Share | 

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :

cure for mortality
Tartózkodási hely :
in the shadow all over the world
Hobbi & foglalkozás :
running & surviving
Humor :
like the old times



A poszt írója Katherine Pierce
Elküldésének ideje Szer. Márc. 28, 2018 12:32 pm
Ugrás egy másik oldalra


Nazira & Katherine



"It's called self-preservation.
I've been protecting myself for 500 years now."


A boszorkányok után loholás nem állt távol tőlem, ha szükségem volt mágiára, mindig tudtam, hol találok olyan személyeket, akik segítségemre lehetnek. Ha nem kívántak kisegíteni, találtam rá módot, hogy mégis megtegyék, fenyegetéssel, megvesztegetéssel, egyéb piszkos módszerekkel. A mostani azonban egy egészen más, új, szokatlan helyzet volt. Ha akartak is segíteni, nem tudtak. Senki sem találkozott még olyan vámpírral, akinek gyógyír lett volna a szervezetében, de mindenki csak azt hajtogatta, hogy visszafordíthatatlan, s ettől a szótól már rosszul voltam. Vámpír akartam lenni, halhatatlan, gyors, kevésbé szánalmas. Az egyetlen szerencsém csak az volt, hogy már átváltozásom előtt is ravasz, furfangos voltam, ez nem változott azóta sem, képes voltam ellátni magam így is, túljárni mások eszén, de sokkal sebezhetőbb voltam, és ezt egyszerűen gyűlöltem.
Ez a nő pontosan tudta, ki vagyok én. A legtöbb természetfeletti lény hallott már rólam, ha nem is ismert, szóbeszédek keringtek a vámpírról, aki évszázadokig menekült Klaus elől, majd utolérte a végzete, és a saját hasonmása vetett véget vámpírlétének. A gyógyírról persze nem mindenki hallott, egyesek úgy tudták, meghaltam, mások csakannyit tudtak, hogy nyomom veszett, s olyan is akadt, akinek fogalma sem volt róla, hogy már nem vagyok halhatatlan. Én nem reklámoztam fűnek-fának, hogy gyenge ember vált belőlem, nem állt szándékomban céltáblát tenni a hátamra, de lehetetlen volt egy ekkora horderejű titkot megőrizni. Továbbra is felszegett állal, kihívó tekintettel meredtem a banyára, eszemben sem volt meghunyászkodni előtte, még akkor sem, ha egyetlen kézmozdulattal véget vethet az életemnek bármelyik pillanatban. Ahogy kitölti a whisky-t, kicsit azért megkönnyebbülök, ezek szerint neki legalább nem ártottam semmit. Vagy csak jó színész, gondoltam magamban, és egy grimasz kíséretében letelepedtem az egyik bárszékre, a nővel szemben. - Akkor bizonyára azt is hallottad, hogy már... nem vagyok a régi? - A mondat végén kicsit megemeltem a hangszínem, amitől a kijelentés kérdéssé formálódott, mert tudni akartam, tud-e a gyógyírról. Egy sóhajjal nyúltam a pohárért, miközben végig Nazirát figyeltem, nem-e kívánja elvágni a torkom, vagy kitörni a nyakam egy könnyed csuklómozdulattal. Ha nem tett semmit, belekortyoltam az italba, s csak azután szólaltam meg, hogy az alkohol kellemes, enyhe maró érzéssel lecsúszott a torkomon. - Tudni akarom, hogy képes vagy-e segíteni rajtam. - Utáltam az összes banyát a világon, aki nemet mondott nekem, különösen azokat, akik nem gyakoroltak mágiát, csak szélhámosok voltak. Ő nem tűnt annak, ráadásul elég sokan szajkózták a nevét ahhoz, hogy rávegyenek arra, meglátogassam. De ha nem tudott segíteni... nem akartam erre gondolni, mondhatni ő volt az utolsó reménységem. Egyetlen név merült már csak fel, de őt... nem. Egyáltalán nem kívántam felkeresni a férfit.

