Share | 
A topik címe: She's not perfect, she is madness.

avatar
Tartózkodási hely :
a completely bonkers place: mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
college student
Humor :
like chocolate, dark and sweet



A poszt írója Caroline Forbes
Elküldésének ideje Yesterday at 7:19 pm
Ugrás egy másik oldalra

Caroline Forbes
● ● nomen est omen ● ●

17/26

eternal flame

mystic falls or mckinley

candice king

passionate vampire

Care

college student

a karakterem canon


Születési idő, hely   1992.,  10. 10., Mystic Falls
Első átváltozás   2010. 02. 26. - Damon vére, és Katherine keze által
Család   A család számomra egészen mást jelent, mint a legtöbb átlag ember számára, aminek én nem igazán nevezhetem magam.
A szüleimmel mindig is furcsa viszonyt ápoltunk, vámpírrá válásom után csak még különösebb volt, hiszen mindkettejüket úgy nevelték kicsi koruk óta, hogy a vámpírok rosszak, gyűlölni kell őket, s elpusztítani. Később valami csoda folytán mégis elfogadtak engem, bár apám igencsak megkésve, a halála előtte pillanatokban vette észre, hogy a vámpírlét bár megváltoztatott, de tulajdonképp jót tett nekem. Anyámmal utána évekig remekül megvoltunk, végre igazi anya-lánya kapcsolatom volt vele, mígnem a rák, egy roppant emberi betegség el nem ragadta tőlem.
A barátaim váltak a családommá, a soktagú, különc, fantasztikus családommá. Rengeteg jó embert ismertem meg, s rengeteg régi barátom, ismerősöm került még közelebb hozzám. Ők azok, akikre mindig számíthatok, akik rám is számíthatnak, s akik nélkül el sem tudom képzelni az életem. Hiszen mindegyikük egy apró fénycsóva a sötétségben.

 

Kedves Anyu!


Nem tudnám megmondani, mennyi idő teltek azóta, hogy magamra hagytál. Vagy, hogy írtam volna neked. Vannak napok, mikor másra sem vágyom, csak átugrani hozzád Mystic Fallsba, és elmondani, hogy mennyire hiányzol. Aztán ráébredek, hogy ha még velünk lennél, egyáltalán nem hiányoznál annyira, mint most. Tátongó űrt hagytál magad után, amit soha, soha nem leszek képes betölteni, de ez így van rendjén, igaz? Te bizonyára ezt mondanád. A halálodról is azt mondtad, az a természetes, hogy a szülő hal meg előbb, persze butaság volt, mert fiatal voltál. Természetes volt, a maga módján, egy végtelenül emberi dolog szakított el tőlem, de legalább a dühömmel már képes voltam megbirkózni, ami kezdetnek megteszi, azt hiszem.

Egy pillanatra letettem a tollat a naplóra, ami az ölemben pihent, és vettem egy mély lélegzetet. Még mindig nehéz volt anyu nélkül az élet, nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá, és ostobaságnak tűnhetett, de kicsit bűntudatom volt, hogy hetek óta egyetlen sort sem írtam. Újra éreztem, újra emberi voltam, újra a régi, de egy részem odalett azon a napon a kórteremben. Ha lehunytam a szemem, az emlékképek újra a fejemben cikáztak, a rózsaszín bicikliről, a gyermeki hisztiről, anyám óvó pillantásáról, a ragtapaszról, ami gondosan elfedte a horzsolásokat. A napraforgókról még mindig ő jutott eszembe, s akárhányszor problémám adódott, ő volt az első, akit fel akartam hívni. Emlékszem az első alkalomra, mikor a gyorshívón keresztül az ő számát tárcsáztam, sikertelenül, s a szívem még mindig sajgott, ha a jövőmre gondoltam, amiben ő már nem lesz benne. Ujjaim szorosan körülfogták a tollat, s minden érzésemet, minden gondolatomat papírra vetettem, ami csak teherként nehezedett rám.

