Share | 
A topik címe: Faye and Elliott

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 28, 2017 2:42 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Mother and son


Azzal a szent elhatározással érek fel az emeletre, hogy meg kéne fogni a cuccaimat, csomagolni, és eltűnni innen a francba. Vannak barátaim, vagy épp női ismerőseim, akik ideig-óráig befogadnának. Ott legalább úgy élhetnék, hogy nem kell minden létező nap a szemrehányásokat hallgatnom, meg apa kötekedéseit lenyelnem. Ha csak róla lenne szó, gondolkodás nélkül meg is tenném ezt a lépést, de anyával meg Dottie-val nem lenne tisztességes. Szóval ez marad csupán egy gondolat szintjén, de hogy valamivel éreztessem a bennem mélyen megsértett méltóságot, meg dühöt, úgy vágom be a szobám ajtaját magam mögött, hogy beleremeg az egész emelet. Aztán mikor már a saját kis mikrovilágom négy fala ölel körbe, úgy kezdek el fel-alá járni a szőnyegen, hogy félő, előbb-utóbb árkokat fogok vájni a kárpitba - olyan vagyok, mint egy ketrecbe zárt farkas.
Esküszöm, még talán soha nem bántam meg egyetlen balhémat sem úgy, mint a tegnapit. Teljesen és tökéletesen belátom, hogy csakugyan túllőttem a célon, és a világ legnagyobb marhaságát csináltam meg - na nem a cirkusz miatt, hanem mert az erőmet használtam. Nem lett volna szabad. Igaza van apának és anyának, ezt egyetlen percig nem vitattam a konyhában sem. Ami kiborított, az apa hozzáállása az utóbbiakban. Tíz évig, tíz rohadt évig kellett nélkülöznöm az életemben, na meg persze anyáéban is. Hébe-hóba meglátogatott, de esküszöm, húsvét meg karácsony többször volt az életben, mint hogy őt láttam volna. Aztán a tizedik szülinapom táján visszaemigrált közénk, és most úgy csinál, mintha az elmúlt tíz évben zanzásítva akarná bepótolni mindazt, amit az életem első felében elhanyagolt. Tényleg nem fogja fel, hogy húsz év felé közeledem? Lehet, hogy anya elkapatott azon módon, hogy mindig is kissé hosszabb pórázra engedett, de ha apa el akarja kezdeni azt, hogy véleménye szerint bejelentési kötelezettséggel tartozom neki, hát akkor nagyon rossz lóra tett. Azon kéne pedáloznia, hogy valahogy semmissé tegye azt, amit elszalasztott - és ez nem a nevelésem, hanem az az apa-fiú kapcsolat, amely egész egyszerűen nincs meg köztünk. Félreértés ne essék, szeretem én apámat a magam módján, de ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor be kell látnom: jelenlétét a házban inkább csak elviselem, anya és Dottie miatt. Végülis anyám vele osztja meg az ágyát, Dottie pedig tényleg apja lánya - ők ketten mindig is hihetetlen módon megtalálták a hangot egymással.  
Meglehetősen gyorsan beleszédülök az ide-oda forgásba, így hát egy utolsó morranással berántom a sötétítő függönyöket, majd hanyatt vetem magam az ágyon, és két karomat a fejem alá tolom, aztán elkeseredve bámulom a mennyezet fehérségét. Az ördögbe is, az a lány aki ma este várt engem... megért volna még egy balhét. Kösz fater, hogy szétcseszted a lehetőségemet egy mámoros éjszakára. Vagy kettőre. Vagy épp egy kapcsolatra... nálam sosem lehet tudni, mi lesz egy randi vége. És amúgy is, a lányok szeretik a rossz fiúkat, nem? Anya rá az élő példa. Rám meg pláne buknak a bébik. Sajnos ha híre megy - egy ilyen kis városban hogyne menne? - hogy apa bekeményített, nem csak közröhej tárgya leszek, hanem a csajok az érdeklődésüket is eléggé el fogják veszteni irántam. Persze, kiskapuk tényleg vannak. Megadhatnám apának, amit kér. Sőt, láthatná, hogy hétszámra ki sem mozdulnék itthonról este - közben meg van a szobámnak ablaka, amin keresztül közlekedni lehet. Ha rájönnek sem számít, ennél többet már úgysem lehetek csesztetve, mint manapság.
Hallom fél füllel a morcos merengés közben is, hogy léptek közelednek az ajtómhoz, és csak reménykedni tudom, hogy nem apa jött utánam, hogy számon kérje rajtam a tisztelet hiányát is. Csak akkor lélegzem némileg könnyebben, mikor a halk kopogásban anyára ismerek - bár a pár perccel történt szavaimat illetően most nyilván tőle se várhatok túl sok megértést.
- Gyere be - dünnyögöm, aztán csendes megadással várom a sorsomat.

music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 28, 2017 6:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Miután körülbelül fél percig bámultam magam elé csendben, a konyhaszéken ülve, úgy döntöttem, a fiam után megyek. Gyűlöltem, amikor kilépett egy helyzetből anélkül, hogy megoldotta volna: ergo, rosszul viseltem a hisztijeit. Nem csak azért, mert ilyenkor Kevin-nel sem lehetett mit kezdeni és én sem tudtam eldönteni, Elliott mikor vette magára azt a szokást, hogy a konfliktusos helyzeteket hátat fordítással kell megoldani, hanem mert összefacsarodott a szívem, ha arra gondoltam, mennyire ramatyul érezheti magát a fiam ezen veszekedések után. Elég időm volt már hozzászokni ahhoz, hogy életem két legfontosabb férfija többször nem ért egyet, mint igen, mégsem tudtam megbékélni a helyzettel: akárhányszor veszekedni láttam őket legszívesebben visítani kezdtem volna, hátha észhez térítem valamelyiküket, esetleg mindkettőt... de erre körülbelül annyi esély volt, mint kislapáttal elkezdeni arrébb hordani a Mount Everest-et, úgyhogy megpróbáltam viszonylag kezelni a vészesebb szituációkat.
Kevin-t azért hagytam magára a konyhában minden szó nélkül, mert vele úgyis volt még beszélnivalóm a boszorkánykodásával kapcsolatban és mert ismert annyira, hogy tudja, először úgyis a fiam megbékítésével fogok próbálkozni. A vele való vitáim során bőven kiengedtem magamból azt a nőt, aki eredetileg voltam, Elliott-al pedig lehettem az a kedves anyafigura, akinek a tulajdonságait a születésével szedtem magamra. A gyerekeim felé annyi megértést és türelmet tanúsítottam, mint soha senki iránt, akkor is igyekeztem érzelmes szívvel hozzájuk állni, amikor szorosabbra kellett húznom a gyeplőt. A két oldalam összehangolása először kemény feladat volt, mára már hozzászoktam a saját kettősségemhez.
- Csak nem vámpírrá változol éppen? - Megkönnyebbültem sóhajtottam fel. Elliott durcás hanggal ugyan, de beengedett a szobájába, ahol a fényes folyosóhoz képest vágnivaló sötétség uralkodott, pislogtam párat, hogy hozzászoktassam a szememet az új fényviszonyokhoz. Lassan az ágya mellé lépkedtem, az elém táruló kép mondhatni tipikus volt, legtöbbször így találtam rá, ha sértődöttségében a szobájába vonult. Tiniként ugyanezt csináltam azzal a kivétellel, hogy az én hangomtól órákig csengett a ház és végül inkább összekuporodtam az ágyamon, mint végignyújtóztam volna rajta. Direkt nem szóltam mást, reménykedtem benne, hogy első körben ő fogja kibökni, mi esett neki legrosszabbul a lenti történések folyamán. Ha nem teszi, akkor jövök én.

   40  ● ● coded by bryan
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Vas. Okt. 29, 2017 6:14 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Mother and son


A szemem sarkából anyára sandítok, ahogy belép a szobába. A négy fal között ugyan, hála a sötétítőknek, homály honol, de a folyosóról beszűrődő reggeli fény eléggé megvilágítja ahhoz, hogy lássam, nem tüzel harag az arcán, és reménykedem, hogy nem azért érkezett, hogy átvegye apától a stafétát, és folytassa azt, ami odalenn, a konyhában abbamaradt. Aztán az ajtó bezáródik, és már nem is látok belőle mást, csak körvonalakat, de ezt nem is bánom. Szeretem a sötétséget. Jó érzés feloldódni benne, belebámulni a feketeségbe, fürkészni a csendet, nagy titkok tudóját. Szeretem a sötétséget, mert az álmaim, és a homályban látott képek valahogy mindig sokkal szebbek, mint a valóság.
- Talán sokkal jobb lenne - válaszolom tompán anya szavaira, és egy percig nem viccelek, mikor ezt mondom. Ha vérszívó lennék, nem kötnének törvények. Tényleg tehetnék, amiben kedvem telik. Szabadabb lennék, mint most - minden szóba jöhető értelemben.
- Minek jött vissza? - tör ki belőlem olyan hirtelen, hogy fel is ülök az ágyon, mintha rugók, vagy éppen az indulat löknének a magasba. - Olyan jól megvoltunk nélküle! Csak mi ketten, meg Dottie... - túrok a hajamba. - Mióta visszajött, semmit nem csinál, csak folyamatosan kritizál. Nem csak engem, téged is, mert olyan, mintha azt mondaná, hogy tessék, a te nevelésed tehet róla, hogy ma ilyen vagyok - nyelek nagyot. - Miért szekál engem folyton? A gyereketek vagyok, de nem valami indigós, fénymásolt bábu! Húsz éves leszek, van saját akaratom, elképzeléseim, vágyaim, döntéseim. Ő meg bort iszik, és vizet prédikál, mert ő sem volt különb nálam az én koromban. Tudom, hogy nem könnyítem meg az életeteket, de... de tényleg azt hiszi, hogy majd ezek után fogom? - paskolom meg aztán az ágyat magam mellett, jelezve anyának, hogy rakja le magát mellém. Úgy, mint kiskoromban, amikor valami bánat ért, és mellém ülve megvigasztalt. - Igazából mindegy, ugye? - kérdezem aztán már csendesen. - Teljesen mindegy, hogy mit csinálok, vagy milyen leszek. Sosem fog engem úgy szeretni, ahogy Dottie-t. Ezért nem volt velünk kiskoromban sem. Ezért nem kért belőlem tíz hosszú éven át. És ha Dottie nem lenne, akkor talán most sem lenne itt - sóhajtok. - Tudod anya, amikor tíz éves lettem, és apa visszajött, sokszor feküdtem itt úgy, ahogy most, a sötétben, és álmodoztam. Egy másik családról. Ott voltál te, és egy férfi... valaki, aki nem az apám. Néha, amikor elfújtam a születésnapi tortán a gyertyákat titokban azt kívántam, bárcsak olyan családban élhetnék, ahol azt érzem, hogy a gyerek nem kolonc a szülője nyakán - villantok fel aztán egy szomorkás mosolyt anya felé - remélem érzi, hogy ez az utóbbi megállapítás nem rá vonatkozik. - Ez a mágiával követés is... beteges. Komolyan azt hiszi, hogy ehhez joga van? Ez olyan, mintha elolvasná a leveleimet, vagy éppen rám nyitna valami intim helyzet kellős közepén. Morbid, és gusztustalan, amit csinál. Jaj anya... - keseredem el teljesen, a tenyerembe temetve arcomat. - Egy biztos: ha valaha rájövök, hogy ezt tényleg megteszi, egyetlen percig nem maradok vele egy fedél alatt - teszem hozzá. Apám így sem a szívem csücske, és marha közel jár hozzá, hogy abszolút kikerüljön még abból a kevésből is. Aztán elhallgatok, és csak bámulom a szőnyeg sötétbe vesző mintáit, mintha azzal, hogy szinte vízesésként kiáradt belőlem minden panasz, lemerültem volna, mint egy rossz akkumulátor.
music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Vas. Okt. 29, 2017 12:53 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Egy pillanatra az ütő is megállt bennem Elliott megjegyzését hallva. Vámpírnak lenni? Az én fiam? Előbb halok bele a gondolatba, minthogy ilyen tragédia megtörténjen. Mióta megszületett óvom a vérszívóktól, ha csak a közelébe menne egy és rosszul állna a szemöldöke, azonnal kitépném a szívét a torkán keresztül. Erre Elliott azt mondja, könnyebb lenne neki vámpírként? A hiszti újabb szakaszához érkeztünk, amikor is ismét azt éreztem, hogy sokkal hamarabb dűlőre tudnék jutni egy ötévessel, mint a felnőttlét határán táncoló gyerekemmel.
- Ha gondolod odadobhatlak nekik, aztán majd meglátjuk, melyik élet jön be jobban. - A halvány mosolyomat csak azért nem tüntettem el az arcomról, hogy lássa, csak viccelek. Nem adnám semmiért és senkiért, történjen bármi... bár, az apjára vonatkozó szavai csak fokozták a mellkasomban tomboló szorító érzés, nagyot nyeltem, hogy ne vágjak rögtön a mondandójába. Amikor hellyel kínált, elfogadtam, hangtalanul ültem az ágyra és gyűrtem magam alá a lábaimat, figyelve őt, hallgatva, ami özönvízszerűen bukott ki belőle... majdnem eltátottam a számat. Olyan volt, mint az a végtelenül hülye játék, amit egyszer felhúztak és addig ütötte a kezeiben fogott cintányérokat, míg le nem merült. Mióta érlelődhettek benne ezek az érzések és gondolatok? Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy Elliott neheztel Kevin-re, amiért életének első tíz évében nem volt annyira aktív szereplője a mindennapjainak és Kevin is nehezen bírta a fiával való összecsapásokat, de... most csak reménykedni tudtam abban, hogy Elliott-ból mindössze a végtelen sértettség beszél és ennek hozományaként igyekezett az összes neki nem tetsző dolgot eszméletlenül felnagyítva a nyakamba önteni. Ezen önnyugtatásom ellenére persze szüntelenül ott lebegett előttem a kérdés: tényleg ennyire rossz élete lenne? Mit tettem, hogy így érezze magát? És mit tehetnék, hogy jóvátegyem a hibáimat?
- Ne aggódj, a varázslattal való nyomkövetéshez nekem is lesz egy-két szavam. - Soha nem engedném Kevin-nek, hogy ideáig vetemedjen, akkor sem, ha három hétig kell egyfolytában ordítanom vele, hogy megértse: vannak határok, amiket egyikünk sem léphet át és az egyik ilyen határ a fiunk magánélete.
- Elliott, apád nem akar rosszat neked... - Sóhajtottam egyet. - Ha úgy gondoltam volna, hogy rosszat tesz neked vagy nem fog figyelni rád eléggé és csak a levegőt szívja el előlünk, soha nem egyeztem volna bele, hogy velünk éljen. - Akármennyire szeretem is Kevin-t. Számomra a gyerekeim voltak az elsők, ha szemernyi, igaz kétely lett volna bennem, ami nem az egómból származik, az orrára csaptam volna az ajtót. - Mindig szeretett téged és mindig szeretni fog... az, hogy nem találjátok a közös hangot, nem jelenti, hogy ki akar tolni veled. - A kezeimbe vettem a fiam ujjait, aminek hatására még inkább éreztem azt a szeretetet, amit egyedül ő tudott kiváltani belőlem. És a húga, természetesen. - Ha kolonc lettél volna a nyakán, nem harcolt volna annyira érted, mint ahogy tette. És hidd el, kemény ellenfél volt. - Elliottnak eddig csak apró részleteket csepegtette abból, milyen volt Kevin-nel a kapcsolatunk a születése előtt és körül, na és persze utána, mert... eddig nem is igazán érdekelték a pontos részletek. Egyébként is elég kínos lenne ilyesmiről beszélnem vele. - Az a helyzet, hogy... túlságosan hasonlítotok egymásra. - Apró mosoly ült ki az arcomra, miközben a fiam vonásait vizslattam. Külsőleg, mint két tojás és belül sem sokban különböztek, mindössze annyiban, hogy Elliott az én tulajdonságaimat is magában hordozta, amitől még veszélyesebbé vált.