419 szó ezer bocsi a késés miatt 27

●●



Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Keresem :
when Lucifer fell, he did not fall alone.
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
bar owner, witch
Humor :
black as my heart



A poszt írója Nazira Moriarty
Elküldésének ideje Hétf. Feb. 12, 2018 7:45 pm
Ugrás egy másik oldalra




Az életem olyan, mintha egy lángoló utasszállítón ülnék – évtizedek óta, hovatovább több, mint egy évszázada. Amikor kiderült, hogy anyám tulajdonképpen meg akar szabadulni tőlem, és nem csak arról volt szó, hogy a világ másik végébe küld, valahová, az ördög háta mögé, egy bentlakásos leányiskolába, hanem véglegesen el akar takarítani engem a Föld színéről, menekülnöm kellett. Hiába apám tanításai, hiába a barátai segítsége, nem tudtuk volna legyőzni. Anyám addigra már olyan sok boszorkányt tudott maga mögött, annyi csatlósra tett szert, hogy apámnak, és a maréknyi boszorkánynak és varázslónak esélye sem lett volna ellenük; így, természetesen, nekem sem. Persze, apám nem ismert lehetetlen, ha rólam volt szó: bármit megtett volna azért, hogy életben maradjak. Nappal tanított, éjszaka pedig rég elfelejtett könyvek lapjait nyálazta át, az ilyen-olyan mágiákat tanulmányozva, hogy, egyrészt, olyasmiket tudjon tanítani nekem, amit anyám még csak hírből sem hallott – így nyilvánvalóan védekezni sem tud ellenük -, másrészt, hogy megtalálja a módját annak, hogy hogyan állíthatnánk le Bronagh-t.
Persze, mint azt mind tudjuk, csúfos vége lett a titkokban folytatott gyakorlásnak, keresgélésnek és tervezgetésnek, mert mindez valahogyan – máig ismeretlen okokból, és információforrásból – anyám tudtára jutott, aki nem volt rest tettlegességhez fajulni.
Az apám mindent megtett volna azért, hogy éljek.
És meg is tett mindent.
Az életét adta értem, azért, hogy én élhessek.
Eltűntem New Yorkból, elhagytam Amerikát, hogy kelet felé vegyem az utamat, egészen Afrikáig, ahogyan azt az apámmal eredetileg is terveztük. Már vártak rám a Fekete Kontinensen, hiszen apám hosszú levelezéseket folytatott egy ott élő, VooDoo vallást-, és mágiát gyakorló houngannal, és megegyezett vele, hogy a pap tanítson engem. Az ott töltött, hosszú évtizedek alatt az anyámnak és a nővéremnek hírét sem hallottam. Talán fogalmuk sem volt róla, hogy Afrikában vagyok, talán sejtették, hogy oda vezetett az utam, és jobbnak látták, ha nem piszkálnak évszázadok óta sötét mágiát gyakorló, ismeretlen őslakosokat, meglehet, hogy felfogták, hogy okosabb dolog nem piszkálni a hamu alatt izzó parazsat. Mint utólag kiderült, ők sem töltötték tétlenül ezeket az évtizedeket...
Afrikát elhagyva Európát jártam, és ekkoriban, egy átmeneti időszakban, London ködös, szürke acél és beton dzsungelében találkoztam azzal a varázslóval, Nicholasszal. És nem akartam... nem akartam szeretni, el akartam hagyni az úton, soha nem emlékezni rá többé, soha, soha, soha. De megváltozott valami a világban, vagy bennem, mert képtelen voltam rá. Nem, mert szerettem. És tudtam, nagyon jól tudtam, hogy veszélybe fogom sodorni, de nem törődtem vele, mert azt gondoltam, hogy meg tudom védeni, hogy meg tudja védeni magát.
De minden megváltozott, amikor nem csak ő volt, és én, hanem a családunk, mi, ő, én és a fiunk.
Az első támadás alkalmával is alig tudtam elcsalni anyámat, és a kompániáját a Londoni lakásunktól. A koponyámba, a sötéten dobbanó szívembe hasít Will sírásának a hangja. Az, amelyik elhalt, ahogy távolodtunk a lakástól. Az, amelyiket soha többé nem hallottam.
- Hm – hallottam róla, persze, hogy tudom, hogy ki ő. Csak azért, mert az elmúlt időszak kizárólag a menekülésből állt, még nyitott szemmel-, és füllel jártam a világban, a természetfeletti közösség pedig suttog a sötétségben. - Hallottam ezt-azt – hanyag eleganciával rándítom meg a vállamat, majd két-, már elmosogatott, szépen metszett kristálypoharat veszek elő, teszem őket a pultra, és mindkettőbe minőségi whiskey-t töltök.
- És, mondd csak... mit akarsz? – több opció is akad. Ha tudja a nevemet, talán azt is tudja, hogy a sötét VooDoo mágiát gyakorlom, ami kifejezetten nem ex-vámpír picsáknak való, gyermekded játék, móka, és kacagás. Talán a kis hasonmásra akarja rászabadítani a poklot – az én képemben...?


