Share | 
A topik címe: Elena & Stefan /After I've lost my memories

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :

the story of my life i take her home, i drive all night to keep her warm and time is frozen

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
▼ mystic falls ▽
Hobbi & foglalkozás :
▼ i am a super busy guy ▽
Humor :
▼ dry like the sahara ▽



A poszt írója Stefan Salvatore
Elküldésének ideje Yesterday at 1:01 pm
Ugrás egy másik oldalra


[You must be registered and logged in to see this image.]Elena arcára volt írva, hogy nem szeretett volna ennek a helyzetnek a részese lenni. Ki hibáztatná? Nincs ember, aki azt kívánná magának, hogy a velejéig romlott hasonmása egy rosszabb pillanatának köszönhetően elé álljon, mélyen a szemeibe nézzen és rávegye, hogy elfelejtse azt a személyt, akit mindenkinél jobban szeret. Belegondolni sem tudtam, mit érezhet a lány: hatalmas ellentmondások dúlhattak benne, hiszen az agya azt súgta, hogy gyűlölnie kell a testvéremet, míg talán a szíve mélyén érezte, hogy igazából milyen szálak fűzték hozzá… csakhogy az igézés az egyik legerősebb varázslat a világon, a megtörése hatalmas erőfeszítésekbe került és ha Elena képtelen emlékezni, Damon pedig bevágta a durcát, akkor ők ketten nem fognak egyhamar zöldágra vergődni.
- És most? – Kérdeztem rá, miután végighallgattam, hogy milyen volt a legutóbbi találkozásuk. Elena őszintén elmondta, mi történt, de ő egyébként sem volt az a füllentős típus. Mindig beismerte, ha hibázott, sőt, néha feleslegesen küzdött a lelkifurdalással. Lelkiismeretes lány volt, akinek a szívében szinte csak szeretett létezett: a bátyám egyik magának keresett balszerencséjének következménye volt, hogy Elena iránta táplált némi dühöt. Ezen nem lehetett csodálkozni, hiszen Damon egy időben mindent elkövetett annak érdekében, hogy érzéketlen és nemtörődöm bunkónak tűnjön és sajnos ennek a viselkedésnek a következményei ma is visszaütöttek. – Ha belegondolsz, így, hogy nem áll előtted, nem látod őt és nem hallod a hangját, mit érzel? Ugyanolyan gyűlöletet érzel iránta? – Kíváncsi voltam, vajon ha kettesben vannak, az fokozza az igézés hatását és ha kicsit nyugodtabb környezetben van, akkor talán jobban el tud vonatkoztatni attól, hogy gyűlölnie kell a bátyámat? Tudományosan megalapozatlan képzelgés volt részemről, ám ha más nem, legalább Elena kiadja magából azt, ami a szívét nyomja. Bevallom, pár évvel ezelőtt titkon örültem volna neki, ha nem lát mást Damon-ben, mint egy szörnyeteget, de ma már tudtam, hogy őket egymásnak teremtették, ezért kötelességemnek és jó baráthoz, valamint testvérhez tartozó feladatnak éreztem, hogy segítsem a kettejük újbóli egymásra találását.
- Érthető, hogy megijedtél. Megcsókolt valaki, akiről nincsenek jó emlékeid. Senki sem repesett volna a boldogságtól a helyedben. – Belekortyoltam a poharamba, amiben egyszer-kétszer meglötyögtettem a vacsorának szánt vért és sóhajtottam egyet. – Damon bezárkózott a szobájába… legalábbis azt hiszem, mivel egész nap nem láttam. Nem jól viseli, az tény. – Néztem ismét Elena-ra. – Viszont azzal nem mész semmire, ha magadat hibáztatod. Nem te tehetsz arról, hogy a hasonmásod úgy döntött, szórakozik egy kicsit. – Felhorkantam. Mennyire szemétnek és élettelennek kell lenni ahhoz, hogy ez legyen a legjobb móka, amit kitalálhatott magának? – Várjatok egy kicsit, hátha mindkettőtökben letisztulnak kicsit az érzelmek és nyugodtabban tudtok leülni beszélgetni. – Damon vehemens alkat és lehet, hogy én is hozzá hasonlóan reagáltam volna, amiatt lehetett jó ötlet várni egy kicsit. Remélhetőleg addig nem csinál semmi hülyeséget és Elena sem őrül bele a kettős gondolataiba.