   40  ● ● coded by bryan
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Vas. Okt. 29, 2017 3:19 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Mother and son


Csak egy fújással reagálom le anya ötletét, miszerint lehetnék először vámpírvacsora, majd potenciális vámpírjelölt, de nyilvánvalóan én kb olyan szinten gondoltam komolyan az egészet, amennyire ő maga is. Magyarul semennyire. Igazából nem is beszél most belőlem, csak a sértett önérzet, meg a totális elkeseredettség. Nagyon régóta fojtom már magamba a dolgokat, amik normális esetben kikívánkoznának, csak hát az ember az én életkoromban már felfogja, hogy a családi béke érdekében nem mindig vághatja az igazságot mások arcába. Viszont lenyelni sem lehet a sérelmeket a végtelenségig, mert előbb vagy utóbb az lesz a következménye, mint most: hogy egyszerűen gejzírként fog majd kirobbanni, és addig nem marad abba a felsorolásuk, amíg a legutolsó méltánytalanságot is fel nem böfögöm.
Nézem anyát, ahogy mellém ül, és tagadhatatlan az arcán a megrőkönyödés meg döbbenet. Valószínűleg ő maga sem tudja, hogy ennyi csalódottság és szomorúság ülepedett már rá a lelkemre, és most erőteljesen szembesülnie kellett az érzelmeimmel - még akkor is, ha talán felnagyítva adom elő őket. Vagyis, egész pontosan úgy fogalmaznék, hogy nincsenek ezek felnagyítva, csak éppen az érintett számára mindig minden seb jóval fájóbb, mint másoknak.
- Ez klassz, anya - biccentek komoran, mikor azt mondja, hogy nem fogja engedni apámnak, hogy olyan szélsőséges megoldásokra ragadtassa magát, mint a mágiával őrködés felettem. - Talán meg is ígéri, hogy úgy lesz, ahogy akarod. Aztán, hogy majd ez tényleg így lesz...? - marad a hangom vége a levegőben, befejezetlenül hagyva a mondatot. Bár ha apám nem akar egy ideig a küszöbön aludni, akkor tényleg visszafogja magát - ha anya kiakad, esküszöm durvább tud lenni, mint az egész New Orleans-i háború. Én magam még nem láttam ezen oldalát, csak hallottam a régmúlt híreit, de nem is szeretnék eljutni arra a szintre, hogy ilyen mértékben kivívjam a haragját.
- Nem akar rosszat - ismétlem anya után gépiesen. - Melyikünknek? Magának, vagy nekem? - kérdezek vissza. - Nézd anya - szorítom meg az ujjait finoman, mikor kezébe veszi a markomat, úgy, mint valamikor kisgyerek koromban. - Nem akarok családon belüli viszályt szítani, remélem elhiszed. Nem akarlak olyan helyzetbe sodorni, hogy választanod kelljen apa, vagy köztem. Azt mondod, apa szeret engem. De akkor miért nem viselkedik úgy, hogy érezzem is ezt? Tudom, hogy adok rá okot jócskán, hogy az idegösszeomlás szélére vigyelek titeket, de... - rázom a fejem tanácstalanul - de apa valahogy kevésbé érezteti velem, hogy a fia vagyok. Téged is állítottalak már nehéz helyzet elé, nem is egyszer, mégis érzem, sőt tudom, hogy szeretsz engem. És nem zsarnok módon, hanem tényleg figyelve rám. Sosem büntettél, vagy terrorizáltál. Most is lenne okod a haragra, te mégis itt ülsz mellettem, és most ugyanazt érzem, amit mindig is, hogy te vagy az, aki igazán megért engem, bármilyen is legyek. Sokat veszekszem Dottie-val, mert - sóhajtok akkorát, mint egy kisebb tornádó - mert tudom, hogy sosem fogok olyan közel állni apa szívéhez, mint ő. Ha apa tényleg szeret engem, akkor mindig szeretnie kellene, nem? Úgy értem, akkor is, ha nem olyan vagyok, mint amilyennek ő látni szeretne, vagy amilyennek elképzelt - bököm ki aztán az érzéseimet, amik már régóta fájnak - hosszú évek óta ülnek a lelkemen. - Ha annyira hasonlítunk egymásra apa, meg én, akkor miért nem ért meg engem jobban? - teszem fel aztán az elgondolkodtató kérdést. - Te okos vagy anya, sokkal okosabb és tapasztaltabb, mint én. Mondd el nekem, miért van ez így? Miért nem tudok olyan közel férkőzni apa szívéhez, mint a hugom? - hajtom le a fejem, mert nem akarom, hogy anya az arcomba lásson. Nem akarom, hogy bőgő gyereknek tartson, aki mindig könnyes, ha valami fáj.  
music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 30, 2017 7:44 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Jelentőségteljes félmosollyal pillantottam Elliott-ra. Kételkedik abban, hogy meg tudom akadályozni az apját a varázserővel bíró Monk nyomozó eljátszásában? Hosszú és kemény vita lesz, de Kevin csak akkor követheti a fiunkat a mágia segítségével, ha megkötöz és bedob a szekrénybe, hogy ne tudjam kitekerni a nyakát... szóval, ha nyomozni akar a gyerek után, kénytelen lesz beruházni egy napszemüvegre és ballonkabátra. Egyébként, bíztam abban, hogy Kevin nem akarja rosszabbá tenni a saját helyzetét és nem húzza ki a gyufát még jobban Elliott-nál azzal, hogy az abszurd fenyegetését tettekbe fordítja: fogalmam sincs arról, hogyan fogom most megpróbálni elmagyarázni Elliott-nak, hogy az apja szereti őt és nem azért lett dühös vagy mond bármit, mert ki akar tolni vele, hanem azért, mert pontosan ismeri saját magát és engem is. Meg akarja óvni a fiunkat azoktól a hibáktól, amiket mi ketten elkövettünk.
- Attól, hogy az idegomlás szélén táncolunk miattad, még nem cserélnénk egy senkire. - Pillanatnyi boldogság járt át, amikor Elliott megszorította az ujjaimat. - A felnőttlét határán vagy, keresed az utadat... és nekünk, a szüleidnek látni, hogy bajba keveredsz, olyan, mintha hátratett kézzel kellene végignéznünk, ahogy belehajtasz egy szakadékba. - Nem tudtam jobb hasonlatot hozni. Elliott akárhányszor felszakadt szájjal jött haza az első kérdésem az volt, hogy mit rontottam el? A második pedig, hogy mit tehetnék? A harmadikról nem is beszélve, ami legtöbbször úgy hangzott, hogy: hogyan lehetnék következetes anélkül, hogy a fiam megutálna? Minden egyes nap új és új kihívások elé állított. Ezért szerettem őt annyira amellett, hogy mindig törnöm kellett a fejem valamin miatta. - Emlékszel mire kértelek egyszer? - Nem engedtem el a kezét, olyan volt, mint amikor kisgyerekként tett rossz fát a tűzre. Hiányoztak azok az évek, könnyebbek voltak, ám a mostaniakat sem cseréltem volna le... az életem része, hogy része legyen a gyerekem felnövésének. - Bármi történjen, bízz bennem és tudd, hogy szeretlek. - Nyeltem egyet. Számtalanszor kértem ezt Elliott-tól, hiszen nem tudhattam, mikor üt be egy olyan vészhelyzet, amikor ki kell bújnom abból a szerepből, amiben előtte tisztelegtem és meg kell kockáztatnom, hogy azt az oldalamat is lássa, amit nem reklámozok előtte szívesen. - Szóval, bízz bennem, ha azt mondom, hogy egyetlen dologban biztos vagyok: apád ugyanúgy az életét adná érted, mint a húgodért. Tőled közelebb senki sem tudna férkőzni a szívéhez. Te vagy az oka annak, hogy egyáltalán itt van és a családunk része. - Elliott nélkül nem lennénk itt. Nekem más lenne a férjem, ha lenne egyáltalán, a lányom meg sem született volna és most nem azért kardoskodnék, hogy kibékítsem a számomra két legfontosabb férfit. - Talán nem mindig találjátok a közös hangot és apáddal együtt szeretnénk azt hinni, hogy megfogható vagy olyan dolgokkal, amik kiskorodban elérték, hogy nyugton maradj, de... végeredményben csak próbálnánk visszafogni a nagy hibáktól. Talán nem kellene. - Bukott ki belőlem. Lehet, hogy hagyni kellene neki, hogy megtapasztalja, milyen igazából sérülni, pofára esni, szenvedni... de a szívem beleszakadna, ha azt látnám, hogy rossz neki.

   40  ● ● coded by bryan
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Kedd Okt. 31, 2017 3:27 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Mother and son


