Share | 

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Szer. Nov. 01, 2017 6:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

- Nem kell szépíteni, kicsit el is kényeztettelek. - Ha valamire, akkor arra büszke voltam, hogy mindig őszinte lehettem a fiammal, kimondhattam neki, ami belefért az anya-fia kapcsolat kereteibe. Kereteket tartottam a nevelésében, szabályokhoz kellett alkalmazkodnia, de ahogy öntudtára ébredt elkezdtem bízni abban, hogy megvan a magához való esze: nem kellett csalódnom, a szíve és az esze helyén volt, csak néha megcsúszott az önmegvalósítás és a morálok, szabályok összeegyeztetése.. oké, többször és intenzívebben, mint az átlag, de mit tehetnék? Én is ilyen voltam. Próbáltam figyelni rá, terelgetni, ám nem vághattam ki belőle a szívét és a lelkét. Nem akartam, hogy a gyerekem egy sorba beállítható robot legyen, éppen emiatt voltam vele néha megengedőbb és szerettem volna, ha saját maga tapasztalja meg, milyen a világ. Csak akkor rántottam nagyobbat a pórázon, amikor túlzásba vitte a szabadságot. - Azért nehezményezem, akárhányszor túltolod a dolgokat, mert tudom, hogy én milyen voltam a te korodban. Megértem, min mész keresztül. És igazából, az apád is. - Tényleg megértettem és reméltem, hogy ezt ő is tudja. Tizennyolc évesen, friss farkasként kerültem a falkába és lettem végül a vezetője, ám nekem nem volt meg az, mint ami neki. Az én anyám soha nem támogatott, sőt, sokkal inkább lehúzott és megfogadtam, ha egyszer gyerekem lesz, nem fogok ilyesmire vetemedni, hanem akkor is teljes vállszélességgel fogok állni mellette, ha rosszat vagy csak olyat csinál, ami nekem nem tetszik. Erről az elvemről a világ összes kincséért sem mondanék le. - Apáddal hiába hasonlítunk, szülőként mégis különbözők vagyunk... unalmas lenne, ha ugyanolyanok lennénk, nem? - Kevin-ből hamarabb jött ki a nagy fegyelmező, mint belőlem és mivel Elliott nem ehhez volt szokva, nem csoda, hogy nehezen viselte, ha az apjából előjött a kontrollmániájának ezen formája.
- Nem attól leszel jó vezető, ha szétversz egy whiskysüveget annak a fején, aki beléd kötött. - Egyszerre vontam össze a szemöldökeimet és kúszott halvány mosoly az arcomra. Szintén ismerős, nem egyszer törtem poharat vagy bármit mást embereken a kezdeti időszakomban, de most már bölcsebb voltam, fokozatosan jöttem rá arra, hogy az állandóan ezer fokon égés sokkal kimerítőbb és kevesebb eredményre vezet, mint a gondolkozás. - A taktika, a hideg vér és a megértés sokszor többet segít, mint a pofonok. - Persze, azokra is szükség van. Nem akartam álszent lenni, Elliott biztosan ezernyi történetet hallott rólam és arról, milyen voltam... és vagyok is. Ez a részem nem párolgott el teljesen, annyiban változott, hogyha előjött, sokkal veszélyesebb és intenzívebb volt, mint régen, pedig a forrófejűségemre régebben sem lehetett panasz. - Ha annak megfelelően szeretnél viselkedni, hogy milyen feladatok várnak rád a jövőben, csak egy dolgod van: feleslegesen ne keveredj bajba. Az erőfitogtatás a gyengék és a bizonytalanok eszköze. - Végigsimítottam a haján és egy csókot nyomtam a homlokára.