:033:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls



A poszt írója Elena Gilbert
Elküldésének ideje Szomb. Aug. 11, 2018 6:18 pm
Ugrás egy másik oldalra



Elena && Stefan

[You must be registered and logged in to see this image.]
Tudom, hogy Stefan valószínűleg csak vigaszból mondta azt, amit, és ez jól esett, mindennél jobban, habár a szavaiban hinni képtelen voltam. Hálás, ám szomorú mosollyal pillantottam rá, majd aprót ráztam a fejemen.
- Azok után, amiket a fejéhez vágtam… nem, valószínűleg már kicsit sem hisz ebben – nevettem fel kissé hisztérikusan, ahogy ismét eszembe jutott az a bizonyos találkozó, s nem tudtam, hogyan kezeljem a szívembe nyilalló fájdalmat. Hajamba túrva dőltem hátra a kanapé támlájának, miközben igyekeztem elnyomni magamban a kétes érzéseket. Borzalmasan nehéz volt a folyamatosan feltörő utálatot elnyomni magamban, túlságosan frissek voltak még ezek az érzések, ami gondolom amiatt volt, hogy maga az igézés is nemrég történt csak. Mindig emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy valójában nem utálom Damont, sőt, pont az ellenkezőjének kellene igaznak lennie, de olyan, mintha valami gátat szabna a fejemben annak, hogy pozitívabban lássam Damont. Így hát igyekeztem semleges maradni, de ez sem volt feltétlenül egyszerűbb.
Amikor Stefan arról a bizonyos találkozásról kérdezett, egy hangos sóhaj hagyta el az ajkaimat, majd bűnbánóan elfordítottam a tekintetemet róla. Nem esett nehezemre magam elé idézni, hogy mit éreztem akkor, amikor beszéltem Damonnel, amikor megláttam őt, amikor a közelemben volt… amikor megcsókolt. Ugyanis az nemcsak az utálat volt. Még így is, hogy elvileg utálnom kellett volna őt, vonzódtam hozzá, én mégis eltaszítottam őt magamtól. Elmondani nem tudom, mennyire rosszul érzem magam amiatt, ahogy viselkedtem vele, de Stefan megérdemelte, hogy megtudja az igazságot. Anélkül egyébként sem tudott volna segíteni sem rajtam, sem Damonon.
- Úgy bántam Damonnel, ahogy egyáltalán nem érdemelte meg. Akárhányszor ránéztem, azt láttam magam előtt, ahogy kitöri Jeremy nyakát, vagy ahogy más szerettemet bántja. A gyűlölet csak úgy tombolt bennem, képtelen voltam elhinni, amikor azt mondta, szerettük egymást. Nem tudtam, vagy inkább nem akartam elhinni, de a szívem mélyén tudtam, hogy igazat beszél… Teljesen össze voltam zavarodva. Az egyik részem azt szajkózta, hogy utálnom kell őt, mert egy szörnyeteg, de közben valamiért… vonzódtam is hozzá. Nem tudtam jól kezelni a helyzetet, egyáltalán nem… - magyaráztam Stefannak hol ránézve, hol elbámulva valamerre a feje felett. Először féltem elmondani neki mindent, de ő nem szakított félbe egyszer sem, az arcán sem látszott az, hogy elítélt volna azért, ahogy viselkedtem, vagy ahogy éreztem a bátyja irányába, és ez megnyugtatott. Mindennél jobban.
- A legrosszabb azonban az volt… hogy megcsókolt. Én pedig, nem is tudom, miért, talán megijedtem a saját érzéseimtől, de ellöktem magamtól, és azt mondtam neki, hogy jelenleg csak utálatot érzek iránta… - vallottam be a lehető leghalkabban azt, amit a legjobban bántam az egész találkozóban. Hiszen egyáltalán nem volt igaz…
- Teljes jogos, hogy Damon utál, és kerül, amennyire tud – sóhajtottam fel, amint befejeztem a találkozónk összefoglalóját, majd tanácstalanul Stefanra néztem. Nem mondtam ki, de a tekintetemmel egy elég egyértelmű kérdést sugalltam: „Ezt jól elrontottam, ugye?”



