Share | 

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jún. 26, 2018 11:12 pm
Ugrás egy másik oldalra

☽ Szilaj gyönyörnek

vége is szilaj

Jonathan & Tatiana
War of hearts • megjegyzés: rád bármennyit várok 38  • Credit:

 
Bármennyi idő is telt el, míg nem találkoztunk, nem érezhettem magamon az érintését. Nem láthattam őt, ráncokat az arcán, fájdalmat a szemeiben és azt az elmondhatatlan titkot, amit magába temetve őriz. A szívemben végig ott motoszkált, egyetlen percre sem hagyott alább az iránta érzett szerelmem. Tudom, hogy az utolsó lélegzetvételemig szeretni fogom. Ő számomra az igazi, az a férfi akivel képes lennék leélni egy hosszú, teljes életet. A fény számomra, ami segít a felszínen maradni. Nem fogjuk egymást megmenteni, de képesek leszünk egymás mellett állni a nehéz helyzetekben is.
Magam előtt látom életem szerelmét, akit képes voltam elhagyni. Tudom sok kérdésre kell még választ adnom, de most csak nézni akarom olajzöld szemeit, elveszni bennük és megtalálni azt a békét, ami mellette mindig elfog.
Látom magam előtt a közös életünket, ahogy megosszuk egymással egy fárasztó nap után az élményeinket, jókat és rosszakat egyaránt. Ledől a kanapéra, míg én vacsorát készítek neki, majd mellé heveredek, fejemet a vállára hajtom és hagyom, hogy az érzés magával ragadjon. Ujjaimat az övébe fűzöm és élvezem ahogy a tévé halk zaján túl szívverésünk egy ütemet diktál. De ezek egyenlőre csak vágyképek, hiszen meg kell tudnom, hogy ő is ugyanezt érzi.
A gyengéd csókomat elmélyíti, mintha képtelen lenne betelni velem. Érzem meleg tenyerét a derekamon, hogy még közelebb húzzon magához, amit persze készségesen engedek. Ugyanakkor egy pillanattal később el is húzódom tőle, hogy újra a szemeibe nézhessek. Kérdésekkel bombázom, amik mindennél fontosabbak számomra. Vajon képes a megbocsájtásra és az újrakezdésre? Másodpercek telnek el, szívem még hevesebben ver, mint valaha. Végül elnyílnak az ajkai és a hangok egyszerűen buknak ki belőle suttogás formájában. Egy sóhajjal veszem tudomásul, hogy megtud nekem bocsájtani. Szemeimben megcsillan a remény fénye, mely mérhetetlen szerelemmel keveredik. Újra könnyek gyűlnek a szemeimbe, örömkönnyek ezek, melyek évek fájdalmával vegyülnek. Ahogy megfogja véres kezeimet és apró csókot lehel rá tudom, hogy a nehéz helyzetekben is egymás mellett fogunk állni. Hiszen nem érdekli rajtam a vér, ahogy az sem honnan ered. Pedig orvosként tisztában van vele, hogy nem tőlem származik. Végig simít az arcomon, közben olyan szavak hagyják el az ajkait, melyek még jobban sírásra késztetnek.
- Én is szeretlek... - csuklom két hüppögés között - ... mindennél jobban - válaszolok, megfogom a kezét, hogy a tenyerébe csókolhassak.
- Annyi mindent szeretnék mondani neked - kezdek bele letörölve könnyeimet - De most csak veled akarok lenni - közelebb lépek hozzá, hogy ujjaimat az övével keresztezhessem - Menjünk haza, jó? - kérdőn rá nézek, ugyanakkor az ajtó felé lépek fél lábbal. A tudat, hogy szeret boldogsággal tölt el, madarat lehetne velem fogatni, de erről csakis a pillantásom árulkodik, ami szerelmesen rá vetül. A szám sarkában valahol egy apró mosoly bujkál, ami még képtelen kiszélesedni, attól tartva, hogy ez mind csak egy álom. Apránként fogom fel, hogy ez a valóság, itt vagyunk újra együtt, egymás mellett. Szerelmünk talán most erősebb mint azelőtt.
Semmi másra sem vágyom, csak az ő társaságára és persze egy forró fürdőre, ami lemossa a rám telepedett szennyet. Tisztán akarok hozzá bújni és soha többet el nem engedni. Szükségem van rá. Mindennél jobban.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jún. 23, 2018 1:12 pm
Ugrás egy másik oldalra




Tatiana & Jonathan

I know it's hard to remember to the people we used to be...

