Lezárt kripta

(Lockwood birtok - Előcsarnok)

A karjaimban hoztam el idáig Tatiát. Ilyenkor áldottam az eget, hogy vékony nő, könnyű, mint egy tollpihe... és a bőre... olyan selymes, olyan drága... nem tudok betelni vele, nem akartam ezt megtenni, de az eszem, az elmém ezt diktálta, hogy így nagyon is helyes.
Befektettem őt a helyére, majd kisétáltam, és az egyik sarokból előhúztam a cuccaimat, hogy megbűvöljem a kriptát. Nem jöhet ki innen... és ha valaki bemegy... akkor ő sem jöhet ki többé.

Elvesztettem az eszméletemet. Az utolsó emlékképem az volt, hogy Curtis leszúrt, aztán pedig beállt a képszakadás, minden sötétbe borult előttem. De mégis miért tette? Nem kellett volna... hiszen pár nappal ezelőtt sem engedte, hogy előadjam az én álláspontomat, hanem egyszerűen csak kisétált a házamból. Most pedig megbénított... tényleg megőrült.
Akkor tértem magamhoz, amikor valami keményet és hideget éreztem magam alatt. Próbáltam kinyitni a szemeimet és megmozdulni, de még a szemhéjam mozgatása is fájdalmat okozott, nemhogy felüljek vagy felálljak. Az oldalam istentelenül szúrt, olyan volt, mintha az egész testemet belülről égette volna a nitrát. Felszisszentem, ahogy mocorogni kezdtem, hiszen motoszkálást hallottam. Ez nagyon nem hangzott jól...
Nagy nehezen eljutott a tudatomig, hogy hol vagyok. Felemeltem a fejem, hogy szétnézzek, de csak egy sötét helyiséget láttam... egy kriptát, azt hiszem. Visszaejtettem a fejem a padóra, de oldalra fordítottam a hang irányába. Curtis állt ott a kriptán kívül, én pedig itt voltam bent. Nem, ez nem lehet!
- Hol vagyok? - Kérdeztem motyogva, de biztos voltam benne, hogy meghallja. - Mit csináltál velem? Miért hoztál ide?

- Csak nézz körül, drágám. Szerinted hol vagyunk? - mutattam a falakra, a kövekre, és mindenre, ami körülvett minket. Nem volt itt semmi más... csak sziklák... ő... meg én. És nemsokára már én sem leszek.
- Tudod... még most gondold meg, hogy kit akarsz vendégül látni, mert küldök neki meghívót. - mondtam neki egy egyszerű legyintéssel, majd felsóhajtottam, és őszintén néztem Tatia szemeibe.
- Szeretlek, Tatia. És vissza fogom hozni az emberi mivoltodat. Addig maradsz itt benn, míg Shane el nem juttat a gyógyírig. És az a TIÉD lesz! Mert nekem az emberi Tatia-ra van szükségem! - magyaráztam tovább, és éreztem, hogy férfi mivoltomhoz nem hűen, könnyessé válnak szemeim.

Nagy nehezen feltornáztam magam a fal mentén, hogy annak dőljek neki és így nézzek Curtis-re. Most... komolyan be akar zárni ide? Mert nagyon úgy tűnt, hogy ezt tervezi. De... nem teheti ezt velem, egyszerűen... lehetetlenség! Nekem nem itt van a helyem, én ki akarok menni és élni az életemet, nem egy kriptában akarok rohadni.
Keserűen felnevettem, de ez a mozdulat eléggé fájt, így inkább úgy döntöttem, hogy felhagyok ezekkel a hirtelen felindulásból elkövetett gesztusokkal. Összehúztam a szemeimet, amikor valami gyógyírről beszélt? Az emberi énemre van szüksége? Tényleg megbolondult! A vámpírlétre nincs gyógyír, az csak egy legenda, semmi más. Az unatkozó boszorkányok találták ki, hogy a hülye kis vámpírok elhiggyék. Ez a titok nyitja.
- Curtis... ne tedd ezt velem. - Kérleltem őt elszorult torokkal. - Nem hagyhatsz itt. Ha szeretsz, akkor ne tedd ezt velem... kérlek. - Suttogtam, miközben végig tartottam a tekintetét. - Nem teheted ezt velem, mert... - Nagyot nyeltem és sóhajtottam egyet, aminek hatására ismét átjárt egy kis fájdalom. - Mert én is érzek valamit irántad... kérlek... - Nem hazudtam, ugyan miért tenném? De tudnia kell, mert ha most bezár ide, akkor...