||music:[You must be registered and logged in to see this link.]|| Remélem minden jó 40   || [You must be registered and logged in to see this link.] || [You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :

the story of my life i take her home, i drive all night to keep her warm and time is frozen

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
▼ mystic falls ▽
Hobbi & foglalkozás :
▼ i am a super busy guy ▽
Humor :
▼ dry like the sahara ▽



A poszt írója Stefan Salvatore
Elküldésének ideje Hétf. Dec. 25, 2017 3:33 pm
Ugrás egy másik oldalra


[You must be registered and logged in to see this image.]Nem hittem volna, hogy el fog jönni a pillanat, amikor nem fogom várni az Elena-val való találkozást. Túlságosan nehéznek tűnt szembenézni a lánnyal, aki egy bosszúálló ősének köszönhetően elveszítette az emlékeit és ezzel együtt kitörlődött a fejéből, hogy szerelmes egy férfiba, aki nem mellesleg a bátyám. Mi másért jött volna? Furcsa, de a barátságunk ezekre a szürreális helyzetekre is kiterjedt, hogyha igényelte, akkor nem hagyhattam egyedül a gondolataival és az érzéseivel. Én magam azért nem akartam felkeresni, mert fogalmam sem volt arról, mennyire van összezavarodva és egyáltalán kíváncsi-e bármelyik Salvatore-ra: elképzelni sem tudtam, mi tombolhat benne és az emlékei hiánya miatti kétségbeesése melyik fázisában fog bekopogni az ajtón. Szinte még friss volt a bányatóból való szabadulásom utáni emlékezetkiesésem... senkinek, a legnagyobb ellenségemnek sem kívánom a sötétben tapogatózást, a totális bizonytalanságot és a másokra való ráutaltság teljességét. Azokban az időkben fogalmam sem volt arról, ki vagyok, milyen életem volt, kik azok a személyek, akik rám mosolyogtak és rosszulesett nekik, ha én nem viszonoztam a gesztust vagy nem rémlett fel, hogyan kellene válaszolnom egy-egy kérdésükre vagy miképpen kellene rájuk néznem. Az egész egy hatalmas gödör volt kapaszkodó nélkül. Elenának talán könnyebb a helyzete, ő "csak" a Damon-ről szóló emlékeit veszítette fogódzkodónak pedig ott volt neki Caroline, Bonnie és én is, ám sajnos mi sem mondhattuk meg neki, mit érezzen és nem kelthettük fel benne azokat a szikrákat, amelyek a felismeréshez vezettek. Erre egyedül a bátyám lehetett képes, ha egyáltalán lehetséges az igézés ilyen módú megtörése.
- Szerintem Damon is tudja, hogy elhiszed, hogy szeretted. - A tudás elvétele messze nem a legkegyetlenebb dolog volt az igézésben. Az érzelmek eltűnése sokkal jobban fájt, főleg, ha fejben tisztában volt a dolgokkal a személyt. Elena-n tükröződött a kétségbeesés, egész testében tombolt a feszültség és a tanácstalanság, ahogy pedig visszahuppant a kanapéra a belőle feltörő sóhaj akár el is fújhatta volna az asztalt a helyéről. Fájt így látni. Nem ezt érdemelte.
- Mindenki tudja, hogy így van... mi történt a találkozásotokkor? - Damon nem mesélt róla, egyetlen szót sem tudtam kihúzni belőle. Elena talán beszédesebb lesz. - Mit éreztél akkor, amikor beszéltetek? Amikor ránéztél és ő hozzád szólt? Akkor is egyedül csak üresség volt benned? - Kérdeztem rá egyenesen. Vajon mi igézhettek belé? Annyira erős lenne az elfedés, hogy annak az elemi szerelemnek a szikráját sem érzi, ami Damon-höz fűzte? Talán most még így van, de egy kis segítséggel, beszélgetéssel és idővel, ami a bátyámmal tölt, elindítható lenne egy folyamat.


