Share | 

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
bubblegum bitch ★ ☆ she wolf ★ ☆
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 13, 2017 10:37 am
Ugrás egy másik oldalra

Gratulálunk, elfogadva!
● ● üdvözlünk a diariesfrpg oldalán! ● ●

Kedves Nazira! 40

Bocsánat, hogy megvárakoztattalak, remélem nem haragszol! Viszont nagyon örülök, hogy nekem jutott a megtiszteltetés, hogy elfogadjalak, mert már nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen karakter fog kapcsolódni ehhez a csodálatosan fantasztikus archoz! Hatalmas rajongója vagyok a neked a vonásait kölcsönadó nőszemélynek és hát mi mást is lehetett volna hozzá csatolni, mint egy boszorkányt? 40

És micsoda különleges boszorkány vagy! Gyorsan szeretném megköszönni, hogy mielőtt bármit is teljesen megterveztél volna, egyeztettél velünk, hogy beleférnek-e az ötleteid a világunkba.. :hug: Szájtátva olvastam minden egyes szavad, az életed egyik legfontosabb és legszomorúbb mozzanatába tökéletesen beleszőtted a személyiséged főbb ismérveit. Őszintén? Nincs ember, aki hibáztatni azért, hogy megölted az anyád és a nővéredet, hiszen elvették tőled azokat, akiket a legjobban szerettél és akik a családod voltak, míg az a két nő, akikkel összekötött a vért nem tettek mást, mint szenvedést okoztak neked. Sajnálom, hogy anyád gyűlöletének és paranoiájának fogságában kellett felnőnöd és azt is, hogy végül ez a nő vette el tőled az édesapádat is. Mondják, hogy minden rosszban van valami jó: neked talán az, hogy olyan erőre tettél szert az állandó nyomás miatt, aminek a szükségességére egy kiegyensúlyozott élet során nem is gondoltál volna. Ellensúlyozza-e a veszteségeidet? Aligha. De talán elég ahhoz, hogy új életet kezdj, bármilyen nehéz lesz.

Nem is szaporítom tovább a szót, nincs miért feltartsalak, így utadra is engedlek. Menj, foglald le az arcodat és keress magadnak játszópartnereket! Jó szórakozást kívánok! 40


Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Keresem :
Tartózkodási hely :
the emerald city
Hobbi & foglalkozás :
bar owner, witch
Humor :
black as my heart



A poszt írója Nazira Moriarty
Elküldésének ideje Kedd Okt. 31, 2017 5:47 pm
Ugrás egy másik oldalra

Elizabeth Nazira Moriarty
● ● nomen est omen ● ●

136

storm with skin

seattle

Lana Parrilla

boszorkány

Naz

főállású boszorka bártulaj; korábban műértő, történész, geográfus

a karakterem saját; nyomokban GoT és OUAT elemeket tartalmaz


Születési idő, hely   USA, New York, Brooklyn; 1881. 05. 26.
Első átváltozás   -
Család   Nem véletlenül nem használom az Elizabeth nevet - anyám aggatta rám. Az én gyűlölt anyám - Bronagh Byrne-Moriarty -, akitől az életemet kaptam. Hálásnak kellene lennem? Inkább megölném a vén banyát, amiért a sötétségbe taszított.
A nővéremet - aki a mai napig a Byrne vezetéknevet használja - saját kezűleg öltem meg - ő pedig anyánk csavaros agyának-, és paranoiájának köszönhetően vámpírként tért vissza, és cseppet sem tette boldoggá a tény.
Életem nagy részét apámmal - William Moriartyval - töltöttem, akit valósággal istenítettem és bálványoztam.
Volt egy férjem. És volt egy fiam is. Múlt időben.

 

I was in the darkness, so darkness I became.