***

Túl sok minden járt a fejemben, ahogy a lefekvéshez készülődtem. Lassú, rutinos mozdulatokkal futtattam végig a fésűt enyhén kócos, vizes hajamon, újra és újra, hogy a csomók eltűnjenek, miközben agyam egészen máshol járt. Az utóbbi időben mindig egyszerre vagy ezer dolog motoszkált a fejemben, emlékek, melyeknek általában Stefan volt a főszereplője. A beszélgetéseink, a közös pillanataink, amiket egy nap többször is képes voltam lejátszani magamban, mintha attól tartanék, elfelejtem őket. A többórás kocsiút New Yorkig, a raktár, ahol bent rekedtünk... Az elmém egy hógömbre hasonlított, amit valaki a nap huszonnégy órájában rázogat. Még egyszer végigsimítottam a fésűt a hajamon, és letettem az éjjeliszekrényre, ám ahelyett, hogy a hajszárítóért nyúltam volna, csak bebújtam a takaró alá, és még legalább egy órán keresztül forgolódtam, mire  a fáradtságtól álomba szenderültem.
Odakint mindent bevilágított a telihold, s mivel nem húztam be a sötétítő függönyt, az arcomba világított a fénye, valószínűleg ez ébreszthetett fel. Ahogy felültem, s megpillantottam az alakot az ágyam szélén ülni, egy fojtott nyögés szaladt ki a számon, ahogy visszafojtottam a sikolyom. Kis híján leestem az ágyról, de még időben visszanyertem az egyensúlyom. Enyhe megnyugvást éreztem, amikor Stefant pillantottam meg, bár furcsálltam, hogy belopózott az egyetemre, a szobámba, s mindezt éjnek évadján. Próbáltam az digitális órára pislogni, de bántotta a szemem az erős zöld fénye, így inkább visszafordultam a férfi felé. - Mit keresel itt? - kérdeztem nagyot ásítva, amit igyekeztem eltakarni kézfejemmel, nem sok sikerrel. - Hajnali... gőzöm sincs hány óra van, de már késő ahhoz, hogy itt legyél. Korán. Illetve... attól függ honnan nézzük. - beszéltem össze-vissza, zavart voltam, és egy kicsit olyan érzésem volt, mintha valami nem stimmelne, a gyomrom görcsben állt. - Beszélnünk kell. - kezdte sejtelmesen, de épp eléggé ráncolta a homlokát ahhoz, hogy aggódni kezdjek. Ez nem a sima "hé, kedd van" arckifejezése volt. Éppen rákérdeztem volna, hogy mi a baj, nekem nyugodtan elmondhatja, mikor újra megszólalt. - Párizsról. - A levegő bennrekedt a tüdőmben, s néhány örökkévalóságnak tűnő pillanatig ki se fújtam. Mikor végül megtettem, úgy éreztem magam, mint egy fuldokló, aki végre levegőhöz jutott a víz felszínére érve. Az éjjeliszekrény felé fordultam, és a kis lámpa kapcsolója után matattam, mikor folytatta. - Azt akarom, hogy gyere velem! - búgta különös akcentussal, s ahogy újra ráemeltem a pillantásom, már nem volt ott. Helyette Klaus ült az ágyam szélén, egy huncut, sejtelmes mosollyal a szája szegletében.
Úgy ugrottam fel fekvő helyzetemből, mint akit nyakon öntöttek egy vödör hideg vízzel, még a takarót is magammal rántottam, ami így összegyűrődve hevert a földön. Zihálva vettem a levegőt, úsztam a verítékben, Elena pedig álmosan pislogva ült fel az ágyban, és aggódva fordult felém. Én csak legyintettem egyet, és törökülésben a matracomra telepedtem. A takaró továbbra is ott feküdt elhagyatottan, mint aki ártott nekem, de nem tudtam arra koncentrálni. Az álom jelenetei még a fejemben kavarogtak, és roppant furcsa érzés kerülgetett.

Vissza az elejére Go down
 

She's not perfect, she is madness.

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» [Küldetés] Blackriver kúria (madness edition)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Az alkotás metafórája
- alkoss karaktert -
 :: Jövevények
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 11 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3