- Azért teszem, mert SZERETLEK! Emberként akarlak, Tatia... egy k*baszott emberként, a pokolba is! - keltem ki magamból, miközben néhány tasak vért is betoltam hozzá, de már nem mentem be... akkor nem tudtam volna kijönni.
- Tessék, ezzel néhány napig megleszel. De ne akarj kijönni innen, mert kárt tehetsz magadban. Hidd el, jobb, ha nyugton maradsz. És emberként fogsz innen kijönni - suttogtam, majd felegyenesedtem, és nevetni kezdtem.
- Hiába mondod ezeket, Tatia... nem foglak kiengedni innen. Érzések ide, vagy oda. Ha csak azért mondod, mert ki akarsz jönni, máris lemondhatsz róla.

- De... én nem vagyok ember és nem is leszek... nem lehetek. - Még a puszta gondolattól is elszörnyedtem. Ember? Én? Nem... mihez kezdenék magammal emberként? Nekem mindenem a vámpírlét és az, hogy az egyik legidősebb vagyok közülük. Ha ezt elveszteném, akkor azzal véglegesen elveszteném saját magamat is. Nem mintha most annyira tisztában lennék azzal, hogy pontosan ki vagyok és mit akarok.
És méghogy ne akarjak kijönni innen? Majd nyugodtan elüldögélek itt a fenekemen, ugye? Meg a halál! Amint erőre kapok úgyis kijutok valahogy, kerüljön bármibe is... engem nem lehet bezárni egy kriptába. Vagyis... a mellékelt ábra szerint mégis.
- Nem azért mondom, hogy kijuthassak... - Nyögtem. - Nem tudom, pontosan mit érzek és miért, de... sokat jelentesz nekem. Legalább ezt hidd el. - Pislogtam rá még mindig erőtlenül. Ekkor viszont eszembe jutott Klaus... ő honnan fogja tudni, hogy hol vagyok? Azt fogja hinni, hogy faképnél hagytam őt és leléptem valahová. Istenem, semmi más nem hiányzott...

- Mondtam, Tatia. Állítsd össze a kívánt vendéglistát, és netán... úgy döntök, hogy némelyiknek megmondom, hogy meglátogathat - vontam meg a vállamat, majd felsóhajtottam, és úgy döntöttem, a falnak dőlve folytatom ezt tovább.
- Nos, kit szeretnél? Erint? Klaust? Cedric-et? - kérdeztem gunyorosan mindhárom nevet. Tényleg megőrültem... az elején normális voltam, most őrült, és... ez váltakozik.

- Miről beszélsz? - Vontam össze a szemöldökömet. Skizofrén, itt a megoldás. Ép elméjű ember nem viselkedik így... mondom ezt én, az őrültség egykori mintaképe, akinek még szobrot is állíthattak volna. És tessék, ide kerültem.
Rájöttem, hogy nem éri meg vele vitatkozni vagy bizonygatnia a dolgokat, ezért ismét a falnak döntöttem a fejemet, így néztem rá. - Szólj Mila-nak. - Mondtam aztán. - Ő a legjobb barátnőm, legalább ő tudja meg, hogy mi történt velem és hogy hol vagyok... könnyen meg fogod találni, ha akarod. - Az egyik véres tasak után nyúltam. Felbontottam és kortyolni kezdtem, hogy erőre kapjak. Nem az igazi, de pótléknak megteszi és segít, hogy ne száradjak ki. Azt viszont nem akartam kérni tőle, hogy szóljon Klaus-nak, mert... biztos voltam benne, hogy magától is megteszi és ha én kérném rá, akkor csak eldurranna az agya. - De könnyebb lenne, ha kiengednél. Akkor nem kellene szólnod senkinek. - Ismét belekortyoltam a vérbe és már kezdtem a helyzethez mérten jól érezni magam. Megittam az egész tasakot, majd a eldobtam a műanyag csomagolást és megnyaltam a számat. Most minden csepp vér jól jött. - És... Klaus-nak is tudnia kell, hogy hová tűntem... - Nyögtem ki végül, de ekkor már nem akartam a szemeibe nézni.

- Szóval a ribanc barátnőd az első a listán - kezdtem el számolni az ujjammal, közben egyszerűen csak vigyorogva a helyzeten, és hajamba túrtam két ujjal, mintha csak azt érezném, hogy rosszul áll. De így is feszengve éreztem magamat ebben a hülye öltönyben, szóval... felesleges volt bármit is tennem a kinézetem érdekében.
- Ne is álmodj róla. Tatia... engem te nem tudsz meggyőzni. MOst én vagyok az, aki parancsol, érted? És ne aggódj... értesíteni fogok mindenkit, akit kell - vontam vállat egyszerűen, mintha csak arról lenne szó, hogy ki viszi sétáltatni a kutyát. AMi vicces... nincs is kutyám.