19 éves vagyok - ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen egész eddigi életemet egy olyan helyen töltöttem el, amely bármely pillanatban detonációval fenyeget. Hallottam történeteket a régmúltból, hogy milyen hely is volt New Orleans amíg Marcel Gerard, meg a Mikaelsonok be nem tették ide a lábukat, és káoszba nem taszították. Hallottam a mocsárba űzött farkasokról, a magukat a város királyának képzelő vámpírokról, és hallottam anya stílusáról is, amellyel a falkát vezette, vagy éppen a sajátjait védelmezte. Hallottam - de látni nem láttam. De nekem sosem kellett félnem, vagy tartanom tőle. Bármilyen orbitális ökörségre is ragadtattam magam, mindig tudtam, hogy ha anyám elé állok, soha nem büntetés, vagy fenyítés, hanem egy ölelés lesz az osztályrészem.
- Tulajdonképpen te egy kis herceget neveltél belőlem - mondom aztán anyának. - Nem, félre ne érts. Nem az elkényeztetett, nyafogó fajtát, hanem azt, aki tisztában van azzal, hogy egy napon majd a helyedre fog lépni. Méltó akarok lenni hozzád, mert tudom, hogy téged becsül, és szeret a falka, és az egész város is. De ehhez az egész helyzethez - intek az ablak felé, utalva a kinti világra - szükség van a harcra is. Elmondhatok valamit, anya? - kérdezem. - Valamit, amit még eddig senkinek nem mondtam el - suttogom, fejem az övéhez dugva, és most olyanok vagyunk megint, mint kisgyerekként, amikor lelkesen beavattam a terveimbe: hogyan leszek majd milliomos nagykoromban, hogyan tervezek majd repülőt, és más hasonló, gyerekes ábrándozásokba. - Tudom, ez igazából hülye dolog, de néha talán azért is csinálok balhékat, hogy lássák: Elliott Godbert mindig kiáll az igazáért. Tanulják meg már most azok, akik valaha ez ellenségeim lesznek, hogy nem húzódok vissza a csigaházba. Egy vezetőnek ilyennek is kell lennie, nem? - kérdezem aztán. - Kiállni magáért, meg másokért is. Tudom, hogy ez az én utam. Egy nap majd a helyetekre állni. Szóval, valójában nem is keresem annyira, mert már megtaláltam, csak még nem indultam rajta el igazán - mondom elgondolkodva. Persze, felfogom és tökéletesen meg is értem anya hasonlatát, hogy milyen érzés lenne nekik végignézni, ahogy bajba keverem magam. Nekem még nincs gyerekem - és egy ideig még nem is tervezek - de nagyjából ilyen lenne nekem is azt látni, ha mondjuk Dottie kerülne jókora zűrbe. A szívem szakadna meg, mert nem tudtam tenni ellene semmit, vagy mert nem akadályoztam meg, ha lehetőségem lett volna rá. Különös egy helyzet az, amibe beleszülettem: egyrészt nem kéne bajba kevernem magam, másrészt viszont keménynek, határozottnak kell lennem, aki ha kell, méltóvá válik majd anya meg apa nevéhez. Hát, legyen ember a talpán, aki megtalálja itt azt a bizonyos határvonalat. Én még csak néha érzem a talpam alatt - a legtöbbször csak csapódok egyik parttól a másikig.
Aztán anya következő szavait hallva elönti az arcomat egy igazi, széles, és szívből jövő mosoly. Emlékszem arra az estére, mikor meghallottam anyától ezeket a szavakat: "bízz bennem, és tudd, hogy szeretlek". Talán 5-6 éves lehettem, de azóta is így kíséri végig az életemet ez a mondat, mint valami talizmán.
- Tudod, hogy bízom benned - bólintok. - És ha te mondod, elhiszem, hogy apa tényleg szeret engem. Vagyis, valójában tudom én a szívemben, hogy szeret - vallom be. - Ugyanúgy, ahogy én is szeretem őt. Csak néha úgy viselkedik, hogy pont az ellenkezőjét látom - túrok bele a hajamba tanácstalanul. - Fura, akármit is műveljek, te sosem viselkedsz úgy, hogy ne érezzem azt, hogy nem szeretsz engem. Nem értem, akkor apával miért van ez másképpen - ráncolom a szemöldökömet. Rájövök, hogy anyának még valamiben igaza van, és pontosan fogalmazott: a felnőttkor küszöbén táncolok. Talán ennek köszönhetően viselkedem ennyire szélsőségesen - egyszer idióta kamaszként, máskor meg felelősségteljes felnőtt férfiként. Mint akkor, mikor a hangom mutált. Egyszer élesen, kisfiús csengéssel szólt, máskor meg dörmögő basszus lett belőle, és idegesített, hogy rohadtul nem tudtam kontrollálni. Hát ez a kontroll-dolog még ma sem megy könnyen, csak éppen itt már régen nem a hangomról van szó.

music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Szer. Nov. 01, 2017 6:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

- Nem kell szépíteni, kicsit el is kényeztettelek. - Ha valamire, akkor arra büszke voltam, hogy mindig őszinte lehettem a fiammal, kimondhattam neki, ami belefért az anya-fia kapcsolat kereteibe. Kereteket tartottam a nevelésében, szabályokhoz kellett alkalmazkodnia, de ahogy öntudtára ébredt elkezdtem bízni abban, hogy megvan a magához való esze: nem kellett csalódnom, a szíve és az esze helyén volt, csak néha megcsúszott az önmegvalósítás és a morálok, szabályok összeegyeztetése.. oké, többször és intenzívebben, mint az átlag, de mit tehetnék? Én is ilyen voltam. Próbáltam figyelni rá, terelgetni, ám nem vághattam ki belőle a szívét és a lelkét. Nem akartam, hogy a gyerekem egy sorba beállítható robot legyen, éppen emiatt voltam vele néha megengedőbb és szerettem volna, ha saját maga tapasztalja meg, milyen a világ. Csak akkor rántottam nagyobbat a pórázon, amikor túlzásba vitte a szabadságot. - Azért nehezményezem, akárhányszor túltolod a dolgokat, mert tudom, hogy én milyen voltam a te korodban. Megértem, min mész keresztül. És igazából, az apád is. - Tényleg megértettem és reméltem, hogy ezt ő is tudja. Tizennyolc évesen, friss farkasként kerültem a falkába és lettem végül a vezetője, ám nekem nem volt meg az, mint ami neki. Az én anyám soha nem támogatott, sőt, sokkal inkább lehúzott és megfogadtam, ha egyszer gyerekem lesz, nem fogok ilyesmire vetemedni, hanem akkor is teljes vállszélességgel fogok állni mellette, ha rosszat vagy csak olyat csinál, ami nekem nem tetszik. Erről az elvemről a világ összes kincséért sem mondanék le. - Apáddal hiába hasonlítunk, szülőként mégis különbözők vagyunk... unalmas lenne, ha ugyanolyanok lennénk, nem? - Kevin-ből hamarabb jött ki a nagy fegyelmező, mint belőlem és mivel Elliott nem ehhez volt szokva, nem csoda, hogy nehezen viselte, ha az apjából előjött a kontrollmániájának ezen formája.
- Nem attól leszel jó vezető, ha szétversz egy whiskysüveget annak a fején, aki beléd kötött. - Egyszerre vontam össze a szemöldökeimet és kúszott halvány mosoly az arcomra. Szintén ismerős, nem egyszer törtem poharat vagy bármit mást embereken a kezdeti időszakomban, de most már bölcsebb voltam, fokozatosan jöttem rá arra, hogy az állandóan ezer fokon égés sokkal kimerítőbb és kevesebb eredményre vezet, mint a gondolkozás. - A taktika, a hideg vér és a megértés sokszor többet segít, mint a pofonok. - Persze, azokra is szükség van. Nem akartam álszent lenni, Elliott biztosan ezernyi történetet hallott rólam és arról, milyen voltam... és vagyok is. Ez a részem nem párolgott el teljesen, annyiban változott, hogyha előjött, sokkal veszélyesebb és intenzívebb volt, mint régen, pedig a forrófejűségemre régebben sem lehetett panasz. - Ha annak megfelelően szeretnél viselkedni, hogy milyen feladatok várnak rád a jövőben, csak egy dolgod van: feleslegesen ne keveredj bajba. Az erőfitogtatás a gyengék és a bizonytalanok eszköze. - Végigsimítottam a haján és egy csókot nyomtam a homlokára.

   40  ● ● coded by bryan
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 02, 2017 3:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Mother and son


- Naaaa.... - bukik ki belőlem kissé méltatlankodva, mikor anya tesz rá egy megjegyzést, hogy azért kissé elkapatott, legalábbis olyan téren, hogy kiskoromban tényleg én voltam a ház ura - ő pedig az az anya, aki mindent megtett a fiáért. Lehetett volna belőlem mellesleg tényleg egy hülyére kényeztetett, ostoba kis fajankó is, aki masszív hisztizéssel reagál le bármit, ami nem a kedve szerint alakul, de hála az égnek, meg anya valamelyest mégis következetes nevelésének, hogy nem így történt. Megvoltak a házunk szabályai, amik alól akkor sem engedett kibúvót, ha ég a földdel összeért: el kellett pakolnom, rendet tartani a szobámban, besegíteni néha a házimunkába, meg hasonló dolgok. Aztán mikor pelyhedzeni kezdett a bajusz az orrom alatt, akkor persze a határok szélesebbé váltak, de végeredményben erről szól a felnőtté válás, vagy nem?
- Azzal azért tényleg nem vádolhatsz, hogy bántóan visszaéltem volna bármikor is a helyzetemmel, vagy a rugalmasra hagyott szabályokkal - dünnyögöm aztán. - Az egyetlen, amivel problémám van, az az önkontroll. De nem panaszkodhatsz a végletekig - vonok aztán vállat. - Még senkin nem vertem szét üvegeket. Valahogy nem vágyom emberöléssel kiváltani az átkomat, vagy éppen súlyos testi sértéssel bekerülni a dutyiba - jézusom, a puszta elképzeléstől is égnek áll rajtam minden egyes szál szőr. Egyrészt belehülyülnék abba, ha rácsok közt kellene eltöltenem bármennyi időt is, másrészt meg hallomásból ismerve a börtönök világát, ott fix, hogy az első héten sikerülne magamra szabadítanom a farkasátkot, hiszen abban a világban tényleg csak a nyers erőszak uralkodik. Borzongok a gondolat hatására, és a tény, hogy ha nem vigyázok magamra, meg a véremre, ami sodor magával, mint egy kormányát vesztett autót az útra zúduló áradás, akkor talán egyszer elsőkézből is megtapasztalhatom milyen az élet narancssárga ruhában, valahogy sokkal jobban megijeszt még apa fenyegetésénél is.
- Igaz is, apa - veszem fel aztán ennek a gondolatnak a fonalát - néha azért tényleg nem bánnám, ha hasonlítanátok. Vagyis, ha apa hasonlítana rád - hunyorgok anyára cinkosan. - Hidd el, nem könnyű köztetek egyensúlyozni. Példának okáért, ma este azt hiszem tényleg itthon maradok. Akkor is, ha le kell mondanom egy randiról, meg egy lányról - vakarom meg az államat, és érzem, hogy serceg ujjaim alatt a borosta - ismét egy bizonyítéka az immár felnőtt mivoltomnak. - Ha te most elengedsz, apa joggal érezheti úgy, hogy az ő szava ebben a házban semmi. Egyszerűen nem akarom, hogy ti ketten igyátok meg a levét az én hülyeségemnek, és köztetek legyen veszekedés - bólogatok a saját szavaimra. Nem mellesleg ez nem valami nagylelkűség részemről, hanem az igazság. Egyetlen randi, meg egyetlen lány sem ér annyit, hogy a családi béke - vagyis viszonylagos béke - felboruljon miatta. - Egyébként ami azt illeti, lehet, hogy a következő lánynak, aki majd érkezik az életembe, csinálok egy gyereket - mondom hirtelen, és fél szemmel figyelem anya reakcióját. - Ki tudja, talán az apaság, meg a szülővé válás számomra is meghozza majd a felelősséget - nevetem el aztán magam, és hanyatt dőlök az ágyon a jókedvtől, látva anya sápadt és döbbent arcát, és hagyok neki egy kis időt, hogy felfogja, hogy ugrattam.
- De tényleg, anya - tápászkodom vissza aztán ülésbe, mikor végre kiköhögöm a jókedvemet. - Jártomban-keltemben óhatatlanul is hallom a régi történeteket a városban. Azt mondják, hogy volt valaki a vámpírok közt, aki képes volt elnyerni a bizalmadat. Egy Mikaelson, az ősi hólyagok családjából. Ha képes voltál megbízni egy vámpírban, akkor kérlek, hogy bízz meg bennem is, a fiadban. Tudom, hogy nem könnyű velem, de egy valamit belém neveltél, vagy neveltetek, hogy mindig legyen a helyén a szívem, és az igazságérzetem. Mint Lancelot lovagnak, a meséből - melegedik meg a mosolyom a régi iskolai előadás emlékére, ahol én voltam a lovag, anya pedig napokon át, éjt nappallá téve gyártotta számomra a tökéletes jelmezt. - Jusson eszetekbe, hogy néha, hogy bevert képpel érkezem haza, talán azért van, mert azoknak az elveknek a mentén akarok élni, ahol felneveltetek. És bármennyire is szeretné az ember, néha nincs más megoldás, csak az erőszak - tárom szét a kezeimet. - De tudod mit? Ha apa fog tudni egy kicsit változtatni... csak ilyen kicsikét - emelem fel a kezem, a hüvelyk- és mutatóujjamat alig egy centire tartva egymástól - akkor ígérem, hogy majd én is fogok. Próbálkozom majd, és igyekszem. Jó?

music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Kedd Nov. 07, 2017 7:08 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

- Ahogy te sem hivatkozhatsz a végletekig arra, hogy impulzív személyiség vagy, akárhányszor bajba keveredsz. Nem állatok vagyunk, Elliott, hogy a természetünk totálisan átvegye felettünk az uralmat… a döntéseink határozzák meg, milyenné válunk. – Utaltam ezzel arra, hogyha azt akarja, hogy felnőttként kezeljük, akkor úgy is kell viselkednie. Nem takarózhat azzal, hogy könnyen kihozzák a sodrából, sőt, azzal sem, hogy az átlagosnál nagyobb morális érzékkel van megáldva: máshogy is meg lehet menteni a szerinte rászorulókat, kiállni a vesztésre állókért vagy éppen az igazáért, nem kell ehhez állandóan balhékba keveredni. Fiatal és keresi az útját, de nekem, mint anyjának az a feladatom, hogy megpróbáljam terelgetni, tehát nem fogom ölbe tett kézzel nézni, hogy azt hiszi, a jelenlegi viselkedésével nincsen semmi baj.
- Pontosan tudod, hogy apád csak néha veszi annyira komolyan a dolgaidat, mint most. Ha ő nem lenne, sokkal többször kaptál volna már tőlem fejmosást. – Reméltem, hogy ezek ketten nem hiszik azt, hogy fogalmam sincs a cinkostársi viszonyukról. Kevin nem egyszer falazott Elliott-nak és az első időkben néha talán sikerrel jártak a sumákolással, de mostanra kiismertem a módszereiket. Ennek ellenére egyszer sem szóltam egyiküknek sem, akármilyen nehezemre esett tartani a számat… úgy voltam vele, hogy ha ez a kis bűntársi szövetség erősíti kettejük kötelékét, akkor üsse kavics, nem fogok a bensőségesebb viszony kialakulásának útjába állni.
- Kérni is akartalak, hogy ma maradj itthon. Ha érdekled azt a lányt, akkor úgysem fogja elfelejteni, hogy létezel. – Halvány félmosoly kíséretében hallattam egy apró sóhajt. Elliott akár háremet is tarthatna, ha úgy lenne kedve, túlságosan is kapós, amit nekem eléggé nehéz volt megemészteni, mivel a csajozás azt jelentette, hogy a fiam már az élete jó pár területén is felnőttnek számít. – A gyereket pedig felejtsd el, túl fiatal vagyok nagymamának. – Kötöttem ki poénkodva. Biztos infarktust kapnék, ha komolyan gondolná a szándékát, de ismertem annyira a fiam, hogy tudjam, ugrat. Persze, a lehető legrosszabb logikai vonalát kapta el a gyereknevelésnek, mivel attól, hogy gyerekünk lesz, nem nő be egy csapásra a fejünk lágya.
- Nanana, azért ne hasonlítsd a mi bizalmi kapcsolatunkat ahhoz, hogy nem kerestem meg minden egyes teliholdkor Mikaelson-t. – Összevontam a szemöldökeimet, miután ismét Elliott-ra néztem. – De ha már őt hoztad fel példának: számtalan lehetősége lett volna megölni, ahogy nekem is őt, mégis az erőszak mindig az utolsó lehetőségként szerepelt a megoldások listáján. Ha nekünk sikerült, te is képes vagy visszafogni magad.