   40  ● ● coded by bryan
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Kedd Okt. 31, 2017 3:27 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Mother and son


19 éves vagyok - ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen egész eddigi életemet egy olyan helyen töltöttem el, amely bármely pillanatban detonációval fenyeget. Hallottam történeteket a régmúltból, hogy milyen hely is volt New Orleans amíg Marcel Gerard, meg a Mikaelsonok be nem tették ide a lábukat, és káoszba nem taszították. Hallottam a mocsárba űzött farkasokról, a magukat a város királyának képzelő vámpírokról, és hallottam anya stílusáról is, amellyel a falkát vezette, vagy éppen a sajátjait védelmezte. Hallottam - de látni nem láttam. De nekem sosem kellett félnem, vagy tartanom tőle. Bármilyen orbitális ökörségre is ragadtattam magam, mindig tudtam, hogy ha anyám elé állok, soha nem büntetés, vagy fenyítés, hanem egy ölelés lesz az osztályrészem.
- Tulajdonképpen te egy kis herceget neveltél belőlem - mondom aztán anyának. - Nem, félre ne érts. Nem az elkényeztetett, nyafogó fajtát, hanem azt, aki tisztában van azzal, hogy egy napon majd a helyedre fog lépni. Méltó akarok lenni hozzád, mert tudom, hogy téged becsül, és szeret a falka, és az egész város is. De ehhez az egész helyzethez - intek az ablak felé, utalva a kinti világra - szükség van a harcra is. Elmondhatok valamit, anya? - kérdezem. - Valamit, amit még eddig senkinek nem mondtam el - suttogom, fejem az övéhez dugva, és most olyanok vagyunk megint, mint kisgyerekként, amikor lelkesen beavattam a terveimbe: hogyan leszek majd milliomos nagykoromban, hogyan tervezek majd repülőt, és más hasonló, gyerekes ábrándozásokba. - Tudom, ez igazából hülye dolog, de néha talán azért is csinálok balhékat, hogy lássák: Elliott Godbert mindig kiáll az igazáért. Tanulják meg már most azok, akik valaha ez ellenségeim lesznek, hogy nem húzódok vissza a csigaházba. Egy vezetőnek ilyennek is kell lennie, nem? - kérdezem aztán. - Kiállni magáért, meg másokért is. Tudom, hogy ez az én utam. Egy nap majd a helyetekre állni. Szóval, valójában nem is keresem annyira, mert már megtaláltam, csak még nem indultam rajta el igazán - mondom elgondolkodva. Persze, felfogom és tökéletesen meg is értem anya hasonlatát, hogy milyen érzés lenne nekik végignézni, ahogy bajba keverem magam. Nekem még nincs gyerekem - és egy ideig még nem is tervezek - de nagyjából ilyen lenne nekem is azt látni, ha mondjuk Dottie kerülne jókora zűrbe. A szívem szakadna meg, mert nem tudtam tenni ellene semmit, vagy mert nem akadályoztam meg, ha lehetőségem lett volna rá. Különös egy helyzet az, amibe beleszülettem: egyrészt nem kéne bajba kevernem magam, másrészt viszont keménynek, határozottnak kell lennem, aki ha kell, méltóvá válik majd anya meg apa nevéhez. Hát, legyen ember a talpán, aki megtalálja itt azt a bizonyos határvonalat. Én még csak néha érzem a talpam alatt - a legtöbbször csak csapódok egyik parttól a másikig.
Aztán anya következő szavait hallva elönti az arcomat egy igazi, széles, és szívből jövő mosoly. Emlékszem arra az estére, mikor meghallottam anyától ezeket a szavakat: "bízz bennem, és tudd, hogy szeretlek". Talán 5-6 éves lehettem, de azóta is így kíséri végig az életemet ez a mondat, mint valami talizmán.
- Tudod, hogy bízom benned - bólintok. - És ha te mondod, elhiszem, hogy apa tényleg szeret engem. Vagyis, valójában tudom én a szívemben, hogy szeret - vallom be. - Ugyanúgy, ahogy én is szeretem őt. Csak néha úgy viselkedik, hogy pont az ellenkezőjét látom - túrok bele a hajamba tanácstalanul. - Fura, akármit is műveljek, te sosem viselkedsz úgy, hogy ne érezzem azt, hogy nem szeretsz engem. Nem értem, akkor apával miért van ez másképpen - ráncolom a szemöldökömet. Rájövök, hogy anyának még valamiben igaza van, és pontosan fogalmazott: a felnőttkor küszöbén táncolok. Talán ennek köszönhetően viselkedem ennyire szélsőségesen - egyszer idióta kamaszként, máskor meg felelősségteljes felnőtt férfiként. Mint akkor, mikor a hangom mutált. Egyszer élesen, kisfiús csengéssel szólt, máskor meg dörmögő basszus lett belőle, és idegesített, hogy rohadtul nem tudtam kontrollálni. Hát ez a kontroll-dolog még ma sem megy könnyen, csak éppen itt már régen nem a hangomról van szó.

