Share | 

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
bubblegum bitch ★ ☆ she wolf ★ ☆
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Vas. Nov. 19, 2017 12:16 pm
Ugrás egy másik oldalra

Gratulálunk, elfogadva!
● ● üdvözlünk a diariesfrpg oldalán! ● ●

Kedves Carol! 40

A gyönyörű arcodat nehéz összeegyeztetni a "romlás" szóval. Vagyis nehéz volt, egészen addig, míg el nem olvastam a történetedet, bár... ez nem azt jelenti, hogy ezek után is a feltétlen sötétséget látnám benned, sőt! Őszintén? Szokásom az okokat és a miérteket keresni, hogy megérthessem a cselekedetek indokait és summa-summárum, miután végigolvastalak annyit tudtam mondani, hogy: igen, értem.

Mert mi is történt veled? Egy nyomorult féreg áldozata voltál, aki nem kapott segítséget és aki maga elé helyezte az anyja boldogságát, akinek egyébként óvnia kellett volna a kislányát. Évekig magadban hordoztad a történteket és saját erőből próbáltad begyógyítani a sebeidet... senki se csodálkozzon azon, hogy végül a kétségbeesett és bosszúra vágyó kislány utat tört magának, kézen fogta az intelligens, felnőtt nő részét és ketten együtt megszabadultak a férfitól, aki megalázta őket. És mindezt olyan köntösben tálaltad, hogy az embernek leesett az álla, miközben olvastad... na ehhez igazi elismerésem. Wink

Alig várom, hogy a játéktéren is kibontakozhass, szóval nem is tartalak fel, menj, foglald le az arcod és nyomás játszani! Jó szórakozást! Smile


[You must be registered and logged in to see this link.] & [You must be registered and logged in to see this link.]

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :

I love you just a little too much, sweet Serial Killer.
Tartózkodási hely :
always on the run
Hobbi & foglalkozás :
pretty lil' gangsta; member of the bombshell squad; former jurist & lobbyist
Humor :
me? sarcastic? never.



A poszt írója Carol Kavanagh
Elküldésének ideje Vas. Nov. 12, 2017 8:59 pm
Ugrás egy másik oldalra

Carol Lilian Kavanagh
● ● nomen est omen ● ●

34

red widow

Baltimore

Jessica Chastain

ember

a Doktornő Lilynek hív

'a romlás virága' - lezüllött jogász, lobbista, egyébiránt rengeteg mindenbe belefogott már; manapság már nemigen űzi egyik szakmáját sem; szabadúszó

[You must be registered and logged in to see this image.]
a karakterem saját és egy kicsit keresett

[You must be registered and logged in to see this image.]

Születési idő, hely   USA, New York, Manhattan; 1983. 04. 04.
Első átváltozás   -
Család   Soha nem ismertem az igazi apámat. Ennek az az oka - anyám, Julia Kavanagh, elmondása szerint -, hogy egy egyéjszakás, illékony, múló, felelőtlen (!) románcból születtem. Tehát nem vagyok egyéb, csupán egy alkoholmámor okozta ballépés, hiba. Legalábbis én már egy ideje így értelmezem anyám szavait.
Érdekes módon, mindig volt valaki a lakásban, az életünkben, akit 'apának' is nevezhettem volna, ha akarom, de soha nem akartam idegen férfiakat 'apának' nevezni, mert mindig csak jöttek-mentek, tudtam, hogy soha nem maradnak elég ideig ahhoz, hogy megszeressem őket. Anyám persze minden alkalommal fülig szerelmes volt, romantikus regények-, és filmek főszereplőit megszégyenítő boldogságban teltek a mindennapjai. Aztán, amikor kidobta az aktuális pasit, vagy éppen az dobta ki őt, eljátszotta a hattyú halálát - minden alkalommal Oscar-díjas alakítás volt -, én meg ápolgathattam a lelkét, attól függetlenül, hogy éppen hat éves voltam, vagy tizenhat.
Ez egészen addig ment így, míg meg nem ismerte Jimet - James 'Jim' Brisbane-t. Jimet, a klassz pasit, Mr. Tökélyt, Jimet, a királyt, aki a tenyerén hordozta az én drága anyámat. Jim kifejezetten szerette volna, ha 'apucinak' hívom, de soha nem hívtam annak.
Pár évvel ezelőtt, év végén hunyt el, tragikus körülmények között. Szegény pára...

