én ugyanúgy szenvedek, engem ugyanúgy megsebeztek a történtek! Akkora teher van a vállamon, hogy életemben most először félek, hogy nem bírom el, és összeroskadok... mégsem tehetem meg. Ha én is összeomlok, aki fog támaszt nyújtani Les-nek abban az időszakban, ami alighanem az ő életében is a legiszonyúbb, és legnehezebb?
Szótlan vagyok hát, bár már belülről véresre rágtam a szám belsejét. Látom, hogy tudomást sem vesz rólam - azon se lepődnék meg, ha engem hibáztatna a történtekért. Végtére is én akartam annyira ezt a gyereket... igaz, ketten kellettünk hozzá, és ő sem ellenkezett. Hiszem a szívem legmélyén, hogy ő sem bennem akarja keresni a bűnbakot, és igazság szerint nem érdekel, ha most így is tesz: inkább fordulon a haragja ellenem, mint önmaga ellen. Én elviselem - ő már kevésbé lenne képes rá, pláne jelen körülmények között. Mennyivel könnyebb a vámpíroknak, akik egyszerűen csak képesek kikapcsolni, hogy ne érezzenek fájdalmat, és lelkifurdalást! Életemben most először bánom, hogy egyikünk sem vérszívónak született.
Az ápolónő leteszi a gyógyszereket a kis szekrényre, majd távozik - nyilván belátja, hogy mást úgysem tehet. Mindazonáltal hálás vagyok, amikor Les végre lenyeli a nyugtatókat - igen, makacsság dolgában én sem maradok el tőle, és alighanem tudja, hogy noha most tényleg kímélni akarom, addig úgysem nyugodnék, amíg bele nem diktálom azt a nyomorult két pirulát.
- Rettentően - válaszolom halkan a kérdésére, de szemmel láthatóan nem is vár választ: magára húzza a takarót, hátat fordít nekem, és néhány perc múlva - köszönhetően a gyógyszernek, és a kimerültségnek - elszunnyad.

Ülök még néhány percig az ágya mellett, aztán mivel úgy ítélem meg, hogy egy ideig feledést talál az álmokban, kihasználom az alkalmat, és kisétálok a folyosóra. Járom a linóleumot fel-alá, nézem a falra akasztott képeket, iszom egy kávét az automatából, de valójában ez mind-mind csak pótcselekvés. Muszáj vagyok valamivel lefoglalnom magam - bármi jobb annál, hogy őrült módon kezdjek el üvölteni, és szétverni a kórházat tehetetlen dühömben és fájdalmamban. Szerencsére Les kezelőorvosa rám talál, és néhány perces beszélgetéssel igyekszik megnyugtatni, bár meglehetősen sikertelenül. Les-nek nincs, és nem is lesz baja - fizikailag persze. Lelkileg hogy mennyire fogja megsínyleni a történteket, arra nincs, és nem is lehet semmiféle garancia. Végül elmondja azt is, amit tudni akarok: bátran próbálkozhatunk a jövőben is a gyerekkel, egy halvány esély végeredményben mindig marad... de lehet, hogy soha nem fog sikerülni. Csak gépiesen bólogatok a szavára, és most ugyanazt érzem önmagamban belül, amit Leslie is: a teljes fekete semmit.
Ezen gondolatokkal utamra bocsátva térek vissza a kórterembe. Les még mindig alszik, ugyanabban a pozícióban, ahogy eddig is. Visszaülök a székbe, fáradtan megdörgölöm arcomat, ujjaim alatt a borosta úgy serceg, mint kefe a padlón. Fáradt vagyok, lelkileg kiszipolyozva érzem magam, nem csoda hát, hogy minden körülmény dacára engem is elnyom rövid időre az álom.
Egy hangos csörrenésre ébredek, és úgy kapom fel a fejem, mint akibe tűt böktek hirtelen. Néhány másodperc kell csak hozzá, hogy felfogjam a világot magam körül, és a helyzetet, akkor pedig elönt a sajnálat, és némi megkönnyebbülés.
- Édesem... - ülök oda ismét Les ágyának a szélére, és megfogom a kezét, de nem tudom, mit kellene mondanom. Ugyan mit lehetne egyáltalán? Csak cirógatom az ujjait, és némileg könnyebben lélegzem ahogy hallom vigasztalhatatlan zokogását. Talán most, hogy végre felszakadt benne a fájdalom, egy kicsit könnyebb lesz elviselni a veszteséget. Csak egy milliméternyit... istenem, add, hogy legyen neki könnyebb!
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
N.O.



A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Szer. Okt. 25, 2017 8:26 pm
Ugrás egy másik oldalra