578// Alright, okay // visszatértem hozzád  38 //


Nem tudom levenni a szemem az arcáról. Nem is akarom.
A tekintetem végigsimogatja a határozott állkapcsának vonalát, kiugró arccsontját, sötét szemeit. Annyiszor vesztem el ezekben a szemekben egy egy lusta vasárnap délelőtt. Akkor minden tökéletes volt... Nem kellett dolgoznom és benne sem munkálkodott az a valami amitől a vadász énem sikítva, ordítva óvott. Csak feküdtünk egymás mellett, beszélgettünk az élet csacska dolgairól, hallgattam a hangját és élveztem a bőre selymességét a kezem alatt.
Ő volt minden amire vágytam.
Mikor eltűnt, azt hittem belepusztulok a fájdalomba és a magányba. Annyi üzenetet hagytam neki. Annyit kiabáltam, könyörögtem, szitkozódtam. Fenyegettem hogy véget vetek az életemnek ha nem jön vissza hozzám. A könnyeim sem hatották meg. Semmi nem válaszolt nekem.
Tovább kellett lépnem, el kellett engednem és most... tényleg visszatért hozzám.
Itt állt előttem. Én pedig újra szerelembe estem a szemeivel. A hangjával. Az arcával. A lágy mosolyával amiről tudtam hogy csak nekem szól...
A keze az arcomra simul és olyan gyengéden törli le róla a könnycseppemet mintha azzal elvehetné minden fájdalmamat. Talán így is van... Szeretném ha elvenné mindet... De nem akarom hogy ő cipelje helyettem.
Még a félhomályban is látom hogy vértől mocskos a keze, de abban is biztos vagyok hogy ez nem az ő vére. Nem tudom kié... de talán jobb is ha nem . Nem akarok most ezzel foglalkozni.
Önző akarok lenni és csak örülni annak hogy itt van. Hogy a karjaim közt tarthatom és átölelhetem. Hogy nem csak álmodom.
Mint mohó gyerek tapadok az ajkaira, mintha ezalatt a pár perc alatt be tudnám pótolni az elmúlt hónapokat. Azokat sosem fogom már tudni bepótolni, mégis... Mintha fulladoznék az ajkai nélkül és azok lennének az egyetlen oxigénforrásom. Mintha ő lenne a mentőövem ebben a szédült világban.
Annyira hiányzott, hogy majd feltépi a mellkasom a megkönynebbülés hogy végre itt van. A hiánya, az a rengeteg szenvedés mintha soha nem is lett volna.
Halk nevetését bár könnyek tarkítják.... mégis olyan gyönyörű. A legszebb amit valaha csak hallhattam.
A kezei közé fogva az arcom csókol meg újra, igaz kevésbé hevesen de ugyanolyan édesen mint korábban. És én nem tudok betelni az ajkaival. A kezeim a derekára kulcsolódnak ahogy még szorosabban vonom magamhoz.
Érezni akarom ahogy a szíve az enyém mellé simul és azzal együtt dobban.
Ez a csók sem tart örökké, akármenynire is szeretném.Elhúzódik és a szemembe néz. Újra elveszek abban a mély sötétségben de nem bánom. Ez a sötétség olyan akár az otthon.
Újra idéz nekem a Dante poklából, ahogy már annyiszor én pedig hiába mondanék rá bármit, egy félénk kérdést kapok.
Meg tudok-e neki bocsátani?
Meg tudom-e bocsátani a rengeteg álmatlan éjszakát? Meg tudom-e bocsátani a rengeteg nem fogadott hívást? A rengeteg ledöntött szeszt, a rengeteg elhullajtott könnyet? Meg tudom bocsátatani azt hogy eltűnt? Hogy hónapokig... évekig magamra hagyott?
Olyan nehéz lenne válaszolnom a válaszom mégis egyszerűen csúszik ki az ajkaimon.
- Meg... meg tudok... - mondom neki szinte suttogva. Képtelen lennék újra elengedni őt. Belehalnék a fájdalomba.
Azt kérdi hogy újrakezdhetnénk-e mindent. Látom a szemeiben hogy fél, de reméli hogy igen lesz a válaszom. És mi mást tudnék modnani neki?
Soha, nems zerettem senkit az életemben, de őt... őt mindig. Ha velem volt, ha nem. Nem tudtam elfelejteni nem számított hogy mi történik.
- Igen... Veled akarok lenni. Újra... - súgom neki és megfogva véres kezét húzom az ajkaimhoz hogy belecsúkolhassak. A szemeimben anyni érzelem. Könyörgés, vágy, harag. És szerelem.
- Szeretlek. Ennyi év után is - mondom halkan elengedve a kezét hogy újra az arcára simítsam az ujjaim.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Május 14, 2018 9:14 pm
Ugrás egy másik oldalra