Annyi idő után idegennek érzem magamat Európában. A repülő és a vonat ablakából figyeltem a kivilágított utcákat és tereket, most pedig e fényekben fürdőzök. Évtizedekig nem láttam mást, csak a sötétséget, mely otthonommá vált. A végeláthatatlan szavannákat, és a dűnéket, melyek otthonomul szolgáltak. A tinta kék eget kémleltem, és a csillagokban kerestem a válaszokat az összes feltett-, és fel nem tett kérdésemre.
Választ persze nem kaptam.
De most... haza megyek. És nem a házra gondolok, London külvárosában, ahol éltem, hanem az otthonomra. A férjemre gondolok és a fiamra. A fiamra főleg, aki pár hónapja töltötte be a nyolcat. Lemaradtam az első szaváról, és lemaradtam az első lépéseiről is, ahogyan a rajzait sem láttam soha, és nem hallottam énekelni-, de még csak nevetni sem. Soha. Ez pedig mérhetetlen szomorúsággal tölt el. Elszakítottak a férjemtől is. Pedig abban, ahogy rám mosolygott, minden egyes alkalommal, amikor meglátott engem, volt valami, amire egy egész életet építhettünk volna.
Persze, ez az élet, és nem egy ostoba tündérmese, hamis ígéretekkel, ezt már régóta tudom.
Ahogy pár utcával a házunktól kiszállok a taxiból, valósággal mellbe szúr a hideg, és fojtogató módon csavarodik körém. Afrikában a forróságból táplálkoztam, és a dühből, a haragból, a bosszúvágyból, mely a bensőmet szántotta végig untalan, mellyel az egész világot felgyújthattam volna. Ez a pusztító tűz tartott életben, ez hajtott előre, hogy ne jó legyek, ne kiváló – hanem tökéletes. Olyan boszorkánnyá váltam, amilyenné anyám mindig is formálni akart engem. Az persze más kérdés, hogy ő ennek most nem örül annyira.
Ha idősebb és bölcsebb lettem volna, amikor ez az egész kezdődött, akkor a dolgok mélyére láthattam volna. Gyermekkoromban a nevetés és a hosszú, könnyed, ömlengő beszélgetések alatt végig feszültség rejlett, nemde? Nem... inkább valamiféle borzongás. Mint feneketlen árokba lekiáltott szavak, melyek titokzatosan, és sokkal bonyolultabb formában térnek vissza. Talán a hatalomvágy. Talán a félelem. Talán a harag. Talán mind, egyszerre.
Suttogás hallatszott a szalonból, én pedig végighallgattam, és máig emlékszem rá, bennem él, a zsigereimben, a kibaszott idegeimben hordozom, a koponyámban csengenek a fátyolos szavak. Anyám mestere kártyákat vetett. Pompás jövőt jósolt meg az anyámnak, hatalmas erőt, tekintélyt és hatalmat. De a kártyák mást is mondtak: sötétség és halál ígéretét hordozták magukban a lapok – anyám halálát, amit majd a kistestvér hoz el.
Nem osztottam meg senkivel sem, hogy mit hallottam. Talán csak dédelgettem e suttogás emlékét, mint valami rejtett titkot, abban bízva, hogy nem fog bekövetkezni. De megváltoztam. Aznap éjjel vettem észre, amikor imádkoztam anyámért – isten nem válaszolt.
Talán mindig bennem volt...
Az udvaron a földbe kisméretű lámpákat szúrtak, melyek megvilágítják a térkövekkel kirakott, keskeny utat. A fövenyen elsárgult, száraz falevelek haldokolnak. A nyár már egy ideje kifújta utolsó, elhaló lélegzetét, és most nem maradt más, csak a kopasz faágak, melyek az égbe karmolnak, és, mintegy repedésként éktelenkednek a ház udvarában.
Csend van. És sötét.
Megmagyarázhatatlan borzongás fut végig gerincfüzéremen, amikor belépek a házba. Van abban valami nyugtalanító, amikor az embert egy szívet melengető érzés helyett fagyos hidegség tölti el.
A szívem hevesen kalapál bordáim alkotta ketrecében.
- Nick? – kiabálok, miután letettem a bőröndömet az ajtóban, és leveszem a kabátomat. Semmi válasz. Talán már el is felejtette, hogy mennyire szeretem. Talán már nem is várt vissza engem. Talán már el is felejtett.