A vigyorgásától agybajt kaptam. A lényeg viszont az volt, hogy már jobban éreztem magam, az erőm kezdett visszatérni és nem volt olyan érzésem, mintha teljesen kiszolgáltatott lennék. Érdekes gondolat, mivel be voltam zárva egy kriptába, szóval.. tök mindegy.
- Te parancsolsz? - Nevetés tört fel belőlem, ami a szívemből jött. Ez vicces... ő akar parancsolni? Azt hiszi, hogy azért mert bezárt ide most ő a főnök? Nem ismer még engem? Túlságosan nagyra tarja magát... én pedig éreztem, hogy előbújik bennem az eléggé régóta szabadságon lévő Tatia. Az igaz, vámpír énem.
Vámpírsebességre kapcsoltam és megálltam a kripta "fala" előtt. Nem akartam nekiütközni, mert az eléggé fájdalmas lenne, de mivel már megerősödtem ahhoz, hogy fel tudjak állni, így nem volt kedvem tovább a fal mentén ücsörögni.
- Na ide figyelj! - Meredtem a szemeibe dühösen. Nem érdekelt, hogy miket mondott az előbb és én milyen dolgokat ejtettem ki a számon, most legszívesebben megöltem volna. - Nem szórakozhatsz velem! Enged ki innen! - Emeltem meg a hangomat és láthatta rajtam, hogy nagyon mérges vagyok. A baj csak az volt, hogy semmit sem tudtam tenni a szabadulásom érdekében.

Tudtam, hogy előbb-utóbb ezt fogom elérni nála, hiszen megjelent ott előttem, izzó szemekkel és néztem, hogy kezd el forrongani még inkább. A szavai még inkább ezt igazolták, de már egyszerűen nem tudtam erre mit mondani.
Olyan nevetésre fakadtam, ahogyan ő az előbb, és nem érdekelt, mit gondol rólam, remekül szórakoztam.
- Nem vetted még észre, hogy nem sikerül meggyőznöd? ITT MARADSZ, oké?! - néztem rá úgy, mintha fogyatékkal élő lenne. De mégis... nem voltam eléggé érthető? Gyönyörű nő, és okos... csak nem most.

Kezeimet a láthatatlan falra tettem. Tényleg lezárta a kriptát... nem viccel, itt akar tartani, méghozzá amiatt a hülye indok miatt, hogy embert csináljon belőlem. Én nem vagyok ember! Én vámpír vagyok és nem is akarok más lenni... nem menne, képtelen lennék rá. belepusztulnék a sima, normális, unalmas emberi létbe. Előbb ölöm meg magam!
- Dögölj meg! - Sziszegtem az arcába megfeszült ajkakkal. Ha ki tudnék jutni innen, akkor nem úszná meg... annyira feldühített, hogy arra nem volt szó.

- Már párszor megtettem, Tatia. Egyszer tett róla Damon... majd... ja, nem. Bocs. Másodjára még nem fordult elő - vontam egyet a vállamon, de végül felsóhajtottam. - Viszont ha kiderül, félő, hogy Klaus lesz a második. Abból a halálból viszont nem fogok felébredni. Jaj, szegény szerelmesek... - sóhajtottam, beletúrva a hajamba, miközben tényleg érdekelne, majd még egyszer közelebb sétáltam hozzá, és nem érdekelt a tombolása, őszinteség kezdett uralkodni rajtam. De jó, hogy tényleg ennyire élnek a hangulatingazodásaim még mindig.
- Hamarosan, Tatia... haamrosan visszatérek. Ezt már most megígérem neked. És azt akarom, hogy ne erőszakkal kelljen lenyomnom a torkodon azt a gyógyírt - néztem rá csillogó szemekkel. Semmi kétség. Megőrültem. A szerelem ezt tette velem.

