Share | 

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jún. 10, 2018 8:45 pm
Ugrás egy másik oldalra

Lezárt Játék
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Május 14, 2018 8:26 pm
Ugrás egy másik oldalra



To Khalid

Megfoszthatnálak a szabad gondolkodástól, torkodra simíthatnám a kezem, erősen, szinte már érzékien fájdalmasan és miközben ajkaidon csusszan végig ágaskodó szemfogam duruzsolva az élet szépségéről, meg arról, hogy véred mily kellemes lakoma lesz nem csupán számomra, hanem annak is akivel megosztom, másodpercek alatt csaphatnék kívánatos nyakadra. Nem kegyet gyakorolok, hogy nem teszem ezt meg. Ó ne gondold! Véred mámora ott dobog a fülemben, érdes tamtamja szinte perzsel mint a vidék ahonnan származol. Dühöd, vagy éppen a haragod mely most még annak szól, hogy megzavartam egy számodra fontosnak vélt beszélgetést szinte torkon üt, és legszívesebben levegőként szippantanám magamba. Adj még a csillapíthatatlan mérgedből!
Tán nem is sejted, hogy mennyire ismerős az érzés ami beborít téged, hogy mennyire képes vagyok együtt szakadni bele veled, hogy mennyire átérzem a kínt, hogy kapaszkodj valakibe aki nem is tudja tán mennyire fontos a számodra. Tökéletesen tudom min mész keresztül, csupán az a néhány lépcsőfok választ el tőled, hogy én már tudom milyen érzés ezt örökre elveszíteni. És nem úgy örökre, ahogyan ti emberek vélitek, hiszen számotokra a halállal végződik minden. Számunkra, kárhozottak számára ott kezdődik. Mikor mindent neki adnál valakinek, mikor mindent feláldoznál, mikor az egész világot a lábai elé terítenéd, és véredből rajzolnál vörös szőnyeget, hogy legalább addig érezhesd,amikor a hangja olyan pokolian hiányzik, hogy legszívesebben visszhangot gyúrnál az utolsó szavaiból és sziklaszirtek közé vetnéd, hogy azok örökké dobálják meg nem szűnően. De ő többé nem felel, mintha számodra és számomra ugyanúgy bezárult volna egy ajtó és soha többé nem nyílna ki. Ostoba vagy ha úgy véled, hogy az a lány, az a barna hajú lány vissza fog térni. Vergődik a múltja és közötted. Te lehetnél a jövő, de az apró gyermek megmásíthatatlanul a múltjához köti. Vajon sejted, hogy miközben melletted alszik el barátként, asszonyként arra a másikra gondol? Vajon érzed, hogy ketté tudna szakadni ettől az érzéstől, és gyermekébe kapaszkodik, hogy egyik irányba se billenjen? Úgy a füledbe súgnám, úgy elmondanám, hogy feloldjam benned a kétségeket, de a haragod most még távol tart. Otthonod vendége vagyok, de nem a lelkedé. Az elméd birtokosa lehetnék, de nem a szívedé.Mégis látod, csak haloványan mosolyodom el, amikor arról tudakolsz, hogy ismerlek vajon? Nyilvánvalóan nem, de ezt nem fogom veled megosztani. Kétkedésben hagylak, halovány szikráját tudatodban, hogy talán ismerős lehetek, tán láttad már pillantásom egy sokkal kellemesebb, sokkal forróbb pillanatban, amikor tested ismerős muzsikát zengve merítkezett meg bennem. Ismerős vagyok már? Ezt lehelem belé az agyadba, ezt a hazug álomképet, melyet azért teszek, hogy némiképpen csillapítsam hangorkánod. Nem óhajtom idő előtt pusztán azért bevégezni ezt az oly régóta vágyott kis játékot, mert felvered a szomszédságot. Nincs kedvem ma éjjel vért ontani, olyanokét meg főleg nem akiknek itt és most nincs helyük.
Figyellek már egy ideje, tudom mire vagy képes, mire képes az a szunnyadó arab forróság benned, hogy mi mindenre vagy képes, ha szabadon engeded. Ellenállásod, távolságtartásod egészen feltüzel, és érezhető a levegővételemből, hogy egészen finoman megremegnek az ajkaim a gondolat alatt, hogy mi mindenre tudnám én használni ezt a szenvedélyt benned.
Elküldenél, a kezed a kilincsre simul, de te is tudod, ahogyan én is, hogy a kíváncsiságod itt fog tartani. Mert az, hogy otthonod emlegetem máris, látod máris megakasztja az elbocsátó mozdulatot. Ó tudtam én, mivel lehet az érdeklődésed felcsigázni, ahogyan azt is tudom mivel lehet ott tartani. A múltad az amelynek mételyében fuldokolsz és keresed azt aki kivezet onnan. De nem az a lány fog neked segíteni, hanem az én hűvös tenyerem mit arra a szilaj szívedre szorítanék, ha hagynád. Egyszerű lenne, hiszen mindig olyan egyszerű egy halandó létét elvenni, kiszívni belőle az utolsó szikráját is a dobbanó létnek, hagyni elnyaklani a porban és úgy tekintetni rá, mint ahogyan az emberek tekintenek a tányér szélén hagyott maradvány csontra. Vagy oly egyszerű lenne rádfeszülni, kihasználni számodra szinte láthatatlan gyorsaságom, és az élet végén belecseppenteni ajkaid közé a saját vérem, ébresztve ezáltal új tudatra, új életre, mit velem kell majd megosztanod. Teremtőddé válni, magamhoz láncolni, és ott járkálni az agyadban, az összes emlékedet elvenni, és magamnak megtartani, hogy többé semmi másra ne tudj gondolni csak a vérre, a mohóságra az éhségre és rám. Hát még mindig nem érted léted mily könnyű kis hanga szálon függ? Hát csillapodj végre, vagy én foglak elhallgattatni!