   40  ● ● coded by bryan
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Szer. Nov. 08, 2017 3:27 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Mother and son


- Jó, jó, persze... - dünnyögöm anya némileg feddő szavaira. - De hát a természetén senki nem tud uralkodni igazán. Se megváltoztatni. Te sem, apa sem, én sem. Ez olyan lenne, mintha a város vámpírjai ahelyett, hogy nyakakat harapdálnak, meg szíveket tépkednek, cukorkát kezdenének osztani a farkasoknak meg a boszorkányoknak - teszem hozzá. Ez van, így születtünk. Így folyik bennünk a vér, meghatároznak minket az ősök - a szülők, nagyszülők, és tovább, a végtelenségig. Magunkban hordjuk őket, a mosolyukat, a génjeiket, és ez alapozza meg a természetünket is. Az én családom szinte minden tagja kiváltotta az átkot. Lobbanékony génekkel születtem hát. Le lehet persze fojtani ezeket, de félő, hogy előbb-utóbb úgy járnék, mint a fazék, amelynek a fedője alatt forr a víz: egyszer gejzírként szökik a magasba a tartalma. Akkor meg már nem jobb apránként kiengedni a gőzt egy-egy bunyó keretében? Ezeket a gondolatokat viszont nem tartom épp a legjobb ötletnek megosztani anyával. Noha jóval türelmesebb velem, mint apa, élek a gyanúperrel, hogy ez alkalommal nem aratna nála osztatlan sikert a filozófiám.
- Ami meg apát illeti, hiszen tudod, hogy szeretem. Még akkor is, ha nem mindig mutatom ezt ki neki. Sőt, ha pont az ellenkezőjét mondom, vagy mutatom. De azt hiszem, ezzel valahol a szíve mélyén ő is tisztában van, mint én azzal, hogy ő is szeret engem - ráncolom a szemöldökömet. Tény, hogy a mi kettőnk természete legalább annyira különbözik, mint egyezik, szóval fix, hogy nekünk mindig is lesznek konfliktusaink egymással. De a családi kötelék, meg a vér akkor is összetart bennünket. Csak hát nekünk férfiaknak amúgy sem szokásunk az ölelkezés, meg annak a biztosítása folyamatosan, hogy meghalnánk a másik nélkül. Valahogy összebeszélés nélkül is átadjuk ezt a lehetőséget a lányoknak.
Akkor azért magamban sóhajtok egyet, mikor anya egyetért a javaslatommal, hogy itthon maradok. Egy halvány, nagyon-nagyon halvány, éppen látható reménykedés azért volt bennem, hogy azt mondja, üsse kő, hát ne várassak egy lányt, meg ne ejtsem pofára, de ez nem jött be. A feszültséget meg nem akarom szítani, némán tudomásul veszem, hogy a ma estét családi körben fogom tölteni - és közben meg fog ölni a dögunalom. De abban azért bízom, hogy ha apa meg anya látja, hogy el tudom foglalni magam tévézéssel, olvasással, vagy bármi mással is a bunyózás helyett, talán kicsit lehiggadnak. Legalábbis a következő verekedésemig.
- Hát, ha nem vár rám, akkor gombház - vonok aztán vállat, a lányra célozva. - Majd lesz másik. Ilyen téren sosem kell féltened - paskolom meg anya kezét, aztán ismét végigheverek az ágyon, fejem alá gyűrve a párnát, és onnan pislogok anyára.
- Ami a te kapcsolatodat illeti az Ősivel, távol áll a szeretettől, de talán a tisztelet meg volt, és meg is van mindkettőtökben. Ezért nem bántjátok, meg nyuvasztjátok ki egymást. Ezek szerint nekem is tisztelni kellene az ellenségeimet. Na, erre én képtelen vagyok. Miért viselkedjek így valakivel, aki belém köt, vagy aki bántja azokat, akik fontosak nekem? - mormogom félhangosan, aztán legyintek. Íme egy újabb példája annak, hogy noha apám meg anyám fia vagyok, mégis különbözöm tőlük. Ezek azok a jellemvonások, amik egyedivé tesznek mindenkit. Beleértve engem is.
- Tudod mit? - mosolygok aztán rá anyára. - Dottie nincs itthon, és nem kell tartani tőle, hogy este lefoglalja a tévét a nappaliban, hogy nagyképernyőn nézze a sorozatait. Mit szólnátok, ha beiktatnánk estére valami filmet, meg rendelnénk egy pizzát? - vetem fel anyának. Ha már itthon kell maradnom, egye fene, legyen tényleg családi a hangulat. Hozzuk ki a helyzetből a legjobbat.
- Beszéld meg apával. Talán lesz hozzá kedve - teszem hozzá. - De ha nem bánod, most... most szeretnék kicsit egyedül maradni. Van mit átgondolnom, úgy hiszem.

music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 09, 2017 3:37 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Reménykedtem abban, hogy a fiam arra az útra lépett, mely remek kezdete annak, hogy elhiggye: felelősek vagyunk a viselkedésünkért és azért, mert némi sejtszintű különlegességgel születtünk, nem kell teljesen alárendelni magunkat ennek. Nem arról volt szó, hogy szerettem volna, ha elnyomja az alapvető tulajdonságait, mert arra senki sem képes és nem is akarom elvárni tőle, hogy eminens legyen, csupán… ne hagyja sodródni magát az árral, némi önkontroll tanulása még senkinek sem ártott meg. Mintha láttam volna a szemében megcsillanni a hajlandóságot, ezért nem is folytattam tovább a szentbeszédet, majd egy következő alkalommal visszatérünk rá. Ez a szándékom ugyan azt vetítette elő, hogy szükség lesz még néhány elbeszélgetésre, de hát, Rómát sem egy nap alatt építették!
- Persze, tudom, hogy szereted őt. – Bólintottam egyet, őszinte, megkönnyebbült, kedves mosoly ült ki az arcomra. – Ő is szeret téged, mindenki szeret mindenkit. Az, hogy megpróbálunk tőlünk telhető módon normálisan felnevelni és határokat akarunk szabni neked, nem azt jelenti, hogy nem szeretünk. – A nagy játékszabályok az életünk részét képezik, ezt Elliott-nak is el kellett fogadnia, hiába tinédzser és farkasgének örököse, akkor is így lenne, ha Messiásnak született volna. Sőt, maga a Teremtő se tudott volna rávenni arra, hogy ma este akárhová elengedjem őt: nem tartottam jó ötletnek, hogy totálisan ellenszegüljön az apja kérésének. Szerencsémre nem is nagyon ellenkezett, kissé durcázva, de eleget tett a kérésemnek, hogy lehetőség szerint ma hagyja ki a csajozást… valószínűleg azért, mert ahogy a szavai is alátámasztották, tökéletesen tisztában van azzal, hogy holnapra úgyis talál magának másik játszótársat.
- Egyszer majd megérted, mit jelent a mondás, hogy az ellenségeidet még közelebb kell tartanod magadhoz, mint a barátaidat. – Neki ez még semmit sem jelentett és imádkoztam azért, hogy egy ideig ne is kelljen megtapasztalnia, mennyi igazság rejlik ebben a pár szóban. – De mi lenne, ha ezt a komoly beszélgetést tényleg felfüggesztenénk mára? Pihenj egy kicsit, aztán tegyél rendet a szobádban, apádat pedig ráveszem az esti filmnézésre. – Megsimogattam a kézfejét és felálltam az ágyról. Tiszteletben tartottam, hogy egyedül akart lenni, nem is erőltettem rá a társaságomat. Amint rendbe teszi magában a dolgokat, amikkel most foglalkozni akart, úgyis előbújik a vackából. – Aztán nehogy végül tényleg vámpírrá változz nekem. – Pillantottam még rá viccesen hunyorogva, mielőtt kiléptem volna a szobája ajtaján. Már csak Kevin-nel kell kicsit elbeszélgetnem…

köszönöm a játékot! 40 ● ● coded by bryan
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Kedd Feb. 13, 2018 1:32 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

A mellkasom előtt keresztbe font karokkal álltam az ablak előtt és mozdulatlanul, szinte levegőt alig véve bámultam kifelé. Néztem, de semmit sem láttam. A tekintetem egyetlen pontra koncentrált, a zöldellő gyep kellős közepére: semmi érdekes nem volt a fűszálakon, egyszerűen ott állapodtak meg a szemeim. A gondolataim sem kavarogtak, jelenleg olyan üres volt a fejem, mintha mindent kiszipolyoztak volna belőle. Csupán halk hangfoszlányokat hallottam a hátam mögül, amelyeknek az értelme ugyan elraktározódott bennem, ám jelenleg nem volt képes úgy tenni, mint akinek a teljes figyelmét leköti a felvetett probléma. A nappaliban rajtam kívül még hat farkas tartózkodott és mivel az elmúlt pár percet a beszélgetésből való kivonódással töltöttem, ideje lett volna teljes testtel feléjük fordulnom. Lehunytam a szemeimet, mély levegőt vettem és ellépve az ablak elől közelebb sétáltam a falka tagjaihoz. Egy pillanatomba tellett visszaterelni feléjük minden figyelmemet és bólintottam egyet az eddig hallott és mostani szavaikra, miután megálltam a kanapé háta mögött és rátenyereltem a bútorra.
- Beszélni akarok ezzel a boszorkánnyal. – Felváltva néztem a jelenlévőkre, hangom átvágta a szinte csak értelmetlen katyvasznak hangzó szavak összességét. Szerettem volna, ha beáll néhány másodpercnyi csend és ezzel jelzik a jelenlévők, hogy rám figyelnek és megértik, amit mondok. – Kíváncsi vagyok, miért tette. – Senki sem öldösheti büntetlenül a falkám tagjait, ez a banya valamiért mégis lemészárolt egy férfit és a feleségét, míg azok aludtak. A legaljasabb, legalattomosabb módon vette el az életüket, még annyi tisztesség sem volt benne, hogy szembenézzen az áldozataival. – Menjetek el negyedbe, keressétek meg és vigyétek a mocsárba, a hátsó pincébe. Négyen menjetek, kettő menjen is be hozzá és az egyikük George legyen. – Az az ember a poklot is megjárta már, egy boszorkány meg sem fog kottyanni neki. Arról nem is beszélve, hogy akkora, mint egy kétajtós szekrény, amikor először találkoztam vele, én is megijedtem tőle. – Először kérjétek szépen, de ha nagyon akadékoskodik és rátok is támad, nem kell finomkodni. Ha nincs más választásotok, akkor… intézzétek el. – Tisztában voltam vele, hogy eléggé radikálisan hangozhattam: az „intézzétek el” nálam azt jelentette, hogy tépjék ki a szívét. Ezt csakis a legvégső esetben javasoltam és volt szabad meglépniük a farkasoknak. – A lényeg, hogy nektek ne essen bántódásotok. Induljatok, holnapra eredményt akarok! – Az ajtó felé biccentettem a fejemmel. Nem szoktam így viselkedni a farkasokkal, de most alig vártam, hogy egyedül legyek. A tegnap esti, Kevin-nel való vitám nagyon felzaklatott, azóta nem találtam a helyem és reggel arra kelni, hogy megölték a falka két tagját, egyáltalán nem segített az egyébként is feszült idegállapotomon. Amint a farkasok távoztak lerúgtam magamról a magassarkúmat és az ujjaimmal megdörzsölve a szemöldökeimet az italos komódhoz léptem. Ritkán éreztem úgy, hogy szükségem van némi alkoholra, ám ez a mai délután jócskán túlment a tűréshatáromon. A szekrény fa lapjával való szemezésemet egyedül azt törte meg, hogy a periférián megláttam feltűnni a fiamat és megpróbálva rendezni az arcvonásaimat csakis abban reménykedtem, hogy nem volt fültanúja az előző jelenetnek. Nem voltam büszke arra, amit mondtam és a fiamnak nem kellene megismernie ezt az oldalamat… de ez a gyerek olyan halk volt, mint egy puma, nagyon szépen kitanulta a lopózás mesterségét.
- Szia, Ellie! – Ösztönösen mosoly húzódott az ajkaimra, így néztem rá. – Mikor értél haza? – A péntek estét nagyon, nagyon ritkán töltötte itthon és ennek tegnap este örültem először, mióta élt.