- Ne légy benne olyan biztos. Klaus-szal nem éppen békében váltunk el egymástól a bálon. - Megforgattam a szemeimet és nem tudtam, hogy miért mondtam el ezt neki. Semmi köze nem volt hozzá, ettől függetlenül fájt a szívem a gondolattól, hogy bezárt ide, hiszen... hogy fogom így rendezni a dolgokat Klaus-szal? Nem akartam veszekedni vele, egyáltalán nem és mégis megtörtént. A fene enné meg az egészet!
Keserű vigyor ült ki az ajkaimra. Negyvenhatodjára mondom el magamban, de biztos, hogy megőrült. A hangulatingadozási erről tanúskodnak. - Azt várhatod. - Hitetlenkedve megcsóváltam a fejem. - Soha nem adnám fel a vámpírlétet. Soha. Senkiért. - Néztem a szemeibe halálosan komolyan. Ha azt hiszi, hogy ennek az ellenkezője fog történni, akkor hatalmasat téved.

- Tudod, hálásnak kellene lenned nekem, amiért hajlandó vagyok ilyen fárasztó melót rád szánni, és megkeresni neked azt, amit valld be, hogy te is szeretnél! Talán emberként szeretne a lányod is... talán... ez a sok-sok "talán". De nem akarom, hogy letagadd azt, amiről te magad is tudod, hogy... bizony sok-sok lehetőséget rejt számodra - szedtem össze ekkor már a holmijaimat.
- Esetleg értesítsem a lányodat, vagy lökjem be melléd? Áh, ezt nem kockáztatom. Holnap két hullát találnék itt, akik szó szerint kiszívták egymás vérét - forgattam meg a szemeiemt.

- Még a végén hálatáncot fogok járni. - Grimaszoltam gúnyosan. Nem tudja felfogni, hogy imádom a vámpírlétet és nem adnám fel? Idáig valószínűleg nem terjed el az a nagyon sok esze... azt mondtam nem, akkor úgy is lesz. Ha megtalálja azt a fránya gyógyírt - feltéve, ha egyáltalán létezik -, ha nem, én akkor sem fogom bevenni és előbb szakítom le a kezét, minthogy lenyomja a torkomon. Érzések ide vagy oda.
- Azt hiszem, hogy a lányom még örülne is annak, hogy bezártál ide, szóval... - Megvontam a vállamat, mint akit nem érdekel ez az egész. - Azoknak szólj, akiket az előbb felsoroltam. Mila-nak és Klaus-nak. Beszélni akarok velük. - Jelentettem ki ellentmondást nem tűrően

- Rendben. Megkeresem őket. Vagyis... üzenetet hagyok nekik. Nem kockáztatom, hogy az a drága véréhes ribanc céda barátnőd kiszívja a nyakamat. Bár... talán nem kockáztatná meg, mert innen téged más nem fog kiszedni - vontam egyet a vállamon, majd nevetve kaptam elő a telefonomat, majd megfogtam az ő táskáját is, amit idekinn ejtett még el, és abból is kivettem a telefont.
- Remélem, nem találok kompromittáló képeket - sóhajtottam fel, a telefonszámokat keresgélve.

Nem szerettem, ha a barátaimat sértegették, de nem mondtam semmit azokra a szavakra, amelyekkel Milát illette, mivel... hát valljuk be, hogy tényleg egy véréhes ribanc volt. Éppen ezért a barátnőm, neki tökéletesen áll ez a szerep és él is az ezáltal ölébe hulló lehetőségekkel. Ő az egyetlen olyan, aki azért változtattam át, mert bírtam és ez a mai napig sem változott.
- Élvezed a helyzetet, ugye? - Horkantam fel, miközben a láthatatlan falat tapogattam. Innen az Isten se visz ki...

- Ühüm, meglehetősen - találtam meg végül Milena számát, és egy diadalittas mosollyal másoltam át a számot a saját mobilomba, majd küldtem el neki egy üzenetet, hogy tudja, hol keresse a drága barátnőjét.
- Azt már rád bízom, hogy elmondd neki, nem érdemes engem bántani, sem semmi egyéb, mert... soha többé nem fogsz innen kijutni, ha meghalok - néztem mélyen a szemeibe, és láthatta, hogy őszintén beszélek.

Összeszűkült szemekkel figyeltem. Ha kint lennék, már biztosan megöltem volna... a probléma viszont abban az apró ha szócskában rejlett. Bezárt ide és semmi esély nem volt arra, hogy kiengedjen azelőtt, mielőtt véghez nem viszi az agyalágyult tervét. Megőrült... és én is megőrültem. Mindketten megbolondultunk, túl sokat képzeltünk magunkról és ez lett a vesztünk. De ő legalább odakint áll.
- Nem te vagy az egyetlen boszorkány a városban. - Motyogtam. - Úgyis találok valakit, aki kivisz innen. Tudod, hogy milyen vagyok... - Néztem rá eléggé kemény és hideg tekintettel. - Elég sok boszit gyűjtöttem magam köré az évek során, megoldom valahogy, hogy valamelyik megtaláljon. - Végignéztem rajta és keserűen felnevettem. - Nem kellene ujjat húznod velem, Curtis. Okosabb vagy te ennél... vagyis azt hittem, hogy az vagy. - Csóváltam meg a fejemet rosszallóan.