- No lám! Al-Qamar hercege udvariatlanul visszautasít egy italra szomjazó hölgyet!- jegyzem meg szinte sértetten, válaszra sem méltatva korábbi kifakadásod, vagy éppen kezdve bele, hogy mit is tudok én pontosan Rijádról. De látod, nem haragszom, hiszen nem hull le a gyűrű az ujjaimról, hogy magamat kell kiszolgálnom. Elsétálok. Könnyed, ruganyos léptekkel a távolabb álló szekrényhez, hol az italokat tartod. Tudom merre keressem, hiszen nem egyszer láttam miképpen markolja tenyered olyan kitartó fájdalommal a poharat és gurítod le egyik italt a másik után. Akkor is ilyen szenvedélyes vagy, csak akkor az nem nekem szól.Akkor annak szól, annak a barna nőnek, aki felé visszafogod a vallomásod. Mondd mitől félsz? A visszautasításától? Vagy attól, hogy pontosan meg tudja adni neked amire vágysz? Édes hercegem, ő nem tudja megadni….azért sem mert fogalma sincs mit kezdjen veled! Nekem viszont nagyon is van!Félig töltöm a poharat, egy jégdarabot dobva bele, majd kecses ujjaim közé emelve kezdek sétálni otthonod azon részébe, melyet eddig csak kívülről volt alkalmam látni. Látom, hogy az indulat cseppet sem csillapodik benned, ugyanakkor azt is látom, hogy félsz. Idáig érzem ezt a semmihez sem fogható füstös bűzt, mely a rettegést hordozza. A múltad...még mindig az átkozott múltad.
- Darby vagyok. De felesleges e név, hiszen te nem így ismersz, ugye, hercegem?- a mese, melyet elültetek a fejedben a közösen eltöltött éjszakáról csupán egy apróság, kellemetlen is lehetne az a hamis emlékkép, de látod még ebben is a kedved keresem.Még akkor is ha valótlan, ne tagadd, hogy ha megtörtént volna éppen olyan jól esett volna, mint így, hogy visszagondolsz rá.Liandra. Ostoba név tán, rögtönöztem. Így emlékezel rám, a tüllökkel beborított hálószobámra, honnan el lehetett látni az egész Dana sivatagig, a végtelen, egymásba kapaszkodó dűnékig.
Mennyire más itt minden. Az eső, amelynek városi mocska szinte elnyomja Rijád tiszta levegőjét. Látom, hogy a kilincset figyeled, és legszívesebben kipenderítenél, de azt is érezned kell, hogy finom ujjak érintik meg elmédet legbelül és kellemesen, nyugtatóan simogatják. Enyhülést hozok, mint a világnak az eső. Szelidítelek, és ringatlak gondolatban, közelebb araszolok, hogy egészen ott álljak melletted, hogy a sóhajtásom eljusson arcodig.
- Ne akarj többet, csak amit elérsz. Vagy ha többet akarsz akkor tudd a módját annak, hogyan érd el. Hogy mit tudok Rijádról? Annyit mindenképpen, hogy pokoli módon hiányzik, és azt is, hogy semmit nem gyűlöltél jobban annál, semmint, hogy valaha visszatérj. Hogy mit tudok még? Atyád bosszantó vérebeinek csaholását, akik el akarják érni, hogy a herceg visszatérjen a megérdemelt helyére. És azt is tudom te legszívesebben mit tennél….- közel hajolok hozzád, hangom a füledbe kúszik, egyenként csiklandozom át a hallójáratot. Fülcimpádon forró árnyékként ül meg a leheletem.
-...megölnéd mindegyiket!- ó ne tagadd, hogy legbelül, ha oda nézel, oda hol senki nem lát nincs benned e gyilkos indulat. Leküzdeni vágyod. Én segíthetek neked, felszabadíthatlak egy örök életre, oly hatalmat adhatok a kezedbe másokkal szemben, melyről tán álmodni sem mertél. És cserébe oly keveset várok...csak, hogy add meg magad nekem. Erővel elvehetném, de sosem voltam az a fajta, aki nem próbált meg játszani, nem próbált meg manipulálni amíg el nem érte célját.
- Khalid….neked ettől több jár, ezt te is érzed. Nem csupán erre születtél, miért hazudsz magadnak?- érintem meg vállad finoman, másik kezemben a pohárban az ital löttyen a kristályhoz. Hangom igézően lágy, közel furakodok a lelkedhez, ott kaparászok, hogy eressz közelebb, nyiss utat nekem! Most még kedves vagyok, most még finom és szinte perzselően gyengéd...ne hívd életre a vadat, mert annak súlyos következményei lehetnek.
Az ajtó felé vetek egy kósza pillantást, fejem megbiccen arra, majd újra rád nézek. Látom, hogy elgondolkodsz, a homlokod ráncai egyre mélyülnek, és mögötte elméd zakatolva keres igazolást a szavaimra.
- Ők nem hozzád tartoznak, ezt te is jól tudod. Álomképet kergetsz, amelyet soha nem fogsz elérni. Én azonban valami egészen mást kínálok neked. Ha hagyod….- el akarom hitetni veled, hogy van választási lehetőséged, hogy nem fogok az engedélyed nélkül tenni semmit. Tulajdonképpen van is még benne némi igazság, hiszen mi végre az egész, ha dacolnál velem az öröklétben? Hirtelen mozdul kezem és éppen nyíló ajkaidra simítom. Finoman érinti mutató ujjam ajkad felső ívét. Elsimítom rajta a csendet.
- Csssss….csak csendesen, hercegem! Ne csapj zajt!- különben nekem kell csendre intselek. Ugye ezt te sem akarod?