Gondolataim között újra és újra megfordul a nemrég ismert érzés, a képek. Az ultrahangfelvétel, a fülemben dobog a heves szívverés. A kórházban a személyzet bár igyekszik, a lesajnáló pillantást a nélkül is látom, hogy az ajtó felé néznék. Azt hittem, hogy erre fel lehet készülni. Az okosok mindig azt mondták, túl lehet ezen lendülni, de jelenleg úgy éreztem, ezen soha nem fogok tudni túllépni. Mintha a szívem tépték volna ki, és azt kívántam, bárcsak sosem mentem volna bele ebbe és akkor soha nem kellett volna megtudnom, mi is ez az érzés. Az agyam elvakító szomorúság és ködös gondolatok közepette az orvos beszéde távolinak tűnik, mintha visszahangozna a falak között, s így a szédülés érzete is egyre inkább eluralkodik rajtam. Felfogom, amit mond, de a gyomrom nem képes többet bevenni. A kétségbeesés és a beletörődés közepedet úgy érzem, több késszúrást nem is éreznék már meg. Ennél már semmi sem fájhat jobban. Mindent és mindenkit gyűlölni akarok, érezni valamit, de minden távolinak és megfoghatatlannak tűnik. Képtelen vagyok érezni az ürességen kívül mást. Chriest jelenlétét szinte teljesen kizárom a gondolataim közül, nem foglalkozom vele, hogy jelen van-e vagy sem. A közönyösségem meglep, megrémít, mégsem tudok jelenleg mást érezni.
Szívem szerint üvöltöttem volna, rohantam volna farkasként, amíg a bundám és talpam az erdő fáinak ágaitól, gallyaitól véresség nem vált volna és még akkor sem álltam volna meg. Egész testemben féltem, rettegtem, éreztem a gerincemen végigcikázó fájdalmat, ami nem csak testem kínozta. A fájdalom, amit még sosem éreztem ilyen erősen, egyre inkább bekebelezett és egyre kevésbé számított a külvilág vagy az, hogy mi van velem. Csak arra tudtam gondolni, mikor az orvos közli a tényeket, hogy ennyi, feladom. Ha vámpír lennék, minden bizonnyal kikapcsolnék és ezt az opciót választottam volna kérdés nélkül. De nem volt ilyen opció, csak a maró beletörődés és elmerülés a fájdalomban, mert túllépni ezen nem tudtam. Nem most és nem ilyen egyszerűen.
-Nem akarok erről beszélni.-közlöm, de el is feledkezem róla vagy arról, hogy mellém lép a nővér, felém nyújtva egy poharat és a nyugtatóval, amit Chriest kért pár perce. Az sem érdekelt volna, ha ezzel a talán tévedek dumával magát is akarta volna nyugtatni, nem csak engem. Nem voltam nyugodt. A nővérre nézek, vékony vonallá szűkült szám elernyed, de továbbra sem nézek rá kedvesebben. -Nincs szükségem nyugtatóra és bogyókra. Csak pihenni szeretnék.-bár hangom nem épp kedves és nem is a kedveskedés a célom, a nővér még erősködik valamit, de aztán leteszi a bogyókat és kifordul a szobából. Lehet, hogy az orvosok tévedtek, de erre igen kicsi volt az esély. Túl kicsi is ahhoz képest, hogy pár napja még a saját orvosom is azzal nyugtatott, hogy minden a legnagyobb rendben. De semmi sem volt rendben, és egyre kevésbé érdekelt a környezetem. Mikor a nővér távozik, felkapom a két bogyót és lenyelem azokat. Mindvégig Chriest-et nézem üres tekintettel.-Remélem most örülsz.-azzal oldalra fordulok ismét és lehunyom szemeim. Az altató gyorsan hat…a fájdalmat legalább addig sem érzem. Legalábbis azt hiszem… De addig sem kellett szembenéznem a tényekkel és elfojtanom az ereimben szaladgáló erőm, ami vészesen szorongatta torkom és kis híján összetörte az imént a nővér kezében lévő poharat…-Én ezt nem csinálom tovább.-motyogom magam elé még, aztán hagyom, hogy végleg bekebelezzen a szomorú üresség, a kábulat.

A napfényt már nem érzem arcomon, s ahogy lassan nyitom ki a szemem, a Hold növekvő alakjára figyelek fel, ahogy az épület mellett egyre magasabbra kúszik az égen. Eszembe jut, ahogy régen arról álmodoztam a csillagos ég alatt feküdve, mellette, hogy egy nap majd a közös gyerekünknek mesélek vagy épp arról, hogy megteszi az első lépéseket a nappali közepén heverő puha szőnyegen. A kép túl élesen villan be, és bár igyekszem nem érezni, amit érezni kezdek, de zokogásban török ki, úgy összeharapva szám, hogy szinte kicsordul vérem. Az ágy melletti komódon pihenő pohár darabokra törik a földre zuhanva, mintha egy láthatatlan kéz söpörte volna le azt eddigi helyéről.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
AZ ÉN GYÖNYÖRŰ FELESÉGEMNEK!
https://www.youtube.com/watch?v=xTeBqQ9syKw
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Les rigolyáinak elviselése



A poszt írója Chriest Wolfswood
Elküldésének ideje Kedd Okt. 24, 2017 3:50 pm
Ugrás egy másik oldalra

