Share | 

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Olvasás, rajzolás
Humor :
Nem igen akad..



A poszt írója Rosaleen Saunders
Elküldésének ideje Vas. Dec. 31, 2017 12:42 am
Ugrás egy másik oldalra



Leen && Ozzy

Túl merész voltam ezzel az öleléssel, talán hagynom kellett volna hogy elintézhesse magában a dolgot, de ő is segített nekem, tartoztam neki ennyivel. Meg hát, nem is olyan rossz érzés őt ölelni, nagyon izmos a hasa.. Bár mondjuk, nem is lényeges csak megjegyeztem magamnak. - Miért haragudnék, ne butáskodj.. - mondom neki, próbálom megnyugtatni őt, bár nem tudom mennyi sikerem lesz. Tényleg nem kellett volna megkérdeznem tőle ezeket a dolgokat, talán ha nem is jöttem volna le vele, akkor tudna dolgozni és tudna a munkájára koncentrálni. Majd végül kezét az enyémre rakja és tovább magyarázkodik, nem is értem miért, igazán nem hozott kellemetlen helyzetbe engem. - Oz kérlek, nem hoztál kellemetlen helyzetbe. - mondom neki és remélem most már tényleg sikerül meggyőznöm. Bár kicsit fura ez az öleléses dolog, magamat is megleptem vele, azonban nem volt kellemetlen. De legalább már nem sír, valami jó hatása biztosan. Aztán szembe fordul velem.
Nem tudom, hogy.. hogyan kéne viselkedni egy ilyen helyzetben, így csak halvány mosoly jelenik meg az arcomon és én is nézem az ő szemeit. Van benne valami, ami miatt vele tudok beszélni, vele sokkal könnyebben megy, mint a terápián, talán mégsem velem van a baj, hanem az ottani emberekkel. - Lehet vissza kéne mennem a sürgősségire. - mondom neki, majd a mosoly eltűnik az arcomról. Nem hagyhatom magára Sallyt, nem tehetem azt, amit anyuék, éreztetnem kell vele, hogy van itt mellette valaki, van aki azt szeretné, ha minél előbb felépülne. Tudom, hogy ő is sokat időt töltött mellettem, mikor még haza sem engedtek a kórházból a szívem miatt. Eleinte úgy nézett ki, hogy a szervezetem ki fogja lökni az új szervet és meghalok.. de végül nem így lett, túléltem.
Csak néztem őt, ahogyan cselekszik és hallgattam a szavait, majd bólogattam, mikor közölte, hogy nem tárja fel a testet. Végül pedig.. mikor már azt mondja, hogy haza visz, ha szeretném.. Nem is tudom, csak a hullát néztem, a filmekben mindig elszokták rakni, most pedig ott van, fura, de.. nem akarok megszólalni, hogy a filmekben így meg úgy.. talán csak kinevetne. - Ez szabályos? - mutatok a boncasztalra. Mondjuk valami jobb is eszembe juthatott volna, de jelenleg.. nem is tudom. - És.. nem fogok hazamenni, Sallyt nem hagyhatom magára.. - mondom neki és végül csak úgy rám zúdul a bűntudat. - Mennem kell. - mondom, gyorsan lekapom a fehér köpenyt felakasztom a fogasra és rohanok is fel a lépcsőn, bár.. egyszer meg kell állnom. Remélem nincs semmi baja és Oz.. sajnálom, hogy csak úgy ott hagytam, bárcsak.. mit? Számot cseréltünk volna? Ő orvos én meg még csak gimnazista.. 



||music: - || Nagyon tetszett, köszönöm 40  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Chatkép :

Kedvenc dal :
killpop
Tartózkodási hely :
♡ new orleans ♡
Hobbi & foglalkozás :
♡ coroner ♡
Humor :
♡ pretty cute ♡



A poszt írója Anubis Andre
Elküldésének ideje Szomb. Dec. 30, 2017 11:55 pm
Ugrás egy másik oldalra

rosa || ozymandias
- Sajnálom, tényleg. Ne haragudj ezért. – Kibukkan belőlem a mondat amint hátulról megölel. Megvallom, hogy nagyon váratlanul ért, eleinte kellemetlenül éreztem magamat tőle, azonban hamar megenyhülök és hagyom, hogy átöleljen. Sőt, nagyon jól esett.
Finoman megérintem egyik karját, amelyik épp hasfalamat öleli át. Nem akartam őt ilyen helyzetbe hozni, de Holden eltűnése jócskán megvisel annyira, hogy képtelen legyek foglalkozni az engem körülölelő világgal. Egy szánalmas, gyenge, pocsék ember vagyok. Főleg ebben az elmúlt néhány napban, te jó ég...
-  Nem akartalak ilyen kellemetlen helyzetbe hozni. Viszont... – Finoman elhúzódom tőle, ám korántsem hálátlanul. Szembefordulok vele, s óvatosan arcára helyezem jobb tenyeremet, miközben kéklő íriszeit figyelem teljesen megmagyarázhatatlan okokból. Nem ismerem őt. Mindössze csak a nevét tudhatom eddig. Ahogy ő sem ismer engem. Azonban van bennünk valami közös, ami mindkettőnket a padlóra küld a pillanat tört része alatt. Ennek nem így kéne lennie.
- Nem várnak rád esetleg? Ha gondolod, visszamehetsz. – Biztató mosolyt hagyok húzódni az arcomra, miközben arrébb megyek és szinte ösztönösen kezdem el a kamerát kikapcsolni. Nem akarom a testet feltárni mert tudom, hogy összeomlanék az eredménytől. Egyelőre fogalmam sincs, hogy mivel állok szemben és ezt egyedül nem oldhatom meg. Ráadásul kétlem, hogy majd Rosa ebben majd fog tudni segíteni, erősen kétlem. Különben sem várhatok tőle segítséget, elvégre kiskorú. Még gyerek, én pedig már jócskán felnőtt. Nekem kéne több észnek lenni ahhoz, hogy ne ilyen helyre hozzam őt. De mégsem tehettem volna azt meg, hogy csak úgy otthagyjam. Kétségbeesetten sírdogált a helyén. Belül én magam is így éreztem magam; én is csak sírni tudtam volna kétségbeesetten. De nem engedhetem meg magamnak, hogy elgyengüljek, különben Holden sohasem kerül elő.
- A terveim között szerepelt, hogy egy nagyon érdekes holttestet tárok majd fel, de időközben meggondoltam magamat. – Tájékoztatás gyanánt közlöm vele, habár tudom, hogy őt ez cseppet sem érdekli, mégis leplezetten utaltam arra, hogy hamarosan én távozni fogok a helyről. Nem igazán tudnám elképzelni azt, hogy ezek után többé ne találkozzunk, ezért megpróbáltam gondolkozni valami olyan kifogáson, ami majd ok lesz arra, hogy tartsa velem a kapcsolatot. Nem tudom, hogy miért döntöttem így, de valamiért úgy érzem, hogy látom kell őt. Védelmezni próbálnám? Nemcsak Holden-t vesztettem el, hanem az eszemet is.
- Nem mész haza inkább? Nagyon késő van már. Ha gondolod, akár haza is vihetlek. - Ajánlottam fel teljes készséggel a lehetőséget, elvégre számára is csak könnyebb lehet, ha nem kell gyalogolnia. Kétlem, hogy akiért jelenleg épp itt vár az majd hazamehet még ma. Nagyon késő van és ráadásul a lánynak szüksége van az otthon töltött pihenésre.
Amíg a válaszára vártam, begyűrtem a kamerát a fiókba, a női holttestet pedig otthagytam a boncasztalon. Tudom, hogy ki fognak érte rúgni de nem érdekel.