- Nick elment – a szívemet mintha satuba fogták volna, a levegő a tüdőmben reked, amikor meghallom a régről ismerős hangot -, és nem jön vissza többé – a nappali felé veszem az irányt, és felkészülök arra, ami fogadni fog. Felkészülök a felkészülhetetlenre. Arra, amire egészen idáig készültem. Most mégis olyan rohadtul gyengének és védtelennek érzem magamat az anyámmal szemben állva, aki ugyanezt mondta akkor, amikor a húgom meghalt, hét éves koromban. Csecsemőhalál – ezt is mondta, akkoriban gyakori is volt, én pedig naiv módon elhittem neki. Nem tudtam felfogni, hogy egészen pontosan mit jelent a halál fogalma, amit mára már olyan jól ismerek, ami a kísérőm lett, egyetlen társam az életben. Azt tudtam csak, hogy az én kishúgom elment. Eltűnt az életünkből és soha többé nem fog visszatérni, nem is hagyott hátra mást, csupán keserű emlékeket.
Hiányzott valaki, akit nem is ismerhettem meg.
- Takarodj a házamból – sziszegem az ördögi anyám pillantásába vájva az enyémet, ő pedig csak mosolyogva megingatja a fejét. Tenyeremben tűz lobban, mely kétes, haragosan derengő, és fenyegető fénybe vonja a nappalit.
- Nocsak – biccenti jobbra a fejét, miközben felemelkedik ültéből. – Valamire mégis csak vitted nélkülem. Kár, hogy így sem érsz semmit, ugyanolyan jelentéktelen vagy, mint, amilyen mindig is voltál, Elizabeth – a kandallópárkány peremét simítja végig, és a családi fotóinkat nézegeti. Olyan fotókat, amikben neki soha nem volt része. Anyám ugyanis gyűlölte az apámat. Büszke asszony volt mindig is, egy olyan ír varázslódinasztia sarja, akik oly’ annyira ügyeltek a vérük tisztaságára, hogy csak és kizárólag magukhoz hasonló családokból válogattak párt gyermekeiknek. A nagyszüleim, például, unokatestvérek, lévén nem akadt családunk igényeinek megfelelő pár egyikük számára sem. Azt hiszem, az anyám is inkább a saját kuzinjához vágyott, semmint Amerikába, egy fél-olasz mágus oldalán. - Valaki persze fényes keretbe foglalt téged, és a szívébe zárt, ahogy látom – dorombolja.
- Hol van Nick és Will? – szegezem neki a kérdést.
- Itt, nézd csak! – a sötétség tehet róla, hogy nem vettem észre. A nappali másik szeglete felé pillantok, ahova az imént intett, és bevilágítom a tűzzel a sötét helyiséget. Néma sikolyra nyílnak ajkaim, és a szívem... a szívem darabokra törik. A vérem a fülemben dübörög, egyszeriben az egész világ megrogy körülöttem. Fájdalmas, keserű ordítás szakad ki a tüdőmből, hogy az egész világ érezze a fájdalmamat, a dühömet, a gyűlöletemet, az égető érzést, amiben részem van. Elmondhatatlan, mindent felégető, mindent elsöprő, bensőmet mardosó harag lobban lelkemben, mely az egész testemet átjárja. A férjem a falra feszítve, testét felvágták, mint egy leölésre szánt állatét, belsőség és vér ömlött a padlóra. A fiam mellkasán skarlát lyuk tátong. Mindkettejük üveges tekintete vádlón szegeződik rám. Itt kellett volna lennem, akkor megvédhettem volna őket. Akkor most is élhetnének. Legalább ők élhetnének, ha én nem is.
Gyötrelmesen lassan fordulok anyám felé.
- Megöllek – karcos hangom fenyegetőn vágja a csend fátylát. Úgy indulok meg felé, mint egy elfajzott vadállat, mely legszívesebben feltépné, szétszaggatná, hogy vérében fürdőzzön, hogy felzabálja a szívét. Megragadom a torkát, úgy szegezem a falnak a boszorkányt, bal csuklóját bilincsként szorítják ujjaim, az arca mellé feszítem a végtagot. – Ez volt a kezdet. És most itt a vég. Emlékszel? – kérdezem, egyszerre utalva az égésnyomra a csuklóján, és a jóslatra is, ő pedig még mindig a képembe vigyorog, mire replikám bőrére feszülő tenyerem hevült érintése. Én égettem meg őt akkor is, éppen, mint most. Ez akkor történt, amikor megölte az apámat, az egyetlen mentsváramat, az egyetlen bástyámat, az egyetlen embert, akire nyomorult életemben számíthattam, azon az éjszakán, amikor én Európába készültem.