Úgy süllyedek bele a történtekbe, és az érzéseimbe, mint egy büdös, undorító, rohadó mocsárba - szinte érzem, hogyan telik meg szám és orrom a fojtó lével, ami megakadályozza, hogy levegőt vegyek - tényleg hevesen lélegzem, mintha minden egyes korty levegőért meg kellene küzdenem. Ha Les úgy hiszi, hogy én olyan könnyen veszem ezt az egészet, vagy nem érdekel, akkor téved. Volt egy gyerekem... egy fiam, vagy egy lányom... a kis Junior, akit szerettem, és aki ma már nincs. A szomorúság és a fájdalom bennem is ugyanúgy sajog, ahogy benne - de én nem engedhetem meg, hogy kimutassam. MOST MÉG nem. Les fontosabb mindennél, önmagamnál is. Először meg kell próbálnom őt rendbe tenni, valahogy megnyugtatni, mielőtt hazamegyek, és mindenféle figyelő tekintetek nélkül átadom magam a gyásznak.
Némán figyelem, ahogy vet rám egy szúrós pillantást, majd hátat fordít nekem, mintha nem is léteznék, vagy mintha nem lennék a szobában, mire nagyot sóhajtok, de nem piszkálom. Isten mentsen tőle, hogy most öntsek olajat a tűzre! Nem is lenne értelme, és különben is... ismerem a tulajdon feleségemet. Átmentünk már együtt ezer és ezer dolgon, bajon, problémán ahhoz, hogy tudjam: ha ő hallgat, vagy ilyen hűvösen és hidegen viselkedik, akkor az sajnos rosszabb, mint bármi más. A sírásban legalább feloldódna valamelyest az a borzalom, ami most a lelkét szorongatja. Így viszont fogalmam sincs, csak félhetek, mikor és hol fog belőle kitörne a felgyülemlő feszültség - adja az isten, hogy ne önmaga ellen fordítsa a haragját.
Síri csend van a szobában, csak a falióra tiktakolása hallatszik, meg a gépek halk csipogása, és Les nehéz, mély lélegzetének hangja. Csak arra rezzenek fel, mikor nyílik az ajtó, és mint egy fehér lepelbe burkolt rossz szellem, megjelenik az orvos köpenyes alakja.
Türelmetlenül hallgatom a mondatait, magamban noszogatva, hogy a fenébe már a körítéssel, jöjjön a lényeg. Mikor a doki egy pillanatra rám figyel, csak megrázom némán a fejem, jelezvén, hogy eszem ágában sincs elmozdulni innen: Les a feleségem, a volt gyermekem anyja, így hát jogom van tudni mindent vele kapcsolatban - akkor is, ha ő nem akarja. Ha most más körülmények közt lennénk, szívesen megemlíteném, hogy ne beszéljen rólam úgy, mintha nem lennénk egy légtérben, de momentán elnapolom a csípős megjegyzéseket: a történtekre való tekintettel az én sértett önérzetem a lehető legkisebb, és legjelentéktelenebb problémám.
- Oké, mi a lényeg? - vágok aztán közbe a cicerói körmondatokba. - Mi az a más? - kérdezem, feszülten előre dőlve ültömben a széken, aztán amikor meghallom a választ hátrahőkölök - nem, ezt az érzést nem lehet elmondani, de még körülírni sem. Döbbenet, megrőkönyödés, fájdalom, zavar, harag, csalódás - valami olyasmi épül bennem, amihez viszonyítva minden egyes telihold fájdalma csak egy gyengéd simogatás volt eddig. Bármennyiszer is vesztünk össze eddig Les-el, bármi szarság is volt eddig az éveim száma alatt, soha el nem tudtam képzelni, hogy ilyesmi érzés létezhet: mintha apró vas, vagy tűdarabok futnának végig a testemen, a fejemtől egészen a talpamig, hogy aztán visszainduljanak, és végül megálljanak valahol ott, ahol a szívemnek lennie kellene.
Félve nézek Les-re, el sem tudom képzelni, vajon benne mit váltanak ki ezek a mondatok - de az arca szinte pókerarc. Csak száját harapja össze keményen, majd hidegen, és érzelmek nélkül, mint valamiféle bábu, néhány köszönő szó után elfekszik az ágyban, és magára húzza a takarót.
A doki vet felém egy tétova pillantást, mire csak egy intéssel jelzem, hogy semmi gond, menjen csak... én itt vagyok, hogy támasz legyek, vagy hogy a tárgya a nemsokára kitörni készülő vihar tombolásának. Esküszöm az égre, az se érdekel, ha Les megfogna, és agyonvágna, csak az isten szerelmére, csináljon már valamit! Őrjöngjön, ordítson, sírjon, bármi jobb, mint az az iszonyatos, semmi jóval nem kecsegtető némaság.
- Talán... - szólalok meg félénken - talán téved. Úgy értem, lehetséges... nem tudhatják biztosra - próbálom biztatni, bár meglehetősen halvány kísérlet, ezt magam is érzem. - A jövőben próbálkozhatunk még. És fogunk is. És ha nem... van más lehetőség is - vetem fel az alternatívákat, de rájövök, hogy ezt nem most kéne végiggondolni - se a lombikprogramot, sem az adoptálást. Hála az égnek, végszóra nyílik az ajtó, és belép egy nővér, két szem nyugtatóval, meg egy pohár vízzel, és megáll Les ágya mellett, én meg magamban drukkolok, hogy életem szerelme ez alkalommal ne ellenkezzen, és a vastag üvegpohár, tartalmával egyetemben, ne a nővér, vagy az én fejemen végezze.
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
N.O.



A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 23, 2017 6:09 pm
Ugrás egy másik oldalra