☽ Szilaj gyönyörnek

vége is szilaj

Jonathan & Tatiana
War of hearts • megjegyzés: :hug: • Credit:

 
A nagy emberek azt szokták mondani, hogy az idő minden sebet begyógyít. De ez az egyik valaha volt legnagyobb klisé, amivel találkoztam. Nem, az idő nem gyógyítja be azokat a sebeket, amiket magunknak okozunk, főleg nem ha azok képesek csontig hatolni. Viszont az idő elfeledteti velünk a valóságot, azt, ami igazán fontos volt valaha, amit minden egyes idegszálunkkal próbálunk megőrizni a végsőkig. Ilyen volt számomra Nathan. Minden éjjel lefekvés előtt magam elé képzeltem az arcának vonalait, redőinek barázdáit, mit az idő a kor előrehaladtával sosem kímélt. Gyönyörű olajzöld szemeit, melyekben mindannyiszor láttam megcsillanni a szerelem szikráit és tulajdon tükörképem. Éreztem ujjaimon hajának selymes tapintását. Minden egyes közös perc elevenen élt bennem, ezzel tönkre téve mindazt, ami egykor szép volt. Legalábbis az első időszakban azt hittem, hogy ez csupán múltidő. Pokoli érzés volt, mikor heteken keresztül láttam felvillanni a nevét a telefonom kijelzőjén. Egyikre sem válaszoltam, képtelen lettem volna vele beszélni. Biztos voltam benne, ha egyszer is meghallom a hangját, azt az érdes baritont, akkor ott helyben darabjaimra hullok. Aztán a hívások egyre csökkentek, majd teljesen abbamaradtak. Akkor tudtam, feladta. Talán a második évben éreztem annyi erőt magamban, hogy végre meghallgassam a hangpostámra mondom szavait. Könnyeim záporoztak közben, míg nem teljesen elapadtak vagy talán az álom fogott el? Fogalmam sincs, csak arra emlékszem, hogy a hangjára aludtam el. Azok a pár szavak éltettek annyi időn keresztül.
Most, hogy itt áll velem szemben azok a szavak értelmüket vesztették, a sok szitkozódás, könyörgés. Egyetlen, ami megmaradt belőle, azaz egy szó; Szeretlek. Ahogy előttem áll érzem a parfümének illatát, amit még tőlem kapott régen, az keveredett azzal a leírhatatlan steril szaggal, ami a kórházak ismertetőjele. Látom, ahogy szólásra nyitja száját, miközben az ő szemébe is könnyek szöknek, ahogy nekem. Ez a pillanat minden mással felér, olyan mintha most találkoztunk volna először. Ha létezik szerelem első látásra, akkor mi most vajon azt éljük át? Ahogy megérintem az arcát látom a múltba réved, egy mindkettőnk számára kedves emléket idéz fel. Imádtam a frissen borotvált bőrét, arcszeszének illatát, de ahogy elnézem a kor előrehaladtával sokkal jobban áll neki ez a kis borosta. A csókunkat követően látom, amint egy könnycsepp elhagyja a szemgödrét, mielőtt teljesen végig futna az arcán letörlöm azt, hátha ezzel a fájdalmát is eltudom venni. Szólásra nyitnám a számat, hogy belekezdjek a kis mesémbe, de egyetlen lépéssel megszünteti a távolságot és a karjaiba zár. Ismerős, bizsergető érzés fog el, önkéntelen átölelem a nyakát, míg ő ajkaimat mohón falni kezdi, amit könnyeink fűszereznek meg. Követelőző, mint egy gyerek, aki a kedvenc ételét akarja megszerezni. Olyan éhes, mintha évek óta nem semmit sem evett volna. Hozzá simulok amennyire csak tudok, érezni akarom minden porcikáját, éppen olyan érzelmek kavarognak bennem, mint benne. Viszonozom a csókját hevesen, beakarom pótolni az elmaradt perceket, órákat, heteket, hónapokat. Mindent, míg nem voltunk együtt. Szükségem van éppen annyira, mint a sivatagban szomjazó embernek. Belemosolyog a csókunkba, suttog, mire halkan felnevetek a könnyeim között.
- Igen, visszajöttem hozzád - arcát vértől mocskos kezeim közé veszem és újra megcsókolom. Az előbbi nem volt elegendő számomra, többet akarok belőle, az első csókunkhoz képest, most finomabban esek neki, majd éppen annyira válok el tőle, hogy a szemeibe nézhessek.
- Szent mosolyáról olvasván a vágynak, mely csak egy csókra szomjazik bolondul, ez, aki tőlem többet el se válhat, ajkon csókolt, remegve izgalomtul. - idézek egy újabb részletet, majd mielőtt bármit is szólhatna folytatom is - Nathan, meg tudsz nekem bocsájtani? - rebegem félve a számomra legfontosabb kérdést. Úgy érzem minden ezen fog múlni, ha képes a megbocsájtásra, akkor mindent újra kezdhetünk, ha mégsem olyan erős a szerelme irántam, akkor semmi sem számít.
- Újra kezdhetnénk mindent? - teszem fel a kérdést, szemeimben a remény csillog. Nem akarom elengedni őt, szükségem van rá, ragaszkodok ehhez a pillanathoz, ami oly illékony, mint a pillangó szárnycsapása.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Május 11, 2018 8:12 pm
Ugrás egy másik oldalra


