Share | 
A topik címe: The White Tower (Syden institute)

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Seattle
Hobbi & foglalkozás :
pénz és szex
Humor :
Pszichopata



A poszt írója Elias Syden
Elküldésének ideje Vas. Szept. 16, 2018 1:53 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Harley + Elias



Harley-nek az az énje, amelyet az első találkozás alkalmával számomra felvillantott, alighanem a kedvesebbik és szelídebbik fele lehetett annak, amit most bemutat: a napfénygyűrűm megbuherálása nyilván olyan megnyilvánulása lehetett, mint másnak egy kedves mosoly. Kissé hitetlenkedve, de ugyanakkor a lelkem mélyén jóleső elégedettséggel bámulok rá mikor megosztja velem a fajtáját illető, nem épp lojalitásról szóló gondolatait. Le kell vonnom a következtetést, amit még eddig sosem: eltekintve attól, hogy két külön fajhoz tartozunk, nem is különbözünk olyan sokban egymástól. Én is mélységes megvetéssel viseltettem más vérszívók iránt, igaz ez nálam a jelenlegi életben elért pozícióm számlájára írható. Az ars poeticám az, hogy egy vámpír legyen befolyásos, gazdag, arisztokratikus, kellőképpen művelt, na és persze gyönyörű - lássuk be, hogy a berkeinken belül meglehetősen kevés azok száma, akik megfelelnek eme kritériumoknak. Harley felsőbbrendűségi tudatát pedig egyszerűen az táplálja, hogy a régi, neves - és másoknak oly sok problémát okozó - salemi boszorkányok leszármazottja. Amiben eltérünk az nem más, hogy míg én sikeres vagyok a magam világában, addig Harley-nek beletört a bicskája a túl nagy falatba: a következményeit mindketten ismerjük, a végkifejlet viszont még kétséges. Rég bizonyított tény, hogy az akaraterő és a bosszúvágy néha felülírhatja a legpusztítóbb mágiát is.
- Jónak lenni unalmas - ismétlem Harley után, mélyen egyetértve a szavaival. - És persze nem is túl kifizetődő. Nos, ha még engem is a fajtád fölé helyezel, az vagy nekem mázli, vagy a boszorkányoknak rohadt nagy pech - vágom a kezeimet zsebre. - És az éned ezen része ellen a legkevésbé sincs kifogásom. Kedvelem azokat, akik hozzám hasonlóan a romlottságnak a legfelső lépcsőjén állnak - teszem hozzá, de csakhamar bennem akad a szó, nézve Harley mutatványát, amit a ruhájával és a testével művel. Odafenn a díszteremben, a remek kis beszédem közepette erőnek erejével visszafogva ugyan magam, de tényleg sikerült megakadályoznom egy elementáris erejű merevedést, de a farkam a jelek szerint csak a megfelelő alkalomra várt ahhoz, hogy feléledjen. Feléledjen? Rossz megfogalmazás. Úgy vágja magát vigyázzba egy másodperc alatt, mint a közkatona egy ezredes láttán - nem is hezitálok sokat, és ezúttal nem is igyekszem sem az én lelkem, sem Harley lelkének finomabb árnyalatait megtapasztalni. Odasétálok hozzá, és ellentmondást nem tűrően állok be a két lába közé, csípőmet combjai közének feszítve és dörzsölve.
Csak a szemem forgatom meg némán, mégis meglehetősen beszédesen, ahogy néhány keresetlen szóban visszatér a ma reggelhez. Tessék, így próbálj kedvesebb lenni egy nőhöz: hiába mondtam el, miért csináltam, újra és újra a fejemre olvassa a "bűnömet". Szerencsére a vágy gyorsan elveszi az eszét, meg a kedvét a felesleges dumálástól, az utolsó, ami még kiszalad a száján az a nevem, bár ez már hallhatóan más kontextusban hangzik el. Az pedig, hogy kellőképpen nedves, szintén egy nagyon finom csúsztatás, és egyszerű megfogalmazása a dolgoknak: ami engem illet, én nemes egyszerűséggel úgy mondanám, hogy pusztán a bugyijával fel lehetne mosni az egész termet.
- Mindenhol meg akarlak dugni - morgom, a kezét figyelve, ahogy lehúzza a nadrágom sliccét, de én magam is lelkesen segítek abban, hogy csakhamar leszórjak magamról minden cuccot. Ami őt illeti, rábízom akar-e vetkőzni vagy sem: neki az öltözködés némileg neccesebb, mint nálam. Az sem lenne ellenemre, ha a ruháját a derekáig tűrve kefélném meg - sőt, kimondottan fokozná az élvezetemet a látvány. Bestiális vigyor jelenik meg a képemen, amikor egy reccsenéssel elszakítom a bugyiját: nem csak nőiességének látványa tölt el élvezettel, hanem a tény is, hogy ezek után kénytelen lesz a ruhája alatt egy szál semmiben visszasétálni a fogadás közepére. Igaz, ezzel alighanem öngólt lőttem - ha bármikor is eszembe fog jutni odafenn a díszteremben, hogy a nőm egyetlen p*ncit visel a ruhája alatt, kínszenvedés lesz uralkodni magamon. Mindenesetre ezt a jövőbeli eseményt kissé elhessentem magamtól, ehelyett mutatóujjamat végighúzom Harley lábainak közén, a menny édes kapujában, aztán tövig merítem benne, és a nedves forróságban.



©️ ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS: -
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
✦✦ beside my lovely syden ♥
Hobbi & foglalkozás :
✦✦ eat the rude
Humor :
why so serious? let's put a smile on that face ❤



A poszt írója Harley Asuman Osborn
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 15, 2018 9:03 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

+18
Látom az arcán, hogy kellemetlenül érzi magát amiért ennyire csendben vagyok. Ó, szívem, lesz alkalmad arra, amikor könyörögni fogsz azért, hogy csöndben maradjak. Persze, nagyon nem meglepő a némaságom oka; bevezet egy ismeretlen helyre, amiről még csak előzetest sem adott, hogy mégis mi várható odabenn. Megbízom benne, habár teljesen felkészítettem magamat arra a mozdulatra, ha szükséges lenne kitörnöm a nyakát. Elias kiszámíthatatlan, én pedig nem vagyok naiv kis ribanc, aki mindenféle kedves szónak szót fogad. Miért ne akarhatna továbbra is megölni? Persze, igazán nem is erre gondoltam, hisz valamilyen szinten biztosan kedvel engem. Miért akarna megölni? Talán túl sokat jár a szám, olykor a földbe tiprom ha megharcol érte, de ezen kívül lehetne rám bármi panasza? Kétlem. És nem nagyképűségből mondom, de az ágyban biztosan jobb vagyok az eddigi ribancainál. Azok a luvnyák nem szerették őt, ezért kevésbé lehettek készségesek. Ellenben velem, aki valóban szereti őt. Ezért is tennék meg mindent, amit kér tőlem.
Fogait csikorgatva könyörög azért, hogy szólaljak már meg végre, de alighanem sokat nem is kellett várnia a szavaimra, miután kérlelt. Kedvem lenne elnevetni magam azon, amilyen képet vág. Mit gondol, engem majd érdekelni fog néhány agyament, semmirekellő boszorkány akik bele lettek darálva egy tartályba mint egy rohadt tehén? Hol érdekelt engem valaha is a mások élete vagy épp jövője? Igaz, hűségesnek kellett volna lennem nemcsak a kovenemhez, hanem a saját fajtámhoz is. Védenem kellett volna őket, na meg támogatnom, de miért is tettem volna ilyesmit? Én áldozzam fel magamat másokért? Nem, sajnálom, de engem kurvára nem késztet semmi sem arra, hogy a saját életemet áldozzam fel bárkiért is ezen a rohadt Földbolygón. Nem. Inkább átmegyek a nyakukon, mintsem én igyam meg bárminek is a levét. Én nem akarok hős lenni, sem az, aki megóv mindenkit és mindent.
- Jónak lenni unalmas. – Húzom a számat, miközben kényelmesen ücsörgök a pulton. – Azt pedig egy szóval sem állítottam magamról, hogy szeretem a fajtámat. Sőt…- Ajkamat megharapva nevetek fel a kelleténél ördögiebben. – Ha választanom kéne a között, hogy téged kelljen felképelni vagy pedig száz boszorkány halálát kéne okoznom, nos… - Pajkosan, bestiálisan elvigyorodom. – Nehéz döntés lenne, de nem a fajom miatt. De hidd el, hogy az utóbbit hatalmasabb örömmel tenném meg. – Végre bevezetem jobban az én kis világomba, ahol nincs igazán szeretet, kötődés, hűség, hanem csakis a színtiszta önimádat na meg az öntudat, hogy csakis én vagyok a középpont a saját életemben. – Gyakorlatilag már megöltek engem. De szerintem mondtam már, hogy miért akarnak engem megölni. Egyesével kezdtem el a kovent megtisztítani, mígnem eljutottam egy tanácsosig. Mivel ő meghalt általam, engem választottak meg a harmadik tanácsosnak a nélkül, hogy tudták volna mit tettem. Utána jött volna a koven fő, hogy én léphessek a helyébe, de ha csúnyán akarnék fogalmazni akkor azt mondanám, hogy szar került a palacsintába. – Megrázom a fejemet kissé csalódottan, habár akkoriban nem fogadtam ennyire higgadtan a tényeket, hogy rájöttek az aljasságomra és az életemre törnek. – Szóval igen. Hűtlen, hálátlan, aljas dög vagyok. Remélem, hogy most már ez nem volt finom fogalmazás magamról. De talán még ez enyhe fogalmazás volt lényemről. De szerintem neked ezzel abszolút nincs bajod. – Felvonom a szemöldökeimet, s igazán most csillan meg íriszeimben az a gonoszság, ami eddig nem igazán ugrott Elias mellett a felszínre. Ez a bennem élő, velejéig romlott démon – vagyis a lelkem – egyáltalán nem Eliasszal szemben irányul. Ez a démon nagyon szereti őt, és bár csak is saját maga számít, mégis Eliashoz képes lenne hűséget és szeretetet fogadni.
A bálban elkezdett játékomat folytatom tovább, és lassan, mégis látványosan húzom feljebb a ruhám végét úgy, hogy combjaim teljesen láthatóvá válnak és bugyim nagy része is, hisz most már terpeszben ülök a pulton előtte úgy, hogy ha akarja, akkor lábaim közé is férkőzhet. Szavakkal most egyelőre nem dobálózom, hanem tekintetem árulja el inkább, hogy mit is várok most el tőle.
Az arcán látom kiülni, hogy mekkora vágy fokozódik benne, ami perpillanat bennem a tetőt csapkodja. Magamban akarom őt újra érezni, át akarom élni újra azt a napunkat, ahol legelőször felkínáltam magamat neki. Élveztem minden percét, és ezt is legalább ugyanannyira akarom élvezni.
Sok nem is kell bele, hamar közelebb lép hozzám, csípőjét pedig nekem nyomja; tökéletesen érzem nagy és kemény farkának a vonalait a nadrágján keresztül is. És most igazán fut végig a fejemben, hogy valójában mekkora szerencse, hogy hangszigeteltek ezen falak.
- Érd el, hogy elfelejtsem azt a húzásod. Helyette csak erre akarok emlékezni. Reggel nagyon vágytam arra, hogy alaposan, kíméletlenül… - A vágytól egyszerűen csak felnyögök, egyszerűen képtelen vagyok a rendezetlen levegővételeimtől végigmondani azt, amit szerettem volna. Az pedig már csak fokozza bennem a tüzet, hogy a nyakamat csókolgatja ingerlően.
- Elias..- Nyögöm a nevét, habár ez most jóval másabb hangvételű volt: szeretetteljes.
Elkezdem magamról lebontani a lenge ruhát, amit hamar a földre dobok, mégis a magas sarkút magamon hagyom, meg egyelőre a fehérneműmet is.
- Nagyon átáztam… - sóhajtom a mondatot, aztán néhány ujjamat a bugyim alá csúsztatom, s csiklómat kezdem el ingerelni úgy, hogy a látványommal felizgassam őt. Aztán kihúzom onnét a tenyerem és az ujjaimon lévő nedvemet kezdem el lenyalni az ujjaimról nagyon lassan, látványosan; azt akarom, hogy azt a vad, vehemens ördögöt lássa bennem aki valójában vagyok. Azt, aki rohadtul perverz és bármit képes elkövetni azért, hogy ennek a bűnös élvezetnek hódoljon.
- Kérj tőlem amit csak szeretnél. Tudod, hogy teljesítem. – Kezem a nadrágjához nyúl, hogy elkezdje lebontani róla is a ruhákat. Ha pedig valamit óhajt tőlem, akkor annak fejében cselekszem.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Seattle
Hobbi & foglalkozás :
pénz és szex
Humor :
Pszichopata



A poszt írója Elias Syden
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 15, 2018 7:28 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Harley + Elias



A titok egyfajta hatalom, és a férfi erénye a titoktartás képessége. De ugyanakkor a titkok egy idő után nyomasztóvá válnak, terhessé, mégis lehetelen őket elmondani: vagy szó szerint ajtót lehet nyitni rájuk, ahogy én teszem, vagy el kell őket temetni a lelkek mélyére, egészen az élet végéig. Persze nem szeretném, ha mindenki úgy szerezne tudomást az általam leplezett dolgokról, olyan nyíltan tekinthetnének bele, ahogy a szórólapokat osztogatják egy étterem előtt - a titkaim az enyémek, akkor, úgy, és annak fedem fel őket, ahogy én szeretném. Ha belegondolok, eddig egyetlen kívülállót sem vontam bele az igazság bűvkörébe: Harley az egyetlen, akivel ezt megteszem. Néhány tudóson, és Pryce-on kívül senkinek nem volt ide nemcsak belépése sem, de még talán erről az elzárt részről sem tudnak. Irányelvem, hogy az ember nem sz*rik a saját fészkébe, főleg olyankor, ha egy több száz főt foglalkoztató épület ad helyet a cége székhelyének, de bízom a legbelsőbb embereimben, illetve abban, hogy a tudósaim nem szeretnék sem a végtagjaikat elveszíteni, sem a nyelvüket - márpedig kilátásba helyeztem néhány hasonló büntetést, ha mondjuk néhány ital hatására a kelleténél közlékenyebbé válnának. A félelem pedig remek visszatartó erő - sokkal erősebb, mint az elkötelezettség, vagy a tisztelet.
Végigvezetem Harleyt az előtérben lévő laboron - nyilván nem véletlen, hogy ezt helyzetük előtérbe. Ha valami csoda folyamán valaki illetéktelen mégis ide tévedne, túl nagy meglepetést nem okozna neki egy laboratórium egy gyógyszeriparral foglalkozó vállalatnál. Lehet, hogy Harley megállna itt körülnézni, de nem hagyok neki időt erre: határozott léptekkel sétálok el a terem túlsó végéig, ahol a falba süllyesztett, avatatlan szem számára láthatatlan ajtó rejt egy másik helyiséget. Egymás után lépünk be, és mikor már Harley is mellettem toporog, felkattintom a villanyt. A sápadt, sárga fényben figyelem a vonásait, de nem tudok kiigazodni arckifejezésén, pillantása pedig megfejthetetlen. Egy másodpercig mintha némi undor vonaglana át az arcán, majd azon nyomban el is illan, mint az álom. Ugyanilyen néma csendben kalauzolom át a saját, személyre szabott vérbankomba. Fogalmam sincs, vajon mi játszódik most le a fejében, de a csend lassan kezd idegtépő lenni.
- Kérlek, mondj valamit - szólalok meg, az izgalomtól kissé rekedten. Harley-t ismerve bármely verzió szóba jöhet a következő percekben: akár a nemtörődöm vállrándítás, de akár az eget-földet megingató, földrengésszerű hisztiroham is.
Ha eddig féltem a reakciójától, akkor most ugyanolyan intenzitással döbbenek meg a reakcóján - közben jelentős megkönnyebbülés önt el. Ezek szerint nem vágtam el magam nála végleg - ez most számomra felér egy olyan sikerélménnyel, mint amikor dollármilliókat kaszálok egyetlen üzletkötés során.
- Finoman fogalmazol magadat illetően - jegyzem meg blazírtan, mikor Harley aljasként jellemzi saját személyét. - Nem csak aljas, hanem áruló is. Meg voltam róla győződve, hogy legenyhébb esetben felképelsz, és mire hazaérek már pakolsz is. Durvább esetben meg... - a mondatot csak egy mozdulattal fejezem be, olyannal, ami a csettintéssel végrehajtott nyakkitörést jellemzi. - De most már legalább van róla egy halvány sejtésem, miért is akar téged eltenni láb alól a kovened - biccentek. Alighanem marha kevesen tolerálnák, ha pont a sajátjai támadnák hátba, vagy egyenesen kívánnák a halálukat, ahogy Harley teszi más boszorkányokkal. Ugyanakkor tény, hogy ez a jellemvonása kimondottan tetszik nekem - imádom a romlottság ezen fokát, amelyen ő áll jelenleg. Ahogy most nézem őt, miközben felül a helyiség sarkában álló pultra, egy macska jut az eszembe róla: a ragadozó, a hajlékony szépség, amely bármely pillanatban képes vérbe mártani a karmait. Aztán már ha akarnám se tudnám levenni róla a szemem, mert a ruhája felcsúszik - készakarva persze - és megvillan combja bőre, halványan sejtetve a bugyijából is egy darabot. Az elmúlt percekben lehiggadt farkam most a másodperc tört része alatt válik kőkeménnyé, és mire Harley pislogna egyet, máris a két lába között állok, csípőmmel nekifeszülve a két lába közének.
- Talán tehetnék olyasmit, amivel kiengesztellek a ma reggelért - mondom halkan, és lehajolva a nyakára tapasztom az ajkaimat. Talán perverz gondolat az, ami jelenleg átvillan a fejemen, de tisztában vagyok vele, hogy imádja ezt az énemet: azon jár az agyam, hogy volna-e ellenvetése, ha itt, a birodalmam szívében dugnám meg.