A maró fájdalom közepedet semmi sem érdekel. Az üresség egyre jobban felemészt és minél messzebb akarom magamtól tudni, mert ezt az énem ismertem már. Egyre messzebb fogok tőle sodródni, hiába küzd majd. Ezt a harcot magammal kellett megvívnom és bármennyire is akart segíteni vagy akart volna, önmarcangolásba kezdtem, aminek rá nézve nem volt jó vége.
Nm mozdul. Makacsul ellen áll, míg én a takaró fogságába burkolózom, farkas szemet nézve előtte, ami a jelek szerint hatástalannak bizonyult ellene. Szavai meg sem érintenek, nem fogom fel őket igazán, csukott szemmel próbálok egyenletesen lélegezni, hogy az ereimben terjengő erőm még véletlenül se adjam ki magamból, s esetleg neki ártsak.
Hallom, hogy a székre huppan, és érzem, hogy engem néz.
-Azt csinálsz, amit akarsz...-jelentem végül ki közönyösen, az előbbi kérések, parancsokhoz képest kicsit ellentétes nézőponton állva ezzel, de ez sem változtat az ürességen, amit érzek.
A hátam mögül egy szolid köhögés hallatszik, mire kinyitom szemeim, és a hang irányába fordulok.
-Sajnálom a történeket Mrs és Mr Wolfswood, őszintén.-néz rám, majd Chriest-re, de mintha csak az ürességet észrevenné a szememben, a papírokra néz. Semmitmondó tekintettel mérem végig, látom, hogy zavarban van.-Az eredményei biztatóak, pár nap és elhagyhatja a kórházat, bár nem javasolnám egy héten belül. Persze, ha saját felelősségére úgy dönt, nem fogjuk megakadályozni. De van itt más is...-köhint ismét. Elgondolkodom, hányszor beszélt már hozzám hasonló betegekkel, mivel első ránézésre olyan esetlennek és bizonytalannak tűnik, úgy keresi a szavakat, mint egy rezidens, aki az ágytálak ürítése után végre megszúrhat egy vénát. Chriest-re néz, mintha azt várná, hogy elmenjen.
-Felesleges, nem fog elmenni.-rázom meg fejem, ujjaimmal a takarót szorongatva, ahogy feljebb ülök az ágyon. A meglepettség ismét átsuhan arcán, talán nekem hála van zavarban. Mert meglepődik vagy túl sokszor látott már olyan helyzetet, ahol a feleség a férj karjaiba borulva zokog. Az viszont most nem én vagyok. Az üresség, amit érzek nem engedi ezt meg nekem.
-Mrs Wolfswood, elvégeztünk pár rutinvizsgálatot, amit a hasonló helyzetbe kerülő nőknél kérdés nélkül meg szoktunk tenni. Bizonyára nem érdeklik a statisztikák, de nincs egyedül. A történtekről nem tehet és szeretném kérni, hogy hallgasson végig.-lép hozzám közelebb, s mintha csak bántani akarna, én úgy markolom még erősebben a lepedőt,a  gépek pittyegése még sem változik. A szemem megvillan, de ez nem tűnik neki fel, hisz egy másodperc alatt tűnik el a kék ragyogás a sötétkék ürességben.-Sajnálom, hogy ezt kell közölnöm, de az eredmények alapján Ön meddő. A vetélések és az abortusz után ez igen kevés magához hasonló fiatal nőnél jellemző ez.-szavaitól szédülni kezdek. Olyan erővel szorítom össze állkapcsom, hogy fogaim csikorogva találkoznak, és ínyem vagy a nyelvem, magam sem tudom, de felreped, vérem íze így hamar körbejárja szám. Az arcomra ülő üresség még keményebb vonásokká változik, pedig úgy érzem, igazán csak most forgatták meg bennem azt a kést ami eddig kiállt belőlem.-Maga fiatal, erős, más lehetőségeik is vannak és...-kezd neki, de belefojtom a szót, mert gy érzem, képtelen vagyok erről még többet hallani vagy tudni most.
-Értem. Köszönöm, hogy elmondta, de most szeretnék egy kicsit pihenni.-szavaimra a merő meglepettség ismét kiül arcára, de bólintva fordul el tőlem, én pedig az ablakra nézve meredek a kék égre. Az eddigi fájdalom még inkább kezd átjárni és a szoba hirtelen olyan közönyös tényező lesz, mintha nem is lennék annak része. Csak meredek magam elé, halkan, szavak nélkül elmorzsolva egy könnycseppet...
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
AZ ÉN GYÖNYÖRŰ FELESÉGEMNEK!
https://www.youtube.com/watch?v=xTeBqQ9syKw
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Les rigolyáinak elviselése



A poszt írója Chriest Wolfswood
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 23, 2017 5:33 pm
Ugrás egy másik oldalra

Igazából nem is értem, mit vártam. Már csak úgy a sorstól alapjáraton sem... eddig is mindig sz*póágon voltunk mindketten, szóval fogalmam sincs, miért reménykedtem abban, hogy majd minden, de minden sínene lesz, hogy összeházasodtunk, élünk boldogan, amíg meg nem halunk, gyerekeket nevelünk, majd öregkorunkban unokák vesznek körbe, és miközben ősz hajjal, kéz a kézben ülünk a kertben, addig majd unikornisok futkosnak a kerítés előtt. Szerintem valahogy törvényszerű volt, hogy amilyen módon voltunk már odafenn, most olyan intenzitással és gyorsasággal estünk le annak a bizonyos keréknek a legaljára. Nem tehetek ez ellen semmit, csak bőszen kívánhatom, hogy bár ne így történt volna...
Próbálom átölelve tartani Les-t, de nem sikerül. Fogalmam sincs, hogy a boszorkány énje, dühe, csalódása, vagy fájdalma adja-e neki a lendületet, de kitépi magát a karjaim közül, és miközben a takarót gyűri görcsbe rándult kezekkel, rám néz, és nem a haragjától, vagy kínjától döbbenek meg, hanem attól, hogy annak a kéklő, engem mindig lenyűgöző tekintetnek a mélyén most nem látok semmit, csak az ürességet - olyan a szeme párja, mint két cigarettával égetett lyuk.
- Nem! - kiáltom. - Ne okold magad! Miért tennéd? Hiszen mondtam, hogy... ez bárkivel megtörténhetett volna. Nem vagy felelős, érted? Ne gondolj erre, egy másodpercig sem! - próbálnám újra átölelni, de a karom önkéntelenül is lehullik, és bénultan állok előtte, mert pár pillanatig el sem hiszem, amit hallok.
- Menjek el? - ismétlem zsibbadó ajkakkal, és esküszöm, néhány másodpercig meg vagyok róla győződve, hogy vagy viccel, vagy a kelleténél több gyógyszert kapott. Vagy egyszerűen elvesztette önmagát a bánat közepette. Aztán rájövök, hogy minden kimondott szavát komolyan gondolja, és noha görcsbe rándul a gyomrom, hogy talán egy átokkal repít majd innen ki, ezúttal úgy döntök, nem engedelmeskedem a kérésnek, bármilyen köntösbe legyen is bújtatva.
- Nem - rázom meg a fejem. - Nem vagyok rá képes. Annak a kicsinek én voltam az édesapja. Az én szívem is fáj, éppúgy, mint a tiéd. És nem akarom, hogy egyedül nézz szembe ezzel... - közelítek felé ismét. - Ha akarod, ne szólj hozzám. Utálhatsz is, ha jólesik, de nem foglak magadra hagyni. Nem tehetem. A férjed vagyok, aki szeret, és nem egy patkány, aki lelép mellőled, amikor a legnagyobb szükséged lenne rám. Haragudj, ha úgy könnyebb neked, de... - húzom a széket az ágya mellé, mert a matracra ülni jelenleg nem merek - én itt maradok.
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
N.O.