És azon az éjszakán egyszeriben kristálytisztán láttam mindent. Az anyám nem véletlenül foglalkozott annyit a nővéremmel, nem véletlenül tanította őt éveken keresztül, míg engem eltaszított magától, elnyomott, és már-már kitörölt az életéből, ezzel pedig a köztünk feszülő szakadék egyre csak szélesebb lett, áthidalhatatlan, és ledönthetetlennek tűnő falakat emeltünk magunk köré. És, mint utólag kiderült, az anyám a gyakori távollétei alkalmával önnön rokonait mészárolta le, mindenkit, egytől-egyig, aki a jóslatban elhangzott kistestvér szerepében tetszeleghetne. Húgait, öccseit, unokatestvéreit. A saját húsát, a saját vérét gyilkolta meg, mindegyiküket, aki elhozhatta volna számára a halálát. Félt. Rettegésben élt. Folyamatosan a háta mögé nézett, a válla fölött maga mögé pillantott, katatón kémlelte a sötétséget, és az árnyékban bujkáló, képzelt gyilkosokat. Sokszor hallgattam rendezetlen lélegzetvételeit és hevesen dobbanó szívverését; furcsa volt, mint egy törékeny állat. Olyan volt, mintha mindig egy kést rejtegetett volna a zsebében, arra várva, hogy mikor csaphat le. Arra is rájöttem, hogy azért félt annyira a saját házában, ahol biztonságban kellett volna éreznie magát, mert volt még egy kistestvér a családban, akivel még nem végzett, de meg kellett ölnie, meg akarta ölni.
És ez én voltam.
Csak akkor engedem el, amikor valamiféle mágikus erő elránt tőle, és előbb a szemközti falnak csapódik a testem, majd a földre rogyok, a férjem lábai elé, a vérébe mártózva, mintha az valamiféle harci festés volna. A nővérem is megjelent az ajtóban, aki idáig úgy bujkált a házban, mint egy patkány.
- Üdv újra a civilizációban, húgi! – rikkantja negédes hangon. – Nem gondoltam volna, hogy valaha visszatolod ide a képedet. Sőt, reméltem is, hogy majd csak akkor térsz vissza, amikor a drágalátos családod rohadni kezd – csevegő hangon trillázza.
- Kellemes érzéssel tölt el, hogy a földön látlak, csúszva-mászva, mint egy férget, Liz. Már csak könyörögnöd kellene. Nem, mintha az megmenthetne. Mert téged már semmi sem menthet meg, Elizabeth – sziszegi az anyám.
A szívem a bordáim alkotta ketrecének feszül, láncait, béklyóit cibálja, mint egy ragadozó – én pedig nem fogom vissza többé a bensőmben vehemensen pulzáló, mindent elsöprő tüzet, mely most valóságos földi pokollá fogja változtatni az egykoron imádott házamat, az otthonomat. Először a kandallóból törnek fel a lángnyelvek, de olyan magasra szöknek, hogy megolvasztják a képkereteket, és a fotók szép, lassan égni kezdenek, a falon kúsznak fel, és úgy terjednek, mint valamiféle gyilkos szepszis.
- A nevem Nazira, anyám, ezt vésd az eszedbe – felállok a földről, és a kezemre tapadt vért az arcomra kenem, ősi rítusoknál használt vevét, mely a kegyetlen és fájdalmas halált szimbolizálja – ez fogja táplálni a bennem lakozó, sötét mágiát, amit Afrikában vetettek el sötéten dobbanó szívemben, és, amely azóta megállíthatatlanul és rendületlenül burjánzik. Ősi mágia ez, olyan valami, amit a modern boszorkányok és varázslók nem ismernek, melytől rettegnek, és, melyet több száz éves VooDoo papoktól és papnőktől sajátítottam el. Látom az anyám és a nővérem arcán a meglepődést, amit az villanásnyi idő alatt fátylat borít rájuk, és a megrökönyödést, a félelmet, mely hirtelen úrrá lesz rajtuk. Errefelé a boszorkányok nemigen rajzolnak szimbólumokat sem, vérrel, akár a saját