©️ ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS: -
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
✦✦ beside my lovely syden ♥
Hobbi & foglalkozás :
✦✦ eat the rude
Humor :
why so serious? let's put a smile on that face ❤



A poszt írója Harley Asuman Osborn
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 15, 2018 12:54 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Még mielőtt kinyitotta volna az ajtót, határozottan fordítja felém az arcát. Ezzel a pillanattal együtt én is ránézek és némán hallgatom végig mindazt amit mond, mégis halványan elmosolyodom magam és megrázom a fejemet alig láthatóan. Nos, legyen ott akármi, biztosan nem vágtam volna hozzá a fejéhez, hogy kihasznált engem. Mégis a mi egyezségünkben ki az, aki kihasználja a másikat? Fordult a kocka, mert túlságosan hamar sikerült elérnem azt, hogy valamilyen szinten nekem engedelmeskedjen, és nem pedig én ő neki. Igaz, hogy még tapasztaltnak nem vagyok tapasztalt, de attól függetlenül megtanultam már, hogy kinek hol találjam meg a gyenge pontját. Mindig ezt csináltam. Magamba szerettettem valakit, utána pedig apró darabokra törtem őt és aztán pedig elpusztítottam. Már ismerek nagyon sok külsőt, belsőt, jól tudom, hogy kinél hogyan érhetem el a hatalmamat. Elias, nos… már az első pillanattól kiszűrtem, hogy őt mégis mivel lehet megfogni. Az ágyamba csalogattam őt, ő pedig – ahogy minden férfi -, engedett a kísértésnek és örömmel ment bele a csapdámba. Most pedig elértem azt, hogy tiszteljen, és szeressen egy nőt; az pedig én vagyok. Megtehetném most, hogy tönkretehetném és az ő hatalmából szereznék szert a túlélésem érdekében, de nem fogom megtenni. Igaz, hogy a csapda szeretettel neki készült, de én magam is vele együtt estem ebbe a verembe. Nagyon megszerettem őt.
- Itt nem csak a ma reggelről van szó. Akár az előző napokat is a fejedhez vághatnám, hogy kihasználtál. De ha jobban belátjuk, szó sincs itt kihasználásról még akkor sem, ha elvileg a saját örömeid miatt vagyok itt. Ez már nem így van. - Hozzáteszem, de aztán megérintem a karját és végigsimítok rajt szeretetteljesen. Sohasem gondoltam arra, hogy ő kihasznál engem, alighanem én sohasem hagytam volna neki és nem is fogom neki hagyni még akkor sem, ha szeretem őt. – Ettől még a ma reggelt nagyon sokáig nem fogom neked elfelejteni. – Közelebb húzódom hozzá, és az alsó ajkára lehelek egy forró, vágyakozó csókot. Az utóbbi mondatom nem szemrehányás volt, egyszerűen csak próbálom őt rávezetni arra, hogy hiába magyarázza meg, hogy miért állt le, nos, nem fogom érte vállon veregetni. Ettől függetlenül túltettem magam rajt, hisz lássuk be, nem fogom feladni a dolgot.
Kinyitja az ajtót, én pedig hátrébb lépek óvatosan, miszerint ő menjen előre. Ő tudja, hogy merre kell menni, én csak a háta mögött, vagy mellette fogok kullogni. Rengeteg gondolat kanyarog a fejemben, hogy mi lehet odabenn, de legyen akármi, nos, nem fogok én semmilyen cirkuszt lerendezni. Tény, hogy heves természet vagyok, de nekem ehhez a céghez semmi közöm sincs, és ahhoz sem, hogy épp Elias mit tartogat itt benn az oroszlán barlangjában.
A folyosót a hátunk mögött hagytunk, én pedig végig magam előtt feszülten összefont karokkal ballagtam mellette kecses léptekkel. Habár először sötét volt, ő felkapcsolja a villanyt és mihamarabb felelevenednek a színek a világításnak köszönhetően. Hatalmas, csillanó íriszekkel követem a helyszín vonalait körbe, de orvosi eszközökön kívül nem igazán látható semmi sem. Habár Elias arcán sem látható, hogy ez mind lenne a végállomás.
- Érdekes kütyük. – Teszek hozzá csak ennyit, amint megérintek az asztalon egy furcsa formájú ollót. De ő csak tovább megy, én pedig leteszem az eszközt és kimért, lassú léptekkel haladok utána; nem kapkodom el a dolgot, hisz ilyen magas sarkakkal nem igazán tudom sietősre venni a dolgot.
Egy ajtó előtt áll meg, ami minden bizonnyal már a cél lehet. Én csak bólintva ránézek, ő pedig ajtót nyit és őt követve én is belépek, kissé feljebb húzva a szoknyámat óvatosan.
A lámpák itt is felkapcsolódnak, habár világ életemben utáltam minden formában a sárga színt, így tehát a lámpáknak ez a sárga színe is irritálja a szemeimet, de nem teszek semmiféle finnyás, hisztis megjegyzést; egyelőre csak csendben hallgatok, mígnem a különösen üres terem egyik felében egy viszonylag nagyobb tartály feltűnik. Kérdőn figyelek Eliasra, mígnem nézésemnek köszönhetően megszólal és választ ad a kimondatlan kérdésnek.
Nem lépek túl közel ehhez a tartályhoz, szinte érzem az áradó vérszagot belőle. Egy pillanatra undor ült ki az arcomra, de hamar összeszedtem magam. A szavait tisztán hallottam, akaratlanul is pedig elmosolyodom egy pillanatra.
Átmegyünk közben egy másik szobába, ahol hossz sorokban vannak fellógatva a vértasakok. Itt már a szag egyáltalán nem intenzív, habár mondanom sem kell, hogy a gyomrom is fogja a gyomrát, hogy ne hányja el magát.
Bólogatok, aztán az egyik pultnál megállok, majd karjaimmal megemelve magam egyszerűen csak felülök, keresztbetéve egymáson a lábaimat.
- Nyilván, én mint egy boszorkány nem látok ebben semmi kivetnivalót. Elég alantas vagyok én is ahhoz, hogy elnézzek, sőt, élvezzem is az ilyesmit. – Kezdek bele egy hosszas hallgatás után. – Ha nem boszorkány lennék, aki nincs tisztában a világ aljasságával, akkor valószínű visítva rohannék ki innét. De jómagam is elkövettem pár dolgot, ami egyáltalán nem volt tisztességesnek nevezhetőek. – Körbevezetem a tekintetemet a tasakokon, aztán felsóhajtok. – Nem tudom beleképzelni magamat egy több száz éves vámpír bőrébe, de biztos vagyok abban, hogy okosnak kell lennetek a túlélésért. Te csak azt teszed, ami téged életben tart. Valószínű én is hasonló módon cselekednék. – Beszélek hozzá megértően, nem ítélve el őt mindezért. – Tény, hogy élhetnél akár állatok véréből, de biztos vagyok abban, hogy az kevésbé sem annyira kielégítő, mint egy emberé. Vagy, mint egy boszorkányé. – Helyesbítek aztán, de folytatom. – Biztos azért gondoltad, hogy ki fog borítani ez az egész, mert boszorkányokat használsz fel erre. De az az igazság, hogy amíg a kovenben éltem, mi magunk irtottuk a saját fajtánkat csak mert nem Salem-i leszármazottak voltak. Mi mindig úgy gondoltuk, hogy miénk a dicsőség, hisz mi szenvedtünk régen annyit azért, akik vagyunk. A Salem-i perek nagyon híres még az emberek köreiben is. Amióta viszont már nem a koven tagja vagyok, nem öltem meg senkit sem. De ugyanúgy irtottuk a boszorkányokat, ahogy te magad is teszed. – Megrántom a vállaimat, aztán leakasztok a fejem felől egy vértasakot, amit csak úgy kíváncsiságból veszek a kezembe és nyomkodni kezdem. – Helyes, hogy így cselekszel. Szükséged van a túlélésre, az én fajom pedig egyébként sem túl kedvező. Kellemest a hasznossal, nem igaz? – Teszem fel csak úgy képletesen a kérdést. Furcsa lehet azt hallania, hogy utálom a saját fajomat, de bennem is jócskán megvan az erőteljes öntudat, hogy Salem-i leszármazott vagyok, nem holmi árokparti egyszerű boszorkány. – A többi boszorkányt én is csak lenézem. Semmirekellőek, hasztalanok és csak kárt tesznek. Jó ötletnek tartom ezt az egészet. – Határozott mosollyal akasztom vissza a tasakot, de még mindig a pulton ülök és eszembe jut, hogy talán folytathatnám tovább a játékomat.
- Olyan jó, hogy végre ketten vagyunk. Túlságosan is idegesített a zsivaj. – Nyögök fel aztán látványosan, mígnem hátradőlök óvatosan úgy, hogy egyik karommal megtartom magam, a másikkal pedig feljebb húzom a ruhám végét úgy, hogy combjaim teljesen láthatóvá válnak. Elég közel állok ahhoz, hogy a bugyin keresztül kezdjem el magamat simogatni, hogy tisztán és egyenesen adjam tudtára mit akarok, de egyelőre a fantáziájára bízok mindent.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Seattle
Hobbi & foglalkozás :
pénz és szex
Humor :
Pszichopata



A poszt írója Elias Syden
Elküldésének ideje Vas. Szept. 09, 2018 7:10 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Harley + Elias



Ha van valami, amit teljes bizonyossággal állíthatok, akkor az, hogy az elmúlt hetekben Miss Osborn tökéletesen képes volt feje tetejére állítani az én megszokott, szabályok szerint beosztott életemet úgy, hogy valójában észre sem vettem mindaddig, míg nem szembesültem az eredményeivel. Persze, azzal nyilván számolhattam volna, hogy ha valaki velem egy fedél alatt él, az elkerülhetetlen változásokkal jár, a legmegdöbbentőbb mégis saját magam számára az, hogy én magam mennyit változtam Harley jelenlétében. Ha megerőltetem kissé az agyamat, talán fel is sorolhatnék néhány momentumot: ő az első nő, akitől eltűrtem, hogy jó alaposan kiosszon engem, és ő az első, akivel szemben onnantól visszafogtam a lekezelő és megsemmisítő fölényű viselkedésemet. Ő az első nő, akinek reggelit készítettem, méghozzá teljes mértékben saját kezűleg. Ő az első, aki mellett képes voltam aludni, akinek engedtem, hogy jelentős módosításokat hajtson végbe a lakberendezésben egy rakás növénnyel, meg egy macskával. Ő az első nő, aki - ha akarnám se tudnám tagadni - nem csak a testével képes hatni rám, ő az első nő, akit partnerként magammal hoztam egy céges bálra, és ő az első nő, akinek megmutatom az életem azon részét, amelybe eddig összesen talán öt embernek volt belepillantása. Hogy ez utóbbira hogyan fog reagálni, egyelőre elképzelni sem tudom. Jelenleg lelkesen ígéri, hogy nem csinál fesztivált, de talán a valóság elég sokkoló lesz számára ahhoz, hogy gyorsan felülírja ezt a döntését. Egyébként is, egy mondás szerint az ígéretek arra valók, hogy megszegjék őket - félek, hogy ez alkalommal Harley is osztani fogja ezt a régi, ám kevéssé tisztességes bölcsességet.
- Rendben - válaszolom végül röviden, és ezzel az egy szóval végeredményben mindent egy lapra teszek fel - meglehetősen nyugtalanító a gondolat. Mindenesetre egy mozdulattal a zárba tolom a kulcsot, elfordítom, egy apró kattanás jelzi, hogy immár szabadon beléphetünk - de még mielőtt ez megtörténne, hosszú karomat a két ajtófélfa közé ékelem, egy percre még elzárva Harley elől a bejutás lehetőségét.
- Tudom, hogy sértve érzed magad a reggel történtek miatt - nézek a szemébe. - Azért álltam meg, mert szerettem volna hogy tudd, már egy ideje nem úgy nézek rád, mint egy rabszolgálra, akinek az a feladata, hogy kedvemre tegyen. A másik oka odabenn rejlik - bökök fejemmel az ajtó felé. - Ha azok után, hogy megismered a cégem ezen titkát, úgy döntesz, hogy összepakolsz és elmész, megértelek, és nem tartóztatlak. Csak azt akartam, hogy ha erre sor kerülne, akkor ne vághasd a fejemhez, hogy még ma reggel, mikor már tudtam, hogy ma erre sor kerül, még képes voltam kihasználni téged - húzom el aztán a karomat, majd belököm az ajtót, és egymás után belépünk az egyelőre még sötétségbe boruló terembe.
Egy kattanás, ahogy lenyomom a villanykapcsoló gombját, majd halk vibrálás következik - emberi fül számára talán nem is hallható - majd egymás után gyullad fel a neonlámpák hosszú sora, bevilágítva előttünk a helyiséget, és gyanítom, Harley első reakciója most a csalódás lesz, meg a teljes értetlenség. A szoba olyan, mint egy laboratórium - pultok, orvosi eszközök, még számomra is ismeretlen gépek, kémcsövek - akármelyik kórházban, vagy egészségügyi iskola bemutatótermében lehet látni ilyesmit. Nyilvánvalóan nem ez a végcél, így hát nem is időzöm itt egyetlen másodpercig sem, határozott léptekkel a terem túlsó végén lévő ajtó felé tartok, majd átlépek a másik szobába, és Harley követ, hogy itt végre rápillanthasson életem Szent Gráljára.
Ránézésre talán semmi különös nem látható itt sem - teljesen üres terem, hangszigetelt falak, napsárga neonfény - az egyetlen berendezési tárgy a terem felében álló jókora konténer. Várakozóan nézek Harley-re, de egyelőre néma csendben van, így hát én töröm meg a csendet.
- Egyszer tettem neked egy megjegyzést, hogy a fajtád nem csak az ágyban nyújt remek szolgálatot - mondom. - Talán a fejedben meg sem fordult, hogy én ezen egész pontosan ezt értettem - mutatok a tartályra. - A boszorkányok már Seattle-ben is okoztak bosszúságot nekem, és van, hogy még ma is igyekszenek keresztbe tenni a cégnek. Ők kivétel nélkül itt végzik. Nevezhetném ezt a helyet akár hulladékfeldolgozónak is - vonok vállat, és csak reménykedni tudok, hogy Harley a saját érdekében nem nyomja az arcát a kémlelőablakhoz, mert alighanem most is úszkál odabenn néhány emberi testrész. - Bekerülnek a tartályba, ahol kinyernek belőlük mindent, ami számomra hasznos lehet: testnedveket, vért. Ami innen kikerül, már csak annyira hasonlít emberi lényre, mint a roncstelepen összepréselt alumíniumkockák autókra. A maradványok eltüntetése már gyerekjáték a cég saját krematóriumában. A felfogott testnedveket aztán felturbózzák, különféle adalékanyagokkal feljavítják, és - nyitok be egy újabb ajtón, ami a helyiség túlsó falán nyílik - a végeredmény ez - lépek be, ujjaimat végifuttatva a plafonon lógó vértasakok megszámlálhatatlan során, aztán leengedem a kezem, és Harley felé fordulok, várva, hogy kitörjön a Vezúv.




©️ ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS: -
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
✦✦ beside my lovely syden ♥
Hobbi & foglalkozás :
✦✦ eat the rude
Humor :
why so serious? let's put a smile on that face ❤



A poszt írója Harley Asuman Osborn
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 08, 2018 6:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Amíg leültem az egyik székre, valamiféle ördögi dolog kezdett el körvonalazódni a fejemben. Én világ életemben egy nagyon veszedelmes kis véreb voltam és alighanem ebben most sem változtam túl sokat. Miért is? Még mindig bosszús vagyok azért, amiért reggel csak úgy hoppon hagyott. Talán gyerekes a viselkedésem, de komolyan; ő örült volna a helyemben? Szinte látom lelki szemeim előtt,miként kerülgetett volna napokig engem a házban, miután visszautasítottam volna őt. Tisztában vagyok azzal, sőt, tudom, hogy én még tényleg viszonylag jól kezeltem a dolgot. Lehet, hogy azt akarta bizonyítani, hogy engem nem akar kihasználni, de azt megtehette volna másképp is, nem? Ha én kihasználásnak fognám fel a dolgot, valószínű, hogy már az első adandó alkalommal nem hagytam volna neki magamat. Sőt, tudtommal mindvégig én voltam az, aki irgalmatlanul begerjedt rá mindig, ő pedig eddig még egyszer sem kezdeményezett. Nem egyszer gondoltam pedig arra, hogy vajon ő milyen módon izgatja fel a másikat úgy, hogy rávegye a szexre. Sokszor mozgatta már a fantáziámat a dolog és rengetegszer megfogadtam, hogy kíváncsiságból kivárom a dolgot, de eddig még sohasem volt elég türelmem kivárni azt. Most viszont már csak a cseppnyi haragom is arra kényszerít, hogy irgalmatlanul megpróbálom őt felizgatni, majd pedig hasonló módon fogom őt hoppon hagyni, ahogy ő tette velem. Azzal az indokkal: Nem akarlak kihasználni.
Amíg ezen morfondíroztam, szinte fel sem tűnt az idő múlása. A gondolatsoraimat lelkes tapsolások sorai szakították meg, én pedig szinte azonnal felkapom a fejemet, hogy Eliast könnyedén észrevehessem. Tudom, hogy a beszéde után hozzám fog jönni azonnal, hisz lássuk be, valahol hasonló módon ragaszkodik hozzám, mint ahogyan én ő hozzá. Csak annyi a különbség, hogy ő ezt könnyebben tudja kendőzni már csak férfi révén is.
Nem kellett túl sokat nézelődnöm, ugyanis hamar felbukkan újra, én pedig ravasz mosollyal az arcomon figyelem, ahogy közeledik felém. Az arca minden bizonnyal sértettséget tükröz, karjait pedig duzzogva vágja össze feszes mellkasa előtt. Figyelemmel követem az ábrázatát, mígnem tekintetem az ágyékára siklik, mely a kelleténél jobban ki van dudorodva. Akaratlanul is, de aztán beleharapok az alsó ajkamba, majd pedig felállok a helyemről és egy lépést közelítek felé azzal a szándékkal, hogy az orrára kössem azt, hogy milyen nehéz is lehetett ilyen felhergelt állapotban valami fontos beszédet tartani.
Ezzel a ténnyel azonban nem túl sokáig piszkálhattam, hisz csak morog egyet, aztán váratlanul szorít engem oda a falhoz úgy, hogy karjaival lezárja a menekülő utakat. Én csak hagyom magamat a falhoz szorítani; ha pedig nem lenne itt közel száz ember, valószínű, hogy ugyanazt a játékot eljátszottam volna most, mint amilyent a második találkozásunkkor produkáltam. Ezúton viszont tekintettel vagyok az újságírókra, ugyanis biztosan a címlapra kerülne az, hogy Elias száz ember szeme láttára dugott meg valakit.  Nekem nagyon muris lenne, Eliasnak már nem biztos. Talán még ki is tapétáznám a szobám falát a cikkel.
Halkan felnyögök vágyakozóan, amikor kifejti, hogy legszívesebben mit tett volna velem. Akaratlanul is elképzelem a dolgot, ahogy az asztalra vág és irgalmatlanul megdug; de aztán csak őrülten elmosolyodom a dolgon és belegondolok, hogy valójában milyen beteg elmével vagyunk megáldva, de akárhogy is nézem, így érezzük magunkat jól.
- Pedig reggel... - Felnyögök a mondatom közepén, majd kéjes nézéssel kezdem el őt pásztázni. - Lehetett volna rá alkalmad, hogy újra felpróbálj. - Kicsit közelebb hajolok hozzá, hogy a fülébe suttoghassam.. Persze, vissza kellett fognom magam, hisz egyértelműen sok tekintet veszi körbe őt. Gyors manőverként viszont Pryceot kéri meg, hogy tartsa  a frontot.
Kíváncsi vagyok arra, hogy mégis mit szeretne mutatni. Alighanem azért is örülök annak, hogy kivonjuk magunkat a forgalomból, mert így is nagyon nehezünkre esik visszafognunk magunkat. Tényleg az a tervem, hogy most én fogom őt hoppon hagyni, de alighanem a jelenlegi izgalmamnak köszönhetően biztosan nem fogom tudni megcsinálni. Túlságosan tetszik a jelenlegi felhergelt állapota.
Megragadja a karom és maga után húz, s mindezzel minél távolabb kerülünk a tömegtől és egyre inkább halkul a zsivaj, mígnem teljesen megszűnik a hangzavar, amikor kellő távolságba kerültünk.
Követem őt, habár én viszonylag óvatosabb léptekkel megyek utána, hisz magas sarkúban sokkal nehezebb nyúlcipőket húzni.
Magával ránt egy liftbe, én pedig megállok mellette és őt figyelem; de amint bezárult a lift ajtajai, azonnali mozdulattal passzíroz a falnak úgy, hogy ágyékát az enyémnek nyomja, én pedig akaratlanul is hallhatóan felnyögök.
Megremegnek a térdeim, amint a fülembe suttog és elvigyorodom, amikor beleharap a nyakamba. - Csak gondolj bele, hogy milyen lehet liftben csinálni.. - Mosolygok ördögien, miközben egyik tenyeremet az inge alá csúsztatom és lejjebb kezdem el csúsztatni az ujjaimat, mígnem az állít meg, hogy a lift lassan megáll és kinyílnak az ajtajai. Akkor hamar összeszedem magam, hisz bárki megláthatott volna így minket.
- Jézusom, mit tárolsz itt, hogy ennyi óvintézkedéseken keresztül kell átmenni? - Veszek egy nagy, türelmetlen levegőt, amikor kártyával meg ujjlenyomatolvasóval lép be egy másik folyosóra, aminek a légtere jóval másabb a többinél.
Lemegyünk pár emeletet, én pedig engedelmesen követem őt úgy, hogy közben a kezét fogom és el nem engedem. Nem azért fogom, mert épp ezzel biztosítom azt, hogy kövessem őt, hanem egyszerűen csak fogni akarom a kezét. Megnyugtat és nagyon jól esik. Hatalmas nagy testi vonzalom fűz hozzá, de ettől függetlenül rettenetesen bolondulok utána. Olyan ő nekem, mint egy kör alakú szobában egy sarok, ahol vigaszt találhatok.Kezdem úgy érezni, hogy már nem lenne képes eltaszítani magától.
Némán állok meg az ajtó előtt vele együtt, s kérdőn vonom fel egyik szépen ívelt szemöldökömet.
- Nem szeretnék balhét rendezni sem itt, sem máshol, sem pedig nálad. - Bólintok határozottan. Nem szándékozom semmi olyasmit tenni, amit nem kéne. - Habár nagyon furcsának találom, hogy ennyire tartasz a reakciómtól. - Megérintem újra a kezét, aztán biccentek, hogy nyugodtan kinyithatja. Valójában jól esik, hogy megbízik bennem és hajlandó megmutatni a titkát. Azonban elkezdtem gondolkozni, hogy vajon mi lehet benn? Amikor azt mondta, hogy ez segíti őt az életben maradásban és abban, hogy ne bukjon le, valami kezdett körvonalazódni a fejemben. Ahhoz, hogy egy vámpír túlélje, ahhoz csakis vér szükséges.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Seattle
Hobbi & foglalkozás :
pénz és szex
Humor :
Pszichopata