A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Vas. Okt. 22, 2017 3:07 pm
Ugrás egy másik oldalra

A semmihez sem fogható üresség, amit a melkasomban egyre erősebben éreztem, lassan átjárta egész testem. Minden porcikám fájt, de a fájdalom, amit éreztem, nem csak a testem sújtotta. A hányinger érzése már azt sem tudom, hogy valós-e vagy csak elhiszem, hogy ismét érzem. Számban a vérem ízét még érzem, és közelsége feszélyez, szinte megakadályoz abban, hogy képes legyek gondolkodni. Túl sok információ, túl sok változással kellett hirtelen szembe néznem. Tudtam, valahol mélyen legbelül még hálás is voltam, hogy segíteni akar, hogy csak támasz akar lenni, csakhogy ezt elhinni és e szerint kimondani a szavakat, jelenleg nem ment. A mérhetetlen düh és kétségbeesés elegyének hála minél távolabb akarom tudni magamtól. Úgy éreztem, szorítása összenyom, a szoba egyre kisebb lesz, üvöltenék, kapálóznék, rombolnék... e helyett egy ágyhoz szögeztek a gépekhez kötött csövek. Hasamra sikló kezem alatt már nem érzek mást csak ürességet, ahogy szívemben is. A felismerés lassú... talán mindez az én hibám volt.
-Kit okolnék, ha nem magam? A sorsot? Jó vicc...-sziszegem olyan üres tekintettel méregetve, hogy szinte látom szemében a feketén csillogó, üres tekintetem. Ökölbe szoruló kezem a takaróra siklik, szorongatni kezdem azt, és az ereimben cikázó maradék erő hatásával mit sem törődve nézek vele farkasszemet.
-Menj el Chriest!-a szavakat könnyedén mondom ki, de azt sem tudom igazán, hogy valóban ezt akarom-e mondani. A sírás marva szorongatja torkom, de nem engedek neki. Semmitmondó arcvonások mögé bújva, a külvilágtól elzárva érzéseim, egyszerűen egyedül akarok lenni. Mély levegőt veszek, majd még egyet, míg végül higgadtabban meg nem tudok szólalni.-Kérlek.-próbálok kedves lenni, de hangom nem támasztja alá ezt, éles és szúrós, visszautasításra pedig nem igazán tűrő. Fájdalmat okoztam neki, csalódást, és magamnak is. Nem akartam, hogy így lásson...-Csak menj el...-fordítok neki hátat, a takarót magamra húzva, lehunyom szemem, és mellkasomhoz szorított kezemre hatva fejem, hagyom, hogy a mérhetetlen kétségbeesés és szomorúság eluralkodjon rajtam. Egyedül akartam lenni... Semmi másra nem vágytam jelenleg és ettől épp úgy megrémültem, mint az ürességtől, amit éreztem.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
AZ ÉN GYÖNYÖRŰ FELESÉGEMNEK!
https://www.youtube.com/watch?v=xTeBqQ9syKw
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Les rigolyáinak elviselése



A poszt írója Chriest Wolfswood
Elküldésének ideje Pént. Okt. 20, 2017 3:20 pm
Ugrás egy másik oldalra

Nem tudom - talán ő maga sem tudja - hogy miért, de először kétségbeesett dühvel igyekszik szabadulni az ölelésemből, de erőfeszítése csupán egy szárnytörött kismadár ügyetlen próbálkozása. Nem engedem el, félek tőle. Vagyis, nem tőle... félek attól, hogy tenne magával valamit, és félek attól is, hogy a szomorúság, ami most lekorlátozza gondolatait, vajon miféle erőt szabadíthat fel, vagy éppen el benne. Talán pont most nem lenne a legjobb lehetőség, hogy kiszabadulna a boszorkány énje, hogy törni-zúzni kezdjen a kórteremben. Ha néhány nap múlva kiengedik, én magam viszem el őt az erdőbe, hogy ha akar, akár fákat csavarjon ki tövestől, hogy kiadja és kiőrjöngje magából a fájdalmát, a kínját, a csalódását, vagy épp gyűlöletét - de ennek nem most van az ideje. Most azon kell lennem, hogy megnyugtassam - amennyire a körülményekhez képest lehetséges.
Aztán a gondolatok eléggé kisiklanak a fejemben, mikor végül összeszedi minden erejét ahhoz, hogy lelökje a kezemet magáról, és nem elég, hogy megszabadul a karjaimból, kinyújtott kezekkel igyekszik távol tartani magától, mintha meg akarná akadályozni, hogy ismét támaszt, vagy a vigasz halvány árnyalatát nyújthassam neki.
- Hogy érted azt, hogy mit nem mondtam el? - pislogok értetlenül. Fogalmam sincs, mégis mire célozhat. - Les, figyelj rám kérlek. Elmondtam mindent... legalábbis mindazt, amit az orvosok mondtak nekem. Javasolták, hogy... szóval, hogy ne most beszéljem meg mindezt veled, de... elmondtam, mert jogodban áll tudni az igazságot. Nem akartalak statisztikai adatokkal bombázni, csak azt akartam, hogy eszedbe se jusson esetleg magadat vádolni. Semennyire nem tehetünk róla. Sem te, sem én. Csak a sorsot lehet gyűlölni, vagy káromolni - próbálom újra kezembe venni ujjait. - Talán hívok egy doktort - vetem fel bizonytalanul. - Tudnak adni egy gyógyszert, hogy kicsit megnyugodj. Egy kiadós alvás... - hallgatok el. Jó, hogy nem mondtam azt, hogy az majd segíthet. Ezen a dolgon, a veszteség fájdalmán még egy jó darabig nem fog segíteni semmi.
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
N.O.