|| xx ||xx  ||
▲▼
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Május 13, 2018 11:08 am
Ugrás egy másik oldalra

850 \ Bad Boys / ezúton sem lett az igazi 27
A csendet a kopogó szellem töri meg, az eső, mely oly’ ártatlanul zuhan alá akár a reggeli Nap kél. Pedig tudja ám mind, az eső közel sem olyan ártatlan, mint láttatni hagyja magát. Az ismeretlen letaglóz és idegességem fokozódik mikor Taylor kilép az ajtón. Talán még egészen elviselhető maradt volna a helyzet amennyiben a helyiségben marad ismerős arc. De így a teljes magányba kapaszkodhatok csupán. Érzéseimet pedig nem vetem véka alá, miszerint jelenléted kételyeket kelt bennem.  
Valahol rettegtem apám szavaitól, máshol pedig csalódottnak éreztem magamat. Mindig Ő volt a példaképem, akit majd egyszer követhetek. De abban a pillanatban úgy éreztem, soha többé nem óhajtom látni. Nem vágytam vissza, nem féltem haragjától, egyenest gyűlöltem azért ahogy hagyta, hogy elváljék utunk. S habár ez így volt, Taylorben mégis legszívesebben apámat láttam. Jól tudom, Taylornek vannak titkai előttem, amikről nem tudok, amint apámnak is voltak mindig, de mégis apró szikráját láttam annak, midőn megnyílunk majdan egymásnak, egyszer biztosan. Egyszer majd olyan közel leszünk egymáshoz, akár a parázs és a tűz, s nem lesz akkora gát, mint ég és föld. Egykor majd lehet bajtárs és szerető asszony. De ezt a szikrát elhalványulni hallom, amint a bejárati ajtó üresen koppan a keretében és rám szegezed méreggel átitatott pillantásaidat. Nem igazán a szemeid miatt történik mindez, sokkal inkább a természetességedtől. Amint úgy szól szád, mint ismerősé sohasem. A kanapé meggyötört szerkezete meg is reccsen amint megszakad súlyomtól és szinte felugrok a személyes mondataidra. Mintha ismernél, mintha tudnád ki is vagyok valójában, de ez mégis, hogy is lehetne lehetséges. Én nem ismerlek, talán egy rajongó vagy a múltamból, amit oly’ helyeslőn felejtenék? Mégis emlékeztetsz, a felismerés pedig mélyen mar húsomba, akár egy héja madár. Homlokomat pedig amint ráncolom, szemöldökeim úgy válnak méreg fogú kígyókká. Fel is mordulok a hatás kedvéért és rögtön szorítanám meg csuklódat, de jól ismerem már magamat, nem lenne megállás, ha hozzád érnék és ezt tán’ te is jól tudod. Ezért egy sokkal bántóbb dologgal illetlek, átnézve rajtad szegezem szemeimet a falon csüngő képre és csak aztán nyitom szóra szám. – Ismerjük mi egymást egyáltalán? – Hangom csakúgy csípős, mint amilyen hangulattal sötét íriszeim kecsegtetnek. Elsétálok melletted az ajtóhoz és a kilincsre fektetem tenyeremet. – Mert amennyiben nem, ha meg bocsájtasz, valami egészen fontosat zavartál meg. – Hogy mit is? Magam sem tudom biztosra, fogalmam sincsen, hogy ha nem lép közbe egyáltalán lépes lettem volna-e szerelmet vallani egy olyan nőnek, mint Taylor. Ő sokkal másabb, mint akikkel valaha találkoztam akár Rijádban, akár itt, Mystic Fallsban. Merően más, annyival lágyabb és gondoskodóbb. Mindenekelőtt pedig nem rideg, habár távolságtartó még több év távlatából is. Ez kissé bánt, de az áldozatot talán megérné.    
Hirtelen felindulásból felröhögök és elengedem a kilincset. Most aztán felkeltette az érdeklődésemet még a végén maradok. – Mit tudsz Rijádról? – Hogy hiányzik-e? Néha napján, kicsit, de nem nagyon. Nem maradt már ott semmi, ami visszahúzna. Sikeresen elintéztem még mielőtt eljöttem volna. Valahányszor Szaúd-Arábiára gondolom, összeszorul a szívem. Mi mindent hagytam hátra egy normális, élhető jövő érdekében. Feladtam hercegi mivoltomat, aminek szerte a világhálón következménye lett. „A szaúdi herceg megszökött otthonából, megüresedett a királyi szék az al-Qamar családban.” Undorító mennyi híg levet enged meg magának a média, amint teljes mértékben fogja magát és áskálódik mások életében. Nem csodálnám azt sem, ha idáig követtek volna, hogy még több marhasággal áraszthassák el az internethálót. A naplemente pedig csakúgy csodás itt is, csak nem annyira silány a környezet. A sivatag messze, de ehhez már maximálisan hozzászoktam. Itt pedig van miért maradnom, a munkám biztosítja nekem a helyet. Hogy végre megdolgozok azért, amim van, nincs minden megadatva, de küzdök azért, amim van.  
Felvonom szemöldökömet, midőn eszem ágában sincsen megkínálgatni. Tudni akarom mégis miért van itt, vagy hogy kicsoda is valójában. Addig bizony nem leszek vendégszerető házigazda. - Ki vagy és mi dolgod itt? Mi olyan átkozott fontos, hogy ide kellett jönnöd?! Az utóbbi mondatomat üvöltöm, cseppet sem érdekel ezúttal, ha jön egy kis csekk, vagy ne adja Allah, a rendőrség, hogy feljelentettek csendháborításért. Mindez nem érdekel, mert már képtelen vagyok türtőztetni magamat. Legszívesebben tombolnék, törnék, zúznék és minden szarságot a fejéhez vágnék, ami csak kötődik a sivataghoz. Fel s alá kezdek járkálni idegességemben és hol az ajtó kilincsére bámulok, hol pedig a silány időt nézem az ablakon át. Egy pillanatra még az is keresztül szalad a fejemen, vajon mi lenne helyesebb, kiugrani az ablakon és szörnyet halni, vagy eliszkolni a lépcsőházon át? Mivel azzal bőven tisztában vagyok, hogy nem igazán vagyok kíváncsi arra, amit mondani óhajt. A kérdések, amiket pedig feltettem olyan dolgokra deríthetnek fényt, amit talán képtelen volnék elviselni. Ha valóban tud egy s mást Rijádról az sem kizárt, hogy egyenesen onnan jött, talán odahaza történt valami, én pedig a lehető leggorombább voltam vele. De ez tulajdonképpen mit is számít már? Semmit sem, amit tettem, amit mondtam, az már mind megtörtént és visszafordítani nem lehet. Bocsánatot pedig nem fogok kérni, az egyetlen talán, amit apámtól örököltem, az a felülmúlhatatlan makacsságom és önbecsülésem. Egyiken sem hagyom, hogy csorba essen, én, a nagy Khalid bin Jamal Al-Qamar, biztos nem kérek bocsánatot. Annyira idegenné vált mára már ez a név, mintha egy szellem volna, sosem létezett, mégis visszajár kisérteni.
Darby && Khalid
: : : : : : : : : : : : : : : : : : : : : : : : : : : : : : :

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Május 10, 2018 7:15 pm
Ugrás egy másik oldalra