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Olvasás, rajzolás
Humor :
Nem igen akad..



A poszt írója Rosaleen Saunders
Elküldésének ideje Csüt. Dec. 28, 2017 2:14 pm
Ugrás egy másik oldalra



Leen && Ozzy

Talán mondani szeretett volna valamit, de még sem tette, talán nekem kellene elmesélnem, hogy szívátültetésen estem át, de.. Ez számomra olyan dolog, amit nem tudok olyan könnyen elmesélni, túlságosan is nagy hatással van rám. Így én is csak elmosolyodom vele együtt. Nagyon kedves fiú, talán vele kedvesebbel még nem is találkoztam és nem szép ilyet mondani, de örülök, hogy találkoztunk. Sikeresen eltereli a figyelmemet arról, hogy Sally feljebb az életéért küzd és most, hogy megint rá gondolok.. nem! Sally egy erős lány, küzdeni fog, küzdeni fog, mert tudja hogy engem nem hagyhat itt, tudja hogy én itt vagyok neki és ha másért nem is, de értem van értelme küzdeni. Nagyon szeretem őt, túlságosan is szeretem őt és ezért érint ilyen rosszul a mostani helyzet. Nem kellett volna lebetegednie, gondolom anyuék nem adtak neki pulcsit vagy nem takarták, így is mindig én szoktam vele megcsinálni ezeket.
Valami megváltozott benne vagy rajta, tényleg nem kellett volna felhoznom a testvérét. Bár nekem nem ikrem van, mégis tudom, hogy mennyire fájna, ha Sally eltűnne, ha nem tudnék róla semmit sem.. Ostoba vagyok, egy buta, meggondolatlan lány.. Bár ne kérdeztem meg volna, bár másmilyen lány lennék, bár.. meg se születtem volna. Néha már eljátszottam a gondolattal, hogy mennyivel jobb lenne ez a világ nélkülem, ha nem lennék, ha csak eltűnnék. Most is ezt érzem..
Meglep, hogy hirtelen milyen ingerült lesz és a szavai is kissé mások, bár próbál nem megbántani, mégis kiérezhető, hogy mekkora feszültség tombol benne. Végül pedig elfordul, nekitámaszkodik az asztalnak. Nem is értem hirtelen, hogy mi mehet le benne, de tudom, hogy.. sírni fog. Sose tudtam, hogy hogyan kell megvigasztalni valakit, bár pár másodpercig lefagyva ülök csak őt és próbálom szóra nyitni az ajkaimat, de nem jöttek ki rajta hangok, torkomon akadtak a szavak, így hát csak felálltam és szép lassan megközelítettem őt. Tudom, hogy nekem ölelésre lett volna szükségem olyan emberektől, akiket szeretek, talán neki is erre van szüksége.. Minden szó nélkül megállok mögötte és szép lassan átölelem a testét, míg a fejemet a hátára hajtom. Ölelem őt és próbálom éreztetni vele, hogy itt vagyok és minden rendben lesz.  



||music: - || Nagyon tetszett, köszönöm 40  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Chatkép :

Kedvenc dal :
killpop
Tartózkodási hely :
♡ new orleans ♡
Hobbi & foglalkozás :
♡ coroner ♡
Humor :
♡ pretty cute ♡



A poszt írója Anubis Andre
Elküldésének ideje Csüt. Dec. 28, 2017 1:26 am
Ugrás egy másik oldalra