▲ control ▲ 568
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :

cure for mortality
Tartózkodási hely :
in the shadow all over the world
Hobbi & foglalkozás :
running & surviving
Humor :
like the old times



A poszt írója Katherine Pierce
Elküldésének ideje Kedd Nov. 28, 2017 3:30 pm
Ugrás egy másik oldalra


Nazira & Katherine



"It's called self-preservation.
I've been protecting myself for 500 years now."


A hócipőm tele volt már a boszorkányokkal. Egyikük sem volt hajlandó segíteni, ami nem volt túlzottan meglepő, hiszen elvileg a természet szolgái... de aki fekete mágiával foglalkozik, sokkal rosszabb dolgokat tesz, mint vámpírokat teremt. Az egyetlen magyarázat az volt, hogy fogalmuk sem volt, képes vagyok-e egyáltalán a visszaváltozásra, fogalmuk sem volt arról, mit tesz a gyógyír egy vámpírral. Nem tudták, visszafordítható-e, ezért inkább nem segítettek, különösen azok nem, akik már halottak rólam. A kutatásaim, az utazásaim nem vezettek sehová, mindig ugyanott lyukadtam ki; valószínűleg szánalmas kis emberként kell leélnem az életem, ám én ebbe nem akartam belenyugodni. Én voltam Katherine Pierce, a túlélő, az isten szerelmére! Ha elfogadom a sorsom, szembeköpöm saját magam.
Nem vártam sokat Nazira Moriarty-tól sem, nem akartam hamis reményekbe kapaszkodni, de tartottam magamban a lelket. Hátha ő lesz a megoldás, a kulcs, a megváltó. Reméltem, hogy így lesz, képes lettem volna a lelkemet is eladni az ördögnek, ha ezzel visszaváltozhatok vámpírrá. Az emberlét nem volt nekem volt, nem elég, hogy elszoktam tőle, de megannyi ellenséget szereztem az ötszáz esztendőm alatt. Gyenge emberként ellenük nem értem sokat, ennyi erővel akár meg is áshattam volna a saját sírom. Azonban még nem álltam készen a halálra. Ahogy az említett nő szemei rám villantak, eszembe jutott a mondás; ha ölni tudna a tekintetével... Csak remélni tudtam, hogy nem alkalmaz valami hasonló varázslatot rajtam. Sütött róla, hogy nem kívánatos személy vagyok itt, talán azért, mert nem törődtem a zárva táblával. Az igazat megvallva, fel sem tűnt, túlságosan lefoglalt a cél, amit hónapok óta próbálok elérni. Azóta, hogy halandóvá tett a nyavalyás hasonmásom. A boszorka nevetése hallatán grimasz helyett mosolyra görbültek ajkaim, céltudatosan meredtem rá továbbra is, nem hátráltam meg. Nem féltem tőle. Tudtam, hogy képes lenne megölni, s a pillantása alapján meg is tenné gondolkodás nélkül, ha akarná, ez engem nem rettentett vissza. Legalább próbálkoztam, ha pedig abba halok bele, nem hazudtolom meg önmagam, harc közben esek el éppenséggel, nem az öregség, vagy egy betegség visz el. Ha távoznom kell erről a világról, hát emelt fővel teszem meg! - Katherine Pierce. - vetettem oda foghegyről, megemelt állal, dacosan pillantva a szúrós szempárba. Ennél többet nem mondtam, ha hallott már rólam, talán azt is tudja, miért vagyok itt, ha pedig nem, még mindig lesz alkalmam megemlíteni. Feltéve, ha nem dob ki. Csak nem nyomja a hátsód a seprű? Baromira szerettem volna valami hasonló gúnyos megjegyzést vágni humortalan képébe, de inkább nem tettem, az életem fontosabb volt ennél. - Az árat természetesen te szabod meg, de... sok mindenre képes vagyok azért, hogy megkapjam, amit akarok. - Általában mindig megkaptam, amire vágytam, viszont ez most egy egészen más, egészen új helyzet volt. Most nem tudtam egyedül véghezvinni a tervem, kellett valaki, aki útmutatást ad, aki varázsol, aki információval tud szolgálni, vagy aki bármiben is a hasznomra lehet. Nem voltam elég egyedül ehhez a "munkához", de akár magával Klaus Mikaelsonnal is képes lettem volna üzletet kötni, hogy újra vámpír lehessek. Ő már majdnem az ördögnek felelt meg... és én pokolian kétségbe voltam esve.