To Khalid

Az éjszakába temetkezve loholok hozzád, nem várt vendégként fogok küszöbödnél toporogni. Nem ismersz engem, minden bizonnyal meglepetten fogadod majd érkeztem. De én már megengedem magamnak a tudatot, hogy ismerősként köszöntselek. Másra számítasz, de ők ma nem jöhetnek. Az ajtó nyitódása, az én érkezésemmel kecsegtet, ám nem hatolhatok beljebb hajlékodba amíg erre engedélyt nem adsz. Ó kérlek ne légy kínzóm, engedd, hogy dobogó szíved, emberi bőröd oly ellenállhatatlan ritmusát közelebbről érezhessem.
Egy ideje már a nyomodban vagyok, egy ideje már figyellek a kórházban, ahogyan életeket segítesz a világra. Kíváncsisággal vegyes izgatottsággal lesem a kezed között éppen csak felsíró életeket, látom szemedben a meghatottságot, vagy éppen a büszkeséget, hogy részese lehetsz ennek. Bár elmondhatnám, hogy ugyanazt csináljuk mindketten, csak talán az enyémet sokan ridegnek és sötétnek érzik, meg nem engedhetőnek. Holott a legtöbb esetben én többet nyújtok puszta létezésénél. Te az elmúlást simítod a gyermekek bőrébe, én az igézetet az enyéimbe. Én ott maradok velük mint egy elkárhozott anya, aki örökkön kínálja kebleit táplálékul melyből rubintját cseppenti ajkuk közé a vérnek, miközben te csak éppen el tudod indítani, éppen le tudod csillapítani, épp csak bele tudod lehelni a kezdődő létet, mely magában hordozza egyúttal az elmúlást is. Tudod mi keltette fel mégis a figyelmem, mi az ami miatt ma itt vagyok, mi az ami hozzád hajt a vad csókokkal kecsegtető éjszakám helyett? A szemeidben fürdőző harag, a gyilkos indulat, amely ott munkál benned, valahányszor emlékeidben felbugyog a múlt egy-egy fekélyes sebe, és nem vagy képes gyógyítani. Ó látom én, hogyan romlasz és pusztulsz legbelül, miközben eszement módon akarsz kapaszkodni valami reménybe, valamibe amely elhiteti veled, hogy érdemes volt magad mögött hagyni otthonod. Érzem a bőrödben lüktetve a sivatag forró homokjának keserű zamatát, érzem a vad és forró éjszakák megannyi izzadságcseppjét, melyben parázna és bódító tetteid közepette semmi másra nem tudtál gondolni csak a nők öleinek húsára, mi befogad és magába zár, nem ereszt és elmélyedve benne megadod magad a végtelen beteljesülésnek. Látom, hogy ez a düh, ez a soha véget nem érő gyilkos indulat az ami meghatároz téged, de folyamatosan elnyomod. Érzem ezt, érzem az utolsó pórusomban is, és úgy vonz engem mint megvadult lepkét a himbálózó lámpaernyő hamis fénye. Lábnyomaidba lépek hetek óta, a levegőben hagyott arcvizedben fürdök meg reggelente, az éjszakában lesem ablakod, hogy utat találjak hozzád, hogy valami módon magamhoz kösselek. Kell a haragod és kell a reményed. Hinni akarom, hogy nem pusztán én látlak különlegesnek, hanem az is vagy.
Az élet aztán, melyet annyira istenítetek ti halandók, a kezemre játszott téged. Láttam ki az aki minduntalan elgyengít, ki az akire sötét szembogaraid oly féltőn vetülnek, és nem volt nehéz rájönnöm, hogy nem pusztán egy áldott gyermeki lét és egy asszony sorsa foglalkoztat, sokkal inkább egy sötét titok mit rejtegettek. A gyermekből csak úgy árad a bundások nyomasztóan rothadó hús szaga, az átok ott lappang benne legbelül, és folyamatosan, egyre jobban emészti, hogy ellenálljon, ha eljön az idő. Kiváltatlan szunnyad egészen addig a pillanatig amíg nem lesz valaki, aki