A poszt írója Elias Syden
Elküldésének ideje Csüt. Aug. 23, 2018 4:15 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Harley + Elias



Még talán sosem esett ennyire nehezemre beszédet tartanom: nem azért, mintha most hirtelen elveszítettem volna az ékesszólás képességét, hanem mert Harley gondoskodott róla, hogy ne könnyítse meg a dolgomat. A színpadra lépésem előtti kis magán műsorszáma meg monológja, amivel lefestette, hogyan is indult a reggelünk, valahogy a vizuális mivoltomnak "hála", szinte mozgóképként jelenik meg a szemem előtt. Miközben épp a cég dicsőséges befektetéseit ecsetelem, és méltatom az ebben részt vevők munkáját, kettős küzdelmet kell folytatnom: egyrészt nem árt legalább két perc erejéig kiverni a fejemből azt a képet, ahogy a farkam éppen elmerül Harley szájában, vagy valamelyik más részében, másrészt igyekeznem kell jókora levegőkkel hűtenem magam, még mielőtt a díszes kompánia sacc per kábé száz főre rúgó sereglete előtt produkálnék egy míves merevedést. Sok mindent el lehet mondani rólam, kivéve hogy szégyenlős vagy prűd típus lennék, de most alighanem a föld alá süllyednék, ha a frappáns kis beszédemet felmeredő árboccal kéne befejeznem, és így kellene lefelé menetben végigsétálni a jónép előtt. Vannak persze módszerek, amelyek általában - más körülmények között - enyhítenek az ágyéktáji görcsökön, de kétlem, hogy most a színpadon végigswingelés, vagy épp a fejem két kézzel történő püfölése jó megoldás lenne. Holnap már öles szalagcímek jelennének meg a Seattle Post hírlapján, miszerint Elias Syden-nek nem csak elment a józan esze, hanem még minimum be is volt lőve a saját partija alatt.
Megúszom katasztrófa nélkül a nyitóbeszédet, és mikor visszaérek Harleyhez, igyekszem durcás fizimiskát vágni, de biztosra veszem, hogy tisztában van vele, miszerint a nevetés határán állok. Nem tudom, ő áll-e amögött, hogy minden erőmet össze kellett szednem, hogy a beszédemre legyek képes fókuszálni, mindenesetre azért hálás vagyok, amiért nem állt meg a terem legtávolabbi sarkában, mindenki más háta mögött, és nem kezdett bele látványosan - számomra látványosan - egy önsimogató, két lábai közt matató manőverbe. Ebben az esetben csakugyan képtelen lettem volna kontrollálni magam, és az itt összegyűltek olyat láthattak volna, amit a törvény általában két év szabadságvesztéssel szokott honorálni.
- Istenverte boszorkány - mormogom, amikor tesz egy megjegyzést, miszerint alighanem épphogy megúsztam a szónoklatot álló farok nélkül, aztán kihasználom a lehetőséget, hogy épp a fal előtt áll: felé dőlök, egész addig, míg a háta az olasz tapétának nem ér, majd két karommal lezárom előle a menekülés minden lehetséges útvonalát. - Nos szívem, tájékoztatásul közlöm, hogy a hozzám legközelebb eső asztalon b*sztalak volna meg - vonogatom a szemöldökömet kajánul. - Úgyis régen próbáltam már fel azt a csodálatosan szűk fenekedet - teszem hozzá, de a fagyi hamar visszanyal: Harley nem az a típus, aki viszonzás nélkül hagyja, ha igyekszem erőfölénybe kerülni. Ahogy tenyere a farkam felé tapogatózik, önkéntelenül is összerezzenek, és a merevedés, amit az imént sikerült lekerülnöm, most szárnyra kel, méghozzá tripla erővel - olyannyira, hogy kénytelen vagyok torokköszörülgetve felegyenesedni, és összegombolni magamon a zakót, hogy legalább tessék-lássék próbáljam leplezni a nyilvánvalót.
- Pryce! - emelem meg a hangom - nem, ez nem kiabálás, sokkal inkább nyomatékos felszólítás, a hatását viszont meghozza: alig néhány másodperc alatt elém pattan a szólított, mintha csak a föld alól nőne ki, és ezúttal Harleyn a meglepetés sora. Ó igen szívem. Tényleg úgy hitted, hogy a személyi titkárom nem áll a rendelkezésemre, és nem nem követ úgy egyetlen csettintésemre, mint egy árnyék?
- Pryce, körbevezetem Miss Osbornt- az épületben. Mentsen ki, és elvárom, hogy tartsa a frontot, míg visszatérek - adom ki az utasításomat kemény hangon, mire Pryce eddig közömbös arcán felvillan egy mosoly. Tudom, hogy imádja, ha akár minden ok nélkül is a durvábbik hangnemet veszem elő - noha munkán kívül nem érdekel a személyisége, de egyre inkább erősödik bennem a meggyőződés, hogy a fickó tényleg mazochista, és erre a stílusra van szüksége. Hát, tőlem megkaphatja, ha ez kell neki - ilyen téren utolérhetetlen vagyok. Ha nem hiszi, csak kérdezze meg Harley-t.
- Gyere- ragadom meg aztán a vörös démon kezét, és egy oldalsó ajtón át elhagyom a termet, miközben - mit is tehetne mást? - engedelmesen követ. A folyosón megállok, egy ideig hezitálok, hogy megmutassam-e neki a legszemélyebb teremet, az irodámat és a konferanciatermet, de egyrészt a kíváncsiság, másrészt az enyhülésért sikítozó merevedésem felülírja ezt a gondolatot.
- Mint mondtam, olyan részére viszlek a Fehér toronynak, ahová csak öt embernek van belépési jogköre, beleértve természetesen engem is - lépek be az időközben ideérkező liftbe, még mindig magammal húzva Harley-t, és mikor az ajtó bezárul, megnyomom a földszint gombját. Az acélkasztni egy halk kattanással elindul, én meg azonnal nekidöntöm őt a lift falának, és csípőjének dörgölöm kőkemény farkamat.
- Legszívesebben itt, helyben megdugnálak - hörgöm a fülébe, és beleharapok  a nyakába, majd elhúzódom tőle. - De ezzel várnunk kell még egy keveset - veszek nagy levegőt, mikor megérkezünk a földszintre, és átvezetem Harley-t egy másik folyosóra, egy újabb felvonóhoz, ami azonban már nincs nyitva mindenki számára - kizárólag a mágneskártyámmal, és egy ujjlenyomatscanner után működik.
- Nem véletlen a biztonsági berendezés - nézek Harley felé magyarázóan. - Majd te magad is meglátod az okát - hallgatok el, és néma csendben tesszük meg az öt emeletnyi utat, ezúttal lefelé, a föld alá. A hely, ahová megérkezünk végül olyan, mint egy sci-fi film díszlete: modern, csúcstechnikával felszerelt, és természetesen szigorúan titkos.
- Már meséltem neked, hogy a Syden institute alapjaiban véve a gyógyszeriparban, őssejtkutatásban és kísérletekben érdekelt. De mindezen kutatások örve alatt ellátnak engem is az életben maradásomhoz szükséges táplálékkal, hogy ne hívhassam fel magamra a figyelmet az áldozatok hosszú sorával - húzom el kártyámat az utolsó ajtó előtt. - Ezt eddig is tudtad te magad is. Ami azonban odabenn vár - bökök fejemmel a zárt ajtó felé - talán megdöbbentőbb, mint várnád. Rajtad áll, be akarsz-e menni, vagy visszafordulni innen. Ha látni akarod, mi rejlik odabenn, csak egy valamit tarts észben: ha jelenetet akarsz rendezni, akkor tedd itt helyben, vagy otthon, nálam. De semmiképpen se a fogadás kellős közepén. Nos, mi a döntésed? - pörgetem ujjaim közt a mágneskártyát.


©️ ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS: -
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
✦✦ beside my lovely syden ♥
Hobbi & foglalkozás :
✦✦ eat the rude
Humor :
why so serious? let's put a smile on that face ❤



A poszt írója Harley Asuman Osborn
Elküldésének ideje Szer. Aug. 22, 2018 5:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Egyáltalán nem szükséges gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy pontosan jól tudjam azt, hogy körülbelül min is jár Elias gondolata. Nem preferálja, hogy nem igazán vagyok oda a cégéért, de ennek bőven megvannak az okai és ezért csak is magát hibáztathatja. Meg különben sem a pénze miatt vagyok mellette. Felőlem ha egy munkanélküli senki lenne, akkor is itt állnék most vele és ugyanúgy legalább napi tízszer akarnék kikötni vele az ágyban.
Látom, hogy eléggé megszívja a száját, hogy nehogy beszóljon valamit. Szemeimet forgatva aztán magamhoz húzom őt a nyakkendőjénél fogva és olyan vehemens, érzéki, erotikus csókkal ízlelem meg az ajkait, hogy az ölem egyszerűen beleremeg a vágyba. Szeretem őt megízlelni minden téren, viszont a csókjaiért pedig egyenesen odáig vagyok; megtölt valami különösen bizsergető, édes érzéssel amitől némileg még fel is pörgök a boldogság miatt. Ő maga is viszonylag vehemensebben csókol vissza a kelleténél, én pedig egyik tenyeremmel végigsimítok feszes hasfalán az inge alatt, ezzel is provokálva őt most egy kicsit. Ó édes, annyira fel foglak téged izgatni ezen a bálon, hogy az épület valamelyik helyiségén kénytelen leszel ájultra dugni, mert nem fogom hagyni, hogy kibírd hazáig.
E határozások közepette kellemes lassúsággal megáll a lift és kinyílik az ajtó. Ha nem tudnám magamat kontrollálni, akkor valószínű, hogy a farkával a számban nyílott volna ki a lift ajtajai, de szerencsére tudom magamat még fékezni.
Jó érzéssel tölt el a tudat, hogy Elias nem a bálon lévő nőket kezdi el stírölni, pedig lássuk be, hogy gyönyörű nők álldogálnak a partnerük mellett. Én pontosan jól tudom magamról, hogy nagyon féltékeny típus vagyok és ezt egy percig sem tagadtam sohasem. Önző vagyok, és képtelen lennék osztozkodni Eliason. Én sem nézek más férfira, pedig mondhatom, hogy amilyen szép nők vannak, legalább annyira helyes férfiak töltik meg ezen termet. De nem érdekel. Elias mellett vagyok boldog és ő az egyetlen számomra, aki a puszta jelenlétével értelmet ad a maradék hátralévő időmnek.
Egy pulthoz sétál velem, ahol rendel egy italt magának és nekem, én viszont érdeklődés szempontjából feldobom az információt, hogy engem majd az édességek részlegen talál. Egyébként sem tudok mást mit csinálni, amíg ő nyomja a dumát. Szeretethormonként pedig úgy érzem, hogy szükségem van valami tömény édesre.
- Most, hogy mondod.. - Leülök az egyik székre, és kedvesen megsimogatom a pocakom. - Nagyon édes lenne a mi kis ördögfiókánk. - Beleélve magamat a dologba lehunyom a szemeim és bájosan mosolygok; bármennyire is képesek vagyunk összekapni vagy összeveszni, képes lennék gyereket várni tőle, ha képes lenne nemzeni. - A kegyetlenségünk és szépségünk egy nagyon különleges baba nemzői lennének. De persze... - Kinyitom a szemeimet, habár a mosoly továbbra sem illan az arcomról. Ennyivel azonban le is zárom a témát. Habár nem igazán vágytam valami nyálas párkapcsolatra sem családra, de egy gyermek mindenképp boldoggá tett volna. De nem is baj, én bőven megelégszem Eliasszal.
Amit viszont hozzátesz a mondatához, akaratlanul is elvigyorodom magam és leolvasható az arcomról a káröröm. Amolyan : Így jártál! - Nos, reggel lett volna lehetőséged arra, hogy alaposan belém tömj valamit. - Komoly, mégis erotikus nézéssel dőlök hátra a széken, keresztbetett lábakkal és egy pillanat erejéig megharapom alsó ajkamat. - Pedig reggel sokkal nedvesebb és forróbb voltam a kelleténél. Bár ezt te is érezhetted pár percig amíg tövig magadra húztál.- Ujjaim közé csavarom az egyik göndör fürtömet, míg másik karomat a szék karfáján hagyom nyugodni. Pontosan jól tudom, hogy mit beszélek; mint ahogy elterveztem, azon leszek végig, hogy felizgassam őt és nem félek használni a mocskos kis számat sem hozzá, hogy elérjem a célom. Szerintem az általa rendelt ital is megtette a hatását a célommal kapcsán, hisz az az egy pohár is képes volt most egy kicsit meglöknie. Aki nem iszik túl sűrűn, annak az egy pohár is bőven elég ahhoz, hogy őszintébb legyen a kelleténél.
Hozzáteszi még, hogy magamra kell hagynia pár percre, én pedig egy vállrángatással nyugtázom a dolgot. Tisztában vagyok azzal, hogy nem sokáig kell nélkülöznöm a jelenlétéből, hisz valljuk be, valamilyen szinten ugyanúgy ragaszkodik hozzám, ahogy én ő hozzá; csak ő ezt férfi mivolta révén sokkal jobban kendőzi.
Valami porcukros sütit nyomok a számba, miközben tartja a beszédét; igazán kár, hogy nincs a közelben semmiféle banán, máskülönben míg tartja a dumáját, a banánevészetem simán az őrületbe kergetné. Úristen, ez az egy pohár eléggé meglökött... egyre jobb ötleteim vannak ahhoz, hogy milyen módon csináljam ki. De csak tovább eszem a süteményt a nélkül, hogy bármiféle rosszaságot tennék. Habár az feltűnik, hogy néha megakad a szava és rám néz olykor; ó bébi, csak nem mocskos gondolatok keringenek a fejedben? Nem is értem, hogy minek kínozzuk magunkat még.
Ettől függetlenül elismerésem a beszédét illetően, habár lássuk be, valahol várható volt, hogy menni fog neki. Sokszor be nem áll a szája, nem meglepő, hogy ezt a maszlagot is képes volt mindenféle gondolkozás nélkül végigmondani. Talán nekem is menne. A beszédben én sem vagyok túl gyenge.
- Mégis mit? - Kérdezem ártatlanul, miközben a porcukros hüvelykujjamat bekapom és úgy nyalom le róla a cukrot; persze a lehető legfélreérthetőbb módon teszem mindezt. Mentségemre szóljon, nem babráltam semmit sem a fejével. Ha így történt volna, valószínű nagyon beégettem volna őt aminek még én sem örültem volna. Pedig eléggé intenzív és hergelő képsorokat vetítettem volna le a fejében, hogy hogyan dughatna meg épp... de én sokkal jobban preferálom azt, hogy megtegyük, mintsem a gondolatainkban történjen meg.
- És ott már ketten leszünk? - Kérdezem hatalmas mosollyal a képemen. Kb akkora vigyor lehetett rajtam, mint a hasított virsli, de jócskán ez azért van, mert az ital megtette a hatását, másrészt az őrületbe akarom kergetni őt. - Nem mellesleg gratulálok a beszédedhez. Gondolom, hogy mekkora erőfeszítés kellett ahhoz, hogy ne a szöveg közben álljon fel. - Otthagyom a széket és kiegyenesedem előtte úgy, hogy viszonylag az egyik tenyerem közel nyomom az ágyékához. - Nem is gondoltál bele, hogy mennyire volt jó ötlet elhoznod magaddal. - Vigyorgok a kelleténél bestiálisabb ábrázattal, majd pedig belecsókolok a nyakába szeretetteljesen. Közben pedig megérintem végül a kezét, hogy vezessen, én pedig engedelmesen követni fogom őt. Kíváncsivá tett, hogy mit akar mutatni amit csak néhány ember láthatott. Gyanítom, hogy nem túl hétköznapi látványban fogok majd részesülni.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Seattle
Hobbi & foglalkozás :
pénz és szex
Humor :
Pszichopata



A poszt írója Elias Syden
Elküldésének ideje Szer. Aug. 22, 2018 2:54 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Harley + Elias