498 szó 42

●●



Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Keresem :
when Lucifer fell, he did not fall alone.
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
bar owner, witch
Humor :
black as my heart



A poszt írója Nazira Moriarty
Elküldésének ideje Pént. Nov. 24, 2017 10:39 pm
Ugrás egy másik oldalra




Egészen korán lelépett az utolsó vendég; fél egy környékén. Nem meglepő, szerdán nem számítok már hajnalig tartó tivornyára, ellenben a csütörtökkel, amikor is sok egyetemista útba ejti a Nestet a kocsmatúrájuk során – pénteken-, és szombaton dettó, annyi különbséggel, hogy akkor a már dolgozó emberek is betérnek ide egy-két-sok jópofa sörre, vagy minőségi whiskey-re.
Aztán hazamennek. Ki azonnal, ki csak idővel. De mindegyiküket várja otthon valaki.
Nem is igazán tudom, hogy mit is jelent pontosan az otthon fogalma; többé már nem. Korábban, bárhol is voltam éppen a világban, bármerre is sodort az anyám kreálta, viharos szél, bármerre is üldöztek, mindig csak egy helyre vágytam: a családom körébe. Az igazi családomhoz, a férjemhez és a fiamhoz. Számomra nem létezett más család korábban, csak ők. A mindenséget jelentették számomra. Ők voltak azok, akik stabilan tartottak, mintegy horgonyként húztak, eszembe juttatták, hogy bizony a fény nem hunyt ki örökre. Visszavezettek oda, ahonnan indultam, hovatovább ők voltak a legékesebb, legragyogóbb fényforrások egész eddigi életemben.
A férjem és a fiam. Akik meghaltak. Akiket az anyám és a nővérem, a saját húsom, a saját vérem ölt meg. Akiket erővel, erőszakkal, kegyetlenül szakítottak el tőlem.
Még mindig magamat hibáztatom a kialakult helyzetért, de mi mást tehetnék, ki mást okolhatnék? Ha akkor, ott, azon a végzetes éjszakán ott lettem volna, megvédhettem volna őket. Talán el sem szabadott volna hagynom őket. Tudtam, mindig is tudtam, hogy az anyám nem adja fel, és meg fog találni engem, ha törik, ha szakad, mert olyan elvakultan hisz abban az ostoba jóslatban. Éppen ezért nem is akartam megállapodni, és nem akartam hagyni, hogy a szerelem, a szeretet elvakítson, mert biztos voltam benne, hogy akkor nem fogom időben észrevenni a bajt, ami közelített. Mert közelített. És megtalált minket – anyám embereinek a képében. Akkor meg tudtam védeni a családomat, de rájöttem, hogy a Byrne-oknak nem kell sem Cole sem Will, nekik egyedül én kellek. Szóval az tűnt a legjobb megoldásnak, ha elcsalom őket máshová, lehetőleg a világ másik felébe, ahol nem árthatnak azoknak, akiket szeretek. Nyilvánvalóan ilyen-olyan bűbájokkal megóvtam őket, de, mint azt a mellékelt ábra is mutatja, ezek a bűbájok nem voltak elég erősek ahhoz, hogy kifogjanak az anyámon.