majdan ráveszi az egykor volt apró ujjakat egy élet elvételére. Ezért adod hát nekik a létet, hogy aztán gyilkosokká váljanak? Én legalább bevallom az igazat, te azonban soha nem tudhatod. Mondd, nem gyötör a bűntudat, hogy talán egy magamfajta kéklő, és ártatlan szemeibe pillantva nem fedezed fel benne majd kivé válhat idővel? Cafka mosolyt csal arcomra a tudat, és a felismerés, innen pedig csupán annyi a dolgom, hogy az asszony szíve által jussak el a tiédhez. Láttam őt amidőn boldogtalan rezdültek feléd a pillái, láttam, hogy mily buja gondolat fészkelte magát a lelkébe valahányszor rád tekint, valahányszor úgy sétál el melletted, hogy hazugságként ezerszer is azt mantrázza, hogy pusztán barátok vagytok. Ó nem vagytok azok, számára már biztosan nem. Vajon mit fogsz mondani, mi lesz az első szavad amidőn a nő ezen titkát felfedem majd előtted? Látni akarom, ahogyan egyre jobban elsüllyedsz a felismerésben és a tehetetlen vergődésben, hogy miképpen is szerezd meg! Hiszen nem csak a szívére vágyódsz, ó valld csak be! Ti férfiak soha nem a lelketekkel gondolkodtok először. Vágyakoztok, akartok és kívántok, miközben elméteket megmérgezi az asszonyi test csodálatos gyönyörű volta.Akarod őt, azóta a nap óta, hogy megpillantottad, miközben küzdelmet folytatsz a múltad sötét árnyaival és az elnyomni vágyott gondolatiddal. Hiszen mi végre fogadtad otthonodba? Mi végre próbálsz gondoskodni róla? Puszta jócselekedet? Igen, ezzel áltatod magad. Ostoba vagy! De majd én segítek, én majd enyhülést hozok a számodra, hogy aztán ha eljön az idő szitkozódva és átkozódva kérd, hogy jöjjek el újra és segítsek, mert belepusztulsz. Az ő illatát fogod érezni rajtam, a bűverőmmel elhitetem veled, hogy őt öleled, midőn már nem marad semmi más abban a kietlen sivatagodban, melyet magaddal vonszoltál onnan messziről. Mint egy gyönyörű arab telivér úgy ágaskodsz, úgy nyerítesz nyüszítve, és tőlem várod, hogy betörjelek. Ó nem is kell sokáig várnod, hiszen itt vagyok. Itt vagyok végre, és egy ideje már figyelem mi történik. A bizonytalan asszony beszélni szeretne veled. Alapvető hidegvéred, melyre oly büszke vagy, szinte azonnal cserben hagy. Várod őt, de mégsem jön, az ajtó nem nyílik, nem lép be rajta. Én vagyok aki megzavarja abban, hogy elmondhassa amit szeretne. Menne és maradna egyszerre, de én majd segítek neki. Kopogásom még csak ő hallja, ahogyan suttogó bűvölésem is csak hozzá jut el. Mívesen hegyesre manikűrözött vörös karmaim finoman, szinte cirógatón simítják végig az aprócska gyermek puha haját. Milyen finom lehet a húsa. Friss és romlatlan! De nem vagyok szörnyeteg, ne hidd, bár egyszerűbb dolgom lenne, ha ezt el tudnám hitetni veled. Ám nem miattuk jöttem, illetve csupán részben. Az asszony kíváncsi tekintettel néz rám de a következő másodpercben kimondja a varázsszót, a meghívást, mellyel végül átléphetem otthonotok küszöbét. Téged kereslek, szinte alig hallhatóan rebegem neki, miközben arról beszélek, hogy ismerjük egymást még régről. Kollégák vagyunk, mondom neki szemtelenül egyszerű mosollyal és az arcán az örömmel vegyes felismerés ver tanyát. A szoba felé vezet, amelyben rá várakozol, ám ő csak egyetlen másodpercre érkezik. Hallom ahogyan köszöntöd, ahogyan szinte kiszakad tested a kanapé vonzásából, ahogyan egy kisfiú lelkesedésével várod a folytatást, ám az nem tőle érkezik. A nő lesüti szemeit, és gyermekével a karján odább áll, engedve nekem helyet, hogy mögötte mint megszülető varázslat megérkezzek a szobába.