Hanyagul nekidőlök a lift falának magyarázat közben, bár látom Harley arcán, hogy a céges ügyeim kb annyira érdeklik, mint engem az origami: rohadtul semennyire. Sőt, van egy olyan érzésem, hogy kimondott utálat él benne az egész Syden Institute iránt, bár ennek okát nem igazán értem. Nyelvem hegyén van a megjegyzés, hogy ez a cég finanszírozta végeredményben a ma esti ruháját is, amiben pompázik, de a ennek kifejtéséig nem jutok el, mert állam alá nyúl, és úgy csókol meg, hogy átfut az agyamon, hogy ha nem száz ember várna és ünnepelne odafenn, simán megállítanám a liftet, és itt dugnám meg, hátát az ajtóknak támasztva. Sajnos mivel viszont ma élénk a forgalom a földszint, meg a huszadik emelet közt, és nem várhatom el az üzleti partnereimtől a lépcsőmászás vitatható gyönyöreit, ezért kénytelen vagyok visszafogni magam, és néhány nagy levegővel lehűteni a forrongó véremet, mikor elválik tőlem. A szürkeállományomon igaz még átsuhan a gondolat, hogy kár, hogy ezt a csókot nem odafenn kaptam, mindenki szeme láttára: egyrészt a fél vagyonomat fel tudnám tenni rá, hogy Harley farokállító szépsége jócskán fog irigységet generálni másokban, másrészt pedig ez a jelenet jó néhány ferde gondolatot is helyrebillentene szerénységemet illetően - biztosra veszem, hogy még ha nem is mondják, de vannak akik meg vannak győződve róla, hogy a saját csapatomban játszom: pedig ők még nem is hallottak Clémentről és arról a bájos kis történetről, amivel Harleyt sikerült lesokkolnom az elmúlt napokban.
A perverz képzelségeimet aztán az agyam mély sarkába száműzve lépünk ki végül a liftből, és képtelen vagyok megállni öntelt vigyor nélkül a minket követő tekinteteket - az már kevésbé tetszik, hogy néhány ember szemébe nézve pontosan tudom, hogy nagyjából olyan gondolataik vannak Harleyvel kapcsolatban, amilyeneket én magam valóra szoktam váltani - és hogy lehetőleg ne a saját bálom közepén törjek ki néhány nyakat, szükségem van valamiféle figyelem elterelésre. A sarokban lévő bárpult felé veszem az irányt, miközben Harley olyan szorosan tapad hozzám, mint a falusi kislány, aki eltéved a nagyvárosban, és rémületében biztos pontot keres.
- Két bourbont. Tisztán - adom le a rendelést, és az egyik poharat Harley kezébe nyomom. Ma este azt akarom, hogy ő is igyon, és a szabályokon belül maradva persze, de rúgjon ki a hámból. Sosem láttam még spiccesen: ahhoz amit ma terveztem mutatni neki talán jobb, ha kissé elérzéstelenítem az agytekervényeit. Egy becsípett boszorkány reményeim szerint jóval könnyebben kezelhető, mint egy dühöngő és tajtékzó szipirtyó.
- Ha nem tudnám hogy lehetetlen, most biztosra venném, hogy felcsináltalak - dünnyögöm úgy, hogy csak ő hallhassa a szavaimat, mikor süteményt kezd emlegetni, mint egy három éves kislány, a puszta gondolatra is szinte a nyálát folyatva, akárcsak Pavlov kutyája. Azt hiszem, ha még újabb századokat élnék végig se jönnék rá, miért ennyire édesszájú minden nő. - Sokkal szívesebben adnék valami mást a szádba - hajolok oda a füléhez, belesúgva ezt az aprócska mondatot, aztán megadom magam, és beletörődően a terem másik sarka felé bökök, ahol a svédasztal mellett egy kisebb cukrászda kínálata kelleti magát.
- Foglald el magad. Végigeheted a kínálatod, ha nem félted a vonalaidat. Sajnos engem néhány percre elszólít a kötelesség, és muszáj egy rövid megnyitó beszédet tartanom. Evés közben akár végig is hallgathatnál, hogy lásd, ebben IS utolérhetetlen és zseniális vagyok - jegyzem meg, alapos hangsúllyal megnyomva az "is" szócskát, egyrészt mert csakugyan csípőből, mindenféle előre megírt szöveg és papír nélkül is megy a szónoklás, másrészt imádom Harley-t bosszantani a felturbózott egómmal - a reakcióját pedig juszt se várom meg, pedig nyilván beszédes lenne. Vagy szemforgatás, vagy egy lenéző és felháborodott felhördülés lenne a jutalmam részéről, de most hagyom, hagy főjön a saját levében. Mire mukkanhatna, már a környékén sem vagyok: ruganyos léptekkel sietek fel a színpadra, ahol a zenekar abbahagyja a hegedűk fűrészelését, teret hagyva nekem, hogy néhány szóban köszönthessem a jelenlévőket.
Lehet, hogy szónoki képesség tekintetében lealázom még Démoszthenészt is, de most azon kapom magam, hogy még sosem kellett ennyire észnél lennem beszéd közben, mint jelenleg. Nem tudom, hogy ez Harley néma boszi-bosszúja-e azért, mert szemtelen piszkálódással kissé felhúztam, vagy épp az én agyam kezd el rohadtul elmenni a helyéről, de embertelen összepontosítással kell fókuszálnom arra, hogy a beszédem kizárólag az üzletről, és annak lehetőségeiről szóljon, és egyszer se ejtsem ki a számon a "kib*szottul megkefélném Harley Osborn-t" szóösszetételt. Mindenesetre nyilvánvalóan sikerül, mert ellenkező esetben kétlem, hogy ennyire lelkes tapsot kapnék, miközben lekecmergek a színpadról - úgy érzem magam, mintha nem egy pohár, hanem egy üveg whiskyt ittam volna meg, és a kelleténél kótyagosabb lennék tőle.
Megkeresem Harleyt, aztán megállok előtte, udvariasan kibújva egy hátam közepére sem kívánt beszélgetés alól.
- Te csináltad? - kérdezem, morcosan karba fonva a kezem - alighanem tisztában van vele, hogy az előbbi, nem épp összeszedettnek mondható fellépésemre célzok. Ahogy nyilván azzal is tisztában van, hogy a lagymatag dühömmel épp a kitörni készülő röhögésemet próbálom leplezni. Ha ő volt is, hát szórakoztató bosszú volt - na persze, nem tartom kizártnak, hogy semmi köze a dologhoz, egyszerűen csak a folyamatosan feléledni készülő farkam gondoskodott a faramuci szituációról. Ötven-ötven százalék esélyt adok mindkét lehetőségnek, hiába mereget rám Harley angyalian ártatlan tekintetet, még mindig süteményt majszolva - már meg sem kérdezem inkább, hogy hányadikat - belőle szemrebbenés nélkül kinézem, hogy így vesz revansot rajtam. - Ne, inkább ne válaszolj - legyintek végül. - Kanyarodjunk inkább vissza a beszédem előtti témára. Ez az egyik nagy baj a nőkkel: arról fogalmuk sincs, hová teszik a holmijaikat, de arra mind emlékszik, mit mondott a férfi fél évvel ezelőtt, este hétkor - ironizálok. - De az emlékeid nem csalnak: csakugyan megígértem, hogy beavatlak valamibe, amibe öt emberen kívül még senki nem kapott betekintést. Itt hagyjuk a népet, és körbevezetlek a Fehér toronyban, egy feltétellel. Ha indulás előtt felhajtasz még egy pohár italt. Bármit, amit szeretnél. Gyanítom, hogy szükséged lesz rá - egyszerűen elképzelni sem tudom, hogyan reagál majd a laborra, és arra, amit odabenn talál. Lehet, hogy csak vállat ránt, de az sem elképzelhetetlen, hogy egy csettintéssel kitöri a nyakamat, és mire hazaérek, már egy hajszálát sem találom a házamban. Ismerve őt, bármely eshetőséget el tudnám képzelni.



©️ ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS: -
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Tartózkodási hely :
✦✦ beside my lovely syden ♥
Hobbi & foglalkozás :
✦✦ eat the rude
Humor :
why so serious? let's put a smile on that face ❤



A poszt írója Harley Asuman Osborn
Elküldésének ideje Kedd Aug. 21, 2018 1:02 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Az autóban is viszonylag csendben ültem, nem próbáltam meg piszkálni sem őt, sem pedig magamat. Egyébként délutántól már abszolút nem volt egy rossz szavam sem, ellenben a délelőtti időszakokban, amikor sikerült egy kicsit meglepnie azzal, hogy hoppon hagyott. Szerintem jogos volt a sértődésem és még hálás is lehet, hogy nem csaptam nagyobb bajt belőle. Fordított esetben, ha én hagytam volna őt hoppon vagy utasítottam volna vissza, valószínű a cuccaimnál fogva vágott volna ki a házból. És még ő próbált engem csitítgatni? Lássuk be, pofátlan húzás volt még akkor is, ha látszatból azt akarta kelteni, hogy nem akar engem kihasználni. Eddig sem használt ki engem, mert nem hagytam. Nem az a típusú nő vagyok, aki csak úgy hagyja magát olyasmiben, amit nem élvez. Ha már az első napokban nem mutatom meg a fogam fehérjét, valószínű elszáll vele a ló és bántani is képes lett volna. Hozzám egy ujjal sem nyúlhat úgy senki sem, ahogy én nem akarom azt. Annál én sokkal értékesebb vagyok. Eddig is, ha bárki megpróbált velem szórakozni, nos, finoman szólva nem sokáig élvezhette az életet az után. Eliast szeretem, de ha fájdalmat mer nekem okozni… képes lennék neki ártani fizikailag is, de nem lennék képes megölni. Talán ilyesmire nem fog sor kerülni.
A bálhoz egy szép ruhát választottam, illetve helyesbítve választottunk, hisz Elias is segített vásárláskor megmondani, hogy melyik áll jobban. Volt, ami neki tetszett és volt olyan, ami pedig neki nem, végül pedig egy egyszerűbb, kék báli ruhát választottam magamnak. Még szerencse, hogy az árára nem kellett odafigyelnem, szóval szabadon válogathattam igazából. Furcsán éreztem magamat először ebben a kék színben, de vettem hozzá még egy gyönyörű nyakláncot, amivel utána már sokkal jobban éreztem magamat benne. Jelenleg is szépnek érzem magamat, szóval bátran merek megjelenni Elias mellett. Az már részletkérdés, hogy a többiek majd minek hisznek engem mellette: én lennék az alkalmi escort nője, vagy épp a párja?
Tart némi talpalót a cégéről, habár már százszor elmondtam neki, hogy magasról teszek az egészre. Amióta megrángatott a cége miatt, az óta valahogy hallani sem akarok a dologról. Lehet, hogy a napokban most már csak egy nap egyszer veszünk össze és nem tízszer, de ez még nem jelenti azt, hogy felejtek. Felőlem azt mond a cégről amit akar, nem fog különösebben foglalkoztatni semmilyen téren sem, még akkor sem, ha abban van a pénz. Nem érdekel a pénz sem.
Amikor már a liftben vagyunk egymásba karolva, csak előre nézek az ajtóra, habár tökéletesen figyelek arra amit mond és egyszerűen felé kapom a tekintetemet, amikor hitetlenkedni kezd. Hiába csókolta meg a kezem, ami nagyon meglepett, de ettől függetlenül megsértett, hogy ennyire nem bízik bennem.
- Hidd el, ha nem muszáj egy szót sem fogok szólni senkinek sem semmiről. Én nem értek a céghez sem pedig az üzletemberek felettébb izgalmas életéhez. Szóval te maradsz a beszélőpartnerem továbbra is. – Felé fordítom a fejem, aztán álla alá csúsztatom mutatóujjam és közelebb húzódva egy hosszas csókot nyomok az ajkaira. Ezzel sokkal jobban kielégít, mintsem azzal, hogy a kezemet csókolgassa. És most egyébként is csak mi tartózkodunk a liftben ami még mindig zárva van, szóval hisztériáznia sem kell neki azért, mert megcsókoltam a közönség előtt – mert ez nem így van-, de kinézem belőle, hogy még ez is zavarná.
Amikor beérünk a terembe pár emelet után, szinte azonnal a tekintetemet Elias felé kapom; nem különösebben érdekelnek engem a pillantások, hisz nem holmi szemétdombról érkezett nő vagyok aki ott is nevelkedett. Vagyis, Elias nem épp a legjobb körülmények között hozott el engem, de azelőtt palotában éltem. Az már más kérdés, hogy utána menekülnöm kellett.
Halványan én is akaratlanul elmosolyodom, amikor Elias arcán is meglátom az öröm hasonló jeleit.
- Most pedig min vigyorogsz ennyire? – Nem túl látványosan lököm meg az egyik vállammal játékosan. – Ömm… - nézek körbe hamar, aztán újra ránézek. – Ha találok valami sütit, akkor ott leszek ha végeztél és épp esetleg hiányolnál. Viszont ha az emlékezetem nem csal, az első pár napban olyasmit említettél, hogy a bál után akarsz valamit mutatni. De az is lehet, hogy nem jól emlékszem, van ilyen. – Megrántom a vállaimat, és habár épp el kéne engednem, hogy beszélgessen, az helyett jobban magamhoz szorítom a karját mint aki abba kapaszkodna, hogy nehogy a mélybe essen. Na jó, valójában túlságosan is ragaszkodom hozzá annyira, hogy elengedjem. A mondat minden értelmében; semmilyen formában sem tudnám őt elengedni, mert szeretem őt. Mellette érzem magamat biztonságban, a szavai pedig nem hagynak időt arra, hogy idegeskedjek.
Ha elég magas lennék hozzá, akkor most a vállára hajtanám a fejem, de ez helyett csak a karjának nyomom neki arcom felét nagyon ragaszkodóan. Ha leáll beszélgetni közben, mert már jönnének felé a kérdések, én csak illedelmesen köszönök, de azon kívül teljesen csendben vagyok mellette. Most nincs rajtunk mikrofon, szóval aggodalomra semmi ok, hogy elszólnék valamit az életével meg a meleg kalandjával kapcsolatban.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Seattle
Hobbi & foglalkozás :
pénz és szex
Humor :
Pszichopata



A poszt írója Elias Syden
Elküldésének ideje Vas. Aug. 19, 2018 5:45 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Harley + Elias



Végeredményben ha mélyen, és hosszasan belegondolok abba a helyzetbe, amelybe a sors kevert bennünket - meg mi saját magunkat - felfoghatom az ismeretségünket átokként, de akár ajándék gyanánt is: nézőpont kérdése az egész. Valójában az igazság az, hogy volt egy tökéletes rendszer szerint felépített világom, a saját szabályaim és törvényeim szerint éltem, és kényszerítettem az életre másokat is, ezt pedig most felrúgta, és feje tetejére állította egy boszorkány. Úgy tapogatózom tétován ebben az új világban, mintha egy sötét szobában léteznék, ahol az orrom hegyéig sem látok el, de a lelkem mélyén élvezem ezt a játékot, mert eddig nem is gondoltam, hogy a változatosság és kiszámíthatatlanság ennyire élvezetes lehet - ugyanannyira élvezetes, mint a csörtéink, szóváltásaink, még akkor is, ha néha veszekedés vagy sértődés a vége. Talán éppen ezt a pont az, ahol legjobban lemérhető a mindkettőnkben végbemenő láthatatlan, de érzékelhető változás: ma már nem akarjuk kitekerni a másik nyakát egy rossz szó hallatán, sőt képesek vagyunk lenyelni a büszkeségünk egy bizonyos részét, és lám, még nem haltunk bele. A ma reggeli cirkuszon is sikerült átlendülnünk, akkor is, ha félreértésen alapult: igaz, épp eleget éltem már ahhoz, hogy ne felejtsem el, hogy egy kielégületlen nő maga a sátán. Mindegy, spongyát rá, túl vagyunk rajta, és végeredményben várakozáson felül jól reagáltuk le a dolgot - legalábbis még mindketten élünk. Sőt, a reggeli kis összezördülés után képesek voltunk nyugalomban és békében eltölteni a napot, igaz ehhez nagyrészt hozzájárult az is, hogy a délután folyamán nem igazán láttam Harleyt, bár ezen a legkevésbé sem csodálkozom: sokkal inkább képtelen vagyok még századok után is elhinni azt a tényt, hogy a nők mennyi időt képesek szépítkezéssel tölteni. Áldom az eget, amiért férfinak születtem - nálam egy zuhany, és egy öltöny máris megoldja ezt a problémát, alig fél óra alatt.
Bárhogy is, de azt egy szívemnek támasztott karó ellenében is el kellene ismernem, hogy amit kértem, teljesült: Harley egyszerűen gyönyörű ma este. Azon kapom magam, hogy még vezetés közben is igencsak sűrűn kapom felé a pillantásaimat, ergo kisebbfajta csodának, na meg persze a sok éves rutinomnak köszönhető, hogy karambol nélkül érünk el a Fehér toronyig.
- Öt éves működése alatt a Syden institute felverekedte magát a legkeresettebb és legjobban jövedelmező cégek tízes csoportjába - mondom Harley-nek, miközben kinyitom a kocsi ajtaját, és kezem nyújtva kisegítem belőle. - Az üzleti világ egy része ma már ölre megy azért, hogy szerződést köthessen velem, és profitálhasson, természetesen csak szigorúan utánam - folytatom a gyorstalpalót, miközben belekarolok, és bevezetem az épületbe, át az előtéren, egészen a kizárólag számomra, és Pryce számára feltartott felvonóig, amelyet azonban nagylelkűségemnek hála ma estére megnyitottam mindenki előtt. - Ebből a helyzetből adódóan ma Seattle legbefolyásosabb és leggazdagabb emberei isszák a díszteremben a boromat, és tömig magukba a homárt - támasztom hátam a lift ajtajának, mikor a felvonó megindul velünk. - Azt nem ígérem, hogy remekül fogsz szórakozni, mert az este túlnyomó részében, bárkivel is állsz meg beszélgetni, a pénzen kívül nem fogsz más témát hallani, de ne foglalkozz velük. Egyikük sem ér fel veled - emelem aztán számhoz Harley kezét, és apró csókot nyomok rá. - Ne beszélj arról, hogy mi vagyok én, és mi vagy te, és akkor mindenki túl fogja élni a bált - élek némi fekete humorral, bár ez csak félig-meddig poén: igaz, ha Harley mondjuk felállna a pódiumra, és mindenki előtt bejelentené vámpír mivoltomat, a társaság nagy részét meg lehetne róla győzni, hogy a csaj egyszerre őrült, meg részeg, a kisebbik részt viszont, akik hinnének neki, kénytelen lennék eltenni láb alól, ami nyilván erőteljes renomérombolással járna számomra - a rendőrségnek se lenne könnyű megmagyarázni, miért haltak meg fontos emberek alig egy-két nappal a bált követően. Remélem - saját testi épsége érdekében is - hogy Harley a bosszú semmi hasonló formáját nem forgatja a formás kis fejében.
A huszadik emeletre érve aztán a lift egy apró zökkenővel megáll, szétnyílnak az ajtók, és egymásba karolva kilépünk a halk zenével és emberekkel megtelt terembe: az érkezésem, akárcsak máskor is, de ma különösen, egyenesen királyi. Magamban szélesen vigyorogva konstatálom, hogy a kellőképpen behízelgő pillantásoktól és üdvözlésektől eltekintve, ma jócskán kapok a meglepődött arcokból is, amiben jelentős szerepe van nem csak Harley szépségének, hanem a puszta itt létének is: és bármibe lefogadom, hogy a dolgok ezen részét ő maga is élvezi - ma nem csak én vagyok király, ő maga is királynő az oldalamon.