rosa || ozymandias
Amint a karját felém nyújtotta, nagyon óvatosan tekertem rá a karszorítót. Némán várakoztam amíg a gépezet megmérte a vérnyomását. Azonban az érték igen alacsonyat mutatott a normálistól eltérően pedig magasabb értékre számítottam. Ezért jobbnak láttam feltenni néhány kérdést számára, mielőtt még gyógyszert adnék neki. Körülbelül egy évig dolgoztam Angliában gyermekosztályon így nagyon sok olyan tapasztalatot gyűjtöttem ami nem csak a boncolást segíti.
Közben azonban a kérdéseimet mégsem tettem fel, hisz az alacsony vérnyomás nagyon sok mindent takarhat maga mögött. Az eredményt ő maga is látta és egyáltalán nem lepte meg. Nagyon jó emberismerő vagyok, hisz profilozóként is tökéletesen remekelek a rendőrségénél. Ismerek néhány arcmozdulatot már.
Végül kedveskedő mosolyt hagytam húzni arcomra és semmi aggodalom nyomát sem hagytam, hogy ott legyen. Azt akartam, hogy semmilyen aprócska jel se szegje kedvét elvégre azért hoztam le most őt magammal, hogy ne sírjon ott fent egyedül. Foglalkozni szeretnék vele, de nagyon oda kell figyelnem, hogy hogyan tegyem azt.
Azonban az jobb bocsánatkérése türelmetlenebbé tesz. Miért kér minden szaváért bocsánatot? Egyáltalán nem az ő hibája, hogy felhozta a témát, egyszerűen csak én nem tudom figyelmen kívül hagyni az öcsémet. Mindenhol ott látom őt és csak az jár a fejemben... mi van akkor, ha meghalt már? Ezt érzem. Azt, hogy nem fogom többé már megtalálni. Ő az ikrem. A lényem másik fele aki nélkül nem fogok többé élni.
- Kérlek, ne okold mindenért magadat.- Felé fordultam, miközben mély levegőt vontam magamhoz, hogy újra türelemre leljek. - Tudod, történnek olyan dolgok amik mindig ott lesznek velünk. Épp ilyen a fájdalom, a kín, a bánat. Ha az életünkben történik valami sorscsapó, mindig ott lesz velünk és együtt kell élnünk vele. Nem hibáztathatunk magunkat vagy mást miatta. Ezt kell elviselnünk és ezzel kell együtt élnünk. Terhet kell cipelnünk ahhoz, hogy megtanuljuk később lerakni azt a nehézkes zsákot egyszer, hogy később majd teher nélkül sétálhassunk újra. Másoknak sikerül a tehertől megszabadulni. Vannak, akik vígan élnek együtt vele. És vannak olyanok, akik összerogynak alattuk. - Hátat fordítottam neki szépen lassan, és a boncasztalnak támaszkodtam gyengén. Remegtem, szinte már önerőből tartottam vissza a könnyeimet; de nem sokáig.
Szemeim patakká változtak, könnyeim pedig arcomon kezdenek el folydogálni. Halkan nyüszítek, és csak remegek. Nem akarom, hogy így lásson. De egyedül maradtam. Nincs itt Holden. Nélküle senki vagyok.
Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Olvasás, rajzolás
Humor :
Nem igen akad..



A poszt írója Rosaleen Saunders
Elküldésének ideje Csüt. Dec. 28, 2017 12:27 am
Ugrás egy másik oldalra



Leen && Ozzy

Bár nem mondom, hogy nem jó itt lenni, mégis olyan különös érzés kerít hatalmába, hisz ki tudja mennyi hulla járt már itt az évek alatt. Csak figyelem Oz cselekedeteit, csendben ülök ott és várok, bár nem tudom, hogy mire várok, de várok. Próbálom nem megzavarni a munkájában, magam is tudom, hogy mennyire kellemetlen, amikor koncentrálni próbálok és valaki hangoskodni kezd. Még sosem láttam élőben boncolást és nem is hittem volna, hogy valaha részem lesz benne, ha anyu ezt most tudná biztosan eltiltana Oz közeléből és sosem találkozhatnék vele többet. Talán még be is perelné őt, amiért idehozott, de amiről anya nem tud, az nem is fáj neki és.. Mivel nem lesz itthon, így pénteken sem fogok elmenni arra a terápiára, talán többet nem is fogok, nem szeretek oda járni és engem sem szeret ott senki. Én vagyok a különc lány, aki alig szólal meg, akinek a véleménye szöges ellentétben van a többiek véleményével. Eddig is ez volt a baj, én voltam a különc lány, aki kiközösíttek, mert nem volt olyan mint a többiek.
Kérdésemre először kérdéssel válaszol vagyis egy nevet kérdez, de nem is tudom, ezek szerint a testvérét Holdennek hívják. Látszik az arcán, hogy nem is kellett volna megkérdeznem a dolgot, valami baj lehet én pedig tudatlanul pont belekérdeztem. Talán bölcsebb lett volna magamban tartanom a kérdést mintsem hangosan kimondani. Végül csak hallgatom a szavait. Szóval az ikertestvére és ő nem a rendőrségnek, hanem az olyan átlagpolgároknak dolgozik, mint amilyen jómagam is vagyok. Nem is tudom, hogy mit kéne mondanom, így hát nem is szólok semmit sem, csak bólintok egyet, bár háttal van nekem, így ennek nem is lehet szemtanúja. Végül mikor megosztja velem, hogy a testvére eltűnt.. - Sajnálom. - mindössze ennyit tudok csak kipréselni magamból. Én is szeretnék neki segíteni neki úgy, ahogyan ő is tette nem rég velem, de én arra nem vagyok képes, nem tudom, hogy mit kéne tennem és azt sem tudom, hogy mivel nyugtathatom le, nem ismerem őt.
Aztán belekezd a munkájába én pedig figyelem őt, ebben mindig is jó voltam, én voltam a csendes megfigyelő. Néztem, ahogyan mások élvezik az életet, hogy mindenki azt tett, amihez kedve volt, míg én azon aggódtam nagyon sokáig, hogy mikor fog leállni a szívem és mikor jön el értem a halál. Én is szerettem volna szurkolólány lenni, szerettem volna cigánykerekeket vetni, ugrálni, szaltózni, de.. Gyenge volt a szívem, egy erőteljesebb mozgás miatt bármikor megmondhatta a csődöt, hisz a koszorúereim nem működtek rendesen.. Szerettem volna olyan átlagos lenni, mint az emberek, akik körülvettek, bár hiába lett új szívem a szüleim nem engedték, hogy sportoljak vagy valami megterhelőbbet végezzek, mint az olvasás.
Végül pedig teljesen elmerültem a gondolataimban és csak arra lettem figyelmes, hogy előttem terem a vérnyomásmérővel. Nagyon jól tudom, hogy ha megméri alacsony értéket fog mutatni, nekem mindig is alacsony volt a vérnyomásom. - Rendben, köszönöm. - mondom neki, majd várom, hogy végezzen a méréssel és még mielőtt megszólalhatna összeszedem minden bátorságomat. - Nem akartam felhozni Holdent, sajnálom Oz. - és ha a szavam nem lenne elég, még a szemem is tükrözi, hogy mennyire sajnálom. Nem szerettem volna régi sebeket feltépni benne.