Tatiana & Jonathan
I know it's hard to remember
The people we used to be...


Egyik pillanatról a másikra termett itt. Ugyanúgy ahogy azon a reggelen eltűnt az életemből. Éjjel még mellettem fekve aludt és reggelre már egy kósza hajszál sem emlékeztetett arra hogy Tatiana Shelley valaha is az ismerőseim közé tartozott. Nem tudtam hogy hol van, nem tudomta miért ment el, nem tudtam merre jár. Nem tudtam semmit csak azt, hogy elment.
És hogy fájó ürességet hagyott maga után. Ennek már jó pár éve. Jó pár keserű éve. Azóta a barázdák mélyebbek lettek az arcomon, a borostám talán kiscit erősebb lett, a vállamait pedig lehúzta a sok súly mióta legutóbb látott. Mióta legutóbb láttam.
Persze láttam őt. A megbúvó árnyékokban és a nehéz sóhajokban egy egy fárasztó nap után.
Láttam őt a lakásomban, láttam őt a kórházban, láttam őt az álmaimban. De az mind csak az emléke volt. Nem ő... De ő most... Itt állt előttem. Valóban.
Éreztem az illatát, amit hiába próbáltam felidézni közelében sem volt annak amit most éreztem. Láttam a tükörképemet megcsillanni sötét szemeiben. Láttam ahogy emgfeszül és ellazul az állkapcsa. Annyi mindent akart mondani. És én is annyi mindent akarok mondani neki.
Annyit kérdeznék, annyit kérném hogy ne tűnjön el többet.
Az ajkaim elnyílnak és érzem hogy a szemem bepárásodik a puszta látványától is.
Talán tényleg csak álmodom? Talán tényleg elaludtam a papírok felett? Nem lehet... Túl élénken látom és érzem pt...
Lehunyja a szemét mikor hozzáérek. Érzem őt az ujjaim alatt.
Tényleg itt van...
És megszólít. Hallom ahogy a hangja végigcirógatja az arcom. Látom ahogy könnyek szöknek a szemébe és látom ahogy az ajkai megrezzennek az apró mosolytól.
A kezei végigsimítanak borostás arcomon. Hallom ahogy a borosta finoman serceg a keze alatt.
Még előttem van a mosolya mikor frissen borotvált arccal bújtam hozzá. Még érzem a csókjait a nyakamban és az arcomon ahogy megszimatolta a friss arcvizet. Az emlékek újra megrohannak és ahogy megígéri hogy többé nem hagy el úgy hajol közelebb hozzám.
A mozdulat ismerős és az a csók... Az a rövidke csók amit az ajkaimra lehel egészen más érzés mint az utolsó csókja. Mintha az első csókunk lenne csak, úgy lobbanok lángra a finom érintéstől is. Az egyik könnycsepp megszökik a szememből és legördül az arcomon. Itt van... tényleg itt van.
Ellép tőlem és azt mondja megmagyaráz mindent de... nem tudok várni. Nem akarom megint elengedni. Soha többé.
A magyarázás várhat.
Ha beszélni kezdene is egyetlen lépéssel hidalom át a távolságot kettőnk között hogy újra a karjaimba zárjam.
Az ajkaim mohón forrnak az övéire miközben még egy könnycsepp gördül le az arcomon.
A csókom éhes, szinte követelőző. És én... Csak érezni akarom őt. Hogy itt van.
- Tényleg... tényleg visszajöttél... - ismétlem suttogva, elmosolydva az ajkai alatt.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Május 02, 2018 7:50 pm
Ugrás egy másik oldalra