 

Városi legenda, hogy az öngyilkosságok száma megugrik az ünnepek közepén. Kutatások szerint azért, mert a fokozott családi együttlét a feltételezett okozója az ünnepekkor menetrendszerűen bekövetkező depressziórohamoknak.
Persze, nyilvánvalóan nem jöttem volna vissza New Yorkba, még az ünnepekre sem, ha anyám megemlíti, hogy Jim is itt lesz. Tudja, tisztában van vele, hogy nem jövünk ki jól a nevelőapámmal.
Jim persze az érkezésem pillanatától kezdve adja azt a jófiút, akit mindig is eljátszott anyám-, és az egész világ előtt; azt a férfit játssza el, akibe az anyám beleszeretett, akit mindig is a férjének akart az asszony, akivel le akarta élni az életét.
Jim azt a férfit játssza, aki talán mindig is lenni akart. De én... én tudom, hogy milyen ő valójában. Tudom, hogy az egész lénye hazugság. Egy szépen felépített, nagy műgonddal tökéletesre csiszolt férfit látok viszont. Olyan valakit, aki odafigyel az apró dolgokra – kávét készít reggel, hétvégén, vagy, amikor ráér, reggelit, emlékszik a születésnapodra, és az összes, kibaszott évfordulóra -, aki a tenyerén hordozza a szeretett nőt – virágcsokrot vesz neki, amikor vacsorázni viszi, hogy mindenki lássa, mennyire jó pasi, férj, drága, mutatós ajándékokat kapsz tőle a születésnapodra, meg karácsonyra, meg az összes, kibaszott évfordulókra -, aki egyszerűen tökéletes.
Tökéletesnek látszik. Elhiteti veled, hogy tökéletes. De a háttérben, a színfalak mögött egy igazi, tökéletes, rohadt féreg.
A régi szobámba zárkózok. Mindig is vörös falakat akartam, de anyám rózsaszínre festette őket. Szerinte a vörös túlságosan hivalkodó, túlságosan erőteljes, nem illik egy olyan finom lányhoz, mint, amilyen én vagyok. Voltam. A magnóba egy kazettát teszek, és, míg hallgatom, nosztalgiázok: a régi ruháimat nézegetem a gardróbban. Megtalálom az egyik volt barátom pulóverét is. A hátán még a keresztneve is ott van – Sanders -, lévén a focicsapatban játszott. Olyan volt ez a pulcsi, mint egy rohadt billog: ő egy hím soviniszta faszok alkotta, az iskolában szuper elitnek minősülő csürhe egy tagja volt, amikor meg én viseltem, ezt volt hivatott a világ tudtára adni, hogy az övé vagyok. Felfordul a gyomrom. Ennek ellenére mégis Gary Sandersre gondolok. Vajon mi történt vele? Emlékszem, hogy hivatásos focista szeretett volna lenni, de arra nem, hogy valaha, mióta elváltak útjaink, találkoztam volna a nevével valamelyik sport riportot olvasva, vagy nézve a hírekben. Talán csak egy szánalmas pizza futár, vagy egy lábtörlő irodista. Sőt, ha őszinte akarok lenni – márpedig miért ne akarnék? -, a többi volt osztálytársamról, vagy egykori barátomról sem tudok semmit sem. Nem mentem el egy osztálytalálkozóra sem, mert soha nem érek rá, mert mindig van fontosabb dolgom, semmint bájcsevegni olyan emberekkel, akik örökkét ígértek nekem, és mégis elfelejtettek volna engem. Volna. Ha nem lennék az, aki vagyok. Ha nem lennék keresett jogász. Ha nem lennék hírhedten kegyetlen lobbista, aki verbálisan széttépi az ellenfeleit a kamerák kereszttüzében éppúgy, mint a színfalak mögött.
A vacsora a megszokott ütemben zajlik: anyám nagy erőkkel igyekszik fenntartani a beszélgetés fonalát. Kérdezget, és cseveg, meg csacsog, és locsog és fecseg. Be nem áll a szája. Jim jólszituált úriember módjára felelget, és néha továbbfűzi a diskurzust elmés meglátásokkal, és ragyogó replikákkal. Én meg mindjárt hányok.
Úgy volt, hogy filmezünk, ehhez képest anyám képtelen befogni. A holnapi partiról áradozik, meg arról, hogy még mennyi dolga lesz, hogy reggeltől, egészen a nagy volumenű buli kezdetéig az elit szórakozóhelyen fog rohangálni, mint pók a falon, és szervezkedni – mert ahhoz aztán kurvára ért, máshoz nemigen.