:033:  
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls



A poszt írója Elena Gilbert
Elküldésének ideje Vas. Nov. 19, 2017 1:23 am
Ugrás egy másik oldalra



Elena && Stefan

[You must be registered and logged in to see this image.]
Habár nem telt el sok idő azóta, hogy beléptem a házba, és helyet foglaltam a nappaliban, mégis olybá tűnt, mintha már ezer éve lett volna az, hogy itt ültem a nappaliban, arra várva, hogy megjelenjen Stefan. Mert közben végig mindenféle üldözés elmélet fogalmazódott meg bennem, s hiába próbáltam meg lenyugtatni magam, a gondolatok csak úgy kergették egymást a fejemben, én pedig képtelen voltam gátat szabni nekik. Csak ott ültem, egyre idegesebben, mintha a saját halálomra vártam volna, még ha tudtam is, hogy Stefan vélekedjen bárhogyan is rólam, nem fogja leharapni a fejem. Egyébként sem hittem volna, hogy ő másképp állt volna hozzám azért, ahogy öntudatlanul bántam a bátyjával, de a várakozással teli feszült hangulatomban bármire képes lettem volna gondolni. De aztán ahogy megjelent végre, az idegességemnek az egyik része, az őt érintő része, rögtön elpárolgott.
- Stefan! Szia! – köszöntöttem őt én is egy mosolyt erőltetve az arcomra, de bármennyire is próbáltam úgy tenni, mint akinek jó kedve van, és mint aki kicsit sem ideges, a vonásaimból nem tudtam eltüntetni az aggodalom jeleit.
Másodpercekig csak néztem az arcát, azon gondolkodva, hogy hogyan is kezdjek bele a mondandómba, mert azt sem akartam, hogy túlságosan letámadásnak érezze a hirtelen megjelenésemet, de hiába törtem a fejemet, nem jutott eszembe semmi, még nagyon a szavak sem jöttek a számra. Egy feszült sóhaj hagyta el az ajkaimat, ahogy karba tett kezekkel inkább felálltam a kanapéról, hogy Stefannal egy szem magasságban legyünk, illetve nagyon ülni sem tudtam idegességemben.
- Bocsi, hogy csak így rád török, de beszélni szeretnék veled… Damonről – tettem még hozzá a bátyja nevét is halkabban, mintha én magam sem volnék biztos abban, hogy tényleg akarom-e ezt a beszélgetést. Mármint, nem, egyértelműen tudni akartam az igazságot, hogy érdemes-e küzdenem az emlékeimért, de persze ez a határozottság minden egyes perccel szállt el belőlem, és most meg már annyira remegtek a térdeim, hogy szívem szerint csak elrohantam volna, és vissza se jöttem volna. De persze ezt nem tehettem meg, és nem is szándékoztam. – Eléggé tanácstalan vagyok, igazság szerint. Nem arról van szó, hogy nem hiszem el, hogy tényleg szerettem Damont, elvégre ezekre megvannak már a bizonyítékaim, hanem… Nem tudom, hogy mit csináljak – néztem kétségbe esetten Stefanra, majd inkább visszaültem a kanapéra. – Eredetileg vele szerettem volna erről beszélni, de az első találkozásunk óta az emlékeim elveszítése után, nem tudtam vele kapcsolatba lépni, bár őszintén szólva, ezért nem hibáztathatom. De nem igazán segít ez nekem sem. Szeretném visszakapni az emlékeimet, bármennyire is voltak köztük fájdalmasok, de nem tudom, hogy érdemes-e küzdenem értük. Hiába olvastam el mindent, amit a naplómba írtam, nem éreztem semmi mást, csak ürességet. Azok az emlékek jelenleg nem jelentenek nekem semmit, és így, hogy még Damon is kerül… Nehéz döntést hoznom… - magyaráztam Stefannak, reménykedve abban, hogy ennyiből megérti majd, hogy mire akarok kilyukadni. Végül is, Stefan volt az, aki mindig mondta, hogy az emlékeknél nincs fontosabb, és ő sokkal jobban átérzi a helyzetemet, mint mondjuk Damon. Elvégre, Stefan fejében is biztosan többször megfordult az, hogy csak kitörölteti a kegyetlen múltjának az emlékét a fejéből, de eddig még nem tette meg. Csak reménykedni tudtam abban, hogy tud valamilyen tanáccsal szolgálni a számomra, mert jelenleg nagyon elveszve éreztem magam.