music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 30, 2017 7:44 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Jelentőségteljes félmosollyal pillantottam Elliott-ra. Kételkedik abban, hogy meg tudom akadályozni az apját a varázserővel bíró Monk nyomozó eljátszásában? Hosszú és kemény vita lesz, de Kevin csak akkor követheti a fiunkat a mágia segítségével, ha megkötöz és bedob a szekrénybe, hogy ne tudjam kitekerni a nyakát... szóval, ha nyomozni akar a gyerek után, kénytelen lesz beruházni egy napszemüvegre és ballonkabátra. Egyébként, bíztam abban, hogy Kevin nem akarja rosszabbá tenni a saját helyzetét és nem húzza ki a gyufát még jobban Elliott-nál azzal, hogy az abszurd fenyegetését tettekbe fordítja: fogalmam sincs arról, hogyan fogom most megpróbálni elmagyarázni Elliott-nak, hogy az apja szereti őt és nem azért lett dühös vagy mond bármit, mert ki akar tolni vele, hanem azért, mert pontosan ismeri saját magát és engem is. Meg akarja óvni a fiunkat azoktól a hibáktól, amiket mi ketten elkövettünk.
- Attól, hogy az idegomlás szélén táncolunk miattad, még nem cserélnénk egy senkire. - Pillanatnyi boldogság járt át, amikor Elliott megszorította az ujjaimat. - A felnőttlét határán vagy, keresed az utadat... és nekünk, a szüleidnek látni, hogy bajba keveredsz, olyan, mintha hátratett kézzel kellene végignéznünk, ahogy belehajtasz egy szakadékba. - Nem tudtam jobb hasonlatot hozni. Elliott akárhányszor felszakadt szájjal jött haza az első kérdésem az volt, hogy mit rontottam el? A második pedig, hogy mit tehetnék? A harmadikról nem is beszélve, ami legtöbbször úgy hangzott, hogy: hogyan lehetnék következetes anélkül, hogy a fiam megutálna? Minden egyes nap új és új kihívások elé állított. Ezért szerettem őt annyira amellett, hogy mindig törnöm kellett a fejem valamin miatta. - Emlékszel mire kértelek egyszer? - Nem engedtem el a kezét, olyan volt, mint amikor kisgyerekként tett rossz fát a tűzre. Hiányoztak azok az évek, könnyebbek voltak, ám a mostaniakat sem cseréltem volna le... az életem része, hogy része legyen a gyerekem felnövésének. - Bármi történjen, bízz bennem és tudd, hogy szeretlek. - Nyeltem egyet. Számtalanszor kértem ezt Elliott-tól, hiszen nem tudhattam, mikor üt be egy olyan vészhelyzet, amikor ki kell bújnom abból a szerepből, amiben előtte tisztelegtem és meg kell kockáztatnom, hogy azt az oldalamat is lássa, amit nem reklámozok előtte szívesen. - Szóval, bízz bennem, ha azt mondom, hogy egyetlen dologban biztos vagyok: apád ugyanúgy az életét adná érted, mint a húgodért. Tőled közelebb senki sem tudna férkőzni a szívéhez. Te vagy az oka annak, hogy egyáltalán itt van és a családunk része. - Elliott nélkül nem lennénk itt. Nekem más lenne a férjem, ha lenne egyáltalán, a lányom meg sem született volna és most nem azért kardoskodnék, hogy kibékítsem a számomra két legfontosabb férfit. - Talán nem mindig találjátok a közös hangot és apáddal együtt szeretnénk azt hinni, hogy megfogható vagy olyan dolgokkal, amik kiskorodban elérték, hogy nyugton maradj, de... végeredményben csak próbálnánk visszafogni a nagy hibáktól. Talán nem kellene. - Bukott ki belőlem. Lehet, hogy hagyni kellene neki, hogy megtapasztalja, milyen igazából sérülni, pofára esni, szenvedni... de a szívem beleszakadna, ha azt látnám, hogy rossz neki.