☽ Szilaj gyönyörnek

vége is szilaj

Jonathan & Tatiana
War of hearts • megjegyzés: :hug: • Credit:

 
Az évek jöttek-mentek, elmaradtál emlékeimből lassan. Elmosódott vállaidnak íve, elsuhant a hangod és én nem mentem utánad az élet egyre mélyebb erdejében... Egyszer régen olvastam valahol egy ilyen kezdetű verset. Éveken keresztül azon voltam, hogy elhitessem magammal, hogy én is ezt érzem, ezt élem át minden nap. De ez is csak egy újabb hazugság volt, ahhoz, hogy túléljem a belsőmben lévő fájdalmat. Hogy egyetlen apró pillanat erejéig lélegezni tudjak, ne érezzem, hogy a tüdőmbe szívott levegő szétmar, égeti a bordáimat is. Két kezem nem elég ahhoz, hogy megszámoljam hányszor álltam a tűzforró zuhany alatt kisírt, könnyes szemekkel, a víz égette a bőrömet, de az is elviselhetőbbnek tűnt, mint a hiányával megbirkózni. Tisztában vagyok vele, hogy én hagytam el akkor, egyetlen árva szó vagy magyarázat nélkül. Nem tehettem mást. Tudom, ha megosztom vele az okokat, akkor szorosan a karjaiba zár és soha többé nem enged el. Azt suttogta volna a fülembe, hogy megoldjuk. Nem, nem oldódott volna meg az egész, még nem tudtam eléggé uralni az erőmet ahhoz, hogy a közelében maradjak. Képtelen lettem volna azzal a tudattal élni, hogy elvettem az életét. Ő az egyetlen embert, aki valaha fontos volt számomra, akit mindennél jobban szeretek, az életet jelentette nekem. Inkább fájó szívvel magára hagytam, hogy megoldást találjak a problémára. Körbe jártam a világot, különböző nagy hatalmú boszorkával beszéltem, alkudtam ha szükség volt rá. Számtalan grimoire-t elolvastam, egy könyv nagyon közel áll a szívemhez, mindig magamnál tartottam; Dante - Isteni színjáték-a, hiszen az is rá emlékeztetett, az én Dantémra. A külön töltött idő alatt nem múlt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá többször. Voltak napok, mikor azt gondoltam soha többé nem fogom őt látni, hogy a mi szerelmünk el van átkozva. Végül nagy nehézségek árán sikerült megoldást találnom a problémára.
Most itt vagyok, minden bátorságomat össze szedtem, hogy szembe nézhessek vele és bevalljak neki mindent. Végre válaszokat tudok adni a kimondatlan miértekre. Hangomra egyből felkapja a fejét, elnyílt ajkakkal, kikerekedett szemekkel bámul rám, mint aki egy szellemet látott. Egy kísértet a régmúltból... A tekintete rabul ejtett, egyetlen pillanat erejéig sem engedett el, végül felkel és megkerüli az asztalt. Egymás arcát kémleljük, mintha a külön töltött időt próbálnánk kiolvasni, a szavak deficitje mögött megbújó érzéseket. Felemeli a kezét és megérinti az arcom, az óvatos mozdulatra lehunyom a szemeimet, mintha csak az elvesztegetett időt próbálnám belepréselni ebbe az egyetlen pillanatba. Ahogy kiejti a nevemet pillantásom egyből rá emelem, az ő szájából hallani azt a pár hangot olyan, mintha a mennyek haragjai csilingelnének.  Hangja olyan akár a suttogás, mintha magában is tudatosítani akarná, hogy ez a valóság és nem csak egy álom.
- Igen, itt vagyok szerelmem - halvány mosolyra húzódik az ajkam, szemeimben megcsillan a remény és az örömkönnyének egyvelege. Még én is alig hiszem el, hogy megtörtént ez, amire ennyi időn keresztül mindvégig vágytam.
- Soha többé nem hagylak el - végig simítok az arcán, majd közelebb lépek hozzá, hogy a maradék levegőréteg is megszűnjön közöttünk. Félve, óvatosan egy apró csókot lehelek az ajkaira, éppen annyira, hogy hozzáérjek.
- Én... sajnálom az egészet... - kezdek bele egy nagy levegővételt követően - ...Mindent megmagyarázok, ha engeded... - hátrálok egy lépést, de a szemkontaktust egyetlen pillanatra sem szakítom meg. Valamibe kapaszkodnom kell.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Május 02, 2018 3:32 pm
Ugrás egy másik oldalra