||music:[You must be registered and logged in to see this link.]|| Remélem minden jó 40   || [You must be registered and logged in to see this link.] || [You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :

the story of my life i take her home, i drive all night to keep her warm and time is frozen

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
▼ mystic falls ▽
Hobbi & foglalkozás :
▼ i am a super busy guy ▽
Humor :
▼ dry like the sahara ▽



A poszt írója Stefan Salvatore
Elküldésének ideje Pént. Nov. 10, 2017 8:21 pm
Ugrás egy másik oldalra


[You must be registered and logged in to see this image.]Még mindig a tegnap estét nyögtem, az első körben egyedül, majd Caroline-al elkövetett iszogatásom és vérraktáros kalandunk nem tett jót. Elméletileg a vámpírok gyorsabban reagálódnak, ergo lehetetlenségnek kellene lennie, hogy másnaposak legyünk, úgy tűnik, engem mégsem került el a kórság. Damon a szobájába és a Grill közötti útvonalon mozgott, egy szót sem szólt hozzám, mióta Elena közölte vele, hogy nem emlékszik rá, így még inkább egyedül éreztem magam a házban. Ha már a saját bátyámmal sem tudtam beszélgetésbe elegyedni, mi maradt? Vérrel töltöttem meg egy poharat és ebédidőben kortyolgatni kezdtem, miközben a saját szobámban járkáltam, rendezgettem, pakolgattam, takarítottam. Amíg középiskolásként tengettem a mindennapjaimat sokkal egyszerűbb volt: nem kellett azon gondolkoznom, mivel töltsem el a szabad perceimet, az iskola gondoskodott az idézőjeles szórakozásról. Legszívesebben felhívtam volna Caroline-t, hogy megkérdezzem épségben hazajutott-e, hogyan ébredt és mit tervez mára, de visszafogtam magam és nem engedtem az ellenállhatatlannak tűnő késztetésnek, miszerint a telefon felé nyúljak. Meg kell találnom kettőnk között az arany középutat, ami nem a túlzott ráakaszkodáshoz, ám nem is a szőkeség elhanyagolásához vezet: nem bocsájtanám meg magamnak, ha ismét én lennék az, aki szöget üt a barátságunk koporsójába. Caroline túl fontos ahhoz, hogy elveszítsem, nem kockáztathatom meg ennek a lehetőségét sem.
Ismerős hangot hallottam a földszint felé, ahogy a nevemet kiáltotta. Azt hittem, hogy a tulajdonosa egy ideig nem fog a birtok környékére jönni: éppen ezért akartam én magam meglátogatni a nap folyamán. Eddig azért nem kerítettem rá alkalmat, mert volt egy olyan érzésem, hogy hasonló állapotban lehet, mint Damon… elveszíteni az emlékeinket a lehető legszörnyűbb dolog, ami történhet velünk. Olyan, mintha kikapcsolnánk, nem tudjuk, kik vagyunk, merre tartunk, mi történik velünk és fekete lyukként tátong a mellkasunkban az összes lehetőség, ami a miénk lehetett volna. Volt idő, amikor én magam is azt kívántam, hogy töröljenek ki mindent a fejemből… sok mindent megadtam volna azért, hogy Rebekah elvegye az Elena-val kapcsolatos emlékeimet, a feledés lehető legmélyebb kútjába dobja a szerelmünk és kapcsolatunk részleteit. Nem akartam szenvedni és érezni a fájdalmat, ami Damon és Elena boldogsága miatt keletkezett bennem. Elena viszont nem kérte senkitől, hogy szabadítsa meg az élete szép, a bátyámmal kapcsolatos részétől – a hasonmása megtette magától.
- Elena... – Ejtettem ki a nevét halvány mosollyal a számon, amikor megláttam őt a kanapén ücsörögni. Az ujjait tördelte, a száját harapdálta. Zavart volt, kétségbeesettnek tűnt és rá nézve láttam, miért jött: válaszokért. Előre féltem attól, hogy nem fogom tudni megadni neki, amit kíván. - Szia! - Végül sikerült közelebb lépnem hozzá.