©️ ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS: -
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Seattle
Hobbi & foglalkozás :
pénz és szex
Humor :
Pszichopata



A poszt írója Elias Syden
Elküldésének ideje Vas. Aug. 19, 2018 5:41 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

LEZÁRT JÁTÉK
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Seattle
Hobbi & foglalkozás :
pénz és szex
Humor :
Pszichopata



A poszt írója Elias Syden
Elküldésének ideje Pént. Dec. 29, 2017 9:22 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Sonja and Elias



- A nők nem vonhatóak egy kalap alá, és nem skatulyázhatóak be. Ahány nő, annyi féle jellem, és még külön minden nőnek is van más-más arca. Tehát azok, akik egy nap a lábaim előtt hevernek, másnap talán már nem is léteznek - vonok aprót a vállamon, és abszolút nem is hazudok - kivételesen. A nők ugyanis ha a lábaim elé kerülnek, akkor általában holtan hevernek a szőnyegemen. Vagy a nappali fapadlóján, vagy a labor kőpadlóján, végeredményben egyre megy. - De azért a legtöbb esetben nem panaszkodhatom - villan fel aztán az arcomon egy apró kis mosoly. Tény és való, válogathatok a nők, meg az áldozatok között. Magamban mulattat a gondolat, vajon milyen arcot vágna Miss Dreyfuss, ha nyíltan és kereken közölném vele, hogy a kivonat, amit ma este elkortyoltam, valójában az áldozataim véréből készül, és egy komplett hullaházat tartok fenn, az épület alagsorában, a labor mellett - a személyzetnek meg szép pénzt fizetek, hogy mindegyik tartsa a pofáját. Ezért is szeretek családos emberekkel dolgozni: mind tudja, hogy mi - pontosabban ki - a vesztenivalója akkor, ha bármelyikük is némileg közlékenyebbnek bizonyulna a kelleténél.
Ha viszont már szóba hoztam a nők más-más arcát, akkor azt hiszem, Miss Dreyfuss is alátámasztja ezen tézisemet, méghozzá alaposan. Amikor belépett ide, meg mertem volna esküdni, hogy egy félénk, báránylelkű és bátortalan nő lesz a ma esti társaságom - nos, ehhez mérten merészen lecsapja az általam feldobott labdát, és kacéran megy bele az elkezdett játékba - ugyanakkor az utolsó pillanatban mindig kissé visszakozik is. Mint mikor egy kíváncsi lény közel megy a tűzhöz, hogy megcsodálja, majd hátraugrik, mert rájön, hogy nem csak a melege lehet kellemes, de fájdalmasan képes megégetni is.
- Az emberek bármit képesek félreérteni - jegyzem meg csendesen. - Talán nem véletlen, hogy mi, akik a bolygó legfelsőbbrendűbb lényeinek képzeljük magunkat, túl könnyen futunk bele olyan csapdákba, amit a beszéd, mint a félreértések forrása állít fel számunkra - fűzöm hozzá. Ritkán osztom meg valakivel legbelsőbb gondolataimat - Miss Dreyfuss a jelek szerint mintegy egy órás ismeretség után kivételnek számít. Kíváncsian nézem, miközben ő rajtakapott módon elfordítja fejét, de így sem tudja elleplezni az arcán kissé kiülő zavart: én meg úgy olvasok a fejében, mint egy nyitott könyvben. Bármibe lefogadom, hogy jelenleg a "bármire" szó különféle verzióit futtatja le a fejében, méghozzá épp abban az értelemben, ahogyan én szántam.
Mindkettőnk számára jelent némi megkönnyebbülést, mikor elvonul néhány perc erejéig a mosdóba. Alighanem neki is szüksége van rá, hogy lehiggadjon, én pedig egyenesen eljátszom a gondolattal, hogy az iroda sarkában álló szökőkút vizébe nyomjam a fejem, hogy lehűtsön. Nem pusztán a testi vágyról van szó - az éhség, amit Sonja közvetlen közelében érzek, felülmúlhatatlan, a közeli étkezésem ellenére is. Persze, akár most helyben meg is ölhetném - ahogy az eddigiekből megtudtam, nem sok családtag érzékelné hiányát, és máris levitethetném az alagsorba, hogy holnap már meg is kóstolhassan a tudósok által kissé felturbózott vérét. De megálljt parancsolok magamnak. Még ki akarom használni az időt, amit vele tölthetek. Anyám engem ugyanis sosem tanított arra, hogy ne játsszak az étellel.
Amikor Miss Dreyfuss visszaér, már jóval összeszedettebben viselkedik, mint öt perccel azelőtt. Legalábbis józannak tűnő belátása azon verzió iránt, miszerint a vér szerinti szülei talán nem akarnak tudni róla, erről tanúskodik. Nem túl lelkesen, de számba veszi ezt az általam felvetett lehetőséget is, aztán - mintha csak kihasználná a helyzetet, amelyben józan esze vezérli ösztöne helyett - felveszi a nyúlcipőt, és elbúcsúzik. Méghozzá eléggé vigyorra görbülő szájjal, amit utolsó szavai is alátámasztanak. Azt hiszem ő legalább annyira élvezi a flörtöt velem, ahogy én ővele. Na és? Nem vagyok nyomozó, ő meg nem az ügyfelem, bár ő ezzel nincs tisztában. Tehát szigorúan véve semmiféle etikai szabályt nem szegek meg azzal, ha egy klienssel szűröm össze a levet. Bár a lelkifurdalás meg a hasonló szarságok sosem tartottak számot az érdeklődésemre.
- Igen, csakugyan későre jár - bólintok. - És természetesen jelentkezni fogok, amint bármiféle eredményt sikerül elérnem. Mindenképpen keresni foglak... bármire - nyomom meg az utolsó szót ugyanúgy kihangsúlyozva, ahogy ő is. Valószínűleg nem tévedek ha azt mondom, hogy Miss Dreyfussnak ugyanúgy nem lenne ellenére a munkakapcsolat széles körűbbre bővítése, ahogy nekem sem. - A remélhetőleg minél hamarabbi viszontlátásra, Sonja - rázom meg a búcsúzóul felém nyújtott kezét, és le sem veszem a szemem róla - meg a csábító hátsó feléről - amíg a folyosó végén be nem száll a liftbe.
Mikor ismét egyedül maradok, lassan visszasétálok az irodába, és dacára a késői időpontnak, felragadom a telefont. Itt az ideje mozgósítani a legbelsőbb és legmegbízhatóbb embereimet.


music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
mystic falls ◈
Hobbi & foglalkozás :
just an unimportant worker ◈
Humor :
lost ◈



A poszt írója Sonja Dreyfuss
Elküldésének ideje Csüt. Dec. 28, 2017 8:12 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Elias && Sonja


Az idefelé vezető úton sokféle lehetséges forgatókönyv lejátszódott a fejemben, a magánnyomozóval kapcsolatos találkámra, de a valóság még csak meg sem közelíti az elképzeléseimet. Ennek üzleti megbeszélésnek kellene lennie, hisz a jövőm a tét. Mégis, könnyű szerrel veszem el az itt kialakult, már-már meghittnek mondható légkörben és ez egyáltalán nem zavar. A fene se tudja már, mikor beszélgettem őszintén valakivel. Valakivel, aki nem pszichiáter volt vagy épp nem akart tönkretenni. És ez eléggé hiányzott már, csak épp ott vétettem némi hibát, hogy ezt talán nem Eliasszal kellett volna elkezdenem. De hát ha nem egy diszkréciójáról híres magánnyomozóhoz, akkor mégis kihez legyen végtelenül őszinte az ember lánya?
Feleletét hallva, akarva-akaratlanul, visszafogottan ugyan, de mégis elnevetem magam. - Ugyan! Ezt most úgy mondod, mintha nagyon meg kellene erőltetned magad azért, hogy a nők felfigyeljenek rád. Azt hittem tucatjaival hevernek a lábaid előtt. - nem olyan férfinak tűnik, akiért a nemem képviselői ne lennének oda. Így hát nem hiszem, hogy oly hatalmas ajándék volnék én a sorstól, mint ahogy azt állította. Bár hazudnék, ha azt mondanám, nincsenek rám hatással a bókjai. Túlságosan régen volt már, hogy komolyabban érdeklődjön utánam valaki, habár úgy érzem, ez az ártatlan flörtölés kettőnk között tulajdonképpen az üzlet sikerességéért megy s nem azért, mert annyira ellenállhatatlan lennék Elias számára. A probléma ott kezdődik, hogy túlságosan könnyedén az ujjai köré tudna csavarni, már ha hagynám. Én ugyanis rettentően sokat kockáztatok ezzel a viselkedésemmel, éppen ezért ennek a kis félreérthető beszélgetésnek valóban meg kell ragadnia az előbb már említett ártalan flörtölés szintjén.
- Miért bánnám? - pislogok rá magam is ártatlanul és mosolyogva hallgatom, vajon mivel fogja zárni ezt a témát. Különös gondot fordít arra, hogy kihangsúlyozza a "bármire" szócskát, ami engem rögtön mosolygásra késztet. - Tehát bármikor, bármire? - eddig tudom töretlenül állni a pillantását, most azonban muszáj vagyok elfordítani róla a tekintetem. Ennyiben kellene hagynom a témát, tettetni, hogy valamin nagyon elgondolkoztam az imént, de képtelen vagyok erre. - Ezzel a bármire szócskával nagyon óvatosan kell bánni, mert félreérthetik az emberek. - jegyzem meg mosolyogva, bár a női megérzésem azt súgja, Eliasnak pont ez volt a célja: hogy félreértsem. Vagy pont, hogy jól értsem - ez már csak nézőpont kérdése. Az én fantáziám pedig hamar életre is kel s mire észbe kapok, már olyan gondolatok felé kalandozok, amelyek felé nagyon nem kellene. Megköszörülöm a torkom és próbálom a normális gondolataimat előcsalogatni. A bevásárlólistásat meg ehhez hasonló érdektelen dolgokat.
- Nos, egy valami miatt biztos felhívlak majd: hiszen meg kell hálálnom ezt a vacsorát. Úgyhogy, ha ellátogatsz Mystic Falls-ba, a vendégem leszel. - nem vagyok Michelin csillagos séf, de van egy-két specialitásom, amit kitűnően el tudok készíteni s talán még Eliasnak is ízlene. És ez még jó válasz is, hisz félre sem érthető, mert csak vacsorára hívtam meg. - Bár azért lennének más ötleteim is. - nem azzal van a gond, hogy én ezt most tényleg hangosan kimondtam, hanem a hangsúllyal. Utóbbi pedig remekül érezteti, milyen gondolatok járnak éppen a fejemben. Igen, azok a bizonyos tizennyolcas karikás gondolatok, amelyek úgy általában nem szoktak foglalkoztatni.
Úgy érzem a lehető legjobb pillanatban keresem fel a mosdót és szöszölök el ott néhány rövid perc erejéig. Le kell nyugtatnom magam, na meg a zakatoló szívverésemet is, mielőtt visszatérek hozzá és olyasvalamit találok mondani, amit nem lenne szabad. Ezért, mikor újra csatlakozom Eliashoz, kénytelen vagyok visszatérni az üzletre és némileg visszavenni a flörtölésből, mielőtt utóbbi túlságosan elfajulna.
- Nem aggódom. Te vagy a legjobb a szakmádban... ha azt mondod megtalálod őket, nem is érdekel hány plusz embert állítasz rá. - talán lesz némi anyagi vonzata a több embernek, de nem érdekel. Meg kell találnom a szüleimet és most, Eliasszal az oldalamon erre végre tényleges esélyem is van. A következő szavai szíven ütnek, de mégis hálás vagyok, amiért még időben felnyitja a szememet és nem reménykedek hiábavalóan. - Hát... ha nem kíváncsiak rám, akkor én nem fogom rájuk erőltetni magam. - habár rettegek attól, hogy ez valóban így lesz, a lehetőség mégis meg van rá. S bármennyire is szeretném megismerni az igazi szüleimet, az igazi családomat, ha ők tényleg nem akarnak engem, akkor eltűnök. Magam mögött hagyom Mystic Falls-t és... nem is tudom mit tennék. Körbeutaznám a világot? Letelepednék valahol? Nem tudom.
A vigasztalásra való hajlandóságán elmosolyodom és így figyelem, ahogy közelebb lép hozzám. Csupán bólintok válaszul, szavakkal nem reagálom le a felajánlását. Világ életemben egyedül küzdöttem meg mindennel, s valószínűleg ez ezután sem lesz másképp. De a remény hal meg utoljára, nekem pedig muszáj ebbe kapaszkodnom.
Hirtelen azon kapom magam, hogy szótlanul állok Elias előtt, s hosszú másodpercekig még a szemeiben is elveszem. És ez az, amit nem lenne szabad. Ez az, amiről már korábban is beszéltem. - Azt hiszem jobb lenne, ha én most elmennék. Későre jár és már így is túl sokáig feltartottalak. - kezdek sűrű magyarázkodásba, hogy miért is kell felhúznom a nyúlcipőt. - Még pár napig a városban leszek, ha szükséged lenne valamire... - gondolok itt most szigorúan a nyomozásra, de aztán ez hamar el is száll és újra mosolyra görbülnek ajkaim - ...bármire, telefonon elérsz. - mosolygok továbbra is, majd lehajolok a fotel mellé, hogy a táskámat felvegyem a földről és a vállamra akaszthassam. - Mindent köszönök, Elias. - nyújtom ki felé a kezemet, hogy a laza, könnyed csevelyt mégis az üzlethez méltó hivatalos kézfogással zárjuk.



|| remélem tetszik  40    || ® ||Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Seattle
Hobbi & foglalkozás :
pénz és szex
Humor :
Pszichopata



A poszt írója Elias Syden
Elküldésének ideje Kedd Dec. 26, 2017 8:03 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Sonja and Elias



Természetesen nem vagyok tévedhetetlen magam sem, ettől függetlenül úgy érzem, Miss Dreyfuss olyan, mint egy gyámoltalan, gazdátlan kiscica, ami az emberhez szegődik éhesen, fázva, és doromboló dörgölőzéssel hálálja meg a befogadást meg törődést. Tetszik ez a jellemvonás - az erős, határozott nők sosem voltak a zsánereim. Valamiért mindig a Sonjához hasonló karakterű nőket kultiváltam, így hát az érkezésével most úgy érzem, mintha előre hozták volna számomra a karácsonyt.
Az ártatlan külső azonban alighanem több határozottságott takar, mint ahogy elsőre hittem. Pajkosan, dévajul játszik velem, gátlástalanul flörtöl, én pedig önként és dalolva veszem fel a kesztyűt, és megyek bele a játékba. Közben hangosan röhögni támad kedvem arra a gondolatra, hogy most alighanem egy idősödő, Sherlock Holmes-típusú pasas értetlenül üldögél az irodájában, várva a soha meg nem érkező ügyfelet.
- Sosem kértem fényképes önéletrajzot a klienseimtől eddig - válaszolom Sonja szavaira - ezután sem lesz másképpen. Mondjuk úgy, hogy kellemes meglepetés ért ezen az estén a felbukkanásoddal. Egy hozzám hasonló, egyedül élő férfi nem is várhat ennél nagyobb ajándékot a sorstól - bókolok finoman, bár ezúttal komolyabban gondolom a szavaimat, mint eddig bármikor, ha hasonló csúszott ki a számon. Egyszerre meglep, és szórakoztat a helyzet, amibe akaratomon kívül keveredtem. Nos lássuk, mi sül majd ki belőle a legvégén.
Miközben leülünk, hogy nekifogjunk a gyertyafényesnek épp nem mondható vacsorának, Miss Dreyfuss ismét bebizonyítja, hogy minden percben képes valamiféle meglepetésre. Talán el kellene tűnődnöm rajta, hogy valójában melyikünk is játszik a másikunkkal - nincs kizárva az sem, hogy ő vezet engem az orromnál fogva. Igaz, ez sem lenne ellenemre - legalábbis bizonyos mértékig. Lássuk, hogyan reagál a bűbájos kis boszorkány, ha előcsalogatom a rámenősebb énemet.
- Szóval a jelek szerint nem bánnád, ha elvárnám, hogy visszaélj a számommal? - döntöm kissé oldalra a fejem. - Szerettem volna nem rontani ajtóstól a házba, de legyen, kimondom. Reménykedem benne, hogy sűrűn felhívsz majd. Számodra a nap bármely részében elérhető leszek. Bármire - teszem hozzá, némileg megnyomva az utolsó szót. Tessék, értse ahogy akarja. Nem hazudtam. Ha egy beszélgetésre vágyik, legyen. Ha az ágyába akar rángatni, az sem lesz ellenemre. De még mennyire nem! A pókerarcom nem láttatja ugyan a fejemben futó erotikus képzelgéseket, de a nyomorult nyakkendőt egyre szorosabbnak érzem a torkom körül, és csak az ránt ki a szép képzelődésekből, mikor elejtek néhány információmorzsát az életemről. Legszívesebben kiteríteném a lapjaimat, és elmondanám a történetet, hogyan váltam Párizsban vámpírrá, de félő, hogy bolondnak nézne, és úgy rohanna ki innen, hogy Sonja alakú lyukat vágna az ajtóba. Persze, meg kellene igéznem, hogy elfelejtse az elmondottakat, ezen a gondolaton pedig ismét elmélázom. A házam nagy. Túlságosan is nagy, ami azt illeti. Van benne üres szoba jónéhány. Az egyiket fenntartanám Miss Dreyfussnak. Tarthatnám bezárva, mint egy kalitkába zárt kismadarat, és akkor jelennék meg nála, amikor kedvem tartja: egy kiadós étkezésre, meg egy észvesztő dugásra. Akár akarja, akár nem. Belegondolva, meglehetősen régen volt már részem ilyesféle kettős élvezetben.
A rövid időre távozása jelen pillanatban a legjobbkor jön. Van időm, hogy némileg lehiggadjak. Túl sokan vágták már a fejemhez, hogy a farkam vezérel, és tökéletesen igazuk volt. Most viszont nem árt kissé visszafogni magam - az ablakhoz állok, és remélem, hogy a lassan fényekbe boruló város elvonja a figyelmemet arról, vajon mit művelhet Miss Dreyfuss a mosdómban.
Nos, a történtek tükrében úgy látom, ő maga is hasonló elhatározásra jutott, mert mikor visszatér, meglehetősen gyakorlatiasan az üzletre tereli a szót.
- Jól mondod, nem vagyok jósnő - biccentek. - Egy dolgot viszont ígérhetek. Ha a vér szerinti szüleid életben vannak, megtalálom őket. A legjobb embereimet állítom az ügyre - teszem hozzá, és csak Sonja meglepett tekintetét látva jut el a tudatomig, hogy nem ez volt a legokosabb mondat, ami ma este kiesett a számon. De a hazugságba tökéletesen beletreníroztam már magam éveim sokasága alatt, így hát kissé elmosolygom magam, és szemrebbenés nélkül készen állok a magyarázattal. - Rengeteg munkám van, egyedül képtelen lennék ennyit ellátni. Szükségem van némi segítségre megbízható emberektől. De ne aggódj, a munka oroszlánrészét én végzem. Most sem lesz másképpen - teszem színpadiasan szívemre a kezem. - Holnap reggel azonnal neki is fogok a munkának. De van valami, aminek a lehetőségét számba kell venned. Elképzelhető, hogy ha meg is találom őket, nem akarnak majd tudni rólad, vagy nem lesznek kíváncsiak rád. Igaz, bolondok lennénk, ha ezt választanák - lépek közelebb, mígnem alig fél méterre állok meg Sonjától, és belebámulok a szemeibe. - Ha így történne se kell aggódnod. Remek vagyok emberek megpuhításában, ami a szüleidet illeti. És vigasztalásban is, ha szükséged lenne rá - veszek nagy levegőt, hogy beszívjam parfümje illatát, miközben érzem azt a fura, megmagyarázhatatlan bizsergést végigfutni testemen, talpamtól a fejem tetejéig.


music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
mystic falls ◈
Hobbi & foglalkozás :
just an unimportant worker ◈
Humor :
lost ◈



A poszt írója Sonja Dreyfuss
Elküldésének ideje Szer. Dec. 20, 2017 1:24 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Elias && Sonja


