Share | 

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
MF-Seattle
Hobbi & foglalkozás :
Reklámcég vezető



A poszt írója Darby Loghan
Elküldésének ideje Kedd Május 22, 2018 10:45 pm
Ugrás egy másik oldalra



To Sebastian


Az igazi gyönyörbe egy kicsit mindenki belepusztul. Mert az igazi gyönyör fájdalmas.Nem tudnál addig élni, hogy ezt tompítani legyen képes bármi.Tudom, hogy mit vársz tőlem, azt is tudom, hogy pontosan ugyanezt akarom én is. Mégis kérdezed, talán ezerszer is önmagadtól, hogy miért nem kaphatod meg? Hogy mi végre a kegyetlenség, a szinte unalomba fulladó fokozott vágyakozás.Tudod Drágám, az egészben talán pontosan az a legbosszantóbb, hogy magam sem tudom a választ. Több mint egy évszázada fuldoklom ebbe az egészbe, és azt gondolom, hogy ha másokba elültetem a szenvedést, legalább egy kicsit ami bennem van azóta a hajnal óta, akkor legalább tompulni fog. De ennyi idő után sem tompult. Senki nem mondta el nekem sem, hogy az öröklétbe mindenki egy kicsit valóban beledöglik ezerszer is akár, hogy az öröklét nem csupán az élvezetek mértéktelen halmozása, hanem önmagunk kifacsarása addig a pontig, amikor már nyüszítve vágyódik a halálra. Egy ideig. Aztán rádöbbenünk, hogy kell nekünk, mert pontosan ez a fájdalom tart életben, ez a fájdalom az amit minden teremtményben elültetünk, mint valami rohadék vírus, ami nem képes kipusztulni. Mi magunk vagyunk a ragály, az olyanok mint én, akik nem kérték ezt az egészet és megkapták. Te sem kérted. Én vettem el, mert kellettél nekem. Pusztítón akartalak, és nem számított mit és mennyire áldozok fel érted.Még akár téged magadat is. Embernek egyszerűen gyönyörű voltál és kívánatos, és annyira gyötrően hasonló. A szenvedélyed, melynek szagát minden alkalommal elvonszoltad előttem mint valami vörös és ingerlő kendőt, hogy egy idő után már nem tudtam neki ellenállni.Mondd, miért kellett neked egyáltalán a közelembe jönnöd, miért kellett a testvéred után kutatnod, miért kellett belépned a birtokomra? Miért kellett egyáltalán megszületned? Annyiszor tettem már fel magamnak ezeket a kérdéseket, mióta olyan lehengerlően erőszakosan átváltoztattalak, és az igazat megvallva egy idő után már nem érdekelt. Egy idő után már az sem érdekelt, hogy ellenállsz, az sem érdekelt, hogy legszívesebben elpusztítottál volna, hogy legszívesebben lángoló csontjaim felett jártál volna örömtáncot, miközben az ég felé üvöltöd mardosó hiányomat. Mert mi, Édesem, mi egymás nélkül elhullunk, mint az űzött vad, melyet egy idő után már nem kerget senki, de zihálva is keresi mindenkiben az ellenséget, míg aztán a rémület és a keserű magány pusztítja el.Én éppen úgy a te prédád lettem az idők során, ahogyan te az enyém. Hogy ez mégis miképpen alakult így, hogy mikor engedtem el a kezemből az irányítást? Ó nem engedtem el, csupán egy időre teret adtam neked, és gyönyörködtem abban amivé váltál. A feketeség, a pusztulás behálózott, és csak néha, nagy ritkán láttam még vergődni alatta az embert, aki érezni vágyott, szeretni, akarni, csak egy kicsi szeletet abból aki volt. De én önző szuka vagyok, ezt is tudod és még ezeket is magamnak akartam. Évszázados játékaink során hagytam, hogy előmásszon belőled az egykorvolt gyarló, és olyankor én is ugyanezt tettem.Tudtunk kicsit emberek lenni, de minden alkalommal rántottam egyet rajtad és visszahúztalak a lelketlen semmibe, magammal.
Darabokra szedlek, mielőtt egyáltalán a lehetőséget megadom pusztító együttlétünkre, mert tudom, hogy megint engedni fogok, egy kicsit mindig...hiszen látni akarom a határaidat. Mennyire tudsz engem kívánni, és én mennyire fulladok bele abba az egész kínkeserves akaratba, hogy egyszer végre ne az én feltételeim szerint játszunk. Merj végre az lenni, akivé az évek emeltek mellettem. Büszke és önérzetes, akaratos és uralkodó. Meghajolva akarnék csúszni előtted a porban, miközben véresre marva kapaszkodnék a bokádba, követelve, hogy add vissza a hatalmam. A húsomig hatol minden másodperc, amit nélküled töltök...és miközben ezt érzem, kifelé a hűvös és számító ribanc álcájában tetszelgek. Tépd szét Édes a maszkot, ujjaid szakítsák le rólam ezt az igaz sem volt maskarát, és láss meg végre engem mögötte! Kínozlak és gyötörlek, és szinte hallom összecsikorduló fogaidat, ahogyan nektár után vágyakoznak, elmerülve ölembe szinte szárazra innád minden cseppemet, akár az éltető forrást.
Ilyen felvezetés után tudom mit vársz tőlem, tudom, hogy tested szinte már begyakorolva minden rezdüléssel felkészül a fájdalomra, és azt is tudom, hogy ha végre elmerülsz bennem megszűnik körülötted minden. A puszta hús lesz, a ránduló izmok, a párába fuldokló, egymás ajka közé lehelt néma sóhajok, ahogyan megfeszülve rád szorítom magam, és úgy foglak a végtelenségig magam alá temetni. Mert én éppen úgy, ahogyan te pontosan tudom, hogy abban a pillanatban, ott...amikor már nem foglalkozunk létünk végtelenségével, amikor oly sebezhetőek vagyunk, a tekintetemmel neked adom az egész világmindenséget, amelyben csillagok születnek és halnak el...éppen úgy ahogyan mi ketten.
Fájdalmat vársz, és azt is kapsz, és lehetőséget a választásra. Kivárok feletted. Csípőm tekereg, táncot jár, amig válaszolni készülsz. Ajkaim elnyílón, némán üzennek, mosolyom szinte kárörvendően szerelmes. Szinte.
