Share | 

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Will we remember all of the suffering 'cause if we fail it will be in vain
Tartózkodási hely :
new york; seattle



A poszt írója Amena Serafine Byrne
Elküldésének ideje Hétf. Május 07, 2018 8:23 am
Ugrás egy másik oldalra



[You must be registered and logged in to see this image.]

Kihúzom magam, jeges zöld tekintettel méregetve Húgom arcát. Nem változott, de rám sosem hasonlított. Én megtanultam uralkodni vonásaimon, viselkedésem tökéletesen kontroll alatt tartom és nem engedek a környezetemnek, hogy kibillentsen a rideg egyensúlyból. Legalábbis ezt mutatom. Legbelül viszont egyre jobban kételkedem önmagamban. Ahogy a tükörképemben is. Az az igazi énem, akit látok vagy az csak anyám képmása? Valaki, aki tökéletes akar lenni, de sosem lehet az.
Tudom jól, mit tesz, hisz ezt a leckét jól megtanultuk már mindketten. Bár tekintetünk a másikat kémleli, mindenre figyelünk és mindenkire. Ő a támadást várja, én befolyásolom a többieket. Nem az erőmmel, mint inkább anyám katonájaként.
A vitájukba, mely apánkról szólt, nem óhajtottam nagyobb részt kivenni, mint amennyi kijárt.
-Talán elfelejted, de az én apám is volt!-sziszegem húgom felé tüzes pillantással. Azt hihette, nekem nem fájt, én nem éreztem, engem egyszerűen hidegen hagyott. Pedig nem így volt. Egy részem ezt tudta, ahogy anyám is. Pillantsa, ugyanis sokat sejtető megvetéssel sújt le rám válla felett. Utálta, gyűlölte és megvetettette apánkat, és mindnet megtett, hogy az én lelkemből kiirtsa a gyermeki kötődést és szeretetet. Sikerrel ját. Legalábbis nagyobb részben éreztem az ürességet, mint a hiányt vagy a fájdalmat. Vagy olyan megvetést, és dühöt, mint amit húgom érzett a történtek miatt.
-Ugyan már.-nevetek fel harsányan. -Ha úgy vesszük, végül is, a fiad nagynénje vagyok, és ő a…-kezdek bele, de anyám ujja megrezdül. Nem akarta hallani, és nem engedte, hogy mások előtt kimondjam. A húgom gyermekének nagyanyja. Mert a húgom gyermekét épp úgy nem tartotta sokra, mint őt magát. Belőlük hiányzott a Byrne vér.
-Inkább te szültél volna fiút a családnak.-hallom a hangot, immár csak fejemben. Tekintetemben nem hagyom, hogy megcsillanjon a fájdalom, amit szavai okoznak. Hisz azt akarja, hogy ne érezzem azt. Így inkább úgy teszek, ahogy ő akarja.Engedelmes kutyaként fogom be a szám.
-Soha ne mond, hogy soha, Húgom!-ejtem ki az utolsó szót megvető hangon, de anyám mintha előre érezné, mi következik, nem mozdul. Semmit sem tudok leolvasni tartásából, s mivel arcát nem látom, a hirtelen jövő változás, ami beáll, ami a villámok villogása és a mennydörgés morajlását elnyomja, egyszeriben
Megremegek. Bár jelét nem mutatom, a tulajdon testvérem és erejének ismeretlen mi voltja tagadhatatlan megrémíti a bennem élőt. Elgondolkodom rajta, hogy a boszorkányok szenvedésének hangja hat-e rám, vagy az arcukra kiülő félelem és fájdalom elegye. Valahogy talán mindkettő. Mert nem tudom eldönteni azt sem, hogy anyám halálát hasonló nyugodtsággal viselném-e vagy sem. Mert fogalmam sem volt abban a fél pillanatban, amikor erre rádöbbenek, hogy a családom, azok, akik sokat jelenthettek, de nem engedhettem meggondolatlan érzéseimnek, vajon, hogyan fogadtam volna a gyomorforgató látványt. Meggondolatlanul, de előre lépek és megpróbálom nem megakadályozni a többiek szenvedését, de megvédeni anyám tőle. Mert a következő sor immáron ő lenne. De eluralkodik rajtam is az ismeretlen érzés. És ahogy tekintetem a föld felé siklik, küzdve a varázslattal és némi revánsot hajtva, az orromból földre hulló vércsepp, mintha lassítva hullana alább, a lábaim mellett csordogáló vérpatakba csöppenve. De ez már nem más vére volt. Nem egy gyalogé a táblán. Hanem az enyém. És a gerincemen végigcikázó fájdalomtól felüvöltök. Anyám mindig is úgy gondolta, meggondolatlan vagyok a magam módján. És hirtelen bosszantani kezd, hogy ebben még igaza is volt.
-Ölj meg, ha már elkezdted!-üvöltöm húgom képébe, ahogy elé lépdelek a vértől tacsakos padlón. És anyám… anyám még csak meg se rezzen. Sejti, tudja, hogy végül teljesül a kérésem. És neki nem számít más, csak a hatalom, amihez én nem kellettem neki. A küzdelemben én is csak egy gyalog voltam, ő királyt nem tűrt meg maga mellett. Mert a szíve hiányzott, talán sosem dobogott igazán, még születésünk pillanatában sem.