   40  ● ● coded by bryan
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Vas. Okt. 29, 2017 3:19 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Mother and son


Csak egy fújással reagálom le anya ötletét, miszerint lehetnék először vámpírvacsora, majd potenciális vámpírjelölt, de nyilvánvalóan én kb olyan szinten gondoltam komolyan az egészet, amennyire ő maga is. Magyarul semennyire. Igazából nem is beszél most belőlem, csak a sértett önérzet, meg a totális elkeseredettség. Nagyon régóta fojtom már magamba a dolgokat, amik normális esetben kikívánkoznának, csak hát az ember az én életkoromban már felfogja, hogy a családi béke érdekében nem mindig vághatja az igazságot mások arcába. Viszont lenyelni sem lehet a sérelmeket a végtelenségig, mert előbb vagy utóbb az lesz a következménye, mint most: hogy egyszerűen gejzírként fog majd kirobbanni, és addig nem marad abba a felsorolásuk, amíg a legutolsó méltánytalanságot is fel nem böfögöm.
Nézem anyát, ahogy mellém ül, és tagadhatatlan az arcán a megrőkönyödés meg döbbenet. Valószínűleg ő maga sem tudja, hogy ennyi csalódottság és szomorúság ülepedett már rá a lelkemre, és most erőteljesen szembesülnie kellett az érzelmeimmel - még akkor is, ha talán felnagyítva adom elő őket. Vagyis, egész pontosan úgy fogalmaznék, hogy nincsenek ezek felnagyítva, csak éppen az érintett számára mindig minden seb jóval fájóbb, mint másoknak.
- Ez klassz, anya - biccentek komoran, mikor azt mondja, hogy nem fogja engedni apámnak, hogy olyan szélsőséges megoldásokra ragadtassa magát, mint a mágiával őrködés felettem. - Talán meg is ígéri, hogy úgy lesz, ahogy akarod. Aztán, hogy majd ez tényleg így lesz...? - marad a hangom vége a levegőben, befejezetlenül hagyva a mondatot. Bár ha apám nem akar egy ideig a küszöbön aludni, akkor tényleg visszafogja magát - ha anya kiakad, esküszöm durvább tud lenni, mint az egész New Orleans-i háború. Én magam még nem láttam ezen oldalát, csak hallottam a régmúlt híreit, de nem is szeretnék eljutni arra a szintre, hogy ilyen mértékben kivívjam a haragját.
- Nem akar rosszat - ismétlem anya után gépiesen. - Melyikünknek? Magának, vagy nekem? - kérdezek vissza. - Nézd anya - szorítom meg az ujjait finoman, mikor kezébe veszi a markomat, úgy, mint valamikor kisgyerek koromban. - Nem akarok családon belüli viszályt szítani, remélem elhiszed. Nem akarlak olyan helyzetbe sodorni, hogy választanod kelljen apa, vagy köztem. Azt mondod, apa szeret engem. De akkor miért nem viselkedik úgy, hogy érezzem is ezt? Tudom, hogy adok rá okot jócskán, hogy az idegösszeomlás szélére vigyelek titeket, de... - rázom a fejem tanácstalanul - de apa valahogy kevésbé érezteti velem, hogy a fia vagyok. Téged is állítottalak már nehéz helyzet elé, nem is egyszer, mégis érzem, sőt tudom, hogy szeretsz engem. És nem zsarnok módon, hanem tényleg figyelve rám. Sosem büntettél, vagy terrorizáltál. Most is lenne okod a haragra, te mégis itt ülsz mellettem, és most ugyanazt érzem, amit mindig is, hogy te vagy az, aki igazán megért engem, bármilyen is legyek. Sokat veszekszem Dottie-val, mert - sóhajtok akkorát, mint egy kisebb tornádó - mert tudom, hogy sosem fogok olyan közel állni apa szívéhez, mint ő. Ha apa tényleg szeret engem, akkor mindig szeretnie kellene, nem? Úgy értem, akkor is, ha nem olyan vagyok, mint amilyennek ő látni szeretne, vagy amilyennek elképzelt - bököm ki aztán az érzéseimet, amik már régóta fájnak - hosszú évek óta ülnek a lelkemen. - Ha annyira hasonlítunk egymásra apa, meg én, akkor miért nem ért meg engem jobban? - teszem fel aztán az elgondolkodtató kérdést. - Te okos vagy anya, sokkal okosabb és tapasztaltabb, mint én. Mondd el nekem, miért van ez így? Miért nem tudok olyan közel férkőzni apa szívéhez, mint a hugom? - hajtom le a fejem, mert nem akarom, hogy anya az arcomba lásson. Nem akarom, hogy bőgő gyereknek tartson, aki mindig könnyes, ha valami fáj.  