||music: - || Nagyon tetszett, köszönöm 40  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Chatkép :

Kedvenc dal :
killpop
Tartózkodási hely :
♡ new orleans ♡
Hobbi & foglalkozás :
♡ coroner ♡
Humor :
♡ pretty cute ♡



A poszt írója Anubis Andre
Elküldésének ideje Szer. Dec. 27, 2017 4:07 pm
Ugrás egy másik oldalra

rosa || ozymandias
Még feloltottam az asztali lámpát és a falon lévő szpotikat is, hogy ne csak az UV fény világítson a boncasztal felett hanem legyen normális fény is itt a teremben. Épp az asztalomhoz indultam, és annak a fiókjából kiszedem a kamerát és az állványát is, és azt már a sok év rutinjával a pillanat tört része alatt összerakom, a boncasztallal szemben pedig fel is állítom. Persze, tudom, hogy a lány mindeközben feltett egy kérdést de egyelőre annyira feszült és zavarodott vagyok, hogy nagyon nehezen, de sikerül kis idő után felidéznem a kérdését. Nos, igen, Holden... ő az egyetlen olyan ember volt, aki egész idáig végig meg volt nekem jóban és rosszban. Nagyon mély és erős érzelmek köznek ő hozzá, elvégre a testvérem és egyyütt nőttünk fel. Most pedig eltűnik csak úgy. Minden szó nélkül. Pedig itt a munkahelye, a ruhája... még a tegnap előtti bögréje is ott van az ő asztalán itt, amibe bele van száradva a kávéja. Holden sohasem űzte a mosogatást, most azonban az egyáltalán nem érdekel. Hiányzik. Nélküle nem érzem azt a biztonságot, amit addig éreztem mellette.  Az apánk is meghalt, habár nélküle nagyon jól elboldogultam. Holden teljesen más, hisz ő az ikrem. És szükségem van rá.
- Holden? - Kérdezek vissza végül zavartan, kellemetlen mosolyt vonva arcomra. Ez nem a lány hibája, hanem egyszerűen az elmúlt két nap teljesen felborította az életemet. Már két hete, hogy különös jeleknek lettünk tanúi és csak arra fogtuk az öcsénkkel, hogy túl sokat ittunk meló után, de ez nem így van. Nem is ittunk, az benne a vicces. De nem tudtuk belátni, hogy valami nem a hétköznapi. Holden erre az utóbbi napokban jött rá, amikor felboncolta apánk testét. De mire én láthattam őt a tényekkel együtt, sehol sem volt. Csak a bőralatti szimbólumokkal teli holttest. - Nos, igen, Holden az ikertestvérem és ő maga is itt dolgozott a teremben.  Ő is boncmester, viszont nem igazságügyi. Ő csak a város egyszerű lakosait vizsgálja meg, nincs köze a rendőrséghez ahogy nekem. Viszont tapasztalatot gyűjtve és tapasztalatból van, amikor beleszól egy-egy boncolásba amit én végzek.  - Háttal álltam neki, ezért nem láthatta az arcomon, hogy mennyire fáj valami.Azonban a hangom annál inkább árulkodott olyasvalamiről, ami marcangol; ami arra utal, hogy valami nagyon nincs rendben. - Nagyon kedves gyerek. Ha nem tűnik el, akkor most ő is itt beszélgetne velünk. - Önkívüli állapotban mondtam el most egy olyan dolgot, amit nem szerettem volna. Hangosan gondolkoztam magamban de még mentem ami még menthető!
Újra a boncasztalra néztem, ahova már odakészítették nekem a lány holttestét ami rejtélyes módon két hete teljesen eltűnt. A telefonhívás alapján újra megtalálták abban a házban, ahol két hete egy idős házaspár megtalálta. Az még nem is zavart, hogy eltűnt a test, de az előbb zavar, hogy újra megkerült.
(..) A kamera elé állok, amikor az bekapcsol és máris nekikezdek a bevezetőnek ami a videóanyaghoz szükséges.
- Kétezer-tizenhét december öt. A bejegyzés helyszíne a New Orleans-i kórház. Az én nevem Dr. Ozymandias Anderson, igazságyügyi boncmester és rendőrségi profilozó.  Holden Anderson, a segédem nem tartózkodik itt de helyette van egy vendégem aki bizonyítani fogja a boncolás elvégzését. Az ismeretlen holttestet most végre elnevezem, és ezentúl Olivia-nak fogjuk hívni. Olivia nagyon különös helyzetek között bukkant elő és került elő újra, ám most végre túl fog esni a feltáráson. Először a külső értékeket fogom megvizsgálni, és csak utána fogom feltárni a testet. -  Az alap dolgokat mint felsoroltam mindvégig a kamerába nézve, majd mondatom végén a kiskorú lány felé nézek, hogy mégis hogy tetszik neki ez az egész helyzet. Nem akartam rákérdezni, hogy miért sírt akkor ott, ugyanis még nem volt hozzá elég merszem. Ráadásul nem akarom, hogy újra sírjon.
- Viszont, előtte veled fogok foglalkozni, ahogy ígértem. - Barátságos mosolyt ejtettem felé, miközben a fiókomból egy digitális, kézi vérnyomásmérőt veszek elő. - Ha nagyon magas az érték, tudok rá gyógyszert adni addig ami segít lejjebb vinni. - Nem hiszem, hogy most már magas, hisz most már nagyon nyugodtnak tűnik de fő a biztonság. Ha leült, és is leültem vele szemben és tartottam a mérő karszorítóját addig, amíg oda nem tartja valamelyik karját.
Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Olvasás, rajzolás
Humor :
Nem igen akad..