   köszönöm a játékot! 40  ● ● coded by bryan
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Kedd Feb. 13, 2018 5:41 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Nem tudom, mostanában mi ütött a családunkba, hacsak nem a Godbert-Charpentier átok teljesedik ki felettünk teljesen. Az sincs kizárva, hogy a vérfarkas-sorscsapás valami mással is együttjár, konkrétan a hosszútávon normális élet lehetőségének a nulla felé közelítő esélyeivel. Vagy csak totális rossz hold jár mostanában felettünk: bárhogy is, a hétköznapinak amúgy sem mondható életünk teljesen a feje tetejére állt a napokban. Dottie szinte kísértetet játszott, ritkán bukkant fel, mintha kerülni kezdett volna engem, bár tippem sem lett volna hogy miért. Mostanában tényleg meghúztam magam, és jó fiú voltam - legalábbis jobb, mint eddig. Ha beszélni próbáltam vele, akkor meg kaptam egy akkora adagot vérbeli csajos hisztiből, ami azt hiszem egy komplett életre elég nekem.
Anya az elmúlt napokban eléggé úgy viselkedett, mint egy felbőszült kardfogú tigris, vagy mint a gonosz nyugati boszorkány az Óz meséből. Örültem, hogy szülőanyám nem hord boszorkánygéneket, mert szerintem már szemmel felgyújtotta volna a házat a fejünk felett. Minden apróságért felfortyant, néha ez dühös csapkodással párosult, komolyan, a magam 19 évével néha felnőttebbnek éreztem magam nála. Apa meg ehhez mérten volt végtelenül feszült, és morcos - anyával ellentétben ő általában úgy nézett, mintha citromot szopogatna. Már csak azért is igyekeztem meghúzni az elmúlt időszakban magamat, mert éltem a gyanúperrel, hogy minden felgyülemlett feszültséget rajtam vezetnének le: hát erre meg ki az ördög vágyik? Én biztosan nem.
Este későn érek haza, méghozza ép arccal, és balhémentesen, ettől függetlenül jócskán belealszom a napba. Még az álomtól bedagadt szemekkel, meg kócos hajjal botorkálok a lépcsőkön lefelé, amikor is megállok, mintha hirtelen leragasztották volna a lábamat. A hangok szerint nem vagyunk egyedül a házban, sőt, egyenesen anyám magánhadseregének főbb tagjai tiporják éppen a nappali szőnyegét, anya meg pergőtűzként osztja az utasításokat. A problémám nem is ezzel van, bár tényleg ritka, hogy anyám ide hívja a bandáját, én magam is tudom, hogy a farkas-dolgok éppoly szervesen az élete részei, mint mi, a családja. Ami ezúttal meglehetősen gyorsan ébreszt fel - kávé nélkül is - az az, amit még pontosan elkap a fülem. Óvatosan leeresztem a fenekemet az egyik lépcsőfokra, és még a levegőt is a számon át veszem, hogy ne buktassam le magam, ne jöjjenek rá a jelenlétemre. Máskor is füleltem már, mert hát van egy mondás, miszerint a tudás hatalom, de még egyszer sem futott a hideg végig rajtam úgy, ahogy most. Még egyszer sem hallottam, hogy anya hidegvérű inkvizítor vagy hóhér módjára írja alá bárki halálos ítéletét. Jó persze, ne hagyjuk, hogy a fajtánkat, meg anya falkáját tizedeljék, de az isten szerelmére, tényleg ez a jó módszer? És még ők papolnak nekem az önuralomról, meg a hidegvérről. Bagoly mondja...
Csak akkor tápászkodom fel, mikor meghallom a léptek neszét, meg a bejárati ajtó nyilását-zárását, és anya szöszmötölését az üvegekkel. Remek, még alig múlt reggel, de már kezdjük piálással a napot! Zseniális módszer a problémák megoldására.
- Szia anya - köszönök vissza és igyekszem egy mosolyt magamra erőltetni, több-kevesebb sikerrel. Fel nem foghatom, hogyan képes a másodpercek alatt stílust váltani: az előbb esküszöm féltem volna tőle, most meg mosolyog, mintha semmi gond nem lenne, és max annyi lenne az élet legnagyobb nehézsége, hogy a ház előtt legelésző unikornisok rózsaszínű és csillámló kakihalmokkal borítanák be a pázsitot.
Kibattyogok a konyhába, és a kávémmal térek vissza, aztán ledobom magam a kanapéra - hiába, soha nem ment nekem könnyen az ébredés.
- Hát, későn jöttem. Ahhoz viszont elég korán, hogy halljam az esti műsort - jegyzem meg. Bár erről a produkcióról szívesen lemondtam volna. Apa meg ő elég hangosan kiabáltak egymásra - szerintem ha egy komplett fúvószenekari kísérettel állítottam volna haza se vették volna észre a saját hangerejüktől. Na jó, egész pontosan anya hangerejétől, mert ő szolgáltatta a showműsor hangosabbik részét.
- A rohamosztagod csak úgy simán elment, vagy esetleg előtte dobáltál nekik egy-két jutalomfalatot? - érdeklődöm. Tudom, hogy az alfa szava a falkában törvény, de ennyire hülye és tekintélytisztelő senki nem lehet, hogy szemellenzővel loholjon teljesíteni egy teljes mértékben idióta ötletet. Tudom, hogy be kéne fogni a számat, és nem piszkálni a hamvadó parazsat, de eléggé kibillentett az egyensúlyomból az, aminek akaratomon kívül fültanúja lettem. És hogy őszinte legyek, az ijedtségem még jóval nagyobb, mint a döbbenetem.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Csüt. Feb. 22, 2018 6:38 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Próbáltam rendezni az arcvonásaimat, mert nem akartam, hogy a fiam lássa rajtam, hogy feszültebb vagyok a kelleténél. Nem az a fajta anya voltam, aki elrejtette az érzelmeit a gyerekei előtt, de nem szerettem, hogyha látják, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán. Mostanság kevésbé jól viseltem, ha felhők gyülekeztek a fejem felett és az életem több területén egyszerre köszöntöttek be kedvezőnek egyáltalán nem nevezhető változások… gyűlöltem, ha azzal kellett szembenéznem, hogy a szépen felépített életembe szúrós tüskeként hatolnak b a problémák és ha egyszerre több rossz dologra kellett koncentrálnom, akkor hajlamos voltam elveszíteni a fejemet. Legfrissebbként itt volt a falkatagok meggyilkolása, közben pedig meg kellett barátkoznom Kevin hirtelen titkolózásával, a lányom magába fordulásával és a fiam balhéival. Bár az utóbbira egy rossz szavam sem lehetett az utóbbi pár napban, furcsálltam is, hogy az arcán már begyógyultak a sebek és nem szerzett helyettük újakat. Talán meg kellett volna dicsérnem vagy éppen köszönnöm neki, hogy visszafogja magát, de amíg úgy közlekedik a házban, mint egy bérgyilkos, akinek az a dolga, hogy nesztelenül lépjen be a szobákba, csakis sóhajtani tudtam.
- Mennyit hallottál? – Kérdeztem rá rögtön és talán némi megrökönyödés is kiült az arcomra. Melyik szülő szeretné, ha a gyereke végighallgatna egy házastársak közötti veszekedést? Nem szerettem volna, ha Elliott belekeveredik a kettőnk dolgába, ezért reméltem, hogy nem sok minden jutott el a fülébe. Néhány perc kivételével tegnap inkább a passzív-agresszív énemet részesítettem előnyben, ezért bíztam abban, hogy talán megúszom a magyarázkodást, hogy mi kaptunk össze az apjával.
Elléptem a szekrény mellől, mert bár megfordult a fejemben, hogy némi whiskyvel csillapítom a kavargó gondolataimat, számomra az alkohol soha sem jelentett megoldást. Ugyanakkor megirigyeltem a fiamtól a kávét, ezért amíg Elliott elhelyezkedett a kanapén, én is öntöttem magamnak egy bögrébe a koffeines italból. Legalább volt fél percem arra, hogy vegyek egy mély levegőt és némileg nyugodtabban menjek vissza a nappaliba, félig-meddig megemésztve a kérdést, amit a fiam feltett.
- Miért nem jöttél be ahelyett, hogy hallgatóztál? – Leültem mellé a kanapéra, majd belekortyoltam a kávéba. Szerettem volna, ha Elliott igazán részévé válna a falkának, de mivel ő erre nem mutatott hajlandóságát, nem erőltettem rá az akaratomat. Tény, hogy még nem váltott ki az átkát és ha rajtam múlik nem is mostanában fog elszámolni egy ember életével, ám örültem volna neki, ha jobban kedveli a tágabb családját, akik a születése óta mellette álltak.

  40  ● ● coded by bryan


A hozzászólást Faye Charpentier összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Feb. 26, 2018 4:50 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Szomb. Feb. 24, 2018 8:25 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Mom and Me


Igazából ha belegondolok, anya élete sosem volt könnyű és bonyodalmaktól mentes, sőt - az ő helyében mások már fehér kabátban éldegélnének a gumifalak között. Talán csak mi, a családja könnyíthettük volna meg a hétköznapokat számára: naná, hogy ez is mindössze feltételes mód maradt. Apa sem épp a gondfeledt napok ígéretét tette le a kezébe, én meg főképpen. Bevallom az igazat: ha én lennék anyám, és lenne egy meglehetősen kezelhetetlen fiam, akkor összekötözve tartanám az ágy alatt, és csak az étkezések idejére engedném ki onnan. Igazából talán csak Dottie volt az, aki fenn tudta volna tartani anya lelkének kényes egyensúlyát, de ő az elmúlt időszakban még talán nálam is több fejtörést okozott nemzőinknek - igazából kissé büszke is voltam rá, hogy ezúttal nem én szolgáltatom apa és anya belépőjét a pszichiátriára. De bármennyire is nehéz idők jártak felettünk, azzal tisztában voltam, hogy a családunk egysége - veszekedések ide vagy oda - mentsvárat jelentenek mind a négyünk számára. Most viszont, alapul véve a tegnap estét, kissé úgy érzem magam, mint egy középkori várvédő, aki kiröhögi az ostromló sereget, és csak akkor esik le az álla, meg futkos kétségbeesve, mikor látja, hogy az ágyúzás csaknem ledönti a várfalat. Máskor is hallottam már anyát és apát veszekedni, de ez a tegnapi túlment minden határon. Amit hallottam, bőven elégséges volt ahhoz, hogy aggodalommal töltsön el - fogalmam sincs, valójában melyikük őrült meg. Ha igaz, amit anya apám fejéhez vágott, akkor nem lennék azon se meglepve, ha apa kinyírására küldte volna anyám a falkáját. Ha viszont anya kattant meg, akkor olyasmivel piszkálta apa lelkét meg pszichéjét, ami csak az ő fantáziájában létezett, amit uralma alá vont az a bizonyos zöld szemű szörnyeteg. És talán a legrosszabb, hogy még csak ki sem tudtam mutatni nekik a szorongásomat meg a nyugtalanságomat, mert rajtam van ez a rohadt kamaszság.
Megvárom, míg anya egy hirtelen elhatározással becsukja a kis bárszekrény ajtaját, és inkább kiutal magának egy kávét, a lelkem mélyén kicsit hálás is vagyok, hogy ad néhány másodpercet, hogy összeszedjem a gondolataimat, meg az önuralmamat, ami az elmúlt időszakban bámulatos fejlődésnek indult.
- Épp eleget hallottam - mormogom végül, amikor anya is leül, és várakozás teljesen néz a képembe. - Ha bekötött szemmel álltam volna az utcánkban is simán megtaláltam volna a házunkat, csak a hangokat kellett volna követnem - iszom bele a kávémba. Tépelődöm egy ideig, vajon rákérdezzek-e, hogy komolyan gondolta-e mindazon vádakat, amelyekkel apát tegnap illette, de egyelőre inkább jegelem a témát. Remélem a tegnapi cirkusz után sikerült lehiggadniuk, nem feszegetik a dolgot tovább, és nem kerül kenyértörésre a sor. Apám tíz évig nem volt szorosan részese az életünknek, de ha most eltűnne, akkor azt hiszem, jobban megsínyleném mint ahogy ezt bárki is sejtené - köztük én magam is.
Leteszem a szokásos bohócos bögrét az asztalra mikor kiürül, aztán keserűen elfintorodom.
- Kösz anya, de ezt a rögtönítélő bíróságot épp elég volt kintről is hallgatni. És amúgy is, nem szándékozom belefolyni a falka-dolgokba, addig legalábbis nem, amíg nem szükséges - azt, hogy talán még utána sem, inkább lenyelem. Tisztában vagyok vele, hogy nagyjából elvárás velem szemben, hogy idővel majd én vegyem át a farkasok vezetését, de kérdezte valaha bárki is, hogy van-e nekem ehhez kedvem, vagy affinitásom? Ki tudja, talán a normális meg nyugodt életet többre tartom majd a jövőben, mint hogy valamiféle képzeletbeli korona kerüljön a fejemre. - Bár ettől függetlenül véleményem azért még van - dobolok ujjaimmal a térdemen elég idegesen. - Ne haragudj anya, de eléggé felnőttem már ahhoz, hogy a szemedbe mondjam a gondolataimat. Szerintem a tegnap este és ma reggel jókora baklövéseket követtél el.