A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Szer. Okt. 18, 2017 7:42 pm
Ugrás egy másik oldalra


Tudom, érzem, hogy baj van, és a nővérek távozásával, mikor hasamra siklik a kezem, szavak nélkül kapok választ a fel nem tett kérdésre. A gyomrom szorító félelem, a megszokott hányinger elmúlik, a kétségbeesés fog el, a hirtelen pánik és a cselekvésképtelenség, ahogy lefogja kezem, magához szorít. Szavai nem igazán jutnak el tudatomig. Dühösen próbálok szabadulni, bár olyan gyenge vagyok, hogy ez egy esélytelen csatának, próbálkozásnak tűnik csupán.
Lehunyom a szemem, beletörődéssel, csendesen morzsolom el egymás után a könnycseppeket, míg ő a statisztikákkal próbál meg nyugtatni, amivel semmit sem ér el. Valamiért úgy éreztem ez még csak a kezdet, hogy ennél rosszabb hír is fog érkezni és aztán jött egy felismerés. Egy buta gondolat, amitől úgy kezdtem érezni magam, mintha ölelése valójában gyilkos szorítás lenne. "Nem a te hibád!" Ez a mondat újra és újra végigszalad gondolataim között. Az elején elkapott egy furcsa érzés. Mielőtt belefogtunk volna, azt kértem tőle, hogy ha választani kell, ne engem válasszon. Itt nem volt választási lehetőség, de talán az én hibám volt. Nem hittem a sorsban sosem, hogy ilyet be lehet vonzani, és most sem gondoltam így. De ettől még nem éreztem magam jobban.
-Nem érdekelne mások, a statisztikák!-a hangom meglehetősen erősen szeli ketté a csendbe burkolózó szoba levegőjét, és összeszedve minden erőm, lelököm magamról kezét.-Nem kapok levegőt....-sziszegem idegesen, kezeim magam elé tartva, ezzel próbálva megakadályozni, hogy közelebb jöjjön hozzám. Rá nézek. Dühösen, csapzottan, zaklatottan, szomorúan és bár nem látom, tudom, hogy máskor szikrázó kék szemeim sötétek és üresek, csak a fájdalom látszik bennük.-Mit nem mondtál el...?-látom az arcán a szomorúságot, a fájdalmat, hogy legszívesebben üvöltene, de nem teszi, miattam. Hálás lehetnék... de képtelen vagyok a mellkasomba költöző ürességen kívül mást érezni... már nem vagyok anya. Igazából soha nem is voltam az igazán.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
AZ ÉN GYÖNYÖRŰ FELESÉGEMNEK!
https://www.youtube.com/watch?v=xTeBqQ9syKw
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Les rigolyáinak elviselése



A poszt írója Chriest Wolfswood
Elküldésének ideje Szer. Okt. 18, 2017 4:07 pm
Ugrás egy másik oldalra

Talán a gyógyszerek, talán a sokk hatása, hogy percekbe telik, mire Les csakugyan magához tér. A tekintete először tétován, majd űzötten reppen ide-oda, hogy aztán megállapodjon rajtam. Láttam őt már gyötörten, fájdalmak közepette, de ilyen ziláltnak, és ilyen szétesettnek talán még soha. Azt hiszem, hogy még ha nem is mondtam ki neki, de valahol belül, mélyen, a lelke legmélyén már ő is tudja, hogy most mi következne.
- Szívem... - próbálom nyugtatgatni, vagy csillapítani, de az esélyeim szinte a nullával egyenlőek. Csodálom? A legkevésbé sem. Annyi mindenen mentünk már át együtt. Borzalmakon, veszélyen, rossz dolgokon. Néha a kés élén táncoltunk a házasságunkat illetően is, de mindig meg tudtuk oldani a problémákat. Hetekkel ezelőtt pedig végre tényleg, csakugyan egyenesbe ért az életünk ezzel a kicsivel, aki ma már nincs... Legszívesebben kirohannék a kórteremből, és addig ordítanék az ég felé, amíg a torkom szét nem reped. Őrjöngve várnám a választ a magasságból, hogy miért? Miért mi vagyunk azok, akiknek egy ilyen iszonyú teher került a vállára? Dühödten rombolni tudnék, szétverni a világot, vagy csak összeroskadni egy sarokban, és sírva eltemetni egy gyönyörű szép reményt - de nem tehetem. Nem magam, hanem Les miatt. Kettőnk közül most nekem kell mindkettőnk helyett is erősnek lenni, hogy a saját erőmből adjak majd át neki.
Kiszakítja kezét a kezemből, hogy hasára simítsa, de ez már nem teszi meg nem történtté a dolgot. Ő most már nem anya... hanem egy nő. Gyermek nélkül. És miközben a nővérek tapintatosan elhagyják a szobát, hogy magunkra hagyjanak bennünket a fájó kétségbeesésben, lefogom Les kezét, hogy ne árthasson egy rossz mozdulattal se magának, és ölelésembe szorítom - ennyit tehetek érte jelenleg.
- Az orvos azt mondta, hogy nem a te hibád - szólalok meg rekedten, fátyolos hangon. Bízom benne, hogy legalább az önvádtól meg tudom menteni, mert ismerve őt, ez a verzió is biztos megfordul majd a fejében, pedig tényleg nem tehet erről az egészről. - Azt mondta, csaknem minden negyedik terhesség végződhet így. A sors rossz sorszámot adott nekünk - hallgatok aztán el, mert az én torkomat is egyre jobban szorítja az a megfoghatatlan, lelket tipró valami, aminek a neve mélységes szomorúság.
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
N.O.