A poszt írója Rosaleen Saunders
Elküldésének ideje Szer. Dec. 27, 2017 3:32 pm
Ugrás egy másik oldalra



Leen && Ozzy

Magam sem értem, hogy miért kellett éppen most ennek történnie, minden mehetett volna a normális kerékvágásban, most azonban a sors még sem így szerette volna. Örülök, hogy Oz itt van és beszélget velem, valamilyen szinten sikerül eltereltetnie a gondolataimat az életéért küzdő húgomról, ami egyszerre kelt bennem nyugodtságot és bűntudatot. Végül a nyugodtság győzedelmeskedett, talán éppen ezért is elegyedtem vele beszélgetésbe, sikerült megnyugtatnia, bár ehhez az is hozzájárult, hogy szégyelltem magam.. mert sírtam, mert idegen emberek előtt sírtam. Nagyon remélem, hogy Sallynek nem lesz semmi baja és minden rendben lesz, jó kezekben van, tényleg jó kezekben van és ezt nem csak bemesélem magamnak, hogy jobban érezzem magam, legalábbis remélem.. vagyis tudom! Tényleg jól ezek az orvosok és nem lesz semmi baj.
Mikor kimondja a nevemet kissé elmosolyodom. Olyan, mintha már ezer éve lennénk barátok, bár nem is nagyon tudom milyen barátkozni, na meg azt sem, hogy milyen ha az embernek van egy barátja. Mondjuk persze nekem is volt egy barátnőm, egy nagyon is közeli barátnőm, azonban nem igazán végződött úgy a dolog, ahogyan én azt szerettem volna. Miután elmondtam neki a történetem, miután már mindent tudott.. Sajnált és szánt és tudjátok.. ez a két legrosszabb dolog, amit velem egy barát csinálhat. Nem szerettem volna, hogy csak azért barátkozzon velem, mert fél attól, hogy mit vált ki a távozása. Majd mikor átkarolja a karomat pár pillanatig csak bambulok rá és nézek ki a fejemből, aztán észbe kapok és csak előre nézek, hogy ne menjek neki senkinek és semminek se. - Köszönöm szépen. - mondom neki, majd elindulunk szép lassan. Olyan fura, hogy valaki ilyen dolgokat mond nekem..
Végül pedig a magyarázatára nem is tudom, hogy mit feleljek, így csak pár másodpercig csendben haladok előre. Valójában értékelem, hogy elhívott magával és foglalkozik velem és lelkiállapotommal, én még sem szeretnék az ő terhére lenni, persze azt is tudom, hogy nem hívott el volna, ha a terhére lennék. Végül pedig rápillantok és.. - Szívesen beszélgetek veled és köszönöm, hogy ennyit foglalkozol velem Oz. - mondom neki végül egy halvány mosollyal. Bár megkérdeztem volna tőle, hogy egészen pontosan hova is tartunk, ment lent nem olyan dolgok szoktak lenni, mint például egy könyvtár vagy valami ehhez hasonló. Végül pedig csak megállunk valahol én pedig hirtelen nem is tudom, hogy mit mondjak, nem hittem volna, hogy ő itt dolgozik, aztán mikor kimondja, hogy hol vagyunk.. Mindig is érdekelt, hogy milyen egy boncolás és milyen egy boncterem.
- Mindig is érdekelt az ilyen dolog. - hiába menekültem eddig mindig a könyvek által nyújtott menedékben, engem is érdekeltek ezek a dolgok. Bár az, hogy nem lesz büdös a hulla megnyugtat, még sosem éreztem a hullaszagot, de nem is most szerettem volna kipróbálni. Aztán mikor kinyílik az ajtó én csak belépek és kíváncsiságomat leplezve csak alig nézek körül, bár pontosan olyan látvány tárul elém, amilyet a tévében is lehet látni. Például az CSI Miami-ban is hasonló boncolóterem volt. A köpenyt magamra húzom és helyet foglalok.
Bár azt mondta, hogy az öccse köpenye.. Ezek szerint ugyanaz a foglalkozásuk. Pár pillanatig csak csendben ülök, végül erőt veszek magamon. - Szóval az öcséd is boncoló? - kérdésem kissé bugyutára sikeredett, így csak egy aprót sóhajtok és mielőtt még bármit mondhatna csak megpróbálom menteni a menthetőt. - Ugyanaz a munkátok? Együtt dolgoztok?



||music: - || Nagyon tetszett, köszönöm 40  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Chatkép :

Kedvenc dal :
killpop
Tartózkodási hely :
♡ new orleans ♡
Hobbi & foglalkozás :
♡ coroner ♡
Humor :
♡ pretty cute ♡



A poszt írója Anubis Andre
Elküldésének ideje Szer. Dec. 27, 2017 3:29 pm
Ugrás egy másik oldalra