music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Hétf. Feb. 26, 2018 4:50 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Talán csak egy kávé hiányzott ahhoz, hogy jobb legyen a reggelem: sajnálatos módon kimaradt a felkelés utáni koffein, ahogy a reggeli is, de mivel a gondolataim százfelé cikáztak, az volt a legkisebb gondom, hogy nem ültem le a konyhaasztalhoz. Egyáltalán nem volt étvágyam és azt hittem, legalább egy fél órát eltölthetek egyedül, mielőtt egy újabb ménkő repült volna az égből a fejem felé, de sajnos csalódnom kellett, hiszen szinte rögtön az a hír fogadott, hogy a falkám két tagja meghalt az éjjel. Egészen pontosan, míg én a férjemmel veszekedtem és új értesülések szerint a fiam nagyjából végighallgatta, addig egy boszorkány kivégezett egy házaspárt. Kinek kell kávé, ha ezzel fogadják hajnalban?
- Nem újdonság, sokszor hallatszik ki az utcára a hangunk. – Halvány mosolyt ejtettem a fiam felé. Temperamentumos család voltunk, ami egyáltalán nem jelentett egyet azzal, hogy nem szerettük egymást, egyszerűen csak kevésbé tartottuk magunkban az indulatokat, mint mások. Legfőképpen én nem voltam híres a magamba fojtásról, bár ahhoz képest, amilyen régen voltam, rengeteget fejlődtem. Most leginkább az idegesített, hogy Elliott-nak vajon van fogalma arról, miért fejeztem ki a nemtetszésemet az apjának? Nem szívesen vitattam volna meg a gyerekemmel a témát, miszerint elbizonytalanodtam a férjem hűségében.
- Örülnék, ha érdekelnének a falka dolgai. – Mondtam őszintén, miközben törökülésbe gyűrtem a lábaimat és Elliott-ra pillantottam. Nem erőltethettem az ügyet és nem is fogom addig, amíg nem lebeg felettem a halál szele, Elliott nem váltja ki az átkát vagy történik bármi olyasmi, ami miatt pánikolnom kellene. Kevin lelkére kötöttem, hogyha engem előbb tesznek el láb alól, mint őt, akkor addig ő vezeti a falkát, míg Elliott fel nem készül az öröksége elfogadására. Nagyon reménykedtem benne, hogy ez a pillanat hamarabb fog bekövetkezni, minthogy én a föld alá kerülnék. Az viszont egyáltalán nem tetszett, hogy a fiam idegesnek tűnt és a szavai sem éppen jókedvtől voltak átitatottak… belekortyolva a kávémba pedig majdnem kiköptem az italt, amikor meghallottam, mit vágott a fejemhez. A szemeim elkerekedtek és kissé megilletődve néztem a gyerekemre, akit soha nem láttam még ennyire komolyan vizslatni az anyját.
- Ne kímélj. - Böktem ki aztán, majdnem megengedve magamnak egy sóhajtást. - Szerinted miben hibáztam?

  40  ● ● coded by bryan
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Szer. Feb. 28, 2018 3:39 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Mom and Me


Ha bárki is valaha azt merné mondani anyámra, hogy ő nem jó anya, sutba dobnám az elmúlt napokban tanúsított önmérsékletemet, és alighanem dagadtra püfölném az illetőt. Ő szerintem a legjobb anya, akit csak egy gyerek kívánhat magának - persze, minden gyerek így látja a saját anyját, legalábbis optimális helyzetben, de én ezt a tényt csakugyan, minden elfogultság nélkül is bátran állítani merem. Mióta megszülettem, igencsak tisztességesen próbára tettem az idegrendszerét, vagyis mondjuk úgy, inkább azóta, mióta dörmögősbe váltott a hangom, és kiserkend némi bajusz is az orrom alatt. Ennek ellenére sosem éreztette velem, hogy neheztel rám: mindig, minden körülmények közt számíthattam rá, és mindig is józan ésszel, beszélgetéssel igyekezett oldani a feszültséget, vagy megoldást találni a problémákra, mintsem büntetésekkel, vagy szigorral. Talán tudat alatt azért is fogtam magam vissza az elmúlt időszakban, hogy ezzel némán adózzak az idegei szakítószilárdságának, és kitartásának.
Most azonban előállt az a különös, és némileg kényes helyzet, hogy az elmúlt néhány napban anya valami oknál fogva kissé kibillent az egyensúlyából, és kezdte feladni a már-már legendás hidegvérét és türelmét. Legalábbis abból, amit tegnap este, és ma reggel volt "szerencsém" hallani, én erre következtetek. És mivel a lepcses számat, meg az igazmondásomat tőle örököltem, képtelen vagyok lakatot tenni a lepénylesőmre, és nem közölni vele a nem túl hízelgő véleményemet, hogy most jókora hibát követett el - mindkét esetben. A zavarosabb az, hogy ezt valahogyan el is kellene magyaráznom neki, lehetőleg anélkül, hogy belegyalogoljak az egójába.
- Valamennyire érdekelnek a falka dolgai. Legalábbis nagy vonalakban, és néhanapján - dünnyögöm. - De ha már rákérdeztél, akkor elmondom, mit is gondolok, és ez csakugyan összefügg a falkával, meg a velük való törődéssel - bámulom egy ideig a bögrémen vigyorgó bohócot, aztán kinyújtom a karom, és nagy tenyeremet anya kézfejére teszem.
- Remélem tudod, hogy egyáltalán nem áll szándékomban szemtelennek, vagy tiszteletlennek lenni veled. Épp ellenkezőleg. Csak hát, én talán kívülállóként némileg objektívebben látom a dolgokat. Plusz, nem vagyok már kisgyerek, használom az agyam, hogy néha gondolkozzam is, még ha ez nem is mindig egyértelmű. Az elmúlt 19 évben volt valami béke a városban. Ingatag, törékeny, de mégiscsak béke, a halál és a háború helyett. Nem tudom, milyen volt az az időszak, de nem is akarom tudni, és nem akarom, hogy nekem úgy kelljen élnem - rázom a fejem. - De azzal, amit te most tettél, alapjaiban rengetted meg ezt a békét. Persze, nem mondom, hogy legyintsünk rá, hogy megöltek két ártatlan falkatagot, és vigyorogva vonjunk vállat. De ha az erőszakra erőszakkal válaszolunk, annak mi lesz a vége? Megint csak vérontás. Igen, keressük meg a bűnöst. Tudjuk meg, ki volt az - de nincs jogunk szemet szemért alapon elvenni az életét. Bízzuk a megbüntetését másokra. Ha boszorkány, akkor a kovenekre, ha vámpír, akkor az Ősiekre. Megtartod a falka tiszteletét, nemcsak azért, mert nem hagytad megtorlatlanul két ember halálát, hanem azért is, mert nem engedtél elszabadulni egy olyan körforgást, amelynek nincsenek hősei, csak áldozatai. Ha most a farkasok megölik a tettest, bárki is legyen az, akkor a boszik vagy a vámpírok majd visszavágnak. Mi újra, ők újra, egészen addig, amíg el nem jutunk oda, hogy életveszélyben tengethetjük a napjainkat. Én nem akarok ilyen életet, és azt hiszem, Dottie sem. Tudom, hogy én még fiatal vagyok, és tapasztalatlan a világ dolgaiban, így csak annyit kérek, hogy gondolkozz el azon, amit mondtam. Megteszed? - veszem elő a bánatos kiskutya-pillanást: tudom, hogy anya annak még sosem tudott ellenállni.
- Ami pedig a tegnap esti veszekedést illeti apával - veszek nagy levegőt, mert ez a téma talán még kényesebb, mint az előző - szerintem hatalmasat tévedsz. Tudom, hogy nem volt mindig mintaférj, és mintaapa sem, de már hosszú ideje velünk van, hogy nekünk jó legyen, és tényleg nagyon igyekszik. Látom rajta, és tudom. És szerintem ezt igazából te is tudod. Sosem követne el olyan végzetes hibád, hogy megcsaljon téged, vagy más felé kacsintgasson. És ha te mégis ennek az ellenkezőjét hiszed, akkor azt hiszem, ez életed legnagyobb őrültsége, és hibája. Én hiszek apában. Higgy benne te is.



music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Pént. Márc. 09, 2018 7:04 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Nem hittem volna, hogy ilyen hamar el fog jönni a pillanat, amikor a fiam mondja azt nekem, hogy hülyeséget csináltam. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy örüljek vagy éppen ellenkezőleg, háborodjak fel? Némi magamba figyelés után rá kellett jöjjek, hogy az előbbi sokkal erősebben dolgozott bennem annak ellenére, hogy nem szerettem, ha bárki megkérdőjelezi a döntéseimet. Hozzá voltam szokva ahhoz, hogy az ötleteim és azok megvalósítása nem hamvában holt dolog, éppen ellenkezőleg, figyeltek rám azok, akiknek ezt kellett tenniük vagy esetleg maguktól választották, hogy meghallgatják mindenből az én verziómat is. Emellett persze én is hajlandó voltam figyelni mások véleményére… miért pont a fiamat ne hallgattam volna meg? Néztem őt, ahogy beszélt és miközben a szavai eljutottak a fülemig, majd az agyamig, rájöttem, hogy a gyerekem, akiről szerettem volna azt hinni, hogy élete végéig úgy bánhatok vele, mint egy totyogóssal, kezdett felnőni. Felháborodhattam volna, hogy mégis milyen jogon kérdőjelezi meg a döntéseimet, főleg azokat, amelyeket a falka ügyeiben hozok, de sohasem voltam ez a fajta anya,hiszen mindig örültem, ha a gyerekeim elmondják nekem, mit gondolnak, éreznek, mi nyomja a lelküket vagy éppen mitől boldogok. Az, hogy Elliott kifejezte a nemtetszését, talán egyfajta bizonyítéka annak, hogy elég jó anya vagyok.
- Nem fognak megölni senkit. – A szavakat kiejtve rádöbbentem, hogy a fiam szemében jelenleg egy önkényes halálosztónak tűnhetek és ez nagyon nem tetszett. Miután szinte azt mondtam a farkasoknak, hogy csináljanak a boszorkánnyal, amit akarnak, jelenleg jómagam is kételkedem az épelméjűségemben. Már akkor megbántam, ami kicsúszott a számon, amikor kiejtettem a szavakat, de bíztam abban, hogy a srácok is látták rajtam, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán... sajnos most nem igazán tudtam titkolni, hogy kezdek szétcsúszni és legalább egy problémától szeretnék nagyon gyorsan megszabadulni. Csakhogy, egyik bajom sem volt annyira kis kaliberű, hogy egyetlen, gyorsan meghozott döntéssel elintézhessem. - Tudják, hogy amit mondtam, nem azt jelenti, hogy... - Mély levegőt vettem. - Hogy öljék meg a boszorkányt, hanem hogyha esetleg rájuk támadna és nem látnak más utat a menekülésre, akkor a saját életüket helyezzék előtérbe. – Nehéz volt úgy megpróbálni előadni az általa hallottakat, hogy végül megértse, mi zajlott le bennem, miközben kimondtam a szavakat, főleg, mert én magam sem tudtam pontosan, mi történik jelenleg körülöttem. – Igazad van, lehet, hogy túlzásba estem. – Ismertem el halkan, némileg lesütve a szemem, mintha szégyenkeznem kellett volna előtte. Annyi mindent tudnék mondani neki, mesélni arról, hogy milyen volt a helyzet régebben és nagyon sok dologról hallgatnom is kellett, ha azt akartam, hogy valamikor még egyszer emberként tekintsen rám. Tettem dolgokat, amelyekre nem voltam büszke és soha nem raktam ki a hűtőre, hogy mindenki tudjon róluk. – De bízok abban, hogy a falka tagjai ismernek annyira, hogy értették, mit akartam mondani nekik… meg kell tudnunk, hogy az a boszorkány miért tette, amit tett, nem ülhetünk nyugodtan, míg ő meggyilkolja a farkasokat. – Szorosabbra fontam az ujjaimat a kávésbögre körül, mivel arra még inkább nem voltam felkészülve, hogy Elliott-al tárgyaljam ki az apjával való képzelt vagy valós házassági válságunk részleteit. A gyereknek úgymond semmi köze ahhoz, ha probléma van egy férj és egy feleség között, csak hát az én gyerekem már majdnem felnőtt és nem abból a fajából való, akit bármi hidegen hagyna.
- Az apáddal majd megoldjuk, bármi is legyen a jelenlegi helyzet, oké? – Halvány, biztató mosolyra húztam a számat, ami nem csak Ellie-nek, hanem saját magamnak is szólt. Szerettem volna hinni, hogy tényleg minden rendben lesz, de valami aljas hang belül azt súgta, hogy a mostani nehéz próbatétel lesz.
40 ● ● coded by bryan
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Vas. Márc. 11, 2018 10:44 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Mom and Me