Tatiana & Jonathan
I know it's hard to remember
The people we used to be...


Odakint mint millió csillag fénye ragyog a város. Hiába a késői óra, New Orleans sosem csendesül el igazán. A nyüzsgés, igaz távol van tőlem, de mintha érezném a lüktetést amit a város ad. Érzem ahogy lélegzik mintha egy élő ember lenne.
A kórházban mégis csend honol. Szeretek éjszaka dolgozni idebent. Hiába a csend, mégis él az egész. Hallom ahogy pittyegnek a távolban a létfenttartó gépek, hallom ahogy az egyik felső emeleten az egyik takarítónő papucsa tombán koppan a csempéken. Ide hallom ahogy hamisan dúdol együtt a rádióval.
Nem hangos, éppen csak zsizseg az elmém távoli pontján. Nem zavar. Nem ez az ami zavar.
Egy kislámpa fényénél ülve böngészem át az orvosi jelentéseket a legutóbbi műtétjeimről. Elégedettnek kéne lennem, boldognak hiszen ez egy tucat élet ami az én kezem miatt nem ért véget. Mégis mintha csak egy számlát egyenlítenék. Mi van azokkal akik a vadászat nemes céljának érdekében haltak meg a kezem által? Akik nem voltak emberek, de szerettek, gyűlöltek, és bár az ösztöneik vezették őket a sötétség felé.
A sötétség...
Nagyot sóhajtva dörgölöm meg az arcomat újra. A szemeim fáradtak már, égve könyörögnek egy kis alvásért. Menj haza Nathan.. ALudd ki magad... Holnapra talán jobb lesz...
Hiába, a belső hangok sosem hallgatnak el. Tudom hogy csak meg akarnak védeni de semmi kedvem hazamenni abba a kriptába. Képtelen lennék olyan csendben üldögélni várva hogy mikor lesz végre vége ennek.
Magam sem tudom minek várom a végét.
Ez biztos butaság... Már összezavarodnak a gondolataim.
A szemeim előtt összefolyik a betűk sokasága pislognom kell néhányaz hogy újra megértsem hogy miről olvasok. Igen... Ez egy egyszerű vakbél műtét volt semmi különös... Dr. Rowen segédkezett benne... Nem tartott tovább másfél óránál, komplikációk nem léptek fel.
Hallom odakint a halk lépteket, de valahonnan az agyam hátsó zugából fogom cska fel őket. Biztos az éjszakai takarítónő. Jött hogy elvigye a szemetetmet. Nemsokára hallom a rekedt, cigarettamarta hangot ahogy köszön nekem azzal a furcsa akcentusával hogy "Jó estét Dr. Dante... Nem kéne még hazamennie? A felesége már biztos készíti a sodrófát" annyi év alatt sem volt még szívem elmondani neki hogy nem vár haza senki. Jó látni ahogy a saját viccén kuncogva kicsoszog és hamisan dalolászva tovább takarít.
De a füstös hang helyett egy másikat hallok az ajtó felől. Egy meleg, simogató hangot ami szinte már elveszett az emlékeim között most mégis úgy kapom fel rá a fejem mintha villám csapott volna belém.
Az Isteni színjátékból idéz... Ahogy már oly sokszor.
A mosolya ugyanolyan mint évekkel ezelőtt, ahogy a járása is ahogy az asztalomhoz sétál. Jól ismerem a mozgását, a hangját az illatát.
Álmomban szinte minden éjjel visszalátogat hozzám.
Képtelen vagyok megszólalni, hiába köszön nekem. A teljes nevemen szólít, és bár az olya rikta... Mégis beleremeg a belsőm.
A szavak amiket kiejt szép ajkain nem lehetnek igazak. Azt mondja visszajött, azt mondja itt van én mégis azt várom hogy a rekedt furcsa akncentusú takaritónő megbökdösse a vállam hogy felébresszen. Hogy kiderüljön megint csak az asztalon aludtam.
Elnyílt ajkakkal, nagy szemekkel, akár egy meglepett gyermek bámulok fel rá. Képtelen vagyok elengedni őt a tekintetemmel, félek hogy akkor azonnal eltűnik.
Lassan állok fel és kerülöm meg az asztalt.
Egyetlen ránc sem változott az arcán, ugyanolyan gyönyörű és különleges mint mikor legutóbb láttam. Mint mikor eltűnt az életemből.
Előtte állva, szinte kétségbeesetten fürkészem az arcát. Nem merek megszólalni csak felemelem a kezem és nagyon óvatosan megérintem az arcát. Érzem a bőre melegét a tenyerem alatt. Nem válik füstté vagy porrá hogy eltűnjön az ujjaim alól. Itt van... tényleg itt van...
- Tatiana... - az ajkaim nehezen formálják a nevét. Olyan rég mondtam ki utoljára. Félek hogy most sem több mint kósza árny, csalóka délibáb. Hogy egyetlen lélegzetvétel múlva eltűnik és ismét egyedül leszek.
- Tényleg itt vagy... - nem merem felemelni a hangom és nem tudom eldönteni melyik érzés erősebb bennem. A düh amiért elhagyott, a vágy hogy végre megcsókoljam vagy a megkönnyebbülés hogy tényleg itt van. Veszekszenek és verekednek bennem. Nem tudják melyik kerüljön elsőként felszínre. És én sem tudom.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Május 01, 2018 11:44 pm
Ugrás egy másik oldalra