Tíz óra kettőkor jelentem be, hogy lefekszem aludni. Ez persze hazugság, mert még órákig nem fogok tudni elaludni. Mint mondtam, eléggé fontos ember vagyok, és eléggé sokat dolgozok ahhoz, hogy ne engedhessem meg magamnak, hogy napi hét-nyolc órát aludjak. De kialvatlan sem lehetek. Kétszáz százalékot kell nyújtanom, és teljes lánggal kell égnem.
Sokáig fekszem álmatlanul az ágyban, a plafont fixírozva. Nem tudok aludni a bogyók miatt, amiknek a hiánya most valósággal kínoz, és az emlékeim sem hagynak nyugton. Sok minden történt ebben a szobában, amikről azt hittem, hogy, amikor elmentem innen, hogy Washingtonban járjak egyetemre, bezártam őket ide egy életre. Mint a szörnyetegek, melyek az ágy alatt bujkálnak – talán most is itt rejtőzik.
Zaklatott szendergésemből a rám nehezedő test ébreszt fel. Sikítanék, de a számra egy kéz tapad – pont, mint régen. Azonnal elfog a pánik, a félelem bénító elegye, mely a férfi – Jim – testével egyetemben nehezedik rám. Úgy, mint régen. Úgy, mint, amikor elvette az ártatlanságomat. Úgy, mint utána még sok-sok alkalommal, egy éven keresztül, míg végül el nem költöztem innen.
Csakhogy. Jimnek fogalma sincs róla, hogy ki vagyok, hogy ki ez a nő, hogy kivé lettem, hogy mivé lettem. Ő csak azt az ártatlan, csendes, gyáva és gyenge kamaszt ismeri, aki voltam. Azt a lányt, akinek majdnem tönkretette az egész életét, a férfiakkal való kapcsolatát, és az esélyét arra, hogy egy normális életet éljen egy normális párkapcsolatban.
Sok minden megváltozott bennem, mióta Washingtonba költöztem. Már nem hagyom, hogy elnyomjanak, hogy valaki más árnyékába kényszerüljek, hogy megadjam magamat egy férfinek, vagy bárki másnak.
Az a gyenge kislány meghalt – és én öltem meg.
Az önvédelem órákon tanult módszerrel szerelem le Jimet. Egy jól irányzott rúgás, egy bénító ütés, megfeszített izmok, ragadozókat megszégyenítő, gyors mozdulat – és Jim alulra kerül.
- Soha többet ne érj hozzám, világos? – sziszegem a képébe. – Tudod, szívem szerint levágnám a golyóidat, és fülbevalót csináltatnék belőlük, de az a helyzet, hogy most éppen nincs kéznél a késem – vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet. – Na, mi van? Elvitte a cica a nyelvedet? – karcosan nevetek a képébe. – Megértem. És az a legszebb az egészben, hogy még ezen felül is tudok meglepetéseket okozni, de te azt nem szeretnéd. Ugye? – megingatja a fejét. – Takarodj, Jim – lemászok róla, az ágy mellett állok, és hagyom, hogy elmeneküljön.
Bele sem gondolok abba, hogy megteszem, amit kért tőlem. Ne okozzak több meglepetést. Ugyan, miért ne? Hiszen, a meglepetések embere vagyok!
Elveszem a mobilomat az éjjeliszekrényről.
- Jó estét! A St. Regisben szeretnék találkozni egy diszkrét úriemberrel, egy óra múlva. Később megadom a szobaszámot – és ezzel megszakítom a hívást. A Regis csak húsz percnyire van anyám lakásától, fél óra múlva becsekkolok, újra felhívom az ügynökséget, hogy megadjam a szobaszámot – 201.
- Nem lesz szex – közlöm az escorttal.
- Tudja, sok más ügyfelem sem akar szexet. Sok esetben csak beszélgetni szeretnének. Miről szeretne beszélni?
- Beszélgetni? A francokat, baszki – keserédesen nevetek. – Nem, szó sincs ilyesmiről – mondom, és ezzel egyidejűleg előveszek a táskámból egy borítékot. – Ez valamivel több, mint a tarifája – nyújtom át neki a pofátlanul nagy összeget, de nem veszi el azonnal.
- És mit szeretne csinálni? – összevont szemöldökkel néz rám. Ez a mai a férfi szerencsenapja és én vagyok ma este a Fortunája.
