A háromra sokszor azt mondják, hogy bűvös szám és rengeteg mesében, filmben, könyvben előjön. A skála széles és nem áll meg a képzeletünk világában, az én életemben is fontos szerepet játszik. Persze a három kívánság túl elcsépelt és egy kicsit sem hajaz a valóságra, az én bűvös hármasom városok képében jelenik meg.
Három város.
Az életem három szakasza.
Bergen, Oslo és New Orleans éppen annyi dologban különbözik egymástól, mint amennyiben hasonlít.

Bergen (1996-2004)

A szülővárosom, a hely, aminek meghatározónak kellene lennie mindenki életében. Ez az én esetemben egy kicsit másképp alakult, hiszen nyolc éves voltam, amikor én és a szüleim elköltöztünk onnan. Szegény családból származom, apám egyszerű autószerelő, míg édesanyám főállású anyuka mindenféle végzettség nélkül. Még a gimiben ismerkedtek meg és túl korán jöttem, jóval az érettségi előtt. Anyám úgy gondolta miattam nem kell folytatnia a tanulmányait, ám akkor még nem gondolt bele, hogy hogyan fogunk megélni. Hat-hét éves lehettem, amikor sétálni mentünk a közeli parkba és utána a plazaba is beugrottunk venni nekem pár új ruhát, amikor egy férfi megállított minket. Felvázolta nekünk, hogy menedzser és szerinte fényes jövő állhat előttem, hiszen állítása szerint gyönyörű kislány voltam és kár lenne ezt a tulajdonságom elvesztegetni. Anyám arcon röhögte, mikor felvázolta az úriember az ajánlatát. Nem akart belőlem hírességet csinálni, hiszen egy annyi idős gyermeknek nem az a dolga, hogy a kamerák előtt pózoljon talpig sminkben. Hónapokig nem foglalkoztak a szüleim ezzel a lehetőséggel, de apám műhelye rengeteg klienst elveszített időközben és muszáj volt valahogy pénzre szert tenni. Itt jöttem képbe én, az aduász. A kislány, akinek itt véget ért a gyermekkora és búcsút inthetett Bergennek, mivel Oslóban fényes karrier várt rá.

Oslo (2004-2015)

Nem fogtam fel 2004-ben, hogy mit keresünk ebben a városban és akkor még szerencsére nem fogtam fel a dolgokat. Nem tudtam olyan kérdésekkel bombázni a szüleimet, hogy miért jövünk egyik városból a másikba, amikor a főváros nyilvánvalóan drágább, mi pedig teljesen le vagyunk égve. Még szerencse, hogy nem járt a szám és szófogadó gyerek voltam, mert mindig ugrottam rögtön anyám szavára és engedelmeskedtem neki még akkor is, amikor a menedzserem legszívesebben kirugdostam volna a világból. 16 éves koromra már egész Norvégia megismerte a nevem. Rengeteg fotózásra vitt az ügynökségem belföldre és külföldre egyaránt. Több pénzt kerestem, mint amit a szüleim valaha el tudtak volna képzelni. A karrierem egyre csak ívelt felfelé, de én nem igazán fogtam fel, hogy a hírnév mivel is jár, mindössze élveztem. Olyannyira elszaladt velem a ló, hogy mindent kihasználtam, ami az ismertségemből jött. Embereket irányítottam, különböző srácokkal és lányokkal bújtam ágyba mindössze kedvtelésből. Semmi érzelem nem kötött az emberekhez, még a szüleimet is képes lettem volna megtagadni egy kis szórakozásért. Életem legsötétebb korszaka volt ez és örülök, hogy már vége.

New Orleans (2015-napjainkig)

Két évvel ezelőtt egy fotózás kedvéért keveredtem ebbe a nagy múltú városba. Nem terveztem itt maradni egy éjszakánál tovább, de a hely varázsa teljesen magáévá tett, olyanannyira, hogy nem akartam elmenni innen többé.
Azt mondják annyi személyiséged van, amennyi nyelven beszélsz. Mióta itt élek talán alá is tudom támasztani ezt az állítást, hiszen teljesen más ember voltam eddig, megváltoztam és abszolút jó irányba. Mondjuk butaság lenne azt állítani, hogy azért van, mert az angol nyelvet használom a norvég helyett, de ha kérdezik vicces ezzel poénkodni. Úgy érzem jelenleg mindenem megvan, amire szükségem lehet. A levegőváltozás mindig meghozza a hatását és New Orleans nagyon pozitív csalódás a számomra.