rosa || ozymandias
Most már nem a könnyei, hanem a szelíd nevetése vonta el a figyelmemet a napokban körülölelő fájdalmaktól. Persze, a rövidke kis ecsetelgetésem a stresszről ugyanúgy rám is vonatkozik, habár nagyon nehezen törődöm bele abba, hogy egyedül maradok. Ráadásul Holden... nem az a fajta, aki csak úgy eltűnik. A hegy hátán is megél, most pedig ennyi? Sehol? Egyelőre a rendőrségnek sem mertem szólni, hogy rendeljenek ki kutatást, pedig már huszonnégy óra bőségesen eltelt. Egyszerűen csak félek attól, hogy kiderül az apánk holttestének a valós ábrázata és a végén komoly bajaim származhatnak. Holott, nem tettem semmit sem. Nagyon óvatosnak kell lennem.
- Nem kell megköszönni ezt, Rosa. Ez csak természetes. – Átkaroltam az ő karját óvatosan, egészen gyengéden. Azt olvastam, hogy a lágy érintések jócskán növelik az agyunkban az endorfinok száma. Ezek csökken a fájdalmat és kellemes érzéseket hivatottak előidézni. Ezt én magam is tapasztalhatom, elvégre a közelsége engem is jócskán megnyugtat. Remélem, hogy ezzel ő is így van, hisz a lehető leggyengédebb oldalamat mutatom most felé. Most az endorfinokról is tudnék neki mesélni, de feltételezem, hogy nem épp arra vágyik jelenleg, hogy száraz maszlagot meséljek neki.
- Egyébként, aranyos neved van. Megy a szemed színéhez. – Lassú lépteket öltöttem fel, hogy ő is kényelmesen haladhasson a folyosón velem együtt. A sétálás is szintén jót tesz a stressz oldására, elvégre az összegörnyedt ülőhelyzet nagyon is segít előidézni rossz érzéseket.
- Ne haragudj rám, hogy elhívlak most magammal. De tudod, nagyon késő van már és nem jó, ha a folyosón ücsörögsz egymagad. Ilyenkor már a takarítók sincsenek jelen. Ha pedig rosszul leszel, nem tudsz segítséget kérni. Remélem, hogy nincs ellenedre, hogy amíg vársz a hozzád tartozóhoz addig nálam leszel megőrzőben. – Szükségesnek tartottam elmondanom a szándékaimat, elvégre nagyon nem esne jól, ha rosszat feltételezne rólam. Én nagyon lelkiismeretes vagyok és nagyon rosszul éreztem volna magamat, ha egy síró lányt csak úgy magára hagyok. Azonban abba bele sem gondolok, hogy valójában hova is akarom őt vinni. Szerencsére a boncterem most nem fog bűzleni a hullaszagtól, hisz lefagyasztott hulláról beszélünk, aminek már nem lesz szaga. A látvány azonban más lehet, de nem baj, hisz van függönyünk.
(..) Hamar ott leszünk a boncterem előtt, elvégre nem véletlenül választottam a sürgősségi osztály folyosóját a közlekedés legrövidebb útvonalának. Akkor megállok és a kulcsom után kezdek el kotorászni mindegyik kezemmel a zsebeimben, közben pedig szóra nyílnak az ajkaim.
- Jelenleg a patológián vagyunk. Én a rendőrségnek igazságügyi boncmester és profilozó, míg a kórháznak egyszerű boncmester vagyok. Azonban most csak a kórházban tudok feltárni valakit, ugyanis ennél az esetnél nem engedélyezték, hogy ezúton otthon végezzem a feltárást. Ne aggódj, nem lesz kellemetlen illat. Most a tisztító vegyszerek jócskán segítenek ebben, illetve egy fagyasztott testről beszélünk. Remélem nem fog zavarni. – Közöltem vele most a biztonság kedvéért, miközben már sikerült is kinyitnom a bonctermem ajtaját. Bízom abban, hogy leginkább az érdekességet fogja felfedezni az egész helyben, hisz én magam több év után is nagy érdeklődéssel vagyok mindig ezen terem felé.
Először őt engedtem be, majd csak én mentem be utána és már be is zártam az ajtót magunk mögött. Sietősen lekaptam a bejárati ajtó melletti szekrényből az egyik köpenyemet, és máris a kezébe nyomtam, hogy vegye fel.
- Ez most itt az öcsém köpenye. Ez szerintem megközelíti a jó méretet hozzád. Az én köpenyeim nagyok lennének rád. –Holden vékony gyerek és alacsony, ellenben velem. Én izmosabb vagyok és magas, habár ennyi hulla emelgetésétől nem meglepő. Holden-en ez nem fogott túl sokat pedig vele is emelgettem már kétszáz kilós testet.
- Ülj csak le. – Azonnal odatoltam az egyik széket, ami a számítógép asztallal szemben volt, hogy azon foglaljon helyet. Én addig a kamerámat készítettem elő, ugyanis minden egyes boncolást lencsevégre kell kapnom.

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Olvasás, rajzolás
Humor :
Nem igen akad..



A poszt írója Rosaleen Saunders
Elküldésének ideje Szer. Dec. 27, 2017 3:24 pm
Ugrás egy másik oldalra



Leen && Ozzy

Sosem hittem volna, hogy valaki valaha is kedves lesz velem, mármint természetesen.. nem is tudom. Annyira hozzászoktam, hogy a körülöttem élők gonoszan viselkednek velem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, talán éppen ezért is féltem, mikor ez a férfi zsebkendőt nyújtott felém. Nem voltam hozzászokva a kedvességhez, figyelemhez és törődéshez idegenektől. Talán tényleg itt lenne az ideje, hogy nyissak a világ felé, hogy ne meneküljek el mindentől és mindenkitől, még Dr. Steele is büszke lenne rám, amiért beszélgetek valakivel. Bár van még egy lezáratlan beszélgetésem a doktornővel és tudom, hogy arra is egyszer sort fog keríteni, például a most pénteki csoportterápián.
Annyira nem akarok visszamenni.. és mióta a nénikém is itt volt, azóta még inkább nincs kedvem. Ő olyan megértő, ő megpróbál engem megérteni és nem rám erőltetni az akaratát, de a legjobb benne, hogy Sallyt is ugyanolyannak tekint, mint bárki mást. Anyukám tudom, hogy sokáig undorodott a saját gyermekétől, mert nem átlagosnak született, de a húgom érzelmileg sokkal fejlettebb, tanulhatna tőle elég sok mindent.
- Örvendek, én Rosa vagyok. - mondom neki egy igencsak halvány keretében. Bár sejtem, hogy ez csak egy sima becenév és mikor megpillantom a névtábláját.. Elég érdekes neve, azonban mégis tetszik, legalább nem csak nekem van az átlagostól eltérő nevem. De legalább a sírást sikerült abbahagyni és meg is fogadom magamnak, hogy soha többet nem fogok nyilvános helyen utat engedni az érzéseimnek, csak Sally állapota és az, hogy senkit nem tudok elérni betett nekem.
Mondjuk a következő monológ, amit elmond.. nem is tudok mit mondani eleinte, csak pislogok rá, talán kissé bambán is. Nem is kéne meglepnie, hiszen orvos, de engem mégis meglepnek a szavai. Azonban ha tudná a történetem, akkor tudná, hogy a szívemnek már nem tudok ártani, valamelyik szemetesben rohad éppen vagy nem is tudom, hogy hova viszik a felesleges szerveket.. És akaratlanul is eszembe jut a férfi, aki miattam halt, aki miattam nem kapta meg a szívet, amire olyan régóta várt, mert anyuék.. ­ ­ - Köszönöm a tanácsot, igyekszem észben tartani. - mondom neki, majd végül benézek az ablakon, de még mindig nem változott a helyzet, sokan veszik körül Sallyt, talán többen a kelleténél.
- Tessék? - bár kissé furcsa, hogy nevetés hagyja el az ajkaimat, de kijelentése vicces volt. Végül ráemeltem a pillantásomat, úgy tanítottak, hogy illik arra figyelni, aki éppen hozzánk szól. És következő kijelentése is meglep.. Hirtelen nem is tudom, mi lenne a helyes választás, vele menni vagy maradni. Elnézve a helyzetet nem nagyon tudok mit tenni, csak várhatok itt és ha túl aggódom magam, az se a húgom, se nekem nem fog jót tenni. Pár másodperc vonakodás után pedig elfogadom a felkínált kezet és felkelek vele. - Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy velem. - és ha elindul, hát én vele tartok, bár nem tudom mit ért lent alatt, azonban reménykedem, hogy a bizalmam nem hiábavaló és nem a szerveimet akarja eladni.