:033:  
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls



A poszt írója Elena Gilbert
Elküldésének ideje Szer. Nov. 01, 2017 12:38 pm
Ugrás egy másik oldalra



Elena && Stefan

[You must be registered and logged in to see this image.]
Az én életem tele volt veszteségekkel, és ezzel a kijelentéssel senki sem szállhatott vitába. Elveszítettem a nevelő szüleimet, és elveszítettem a vér szerintieket is. Jeremy is meghalt, és igaz, hogy utána vissza is tért az életbe, de ettől függetlenül az a fájdalom, amit akkor éreztem, nem múlt el nyomtalanul. Még ott volt Bonnie is, aki szintén számtalanszor került bajba miattam, vagy Stefan, és ezt a listát még sorolhatnám tovább, de nehezen érnék a végére. Amióta belecsöppentem ebbe az egész természetfeletti világba, én is rengetegszer kerültem veszélyes helyzetekbe először emberként, majd vámpírként is egyaránt. Azt azonban soha nem sejtettem volna, hogy mindez közül a saját emlékeim elvesztése lesz majd az, ami a legjobban megvisel. Nem olyan értelemben, hogy ki akarjak kapcsolni miatta, mint Jeremy esetében, de… nem is tudom. Nehéz megmagyarázni. Azóta a találkozásom óta Damonnel, amikor rájöttünk arra, hogy Tatia kitörölte minden közös emlékünket, hogy csak a szörnyeteget lássam benne, egy hatalmas nagy űrt éreztem magamban.
Végigolvastam az összes naplómat, ahová minden közös emlékünket leírtam, még a fotókat is újra és újra elővettem annak reményében, hogy majd ez képes lesz valamit előcsikarni az elmémből, de semmi. Semmi sem történt, és ez kétségbe ejtett. Nem volt kérdéses, hogy vissza akartam kapni őket, nem érdekelt, hogy mennyire voltak fájdalmasak is közöttük, mert úgy éreztem, hogy azok nélkül nem vagyok teljes.
Mégis, ha arra gondoltam, hogy én képes voltam Damont szeretni, az értetlenség mellett undort is éreztem. Mintha egy apró hang súgta volna a fejemben, hogy nekem muszáj Damont utálnom, és így nem értettem, hogy hogyan tudtam pont belé, egy szörnyetegbe beleszeretni. És ilyenkor, akarva-akaratlanul is felötlött bennem az, hogy lehet jobb is így, ha nem emlékszek rá. Ha nem szerzem vissza az emlékeimet róla, és nem tudom meg, hogy miért szerettem bele annak idején, mert így egy esélyt kaptam volna egy másik életre. Nem tudom, hogy vágytam-e erre Damon mellett, vagy hogy pontosan mit is éreztem, amikor vele voltam, egyszerűen csak… elszórakoztam annak a gondolatával, hogy egy új fejezetet nyitok az életemben most, hogy a régi lezárult.