- Dr Quamar. Milyen nagy öröm önt újra látni!- elegáns hazugság úgy gurul le ajkaimról, mintha könnyed gyöngyöket görgetnék rajta. Tán hiszed is meg nem is, hogy ismerlek, de a nő, ez a szép barna hajú szépség nem időzik tovább, nem várja meg, hogy mi lesz találkozásunk folytatása. Azt mondja, hogy majd visszajön később és megbeszélitek amit akartatok. Vajon tudod, hogy el akart hagyni? Óóóó hiszen nem sejtetted! Azt gondoltad, hogy ma végre eljön a nap, ma végre nyílt lapokkal játszhattok. Ő menni akart volna, miközben te egy tétova vallomásra készültél. Az ajtó záródik mögötte és a gyermeke mögött és kettesben maradunk. Hallom midőn a bejárati ajtó is koppanva zárul mögötte. A csomagjai még a szobájában, de azt hiszem te ezt még nem tudod. Rengeteg mindent kellene mondanom neked, de még nem sietünk annyira, ugye nem? Kíváncsian figyelsz, próbálod látom a fejedben összerakni, hogy mégis mi végre a mi ismeretségünk, de én nem segítek, csak állok még egy darabig mosolyogva és szemlélve a helyet, melyet eddig csupán a zárt ablakon át láthattam. A kopottas hatású bútorok, és a remek ízlésről tanuskodó kissé keleties beütés egészen felvillanyoz. Stílusos vagy Drágám, ez tetszik! Elégedetten forgatom a fejem, majd határozottabban lépek beljebb anélkül, hogy erre külön kértél volna. Állsz ott, kisfiús sértődöttséggel és még mindig értetlenül figyeled az egész jelenetet. Nem oldom fel neked. Még nem. Játszadozni akarok veled, hiszen mi értelme az egésznek enélkül, mi értelme lenne, ha nem próbálnék meg hozzád hazugságaim édes örvénye nélkül eljutni?
- Nem hiányzik időnként a rijádi naplemente?- emelem meg fejem, vörösarany színben játszó rúzsozott ajkaimon megcsillan a fény. Homokszín, könnyed nyári ruhám fodrai körültáncolják a testem ahogyan beljebb lépve feléd indulok. Mintha két lábon járna előtte a sivatag. Hiányzik? Vagy mindenáron magad mögött akarod hagyni? Ó lehet, de tudod Szívem, a múltja elől tökéletesen senki nem futhat el. Még az én szívtelen testem is beleroppan, ha valahol felcsendül a skót duda hangja.
Fekete hajam gonosz sötétséggel omlok le a vállamra, csupán egy apró fehér virágot tűztem bele. Ismerős? Az lehet hiszen nem sok helyen nő belőle, többek között ott ahonnan annyira futni akartál. Látod, megtisztellek azzal, hogy emlékeztetlek ki is vagy valójában. Én tudom, ott kutakodom a fejedben, látom az emlékeidet, de most még kedves és kegyes vagyok, nem fordítom ellened. Vonszolom magam után a rózsa illatot, a parfümöm aromáját, melyet annyira imádok, és amely más valaki gyönyörét hordozza minduntalan, emlékeztetve a láncra amelyet rajta tartok. Ahogyan veled is lehetne. Közel lépek hozzád, érzem ahogyan a levegő egyre gyorsabban távozik a tüdődből. Egyszerre vagy indulatos és kíváncsi és egyszerre akarod tudni én ki lehetek.
- Egy itallal nem akarnál esetleg megkínálni?- sugalmazhatnék, táncolhatnék a fejedben is akár, rángathatnálak mint egy bábot, de nem akarom. Most még élvezni akarom a szabad akaratod gyönyörűségét.Azt akarom, hogy a vágyaid úgy ébredjenek fel, hogy még csak hozzád sem értem. Sem kívül, sem belül.