Az elmúlt időszakban - értek ezalatt néhány évet - mindig is úgy éreztem, hogy erőteljesen imbolygok a kamaszkor és a felnőtt lét között, mint egy hajó, amelyet a hullámok dobálnak ide-oda a tenger szeszélyének engedelmeskedve. Most viszont, az utóbbi hetekben valahogy kezd benőni végleg a fejem lágya: ez nem azt jelenti, hogy olyan komoly lennék, mint egy plébános a mise alatt, hanem némileg másképp látok és gondolok dolgokat. Remélem, hogy előbb vagy utóbb anyának és apának is feltűnik ez a változás, de valójában ez nem is igazán számít. Az a fő, hogy én jobban érzem magam a bőrömben mint eddig, mintha sikerült volna horgonyt vernem a város néhol ingatag talajában. Lehet, hogy így kell igazán felnőttnek lenni?
A természetben alighanem kell lennie valamiféle egyensúlynak, mert ahogy az én talpam alatt szilárdul a föld - jelképesen - úgy anyáé alól mintha kissé kicsúszna. Hiába ad reálisnak tűnő magyarázatot, nekem inkább úgy szól, mintha meg akarná nyugtatni vagy engem, vagy önmagát.
- Tudom, tudom - mosolygok biztatóan, hálásan egyrészt anya őszinteségéért, másrészt azért, hogy akármilyen morcos is az elmúlt pár napban, az én hajamat most mégsem ordítja le a fejemről. Bár ez eddig sem volt példa a mi családunkban - szerintem sok gyerek összetenné a két kezét ha olyan szeretetteljes légkörben nevelkedne, ahogy nekem és Dottie-nak sikerült. - A falkát te ismered igazán, én nem. De hát, azt te magad is tudod, milyen a vérfarkas-önuralom. Én magam is remek példa vagyok rá, nem még azok, akik már kiváltották az átkot. Csak arra akarok kilyukadni, hogy mi van, ha valamelyiknek a kelleténél jobban elborul az agya, és másképp értelmezi az utasításodat? Végzetes hiba lenne - csóválgatom lassan a fejem, és fennakad a szemöldököm a csodálkozástól, mikor anya elismeri, hogy igazam van. Ebben a pillanatban jó lenne visszavedleni ötéves kisfiúvá, és belebújni a minden gondot feledtető anyai ölelésbe.
- Köszönöm - mondom őszintén, egy széles mosollyal. Nem cizellálom a dolgokat, ő maga is tudja, miért is mondom ezt. - Talán még soha nem ismertem el hangosan, de boldog lehetek, hogy te vagy az anyám - szorongatom a kezét még mindig, csodálom amiért felszisszenve még nem húzta el a markát az ujjaim közül. - Mi lenne, ha... szóval ha felhívnád őket, és adnál egy egyértelmű utasítást? Jobb lenne, ha a te fejed és akaratod után mennének, mintha önállósítanák magukat. Akkor itt kő kövön nem maradna - fintorgom el magam. Egy háború puszta gondolatának hatására is hideg szaladgál a hátamon fel s alá.
- Ami meg apát illeti - veszem aztán elő a másik témát, amitől megvan a veszélye annak, hogy anya átmegy oroszlánba - tudom, hogy ez a ti dolgotok. Nem akarok beleszólni, félre ne értsd. De akkor sem tudunk ebből kimaradni, ha akarnánk. Nyilván nem csak én hallottam a cirkuszt tegnap éjjel, talán Dottie is. És neki így is van elég baja... - nézek bele anya szemébe. - Kérlek, ha ne muszáj, ne kelljen most annak kitenni, hogy félnie kelljen, hogy széthullik a család. Azt már talán nem viselné el. És én is nagyon nehezen - csuklik el kissé a hangom. Noha rengeteget berzenkedtem az ellen, hogy apa itt legyen velünk, és milliószor hoztam tudtára, hogy neheztelek rá a tíz évért, amit nélküle kellett tölteni, ha most eltűnne az életünkből olyan lenne, mintha valaki levágná a fél karomat. - Szóval nem tudom, értesz-e bármit is abból az összevisszaságból, amit most dumálok, de csak annyit kérek, hogy ha nincs bizonyítékod, vagy tényleg kőkemény gyanúd, akkor ne bántsd apát. Neki is vannak problémái, hiszen annyi mindent megtesz értünk. Ha most hallgatsz rám anya, akkor kérhetsz tőlem cserébe bármit. Érted? Akármit. Csak ne hulljon darabokra a család, meg az egész tágabb életünk.


music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Pént. Márc. 16, 2018 7:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Egyébként sem volt szokásom a pókerarc, de a gyerekeim előtt főleg nem titkoltam, mit éreztem. Természetesen nem zúdítottam rájuk a saját problémáimat, de ha az anyjuk arcán nem látták volna megjelenni az érzelmeket, hogyan tanulhatták volna meg kifejezni a sajátjukat? Kezdtem úgy érezni, hogy elkezdett kifelé csúszni a lábam alól a talaj és ez már abba a kategóriába tartozott, amibe nem avattam be a gyerekeimet, akiknek megvoltak a maguk bajaik: Elliott a vérmérsékletével, a kamasz- és felnőttkor határán való táncolással küzdött, míg Dottie megtapasztalta, pontosan mit jelent az a bizonyos vérfarkas-gén, ami eddig csak lappangott benne. A gyerekeim bajai az én bajaim is voltak, képtelen voltam elvonatkoztatni tőlük, erre tevődtek a falkával kapcsolatos történések és nem hunyhattam szemet afelett sem, hogy Kevin annyira fura volt, amilyen már nagyon régen nem. Hiába próbálkoztam megtalálni az arany középutat a bajok és a stabilitás között, most nehezen ment és a fiam túlságosan szenzitív volt ahhoz, hogy ne vegye észre, hogy nincs minden rendben.
- Csodálatos alfa lesz belőled. - Büszke mosoly húzódott az arcomra, miközben hozzáérintettem a kezemet Elliot-éhoz. Nem titkolt vágyam volt, hogy egyszer majd a fiam lép a helyembe és most a szemeim is majdnem könnybe lábadtak. Tisztán látott, kívülállóként, hidegvérűen vizsgálta meg a dolgokat, nem úgy, mint én, aki egy veszekedés, a gyerekei bajai és a rossz ébredés miatt legszívesebben legyilkoltatta volna a fél várost. Húsz éve annak, hogy Elliott megszületett és én ennyi ideje fojtom el rendre magamban a túlságosan is indulatos, akár agresszívnek is nevezhető érzéseimet és gondolataimat. Sokat fejlődtem, csiszolódtam, lenyugodtam, de az alaptermészetem nem változott. Néha szükségem volt arra, hogy valaki nyakon öntsön egy pohár hideg vízzel.
- Ilyenkor nem tudom elhinni, hogy az én fiam vagy. - Apró kacaj tört fel belőlem. - A te korodban én... - Inkább elharaptam a mondatom végét. A szavak hirtelen törtek fel belőlem az Elliott-ra való rácsodálkozásom miatt, de nem szívesen meséltem volna neki a sötétebb napjaimról. A városban biztos eleget hallott már arról, milyen volt az anyja. - Szerinted pontosan mit kellene tennem? - Egy döntés megváltoztatása sohasem egyszerű, főleg nem úgy, hogy a lényege ugyanaz maradjon és közben ne tűnjön úgy, mintha túlságosan bizonytalan lenne a meghozója. Kíváncsi voltam, hogy Elliott mit tenne a helyemben, ha már úgy döntött, bele szeretne folyni ebbe az ügybe, de abban biztos voltam, hogy az apjával való dolgaimba nem akarom a kelleténél jobban belekeverni.
- Egyvalamit megígérhetek: a családunk nem fog felbomlani, oké? - Örökké rejtett félelmem lesz, hogy akkor homokszem kerül a gépezetbe, amit nem fog túlélni az összetartásunk, de egyenként is bíztam a családom tagjaiban, hát még együtt! - Dottie nem volt itthon tegnap este és azt sem hittem volna, hogy te belopózol a házba. Tényleg, nem úgy volt, hogy valamelyik haveroddal leszel? - Kérdeztem rá kitérve egy kicsit a témától. - De ha már Dottie is szóba került... - Sóhajtottam egyet. - Tudod, hogy nemrég esett át az első átváltozásán és szerintem még egyáltalán nincs felkészülve arra, hogy minden teliholdat farkasalakban töltsön, ezért is adott neki az apád egy gyűrűt... ettől függetlenül hatalmas változás ez neki. - A fülem mögé tűrtem a hajamat. - Szeretném, ha segítenél neki. A bátyja vagy, talán olyanokat is elmondana neked, amiket nekem vagy apádnak nem... megtennéd, hogy te is figyelsz rá? - Néztem kérlelően Elliott-ra.

  40  ● ● coded by bryan
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 17, 2018 3:56 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Mom and Me



Volt egy időszak az életemben, mikor hevesen kívántam, a családom meg én bárcsak két külön szigeten létezhetnénk. Vagy csak két különböző földrészen, lehetőleg úgy, hogy közénk essen az Atlanti-óceán. Aztán az elmúlt pár évben kibékültem a famíliám nem éppen mindennapi voltával, és a helyzetemmel, feladtam a vágyat, hogy messzire költözzem tőlük, mert rájöttem, hogy szeretem őket. Szeretem apát a határozottságával, a kivételes erőfeszítésével együtt, hogy belátta hibáját, és velünk akar élni. Férfi, aki a feleségéért és gyerekeiért él és tesz mindent - felnőve szeretnék olyanná válni, mint ő. Szeretem anyát, a bátor kiállását, a hatalmát, a tulajdonságát, hogy a szívét-lelkét kitépte volna a családjáért. Szeretem Dottie-t, a kamaszos hisztijeivel és durcáskodásaival együtt - néha tényleg nehéz lehet neki is elviselni engem. Mutasson bárki is olyan családot, ahol nincs ellentét két gyerek közt, pláne ha az egyik lány, a másik fiú, az egyik a mintagyerek, a másik a problémamágnes kategóriája. Jelenleg ott tartok, hogy ha választanom kellene a szeretteim, meg valami más, mondjuk egy hegyni gyémánt és a függetlenség között, habozás és hezitálás nélkül tolnám félre a gazdagság talmi csillogását, és állnék apa, anya és Dottie oldalára. De a távolabbi család igazából sosem volt a szívügyem, így némileg most is megkeseredik a szám íze, mikor szóba kerül a falka, és a jövőben betöltendő alfa-státuszom. Megkérdezte valaki tőlem egyáltalán, akarok-e vezetővé válni? Anya tudom, hogy szeretné a kezembe tenni a csapat irányítását, ha ő már kiöregszik a vezetésből, de én nem tudom, akarom-e átélni ezt a felelősséget. Persze lehet, hogy ez is olyan, mint a nekem nem tetsző ruha: nagy nyöszörgéssel, sóhajtozva bújok bele, és mikor már rajtam van belátom, hogy nem is áll rosszul. Azt hiszem a következő évek majd eldöntik, érdemes vagyok-e egy ilyen tisztségre, és a vele járó megtiszteltetésre. Ha nem, akkor nyilván van anyának olyan embere, akinek a kezébe nyugodt szívvel teszi le a falka jövőjét. Így hát inkább csak diplomatikus hümmögéssel reagálom le anya látható büszkeségét - nincs kedvem elvenni a jókedvét, pláne hogy az elmúlt néhány napban sok alkalma nem volt az örömködésre.
- Ne felejtsd el, hogy félig apa fia is vagyok - válaszolom aztán mosolyogva. Azt is mélyen magamba fojtom, mire gondolok anya félbeszakadt mondatát hallván. Hallottam régi történeteket, és anyámat valahogy nem éppen egy Teréz anyaként festették le bennük - néha amikor a fejemre olvasta múltbeli bűneimet, amiket a lobbanékonyság számlájára lehetett írni, kedvem támadt az arcába vágni, hogy bagoly mondja... az én koromban ő jóval vérmesebb volt nálam. Talán a józanságom, meg a minimális hidegvérűségemet apa génjeinek köszönhetem, ki tudja. Az sincs kizárva, hogy anyának van igaza, amikor foggal-körömmel, és minden létező eszközzel harcol a falka és a falka jogai mellett. Jaj, csak ne lenne ilyen nehéz ez az egész!
- Hogy mit kellene tenned? - visszhangzom a kérdést elgondolkozva. - Azt hiszem a helyedben sürgősen felhívnám az előbb itt lévőket. Utasításba adnám, hogy ne öljék meg a boszorkányt, csak fogják el. Elmondanám, hogy jóval nagyobb büntetés vár rá a halálnál, ha a sajátjai kezébe adod az ítéletet. Így nem azt fogják mondani, hogy inadba szállt a bátorságod, megtartod a tekintélyed, nem sodrod a néped háborúba, de nem hagyod megtorlatlanul sem két ember halálát. Én ezt tenném - válaszolom végül határozottan, és mikor szóba kerül apa, már nem csak határozottságot, hanem végtelen nyugalmat is érzek. Ha anya azt mondja, hogy megoldják a gondokat, akkor erre akár mérget is lehet venni. Amikor viszont sorra kerül Dettie, akkor eltölt a sajnálat - egyszerűen megőrülnék, ha azon kéne keresztül mennem, mint az alig 15 éves húgomnak, aki rohadtul nem ezt a sorsot érdemli az élettől.
- Nem tudom, min megy át Dottie, el sem képzelhetem. De azt tudnia kell, hogy hozzám bármikor jöhet, és bármikor fordulhat. Nem fogom sem elküldeni, sem kigúnyolni. Mellette állok, ha szüksége van rám - nyugtatom meg anyát. - Na persze, ezt neki is akarnia kell. Nem kényszeríthetem őt hogy számoljon be olyasmiről, amiről nem akar. Viszont... - vesztem el némileg a jelképes talajt a lábam alól - ha már a tanácsadásnál tartunk, kérdeznék valamit. Tudom, hogy igazából apával kéne beszélnem, de túl sokat nem látom őt mostanában, és hát te nő vagy... te igazán tudhatod, mi kell egy másik nőnek - jövök kissé zavarba. Kissé különös erről pont az anyámmal beszélni, de ő talán el tudja oszlatni a homályt meg a bizonytalanságot a fejemben.