Ez azonban nem volt igaz, a szívem mélyén tudtam, és pontosan ezért nem tudtam belenyugodni abba, hogy nincsenek meg az emlékeim. De először tudnom kellett, hogy érdemes-e egyáltalán küzdenem azokért az emlékekért, mert ha csak fájdalmat okoztak nekem, akkor azt lehet, vissza sem akarom kapni. Az érmének azonban két oldala van, így fenn állt annak is az esélye, hogy soha nem voltam olyan boldog, mint Damon mellett. A naplóimat elolvasva valószínűleg mindkettőből kijárt, épp ezért volt szükségem arra, hogy kikérjem valakinek a tanácsát. Még hozzá egy olyan személyét, aki mindig, bármilyen körülmények között azt tartotta szem előtt, hogy nekem mi a legjobb, és képes volt objektíven véleményt formálni. Ez pedig nem volt más, mint Stefan. Tudtam, hogy benne nyugodt szívvel megbízhatok, épp ezért is döntöttem úgy, hogy felkeresem őt.
Olyan sokszor jártam már a Salvatore háznál, hogy teljesen otthonosan mozogtam, mondjuk, ebben közrejátszott az is, hogy a kollégiumon kívül tényleg ez volt az otthonom azóta, hogy felgyújtottam a saját házunkat. Ha erre gondoltam, még mindig furcsa érzések kerítettek hatalmába, talán bűntudat lehetett, de ott, akkor a pillanatban ezt láttam a helyes megoldásnak, és ha visszapörgetnénk az időt, valószínűleg megtenném még egyszer. Most azonban nem akartam, hogy ezek az érzések újra úrrá legyenek rajtam, hisz nem azért jöttem Stefanhoz, hogy a múlton siránkozzak, hanem azért, hogy meséljen nekem a Damonnel való kapcsolatomról. Jelenleg ez volt a legfontosabb.
Nem voltam biztos abban, hogy Stefan egyáltalán itthon volt-e jelenleg, de tudtam, hogy ha itthon van valahol, és szólok neki, akkor hallani fog, és úgyis felbukkan, megspórolva nekem egy kis keresést. Épp ezért a nappaliban álltam meg, bár a biztonság esetére azért körbenéztem itt, de nem láttam sehol.
- Stefan? – szólaltam meg hangosabban, hogy biztosan meghalljon, ha netán messzebb lett volna a házban. – Stefan itt vagy? Beszélni szeretnék veled… - tettem még hozzá egy fokkal halkabban, de szerintem még így is jól hallható volt a hangom. Ha válasz nem érkezett, akkor csak néhány másodpercig vártam, utána inkább leültem a kanapéra, hogy ott várakozzak a férfira, miközben az ujjaimat kezdtem el tördelni idegességemben.



||music:[You must be registered and logged in to see this link.]|| Ne haragudj a késésért <3  || [You must be registered and logged in to see this link.] || [You must be registered and logged in to see this link.]


Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Elena & Stefan /After I've lost my memories

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Stefan szobája
» Elena Gilbert /Salvatore/ - Folyamatban
» Delena Christianna Salvatore - Damon és Elena kislánya
» Gilbert ház
» Fürdőszoba

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Hatodik érzék
- minden, ami a szemnek láthatatlan -
 :: Múlt
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3