- Egyelőre semmit. Azt szeretném, ha bárki, akárki megkérdezné öntől, azt mondja, hogy holnap, a reggeli órákban, önnel voltam, a lakásán. Van lakása, ugye? - bólint. - Helyes. Nem ittunk, csak dugtunk. Pár óráig voltunk együtt. Holnap délelőtt újra fel fogom hívni a részletekkel – azért, hogy megmondjam neki, hogy egészen pontosan mit nem csináltunk, mettől-meddig nem csináltuk, és persze, hogy mit fizetek ki most mégis.
Ez a legszebb New Yorkban. Bármit megkapsz, azonnal, az éjszaka közepén is. Egy férfit, aztán erős altatót egy éjjel-nappali gyógyszertárból.
- Kávét? – kérdezem Jimet, amikor végre kimászik az ágyból, és végre feltűnik a konyhában.
- Julie? – kérdezi ő.
- Már elment dolgozni, tudod... – utalok a ma esti, fergeteges bulira, aminek a nő a főszervezője és koordinátora, valamint valószínűleg a lelke is ő lesz majd. Meglehet, hogy én is elnézek majd arrafelé, hogy még egyszer, utoljára lássam őt ragyogni.
- Tudom, a parti. Azt hittem, hogy csak később megy el – a felé nyújtott bögréért nyúl.
- Cukrot, tejet? – kérdezem, mire ő közli, hogy kiszolgálja magát. Furcsa lehet neki, hogy ilyen figyelmes vagyok, nekem pedig az furcsa, hogy nem akar rögtön rám mászni, és a pulton megdugni.
Feszült figyelemmel kísérem a mozdulatait, nem is pislogok, nehogy lemaradjak valamiről. Nézem, ahogy az egyik korty kávé, a másik után csúszik le a torkán. Kurva jó kávét készítek, sértésnek is venném, ha nem nyakalná ilyen nagy lelkesedéssel.
Aztán várok. És nem is kell sokáig, nem kamu volt, amit a recepten írtak: gyorsan hat. Ördögien gyorsan. Jim kábultan ereszkedik le az egyik konyhai székre. Nem érti, hogy mi a baja, nem érti, hogy mi történik.
Aztán képszakadás.
Nehéz meló volt ám a testét szépen átvonszolni a nappaliba. Az egyik nadrágszíját tekertem a nyaka köré. Behoztam egy széket is, csak a teljesség kedvéért, amire leültettem. A kezeit hátrakötöztem anyám egyik harisnyájával, de csak azért, hogy ne csináljon semmi ostobaságot, a szájába egy zoknit tömtem, hogy, ha majd magához tér, ne tudjon magyarázkodni, és könyörögni – meg, persze, ordítani. Az öngyilkosjelöltek ugyanis nem ordítoznak.
Az arcát pofozgatom, hogy végre magához térjen. Nem várok örökké. Főleg nem erre a faszra.
Még mindig kába.
- Azt hitted, hogy elfelejtettem, hogy mit műveltél velem? – szegezem neki a kérdést. – Azt gondoltad, hogy megúszhatod, csak azért, mert nem mondtam el anyának, vagy a rendőrségnek? Tévedtél. Hatalmasat tévedtél velem kapcsolatban, Jim – egészen közel hajolok hozzá. Kezdi felfogni, hogy mi történt, hogy mi történik vele, de nem akarja elhinni. – Tudod, az egészet anya miatt csináltam – na, ez csak részben igaz. Megpróbáltam rávezetni arra anyát, hogy Jim erőszakosan viselkedett velem, hovatovább, hogy konkrétan megerőszakolt engem, nem egyszer, s nem kétszer. De soha nem mondtam ki konkrétan, mert anya már azt sem akarta elhinni, hogy Jim fogdos, mivel annyira imádta a férfit, elárasztotta őt a majomszeretetével, hogy nem akarta elhinni, nem akarta észrevenni. Én meg, naiv módon, nem akartam tönkretenni a boldogságát, a családom – az anyám – életét. Úgy gondoltam, hogy vannak olyan titkok, amik jobb, ha örökre titkok maradnak. De soha nem felejtettem el a fájdalmat és a félelmet. Soha nem fogom elfelejteni, hogy egy idő után, pár alkalom után már inkább hagytam, hogy megtörténjen, semmint, hogy ellenkezzek, hogy harcoljak ellene, mert Jim jóval erősebb volt nálam, esélyem sem volt ellene. Csak behunytam a szememet, összeszorítottam a fogaimat, ökölbe szorítottam a kezeimet – és tűrtem, és tűrtem, és tűrtem.
