Kiskorú voltam még, nem is értem, hogyan juthattam el Seattle-ig... Biztosan, valami isteni csoda lehetett, de legalább is mi írek állítólag rettenetesen szerencsések vagyunk. Még a második születésnapomra kapott aranyérme is a nyakamban lóg, még az őseink hozták Írországból ezt a vert érmét, amikor pár száz évvel ezelőtt átköltöztek. Nem volt szívem megvállni tőle, hiába emlékeztet minden egyes nap a bűnömre. Ha sírva kelek fel a legrosszabb rémálmomból, akkor is ezt az érmét szorongatom. Napközben a blúzom alá rejtem, erőt ad minden egyes csepp vérem után. Hidegsége, amint a bőrömet érinti, mindig feleszmélésre kényszerít. Semmi sem a régi. Már 12 éve... Évről évre elmélázok, mi lett volna, ha Baltimoreban maradok, mi lenne, ha Gwent még élne, ha nem mardosná a torkomat ez a keserű, múlni nem akaró kaparás. A végén mindig hányok, sírva öklendezem fel azt a keveset, amit éppen le bírtam gyűrni.

Angelique hiába törődik velem, nem tudtam vigaszra lelni mellette. Még az elején, amikor megmentett a vámpírok karmai közül, akik a nevelőotthonból való szökésem estéjén utolértek, azt hittem végre révbe értem. A törődésében, a kedvességében láttam valamit, amit mindig is hiányoltam. Taníttatott, vele élhettem, de akármennyire próbálkoztam, éreztem a falat közte és köztem. Évszázadok választanak el minket, én pedig képtelen vagyok átlépni ezt a szakadékot. Ahogy pedig teltek az évek, még inkább kétségeim támadtak. Mindig is úgy éreztem, mellette akarok maradni, az a gyermeki ragaszkodásom sosem szűnt meg, de azt is éreztem, el kell távolodnom tőle. Megijedtem, amikor megkért, adjak neki vért, sokáig úgy gondoltam, ő sem volt más. Végig ezt akarta, én pedig nem mondhattam ellent. Függtem tőle, a felnőttkor küszöbén állva, céltalanul, elveszve, mit tehettem volna? Elköltöztem, a Stardust kastély védelmet nyújtott nekem a vérszomjas vámpíroktól, és még Angelique is rajtam tudta tartani a szemét.

Sohasem akartam eltűnni előle, így utólag visszagondolva, talán csak túlgondoltam az egészet. Mindig is megismerni szerettem volna, megérteni, hogy mit miért tesz, erre én magam futottam el előle. Szükségem volt az elmúlt 8 évre, hogy megértsem a saját gyerekességemet. Lehet ő akárki, tehet akármit, attól még ugyanaz a nő marad, aki anno minden feltétel nélkül mentett meg azon az éjszakán. Fel kellett nőnöm hozzá, és bár még mindig érzem közöttünk azt a falat, de már messze nem érzem áttörhetetlennek. Egyre nagyobb lelkesedéssel dolgozok mellette, még annak ellenére is, hogy nincs ínyemre, hogy vért adjak. Hálás vagyok neki, az elkapott monológok, a beszélgetések során pedig megértettem, neki sem volt könnyű. Hosszú-hosszú éveket töltött egyedül, el sem tudom képzelni hogyan élte túl és tudott megmaradni ilyen kedvesnek. De akkor is félek.

Egyszer már megéreztem az igazi fájdalom ízét. Kitagadtak, feláldoztak volna, a gondolat pedig, hogy talán sohasem szerettek, csak azért születtem, hogy értük meghaljak... A mai napig, akármennyire is igyekszem megtalálni önmagam, nehezen lépek ki abból a komfort zónából, amit teremtettem. A Stardust kastélyban lévő szobám is félig indulásra van berendezve, nem mintha lenne merszem valaha is elindulni. Túl sok érzés, emlék köt erre a helyre, és túlságosan is nagy félelem tölt el, még a gondolattól is, hogy ismét egyedül legyek. Hiába töltöm már be idén a 28-at, lélekben még mindig csak az tizenéves elveszett lány vagyok, aki egy otthonra vágyik, szeretetre és figyelemre. Aki szinte minden éjjel álomba sírja magát, és aki reggelre minden nyomát eltűnteti ennek, hogy megerősödhessem. Mert hisz benne, a gyermek bennem álmodozik, hogy a jövőm kulcsa itt, Seattleben rejtőzik, akár Angelique, akár a Stardust kastély falai között szövődött barátságok között.