Nem hittem volna, hogy ezt mondom, de talán szükségem volt erre a kiruccanásra. Noha még alig vetettem meg a lábaimat Mystic Falls-ban, máris a nyugati partra vetődtem s egészen eddig úgy is hittem, hogy ez nem más, mint puszta üzlet. És ennek kellene a legfontosabbnak lennie. Csak hát, Elias társaságában mintha könnyebben feloldódnék. S ez biztosan így is van, hiszen nevetgélek, kétértelmű válaszokat adok, bájosan pislogok felé... még magamon is meglepődöm. Nekem ugyanis nem szokásom ehhez hasonlóan viselkedni. Mégis, hiába fogadom meg, hogy némileg visszafogom magam, mégse sikerül. Gondolkodás nélkül megyek bele a játékos beszélgetésekbe, csipkelődő, flörtölő megjegyzésekbe és kicsit sem zavartatom magam miatta. Míg más környezetben, más partnerekkel ez egyáltalán nem megy, itt még egyszerűnek is tűnik. És lehet pont emiatt kellene ennyiben is hagyni a dolgokat.
- Nézd a jó oldalát... legalább tudtál haladni valamennyit a papírmunkával is. A következő ügyfeledtől pedig kérj majd egy fotót e-mailben. - adom az ostoba ötleteket, nem mintha én küldtem volna neki fényképet, ha kért volna. Azért ez mégsem egy társkereső ügynökség, hanem egy magánnyomozói iroda.
Elveszem a kilátásban, megbabonázva nézem azt, s csak akkor eszmélek fel, mikor már átrendezve vár az iroda. Helyet foglalok és boldogan kezdem el fogyasztani a vacsorámat, de persze nem bírom megállni, hogy ne incselkedjek. Eliasnak látszólag ez nincs ellenére, sőt, mi több, felveszi a fonalat és azonnal tovább is viszi azt. De ha már így fogalmazott, nem hagyhatom szó nélkül...
- Ó, szóval ez csak tudat alatti reménykedés? Ezt sajnálattal hallom. - mosolygok rá sejtelmesen - De a bizalmat köszönöm. - remélem azt mondanom sem kell, hogy nem adom tovább senkinek az elérhetőségét. Lassan falatozom a hamburgerből, bár a felém intézett mosolyát azonnal viszonozom és elismerően bólintok is hozzá. Az már más kérdés, hogy nem hiszek neki. Valóban én volnék az egyetlen, akit tényleg beavat a kulisszák mögé? Ugyan. Ez csak nem lehet igaz. Na meg, ennyire azért nem vagyok különleges, hogy az ő szavaival éljek. A történetét hallva gombóc kerül a torkomba és a gyomrom összeszűkül. Nem is annyira más az élete, mint az enyém. De mire a története végére ér, addigra én is befejezem a vacsorát, s a szám megtörlése után iszok egy-két kortyot.
- Pont a szaftos részleteket hagytad ki? Ejnye, Elias... - halkan elnevetem magam, hogy érzékelje, csak viccelődöm. Nem mintha jó pillanatban tenném azt, ezen felismerést követően el is komolyodom rögtön. - Sokkal több bennünk a közös, mint hittem. Sajnálom a történteket. Bár Párizst nem... azért Franciaországban élni pár évig csodálatos lehetett! - utalok itt a hányatott sorsú gyerekkorra vagy épp a "remek" szülőkre. Egyikünk se érdemelte azt az életet, amit neki szánt a sors, de talán most már mindketten valamivel szebb és jobb jövő irányába tekinthetünk. És ez a fontos. Ez kell, hogy számítson.
- Csak a kezemet szeretném megmosni. Arra? Köszönöm. - mondandóm közben felmutatom neki a kezeimet, aztán kérdőn abba az irányba bökök mutatóujjammal, amerre az előbb ő is mutatott. A mosdóba érve behajtom magam után az ajtót. Nem időzöm el ott sokáig, egy gyors kézmosás után, lopva még a tükörbe pillantok és végigszántok párszor ujjaimmal a hajkoronámon. Eddig is ilyen csapzott lehettem? Az utolsó végső simításokat követve pedig már vissza is térek mellé, de ahelyett, hogy leülnék, egyelőre megállok a fotel mögött.
- Tudom, hogy még nem kezdtünk munkába és nem is jósnőhöz jöttem, hogy előre vetítsd a jövőt, de... szerinted mekkora az esély arra, hogy megtaláld az igazi szüleimet? - muszáj az eredeti okra visszaterelnem a témát és az itt létem igazi célját a szemeim előtt tartanom. Félek ugyanis attól, hogy más irányt venne az este és az igazán komoly dolgok feledésbe merülnének. Ezt pedig nem engedhetem meg. Egészen eddig azért küzdöttem, hogy megtudjam hova is tartozom, így most ennek a tényleges esélyét semmivel sem kockáztathatom. - Nem akarok túl érzékenynek tűnni, csak... nekem senkim sincsen. Ha úgy vesszük, soha nem is volt. És talán ostobaság a vér szerinti szüleimtől valamiféle csodát várni, de meg kell tudnom, hogy ki vagyok, hogy honnan származom. Ha nem találjuk meg őket... - akkor nem tudom mi lesz velem. Nem merem ezt beismerni, de attól még ez volt az igazság. Nem megváltást vártam a szüleim felkutatásától, csupán válaszokat. Az egész életem eddig egy oltári nagy hazuságra épült és már azt sem tudom, én valódi vagyok-e ebben a színjátékban. És éppen ezért már azt sem tudom, én ki vagyok. Egyedül Elias szakértelmének tudok jelentőséget tulajdonítani, s ha ő azt mondja, megtalálja a szüleimet, azzal nem csak újraegyesítene egy családot, de minden bizonnyal az életemet is megmentené. Talán nem is sejti mennyire.



|| remélem tetszik  40    || ® ||Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Seattle
Hobbi & foglalkozás :
pénz és szex
Humor :
Pszichopata



A poszt írója Elias Syden
Elküldésének ideje Vas. Dec. 17, 2017 4:37 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Sonja and Elias



Fura, de szinte minimális együtt töltött idő ellenére is tökéletes az összehang. Bár a magyarázat meglehetősen kézenfekvő. A naiv, ártatlan emberek mindig is könnyen adják bárkinek a bizalmukat. Tisztában vagyok vele, hogy a fellépésem és megjelenésem bárkit képes levenni a lábáról - egész pontosan bárki nőneműt. A másik opció nálam sosem volt pálya. Nem mellesleg ő ebben a percben is úgy hiszi, én az a bizonyos magánnyomozó vagyok, akitől segítséget várhat. Így hát a bizalma természetesen jóval stabilabb lábakon áll, mint bármelyikünk is gondolta volna. Egy mosoly, és némi udvarisság tőlem pedig csak még mélyebb gödröt ás belém vetett hitének. Viszont a mosoly némileg megrendül arcán, mikor mellé lépek, és míg ő a várost bámulja, én addig az ő arcának vonásait fürkészem. Az eddig látott vidámság és némi felhőtlenség most megtörik a tekintetében. Fiatal lány létére jókora terheket hordozhat. Bár a mélyére láthatnék a pszichéjének, és a lelkének. Szeretném látni a gondolatait. Csak úgy simán a kíváncsiság mozgat - meg némileg az is, hogy szimpatikusnak tartom ezt a lányt. Ez utóbbiról szerintem bátran kijelenthetem, hogy ez kölcsönös.
Szerencsére a vacsora érkezése láthatóan eltereli a figyelmét a sötét gondolatokról, vagy éppen emlékekről. Némi vidámságot is látok most rajta - elmondta, hogy idegen a városban, alighanem legfeljebb saját vacsorapartnere lehetne, így teljes mértékben érhető, ha kap az ajánlatomon. A kb két perccel ezelőtti hangulat legalábbis visszatérni látszik közöttünk.
- Nos, ha tudom előre, hogy a ma esti utolsó ügyfelem ilyen remek társaság lesz, és ilyen csodálatos látvány, akkor már hamarabbi időpontot is kaptál volna tőlem. Természetesen a vacsorameghívásom akkor is állna, de némileg több időt tölthettem volna veled - jegyzem meg meglehetős nyíltsággal és őszinteséggel, miközben átrendezem kissé az irodát, hogy evés közben remek kilátásra nyíljon a városra. Meg tudom érteni, ha lenyűgözi Seattle látványa: az első időszakban, mikor ide költöztem, én magam is így voltam vele. Órákon át tudtam bámulni a panorámát, és minden nap felfedeztem benne valami újdonságot.
A telefonszám-probléma színre lépésekor némileg meginogok eddig biztosnak és fixnek hitt lábaimon, szerencsére a századok alatt magamra szedett profán hazudozás és hidegvér, na meg persze a villámgyors gondolkodás gyorsan átránt a szakadékon. Megkönnyebbülten lélegzem fel, ahogy Sonja elteszi a névjegyemet. Ami az ő számát illeti, az informatikusaim akármelyike öt perc alatt képes lesz megtalálni és megszerezni nekem. Ezen egy pillanatig sem aggódom. Az amúgy se az én stílusom.
Aztán Sonja következő kérdésére kontrollálhatatlanul elnevetem magam - ez a nő tényleg hozott némi színt az egyébként halálosan unalmasnak ígérkező estémbe.
- Az igazat megvallva - harapok magam is a hamburgerbe - azt hiszem, tudat alatt reménykedem benne, hogy visszaélsz majd a telefonszámom ismeretével - hunyorgok felé vidáman. - Mint mondtam, ezt a számot nem sokan kapták meg eddig tőlem. Csak egy szűk kör tagjai, fogalmazzunk úgy. Még az ügyfeleim, vagy az eddigi ügyfeleim közül is csak alig néhányra tehető azoknak a száma, akik részesültek a bizalom eme mértékében - mondom ki a teljes igazságot. Azt már viszont inkább elhallgatom, hogy azok, akiknek ez az információ tudatába került, már nem nagyon vannak az élők sorában. Miután lefektetettem őket, és belakmároztam belőlük, tanácsosnak tartottam megszabadulni a terhelő bizonyítéktól. Igaz, mivel ők nem voltak a klienseim, túl sokan nem sírtak utánuk.
Nála gyorsabban fejezem be az étkezést, míg ő a felénél sem tart a vacsorájának, én már a számat törlöm éppen meg, aztán hátradőlök a fotelben, két összekulcsolt kezemmel megtámasztva a tarkómat.
- Hm... - vonom össze kissé a szemöldökömet. - Van benned valami különleges. Ugyanis eddig még senkinek, és ezt tényleg így értsd: senkinek nem ajánlottam fel, hogy elhullajtok némi információt eddigi életemről. Veled kivételt teszek - billentem kissé félre a fejem mosolyogva. - Itt születtem az Egyesült Államokban, de soha nem igazán éreztem itt otthon magam. Talán a családom miatt. A szüleim... nos, mondjuk úgy, nem voltak túl kedves emberek - fagy rá a több évszázados gyűlölet és megvetés még ennyi idő után is a vonásaimra néhány pillanatra. Aztán lerázom magamról a rosszkedvet, mint a kutya a vizet. - 25 éves voltam, mikor meghaltak, és ez remek alkalom volt arra, hogy végre szabaddá váljak. Volt egy húgom, illetőleg a pontos fogalmazás kedvéért van is, bár meglehetősen régen nem láttam. Őt a nagybátyám nevelte fel. Én pedig nemes egyszerűséggel hátam mögött hagytam mindent, és Párizsban telepedtem le. Öt évet éltem ott, mielőtt visszatértem az Államokba, és megalapítottam a birodalmamat - mutatok körbe. - Az életem többi titkát kérlek, hagy vigyem magammal a sírba - veszem a dolgot tréfára, de tényleg jobb, ha nem tud többről. Kíváncsi lennék, milyen arcot vágna, ha elárulnám mi is vagyok valójában. A pánik meg a visítozás garantált lenne. Lehet, hogy még az ájulás is beleférne.
Egy perc csend következik, aztán olyan kérdés hangzik el, amire a legkevésbé sem számítok. Bár figyelembe véve a nők visszatartási képességeit, Miss Dreyfuss alighanem rekordokat döntöget.
- A mosdó arra van. Ha mégsem a piszoáromat szeretnéd használni, akkor javaslom a folyosó végi női mosdót - világosítom fel a helyzetről. Ez a magán irodám, magamra terveztettem a mosdóját, így hát a kialakítása is férfira szabott. - Ha csak kezet mosni és frissülni szeretnél, akkor viszont nyugodtan használhatod - biztatom, és ahogy felkel, majd hátat fordítva elindul, le sem bírom venni a szemem formás idomairól. Ha a jövőbe látnék, és tudtam volna, hogy ez a nő ma este besétál az életembe, esküszöm nyitottam volna tényleg egy nyomozóirodát.


music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
mystic falls ◈
Hobbi & foglalkozás :
just an unimportant worker ◈
Humor :
lost ◈



A poszt írója Sonja Dreyfuss
Elküldésének ideje Vas. Dec. 17, 2017 1:41 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Elias && Sonja


Játékosan megvonom a vállam és mosolygok a feltett költői kérdésére. Különös érzés így beszélgetni vele, s számtalanszor muszáj emlékeztetnem magam arra, hogy hivatalos ügyben vagyok itt. Méghozzá nem is akármilyenben, így talán mellőznöm kellene ezt a barátságos hangvételt. Nem mintha bármi probléma lenne vele, csupán nem szeretném, ha elterelődne a lényegről a figyelmem. Hiszen a legnagyobb vágyam, hogy megismerjem az igazi családomat, ettől pedig egy sármos mosoly sem téríthet el.
Mosolyom elhalványodik és le is kopik az arcomról, ahogy mellém lép s némi biztató vagy épp motiváló beszéddel áll elő. Erre nem számítottam, így kikerekedett szemekkel, elgondolkozva nézek fel rá. - Ó, én elhiszem Elias, elhiszem. De a jó dolgokban és a happy endben már kevésbé tudok reménykedni. - elég zűrös életem volt, talán ezért is váltam ennyire pesszimistává. A velem egykorú nők a szőke herceg után loholtak, esküvőt terveztek, shoppingolni jártak vagy már épp a babaszobát rendezték be. Valószínűleg nekik normálisabb gyerekkoruk volt, mint nekem, de én, velük ellentétben csak most kezdek igazán élni. Mert eddig egy gyerekkori traumán, nevelőszülő halálán és néhány elfuserált párkapcsolaton túl mást nem is tudok felmutatni. De talán jobb is ez így.
Figyelem, ahogy megrendeli a vacsorát és némi örömöt vélek felfedezni a szívemben, amiért nem egy unalmas hotelszobában kell egyedül kuporognom és valami ócska ételt ennem. De a gondolatmenetemet a telefonom kijelzőjén villogó, nem fogadott hívásaim terelik el. Meg is kérdezem, hogy mégis miért hívogatnak folyton, mikor már itt vagyok, de teljesen érthető és logikus magyarázattal szolgál. - Értem, valószínűleg ez lehet, amit mondasz. Most kapom meg az összes értesítést a nem fogadott hívásokról. - inkább el is süllyesztem a telefonomat, hogy ne zavarjon meg az esetlegesen még később érkező értesítések csipogása. - Hát, azért az érdem nem pusztán az enyém. Te ajánlottad ezt az időpontot, úgyhogy végül is magadat mentetted meg a papírmunkától. - habár jól esnek a szavai, egyszerre érzek némi jól eső, ám de ijesztőnek ható izgatottságot is a zsigereimben. Mintha valami nem stimmelne... De végtére is egy magánnyomozó irodájában vagyok, úgyhogy az egész helyzet már alapjaiban véve eléggé abszurd.
- Köszönöm. - helyet foglalok az újonnan elrendezett fotelek egyikén, majd mire kényelembe helyezem magam, már elém is kerül a tálcám. Elveszem tőle a névjegyet és bólintok, hogy ezzel is jelezzem, figyelek rá. - Rendben, mostantól ez az egy szám él közöttünk. - bólintok újra, majd a névjegyet becsúsztatom a táskámba. Gondolom az én számomat úgyis tudja, vagy ha nem, Greta meg tudja adni neki. Aktakukacként ugyanis nincs saját névjegykártyám, ha viszont csak egy papírfecnire firankantanám le a számom, az olyan lenne, mintha újra a gimnáziumban lennénk.
- És nem félsz attól, hogy visszaélek majd ezzel a legbelsőbb privát számmal? - nem tűnik ijedősnek, én meg nem élnék vissza a számmal, de valamiért nem tudtam megállni, hogy feltegyem neki ezt a cseppet sem fontos kérdést. Vajon mi ütött belém?
- Pont a legjobb részeket akarod kihagyni a történetből? Még ilyet... de jó, legyen. Alig várom, hogy halljam... - csipkelődöm újra, majd mielőtt bármi más őrültséget kiejtenék a számon, bele is harapok a kapott hamburgerbe. Ami meglepően jó, ahhoz képest, hogy egy irodaház konyhája készítette. Csendben falatozok, hallgatom, had meséljen és igyekszem nem vágni a szavába. De közben többször rajta felejtem a tekintetem, ami nem vet rám túl jó fényt, így a következő pillanatban igyekszem a kilátást szemrevételezni és nem a mellettem ülő férfit. Mikor rövid ideig elhallgat, akkor szólalok csak meg.
- Tudod, nem számítottam arra, hogy ilyen kellemes és már-már baráti jellegű találkozó lesz ez. De örülök, hogy így alakult. - mosolygok rá barátságosan, hogy aztán újra Seattle látképének szenteljem a figyelmemet. - Használhatnám a mosdót? - a hamburgertől kissé ragadóssá vált a kezem, én pedig nem igazán tudom ezt elviselni hosszú távon, így mielőbb szerettem volna megmosni a kezeimet. Ha elárulja, hol találom a mosdót, akkor gyorsan el is vonulok pár perc erejéig, hogy aztán felfrissülve visszatérhessek, már amíg igényt tart egyáltalán a társaságomra.



|| bocsánat, hogy megvárakoztattalak  40    || ® ||Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Seattle
Hobbi & foglalkozás :
pénz és szex
Humor :
Pszichopata



A poszt írója Elias Syden
Elküldésének ideje Kedd Nov. 21, 2017 3:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Sonja and Elias



- Szóval nem nézed ki belőlem, hogy a saját józan eszem és mivoltom alapján képes lennék sikerek elérésére? - lövök vissza csípőből egy kérdést az övére válaszolva, de kb annyira gondolom komolyan a szavaimat, ahogy ő is. Te jó ég, ha most így visszagondolok, idejét sem tudom, mikor találkoztam utoljára olyan nővel, aki nem alázatos, bólogató kiskutya módjára viselkedett volna velem szemben, hanem szabadjára engedte a csípős nyelvét meg az egyéniségét és intelligenciáját. Persze, nincs ellenemre az első viselkedésforma sem, de egy idő után unalmassá válik. Mintha a jövőben élnék, ahol robotok vesznek körbe. Némi élcelődés színt visz a néha monotonná váló életembe. Legfőképp ha a szavak egy ilyen gyönyörű nő szájából gyöngyöznek elő.
Ahogy az asztalhoz sétálok, szemem sarkából látom, hogy rajtam felejti a pillantását, ettől meg a lelkem mélyén élő ördög vidáman dörzsölgeti a kezét. Soha, mióta az eszemet tudom nem volt problémám a nőkkel - egy mosoly, némi sárm, némi pénz, aztán máris elégedetten csettinthettem: jól van, ez is kész, raklap, és mehet. Ha kellően jól sáfárkodom a természet által rám ruházott tulajdonságaimmal és az egyéniségemmel, alighanem Miss Dreyfuss is záros határidőn belül a hálóm rabjává válik majd.
Lerakom az üveget - nem esik nehezemre, mert a mai vacsora ugyan már megüti a fogyasztható mércét, de még messze áll egy ötcsillagos étterem séf-kínálatától - aztán odasétálok Sonja mellé, és kibámulok magam is az ablakon, mintha még sosem lett volna részem a felhőkarcolók közt eltűnő napkorong látványában.
- Súlyos szavak ezek egy ilyen fiatal nőtől - fordítom aztán felé a fejem. - De ha valami darabjaira hullott, mindig magában rejti annak a lehetőségét, hogy javítható. Nincs olyan ember, akinek a lelke ne lenne sérült, törött, vagy esetleg halott. Mindre van megoldás, hidd el nekem - nézek bele a szemeibe. Nem tudom vajon hogy reagálna, hogy közölném vele, hogy példának okáért a vámpírlét ilyen megoldás. A feltétlen szabadságot adta meg nekem az átváltozásom. Többé nem kell hogy engedelmeskedjek törvényeknek, mások akaratának, vagy olyan ósdi, elavult fogalmaknak, mint a lelkiismeret. Kattintok egyet azon a bizonyos kapcsolón, és az élet nehézségei messze szállnak. Az anyagi jólét pedig - a hab a tortán - megadja nekem a teljes, mindentől és mindenkitől való totális függetlenséget.
- Látod? - mosolygom el magam. - Remek a választásod. A törött lélek első számú gyógyszere a tele gyomor - emelem fel a telefont, és kurtán, rövid-furcsa módon, ahogy általában a személyzettel érintkezni szoktam, utasítást adok az étkező személyzetének, hogy hozzanak vacsorát két főre. Nem kérdeznek semmit, és nem akadékoskodnak. Ők már megtapasztalták, hogy jobb nem beleütni az orrukat a dolgaimba. Főképp azok után nem, hogy az egyik fő pletykafészeknek egy jól irányzott mozdulattal magam szakítottam le a szaglószervét - öt órás műtéttel plasztikázták vissza a kórházban. A tiszteletet sokféleképpen lehet kivívni a világban. A pénz az egyik eszköz. A gátlástalan erőszak a másik. Néha egyformán szükség van mindkettőre.
A következő percben viszont kissé meginog az eddig biztosnak hitt talaj a lábam alatt. A telefon... az az átkozott, istenverte telefon! Nagyon morcos leszek, ha most egy idióta gépen fog elbukni a jól felépített kis mesém, meg az estém. Szerencsére nem vagyok az a típus, akinek hosszan kell gondolkodnia, vagy épp a szomszédba kéne mennie egy tündérmeséért.
- Oh persze... - emelem fel a kezem, hogy végigtúrjak vele hajamon, és olyan arcot vágok, mint akinek épp most ugrott be egy eddig elfeledett információ. - Megkértem Gretát, hogy hívjon fel téged, hogy biztos legyek abban, hogy nem felejted el a ma esti találkozót. Sajnos valami gond volt a központtal, a telefonvonalak jó ideig nem éltek. Sem a vezetékesek, sem a mobilok. Gyanítom, hogy a vonal most kelt életre, és egyszerre megkaptad a nem fogadott hívásaimat. Ne is törődj vele. A lényeg, hogy már itt vagy, és nem csak az vagy, aki megment a papírmunkától, hanem az is, aki bearanyozza a szokásos agglegény-estémet - bókolok finoman, de határozottan. Az ilyesféle mindig azonnali hatállyal bejön a nőknél.
Szerencsére megérkezik egy zsúrkocsi, rajta az étellel, és miután egy biccentéssel szabadjára engedem a konyhai kisegítőt, úgy rendezem az asztalt és a fotelokat, hogy Sonja számára vacsora közben is tökéletes rálátás nyíljon a városra.
- Parancsolj - kínálom újra hellyel, majd elé tolom a saját tálcáját. Noha általában többre becsülöm a lazacot és a kaviárt, vagy épp a homárt, valahogy most mégis jólesik az egyszerű étel. Talán nem kis szerepe van ebben a társaságnak.
- Még mielőtt elfelejteném - nyúlok a zsebembe, előhalászom tárcámat, és átadok Sonjának egy névjegyet. - Mától a kliensem vagy. Kérlek, az eddigi telefonszámot felejtsd el. Ez itt a legbelsőbb privát számom - ezt nem sokan ismerik. Ha bármi kérdésed, kérésed lenne, ezen a számon elérsz. Ha az előbbi számról érkeznének még hívásaid, kérlek, ne vedd fel a telefont. Akkor valaki alighanem az intézetből hív, és az a valaki nem én vagyok. Azt pedig nem szeretném, ha a mi kettőnk üzleti ügyébe mások is beleavatkoznának. Mondjuk úgy, mostantól ez az egyetlen telefonszám él köztünk. Rendben? - kérdezem, és reménykedem, hogy vagyok annyira meggyőző, hogy tegyen nekem egy ígéretet - na meg persze be is tartsa. Ezzel talán kiküszöbölhetem, hogy a valódi magánnyomozó bekavarjon az egyelőre tökéletesnek látszó képbe.
- Szóval, érdekel, hol éltem eddig? - jut eszembe a néhány perccel korábban feltett kérdése. - Hosszú történet, de ha van időd, adhatok belőle némi ízelítőt. Persze, a magánjellegű titkaim mély megsértése nélkül - hunyorgok rá vidáman.