|| xx ||xx  ||
▲▼
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Május 05, 2018 12:03 pm
Ugrás egy másik oldalra

667 \ LM3ALLEM / remélem tetszik 27
Majd' tíz évvel ezelőtt, mikor elhagytam Rijádot, tudtam hogy ez az elhatározásom sorsdöntő lesz. Amint abban nem is reménykedtem, hogy majd teljes körű életet kezdhetek. Nem célszerűen óhajtottam volna egyedül maradni, hanem éreztem, amint időre van szükségem. Időre, hogy összeszedjem kicsiny darabkáimat, majd egyesével összeragasztgatva kezdjek új életet. Új szerepkőr, karrier kiépítés és majd csak aztán az emberi kapcsolatok. De sokkal nehezebb volt az egyedüllét mint gondoltam. Nem számíthattam senkire és nem volt velem olyan akivel megbeszélhettem volna a kételyeimet. Fájt egyedül lenni, fájt, hogy honvágyam van, hogy sűrű gondolkodás közt sem voltam képes kiverni a fejemből Rijádot vagy éppen apám szavait. „Ha most kisétálsz azon az ajtón, Allahra mondom, megöllek ha meglátlak.” Nyilalló fájdalmat okozott nekem s ledöbbentem, sosem hallottam még ennyire kifordulni magából. Hogy valaki Allahra esküsszön fel egy gyilkosság kapcsán..elszomorító.