Jeges kacaj szaladt ki a számon, ahogyan hallottam szavait. Ugyan... hogy mi van? Másik boszorkány? Az én bűbájomat? Ha a fene fenét eszik, akkor sem.
- Bocsáss meg drágám, ezek szerint nem ismered a módszereimet. Tudhatnád, hogy semmit nem bízok a véleményre, így tehát... innen sem fgosz más boszorkány segítségével kijutni - vontam meg a vállamat. Eltitkoltam előle azt a tényt, hogy ha meghalok, akkor automatikusan feloldódik a bűbáj, de... neki ezt nem szabad tudnia.
- És hülyézz csak le nyugodtan, nem fogok rosszul aludni tőle az éjszaka - mondtam, majd elküldtem az üzenetet a barátnőjének.

- Nagyon is jól ismerem a módszereidet. Túlságosan is. - Szögeztem le még mindig fejcsóválva. Mi mást tehetnék? Nem fogok nekirontani a falnak, hogy összetörjenek a csontjaim... bezárt ide és nem is fog kiengedni egyhamar. Látszik a szemén, hogy komolyan gondolja azt a hülyeséget, amit eltervezett. Nem tudok rá hatni és már nem is akarok. Nem fogok megalázkodni előtte.
- Most te nyertél Curtis, de ne is álmodozz arról, hogy be fog következni, amit elterveztél. Hiszen te is ismersz engem. - Féloldalas, gonoszkás mosoly ült ki az arcomra, majd elfordítottam róla a tekintetemet. Még ahhoz sem volt kedvem, hogy a szemeibe nézzek.

Félrebillentettem a fejemet, így nézve a szemeit, de nem mondanám, hogy túlzottan meghatott engem, hiszen nem voltam valaki olyasvalaki, akit olyan könnyen lehet fenyegetni. Ugyan, hiszi a piszi.
- Tudod... ilyenkor olyan nagy kedvem lenne téged megcsókolni... - suttogtam, közelebb lépve az ajtóhoz, de pont a küszöbön megállva. - Sőt... sok mást is tennék, de félő, a nyakamat törnéd, ha besétálnék hozzád - mértem végig alakját merész szemekkel.

- Gyere csak be. - Néztem rajta végig ismét. Magamban már tökéletesen lejátszottam, hogy mit tennék, ha tényleg bejönne. Nagyon szép macska-egér játékot játszhatnánk, elég nagy ez a kripta a bújócskázáshoz, így legalább nem unatkoznék, míg be vagyok zárva. - De van neked sütnivalód, ejted, hogy rögvest megölnélek... mert tényleg így lenne. - Vontam vállat nemtörődöm módon. - Amint betennéd ide a lábad addig szívnám a véred, míg össze nem esnél, utána pedig elszórakoznék veled. Talán lennék olyan kegyelmes, hogy a végén kitépném a szíved a mellkasodból, de... még azt sem érdemelnéd meg. - Csóváltam a fejemet lenézően. Istenem, hogy hagyhattam, hogy csak úgy leszúrjon és idehozzon? Egy boszorkány? Nem tudok napirendre térni efelett.
Aztán keserűen felnevettem. Túl sok minden volt bennem ahhoz, hogy úgy tűnjön el innen magamra hagyva, hogy nem mondom el neki. Ha már bezárt ide, akkor hallgasson meg...
- Tudod... az a legviccesebb és legszomorúbb az egészben, hogy... - Dőltem neki a falnak tanácstalanul és úgy, mint akinek már minden mindegy, akinek már semmi sem számít. - Azt hittem bízhatok benned. - Lemondó fintor ült ki az arcomra, amikor rá néztem. Tényleg bíztam benne... úgy, ahogy már nagyon régen senkiben. - Veled olyan más voltam... nyugodtabb és... azt hiszem... - Nyelnem kellett egyet, mert úgy éreztem, hogy kiszáradt a torkom. - Szerethetőbb. - Nyögtem ki végül. - Viszont nem változtathatod meg azt, aki vagyok... - Szorítottam össze az ajkaimat. Azt hiszem, hogy ezekkel a szavakkal mindent elmondtam.