[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Keresem :
when Lucifer fell, he did not fall alone.
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
bar owner, witch
Humor :
black as my heart



A poszt írója Nazira Moriarty
Elküldésének ideje Vas. Május 06, 2018 8:08 pm
Ugrás egy másik oldalra


[You must be registered and logged in to see this image.]

A nővérem, és én, mi olyanok vagyunk, mint a jég és a tűz. Ő minden hideg, precízen és pontosan lecsapó, mindent elsöprő hóvihar, a halál jeges lehelete a tarkódon, a hideg kéz, mely acélosan fonódik a torkodra. Annyira veszettül szereti és tiszteli az anyánkat, hogy olyan akar lenni, mint ő, és észre sem veszi, hogy közben eltűnt ő, ő, aki régen volt, most pusztán egykori önnönmaga megfakult képe, árnyéka saját magának – és nem látja. Vele ellentétben én olyan vagyok, mint a pokol minden bugyrának, mindent felemésztő, vehemensen pulzáló, kontrollálatlanul pusztító, gyilkos tüze. És felégettem az összes köteléket, az összes hidat, ami a családomhoz kötött; és ugyanilyen nemes egyszerűséggel, és hanyag eleganciával fogom őket is felgyújtani. Oh, igen, még Amenát is, bármennyire is szerettem egykoron a nővéremet. Az sem érdekel, ha velük halok. És, hogy ez gyengeség volna? Áldozni a szeretet – a saját családom, a férjem, a fiam – oltárán? Nem hiszem. Hinni akarom, hogy nem az. Anyám ennek az ellenkezőjét igyekezte a fejembe verni, megmérgezni a lelkemet, a szívemet vele, de apám... apám egy teljesen más eszmét követett, és mást adott nekem. Ő arra tanított, hogy a szeretet erősebbé tesz; általa élünk erősebben, bátrabban.
Arról pedig napokig vitatkozhatnánk, hogy Amena hideg, érzelemmentes világa a szabadabb, vagy az enyém, melyben én diktálom a rendet, az én szabályrendszerem él, és nem kell fej bókolva, meghajlott gerinccel nyalnom valaki talpát, és drága cipőjének nyomát.
És, bár úgy tűnik, nem figyelek a többi boszorkányra és varázslóra, csak Bronagh-ra és Amenára koncentrálok, ez közel sincs így; ha mást nem, ezt megtanultam az anyámtól: éberséget, mindenre kiterjedő figyelmet. Hiszen csak ezt láttam tőle, míg egész életemben, mióta az eszemet tudom, rettegésben él, kitalált, éjsötét árnyakat vél felfedezni minden sötét zugban, minden emberben-, és természetfelettiben az ellenséget látja – vagy, ha nem azt, akkor csupán egy marionettet, valakit, akit úrnői kénye, s kedve szerint rángathat.
Hogy tudják-e, hogy Nicholas éppúgy mágiahasználó, mint ők, vagy én, azt nem tudom, bár, gyanítom, hogy nem. Akkor nem így beszélne róla a nővérem. Jobb is így, nem kötöm az orrukra a tényt. E helyett jót derülök csupán Amena szavain. Mert, hát, ilyenek ŐK, a családom, a nővérem és az anyám; nevetségesek. Mi mást is tehetnék, semmint nevetek rajtuk? Olyan jóízűen, és önfeledten...! Érzéssel.
Csupán anyám derűs hangja, kimondott szavai korbácsolják fel bennem újra a harag tüzét. Még van képe, van mersze apámat a szájára venni, azok után, hogy az a férfi bármit megtett volna érte, bármit megadott neki, és egy életet épített fel neki! Ő, Bronagh pedig elárulta, és megölte – viszonzásul.
- Ne merészelj apámról beszélni – ez még sokkal jobban bosszant annál, mint, hogy Elizabethnek hív. Eszem ágában sincs visszafogni magamat, vagy eljátszani, hogy voltaképpen mennyire nem érdekel; képtelen vagyok szó nélkül elmenni e mellett, és ennek hangot is adok. Szégyentelenül. Leplezetlen undorral nézek az asszonyra.
- Akkor menjetek színházba, vagy múzeumba, ott bőven van mit nézegetni még a magad fajta – és itt anyámra nézek – fosszíliáknak is. Talán tanulnátok is valamit... – figyelmen kívül hagyom a nővérem fiamra és férjemre tett megjegyzését, és nem állítom meg abban sem, hogy a képet a kezébe vegye – egyetlen pillantás erejéig. Aztán az övéhez hasonló, mágikus úton visszateszem oda, ahová való. Illetve, ezt szeretném tenni, de blokkolja az erőmet. – Semmi közöd hozzá – hanyag eleganciával rándítom meg a vállamat.
- Soha nem tudjátok meg, hogy hol vannak – újfent nevetés hangjai hagyják el ajkamat. A varázslat megtörhetetlen, én sem tudom semmissé tenni, és más sem tud a mágikus sík e területén kutakodni utánuk. Bad, bad VooDoo witch bitch – elrontottam volna a mókát? Hah! Gonosz én!
Nem rémiszt meg az asszony, sem az, amit mond, sem az – a villám -, amivel nyomatékosítja.
- Ahogy én sem, anyám... – szinte suttogok magam elé. – Ahogy én sem – és a következő pillanatban az első sorban álló boszorkányok és varázslók szájából, orrából, füléből és szeméből vér folyik alá – patakokban. Kivéreztetem őket, egytől-egyig egy ősi-, a rokonaim számára ismeretlen eredetű, VooDoo mágiával. Gyötrelmes, és lassú halálra vannak ítélve, olyan haláltusára, ami még sokáig elnyúlik – és a hangjuk... oh, a halál szimfóniáinak melódiájaként zengi be a lakást, az utcát, és Londont.