Nem jön felelet, csak egy ördögien kívánatos vigyor, melyet egy mozdulattal törölnék le, és már nyúlok érted, hogy ujjaim az ajkaid közé feszítsem, nyelved simítanám, szóra ingerelném, de ujjaid birtoklón futnak fürtjeim közé. Sikít minden porcikám, hogy húzz magadra, tedd meg, légy engedetlen, hogy esélyt adj arra, hogy büntetni tudjalak. Vedd el a fájdalmam Édes, hát nem látod, hogy beledöglök abba, hogy fájdalmat okozok neked?
Erővel feszülsz nekem, tested szinte magával sodor, ahogyan rántasz rajtam egyet. Fejem nyaklik egyet, ha nem tartasz meg, szinte másodpercek alatt lehullanék. Ösztöneim cserben hagynak. Mondanám, hogy ostoba vagy, hogy rohadj meg, hogy menj a francba, hogy gyere és őrjíts tovább, hogy hatolj végre belém, hogy meg ne merd tenni...magamnak mondok ellent folyamatosan, de nem tudok már szólni. Csókod rámfeszül, szinte maga alá temet, és beleolvadok, mint a nap fénye alatt szétterülő porhó.Tenyered mint élő és rejtetten erőszakos legyező terül a fenekem fölé, érzem a sürgető akaratot, hogy végre engedjek neked. Nyelvem vadul tör utat magának, és ha nem eresztesz, ha ellenállsz, akkor a fogaimmal is átverekedem magam, ha kell a véreden át is, de ott akarok lenni, én is benned, ne tagadd meg tőlem tovább! Elég volt, Édesem! Szinte érzem az évszázadok alatt egymásba lehelt emlékeinket, megannyi szenvedéssel, és gyönyörrel telt boldog pillanatunkat, az egyszerű és eseménytelen hétköznapok dohos pince szagát, a bor mámorát, az asszonyos illatos vérének áradatát, a férfiak vágytól füstös rubint cseppjeit. Mi mindent megosztottunk és mindent el is vettünk a másikból, mégsem vagyunk soha elégedettek.
Elszakadok ajkaidtól, tekintetem szinte éget amikor végül lassan egy újabb körző mozdulatot tesz a csípőm, ezúttal közelebb ágaskodó vágyadhoz. Nedvessége súrolja a tetejét, egy másodpercre szinte össze is érünk.
- Engedetlen Dög vagy!- hangom rekedt, mély és szinte alig tudok megszólalni, mert ahogyan te, én is szenvedek ebben az egészben, mégis csinálom. Újabb körzés a csípőmmel, ezúttal még lentebb, már félig rád is csúsztam. Érzed a forróságot? Érzed, hogy semmi mást nem akarok ebben a pillanatban csak azt, hogy tövig belém mártsd magad, hogy úgy dugj meg, hogy levegőt se tudjak venni?
- Engedetlen és kívánatos….gyűlöllek, Sebastian Lumer!- úgy mondom mindezt, mintha éppen a legszebb vallomást súgnám a füledbe. Kegyetlen könnyedén várakozik a másodperc, az a másodperc, amely végül bevégzi az utolsó mozdulatot, amellyel testem immáron teljes súlyával ereszkedik rád, hogy ott legyél bennem, ott mélyen, ahova ilyen módon egyedül te kerülsz. Mert vannak mások, ó hogyne lennének, de mindig te maradsz az én leggyönyörűbb és legbecsesebb teremtményem.
Ahogyan mondtam, tudom, hogy mit vársz tőlem, vagy mire számítasz. De most valami egészen mást kapsz.Szemeimet egy másodpercre behunyom, hogy aztán kinyitva azokat cinkosan kacsintsak rád, majd taszítsak egyet eggyé olvadt kettősünkön és a szoba másik felében lévő, bársonytapétával bevont falra préseljem magunkat. Nevetve rándulok egyet rajtad, kacagva hányunk fittyet a gravitációra.
Kezem mozdul, és miközben egy másodpercre sem törik meg táncom, altestem mint életre kelt hullám közrefog és elringat téged, forrósága akár az asszonyi öl lávafolyama beterít téged két tenyerem közé veszem az arcodat, és nézlek. Nyelvem ajkaidat simítja végig, szinte kínzó lassúsággal. Morranásaidra halk sóhajommal felelek. Mintha ez itt és most valami különleges lenne, ha nem szennyezné az egészet be különös kegyetlenséggel felvezetett előjátékunk. De nem is én lennék, ha erre a pontra csak úgy egyszerűen jutottunk volna el.Fogaimmal most még gyengéden harapdálom az arcodat, a bőröd zamata egészen megrészegít.Beleengedem a fejem a vállgödrödbe, és kezemet levezetve az arcodról megkapaszkodom a vállaidba. A forró levegőmet egymás után, szinte ritmusosan fújom a bőrödre.Mozgásom ritmusa változik. Akárha egy könnyed tangó lenne, amelynek gyorsuló és lassuló ütemei váltakoznának.Még nem adom át az irányítást, azt el kell venned. Nem nézek rád, nem emelem fel a fejem, csak a hangomat hallod.Kezeim újra mozdulnak, és miközben a fejemet felemelem eleddig pihentetőn mellkasodról, a két tenyeremmel határozottan takarom el szemeidet.
- Láss úgy, ahogyan eddig még nem láttál!- súgom halkan, és csípőm oly erővel tolom neked, hogy egész altestemben érzem elterülő vágyadat, melynek keménysége és akarta szinte legbelül ver visszhangot, és követeli, hogy még többet adjak magamból. Ajkaid közé marok, úgy rágom és csókolom felváltva őket, mintha soha az életben többé nem lenne rá lehetőségem, miközben megállás nélkül őrült tempóra váltok, lábaimmal egyre erősebben szorítva rád...aztán hirtelen megállok, megemelkedem, szinte már azt az érzést keltve benned, hogy amilyen hirtelen adtam meg magam neked, olyan hirtelen meg is vonom. Ám az eltelő másodperceket követően  akár egy forró vízesés borítalak be ismét, tenyereim még mindig szemeiden pihennek, nem engedem, hogy elvedd őket. Még nem. Hacsak….
- Mikor…- egyet rándulok rajtad erősebben
- Fogod fel végre…-újabb rándulás
- Hogy ha beledöglesz is…- és még egy ezúttal határozottabb és erőteljesebb
- Az enyém vagy!- mélyen ereszkedem rád, olyan mélyen, hogy szinte meg tudnám csókolni az alulról felfelé törő, a torkomon előbukkanó makkod.
De tudod Édesem, ez egy önvallomás is. Mert ha beledöglök is a tiéd vagyok, és ezért pont annyira gyűlöllek, mint amennyire imádlak.