A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Kedd Okt. 17, 2017 7:21 pm
Ugrás egy másik oldalra

Mintha minden porcikám fájt volna. Égett a kézfejem, ahogy a kanülön keresztül valami folyadék csöpögött belém. Az átváltozás fájdalmait, az előtte és utána testem uraló fájdalmat megszoktam már, de ez most egészen más volt. Valami új, valami idegen... a gépek pittyegése pedig csak még idegesebbé tett.
Nem akartam a legrosszabbra gondolni, de nem tudtam másra. Fel sem fogom mi történik körülöttem, hogy Chriest hogyan próbál megnyugtatni. Kiver a víz, egyszerre fázom és lesz melegem, kikapnám a kanült és menekülnék. De se erőm, se lehetőségem, ahogy két erős kar gyengéden, de határozottan tart meg, esélyt sem adva bármi nemű menekvés kiterveléséhez. Hallom hangját, de percekbe telik, mire végre képes leszek a külvilágot élesebb képek formájában felmérni. A kórházi szoba üres, az én ágyamon kívül nincs itt más, csak egy szék, egy szekrény, és a napsütés szűrt fénye, ahogy a redőny résein keresztül próbál magának utat törni a fehér falak felé. Nyomasztó félelem tölt el, megremegek, ahogy mellém ül és próbálok távolabb húzódni tőle. Szavak nélkül is látom mit akar mondani, mosolya nem őszinte, vonásai gyűröttek és látom, hogy a szavakat keresve ejti el felém azt a sziát. Ismertem, túl jól ismertem ahhoz, hogy elhiggyem, nincs semmi baj. Ahhoz is, hogy tudjam, ok nélkül nem találom magam szembe vöröslő tekintettel, zilált külsővel. És tudtam, éreztem, valami nincs rendben velem. Nem okkal vagyok, vagyunk itt.
-Nem, nem....-tiltakozom fejem rázva, és újabb és újabb könnycsepp fut végig arcomon. A hangokat nem találom, zokogva rázom fejem, annak ellenére is, hogy minden mozdulat fáj és érzem a fejemen lévő kötést, ami hajam tépi heves mozdulataimnak hála.
Az ajtó felé kapom a tekintetem, az ápolók ott ácsorognak, de ahogy rájuk nézek, sajnálkozó pillantással hagynak minket magunkra, becsukva az ajtót. A torkom szorító sírás, hüpögés szép lassan heves levegővételekbe torkollik, pánik szerű légszomjam közepedet kitépem kezéből kezem és immár lapos hasamra sikló ujjakkal szavai nélkül és helyett ismerem be magamnak is azt, amit az agyam kezdetektől fogva tudott. Elment... elvesztettük...
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
AZ ÉN GYÖNYÖRŰ FELESÉGEMNEK!
https://www.youtube.com/watch?v=xTeBqQ9syKw
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Les rigolyáinak elviselése



A poszt írója Chriest Wolfswood
Elküldésének ideje Kedd Okt. 17, 2017 6:02 pm
Ugrás egy másik oldalra

Hetek teltek el az első, mérföldkövet jelentő ultrahangos vizsgálat óta. Meg azóta, hogy szinte darabokra szedtem az ágyat, amin Les feküdt, a komplett izgalomtól. A félelemtől úgy dübörgött a szívverésem a fülemben, hogy alig hallottam, mikor az orvos egy apró mosollyal megnyugtatott, hogy a jelek szerint minden rendben. Alighanem látta, hogy apuka azokban a percben rosszabbul érzi magát az izgalomtól, mint anyuka, így mindkettőnket igyekezett megnyugtatni. Adatokat magyarázott, amire tulajdonképpen csak egy bamba bólogatással tudtam reagálni - fogalmam sem volt, miről beszélt, reméltem Les legalább jobban fogja az adást nálam. Az első, amit felfogtam, az a szapora, a szobát betöltő dobogás volt - a gyerekünk szívritmusának hangja. Egyszerűen csodálatosabb, gyönyörűbb, és meghatóbb volt bármi másnál. Ő maga volt a csoda, és imádtam, ahogy csak egy apának imádni lehet a fiát, vagy a lányát.
Az elmúlt időszakban pedig tettem is azért, hogy Les csakugyan úgy érezze, én magam vagyok a legjobb férj, és legjobb apuka. Dolgozni jártam, a büfé pedig beindult, és bíztam benne, hogy ezen jelek alapján a közeljövőben igazi aranybánya lesz. Otthon főztem, takarítottam, átvettem minden munkát Les-től, amit csak lehetett, és alig néhány nap alatt telepakoltam a konyhaszekrényt, meg a hűtőt édes, savanyú, és sós cuccokkal - nem tudtam, szerelmem mikor mit fog majd megkívánni. Közben pedig - ha volt némi időm munkában - sutyiban gyereknevelési könyveket nézegettem, bár ezt akkor sem vallottam volna be senkinek, ha az életem múlt volna rajta.
Napsütéses, szép reggel volt, mikor elindultam dolgozni, és a nap ugyanolyan szokásosnak ígérkezett, mint bármelyik másik. Miközben kiszolgáltam a büfé előtt álló sort, azon gondolkodtam, hogy hazaérve sütök egy tortát Lesnek, mert ahogy feltűnt, az édes ízeket az elmúlt időszakban jobban preferálta bárminél. Szinte gépies mozdulattal vettem fel a telefont, hogy a lábam megremegjen, és csaknem leüljek a tűzhely forró olajába - a műhelyből kerestek, Les munkahelyéről - és a hírek nagyon nem voltak jók. Sőt, iszonyú aggasztóak voltak...
Ahogy elfogytak az emberek, gyors mozdulattal lakatoltam le a büfét, aztán a motoromra pattantam, és valószínűleg az összes közlekedési szabályt megszegve siettem a kórházba. Utoljára akkor uralkodott el bennem ilyen rettegés, mikor életemben először átváltoztam.
Szinte kivittem magammal a kórház ajtaját, és úgy toltam félre a jókora biztonsági őrt, mint a cunami a papírhajót, és máris a felvételi pultnál álltam. Az izgalomtól talán kissé hevesebben és hangosabban érdeklődtem a kelleténél, csak akkor halkultam el, mikor megjelent egy orvos - és a következő néhány percben megsemmisített lelkileg.