bőrükre. Hirtelen és vehemens kézmozdulattal, mágiával töröm ki az ablakot, melynek szilánkjai anyám húsába repülnek, felszakítva a bőrét, mélyen testébe fúródva, majd a következő mozdulatommal a falnak taszítom, a férjem mellé, hogy a nővérem felé indulhassak, aki megpróbál megállítani engem, de még mielőtt ezt megtehetné, a kezembe szökik a piszkavas – azt mártom a testébe, mintegy dárdaként merül el a húsból öntött testbe. Egyenesen bele, a szívébe. Átszúrt testéből lomhán kibuggyanó vér folyik a kezeimre – bemocskol. Bemocskolja a szívemet is. De nem tudok a testvérem szemébe nézni – e helyett az anyámra nézek. Folyékony, arany íriszeimet az ő hideg kékjeibe fúrom, éppen, ahogyan a vasat mártottam a nővérem húsába, aki élettelenül rogyik össze karjaimban, én pedig elengedem, hogy a földre zuhanjon élettelen teste.
Hátat fordítok nekik, mert tudom, hogy anyám mennyire nagyon gyűlölte mindig is, amikor az engedélye nélkül hátat fordítottam neki. Lépteim nyomán a ház szépen lassan lángokba borul: a függönyök, az ülőgarnitúrák, a fotók, a hitvesi ágyunk, a fiam játékai és rajzai, a lépcső és a korlát, a falakat nyalogatják a lángnyelvek, mígnem mindent fel nem zabálnak. Minden, minden idebent fog égni. És mindent, mindent felégetek magam körül.
Nem marad egyéb az életemből, csak hamu és pernye.
Némán sikító árnyalakok, és a bosszú édes íze a számban.
(...)
Ennek immár négy éve. Soha nem felejtettem el, amit Afrikában tanultam, nem is felejthetem el, hiszen a törzs sámánja, az az ős öreg VooDoo pap rám tetoválta. Fekete mamba – ezzel a névvel illettek engem, és ez is lett az én, személyes vevém, jelképem. Nem fogom elfelejteni a férjemet, és a fiamat sem, akiktől még csak el sem búcsúzhattam. Nem fogom elfelejteni, amiket az apám tanított: a mágiáról, az életről, a feltétlen szeretetről. És azt sem, amit anyám tanított – a szeretet gyengeség. És nem felejtettem el a jóslatot sem, ahogyan abban is biztos vagyok, hogy az anyám valamilyen úton-módon túlélte a bosszúmat, a gyilkos merényletemet, amit elkövettem ellene azzal, hogy megöltem a kedvenc lányát, az egyetlen lányt, akit elismert sajátjának, a nővéremet. Nem hiszem, hogy a tűz martalékává vált, de, ördög látja lelkem, bízok benne, hovatovább teljes bizonyossággal tudom, hogy nagy fájdalmat okoztam neki azzal, hogy megöltem a testvéremet, a katonáját, a csatlósát, egyetlen, hű társát, bizalmasát – egyetlennek nevezett gyermekét.
Seattle-be vitt az utam, és egy bár fenntartásából élek legfőképpen.
- Gyönyörű a szeme – mondja, nekem címezve a férfi a pult túl oldaláról, míg én mosogatok. – Biztosan az édesanyjától örökölte.
- Nem – ingatom meg a fejemet, miközben a poharakat és a szesszel telt üvegeket pakolom a helyükre. – Az apámtól.
- És az ajkait, a mosolyát?
- Azt is az apámtól
– felelem, blazírt képpel.
- Na, és ezt a makacs távolságtartást? – csak most nézek rá, egyenesen a lélektükreibe. És nevetek. Hangom, akár a jégszilánkokra csorgatott méz.
- Azt az anyámtól.



A hozzászólást Nazira Moriarty összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Dec. 09, 2017 9:10 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
 

nazira moriarty

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Az alkotás metafórája
- alkoss karaktert -
 :: Halhatatlan évek :: Boszorkányok
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Csüt. Dec. 14, 2017 7:00 pm
Csüt. Dec. 14, 2017 6:30 pm
Csüt. Dec. 14, 2017 12:22 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 17 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 16 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3