||Hoztam zenét  Laughing  xx ||xx  ||
▲▼
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
MF-Seattle
Humor :
Szarkasztikus



A poszt írója Sebastian Lumer
Elküldésének ideje Szer. Május 16, 2018 2:17 pm
Ugrás egy másik oldalra



To: Darby
„There are no coincidences”

Miért teszed ezt velem? Miért lobbantasz vágyat, minden egyes alkalommal, amikor a közeledbe férkőzöm és aztán dobsz el magadtól, mint egy megunt és elhasznált ruhadarabot.
Már nem érdekel miért vagyunk itt, hogy tüzelő szukához méltón miért dörgölöd magad nekem, már csak az érdekel, hogy megtörténik. Feléled az akarás, elkaszálódnak a gondolatok, a melled látom, az ízed emléke tolakszik a számba, hogy megragadjon a szájpadlásomon. Megannyiszor kérdeztem már; miért? Miért vagy ilyen kegyetlen velem? Szabadon engedhetnél, kényirhatál vele, de pont úgy ragaszkodsz hozzám, mint én tehozzád, noha téged a nevem vonz, egy emlék, egy egyszer volt szerelem ködös mázolmánya, és nem én. Egyszer édesem eljön majd az ideje, amikor majd veszett rókaként sarokba szorulsz és könyörögsz, hogy ne vegyek revansot minden egyes bűnödért, de most... most az számít, hogy a mellbimbód a fogaim közé veszem, finoman rászorítok, nyelvemmel húzok rá nedves csíkot. Mélyről sóhajtom fel felfokozott állapotom tüzelő vakságát, érzem dobbanni a szíved, pedig nincs is. Tenyerem a segged gyúrja, imádom, hogy kőkemény, kerek, formás és isten lássa beteg lelkem megölöm, aki hozzád ér, kár, hogy ezt te pontosan tudod és élsz is vele.
Nehéz, gömbölyű melled húsának íze belerobban a tudatomba, elönti az elmémet, már nem számít semmi, csak te, hogy megkapjalak. Azt mondják a vér lefelé áramlik és a gondolatok elsüllyednek az agy egy elvetett zugába, hát kedvesem ez igaz.
Amikor megbaszlak, mert meg foglak, akkor én leszek jelen és te, tiszta tekintetedben az én arcom ver tanyát, engem fogsz látni, érezni magadba, nem a testvéremet, vagy a halott szépfiúdat, ennyi számít. Miattam fogsz kielégülni és én benned fogok elélvezni, mint a legtöbbször, azt nem hazudom, hogy mindig. Nekem is pont úgy megvannak a kalandjaim mint neked.
Akarlak. Olyan veszett dühvel, amit te hozol felszínre, te éleszted fel a vadállatot, akasztod le a nyakáról a láncot és engeded messzire, mert tudod jól, hogy az éhsége visszahajtja majd hozzád. Cseles vagy, a kezedből etetsz, amikor én az ujjaidat falnám fel.
Még érzem a vér mámorító ízét, a számból is jutott a torkomra, de annak már nyoma sincs.
Lelki nyomorékká teszel, megbélyegzel és összeszorítod a szívem, hogy a lelkem érezze körbeveszik a rácsok. Szabad vagyok! - mondta a majom a rácsnak. Én nem! – mondta a rács - Engem majmok köré zártak. Pontosan ezt érzem én is. Azért vagyok fogoly, mert ezt akarom. Téged akarlak. Minden rohadt mozdulatom hűséget esküszik neked, akkor is, amikor éppen keményen esünk egymásnak, mi akkor is szeretkezünk. Noha, kedvesem, te többet veszel el, mint adsz, de talán ez az én eszközöm.
Kőkemény akarásom engedelmesen simul a testednek, miközben a bugyid tépem, ajkad emléke még bizsergeti az állam.
Mosolyodért esküszöm az arcodba másznék, mert olyan messzemenőkig pimasz, amiért megbüntetnélek, legszívesebben azzal, hogy kisétálok a szobából és dugd fel magadnak a halott fiú egyre merevedő ujjait. Mégis maradok, mégis sóhajtok és átengedően adom neked mindazt, ami én vagyok.
Megtört szolgaként csúszok fel az asztalra, tolom magam hátra, hogy helyet adjak neked, tudom, hogy kínozni fogsz, de azt is, hogy magadat is. Két kézzel nyúlok érted, mégis inkább az asztalba kapaszkodom meg, leszarom, hogy felszakad a kárpit.
Arcélemen simító ujjaid után kapok foggal, mint a veszélyt sejtő kutya, legszívesebben... annyi mindent tennék. Mégis csak egy rekedt zihálás tör utat magának, ahogy ujjaid érzékeny ponton érintenek, fekete pöttyök úsznak a látómezőmbe, pedig csak fölém helyezkedsz, de egy kitörni készülő vulkán forróságával bírsz. Búja melegséged szinte perzseli a bőröm, fájón sajognak feszülő golyóim, meg fogsz őrjíteni ez biztos. Sőt, túl is vagyok rajta.
Előre mozdul a csípőm, neked akarok simulni, két kezemmel a combod markolom, kiszolgáltatott vagyok, mint mindig és ez valahol mélyen elkeserít, az vigasztal, hogy máskor te vagy az, aki mindent élvezettel elvisel. Hátam keményen feszül az asztal lapjának, tekintetem rád fókuszál, tudom, hogy zöldje elmélyül, belülről éget a láz.
Elnyílik a szám, ahogy a golyót neki préseled, mégis megkoccintom a fogaimmal, ahogy ismerlek képes vagy kegyetlenségre vele, felnyögök, csináljuk már. Neked ez játék, engem viszont dróton rángat a vágy, elégeti a csontjaimat.
Irigylem egy pillanatra, hogy nem a nyelvemre nyalsz, hanem a golyót ízlelgeted, ha humoromnál lennék ajánlanék egy másik golyót... kettőt.
Nyálad íze belerobban a számba a kemény anyagról, kréta, izzadság, por és ezer illat terjed rajta, mindent a számba is érzem, de legintenzívebben téged. A golyót jobban a fogaim közé engedem, az sem érdekel, ha végiga számba kell tartanom, csak könyörgöm ereszkedj rám, fogadj magadba.
Két kézzel kapaszkodom megint az asztalba, hogy visszafogjam magam a vágytól, ami maga alá kényszerítene, kíméletlenül hatolnék beléd, de a bőrömön érzem, hogy olyan nedves vagy, amitől felrobban az agyam.
Minden idegszálam arra koncentrál, hogy végre beléd mártsam magam. Ajkaim között a fenolgyanta festett golyóbis, nem hallod, hogy sürgetően sóhajtok, vagy lehet de. Nem vagyok híres a türelmemről szerelmem, ne húzd fel az agyam.
Értem a kérdést, a benne rejlő csapdát, megint gúzsba kötnél, láncra vernél egy rossz válasz és nem azt kapom, amit akarok, de nem adhatok jó választ, nincs.
Téged akarlak, Darling, mindent belőled, a tested a lelked, a szerelmed. De tudom jól, hogy neked test vagyok, amit élvezel, ami valahol tetszik, használod kényed és kedved szerint, pont semennyire nem érdekel a benne rejlő lélek érzelmi kavalkádja. A legjobb esetben megbüntetsz egy rossz válaszért, itt helyben. A legrosszabban hetekig megint felém sem nézel.
Viharsebesen jár az agyam, de nem adhatok jó választ, így nem is teszem meg. A golyó élesen csattan az asztalon, majdnem belesüketülök, megrántja a zsineget a fejemben. Elvigyorodom. Választ akarsz, kislány, ennél okosabb is lehetnél, te magad vagy az a ribanc, akit én szeretnék. Okos nőnek ezt nem kell kifejtenem, így neked sem kéne, de te leckét adnál vele, nem kell a tanulmány, nem kell semmi, csak, hogy végre ülj bele lüktető vágyamba. Ennyi. Túl nagy kérés ez?
Hangosan felnyögök, művészi hajlamaid kiéled a mellkasomon, csakhogy nekem sürgetőbb a vágyam. Jobbom a tarkódra siet, rámarkolok a hajadra és olyan erősen rántalak meg, hogy majdnem összefejelünk, az utolsó pillanatban fordítom félre a fejem, fellököm magam a vállamról, lecsapok a szádra, ha csak ellen nem állsz, csókba fojtom a beszédet.
Balommal rátenyerelek a hátad asló részére, éppen a feneked felett, ujjaim félig rálógnak, tenyerem élét állítóm a farokcsontod felső részére. Nem gyakorlok nyomást rá, nem húzlak magamra, azt akarom, hogy te ereszkedj reszkető keménységemre, bár tudod jól, hogy megtehetném, ellened fordulhatnék, egyszerűen megszerezhetném, amit akarok.
Forró testedbe akarok hatolni, érezni, hogy tövig beléd veszek, azt akarom, hogy vadul meglovagolj, kínozz a csúcs felé varló törekvésben. Élvezkedj rajtam, csak közben had nézzelek.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
MF-Seattle
Hobbi & foglalkozás :
Reklámcég vezető