music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
mystic falls ◈
Hobbi & foglalkozás :
just an unimportant worker ◈
Humor :
lost ◈



A poszt írója Sonja Dreyfuss
Elküldésének ideje Vas. Nov. 19, 2017 8:50 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Elias && Sonja


Jóízűen nevetek, ahogy szinte a vesémbe látva tisztázza a körülményeket. Ennyire az arcomra lennének írva a gondolataim? Talán ez nem éppen annyira jó dolog, mindenképp változtatnom kellene rajta a jövőben. - Pedig lehet, hogy a sikereidnek az alkohollal kevert gyógyszermámor lenne a titka. - játékosan felvonom a szemöldökeim, ebből is tudhatja, hogy egyáltalán nem beszélek komolyan. Inkább csak próbálom palástolni, hogy rosszat feltételeztem róla az előbb. De inkább jobbnak látom a lényegre térni. Sorolom az adataimat, ő bólogat és jegyzetel, eddig tehát jók vagyunk. A magánéleti kérdést követően érezhető némi feszültség, de ezt igazából a helyzet alapjaiból kialakult abszurdságra fogom. Néhány apró bólintással jelzem, hogy megértem, miért egyedülálló és miért kerüli a nézeteltéréseket. Tulajdonképpen tökéletesen igaza van. Ha tudja, hogy megkímélheti magát felesleges konfliktusoktól, akkor hülye is lenne, ha nem tenné. Bár az én egyedülállóságom nem ilyenek miatt áll fenn.
- Ó, nem, nem kenyerem a hazudozás, tehát, ha lenne is valakim, akkor ő tudna arról, hogy magánnyomozóhoz fordultam. De ebben a helyzetben ez lényegtelen. - megrázom a fejem, mert kissé az az érzésem, hogy túlmagyaráztam a dolgot. A lényeg, hogy nincs senki, akit be kellett volna avatnom. Figyelem, ahogy az asztalához sétál, hogy ihasson pár kortyot, de mivel nem akarom rajta felejteni a pillantásom, ezért felállok, hogy az ablakhoz sétálhassak. - Ezt örömmel hallom. - az aktakukackodásom ugyanis nem fizet túl jól, de legalább a "nevelőapám" házától jó áron tudtam megszabadulni. Úgyhogy nem is kellene aggódnom az anyagiak miatt, csak hát, inkább spórolós típus vagyok, mintsem költekezős. Bár, valójában bármennyi pénzt megér, hogy megtaláljam a szüleimet. És ez az igazi lényege a dolognak.
- Oh, az én lelkem már rég a darabjaira hullott, de a természet szépségei mindig ámulatba ejtenek. - nem is tudom a mondatom első felét miért is mondtam ki hangosan, hisz egyértelmű, hogy nem kellett volna. Nem egy elveszett kislány vagyok, akinek bárminemű megmentésre lenne szüksége. Csupán... nem hiszek abban, hogy érzékeny lennék és egy darabban lenne a lelkem azok után, amiket a nevelőapám mellett át kellett élnem. És talán sohasem leszek már teljesen jól. De azért próbálkozom.
Felvont szemöldökkel, mosollyal az arcomon nézek oldalra, hogy megtudjam, mire is készül Elias. - Hallgatlak. - felelem lágyan csengő hangon és teljesen felé fordulok, érdeklődve. - A hamburger és az üdítő teljesen megfelel. Egyébként sem vagyok túlzottan a gyertyafény híve, se az ötcsillagos éttermeké. - ugyan meglep a felvetése, de mivel akad még megbeszélni valónk, engem pedig senki nem vár a szálloda szobában, így ha már lehet, akkor bizony inkább itt maradok.
- Most már értem, miért dolgozol ilyen sokáig. - lépek vissza a fotelhez és komolyan nézek Eliasra, holott csak viccelődni próbálok. - Ha ilyen kilátás társulna az én irodámhoz, én se akarnék hazamenni. - mosolygok rá, hogyha eddig nem is jutott a tudomására, most már leessen neki, hogy valóban viccelődöm.
- Mindig Seattle-ben éltél? - automatikus teszem fel a kérdést, de rögtön le is esik, hogy nem kéne feszegetni semmilyen magánéletbeli témát. Főleg nem nekem. - Már bocsánat, igazából nem is tartozik rám. - lenézek a fotelre, aztán megigazítom a táskám, mivel látom, hogy időközben kicsit oldalra borult. A zsebemben megrezzen a telefonom, így azt gyorsan előhúzom. - Ez furcsa. - suttogom magamnak, aztán felnézek Eliasra. - A telefonszámodról volt három nem fogadott hívásom. - értetlenkedve nézek a telefonom kijelzőjére. Nyilvánvalóan nem ő hívott, hisz egészen eddig vele voltam, azonban jól tudom, hogy a minap ezt a számot hívtam és beszéltük le a találkozót. Kérdőn pillantok fel rá, hátha tud rá adni valami értelmes magyarázatot. Az ajtón keresztül kilesek az iroda többi részére, de már minden kihalt. Az utolsó itteni dolgozót nem is olyan régen hazaküldte, erre pontosan emlékszem. De akkor miért hívogatna engem bárki is, plána amikor már rég Elias-szal beszélem meg a közös kis ügyünk részleteit?



|| bocsánat, hogy megvárakoztattalak  40    || ® ||Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Seattle
Hobbi & foglalkozás :
pénz és szex
Humor :
Pszichopata



A poszt írója Elias Syden
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 13, 2017 6:05 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Sonja and Elias



- Sonja - ismétlem a nevét, egy barátságos kézrázás közepette, de a figyelmemet - és az övét is - hamar elvonja a bevonuló tudós. Szerencsére nem sokáig időzik a szobámban, abban már csak kimondatlanul reménykedem, hogy nem attól tart, hogy a mai vacsorát megkóstolva inkább úgy döntök, hogy az ő nyakára vetem magam. Sajnos meglehetősen kevés igazán a munkájához értő, és szinte megszállott kutató manapság. Alighanem ez a magyarázata annak, hogy a labor teljes személyzete még életben van, a sorozatos kudarcok és baklövések ellenére is.
Látom Sonja arcán a sorozatos meghökkenést - először a fehér köpenyes barom "menekülése" kapcsán, majd némi rosszallást látok megvillanni a tekintetében mikor a poharam tartalmára terelem a szót. Elnevetem magam, és szabadkozva emelem fel a kezemet.
- Kérlek, hagy tisztázzak valami félreértést - nézek rá jókedvűen. - Nem szoktam mindenkivel megosztani magánéletbeli problémáimat, de félek, hogy a kezdődő bizalmad vakvágányra futna, ha úgy hinnéd, hogy valamiféle alkohollal kevert gyógyszermámorba csúszom esténként. Fogalmazzunk úgy, hogy ez a pohár bor vitaminokat tartalmaz, és immunerősítőket. A vörösbor rengeteg vasat tartalmaz, így felerősíti a hatást. Ennyi a nyitja az egésznek - tárom szét a karjaimat. - Nem kell zavarba jönnöd - teszem hozzá, mikor szégyenkezve pislant egyet. Ezek szerint csakugyan a gondolataiba láttam - és remélem hogy a hamvadó bizalmát most sikerült a helyére billentenem.
Alighanem azért, hogy kimásszon a neki kényelmetlen helyzetből, sorolni kezdi az adatokat, amiket kértem tőle. Időközben rájövök, hogy színésznek is jó lennék, nem csak magánnyomozónak, mert olyan szapora bólogatással jegyzetelek, mintha csakugyan érdekelne a dolog, és a múltja után indulnék. Végeredményben... ahogy már megállapítottam, megtehetem érte. Egy ilyen gyönyörű nőért ki nem tenne meg bármit?
A hangja csak akkor akad el totálisan, mikor a magéletbeli kérdésekre kerül a sor. Pislog kettőt-hármat gyors egymásutánban, mintha nem jól értené a kérdéseimet. Persze az én fejemben már készen állnak a válaszok ha megkérdezné, miért is faggatózom olyan dolgok iránt, aminek - elvileg - semmi köze a nyomozáshoz.
- Igen, egyedülálló vagyok - biccentek. - Ezt a fajta életstílust, és munkamennyiséget, ami az én szakmámmal jár, csak nagyon kevés nő viselné el. Jobb eleve elkerülni a nézeteltéréseket. Ami az én kérdéseim jogos voltát illeti, semmiféle hátsó szándék nem vezérel. Mindössze azért érdeklődtem, mert volt már olyan kliensem, aki a házastársát nem tájékoztatta arról, hogy magánnyomozóhoz fordult. Így hát tisztában kellett vele lennem, hogy a diszkrécióm vonatkozik-e egy férjre, vagy élettársra - mondom szemrebbenés nélkül, és legszívesebben megveregetném a saját vállamat. Tessék, nem csak magánnyomozónak meg színésznek vagy zseniális. Akár a legtehetségesebb hazug Oscar-díját is átadhatnák nekem, feltéve persze, ha lenne ilyen kategória egyáltalán.
- Oh persze, a pénz. A bizonyos piszkos anyagiak - tápászkodom fel, aztán elsétálok az asztalig, és felemelem a poharat, mert az éhség nagy úr a magamfajtánál is. Az emberek leülnek a jól megterített asztalhoz - ez persze nálam sem szokott problémát okozni - de vér nélkül csakhamar múmiává avanzsálódnék. A kiszáradás pedig nagyon negatív irányba torzítaná remek arcvonásaimat. Némi szaglálódás után belekóstolok a pohár tartalmába - nos, ezúttal kellemesen meglepődök. Persze, messze nem tökéletes, de már fogyaszthatóbb keveréket kapok, mint az elmúlt napok folyamán. Ma estére megteszi. Így legalább Miss Dreyfussnak sem kell féltenie kecses ívű nyakának épségét.
- Nincs előre megszabott tarifám, Sonja. Sok függ a körülményektől, a munkám mennyiségétől, és természetesen az eredményességtől is. De ne aggódj. Megfizethető vagyok - fűzöm hozzá, aztán nézem, ahogy ő is felkel, majd az ablakhoz lépve elgyönyörködik a látványban - én meg kihasználom a lehetőséget, és ugyanezt teszem, csak az én fókuszom központjában ő maga áll.
- Kevés emberben él annyi lélek és érzékenység, hogy képes legyen meglátni a természetben rejlő szépségeket - állok mellé, és magam is vetek egy pillantást a lemenő Nap ívére, ahogy lassan eltűnik a láthatár mögött. - Az ilyen emberek kivételesek, és nagy ajándék részesei - mondom őszintén. A mai rohanó, elmebeteg, anyagias érdekektől vezérelt világban valaki, aki rácsodálkozik egy naplementére, valami különleges személyiséggel bír. Az efféle lelki finomságokat éppúgy értékelem, mint a gyilkolást, a szenvedélyt, és a lélek meg elme torzulásait. Valahogy mindezen vonások együttesen képesek rá, hogy ne egy unalmas siralomvölgyet alkossanak a világomból.
- Nos, lenne egy ajánlatom. Persze, jogodban áll nemet mondani - villantok fel ismét egy meggyőző mosolyt. - Nem vagyok olyan önző, hogy csak magamnak tartsam fenn ezt a remek látványt. Egyébként is vacsoraidő van - pislogok az órámra. - Persze a Fehér toronyban nincs étterem, de van egy remek kis étkező, tekintettel az éjjel dolgozókra is. Nem egy ötcsillagos étterem, meg gyertyafény és pezsgő, de néhány hamburgert és üdítőt felhozathatok. Vacsorázunk, csodáljuk a naplementét, és közben megtárgyaljuk a hátralévő részleteket - vetem fel az ötletet. Nézzük van-e szerény személyiségem oly annyira vonzó Miss Dreyfuss számára, hogy elfogadja a meghívásomat.


music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
mystic falls ◈
Hobbi & foglalkozás :
just an unimportant worker ◈
Humor :
lost ◈



A poszt írója Sonja Dreyfuss
Elküldésének ideje Vas. Nov. 12, 2017 6:03 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Elias && Sonja

- Ó, igaz is, fő a titoktartás, a diszkréció. Ez esetben örülök, hogy egy kis ideig sikeresen megszabadítottam a papírmunkától. - jó tudni, hogy valóban megfelelően kezeli a bizalmas információkat, na nem mintha bárkit is érdekelne, hogy miért vagyok itt. Ugyan nem óhajtok ódákat zengeni arról, hogy milyen tiszteletteljes utolsó útja volt a nevelőapámnak, de azért a hangsúlyomról süt némi elégedettség azzal kapcsolatban, hogy megrugdoshattam párszor a koporsóját. Esküszöm, megért minden egyes, diliházban töltött percet.
Örömmel fogok vele kezet, mert innentől kezdve reményeim szerint még bensőségesebb kapcsolatot alakíthatunk ki, aminek következtében könnyebben is fogunk tudni együtt dolgozni. - Én pedig... csak Sonja. - amint elengedem a kezét, megzavar minket egy fehér köpenyes idegen, aki meglehetősen félelemmel telve lépked oda hozzánk. Rám is ijedten néz le, én azonban értetlenkedve mosolygok vissza rá.
- Ugyan... a bor egyébként is hamar a fejembe száll, így jobb is, ha nem iszom. De neked kedves egészségedre, Elias. - bár fennakadok azon, hogy alkoholba keveri a gyógyszerét, ám számára én egy senki vagyok, ezért nem kérdezősködöm afelől, hogy ez vajon jó ötlet-e. Amúgy se hinném, hogy ez az első alkalom, hogy így fogyasztja, én pedig nem szeretnék rossz kapcsolatot ápolni vele.
- Rendben, tehát... Bostonban, a Cook utcában laktunk, a 21-es szám alatt és onnan nem messze jártam a Charleston Középiskolába, előtte pedig a Clarence R. Edwards Általános Iskolába. Van egy anyakönyvi kivonatom, de nem hiszem, hogy valódi lenne. Aszerint Bostonban születtem, 1989. február 14-én. A dátum lehet valós, de a helyszín már kevésbé... Különös ismertetőjegyem pedig nincsen, sajnos. - hadarom el a válaszaimat és gondolatban újra végigpörgetem a kérdéseit, hogy tartsak egy gyors leltárt, vajon sikerült-e mindenre válaszolnom ezzel az egy levegővétellel. A tervére, miszerint a Mystic Falls-i kórházban kezd, illetve korabeli újságokat néz majd át, csak bólogatni tudok. A kórházba már én is be akartam tenni a lábamat, csak még nem jutottam el odáig...
Következő kérdésére szinte automatikusan válaszolnék, ám a kérdésének második fele meglep és hirtelen azt sem tudom, miként kellene reagálnom rá. Főleg úgy, hogy a saját kíváncsisága miatt érdeklődik a családi állapotom felől. Bár őszintén nem tudom eldönteni, hogy ennek örüljek-e vagy inkább ne. Nem mintha nem tartanám veszélyesen vonzónak, csak épp most készülök megbízni őt egy nyomozással és félek, ezzel elrontanám az esélyeimet az igazi családommal szemben. Így megpróbálom félvállról venni a válaszadást, mintha ez nem is lenne olyan fontos információ. Mert aztán az is könnyen megeshet, hogy teljesen félreértelmezem és abszolút nem is azért kíváncsi erre, mert esetleg felkeltettem volna az érdeklődését. - Jelenleg Mystic Falls-ban a College Ave-en lakom. És... egyedülálló vagyok. De ez miért fontos? - csak nem bírom ki, hogy ne kérdezzem meg, miért érdekli a családi állapotom. - Bár gondolom te is az vagy, máskülönben nem én lennék az, aki megmentett a papírmunkától. - mosolyodom el halványan, habár már én magam sem tudom, hogy ez egyszerű ténymegállapítás volt, vagy célozni is akartam ezzel valamire. Mindenesetre óvatosan súrolta a flörtölés fogalmát, amit azért nem lenne jó háborgatni.
- Viszont van még valami, amiről nem beszéltünk és talán az egyik legfontosabb lenne: a fizetség. Nem tudom mennyi ideig fogunk együtt dolgozni, ahogy azt sem, hogy szokás fizetni ebben a szakmában... Készpénzben, utalással, csekkel? Szükséges szerződést is írnunk? - muszáj megrohamoznom a kérdéseimmel, máskülönben a gondolataim újra és újra visszakanyarodnak a családi állapot kérdéséhez, amibe jó lenne nem belemenni. Mármint a miértekbe és nem a tényekbe.
- Ne haragudj, hogy hirtelen teljesen más irányba elkanyarodom, de meg kell jegyeznem, hogy valami csodálatos innen a kilátás. - saját figyelmem elterelésére ez kiváló témaváltás volt, noha tudom, hogy miért jöttem és mire kell koncentrálnom. De a Nap lemenőben volt, fokozatosan gyúltak fel Seattle fényei és a látvány engem teljesen magával ragadott. Bocsánatkérően pislogok Elias-ra, ahogy tekintetemet visszaterelem a kilátásról ő rá. Nem akarom egy szószátyár, szétszórt nő képét mutatni és remélem nem is hiszi azt, hogy olyan vagyok. Csak tudnám miért is érdekel annyira, hogy milyennek lát, hiszen nem igazán szoktam foglalkozni azzal, mások mit gondolnak rólam. És eddig teljesen jól el is voltam mások véleménye nélkül. De talán a helyzet miatt változtam. Végtére is, ő magánnyomozó, remek megfigyelő, előtte aligha kellene rossz benyomást keltenem. - Tehát... vissza az eredeti témánkhoz...