[You must be registered and logged in to see this link.] ▲ 673
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Will we remember all of the suffering 'cause if we fail it will be in vain
Tartózkodási hely :
new york; seattle



A poszt írója Amena Serafine Byrne
Elküldésének ideje Vas. Márc. 04, 2018 7:55 pm
Ugrás egy másik oldalra



[You must be registered and logged in to see this image.]

Koncentrálj. Koncentrálj! Szólok magamra először kedvesen, majd határozottan. Tudtam, hogy tiszta elme szükséges arra, amire most készülünk. Kizárni a szívemben lapuló összes érzelmet. Szeretetet... Éreztem én azt valaha a testvérem iránt? Szenvedtem, ahogy ő? Nem! Nem és nem! Nem engedhetem szabadjára őket. Anyám láttán könnyebben megy. Hozzá hasonlítani... Kiskoromban nem értettem hűvös viselkedését. Mára csodálom érte. Bár igyekszem, minden porcikámmal igyekszem olyan lenni, mint ő, én valahol mégsem ő voltam. A szabályok áthágása könnyű út lett volna. Bár apámról mindig elhittem, hogy gonosz, hogy nem azt a célt akarja, amit mi, de ahogy a húgom életét elnézem, rádöbbenek vagy inkább csak sejteni kezdem, ő mit is akart nekünk. Mit akart a húgomnak. Ettől elönt a düh. A húgom. A tökéletes kis világával. Ahogy egy egyszerű halandó férfit szeret. Elhiszi, hogy megmentheti. A kishitűség és az álomvilág legjobb példája. A legjobb példa arra, amit anyám tanított. A szeretet és a szerelem gyengévé tesz.
A sértést igyekszem nem meghallani. Arcom rezzenéstelen, de szemem feketén villan meg. Anyám testtartása tökéletes üzenet számomra. Nem ezért jöttünk, még nem. És a sértegetéssel semmire sem megy. A boszorkányok többsége, aki körülvesz minket, mintha nem is hallanának, figyelnének, érzékelnének semmit. Bábuk egy játékban. Anyáméban leginkább. Ahogy én is. Tagadhatnám, nem teszem. Annyi becsvágy és hiúság van bennem, hogy akarjam helyét. A húgom viszont egy senki. Mantraként mondom el ezt újra és újra a fejemben. Egyes tudósok régen is arról beszéltek, ha valaki elhiszi azt, amit el akar, képes lesz bármire. Hisz voltaképp a célok hajtanak minket előre.
-Nekem legalább nem egy patkány a férjem. Egy eltaposható, törékeny, gyenge valami, amit csont és hús, egy még dobogó szív tart a földön.-szúrok pontosan, mire anyám alig láthatóan, de megmozdítja ujjait. Közeledek a határ felé, ez az apró mozdulat újra emlékeztet a vállamba maró ujjak fájdalmas érintésére.
Ajkam széle mosolyra szökik, ahogy sziszegve suttogja nevét, mintha egy dühös, veszett kutya, habzó szájjal a zsákmányának bizonygatná, ő az erősebb. Fejem kissé oldalra billen. Figyelem, ahogy a poharakba ital kerül, hála húgom cselének. Roppant eredeti.
-Óh, igaz. Apád nevetséges nevekkel illetett, igyekszem erről teljesen megfeledkezni.-anyám hangja a semlegesnél derűsebbé válik. Élvezi, hogy húgomon fogást talált ennyivel. Talán nem is ez a jó szó erre. Inkább csak egyfajta élvezet, mely a felkeltett figyelmet értékeli. Ajkam széle ismét mosolyra húzódik.
-Tudod Húgom, szeretjük nézni, ahogy próbálod menteni azt, amiről minden jelenlévő tudja, a leggyengébb pontod. Csinos kis fiú, a tekintete kiköpött apja.-nézek a komódon pihenő egyik képre, egy gondolatnak hála a keretet azonnal a kezeim közé kapva, persze anélkül, hogy megmozdulnék.-Mi is a neve?William?-szalad fel szemöldököm homlokom közepére, minden erejét hárítva, amit esetlegesen próbálna ellenem irányítani.
-Csupán szeretnénk meggyőződni róla, hogy a családod biztonságban lesz.-anyám hangja hűvös, a közelgő viharnak hála egy hosszú villám épp akkor szeli ketté a levegőt, mikor hangja elhalkul. Véletlen lenne?-És emlékeztetni arra, ami igen nyilvánvaló. Egyedül vagy, mi nem. Ha elgondolkodnál valami butaságon, emlékezz rá, a koven nem felejt.-a levegő lehűl, a körülöttünk lévő kántálását mégsem hallom. Húgom figyelem. Vonásait kémlelem. Bár anyámét nem látom, mégis, mintha Elizabeth szemében ott csillogna ugyan az a sötétség, mint benne. Bármennyire különbözni akar tőlünk, elfelejteni, honnan jött, sosem menekülhet, sosem lehet biztonságban. Anyám épp olyan kiszámíthatatlan, mint a közelgő vihar. akkor csapna le rá, mikor a legkevésbé számít rá.

[You must be registered and logged in to see this link.]
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Keresem :
when Lucifer fell, he did not fall alone.
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
bar owner, witch
Humor :
black as my heart



A poszt írója Nazira Moriarty
Elküldésének ideje Vas. Feb. 25, 2018 9:31 pm
Ugrás egy másik oldalra


[You must be registered and logged in to see this image.]