music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Vas. Okt. 29, 2017 12:53 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Egy pillanatra az ütő is megállt bennem Elliott megjegyzését hallva. Vámpírnak lenni? Az én fiam? Előbb halok bele a gondolatba, minthogy ilyen tragédia megtörténjen. Mióta megszületett óvom a vérszívóktól, ha csak a közelébe menne egy és rosszul állna a szemöldöke, azonnal kitépném a szívét a torkán keresztül. Erre Elliott azt mondja, könnyebb lenne neki vámpírként? A hiszti újabb szakaszához érkeztünk, amikor is ismét azt éreztem, hogy sokkal hamarabb dűlőre tudnék jutni egy ötévessel, mint a felnőttlét határán táncoló gyerekemmel.
- Ha gondolod odadobhatlak nekik, aztán majd meglátjuk, melyik élet jön be jobban. - A halvány mosolyomat csak azért nem tüntettem el az arcomról, hogy lássa, csak viccelek. Nem adnám semmiért és senkiért, történjen bármi... bár, az apjára vonatkozó szavai csak fokozták a mellkasomban tomboló szorító érzés, nagyot nyeltem, hogy ne vágjak rögtön a mondandójába. Amikor hellyel kínált, elfogadtam, hangtalanul ültem az ágyra és gyűrtem magam alá a lábaimat, figyelve őt, hallgatva, ami özönvízszerűen bukott ki belőle... majdnem eltátottam a számat. Olyan volt, mint az a végtelenül hülye játék, amit egyszer felhúztak és addig ütötte a kezeiben fogott cintányérokat, míg le nem merült. Mióta érlelődhettek benne ezek az érzések és gondolatok? Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy Elliott neheztel Kevin-re, amiért életének első tíz évében nem volt annyira aktív szereplője a mindennapjainak és Kevin is nehezen bírta a fiával való összecsapásokat, de... most csak reménykedni tudtam abban, hogy Elliott-ból mindössze a végtelen sértettség beszél és ennek hozományaként igyekezett az összes neki nem tetsző dolgot eszméletlenül felnagyítva a nyakamba önteni. Ezen önnyugtatásom ellenére persze szüntelenül ott lebegett előttem a kérdés: tényleg ennyire rossz élete lenne? Mit tettem, hogy így érezze magát? És mit tehetnék, hogy jóvátegyem a hibáimat?
- Ne aggódj, a varázslattal való nyomkövetéshez nekem is lesz egy-két szavam. - Soha nem engedném Kevin-nek, hogy ideáig vetemedjen, akkor sem, ha három hétig kell egyfolytában ordítanom vele, hogy megértse: vannak határok, amiket egyikünk sem léphet át és az egyik ilyen határ a fiunk magánélete.
- Elliott, apád nem akar rosszat neked... - Sóhajtottam egyet. - Ha úgy gondoltam volna, hogy rosszat tesz neked vagy nem fog figyelni rád eléggé és csak a levegőt szívja el előlünk, soha nem egyeztem volna bele, hogy velünk éljen. - Akármennyire szeretem is Kevin-t. Számomra a gyerekeim voltak az elsők, ha szemernyi, igaz kétely lett volna bennem, ami nem az egómból származik, az orrára csaptam volna az ajtót. - Mindig szeretett téged és mindig szeretni fog... az, hogy nem találjátok a közös hangot, nem jelenti, hogy ki akar tolni veled. - A kezeimbe vettem a fiam ujjait, aminek hatására még inkább éreztem azt a szeretetet, amit egyedül ő tudott kiváltani belőlem. És a húga, természetesen. - Ha kolonc lettél volna a nyakán, nem harcolt volna annyira érted, mint ahogy tette. És hidd el, kemény ellenfél volt. - Elliottnak eddig csak apró részleteket csepegtette abból, milyen volt Kevin-nel a kapcsolatunk a születése előtt és körül, na és persze utána, mert... eddig nem is igazán érdekelték a pontos részletek. Egyébként is elég kínos lenne ilyesmiről beszélnem vele. - Az a helyzet, hogy... túlságosan hasonlítotok egymásra. - Apró mosoly ült ki az arcomra, miközben a fiam vonásait vizslattam. Külsőleg, mint két tojás és belül sem sokban különböztek, mindössze annyiban, hogy Elliott az én tulajdonságaimat is magában hordozta, amitől még veszélyesebbé vált.