A poszt írója Darby Loghan
Elküldésének ideje Pént. Május 11, 2018 9:05 pm
Ugrás egy másik oldalra



To Sebastian


Miért nem elég neked soha az amit kapsz? Miért kell neked folyamatosan és állandóan  többet kérned tőlem, mint amennyit adni tudok. Jobban mondva amennyit adni akarok? Tizennyolc évvel ezelőtt, mondd emlékszel még Monaco-ra, az ezredfordulóra? Egy hét volt, de azt hiszem emlékezetessé tettük a magunk módján. Akkor voltam veled utoljára kegyes, akkor adtam neked utoljára igazi, és szinte már valóságosnak tűnő gyengédséget. Mintha csak kiszakadtunk volna az időből, mintha csak nászútra ruccantunk volna ki. A sokadikra hosszú életünk során.Úgy tettünk mintha még mindig élnénk, mintha éppen olyan semmitmondó életünk lenne mint az ezerfelé rohanó embereknek, kikből lakománk fenséges volt minden éjszaka. Ágyunk vérvörösre festette a karjaink között elhulló test, mi pillanatokkal azelőtt kettőnk közös gyönyörében fürdőzött. És miközben a vért kortyoltuk ezerszer elhaló csókokban forrtunk össze. El akartam hinni, hogy valóságos, hogy nem veheti el tőlem senki, miközben pár csepp neked is jutott ebből az egész illúzióból.Megijedtem. Akkor először, de nem utoljára, mert egy pillanatra megláthattad volna a valódi arcomat. Így véget vetettem röpke kis utazásunknak és visszazártam előled. Néha engedek azóta, néha összeborulunk, hogy csillapítsuk azt a fajta dobogó és ágaskodó vágyat amely mindkettőnkben munkál, de ne is reménykedj, hogy ez tartós lehet. Csak a színtiszta és tapintható kielégülést kaphatod meg, és én sem akarok semmi mást elvenni tőled, noha időnként felötlik bennem a gondolat, hogy mégis jó lenne….talán egy kicsit, csak egy rövid időre. Ilyenkor azonban előveszem testvéred emlékét, melynek minden pillanatát oly valóságosan vetítem ki az elmédre, hogy már nem is kételkedsz abban, hogy helyetted rá vágyakozom szüntelen. Oly gyilkos benned a féltékenység, hogy az ő emléke mögé temetkezve engem vetsz meg. Szexben csillapodik haragod, de amikor elmúlik a gyönyör ziháló órája mondd hogyan folytatódik a történetünk tovább? Én nem kereslek, te csupán a virágokat küldöd. Időnként mint idegenek téblábolunk a házban, hetekig sem nézve a másik felé, hogy aztán egy napon ott folytassuk ahol abbahagytuk. Fáraszt, unod vagy jobban mondva szabadulnál az egésztől? Tedd meg! De én tudom, mert éreztem az első percektől fogva, hogy sokkal erősebb vagy a testvérednél, még Gaerin-nél is. Te nem csupán elviseled az öröklét súlyát hanem az utolsó felhasználható esszenciáját is kinyered.
Most sem kellene úgy hajszolnom téged, most is egyszerűen el kellene lökjelek, hogy vonyítva vergődj saját ostobaságodban, hogy oly sértett voltál, oly kegyetlen gyilkos, oly követelőző akaratos gyermek. De lásd most vagyok hozzád igazán kegyes, mert pár percig megadom magam neked. Nem mintha nem élvezném ugyanúgy. Ostoba hazugság lenne tagadni. Add ki a haragod, engedd el, és seperj végig az élvezeten át vágtatva testem tökéletesen kicsavarva, és mindent megadva nekem amelyet ez az őrült indulat táplál benned. Mert ilyenkor vagy a legjobb. Felkavaró ahogyan követelsz, ahogyan parancsolsz, ahogyan ellenállsz….tökéletes izgalomba hozza az utolsó idegszálamat is. Figyelek rád, de csupán annyira amennyire nekem jó. De hiszen tudod, hogy még mindig én vagyok az első ebben az egész helyzetben. Legyen az játék vagy bosszú. Mert ez rólam kell szóljon, vagy mégsem?
A gondolatok megszállnak egyetlen pillanatra, szavakká is változnának, ha nem törnéd el az egészet azzal, hogy lerohansz. De én vagyok az oka, hiszen erre biztatlak, minden mozdulatommal egyre jobban ébresztem benned a vadat, mely ott rángatja a rácsot, ott akarna kiszabadulni, ahol kecses ujjaim csalogatón ígérik ezt neki. Szimatolva vonszolod magad utánam, megfürdesz vágyaim keserű virágillatában, hogy aztán fejed belém temesd, elrejtőzz a pórusaimba és onnan emelkedj ki, parancsolva az utolsó korty levegőnek is ami a tüdőmbe jut.
Blúzom égeti a bőröm, letéped rólam szinte azzal együtt. Adj még magadból különben úgy hamvadok el mintha az égő napon feledtek volna.Kebleim táncolva merednek meg előtted, keményen és határozottan kívánkoznak ajkaid közé, nyelved játékának ellenállni képtelen kővé válva. Az izgalomba egy vissza nem fogott és nagyon is tudatlan morranással süppedek bele. Pár pillanatig megmerítkezem benne, de nem adom át véglegesen a gyeplőt, még képes vagyok kontroll alatt tartani téged, noha érezhető, hogy ez már nem feltétlen lesz sokáig így. Bevadítanak a mocskos bókjaid, az ahogyan egyszer dühösen, egyszer félszeg kisfiúként, egyszer lázongó szeretőként tündökölsz, és csak nekem. Mindegyiket össze akarom gyúrni és megmártóztatni magam benne. Mégsem adom meg neked tökéletesen és hosszan sem ajkaim mámorát, sem pedig a testem ígéretét.
Egy pillanatra megáll az idő, amikor elvonom magam tőled, amikor csak nézlek és a rózsával játszadozva ki akarom végleg űzni belőled az előző pillanatok emlékét, csak a fájdalomra akarom, hogy emlékezz, csak arra amit itt és most teszünk…majd később, sokkal később hagyom visszaáramlani elmédbe minden másodpercét a napnak, de most nem kell semmi, hogy elvonja rólam a figyelmed. Látom a szemeidben, hogy ezt akarod, de közben másra vágysz.