Aztán jelentkeztem az egyetemre, Washingtonba, ami az egyetlen menekülési útvonalnak tűnt. Nem tudtam volna New Yorkban maradni. És nem is maradtam. Soha nem jöttem vissza ide akkor, amikor Jim is itthon volt – ezt az egy alkalmat leszámítva. És ez az egy alkalom tette a mondat-, a közös mondatunk végére a pontot. Mert vele ellentétben az én történetem még tovább fog tartani, és ez a szemétláda csak egyetlen fejezetet foglal el belőle.
- Azért kussoltam, mert anya boldogsága fontosabb volt, és ez a boldogság csak a tudatlansággal volt fenntartható. De, tudod mit? Többé már nem érdekel senki, és semmi más, csak én! Egyedül én számítok – önzőnek hangzik? Az is. De leszarom. Eleget veszítettem már Sanders-, Jim-, és más, hozzájuk hasonló, hím soviniszta, faszok miatt, akik azt hiszik, hogy irányíthatják a nőket, akik azt hiszik, hogy a tulajdonaik vagyunk, csupán szép tárgyak, melyekkel ők rendelkeznek. Nem. Ez hatalmas tévedés. És a világ majd meglátja, hogy egyetlen hópihéből is létrejöhet egy kibaszott hóvihar.
Megkerülöm a férfit, és az egyik tartógerendán áthúzott hosszabbítót (!) fogom meg, és húzom meg, aminek eredményeként a férfi fuldokolni kezd. – Állj fel! Gyerünk, szaporán! A székre, mintha élnél – persze, az sem baj, ha nem teszi, majd megteszem én, ha ehhez is inkompetens, ha már meghalt.
De engedelmeskedik, mert azt hiszi, hogy ez csak játék.
Hát kibaszottul nem az.
Vagy azt hiszi, netalán tán, hogy van esélye az életben maradásra? Hogy megmagyarázhatja? Hogy elfogadom a bocsánatkérését? Ez nem így működik.
A hosszabbítót a radiátor csövéhez kötöm. Jim jó formában van, nem kövér, nem túlsúlyos, nem hiszem, hogy ki fogja szakítani a helyéről a tömegével.
Újra elé állok, és felnézek rá. Kegyetlen mosoly feszül ajkaimra. Valóságos örömmel tölt el a látványa, a tehetetlensége, a félelme, a könnyei, az esdeklés, mely az arcára van írva. Én is könyörögtem neki. Könyörögtem, hogy szálljon le rólam. Könyörögtem, hogy hagyja abba. Nem tette. Akkor én miért lennék ily’ kegyes hozzá?
Lábamat a szék peremére teszem, mire vergődni kezd béklyóiban.
- Szerintem ne hisztériázz, mert a végén még kicsúszik – erővel billentem meg a széket, játszadozok vele, mint macska az egérrel - a lábad alól a talaj – tüdőmből feltörő kacajom negédesen csorog le a falakról. Mi tagadás, roppantul jól szórakozom. – Tudtad, hogy nem csak városi legenda, hogy az akasztott férfiaknak merevedésük van? Eléggé kerek zárása lesz ez kettőnk, közös történetének – a tény, hogy mindarról, ami velem történt, nyugodtan beszélek, vagy gondolok vissza a történtekre, az idő gyógyító hatalmának fényes bizonyítéka, mert, amikor mindez történt, egyáltalán nem vettem könnyedén. Az életem olyan volt, mintha egy igazán borzasztó autóbalesetem lett volna, egy éven keresztül, minden áldott nap; és ez egyszerűen túl sok volt. Tudom, a történetnek ez a része meglehetősen szomorú. De muszáj elmondanom, mert történt valami később, ott, Washingtonban, ami végérvényesen megváltoztatta az életem menetét. Hasonlóan azokhoz a fantasztikus csillagaszati jelenségekhez, mint mikor egy bolygó pólusai átrendeződnek, vagy más pályára áll.
Valami ilyesmi történt velem is.
Mert lelkiismeret-furdalás-, hezitálás-, részvét-, bűntudat nélkül rúgom ki alóla a széket.
Az agonizálását figyelem. Rezzenéstelen, vasszigorba fagyott vonásokkal, mimikákkal, szemrebbenés nélkül, kegyetlen, hideg, vegytiszta rosszindulattal az íriszeimben. Valósággal tobzódok önnön gonoszságomban.
Felnőttem az árnyékomhoz.
Felszabadultam.
Szabad vagyok.