   40  ● ● coded by bryan
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Vas. Okt. 29, 2017 6:14 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Mother and son


A szemem sarkából anyára sandítok, ahogy belép a szobába. A négy fal között ugyan, hála a sötétítőknek, homály honol, de a folyosóról beszűrődő reggeli fény eléggé megvilágítja ahhoz, hogy lássam, nem tüzel harag az arcán, és reménykedem, hogy nem azért érkezett, hogy átvegye apától a stafétát, és folytassa azt, ami odalenn, a konyhában abbamaradt. Aztán az ajtó bezáródik, és már nem is látok belőle mást, csak körvonalakat, de ezt nem is bánom. Szeretem a sötétséget. Jó érzés feloldódni benne, belebámulni a feketeségbe, fürkészni a csendet, nagy titkok tudóját. Szeretem a sötétséget, mert az álmaim, és a homályban látott képek valahogy mindig sokkal szebbek, mint a valóság.
- Talán sokkal jobb lenne - válaszolom tompán anya szavaira, és egy percig nem viccelek, mikor ezt mondom. Ha vérszívó lennék, nem kötnének törvények. Tényleg tehetnék, amiben kedvem telik. Szabadabb lennék, mint most - minden szóba jöhető értelemben.
- Minek jött vissza? - tör ki belőlem olyan hirtelen, hogy fel is ülök az ágyon, mintha rugók, vagy éppen az indulat löknének a magasba. - Olyan jól megvoltunk nélküle! Csak mi ketten, meg Dottie... - túrok a hajamba. - Mióta visszajött, semmit nem csinál, csak folyamatosan kritizál. Nem csak engem, téged is, mert olyan, mintha azt mondaná, hogy tessék, a te nevelésed tehet róla, hogy ma ilyen vagyok - nyelek nagyot. - Miért szekál engem folyton? A gyereketek vagyok, de nem valami indigós, fénymásolt bábu! Húsz éves leszek, van saját akaratom, elképzeléseim, vágyaim, döntéseim. Ő meg bort iszik, és vizet prédikál, mert ő sem volt különb nálam az én koromban. Tudom, hogy nem könnyítem meg az életeteket, de... de tényleg azt hiszi, hogy majd ezek után fogom? - paskolom meg aztán az ágyat magam mellett, jelezve anyának, hogy rakja le magát mellém. Úgy, mint kiskoromban, amikor valami bánat ért, és mellém ülve megvigasztalt. - Igazából mindegy, ugye? - kérdezem aztán már csendesen. - Teljesen mindegy, hogy mit csinálok, vagy milyen leszek. Sosem fog engem úgy szeretni, ahogy Dottie-t. Ezért nem volt velünk kiskoromban sem. Ezért nem kért belőlem tíz hosszú éven át. És ha Dottie nem lenne, akkor talán most sem lenne itt - sóhajtok. - Tudod anya, amikor tíz éves lettem, és apa visszajött, sokszor feküdtem itt úgy, ahogy most, a sötétben, és álmodoztam. Egy másik családról. Ott voltál te, és egy férfi... valaki, aki nem az apám. Néha, amikor elfújtam a születésnapi tortán a gyertyákat titokban azt kívántam, bárcsak olyan családban élhetnék, ahol azt érzem, hogy a gyerek nem kolonc a szülője nyakán - villantok fel aztán egy szomorkás mosolyt anya felé - remélem érzi, hogy ez az utóbbi megállapítás nem rá vonatkozik. - Ez a mágiával követés is... beteges. Komolyan azt hiszi, hogy ehhez joga van? Ez olyan, mintha elolvasná a leveleimet, vagy éppen rám nyitna valami intim helyzet kellős közepén. Morbid, és gusztustalan, amit