Hiszen már az vagyok, a szajhád, ezt akartad nem? Mindig erre vágytál? Vagy már megint más kell? Kezdem unni az allűrjeidet! Mondd mi a francot akarsz?
Ujjaim a hajad közé futnak, a kecses ujjacskák a fejbőrödet maszírozzák, úgy szaladgálok fürtjeidben mint apró lábú gyermek a ringatózó finom nyári illatú búzatáblában. Magam felé vonom, aztán megrántom a fejed és elhúzom a melleimtől. Elég volt!
Neked nyomom a csípőmet, követelve, hogy vedd már le végre rólam azt a rohadt bugyit! Ne szórakozz, ne tedd! Még hagyom, hogy rám terülj, hagyom, hogy várakozz, hosszú percekig szótlanul futtatom végig arcod ívén a tekintetem. Nézlek és figyellek, hogyan nyeled a levegőt, holott legszívesebben bőrömet marnád végig, a torkomat szorítanád, hogy láthasd miképpen fut ki belőlem az élet, melyet mosolyogva adok meg neked, hogy aztán az utolsó másodpercben leválva rólam megmentőmmé válj. Látom mi jár a fejedben, de most nem húzom meg jobban a gyeplőt, most csak éppen annyira, hogy távol tartsalak, még egy ideig. Olyan vagy, mint az első napokban, mint az első napokban, amikor öntudatra ébredve nekem kellett visszafognom mohó étvágyadat.Telhetetlen voltál, én pedig csak nevettem az egészen. Emlékszel még erre, mondd! Emlékszel még a sorra ott hagyott tetemekre, akiket én tüntettem el utánad? Férfiak és nők, válogatás nélkül múltak ki azért, hogy magadba szívd az életüket és válj általuk halhatatlan szerelmemmé.
Mit akarsz most, mondd? Felülkerekedni? Vagy egy kicsit elringatózni az ölemben? Vagy egyszerűen hagyni, hogy végigvigyük ezt az egész komédiát, amit azért csináltam, hogy végre befejezd azt a kurva kutakodást az öcséd után a régi iratok között.
Ő kellett nekem egyedül, őt akartam rá vágyódtam és téged kaptalak! Ezt ültettem el a fejedbe, ez az ami sosem lesz képes kirohadni onnan éljünk akár további századokat….ez csak akkor tűnik el, ha feloldom. Én viszont még nem teszem….még nem.
Itt lebegünk az asztal mellett, kicsit az én felemre borulva, kicsit még vissza...érzem ahogyan nekem tolod merevséged, érzem ahogyan nedvesen simogatja végig forrósága a combomat. Elmosolyodom, ahogyan némán, még mindig szótlanul pillantok rád. Ajkaimmal az álladat szívom be, és finoman harapom meg, éppen csak érintve a bőrt.Nyelvem végigsiklik rajta, majd elengedem, és kissé hátravetem a fejem, elengedve a tiédet is.Kapaszkodom, hintázom a karodban. Várod a válaszom, várod az engedélyem, de csak egy mosolyt kapsz tőlem, egy sokat sejtető mosolyt, melynek nyomán újra erőt veszek magamon és visszadöntelek az asztalra. Ezúttal már nem hagyom meg neked a menekülés lehetőségét sem. A rózsa messzire repült, de kit érdekel, úgyis eldobtam volna.Ujjam lágyan cirógatja végig arcod élének jobb felét, majd lefelé vándorolva most én leszek aki a mellbimbóiddal játszadozik, miközben lábaimmal megkapaszkodom az oldaladba, és lovagolva rád ülök.Pontosan annyira, hogy altestem kibírhatatlan katlan forrósága őrjítően tüzelje a hasfalad. Hogy érezd én is mennyire kívánlak, mégsem vonlak magamhoz, mégsem hagyom, hogy elmerülj bennem. Még nem!
Az asztalon ezerfelé heverő golyók, valamelyik unalmas napon itt felejtett és félbehagyott játékod nyoma. Bal kezemnél ott incselkedik a fekete nyolcas, hát érte nyúlok, és az ajkaid közé vezetem. Ott görgetem meg, majd veszem el, csak annyi időre, hogy rácsókoljak, nyelvemmel végignyaljam, aztán a golyó ismét odakerül, beszédképtelenné téve téged. Megnyalom a számat, és a pici ujjak erősen tartják a golyót a szádnál. Lábaim feszesen szorítom rád, összeroppantani kész álnok kígyóként, miközben csípőm őrjítő táncot jár.Egyre vöröslő és szinte már cseppenő kelyhem csalogatón feszül ágaskodó és egyre jobban lüktető vágyad fölé, de az utolsó másodpercben elkerülöm. A kezed megmozdul, ujjaid a zöld szövetbe marnak, aztán a fenekemre vezeted azt. Érzem mennyire küzdelmet folytatsz, hogy ne húzz magadra, hogy ne hatolj belém a következő másodpercben. De még várnod kell, várnod kell valamire, amit tudnom kell.
- A szajhát akarod, vagy Darbyt?- a kérdés talán úgy tűnhetne mintha ugyanaz lenne, de te is tudod, hogy nem így van. Hosszú idő után először és talán hosszú időre utoljára adom meg neked a választás lehetőségét. Tizennyolc éve is megkaptad és akkor Darbyt választottad. A nőt, a megalkuvót, azt aki egy kis időre szeret, aki az agyadba tökéletes fehérséget hoz, és ha illúzió is, de olyan szép lesz számodra, hogy szeretlek és szeretsz. Így fürdünk meg egymásban, hogy aztán a csillagtalan éjszaka visszarántson a valóságba: öröklétünkben mocskosabbak vagyunk, semmint gondolnánk. Még várok, miközben a golyót lassan legurítom az ajkaidról, és hagyom, hogy koppanjon mellettünk az asztalon. Elnyílnak ajkaim, csípőm még utoljára megemelkedik, és ott tartom feletted, nem engedem vissza. Ujjaimmal végigkarmolom a mellkasod, hogy aztán megálljak a szívednél és várakozón rajzoljam oda nevem kezdőbetűjét. Soha nem fogok onnan kiszakadni, csak ha kitépik.
Várok...várom, hogy mit akarsz. Felhúztalak eléggé, hogy bármelyiket válaszd, tökéletes lesz. Neked és nekem is.