Szabad, a mai napig. A nyomokat eltűntettem: eloldoztam a kezeit, kivettem a zoknit a szájából, és mindkettőt elégettem – Gary Sanders pulcsijával egyetemben -, a maradék kávét, benne az altatóval – ami, egyébként valóban gyorsan lebomlott Jim szervezetében, lévén, a rendőrség emberei nem találták effélének még csak nyomát sem a boncoláskor, sem később – a lefolyóba öntöttem. Letusoltam. Felöltöztem. Felhívtam az escortot, és pontosan elmondtam neki, hogy reggel kilenc előtt találkoztunk, ezúttal nem a Regisben, hanem nála, és nem sokkal dél előtt távoztam. Nem haza jöttem, hanem anyámhoz. A délután folyamán segítettem neki, és megígértem, hogy egy kicsit ottmaradok azon a hülye partin is, amit olyan nagy gonddal szervezett. Éjfél körül értünk haza, ahol Jim élettelenül fellógatott teste várt minket.
Öngyilkosság – legalábbis, ez szerepelt az aktájában.
Úgy gondolom, hogy vannak olyan titkok, amik jobb, ha örökre titkok maradnak.



A hozzászólást Carol Kavanagh összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Nov. 19, 2017 2:20 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
 

Carol 'Lily' Kavanagh

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Lily Anne Deveraux ~
» Lily Collins

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Az alkotás metafórája
- alkoss karaktert -
 :: Halhatatlan évek :: Emberek
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 25 felhasználó van itt :: 8 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3