music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Kedd Márc. 27, 2018 4:54 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

- Nem hittem volna, hogy valaha ilyet fogok mondani, de kész szerencse. - Félmosoly csúszott a számra. Amennyire hasonlítottunk Kevin-nel, éppen annyira különböztünk is és bár voltak napok, amikor hajlamos voltam azt hinni, hogy Elliott mindkettőnktől a rosszat örökölte, a fiam rendre bebizonyítja, hogy igenis ő az egyik legjobb srác ezen a világon. Mindig ügyeltem arra, hogy lehetőség szerint ne bélyegezzem rossznak: az én anyám felettébb nagyvonalúan jelentette ki párszor, hogy valószínűleg születésemkor az ördög bújt belém, én viszont nem szerettem volna ilyen ítéletnek kitenni a fiamat. Elliott hajlamos volt elvetni a sulykot és gyönyörűen feszegette azokat a bizonyos határokat, mégis, némi ráhatás és gondolkozás után rájött, hogy ideje lenne visszafogni magát. És ilyenkor úgy tudott viselkedni, hogy magam is elképedtem azon, hogy ő az én fiam.
- Felhívom őket. - Bólintottam egyet. Normális esetben alapjáraton úgy viselkedtem volna, ahogy Elliott mondta, de most szinte örültem annak, hogy elborult az agyam.. a fiam egy alfa fejével kezdett gondolkozni és hiába tudtam, hogy nincs ínyére, reméltem, hogy egyszer ráérez az ízére. - Köszönöm. - Hosszú időbe telt megtanulnom, hogy én is ember vagyok és hibázhatok. A fiammal beszélgetve viszonylag nyugodtabb lettem, hiszen a születése óta bennem élő érzelmeket csalogatta elő belőlem, miszerint történjen bármi, mi ketten itt leszünk egymásnak. Talán ez a család a világ legfurább családja, de az enyém. A gyerekeimért és a férjemért mindent meg fogok tenni, ami tőlem telik.
- Dottie szenved. - Nyeltem egyet. Mintha kést forgattak volna a szívemben, mégis ki kellett mondanom ezeket a szavakat. A sors most is megviccelt: azt hittem, a két gyerek közül először Elliott fogja kiváltani az átkát egy elfajult balhé miatt, mégis a vitákat szinte csak hírből ismerő lányom átváltozását kellett végig asszisztálnom nemrégiben. És a legszomorúbb az volt, hogy Dottie nem akart beszélni arról, mi történt, ami miatt farkassa kellett változnia. - Ki tudja, lehet, hogy ha jobban lesz, akkor rájön, hogy veled is beszélhet. És ha ez hamarább történne meg, mint hogy nekem elmondaná, mi történt, csak.. hallgasd meg. - Hozzá szerettem volna tenni, hogy amint megtud valamit, mondja el nekem, de reménykedtem abban, hogy Elliott magától is csicseregni fog. Ha nem.. az sem baj, az lenne a legfontosabb, hogy Dottie jól legyen.
Szinte el is felejtettem, miről volt szó, annyira meglepett Elliott kérése. Tisztában voltam azzal, hogy a fiam nagy nőcsábász, de engem nem igazán szokott beavatni az ilyen ügyeibe. Valószínűleg az apjával beszéli meg őket, úgy, ahogy Dottie hozzám jön, ha úgy érzi, valakibe éppen fülig szerelmes. - Egy lányról akarsz beszélgetni? - Hangot is adtam a meglepődésemnek, viszont mivel az arcomon kíváncsiság tükröződött, ő is rájöhetett, hogy nem a páni félelem és megrökönyödés dolgozik bennem. - Akkor komoly lehet a dolog. - Lehet, hogy egy lány keze van abban, hogy Elliott mostanában ésszerűbben viselkedik? Kinek írhatom a köszönőlevelet?

40 ● ● coded by bryan
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 31, 2018 3:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Mom and Me


Még a meglehetősen komoly, sőt komor téma ellenére is felnevetek, olyan jellemző anyára, hogy a legzordabb pillanatokat vagy dolgokat is képes humorral lereagálni. Más anyja már valószínűleg a pszichiátriai osztály fehér zubbonyait koptatná, ő pedig még a viccelődésre is képes.
- Kár, hogy az idegrendszeremet nem teljesen tőled örököltem - válaszolom aztán. Apám lobbanékonyabbnak tűnik, vagy tűnt, fiatalabb korában. Hozzá képest még én is kezdő vagyok, hallottam a történeteket amik nem éppen az önuralmának a dicséretét zengték. Ő nem csupán az átkot váltotta ki, jó néhányszor a halál szélén is táncolt amikor a veszekedések akár egy kés vagy más fegyver előkerülésének határáig elfajultak. Ami meg engem illet, nagyon sokszor úgy érzem, hogy nem csak a génjeik 50-50%-át örököltem, hanem tulajdonságaik mindegyikét. Egy szép nagy halmot alkotnak bennem, egy teljes káoszt, amiből nekem kell majd kiválogatnom, mit szeretnék erősíteni, és mit elfelejteni hátralévő életemben. Nem könnyű feladat, az biztos. Szerencse, hogy mind anya, mind apa támogatására számíthatok - bár hosszú időnek kellett eltelnie mire ezt felfogtam, és megértettem a mozgatórugóit a gondolkodásuknak, vagy éppen egy-egy, számomra túlzónak tartott tiltásnak.
- Ugyan már... - rázom a fejem, mikor anya megköszöni a tanácsomat és hozzáállásomat. A dolgok eddig általában fordítva történtek, ő próbálta a fejembe verni a normális viselkedés szabályait, amelyeknek nem lesznek átláthatatlan következményei. Kissé különös, hogy most szerepet cseréltünk, de nem tartok kiselőadást, mert néha bárki lába alól kicsúszhat a talaj. A felnőtt kor, vagy a felelősségteljes alfa státusz sem képez kivételt ez alól - ezúttal én nyújtottam lelki támaszt neki. Szívesen nyújtanék a húgomnak is, de ő mostanában olyan velem szemben, mint egy lakattal lezárt napló. Próbáltam már finoman célozni rá, hogy meghallgatom, ha valamit meg szeretne osztani velem, de még nem kért a segítségemből. Faggatni meg nem akarom, mert akkor lenne olyan hiszti, hogy biztos, hogy belehülyülnék, és ezt tőlem se kívánhatja senki. Mindenesetre tény, hogy megértem anya Dottie iránti aggodalmát, már csak azért is, mert szinte csodaszámba megy, hogy én, a balhék koronázatlan királya még mindig ember vagyok, a csendes, visszafogott, és mintagyerek húgom pedig kiváltotta az átkot, amitől apa és anya mindig is rettegtek.
Aztán a szó egy némileg kényesebb témára terelődik: a nőkre. Látom anya arcán a csodálkozást, és kissé el is pirulok. Nem szoktam vele megosztani a nőügyeimet, sokkal inkább apával, amolyan férfi a férfival-módon, de hiába tapasztaltabb apa nálam ilyen téren, egy nő fejébe ő se láthat bele, max tapogatózhat, mit gondolhatnak egész pontosan. Ezen a téren tehát okosabb, ha anya tanácsát kérem, még ha picit ciki is a helyzet.
- Öhm... de igen - köszörülgetem a torkomat zavartan. - Megismertem egy lányt. Igen, tudom - teszem hozzá gyorsan, még mielőtt anya megjegyezhetné, hogy ez nem nagy újdonság. - Nem tudom, hogy miért van így, de úgy érzem, ő az első lány, aki tényleg, igazán érdekel - mondom aztán őszintén. - Kedves, aranyos, szép, és okos. Így ezeket felsorolva nem is értem, mit eszik rajtam - ráncolom a szemöldökömet. - A lényeg, hogy nagyon szeretnék még találkozni vele. Tőle nem csak egy éjszakát akarok - pirulok el még jobban, szerintem még a nyakam is bíborlik. - Csak hát, néha elég fura érzésem van vele kapcsolatban. Még csak néhány hete ismerem, de már a múltkor arról beszélt, hogy mi lesz majd velünk a jövőben, meg tíz év múlva. Ettől meg halálra rémülök. Nem akarom, hogy eltűnjön mellőlem, de még csak 19 vagyok, nem akarok házasságra, meg távoli jövőre gondolni. Fogalmam sincs, hogy magyarázzam ezt el neki. Mit csináljak, hogy ne csesszem el az egészet? Kérlek anya, segíts. Mondj nekem valami okos dolgot - figyelek szülőanyámra olyan feltétlen bizalommal, ahogy csak egy gyerek képes a nemzőjére tekinteni.



music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Hétf. Ápr. 02, 2018 2:12 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Szívesen felnevettem volna Elliott kívánságán. Nagy bajban lennénk, ha azt az idegrendszert örökölte volna tőlem, amivel alapjában rendelkeztem. Én az ő korában sokkal, de sokkal rosszabb voltam, míg Elliott viszonylag kezelhető és tényleg az a legnagyobb baja, hogy néhanapján eldurran az agya és akkor verekedésbe keveredik, amik során szereti játszani a kiskirályt az erejének köszönhetően. Én húszévesen az egyik éjjel felgyújtottam egy házat, mert a benne lakó belém kötött. Akkor kezdett el igazán benőni a fejem lágya, mikor ő megszületett. Felelősséggel tartoztam érte és ez a felelősség teljesen másfajta volt, mint ami addig nyomta a vállam. Már nem engedhettem meg magamnak, hogy gyakran és túlzó módon átlépjem a határokat... és idővel a fiam is rá fog jönni ugyanerre. Legalábbis ezzel vigasztaltam magam. Addig viszont lesznek rosszabb és jobb pillanataink is: utóbbihoz tartozott a mostani is. Pár perccel ezelőtt legszívesebben szálanként téptem volna ki a saját hajam, de Elliott olyan hatással volt rám, mintha nyakon öntöttek volna egy pohár hideg vízzel. Kijózanodva, szinte már jókedvűnek éreztem magam és legszívesebben úgy gyűrtem volna magam alá a lábaimat és tördeltem volna az ujjaimat, mintha a legfrissebb pletykákat hallanám a legjobb barátnőmtől. Vagy éppen a lányomtól. Örültem, hogy Elliott megpróbál beleavatni egy lánnyal való kapcsolatába, még ha egyébként eléggé kikészültem, amikor rájöttem, hogy ő már nem az a kicsi fiú, akinek én szerettem volna hinni.
- Kedves, aranyos, szép és okos? Ha nem látnám rajtad azt, hogy be vagy parázva, megkérnélek, hogy mutass be neki. - Halványan mosolyogtam, bár belül vigyorogtam. Némi bizonytalanság is dolgozott bennem, hiszen.. őszintén, nem én vagyok a világ legjobbja, ha szerelemről van szó. Ennek ékes példája az apjával való kapcsolatom, aminek a részleteibe természetesen ő csak annyira volt beavatva, amit átélt és amire emlékszik.
- A legokosabb, amit mondani tudok, hogy védekezzetek. - Magam sem hittem volna, hogy egy hétvégi nap reggelén, a felnőtt fiammal szemben ülve egyszer ki fog csúszni ez a mondat a számon. Húsz éve vagyok anya és még mindig tartogat meglepetéseket ez a hivatás. Egyet biztosan tudtam: nem akarok nagymama lenni még legalább tíz évig. Bár az én életem egyik legjobb történése volt, hogy gyerekem lett, nem húszévesen kezdtem bele a családalapítás tervezgetésébe. - És az, hogy mindegyik kapcsolat alapja a kommunikáció és az őszinteség. - Komolyan gondoltam, amit mondtam, akkor is, ha kicsit viccesnek hangozhatott a számból azután, hogy tegnap az apjával ordibáltam. - Nekem nagyon sokáig tartott ezt megtanulnom és rengeteg viszontagságtól kímélhettem volna meg magam, ha előbb rájövök. - Ismét a kávémba kortyoltam, muszáj volt, hogy pörögjön az agyam és ne beszéljek hülyeségeket. - Mondd el neki, hogy kedveled, de szeretnéd, ha lassan haladnátok és megismernétek egymást, mielőtt tervezgetni kezdtek. - Mély levegőt vettem. - Aztán majd tényleg elválik, hogy mi lesz veletek. - Biztató mosolyt villantottam Elliott felé. Legszívesebben elkezdtem volna faggatni, de megpróbáltam visszafogni magam. - Szeretnél mesélni erről a lányról vagy ne kérdezősködjek?

  40  ● ● coded by bryan
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Vissza az elejére Go down
 

Faye and Elliott

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Alternatív játékok-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Vas. Nov. 11, 2018 5:36 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -



Nincs


Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 14 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
4
8
vámpír •
7
12
ősi vámpírok •
2
4
Vadászok •
1
4
Boszi / mágus
10
3
Vérfarkas •
5
9
hibrid •
2
1
vámpírboszi •
6
4
Animágus •
0
3
dhámpír •
4
2
tündér •
2
1
Farkasboszi •
2
1
druida •
1
3