csinál. Jaj anya... - keseredem el teljesen, a tenyerembe temetve arcomat. - Egy biztos: ha valaha rájövök, hogy ezt tényleg megteszi, egyetlen percig nem maradok vele egy fedél alatt - teszem hozzá. Apám így sem a szívem csücske, és marha közel jár hozzá, hogy abszolút kikerüljön még abból a kevésből is. Aztán elhallgatok, és csak bámulom a szőnyeg sötétbe vesző mintáit, mintha azzal, hogy szinte vízesésként kiáradt belőlem minden panasz, lemerültem volna, mint egy rossz akkumulátor.
music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 28, 2017 6:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Miután körülbelül fél percig bámultam magam elé csendben, a konyhaszéken ülve, úgy döntöttem, a fiam után megyek. Gyűlöltem, amikor kilépett egy helyzetből anélkül, hogy megoldotta volna: ergo, rosszul viseltem a hisztijeit. Nem csak azért, mert ilyenkor Kevin-nel sem lehetett mit kezdeni és én sem tudtam eldönteni, Elliott mikor vette magára azt a szokást, hogy a konfliktusos helyzeteket hátat fordítással kell megoldani, hanem mert összefacsarodott a szívem, ha arra gondoltam, mennyire ramatyul érezheti magát a fiam ezen veszekedések után. Elég időm volt már hozzászokni ahhoz, hogy életem két legfontosabb férfija többször nem ért egyet, mint igen, mégsem tudtam megbékélni a helyzettel: akárhányszor veszekedni láttam őket legszívesebben visítani kezdtem volna, hátha észhez térítem valamelyiküket, esetleg mindkettőt... de erre körülbelül annyi esély volt, mint kislapáttal elkezdeni arrébb hordani a Mount Everest-et, úgyhogy megpróbáltam viszonylag kezelni a vészesebb szituációkat.
Kevin-t azért hagytam magára a konyhában minden szó nélkül, mert vele úgyis volt még beszélnivalóm a boszorkánykodásával kapcsolatban és mert ismert annyira, hogy tudja, először úgyis a fiam megbékítésével fogok próbálkozni. A vele való vitáim során bőven kiengedtem magamból azt a nőt, aki eredetileg voltam, Elliott-al pedig lehettem az a kedves anyafigura, akinek a tulajdonságait a születésével szedtem magamra. A gyerekeim felé annyi megértést és türelmet tanúsítottam, mint soha senki iránt, akkor is igyekeztem érzelmes szívvel hozzájuk állni, amikor szorosabbra kellett húznom a gyeplőt. A két oldalam összehangolása először kemény feladat volt, mára már hozzászoktam a saját kettősségemhez.
- Csak nem vámpírrá változol éppen? - Megkönnyebbültem sóhajtottam fel. Elliott durcás hanggal ugyan, de beengedett a szobájába, ahol a fényes folyosóhoz képest vágnivaló sötétség uralkodott, pislogtam párat, hogy hozzászoktassam a szememet az új fényviszonyokhoz. Lassan az ágya mellé lépkedtem, az elém táruló kép mondhatni tipikus volt, legtöbbször így találtam rá, ha sértődöttségében a szobájába vonult. Tiniként ugyanezt csináltam azzal a kivétellel, hogy az én hangomtól órákig csengett a ház és végül inkább összekuporodtam az ágyamon, mint végignyújtóztam volna rajta. Direkt nem szóltam mást, reménykedtem benne, hogy első körben ő fogja kibökni, mi esett neki legrosszabbul a lenti történések folyamán. Ha nem teszi, akkor jövök én.