☽ Szilaj gyönyörnek

vége is szilaj

Jonathan & Tatiana
War of hearts • megjegyzés: :hug: • Credit:

 
Későre jár, talán túlságosan is. Az agyam egyre csak kattog, ahogy az utcákat szelem át, magassarkúm egyre csak kopog a macskakövön, legalább ez az ütemes hang kicsit megnyugtatja zilált lelkemet. Oly sok éve már, hogy utoljára láttam és mégis most itt vagyunk. Egy városban, túlságosan közel egymáshoz. Nem fogok többé menekülni előle, ahogy az érzéseim elől sem. Legalábbis ezt gondolom magamban, ahogy apránként elhagyom a Rousseau környékét. De a hang, az a másik én nem ért velem egyet. Ő vissza akar menni a bárba és az egészet porig rombolni, mert neki az egész csak játék. Semminek sincs tétje, minden elpusztítható, nem számít, hogy egy épület, tárgy vagy akár ember az. Ha már az utóbbinál tartunk, ő Nathant és az iránta érzett érzéseimet is megveti. A szeretet gyengeség. Hallom elmémben, ahogy sziszegi, egyetlen másodperc erejéig igazat is adok neki, aztán megrázom a fejem, lehunyom a szemeimet és újra elveszek az édes emlékekben. Ő, akihez most készülök mindent jelenti számomra. Az igaz szerelmem, a fényem, ha vele vagyok minden sokkal jobbnak tűnik, a sötétség fellegei szerte foszlanak egy időre. Sajnos a boldogságom nem tarthatott sokáig, hiszen a bennem elő sötétség sokkal erősebbnek bizonyult. Egyik éjjel arra ébredtem, hogy egy kést tartok a kezemben, ami lesújtani készül, éppen rá. Ezt nem hagyhattam... aznap láttam utoljára. Elhagytam.
"Szilaj gyönyörnek vége is szilaj,
Lázába pusztul el, mint tűz s a lőpor,
Mely csókolódzva hal meg."
Túl sokáig maradtam a mélyben és a láncok meglazultak. Ahogy szemeimet felnyitom látom magam előtt a férfit, aki a plafonon lóg, testéből tucatnyi kés áll ki. A hófehér szőnyeget apránként vörösre festi a vére. Hogyan kerültem ide? Azon már meg sem lepődöm, hogy egy halottat látok, a mindennapjaim részévé vált régen. Az új áldozatom kicsit hasonlít rá. Hát persze. Nyugtázom magamban a tényeket, majd gyorsan az ajtó felé iramodok. Egyetlen másodperc erejéig a tükör sima felületére pillantok, amin keresztül látom, hogy kezeim éppen olyan vörösek, mint a régen makulátlan szőnyeg. Magamban morgok egyet, hiszen nincs időm átöltözni. Késésben vagyok!