Pontosan ez az, amitől olyan iszonyatosan rettegtem az elmúlt években. Nem magam miatt, mert, ha csak rólam volna szó, egyszerű lenne: vagy megölnek – az anyám, a nővérem -, vagy én ölöm meg őket. Addig nem lesz vége, míg ez be nem következik. De már rég nem csak és kizárólag rólam van szó.
Elképzelhetetlen számomra az élet, amit a nővérem él. Az őrült anyánk, Bronagh árnyékában élni, a nyomában járni-kelni, a porban és a mocsokban csúszni előtte; nem lehet olyan roppantul felemelő érzés. Nem is értem, hogy az én borzasztóan fenséges, és büszke nővérem hogy képes fejet hajtani a Byrne boszorkány előtt...? Talán megtörte őt az asszony, mint más csatlósait, de ez olyan irreálisnak hat számomra; Bronagh nem ártana az egyetlen, megmaradt lányának. Bár, Bronagh sokaknak ártott, és a másik lányát – akit már nem fogad el annak, aki, vagy ami – meg akarja ölni.
Amikor az éjsötét árnyak elillannak a parkból, és a lakóház felé tartanak, magamhoz vonom a férjemet.
- Vigyázz Willre. Vigyázz magadra – nehezemre esik elengedni őket – Nicket, és a síró csecsemőt a karjaiban. Csókot lehelek a fiam homlokára, és illékony, tünékeny, talán igaz sem volt csókot sóhajtok Nick ajkaira. Búcsúcsókot. Olyat, ami csak kételyt, és bizonytalanságot hordoz magában. Mikor látlak újra? Találkozunk még valaha? Mi lesz velünk? Szeretlek. De, bármennyire is fáj, elengedem, hovatovább elküldöm. Ezt tette az apám is: elengedett, elküldött engem Afrikába, mert pontosan tudta, hogy ott majd biztonságban leszek; most én küldöm el a férfit és a fiamat. Fogalmam sincs, hogy hova fognak menni, annak ellenére, hogy tudom, hogy van egy menedékhely, ahol meghúzhatják magukat. Nickkel direkt nem beszéltünk róla, csak ő tud róla, hogy még véletlenül se tudják a boszorkányok, a gondolataim között vájkálva meglelni a helyet. A mágikus lenyomatait eltűnteti.
El fognak tűnni. Teljesen, megmásíthatatlanul és visszafordíthatatlanul. Mert a nem tudás egyszerre hatalom, és gyengeség is: ahogy a családom nem fog rájuk lelni, úgy én sem.
Belevesznek az idő, és a tér mágikus, örvénylő leplébe.
Olyan lesz, mintha soha nem is léteztek volna – csak a sötéten dobbanó, ónix fekete szívemben.
Az ajtó nagy robajjal vágódik ki; mostanra összeszedtem magamat. Arcom rezzenéstelen, mimikáim vasszigorba fagytak, éppen csak ajkam szegletében bujkál sejtelmes, sötét kis vigyor. Pofátlanul, szemrebbenés nélkül, egyenes gerinccel és felszegett fejjel várom az anyámat, a nővéremet, és a kovent. Szinte folyékony aranynak tetsző, brandy színű lélektükreim veszedelmesen villannak az érkezőkre; pusztító vihar közeledtét jelzi, a halál ígéretét hordozza pillantásom.
A szívem veszettül kalapál, de nem azért, mert félek Bronagh-tól, vagy Amenától. Oh, ugyan, kérem...! Nem. Harci dobok ritmusára dobban, vehemensen, megszelídíthetetlenül; mintegy ketrecbezárt nagyvadként vergődik, láncait cibálja.
- Kár, hogy ellepték a férgek – felelem blazírt képpel, gyalázatos mosolyra rándult ajkakkal, sokatmondóan pillantva a csürhére. – Tévedsz, Amena – karcos, rövid nevetésem hangja felhasítja a helyiségben egy pillanatra ránk telepedett csendet. – Van itt elég idomított, cirkuszi kutya, ahogy látom – intek végig a mögöttük felsorakozott-, és ezzel egyidejűleg engem körbevevő boszorkányokon és varázslókon. – Feltételezem, hogy valamelyik tölt nekünk egy-egy pohár bort – felveszem az egyikkel a szemkontaktust, és kényszerítem rá, hogy megmozduljon. Tagjai görcsösen rándulnak össze, de egy szívdobbanás erejéig sem hezitál; megindul a konyhapult felé, és, ahogy a jó kutyákhoz illik, teljesíti a néma parancsot: levesz három, talpas poharat, kinyitja az édes vöröset, majd tölt.
Anyám közeledése sem zökkent ki, a nőre vonom tekintetemet, a lélektükreibe vájom az enyémeket.
- Nazira – sziszegem. – Kíváncsi vagyok, mikor fog eljutni a csökött agyadig – köpöm ki a szavakat. Aztán azt gondolom, hogy ő fog leköpni engem – ténylegesen -, de soha nem tenne ilyesmit a teátrális, előkelő anyám. Látom, ahogy megfeszülnek satnya izmai, legszívesebben pofon vágna az illetlenségem miatt, de nem teszi. Egyelőre. Kérdésére hanyag vállrándítás a replikám. – Eléggé sok időbe telt, mire megtaláltatok. Kínosan sok időbe. Gyalázat... – megingatom a fejemet, és még vigyorgok is.


[You must be registered and logged in to see this link.] ▲ 612
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
Will we remember all of the suffering 'cause if we fail it will be in vain
Tartózkodási hely :
new york; seattle



A poszt írója Amena Serafine Byrne
Elküldésének ideje Vas. Feb. 18, 2018 6:44 pm
Ugrás egy másik oldalra



[You must be registered and logged in to see this image.]