   40  ● ● coded by bryan
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 28, 2017 2:42 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Mother and son


Azzal a szent elhatározással érek fel az emeletre, hogy meg kéne fogni a cuccaimat, csomagolni, és eltűnni innen a francba. Vannak barátaim, vagy épp női ismerőseim, akik ideig-óráig befogadnának. Ott legalább úgy élhetnék, hogy nem kell minden létező nap a szemrehányásokat hallgatnom, meg apa kötekedéseit lenyelnem. Ha csak róla lenne szó, gondolkodás nélkül meg is tenném ezt a lépést, de anyával meg Dottie-val nem lenne tisztességes. Szóval ez marad csupán egy gondolat szintjén, de hogy valamivel éreztessem a bennem mélyen megsértett méltóságot, meg dühöt, úgy vágom be a szobám ajtaját magam mögött, hogy beleremeg az egész emelet. Aztán mikor már a saját kis mikrovilágom négy fala ölel körbe, úgy kezdek el fel-alá járni a szőnyegen, hogy félő, előbb-utóbb árkokat fogok vájni a kárpitba - olyan vagyok, mint egy ketrecbe zárt farkas.
Esküszöm, még talán soha nem bántam meg egyetlen balhémat sem úgy, mint a tegnapit. Teljesen és tökéletesen belátom, hogy csakugyan túllőttem a célon, és a világ legnagyobb marhaságát csináltam meg - na nem a cirkusz miatt, hanem mert az erőmet használtam. Nem lett volna szabad. Igaza van apának és anyának, ezt egyetlen percig nem vitattam a konyhában sem. Ami kiborított, az apa hozzáállása az utóbbiakban. Tíz évig, tíz rohadt évig kellett nélkülöznöm az életemben, na meg persze anyáéban is. Hébe-hóba meglátogatott, de esküszöm, húsvét meg karácsony többször volt az életben, mint hogy őt láttam volna. Aztán a tizedik szülinapom táján visszaemigrált közénk, és most úgy csinál, mintha az elmúlt tíz évben zanzásítva akarná bepótolni mindazt, amit az életem első felében elhanyagolt. Tényleg nem fogja fel, hogy húsz év felé közeledem? Lehet, hogy anya elkapatott azon módon, hogy mindig is kissé hosszabb pórázra engedett, de ha apa el akarja kezdeni azt, hogy véleménye szerint bejelentési kötelezettséggel tartozom neki, hát akkor nagyon rossz lóra tett. Azon kéne pedáloznia, hogy valahogy semmissé tegye azt, amit elszalasztott - és ez nem a nevelésem, hanem az az apa-fiú kapcsolat, amely egész egyszerűen nincs meg köztünk. Félreértés ne essék, szeretem én apámat a magam módján, de ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor be kell látnom: jelenlétét a házban inkább csak elviselem, anya és Dottie miatt. Végülis anyám vele osztja meg az ágyát, Dottie pedig tényleg apja lánya - ők ketten mindig is hihetetlen módon megtalálták a hangot egymással.  
Meglehetősen gyorsan beleszédülök az ide-oda forgásba, így hát egy utolsó morranással berántom a sötétítő függönyöket, majd hanyatt vetem magam az ágyon, és két karomat a fejem alá tolom, aztán elkeseredve bámulom a mennyezet fehérségét. Az ördögbe is, az a lány aki ma este várt engem... megért volna még egy balhét. Kösz fater, hogy szétcseszted a lehetőségemet egy mámoros éjszakára. Vagy kettőre. Vagy épp egy kapcsolatra... nálam sosem lehet tudni, mi lesz egy randi vége. És amúgy is, a lányok szeretik a rossz fiúkat, nem? Anya rá az élő példa. Rám meg pláne buknak a bébik. Sajnos ha híre megy - egy ilyen kis városban hogyne menne? - hogy apa bekeményített, nem csak közröhej tárgya leszek, hanem a csajok az érdeklődésüket is eléggé el fogják veszteni irántam. Persze, kiskapuk tényleg vannak. Megadhatnám apának, amit kér. Sőt, láthatná, hogy hétszámra ki sem mozdulnék itthonról este - közben meg van a szobámnak ablaka, amin keresztül közlekedni lehet. Ha rájönnek sem számít, ennél többet már úgysem lehetek csesztetve, mint manapság.
Hallom fél füllel a morcos merengés közben is, hogy léptek közelednek az ajtómhoz, és csak reménykedni tudom, hogy nem apa jött utánam, hogy számon kérje rajtam a tisztelet hiányát is. Csak akkor lélegzem némileg könnyebben, mikor a halk kopogásban anyára ismerek - bár a pár perccel történt szavaimat illetően most nyilván tőle se várhatok túl sok megértést.
- Gyere be - dünnyögöm, aztán csendes megadással várom a sorsomat.

music: - | note: -

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Vissza az elejére Go down
 

Faye and Elliott

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Hatodik érzék
- minden, ami a szemnek láthatatlan -
 :: Jövő
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 23 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 20 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3