De mégis a legnehezebb időkben sem hagyott el engemet és társaságot küldött romladozó életembe. Nem is igazán társaságot, megváltást, hogy érezhessem, nem vagyok egyedül. Mióta csak szívességet tett nekem Taylor, kötelességemnek éreztem viszonozni, habár talán sosem fogom tudni. Az hogy itt lakhat Liammel, semmi ahhoz képest amit tett értem. Nem csak munkát biztosított nekem, de örömöt vitt a mindennapjaimba fiával és saját jelenlétével. Mindennap felkelni és reggelinél látni őket felért egy családdal, talán egy olyan családdal amit elszalasztottam, ami elől oly' annyira menekültem. De miről is beszélek, sok évvel ezelőtt volt, fiatal voltam és a hátam közepére sem kívántam egy olyan feleséget akit még csak nem is szeretek. Kevesebb volt, mint közömbös, de ezt itt nem érzem, Sőt! Az évek alatt annyira hozzám nőttek, hogy mindkettőjükért tűzbe tenném kezeimet. Ahogy Liam rám néz, mintha a második apukája lennék, talán az ő szempontjából ez mélyebb is, habár az is megeshet, csak én kombinálok. Hogy miért? Mert köztudott, hogy egy anyuka szívéhez, lelkéhez gyermekén át vezet az út. Mégis hogyan lenne bárkinek esélye ha még a gyermek sem fogadja el? Taylor pedig nekem már évek óta több mint lakótárs, vagy barát. Eleinte tiszteltem, azért amit véghez vitt, amint erős maradt, vagy ahogy világra hozta fiát otthonában. De évek sorozatai alapján ez átalakult, több lett mint tisztelet s habár ez sosem vallanám talán be, de a szívembe lopta magát s onnan kitörölni már nem igen lehet. Akit megpróbáltam, az súlyos nyomot hagyott, úgy is nevezik, ürességet. Talán ezért nem is hagyok már hátra senkit, mert az érzéseimért én felelek, de a szívemért nem.

Kitekintek az ablakon, min folydogálnak az esőnek gondterhes cseppjei, elhomályosítva a kilátást. Mégis kilátok az utcára, ami már csendes így a késő délutáni órákra. Beleborzongok az eső láttán, mintha magam is kint állnék, áznék és várnék. Gondokkal átitatott gondolatok furakodnak elmémben amint végig futtatom az elmúlt napok eseményeit, mondandóit. Aggódok, hogy amiről ma szeretne beszélni Taylor, annak én a legkevésbé sem fogok örülni. Akaratlanul is azon agyalok, vajon mi lesz a téma. Liam? Mi? Vagy esetleg az állás? Képtelen vagyok tisztán gondolkodni, így meg dörzsölőm fájó szemeimet, mik idő közben belegémberedtek a kültéri látványba. Zsebre vágom kezeimet úgy fordulok valamivel beljebb. Az ajtót pásztázom szemeimmel várva, hogy nyíljon és belépjen rajta az imént említett nő. „A nők annyira fárasztóak, hogy multivitamint kell szedni mellettük.” Most valahogy magamat érzem fárasztónak, nem is, inkább gyereknek. Úgy áhítozok erre a csevegésre mint egy kisgyerek a nyalókára. Édességet látva, rávetődve. Éppen ezért sokszor már nem értem magamat, nem tudom mit miért teszek. Van hogy elveszek a tekintetében, máskor pedig atyai szigorral tekintek szemei közé. De most? Rettegek és ez kiül az arcomra is.
Hallom a halk lépteket odaátról, így a kanapéhoz lépek és elhelyezkedek rajta. Megpróbálom nyugodtnak látszani és habár nem erényem a hazugság, de testbeszédemmel igyekszem majd eltakarni félelmemet. Ám kudarcba fullad minden amikor belép a bejárati ajtón Liammel. Felpattanok és szemeim is tágra nyílnak. Köpni-nyelni nem tudok, keresem a szavakat, hogy illendően köszönjek de ezidáig sem voltam képes megszokni, hogy itt minden másabb. - Isten hozott benneteket - Aprót sóhajtva mosolyt erőltetek magamra, de érzem amint verejtékezni kezd a tarkóm így oda is emelem tenyeremet, hogy letöröljem. Mindeközben mosolyom is lelankad és durcás kisfiúra hasonlítva ülök vissza a kanapéra.
Darby && Khalid
: : : : : : : : : : : : : : : : : : : : : : : : : : : : : : :



A hozzászólást Khalid Qamar összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Május 10, 2018 7:51 pm-kor.
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Khalid és Taylor otthona

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Mystic Falls :: Lakónegyed :: Bérlakások
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Szomb. Dec. 15, 2018 5:27 pm
Hétf. Dec. 10, 2018 12:09 pm
Pént. Nov. 30, 2018 1:01 pm
Pént. Nov. 30, 2018 12:45 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 11 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
4
8
vámpír •
7
12
ősi vámpírok •
2
4
Vadászok •
1
4
Boszi / mágus
10
3
Vérfarkas •
5
9
hibrid •
2
1
vámpírboszi •
6
4
Animágus •
0
3
dhámpír •
4
2
tündér •
2
1
Farkasboszi •
2
1
druida •
1
3