A csendes kis londoni utcácska... Nem láthat minket, nem láthat engem, de örömmel nézem az arcát, ahogy a konyhaablakon kibámulva, kémleli az üres utcát. Egykor talán mellette álltam volna. Vagy inkább állt volna ő mellettem. Talán ha akkor úgy dönt, most egymás oldalán lennénk, vállt vetve segítve egymást, együtt cselekedve a koven jövőjéért. De ő egészen más utat választott. A húgom...
Nem nagy erőfeszítés erőm ellene használni. Észre se veszi és észre sem veheti jelenlétem. Arcát fürkészem, vonásait vizsgálom. Nem hasonlítunk. Apámra ütött. Minden ízében. Az én jeges tekintetem, az ő barna, félelemtől csillogó tekintete. A tökéletesre fésült haj, a porcelán bőr, az ívelt ajkak. Álca, amivel elhiteti azzal a szerencsétlennel, hogy szereti... Szerelem. A gyengeség jele. Ujjam mégis a gyűrűmre siklik, észre sem veszem addig a pillanatig, míg mellém nem lép alaki.
-Menj. Üzend meg anyámnak, hogy itthon van. De ne késlekedj.-nézek a lány csillogó íriszébe, amit most átitat a büszkeség.-És töröld le az arcodról ezt az önteltséget, mielőtt az ajtó előtt találod magad.-túl sokat hisz magáról. Vág ugyan egy fintort, de eltűnik előlem, mielőtt elgondolkodnék rajta, hogy magam megyek anyám elé, de ő a földet fényesre csiszolja előttem.
A nyakamban lógó medál köré futtatom ujjaim. Megjelenik egy férfi is. A gyereke apja... a boldog kis család. Eddig rezzenéstelen arcom, vonásaim azonnal táncba kezdenek. Az undor és a megvetés negédes elegyével átitatott gúnyos mosoly fogadja mellém érő anyám. Közel volt hozzám, szerencsére a hír hozzá is gyorsan elért. Mennyi idő is telt el? Tíz év. Ahogy rá nézek, vonásai mégis makulátlanok és pont ugyan olyan üres, semmitmondó tekintettel néz mereven az ablakra, ahogy mindig szemlélte a külvilágot. Mintha a jövőbe akarna látni. Irigylem. De tudom, hogy látta mosolyom.
-Örvendetes, hogy viccesnek találod a látványt.-ugyan megszólal, de rám sose nézne. Tekintetem arcáról visszavezetem a ház irányába.
-Nem gondolom, hogy vicces. Inkább szánalmas.-helyesbítek, bár arcvonásai továbbra sem rezdülnek, tudom, hogy minden szavamra és mozdulatomra figyel, továbbra is, akárcsak a történtekre. Aprót bólint, alig látható, kimért mozdulattal, jelet adva nekem és a minket körülvevő boszorkányoknak.A körülöttünk morajló hallhatatlan, számunkra mégis hallható kántálás (Phasmatos radium calaraa....Phasmatos radium calaraa) elhalkul.
A testvérem észrevesz minket. Az arcára kiülő rémületnek hála, késztetést érzek a mosolygásra, de tenyerembe vágom körmeim, nyelvemre harapok és megakadályozom, hogy arcom újra árulkodó legyen. Elindul anyám, mellette szorosan én is megteszem az első lépést. Az égen sűrű felhők kezdenek gyülekezni. Mire elérünk az ajtóhoz, a koven pár tagja is a nyomunkba szegődik. Az ajtó egy mozdulatomra kicsapódik, kiszakad a keretből és a verandán átbukva az utcán, egyenesen a ház előtt landol. Színpadias belépés, megadjuk a módját annak, hogy menekítse, amit még menekíthet, és érezze, most gyenge. Mint a hollók- Fekete ruhám a földet söpri, akárcsak anyámé vagy a koven többi tagjáé.
-Kellemes környék.-nem válaszolok a felénk tett kérdésre. Még.-Egy pohárka vöröset. Bár ahogy látom, nincs aki felszolgálja. Inkább a társaságod élvezném borozgatás helyett, Drága Húgom!-mosolyodom el gúnyosan, anyám viszont egészen eddig a pillanatig csendben lépdelt mellettem. Most elém ér, felé lép és megáll előtte. Bár arcát nem látom, kimért testtartása, feszes vállai és háta mögött nyugtatott, összefont keze árulkodó számomra. Ha haragudott rá, mindig így közeledett felé.
-Mit gondoltál Elizabeth, meddig bujkálhatsz előlünk?-a hang kimért, akárcsak tartása. Előbbiben mégis győzedelmeskedő, fennkölt és mégis érdeklődő érzelmek csendülnek. Érzelmek, amik mögött a szín tiszta megvetés és gyűlölet az egyetlen őszinte, igaz érzés.