Minden másképp alakult volna, ha előbb megyek vissza Londonba, ha meg tudom őket védeni.
Én nem hittem benne. A jóslatban. Soha. Az anyám hitt benne, és ez lett minden probléma forrása. Ha nem akarna megölni, ha nem mozgatna meg minden követ annak érdekében, hogy holtan lásson, ha nem mészárolja le a férjemet és a fiamat, akkor eszembe sem jutna megölni őt. De túl messzire ment, és ezúttal nem fogok menekülni. Hiszen... nincs veszteni valóm. És mind tudjuk, hogy a sarokba szorított bestiák a legveszélyesebbek mind közül, és, hogy azok az emberek a legmerészebbek, akiktől már nincs mit elvenni.
Az ajtó fölé szerelt, apró csengő karcosan csilingel, amikor nyílik-, majd csukódik az ajtó.
- Zárva – karcos hangon, jól érthetően szólok az érkezőnek, fel sem pillantva a mosogatásból. A tábla ugyanis ezt hirdeti, éppen csak azért nem zártam be az ajtót, mert valaki itt hagyott egy bőrkabátot, és meglehet, hogy vissza szeretné kapni. Főleg akkor, ha hűvösre fordul az idő. De, persze, ha nem jelentkezik érte senki, megtartom. Az tárgytalan, hogy férfikabátról beszélünk.
Csak akkor villannak brandy színű lélektükreim a fiatal nőre, amikor a nevemen szólít.
- Én vagyok – felelem, blazírt képpel, miközben szemérmetlenül mérem végig – már, amennyit látok belőle. Kötve hiszem, hogy minőségellenőr volna a kislány nő.
Amikor végre kinyögi, hogy tulajdonképpen nem is inni jött, hanem segítséget akar kérni tőlem, egyik szép ívű szemöldökömet felvonom. Aztán a képébe nevetek. Érzéssel.
- Lehet, hogy te tudod, hogy mi a nevemde, oh, ne hidd, hogy ismersz, hogy tudod, hogy mire vagyok képes -, nekem viszont fogalmam sincs róla, hogy te ki vagy, és mi hasznom származna abból, ha segítenék neked – hát, tényleg nem minőségellenőr. – Szóval? – a pultra könyökölök, és kissé előre hajolok. – Vagy ott az ajtó – bökök állammal az említet nyílászáró irányába, ahol épp olyan könnyen ki tud menni, mint, ahogyan belépett ide.
Avagy kidobom. Van benne gyakorlatom.
De, ha az előadott sztori nem nyűgöz le, még az is könnyen megeshet, hogy egészen véletlenül... felgyújtom.


▲ control ▲ 678


A hozzászólást Nazira Moriarty összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jan. 25, 2018 9:47 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :

cure for mortality
Tartózkodási hely :
in the shadow all over the world
Hobbi & foglalkozás :
running & surviving
Humor :
like the old times



A poszt írója Katherine Pierce
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 23, 2017 7:59 pm
Ugrás egy másik oldalra


Nazira & Katherine



"It's called self-preservation.
I've been protecting myself for 500 years now."