||Hoztam zenét  Laughing  xx ||xx  ||
▲▼
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
MF-Seattle
Humor :
Szarkasztikus



A poszt írója Sebastian Lumer
Elküldésének ideje Pént. Május 11, 2018 2:05 pm
Ugrás egy másik oldalra



To: Darby
„There are no coincidences”

Nem akarok szolga lenni, nem akarok az lenni, aki alád simul, akinek a félelem dominál a vérében, az attól való rettegés, hogy elvesztelek. Máskor jómagam kívánlak a pokolba, úgy szeretném felnyitni a mellkasod, hogy lássam szélerőmű dolgozik benne, mert szíved az nincs az teljesen biztos. Tudnám téged mi éltet? Miért nem én?
A minden akarok lenni neked, az aki eltakarít az útból mindenkit és mindent, ami neked fáj, legyen az egy játszadozó kisfiú, vagy egy nagyobb vad.
Megint elérted, amit akartál, öltem érted, pusztítottam, pedig én vagyok az, aki semmivé foszlik minden apró gonoszságod által, te magad vagy a sátán ivadéka, mert a legnemesebb és legerősebb érzést, a szerelmet pusztítod bennem, akárha csomagolópapír lenne az ajándékodon.
Pedig az is én akarok lenni, a szádba akarom rágni, le a szíved hűlt helyéig.
Ízlelem a bőröd, selymes finomsága a gyomromban kelt cunamit. Erőnek erejével fogom vissza az éhes sóhajt, de a szobában terjengő vér mámorító illata  vegyülve a tiéddel Kánaán egy magamfajta számára. Porcelán testeden éktelen a vörös csík, mégis jellemez téged, a vadat, a benned élő és tomboló pokoli szörnyet.
Leszarom, hogy milyen játék lett volna, komolyan. Jó, őszinte leszek, még élveztem is volna, megdugtalak volna egy másik férfi testében, élvezted volna, mert én pontosan tudom, hogy mit szeretsz, ha nem hozod fel Őt. Ha nem akarsz tőlem olyat, amit nem tudok neked megadni. Nem lehetek árnyéka annak, akit vágysz. Mégis megteszem, nap nap után, annak a biztos tudatában, hogy pótlék vagyok. Nem én kellek neked, Ő kell. Őt akarod bennem látni és talán teszed is, mert úgy ismerted, ahogy én soha.
Gyáva vagyok, egy ocsmány kis féreg, mert a közelemben vagy és én belemegyek. Elengedem a haragom, a dühöm, a féltékeny lázadót, a kitörni kész ördögöt, messzire űzöm a lelkem egy zárt szegletébe, elteszem holnapra. Ha egyedül maradok majd, ajkam nem a bőrödön siklik érzéki táncba, akkor majd előrántom ezt az emléket, és tudni fogom, hogy nem engem szeretsz. Akkor majd meggyötröm vele magam, véresre ostorozom a szívem és hagyom, hogy maga alá temessen ez a fájdalmas valóság.
Sosem leszek elég jó neked, igaz?
A tested szinte izzik a tenyerem alatt, vadul vágtat a vér az ereimben, pedig csak a közelemben vagy. Illatod igéző íze a szájpadlásomra tapad, lefut a gyomromba, betölt elfeledtet velem mindent, már semmi sem számít, csak egy dolog, Te!
Végül mindig ide lyukadunk ki, igaz Babám? Csak te érdekelsz, csak te leszel, csak te vagy látható és nekem minden köréd fonódik. Fájon, buzgón, követelően.
Nem akarok harcolni veled, szeretkezni akarok, de ezt te ritkán adod meg, te a dugást pártolod. Nekem jó, tegyük így.
Nyelvem ráérős lassúsággal ízleli a nyakad, füledre súgom a bókot, noha másnak sértés lenne, de te pontosan az vagy, ami.
- Imádom, hogy egy ribanc vagy! - és tényleg, mert ez izgat fel, ettől lesz minden alkalom olyan amilyen. Vad, durva, állatias, erőszakos, véres és függővé tevően izgató. Ha nem lenne elég az ízed, illatod, pedig az és, ami a legrosszabb, hogy ezt pontosan tudod is, ki is használod, ahogy teszed velem is.
Sürgetően nyitom szét a blúzod, hogy felfedjem kerek melleidnek húsos domborulatait, ellenőrizetlenül nyögök fel, ezzel elárulva, hogy máris az őrületbe kergetsz. Mégis az ajkadra hajolok, birtokló nyelved azonnal a számba futna, gonosz mosoly kísértében csókolok újfent a szádra, pedig kedvem lenne áttolakodni, így hatolva máris a testedbe, a magamévá tenni. Tudom, hogy kiéhezett vagy, idáig érzem az illatod, azt a mámorító finom izgalmat, amitől szimplán úgy tudnék elélvezni, hogy arcom a lábaid közé engeded.
Imádom, hogy türelmed véges, a kár az, hogy nem én húztalak fel, hanem az egykorvolt játékfiúd. Ha nem figyelek oda hamarosan megint megtelek haraggal, mély levegő, elszívom a szádból.
Elszakítom a kezem a seggedről, végig szántok körmöm hegyével a csípődön, derekadon, onnan az oldaladra siklok, csupasz bőrödre, hogy élénk csíkot hagyjak magam után, mielőtt a melledre markolok. Ajkammal lecsapok oda ahol az imént a rózsa simogatott, melleid közé harapok finom, játékos csókot, hüvelykujjam a melltartó anyagán keresztül fut körbe a mellbimbódon. Imádom, hogy az ujjam alá keményedik azonnal, A számba kéne vennem, egyelőre csak rálehelek egy kihívó puszit, mert nem csók ez, még...