[You must be registered and logged in to see this link.] ▲ 951
Vissza az elejére Go down

avatar
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Chatkép :

Keresem :
when Lucifer fell, he did not fall alone.
Tartózkodási hely :
new orleans
Hobbi & foglalkozás :
bar owner, witch
Humor :
black as my heart



A poszt írója Nazira Moriarty
Elküldésének ideje Szomb. Feb. 17, 2018 8:18 pm
Ugrás egy másik oldalra



[You must be registered and logged in to see this image.]

Nyugtalan vagyok. Idegesen zárom el a vizet a konyhai csapon, mikor az utolsó tányért, és a cumisüveget is a szárítóba teszem. A konyhapultra támaszkodok. Borzongás fut végig gerincfüzéremen, hideg ujjai a tarkómat cirógatják, és valósággal a koponyámba markolnak. Szörnyű érzés az otthon melegében, a család körében azt érezni, hogy valami nincs rendben, hogy valami borzalmas közeledik. Olyan ez, mint az a bizonyos vihar előtti, már-már puskaporos csend. Néha még a lakóház előtti utcán is teljesen megáll a forgalom, egyetlen autó sem suhan el az úton.
Megfeszítem az állkapcsomat, élesen szívom be a levegőt. Ujjaimmal ütemesen dobolok a szürke márványlapon. Várok.
Várom, hogy elmúljon ez az érzés.
Várom, hogy lesújtson az első villám, hogy először megdörrenjen az ég.
De csak a csend fátyla borult az utcára. Észveszejtő, idegtépő ez a némaság. Hallom a saját szívveréseimet, a vér a fülemben lüktet. Minden idegemben érzem...
De mit, Nazira? Mit...?
Hülye vagy, Nazira, hülye.