Amióta emberré váltam, a túlélés mellett minden erőmmel azon voltam, hogy gyógyírt találjak magamnak. Talán abszurd volt épp egy gyógyírt keresni, mikor az vetett véget a halhatatlanságomnak... de szükségem volt valamire, vagy valakire, aki visszaváltoztat. Lehetetlennek tűnt, de meg kellett próbálnom, akkor is, ha újabb zsákutcába futok. Nem akartam feladni, nem számított, hányszor ütköztem falakba, újra felálltam, leporoltam magam, s kutattam tovább. Nem egy boszorkányt felkerestem már, ámbár meggyőződésem volt, hogy egyikük majd valami hasznossal is szolgál, a legtöbbjük ugyanis ki akart használni, a hasonmás vérem, vagy a makacsságom miatt. Sok várost bejártam, egyedül New Orleans kerültem, a Mikaelsonok miatt, akiket még a hátam közepére sem kívántam, különösen most, törékeny emberként. A halandó életet nem nekem találták ki, mégis úgy tűnt, örökké ebbe a testbe vagyok zárva. Megint úgy éreztem magam, mint ötszáz esztendővel ezelőtt, csak most nem volt senkim, akit elveszíthettem volna, egyedül a saját életemet félthettem, és bizony féltettem is! A vállam fölé pillantgatva szálltam ki a lopott járműből, magassarkú helyett ezúttal egyszerű bakancs volt a lábamon, kényelmes farmert, s kabátot viseltem, amit egy mocskos turkálóból szereztem, mert csak arra volt pénzem. Gyűlöltem, hogy nem tudok még egy nyamvadt dzsekit sem igézni magamnak, vagy egy segítőt, aki ellát ruhákkal. A cipőt például egy halott lány lábáról szedtem le, akire New York egyik sikátorában találtam rá. Mielőtt kihívtam volna a rendőröket, megszereztem a mobilját, a cipőit, de az ékszereit már nem volt gusztusom a felpüffedt testéről leszedni, a nyakláncot, amit viseltem, egy ékszerboltból loptam. Meglepően jól ment ez is, csak el kellett cseverésznem az eladóval, aki köszönhetően a sminkemnek bedőlt a flörtölésnek. Bezzeg ha két nappal azelőtt látott volna, gondolkodás nélkül elhajt, talán még utánam is hajigál valamit. Koszosan, szakadt, kinyúlt pólóban, és kócos hajjal nem festettem valami jól, szerencsére azonban még halandóként is el tudtam látni magam, ahogy mindig. Előbb magadról gondoskodj, aztán foglalkozhatsz másokkal - mindig is ezen elv szerint éltem, különben már rég halott lettem volna.
A bár előtt szerencsére találtam parkolóhelyet, az út szélén állítottam meg a kocsit, a maradék aprópénzt bedobáltam a parkolóórába, mert más sem hiányzott, minthogy elvontassák az autót, amit nagy nehezen megkaparintottam magamnak. Átléptem a küszöböt, s mivel már későre járt,
egy árva lélek sem volt bent, csak a tulaj, feltehetőleg, aki épp zárni készült. A pulthoz lépve rögtön beszédbe elegyedtem vele, nem volt több vesztegetni való időm, így azonnal a közepébe is vágtam. - Nazira? Te vagy Nazira, igaz? - kérdeztem reménykedve, felvont szemöldökkel, kíváncsiságtól csillogó szemekkel. Karikák húzódtam barna szemeim alatt, de ez nem riasztott vissza attól, hogy még több erőt fektessek a keresésbe. Megoldást kellett találnom a problémámra, eszem ágában nem volt emberként meghalni, vagy úgy egyáltalán a föld alá kerülni. Inkább más haljon meg, mint én. - A segítségedet szeretném kérni. Vagyis inkább... alkut kötni veled. Ha jó infót kaptam, te gyakorlod a mágiát. - Néztem rá még mindig reménykedve, mert ha ő nem tud segíteni, újabb boszorkányt kell találnom, s ki gondolná, hogy ennyire nehéz őket megtalálni? Kevesebben vannak, mint azt bárki is hinné, bár nem tagadhattam le, hogy ehhez én is igencsak hozzájárultam.

508 szó íme a kezdő, remélem így megfelel 40

●●



Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Keresem :
when Lucifer fell, he did not fall alone.
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
bar owner, witch
Humor :
black as my heart



A poszt írója Nazira Moriarty
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 20, 2017 12:48 pm
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Pult

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: New Orleans :: Belváros :: The Crow's Nest
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Szer. Aug. 15, 2018 8:21 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 17 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 14 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3