Visszatérek a szádhoz és te jellemzően magadra, bosszúból a vérem veszed. Felszisszenek, kár, hogy vigyorom arról mesél, ne hagyd abba, büntess meg, okozz fájdalmat, hiszen ettől leszek kőkemény.
Nagyot nyelek, utat engedek a kezednek, hogy eljátszadozz a nadrágommal, vérem íze szétfut a nyelvemen, rányalom az ajkadra.
Imádom, hogy erőszakos vagy, ahogy rángatod a nadrágom, mintha minden egy másodpercen múlna. Úgy simogatod le rólam, hogy véletlen sem érintesz meg, felnevetek rajta.
Tényleg egy gonosz picsa vagy, ez nem lehet vitás. Ujjaim a hajadba futnak, készülök hátra rántani a fejed, hogy a nyakadra csókolja, amikor eltolsz magadtól és még hozzám sem értél, pedig sajogva lüktet a vágyam.
Hátra lépek, szemembe kérdések villannak, visszahúzom a kezem a melledről, máris hiányzik. Kérdeznék, de ismerlek, hátrálok, mert erre késztetsz, félúton kilépek a bokáimig lecsúszott nadrágból. Isten áldjon, hogy nem vágódom hanyatt, de téged ismerve maximum rám vetnéd magad.
Lecövekelek a végcélnál, tekintetem le sem veszem rólad, ahogy ruganyos macskaléptekkel közeledsz felém, annyi mindent mond a tested, de ismerem csavaros észjárásod, gondolkodni azonban máris nehezebben megy, hiszen a vér lefelé áramlik, egy fontosabb testrész felé, mint az agyam.
Leheltnyi terpeszt nyitok, ahogy elém süllyedsz, forró leheleted előtted jár egy oktávnyit, imádom ezt a pornós pillantást amiben megfürdetsz, mielőtt a szádba veszel. Szeretném lehunyni a szemem, de muszáj látnom, főleg, mert olyan érzékiséggel csigázol, amitől megkergeti a szívverésem a világmindenséget.
Halkan felsóhajtok, kezeimmel letámasztom magam a zöld poszton, forró lesz a levegő, ami elősiet a torkomból, érzem a késztetést, hogy a hajadba túrjak, mégsem mozdulok, hiszen ismerlek jól, nem fogsz nekem privát élvezetet adni, még nem.
Már meg sem lep, mennyire mélyen tudsz a szádba engedni, ezt pontosan jól ismerem. Forrón, biztatón öleli körbe az ajkad a vágyam, megugrik az ádámcsutkám, hasamon táblákba rendeződnek az izmok, ahogy átadom magam a kéjnek.
Túl gyorsan vonod meg, de mit mondjak? Megleptél? Nos nem.
Látom, hogy méregetsz, gondolkodsz, vajon megint rá gondolsz? Mondd csak én Kedvesem, nagyobb volt a farka? Több kéjt ígért neked? Szebb volt? Jobban izgatott? Finomabb volt az íze? Megreszket a szám a kimondatlan kérdésektől, elönt a harag, pedig most nem bántasz, csupán attól félek, nem engem látsz valójában.
A rózsaszirmok selymes érintése felszaggatja torkomból a nyögést.
- Azt akarom, hogy vetkőzz le! - hangom halk, nem kérlelő, nem könyörgök, jelenleg utasítok, mert te azt szereted. Mellé úgy akarom, hogy jószerivel ide kelljen kötnöm magam, mielőtt megtámadlak.
Mégis feléd mozdulnak a kezeim, ujjam az ajkadra fekszik, csak azért nem a nyelvedre, mert az éppen a rózsát kényezteti, helyettem, jegyzem meg súgva. A vöröslő szirmok alatt fogok a szárra, kihúzom a kezedből, oda sem nézve válok meg tőle, repül amerre éppen viszi a kedve. Az állad alá nyúlva kérlek meg rá, hogy emelkedj fel, mert sejtem, hogy ma nem cél az orális kielégítése, nekem is kevés lenne.
Áttolom a válladon a blúzt, hogy az is a földön landoljon, mutató ujjam a melled domborulatán siet a melltartó széléig, hogy alá csússzon. Tűröm lefelé az anyagot,  átbuktatom rajta kerek melled, na persze jobb szeretem, ha ezt is leveszed, nem is értem minek kell hordani, akinek ilyen mellei vannak, ne hordja.
Kósza pillanatra jut eszembe, hogy ha van elég önuralmam most más csókolja a melled, hogy érezzem élek, előre hajolok fogaim közé csípem a mellbimbód, finoman meghúzom, hidd el, lehetnék durvább. Közben a kezem már a szoknyádat tolja, vonja, húzza, honnan tudjam cipzáras vagy sem? Végül felfelé mozdítom meg, tulajdonképpen maradhat is, a bugyid, na az totál hülyeség, úgyis eláztattad már le vele. Csípődnél tolom alá a két tenyerem, nem szaggatom le rólad, inkább csak átemelem a fenekesed és megtolom lefelé, hogy érintsem izmos combod.
Ajkam a szádra simít, így megállok a bugyi letolásában. Játszani akartál? Lássuk.
- Legyél a szajhám! - pontosan sejted, hogy ha belemész, én uralkodom feletted, ritkán engeded, de talán ma, azonban nem lepne meg, ha én lennék a te kiszolgáltatottad, az is jó, csak had legyek már benned.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
MF-Seattle
Hobbi & foglalkozás :
Reklámcég vezető