A gépek pittyegése az egyetlen hang, amit hallok az apró, napfényben úszó szobában. Csak ülök megroskadt vállakkal, és úgy érzem, tíz évet öregedtem fél óra leforgása alatt. Két nagy tenyerem közt fogom gyengéden Les kezét, és néha lágyan végigsimítok homlokán - remélem érzi a jelenlétemet még így, eszméletlenül is. A kanül látványa elborzaszt - egyszerűen csak a tény miatt, mert tudom, mit jelent. Vagyis, hogy már mit nem jelent...
- Ne... - hallok ekkor egy gyenge hangot Les szájából, fél lábbal még az öntudatlanságban, mire élénkebben hajolok fölé, és igyekszem a tőlem telhető leggyengédebb módon lefogni a karját, amellyel a kanül felé tapogatózik.
- Édesem, én vagyok... - nyitom ki nagy nehezen a számat, mert úgy érzem magam, mintha kövekkel lenne lesúlyozva a nyelvem. - Les, ne félj. Én vagyok az. Ezt pedig ne bántsd, jó? Szívem, hallasz engem? - próbálkozom, és átülök az ágy mellé tolt székről az ágy szélére. Egészen addig próbálom nyugtatgatni, és szóval tartani, míg kábultan és ködös pillantással ki nem nyitja a szemét.
- Szia - suttogom halkan, és megpróbálkozom egy torz mosollyal, vajmi kevés sikerrel. Még valószínűleg nem tudja, mi történt... és fogalmam sincs, hogy lesz erőm lemondani neki.
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
N.O.



A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 16, 2017 7:49 pm
Ugrás egy másik oldalra


Emlékszem pár hete az első vizsgálatra. Az ultrahang fotót figyelve falatozom, napok óta először úgy, hogy a pirítós, amit ebéd gyanánt rágcsálok, nem tölt el a hányinger érzésével, sőt, az éhségem is csillapodik. Az orvos szerint egészségesek vagyunk, Junior neme még ugyan nem eldönthető a vizsgálatok, a szurkálások eredményei viszont eddig szinte tökéletesek. Az orvosom ember volt, a kiugró értékeket kicsit gyanúsan fogadta, de megnyugtatgattam, hogy jól vagyok. Mintha a test-hőmérsékletem húsz fokot ugrott volna az elmúlt hetekben. Megígértem Chriest-nek, hogy nem erőltetem meg magam, így nem is viszem túlzásba a munkát, nem mászok motorok és kocsik alá, inkább csak szemlélődöm. Elindulok, hogy a mosogatógépbe tegyem a tányérom, s bár hasam alig láthatóan gömbölyű, mégis kezdem egyre inkább érezni, hogy kicsit szélesebb vagyok előre felé. Lehajolok, hogy becsukjam az ajtót, de a mozdulatot már nem tudom befejezni. Éles fájdalom nyíllal hátamba, s ahogy kiegyenesednék, megremegnek lábaim is, a földre zuhanok, épp időben emelve magam elé kezeim, hogy a becsapódást tompítsam... aztán sötét.
A sikítás, sípolás mintha halkulna. Érzem, hogy valaki megfordít, a szemembe világít, és a hasam tapogatja, de képtelen vagyok megmozdulni. Éles fájdalom a karomban, fémes íz a számban, aztán mintha repülnék. Könnyű lesz a külvilág, könnyű lesz a lélegzés...

Gépek egyenletes pittyegésére eszmélek. Nem nyitom ki a szemem, a csipogásra koncentrálok. Egyre erősebben hallom, élesebben, de ahogy megmozdítom ujjam, mintha megannyi tű szúródna belém. Kinyitom a szemem, a fény zavar, fáradtnak érzem magam, de a fertőtlenítő szagához párosodó kanül látványa megrémít, szinte azonnal. Fel sem fogom mi van körülöttem, de érzem, hogy valami nem stimmel. A pánik, ami elfog a gépek pittyegésének ritmusán is változtat. Emlékeimből fura kiáltásokat hallok magam körül "el fogja veszíteni!". A mondat beleég tudatomba, kezem hasamra siklik, ahogy agyam lassan, de biztosan rémképeket kreál.
-Ne....-suttogom, mikor egy kéz nyúlna felém, bár mozdulni nem tudok. Gerincembe nyíllal a fájdalom, ahogy lábam megmozdítom. Hányinger kerülget, menekülnék, észre sem veszem és a kanülhöz nyúlok. Ki akarom tépni a kezemből, de rendesen megfogni sincs erőm.
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
N.O.



A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 16, 2017 7:49 pm
Ugrás egy másik oldalra

***
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Sürgősségi osztály

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Hírszerzési osztály

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: New Orleans :: Belváros :: Kórház
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Vas. Okt. 14, 2018 8:53 am
Szomb. Okt. 13, 2018 9:57 am




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 22 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 18 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3