Boszorkány lévén tudom, hogy az ilyen-, és az ehhez rettenetesen hasonló érzésekkel-, vagy sokkal inkább megérzésekkel nem szabad szórakozni, nem szabad félvállról venni őket, nem rázhatom le csak úgy magamról – pedig rám telepedett, súlya a vállaimat nyomja, egész testemben présel össze. Egyszerűbb lenne nem érezni az ilyesmit. Könnyebb volna, ha nem is éreznék semmit sem. Akkor, hiába futok össze Nick-kel, hiába ismerem meg – nem szeretek belé. Ő pedig nem szerethetett volna egy acélból és márványból faragott szobrot, akinek jeges vér folyik az ereiben. Nem hagyhattam volna, hogy ez megtörténjen, győzködtem magam az elején, a kapcsolatunk kezdetén, hogy hiba lenne beengednem a férfit az életembe. Eléggé régóta élek ahhoz, hogy tudjam, az anyám nem nyugszik bele abba, hogy élek, nem illan el csillapíthatatlan vágya, hogy megöljön engem, és soha, soha nem maradt életben még senki, aki öt méternél közelebb került hozzám.
Olyan vagyok, mint egy radioaktív felhő, ami mindent elpusztít maga körül, mint egy gyilkos szepszis; nincs menekvés. Vagy én öllek meg, vagy miattam ölnek meg. Ilyen egyszerű az élet.
Az elmúlt, cirka tíz év, mióta Londonba érkeztem, és megismertem Nick-et, folyamatos rettegésben és terrorban telt. Hiába próbáltam magamat elengedni, soha nem sikerült teljesen. Kezdek becsavarodni, és olyanná lenni, mint az én őrült anyám; paranoiás vagyok, minden nesz úgy hat rám, mint egy atombombarobbanás, mindig a hátam mögé nézek, és nyughatatlan vagyok. Számtalan álmatlan éjszakát töltöttem a férjem mellett, ébren és éberen feküdve a közös ágyunkban, a plafont fixírozva, mintha az olyan roppantul érdekes volna, a ház előtt elsuhanó autók reflektorainak fényét követve végig, ahogy lecsorognak a pászmák a falakon. És mindez nem javult, hovatovább sokkal, sokkal rosszabb és ijesztőbb lett akkor, amikor teherbe estem. Nem akartam elmondani Nicholas-nak, el akartam vetetni a magzatot, nehogy arra az újszülött, ártatlan csöppségre szabadítsam a földi poklot – anyám, Amena és a koven képében. Úgy volt, hogy nem tartom meg. Elhatároztam. Eldöntöttem. Aztán meggondoltam magamat. Nem tudom, hogy mi történt bennem, vagy mi zajlott le az egész világban körülöttem, de képtelen voltam rá.
Mást akartam.
Soha többé nem akartam félelemben élni. Soha nem akartam többé a hátam mögé nézni, és minden szempárban a hazugságokat keresni, sem az árnyakban kígyóként rejtőző boszorkányokat és varázslókat keresni, akik jó eséllyel soha nem is voltak ott. Nem. Én harcolni akartam. Harcolni akarok. Remegő kézzel, reszkető szívvel, lélekkel – de érzéssel. Egy olyan világot-, vagy legalábbis mikoruniverzumot akartam megteremteni a fiamnak, ahol nem kell attól félnie, hogy bármelyik nap az utolsó lehet.
Az anyám és a nővérem ezt akarták: háborút. És most az egyszer, az életben először, és utoljára megteszem majd azt, amire úgy vágynak, amit annyira akarnak, amire már olyan régen várnak.