A kórház ajtaját átlépve egy halk sóhaj hagyja el ajkaimat. Ideges vagyok és izgatott, fogalmam sincs mit várjak ettől a találkozástól. Mégis megnyugtat a tudat, hogy újra láthatom. A kórház teljesen kihalt ilyen kései órán, ami nekem kedvez. Honnan tudom, hogy még itt van? Nem tudom, ahogy azt sem, hogy hol van pontosan. Egy belső megérzés vezet az utamon, elmegyek a recepciós mellett, aki az igazak álmát alussza, fel a lépcsőkön, majd befordulok egy hosszabb sötét folyosóra. Hangtalan lépteimet megszaporázom, szívem egyre hevesebben ver. Látom, ahogy a leghátsó ajtó nyitva van, azon keresztül fény szűrődik ki. A cél előtt megtorpanok, tétovázok egy keveset. Mi van akkor, ha rossz helyre jöttem? Pillantásom körbe futtatom, mire meglátom a táblát, amire az ő neve van kiírva. Mélyen legbelül tudtam, hogy jó felé megyek, de ez az egész helyzet túlságosan elbizonytalanít. A hang pedig hallgat, mint a sír. Azt is hihetném, hogy eltűnt, de tudom, érzem, hogy ott van. Élvezi, hogy újra vért onthatott, boldog és halgatag. Az ajtóban állva elnézegetem a vonásait, ahogy az íróasztala felett olvasgatja a papírokat, semmit se változott.
- Szerelem, gyenge szívnek könnyű méreg - idézek Dante poklából egy részletet, hangom kellemesen cseng. Mosolyogva nézek rá, invitálás nélkül beljebb lépdelek, nem sokkal előtte állok meg.
- Hello Jonathan - köszönök végül, magamtól eltérően kissé félve. Ritkán ejtettem ki a teljes nevét általában olyankor került rá sor, ha valami fontosat akartam mondani vagy ha mérges voltam rá, bár akkor a teljes néven szólítottam.
- Régen találkoztunk - folytatom esetlenül a mondandómat, megannyi érzelem fut át rajtam  - Visszajöttem - rándítok egyet a vállamon, mintha ez olyan természetes lenne. Mintha nem is egy év múlt volna el, csak napok, talán egy hét, de nem több.
- Én... - kezdek bele, de egyből megakadok és hol az ajkait, hol a szemét kémlelem. Mégis mit mondhatnék neki? Legszívesebben megcsókolnám és soha többé nem engedném el, mégis valamiért képtelen vagyok megtenni az első lépést.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Május 01, 2018 11:43 pm
Ugrás egy másik oldalra

****
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Dr. Dante irodája

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» A Kazekage irodája
» A falu vezetőjének irodája
» Ayanokoji Takashi / Dante
» Allen Dante
» A falu vezetőjének irodája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: New Orleans :: Belváros :: Kórház
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Vas. Nov. 11, 2018 5:36 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -



Nincs


Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 14 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
4
8
vámpír •
7
12
ősi vámpírok •
2
4
Vadászok •
1
4
Boszi / mágus
10
3
Vérfarkas •
5
9
hibrid •
2
1
vámpírboszi •
6
4
Animágus •
0
3
dhámpír •
4
2
tündér •
2
1
Farkasboszi •
2
1
druida •
1
3