|| bocsi, ez kicsit béna lett  40    || ® ||Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Seattle
Hobbi & foglalkozás :
pénz és szex
Humor :
Pszichopata



A poszt írója Elias Syden
Elküldésének ideje Szomb. Nov. 11, 2017 4:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Sonja and Elias



Igazából erőteljesen meg kell erőltetni az agyamat, ha vissza akarok emlékezni, mikor is bízott bennem utoljára egy nő. Végeredményben sohasem. Vagyis, ez így nem egészen igaz - bíztak bennem, mert a természetem és stílusom azt sugallta, hogy a felém irányuló érzelmeik lehetnek ennyire ostobák és könnyelműek. Ez mindaddig nem is változott, míg nem szembesültek ragadozó mivoltommal - akkor már viszont meglehetősen késő volt. Azt mondják, az emberek nagy része nem tudja, miben és hogyan fog meghalni. Nos, ha élhetek némi morbid humorral, ők az elenyésző számú kivételekhez tartoztak. Így végeredményben nem lepődöm meg, ha Miss Dreyfuss is kitüntet bizalmával, bár az ő esetében ezt alighanem az a téves elképzelés is táplálja, hogy én leszek az, aki majd sejthetően hányatott életét egyenesbe hozza.
Önkéntelenül is elnevetem magam, mikor felajánlja segítségét az iratok rendezésében, és megrázom a fejem.
- Köszönöm, de higgye el, örülök ha nekem sem kell kis ideig foglalkoznom vele. Szóval érezze magát megmentőmként - bókolok. - Egyébként ha maguk alá temetnének a papírok is egyedül kellene megbirkóznom velük. Tudja, az én munkámban is működik a titoktartás, ahogy az orvosoknál - teszem hozzá, majd mikor leülünk az ablak elé, és megismerem Miss Dreyfuss életének egy aprócska szeletét, elgondolkodva ráncolom a szemöldökömet. Már kisbabaként is necces a helyzet, amibe belekerült. És egy ekkora gyerek még csak ki sem tudja fejteni a véleményét az egészről, vagy elküldeni a büdös fenébe azokat a seggfejeket, akik úgy szereznek gyereket, hogy ellopják másét. Nem vagyok egy földre szállt angyal, vagy egy erénycsősz, csináltam már annyi szarságot életemben, hogy alighanem már most, jó előre kovácsolják az üstömet a pokolban, de efféle bűnökre még én magam sem vetemedtem soha. Nem is értem valaki hogy hihet az istenben, vagy bármiféle felsőbb hatalomban: normális esetben az ilyen aljas szemétládákat egy villámnak kéne helyben halálra sújtania.
A komor hangulatú gondolatok közül csak az rángat ki, ahogy szemmel láthatóan vevő a humoromra, vagyis félig-meddig. Azt hiszem, ő legalább úgy áll hozzá a helyzethez, mint én magam, telve iróniával.
- A kezeim tisztasága miatt ne aggódjon, Miss Dreyfuss - csóválom lassan a fejem. Én sem aggódom érte. Makulátlan vagyok, és feddhetetlen, legalábbis a nyilvánosság felé. Három olyan emberem van, aki elintézi a piszkos munkát helyettem, és bőséggel megfizetem mind őket, mind a családtagjaikat azért, hogy ha valamikor beütne a crach, elvigyék helyettem a balhét, és leüljék a börtönéveket. Vannak, akik pénzért mindenre vehetőek - lényegében becsülöm őket. A zsiványbecsület néha többet ér bármi másnál. A figyelmemet viszont nem kerüli el, ahogy vendégem kedves mosollyal az arcán utal nevelőapja temetésének körülményeire. Elismerően pillantok rá - nocsak, az ártatlan és ábrándos külső mögött úgy tűnik vérmes nőszemély lakozik. Felkeli a figyelmemet, minden értelemben. Mindig kedveltem a skizofréneket, és a pszichopatákat, mert ők a legértékesebb és legérdekesebb embertípusok. Na meg persze én magam is efféle vagyok. Hasonló a hasonlóval mindig remek párosítás: azt hiszem ezt hívják úgy, hogy zsák a foltját.
- Miss Dreyfuss, ön olyan, mint a bibliabeli jó házigazda, aki elébe megy a vendégeinek - mosolygok, majd megrázom kezét. - Hacsak nem kötelező az öltöny és a csokornyakkendő, nem kedvelem a ceremóniát. Csak Elias tehát, kérem - dőlök ismét hátra, de ekkor kopogás hangzik fel az ajtón. Morcosan meredek a fehér köpenyes tudósra, aki úgy óvakodik be, mintha az oroszlán barlangjába lépne, majd gyorsan leteszi a vöröslő folyadékot tartalmazó üveget az asztalomra, és kiiszkol, mintha kergetnék.
- Egy kevés vörösbor minden este. Nincsenek ártalmas szokásaim, ám ínyenc vagyok, így ebből a kiváltságból nem engedek. Szívesen megkínálnám önt is, de sajnos az elmúlt időszakban gyengélkedem kissé, így a gyógyszereimet is tartalmazza a napi adagom - mentegetőzöm, ahogy látom Miss Dreyfuss csodálkozó tekintetét a kutató pánikszerű menekülése láttán. Nyilván nem fogom neki elmesélni kedves és udvarias mosollyal, hogy a tudósaim épp a szintetikus vér előállításán dolgoznak, több-kevesebb sikerrel. Egyelőre inkább kevesebbel. A tegnap esti adagot szívem szerint a labor padlójára hánytam volna.
- Nos, csak általános információkra lenne szükségem - térek aztán vissza vendégemhez. - Hol laktak a nevelőszüleivel, hol járt iskolába, a születése pontos idejére természetesen. Továbbá, hogy van-e valami különös ismertetőjegye. Egy anyajegy, vagy bármi más, amit akár örökölhetett. Természetesen a Mystic Falls-i kórházban kezdem a nyomozást. És az akkorra datálódó korabeli újságokkal. Talán találni benne rendőrségi híreket, amik egy eltűnt gyermeket keresnek - vetem fel az ötleteimet. Tessék, a végén még kiderül, hogy magánnyomozónak sem lennék utolsó. - Továbbá érdekelne, most hol lakik, illetve jelenlegi családi állapota. Ez utóbbi természetesen már csak saját, egyéni kíváncsiságom margójára írható - eljátszom a gondolattal, hogy amennyiben Miss Dreyfusst nem várja otthon egy aggódó férj, vagy három ordító gyerek, akkor ő terítem ma este az étlapomra, amennyiben azok a laboros barmok megint elszúrták a vacsorámat.



music: - | note: -

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
mystic falls ◈
Hobbi & foglalkozás :
just an unimportant worker ◈
Humor :
lost ◈



A poszt írója Sonja Dreyfuss
Elküldésének ideje Pént. Nov. 10, 2017 11:35 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Elias && Sonja

Van valami érdekes, megmagyarázhatatlan bája ennek az egész helyzetnek, ami tulajdonképpen másodpercről másodpercre egyre inkább a hatalmába kerít. Viszont, hogy mi adja azt a bizonyos báját, arra már nem tudnék válaszolni. Az is lehetséges, hogy csupán Seattle elém táruló látképe az, ami ennyire megbabonáz és ami kellemes érzésekkel tölt el. Habár a bakancslistámra már évekkel ezelőtt felkerült a hely, még sosem jártam itt. Ám az is megeshet, hogy csak az villanyoz fel, hogy végre igazi esélyt látok arra, hogy megtaláljam az igazi szüleimet. Mindenesetre százszorta jobb érzésekkel veszek részt ezen a találkozón, mint azt az idefele vezető repülőúton gondoltam.
- Tudom miről beszél. - bólintok mosolyogva - Egy ügyvédi irodában dolgozom hivatalos aktakukacként, úgyhogy a papírmunka lavinaként szokott rám zúdulni. Felajánlanám a segítségemet, de félő, hogy csak még jobban összekuszálnám a dolgait. - meg hát nem is azért vagyok itt, hogy segítsem a munkájában, hisz reményeim szerint az egyik megbízója leszek hamarosan.
A mondandója elgondolkodtat, olyannyira, hogy válaszra se marad erőm, csupán egy mosollyal és apró bólintásokkal fejezem ki az egyetértésemet. Nem volt könnyű gyerekkorom, sose álmodoztam nagy, világmegváltó tervekről, inkább mindig is egy szürke kisegér szerettem volna maradni, hogy beolvadjak a tömegbe. Míg mások nagy karriert akarnak befutni, addig én bőven megelégszem egy pincérnői, asszisztensi, eladói állással, ha ahhoz nyugodt élet párosul. Ebből adódóan sosem kutattam, vajon én miben lehetnék tehetséges. Talán semmiben sem vagyok, s ezért nem is bukkant fel ez idáig. Ezen túllendülve némileg még örülök is annak, hogy a tárgyra térhetek és elhadarhatom neki itt létem pontos okát.
- Igen, szó szerint. Ahogy azt a hollywoodi filmekben is látni. - az atlantai diliházban mellém rendelt pszichiáteren kívül senkinek sem beszéltem még erről, de a helyzet úgy kívánja, hogy most beavassam a magánnyomozót. Az pedig, hogy ő meglepődik a történetemen, csak még jobban bizonyítja, mennyire egy elfuserált helyzet is az enyém.
- Köszönöm, Mr. Syden, nagyon köszönöm! Az életemet menti meg ezzel... - boldog mosoly ül ki az arcomra, amit ha akarnék se tudnék levakarni onnan. Tudom, hogy realistán kell néznem a dolgokat, hogy benne lehet a pakliban az, hogy nem találja meg a szüleimet. De ha ő nem találja meg őket, akkor minden bizonnyal már nem is élnek, hiszen ő a legjobb a szakmájában, éppen ezért is bízom meg benne. Pedig érthető okokból kifolyólag nem kis bizalmi problémákkal rendelkezem.
Nehezen, de csak sikerül visszakomolyodnom, hisz a helyzet mégis ezt kívánja meg. Bólintok és várom a további kérdéseit, de akkor történik valami. Ő tesz egy komoly kijelentést, felvonja a szemöldökeit és a jóváhagyásomra vár. Talán egy normális ember csak viccnek gondolná ezt az egészet. Én is elnevetem magam, de nem azért, mert ezzel díjazom az "iróniát".
- Ez egy igazán kedves felajánlás, de nem szeretném, ha miattam mocskolná be a kezeit. - nevetek tovább, de aztán rájövök, hogy némiképp korrigálnom illene a mondandómat, mielőtt túl rossz képet festek magamról. - Valójában... ők már nem okoznak problémát. A "nevelőanyám" meghalt, mikor nyolc éves lehettem, a "nevelőapám" pedig lassan egy éve alulról szagolja az ibolyát. De ne aggódjon, nem egy méregdrága koporsóban teszi ezt, csak egy sima fa ládában. Ami lehetséges, hogy némileg meg is rongálódott a temetése napján... - sokan szemtanúi voltak a kiakadásomnak, mikor nem csak leköptem a koporsót, de még rugdosni is elkezdtem azt, ráadásul nem is máskor, hanem pont a temetése délutánján. Mr. Syden az első, akinek én célozgatok a történtekre, méghozzá úgy, hogy talán egy cseppnyi megbánás sem érződik ki a hangomból.
- Még mielőtt bármi mást kérdezne... mit szólna, ha hagynánk ezt a nagyon hivatalos hangvételt és tegeződnénk? - szimpatikus volt, ezért ajánlottam ezt fel. Bár talán némileg abszurd, hogy azért vált szimpatikussá, mert felajánlotta, hogy lelövi az idézőjeles szüleimet. Egy ilyen furcsa munkakapcsolatban pedig meglátásom szerint már nincs szükség magázódásra, de persze megértem, ha ő nem így gondolja. Bár én szeretnék csak Sonja lenni és nem Miss Dreyfuss.
Előre hajolok, hogy kezemet nyújthassam neki. Méghozzá azért, hogyha elfogadja a tegeződést, akkor egy kézfogással meg is pecsételhessük ezt.
- Milyen információkra lenne még szüksége(d)? - kérdezem, közben elővarázsolom a telefonomat a zsebemből, hogy esetleg jegyzeteljek, ha olyan speciális információkra lenne szüksége, amivel most azon nyomban nem tudnék szolgálni. - Hogyan kezdünk neki? - kíváncsian tekintek rá és várom, hogy megtudjam, mi a terve. Már ha egyáltalán részletekbe menően beleavat. Vagy ha nem is akarja egyelőre megosztani velem a nyomozás lépéseit, akkor is remélem, hogy nem küld most el. Habár bejelentkeztem már a szállodába és ott is hagytam azt a kis bőröndömet, amivel erre a kiruccanásra eljöttem, ettől függetlenül nem volt még kedvem vissza is menni oda.



||  40    || ® ||Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Seattle
Hobbi & foglalkozás :
pénz és szex
Humor :
Pszichopata



A poszt írója Elias Syden
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 09, 2017 5:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Sonja and Elias



Keveredtem már zűrös, bonyolult és eléggé problémás helyzetekbe több száz év alatt, de ilyenbe még soha: eddig senki nem tévesztett össze senkivel. Az Elias Syden név minden berken belül magáért beszélt. Az üzleti életben csakúgy, mint a vérszívók világán belül - igazáság szerint most meg is sértődhetnék, mert látogatómnak fogalma sincs, ki is vagyok én. Persze, eszem ágában sincs azzal elé állni, hogy hatszáz éves vérszopóként hódítom meg az üzleti világ legfelsőbb köreit, de azért annyival tisztában lehetne, hogy a Syden Corporation nem épp nyomozati ügyekre szakosodott vállalat. Ennek ellenére, mint már mondtam, kíváncsi vagyok az ügy végkifejletére, és felháborodás helyett a humor dominál: lássuk, mi válik majd ebből a faramuci helyzetből.
Így hát csak magamban somolyogva tessékelem beljebb, majd ahogy helyet foglal a fotelban - elutasítva kínálásomat - ott hagyom a bárpultot, és én is elhelyezkedem vele szemben. Háttal ülök az ablaknak, ő szemben, alakját teljes egészében megvilágítja a lemenő nap besütő fénye, én pedig csendben szemrevételezem a sápadt, finom ívű arcot, és a ragyogó szempárt. Tökéletes, gyönyörű nő - jelenleg teljes tévúton.
- Ugyan kérem... - rázom a fejem aztán, mikor szabadkozni kezd. Na nem, ha már ide tévedt, akkor egy darabig biztosan nem menekül előlem. Hacsak persze rá nem jön, hogy nem az vagyok, akinek ő maga hisz. - Már csak a papírmunkát intézem. Igazából hálás is vagyok érte, hogy megmentett a kétségbeejtő unalomtól - villantom fel száz wattos mosolyomat. A válasz csak egy apró, félénk kis mosoly, meg hajban turkálás - azon kapom magam, azon gondolkodom, vajon milyen érintése lehet annak a selymes, barna zuhatagnak, meg a vérének. - Igazából az életkor és a hatékonyság nem függ össze, Miss Dreyfuss. A tökéletes időzítés a titka mindennek, és a képességek felismerése, továbbá kihasználása. Mindenki tehetséges valamiben - tárom szét a karjaimat. Én magam konkrétan az üzleti életben. Az a bizonyos magánnyomozó meg, aki elvileg Miss Dreyfuss-t ma este várja, a szaglászásban. Valójában az lenne tisztességes, ha most felvilágosítanám, hogy bárkitől is kapta a telefonszámomat, az illető vagy vak volt, vagy hülye, vagy mindkettő egyszerre. Ugyanakkor én mikor voltam tisztességes? Még ember koromban sem, nem még átváltozásom óta. Tudom, hogy létezik ilyen szó az értelmező szótárban, de elég is belőle ennyi.
A hölgy, bármilyen zavarban is legyen, nem tűnik mellébeszélős típusnak, meglehetős gyorsasággal a tárgyra tér. A következő percekben kapok egy konkrét önéletrajzot - na jó, legalábbis az első fejezetet belőle. Automatikusan átveszem a fényképet, és rábámulok a két felnőttre, meg a karjukban tartott pólyacsomagra, ami alighanem Miss Dreyfuss-t rejti, bár csak egy apró arc, és egy kar látszik a képen, a már általa említett karpereccel.
- Egy pillanat - emelem fel a kezem. - Hogy érti, hogy elrabolták önt? Szó szerint? - érdeklődöm. Na, azért ez kemény. Még én sem vetemedtem olyasmire, hogy gyerekeket bántalmazzak, vagy gyötörjek, ne adj isten megöljek. Hitem szerint a pokolban külön hely van azoknak, akik visszaélnek hatalmukkal vagy erejükkel a kölykökkel szemben. Valójában elég gyorsan sikerül elkomorodnom, és tényleg határán táncolok annak, hogy felkeljek, és sűrű bocsánatkérések közepette elmagyarázzam a félreértések vígjátékát. Elvileg felkutathatnék neki egy valódi magánnyomozót, aki talán több sikerrel járna, mint én. Mert ez a fénykép alighanem a kukában fog landolni, ahogy a lábát kihúzza innen. Aztán a következő másodpercben szöget üt fejembe a gondolat, hogy elvileg segíthetnék. Vannak embereim, akiket ráállíthatok az ügyre. Bár eddig csak az üzleti élet alvilági részével foglalkoztak - zsarolások, kenőpénzek, és hasonló ínyencségek, hogy az én kezem tiszta maradhasson - ugyanakkor miért ne adhatnék nekik most némileg lightosabb munkát? Ráadásul ezek az emberek ha kell, az életüket is adnák értem. Bármit megtesznek, amire utasítom őket.
- Rendben, Miss Dreyfuss - szalad ki a számon, mielőtt még meggondolnám magam. - Vállalom az ügyet - bólintok. A tény, hogy a gyönyörűséges Miss Dreyfuss visszatér még majd az irodámba, már eleve felér egy főnyereménnyel. - Ugyanakkor szükségem van még öntől néhány szükséges és fontos adatra. Továbbá lenne egy kérdésem is. A képen szereplő "szülei" - macskakörmözök a levegőbe - tudják, hogy ön tisztában van születése körülményeivel, és a bűnnel, amit ők elkövettek? Ha kívánja, ki is bővíthetem a szolgáltatásaimat. Akár le is lőhetem őket, csak egy szavába kerül - vonom fel a szemöldökömet. Persze ő nyilván csak ironizálásnak és tréfának gondolja a szavaimat - pedig én komolyan gondolom. Szeretek gonosztevőkből lakmározni. Szemmel láthatóan Miss Dreyfuss meg is lepődik a mondatomon, legalábbis abbahagyja a keze nyomkodását meg a ruhája igazgatását. Míg a válaszra válok elgondolkodom, hogy a szépséges hölgy vajon csak iszonyú zavarban van-e jelenlétemben, vagy hiperaktív. Ez utóbbi lehetőség esetén lenne tippem, hogy vezessem le a fölös energiáit.  





music: - | note: -

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Vissza az elejére Go down
 

The White Tower (Syden institute)

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

 Similar topics

-
» White Rose [KÖZÖSSÉGI CÉH]
» A Hall

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Seattle :: Belváros
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Szer. Szept. 19, 2018 8:26 pm
Kedd Szept. 18, 2018 7:15 pm
Vas. Szept. 16, 2018 3:54 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 19 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3