||music: - || Nagyon tetszett, köszönöm 40  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Chatkép :

Kedvenc dal :
killpop
Tartózkodási hely :
♡ new orleans ♡
Hobbi & foglalkozás :
♡ coroner ♡
Humor :
♡ pretty cute ♡



A poszt írója Anubis Andre
Elküldésének ideje Szer. Dec. 27, 2017 3:22 pm
Ugrás egy másik oldalra

rosa || ozymandias
A könnyeitől varázsütésre elfelejtettem mindent, ami az elmúlt két hétben történt. Én is rengeteget szorongtam, sőt... könnyeket is ejtettem a napokban. ami egyáltalán nem szokásom. De meghalt az apám, Holden pedig eltűnt. Úgy látom, hogy ezek szerint nem csak nekem átkozott ez az elmúlt néhány nap.
Azonban a mondata teljesen értelmetlennek hatott nekem. Még körbe is néztem újra, hogy biztosa nekem szánja –e azt, amit mondott. Nekem kellemetlenséget hoz azzal, ha sír? Ha így lenne, egyértelműen nem lennék itt vele, hanem rohantam volna tovább a sürgős dolgomra. Helyette itt vagyok vele, de ezt egy cseppet sem bánom.
- Engem Oz-nak hívnak. – Egyelőre csak ennyit hagytam meg számára a nevemből, hisz nem akartam tolakodónak tűnni. A köpenyemen lévő kártyán a teljes nevemet láthatja, ha még nincsenek tele könnyekkel a szemei. Halványan utaltam arra, hogy akár ő is elárulhat kis töredéket a nevéből. Jobb szeretem az embereket a nevükön szólítani.
- Egyáltalán ne gondold azt, hogy a sírással kellemetlenséget okoz. Egyébként is szokták mondani, hogy a sírás csak jót tesz. Megkönnyebbülsz tőle, viszont... – Ajkamba harapok óvatosan, midőn mély levegőt veszek magamhoz tüdőm járataiba. – Nem jó, ha mindemellett roncsolod a közérzeted. Nagyon káros a szívre. A stressz hatására az izmok megfeszülnek, hogy a szervezet kivédje a fizikai fájdalmat még akkor is, ha pusztán lelki fájdalomról van szó. A légzőrendszert is megterheli, ugyanakkor magas pulzust és vérnyomást eredményez. – Mivel orvos vagyok, egyáltalán nem tudtam figyelmen kívül hagyni a tudományos részét a stressznek és a depressziónak. Sok fiatal erre fittyet hány, pedig a sok önáltal szült fájdalom lerövidíti az életet.
- Egyébként semmi közöm az Óz a nagy varázslóhoz, csak mondom. – Mindig elsütöm ezt a poén részét, ami egyébként nagyon gyenge, mégis úgy éreztem, hogy ezen a szomorú helyzeten biztos enyhítene egy kicsikét. – Nem tudom, hogy kire vársz. De ha rég óta vársz itt, nyugodtan gyere csak le velem. Ha gondolod, megnézhetem a vérnyomásodat. Szükséges, hogy megnyugodj. Rendben? – Felálltam tehát, és kiegyenesedve előtte, odatartottam a kezemet, hogy ha gondolja, jöjjön velem. Nekem sietnem kell, de mindemellett nem akarom magára hagyni őt

Vissza az elejére Go down

avatar
Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Olvasás, rajzolás
Humor :
Nem igen akad..



A poszt írója Rosaleen Saunders
Elküldésének ideje Szer. Dec. 27, 2017 3:14 pm
Ugrás egy másik oldalra