Rájöttem, hogy nem hagyhatom magamat, hogy most már nem csak rólam van szó, nem csak én számítok, hanem Nick és Will is. És én nem fogom elárulni a családomat. Persze, tudom jól, ismerem az érme másik oldalát: a Byrne boszorkányok-, és a koven szemében én vagyok az áruló. Én mentem anyámmal szembe, én tettem éppen annak az ellenkezőjét mindig és mindenkor, amit elvárt volna, amit megkövetelt, amit megparancsolt, én égettem meg az asszonyt, én szövetkeztem apámmal, és ilyen-olyan, ördög háta mögötti, VooDoo papokkal. Én vagyok a repedés a kristálypalotán.
Kezek futnak a derekamra, karok húznak magukhoz; azonnal az ölelésbe simulok.
- Minden rendben? – kérdezi Nick, fülembe duruzsolva szavait.
- Igen – hazudom. Nem kellene ezt tennem. Ismeri a múltamat, ismeri a történetemet, tudja, hogy milyen utakon jártam, és járok a mai napig, hogy nem vagyok sem makulátlan, sem feddhetetlen. Tudja, hogy vér tapad a kezeimhez, tudja, hogy – vele ellentétben – nem a fehér mágiát gyakorlom. Semmi sem rettentette el. Feltétel nélkül szeret engem, és megbízik bennem – nagy szavak, de nem az enyémek, hanem az én oroszlánszívű férjemé.
Mellkasának döntve fejemet, kipillantok az ablakon: az út túloldalán, a park fövenyén, az árnyékok jótékony takarásában, ott strázsál az anyám és a nővérem. A szívem úgy vergődik bordáim alkotta ketrecében, mint egy láncokra vert fenevad.
- Vidd Willt – hangom karcosan hasítja át a csendet, ahogy a férfi felé fordulok. A szemeibe nézek, a vonásait fürkészem; mintha most látnám utoljára. És, ki tudja, talán így is van. – Hátul menjetek ki, vagy a tetőn, vagy illanjatok el, amilyen messzire csak tudsz – megingatja a fejét, és kinéz az ablakon, éppen oda, ahol az imént még anyámék álltak.
- De, hát...? – összepréselem az ajkaimat, összevonom a szemöldökömet.
- Kérlek! – szinte könyörgök neki, sürgetem.
(...)
Percek múlva a lakás üres. A hajamba túrok, lehunyom a szemeimet. Valósággal perzsel a vérereimben áramló tűz, szinte felemészt, végigszánt a csontjaimon; és csak arra vár, hogy a világra szabadítsam.
Az ajtó nagy robajjal szakad ki a keretből, és egy szívdobbanásnyi idő alatt ellepik a polgári lakást.
A nagy kegyesen elém vonuló nőkre mosolygok, szinte bájosan; először az anyámra, aztán a nővéremre.
- Minek köszönhetem a látogatásotokat? Kávéval nem készültem, az ötórai teának pedig vége. Bort? Whiskeyt?fuck me, mondja azt bárki, hogy nem vagyok vendégszerető házigazda.


[You must be registered and logged in to see this link.] ▲ 951
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

chaos has come again

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Hatodik érzék
- minden, ami a szemnek láthatatlan -
 :: Múlt
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3