Leen && Ozzy

Tudtam, tudtam nagyon jól, hogy elfog jönni a pillanat, amikor a húgom nagyon beteg lesz, amikor kórházba fog jutni és kétséges lesz a túlélése. Sally eddig nagyon ügyesen elkerülte a betegségeket és valamilyen szinten a sorsát is, de a down-kóros gyerekeknél az egyszerű megfázás is súlyos gond, nem ám egy tüdőgyulladás. Még szerencse, hogy időben értem haza és rátaláltam a nappaliban heverő Sallyre, mert ha nem így lett volna, akkor.. Akkor.. Nem, még csak gondolni sem tudok arra, hogy elveszítem, elveszítem az egyetlen személyt, aki miatt küzdök, aki miatt tettetem, hogy minden rendben van. Talán már nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy eldobom az életemet és nem foglalkozok semmivel, de ilyen esetekben a húgom arca rémlett fel előttem. Az én okos, szép és csodás kishúgom, aki most élet és halál között van. Bár meglepetésként kéne érnie annak, hogy a szüleim nem jönnek haza a nyaralásról, de nem ér, tudom hogy nem is szeretnek minket vagy ha mégis, akkor nem annyira, hogy mi legyünk az elsők. És még csak be sem mehetek fogni a húgom kezét, leültettek az egyik kopott székre a sürgősséginél, remek.. Talán átérzem azt, amit a nénikém is, amikor a szívátültetésem folyt.
Már vagy fél órája ülök itt, csak sürögnek és forognak, de senki sem szól egyetlen egy szót sem és mikor véletlenül megérintek egy nővért.. Mintha a fejemben hallanék egy idegen hangot, ami azt mondja ’’szegény kislány’’. Talán már csak az aggodalom teszi ezt velem vagy a pánik kezdi átvenni az irányítást a józan eszem felett. Próbálok elérni valakit telefonon, valakivel beszélnem kell, mert ha nem, akkor sírásban fogok kitörni és még sosem sírtam ennyi ember előtt, sőt szinte semmit sem szoktam kimutatni. Mikor Virginia nénikém hangrögzítője bekapcsolt vállamat elkezdte rázni a zokogás. Arcomat lesütöttem és eleinte megpróbáltam némán sírni, csak a könnyeimnek engedtem utat, végül pedig már hang is kísérte a jelenetet. Próbáltam megnyugtatni magamat és próbáltam lenyugodni, de egyszerűen nem ment, az aggodalom és a félelem sötét egyvelege átvette az irányítást felettem..
Pár perccel pedig arra leszek figyelmes, hogy valaki előttem terem a semmiből egy fiú és a zsepijét nyújtva felém, biztosan szánalmat keltett benne a sírásom és talán mindenki másban is, aki körülöttünk van, csak benne volt elég mersz és bátorság, hogy segítsen.. vagy csak elakar hallgattatni, hogy végre fogjam be és hagyjam abba a sírást. Mikor azt mondja, hogy minden rendben lesz, csak összeszorítom az ajkaimat és abbahagyom a zokogást, bólintok is egyet. A zsepivel letörlöm a könnyeimet, veszek egy mély lélegzetet és a fiú szemébe nézek. – Sajnálom. Nem akartam kellemetlenséget okozni neked. – bár mások számára talán érthetetlen lehet a mondatom, de az én életemben..



||music: - || Nagyon tetszett, köszönöm 40  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Chatkép :

Kedvenc dal :
killpop
Tartózkodási hely :
♡ new orleans ♡
Hobbi & foglalkozás :
♡ coroner ♡
Humor :
♡ pretty cute ♡



A poszt írója Anubis Andre
Elküldésének ideje Szer. Dec. 27, 2017 2:51 pm
Ugrás egy másik oldalra

rosa || ozymandias
Újabb hívást kaptam az esti órák folyamán. Holden eltűnése óta eszemben sem volt, hogy bemenjek a kórházba; képtelen voltam ránézni bármely halottra az óta. Azonban a telefonhívásom nagyon szigorú hangnemű volt, miszerint hogyan kerülhetett elő újra az a lány, akit elvileg két hete felboncoltunk. Azt hittem a telefonhívás közepette, hogy helyben összeesem. Duplán ért akkor a sokk. Eleinte arra számítottam, hogy Holden hív vagy megtalálták Holden-t. De arra nem számítottam, hogy újra előkerül az, amivel kezdődött minden balszerencse. A telefonhívás után megfordult a fejemben, hogy elutazom és nem jövök vissza többé, de Holden miatt nem tehettem meg. Szembe kellett néznem újra azzal, hogy nem menekülhetek el attól a test elől. Biztos, hogy rejt valamit, amire szükségem van. Épp úgy, ahogy apám holtteste. A bőre alatti jeleket nem tudom megfejteni. Egyedül, de még Holden nélkül sem. Talán azért sem megy, mert egyáltalán nem vettem arra a fáradtságot, hogy megpróbáljam megfejteni. Félek. Holott sohasem féltem még eddig, soha... félek attól, hogy Holden halott. Nélküle semmit sem érek.(..)
A sürgősségihez vezető utat választottam. Az aktámat szorosan tartottam magam mellett, miközben a fonendoszkópomat hamar fellógattam a nyakamba, szintén társítva azzal a névjegykártyámat, amit a fehér köpenyemre csippentettem rá. Siettem, ahogy csak tudtam. Az ajtók előtt, a folyosón várakozó emberek amint meglátták sietős léptemet szinte ösztönösen húzódtak a fal mentén, mintha csak egy tank elől húzódtak volna el. Mégis volt valami, ami végett gyökeret vertek a lábaim.
Lihegtem néhányat, mire aztán oldalra fordítottam a fejemet: Pontosan oda, ahonnét sírást hallottam. Egy lány ült ott a széken, pontosan a bal oldalamnál. Nagyon megtörtnek tűnik.
Körbenézek azonnal, hátha van vele valaki. Azonban a folyosón csak takarítók és más civil emberek voltak. Talán még egy orvos is átment egyik teremből a másikba. De vele egyáltalán nem volt senki. Haboztam, civakodtam, remegtem... mit tegyek?
- Hé... – Felé fordulok teljes testtel, sőt, le is guggolok elé, hogy arcába nézhessek óvatosan. Nem sokra rá máris elővettem a köpenyem zsebéből egy zsebkendőt, amit odaadtam neki, ha elfogadta. Abban a zsebemben különben sem tároltam olyasvalamit, ami végett véres vagy bacilusos lennék. Abban a zsebemben toll, kütyük, radír esetleg ceruza, de mindig van nálam zsebkendő. A másik zsebem alkalmas szikékre, kesztyűkre, hasonló.
- Ne szomorkodj. Minden rendben! – Megérintem finoman kézfejét, nyugtató hangnemmel fűszereztem szavaimat. Fiatal lány, akinek nem áll jól a sírás. Habár fogalmam sincs, mi az oka... de lehet, hogy segíthetek rajt.

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

boncterem

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Helyszínek :: New Orleans :: New Orleans Hospital-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Vas. Szept. 16, 2018 3:54 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 14 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3