A poszt írója Darby Loghan
Elküldésének ideje Pént. Május 11, 2018 8:42 am
Ugrás egy másik oldalra



To Sebastian


Nem az a baj, hogy néha próbálgatod az erődet, még velem szemben is. Nem az a baj, hogy néha megpróbálsz kitörni abból a sötétségből melybe magammal rántottalak és amit oly gyönyörűség veled megosztani, és még csak nem is az a baj, hogy néha durcás, haragvó gondolatokkal, ostobán azt hiszed, hogy ezzel majd bármit is elérsz. A baj az, hogy én ilyenkor lazítok a pórázodon, ujjaim finoman engedik el a képzeletbeli láncot, hogy azt hidd mindezt önszántadból teheted meg. De nem így van, ó ne hidd! A sok évtized alatt elgyengültem, a sok évtized alatt éppen olyan függővé tett ez a rabság, ahogyan téged. Kell minden perced, mindened amid csak van, mert ezzé tettél: birtokló ribanccá. Ezzé tett a puszta létezésed. Első éjszakáink gyönyörűsége megveszekedett visszhangként folyamatosan ott kopog agyamban, és azt szeretném visszahozni. Sok éven át ezt akartam kipréselni belőled, hogy légy olyan mint akkor, légy olyan engedelmes, doromboló.De téged éppen úgy ahogyan engem magába szippantott ez a sötétség, ez a fénytelen és rideg világ, és szépen lassan olyanná váltál mint én. A forróságodat akarom, azt a pirospozsgás arcot amely kitartó lendülettel dacolt minden ostromnak, akinek a fejében szabadon járkálhattam annak okán, hogy csak egy ember volt. Egy a sok gyenge és elhulló játékszer közül. Ne hidd Édesem, hogy csak te fizettél nagy árat ezért az egész szenvedésért.Az évek alatt minden voltunk már egymásnak, és ha egyik órában a magasba emeltelek, a következőben hónapokra is el tudtalak küldeni, hogy aztán megint úgy köszöntselek, megint úgy rántsalak magamhoz, mintha éppen akkor találkoztunk volna. Hazugságaim sosem szűntek meg feléd, mert egyetlen dolog volt mindig is a te gyengéd, egyetlen amely felett még nekem sem volt uralmam időnként, amely úgy kisértett, mint ódon kastélyban holt szelleme a múltnak: Hubert. Látod most is mit teszel? Túságosan ragaszkodsz hozzá, túlságosan kishitű vagy, mert azt hiszed ő bármiben is jobb volt nálad. De nem okollak, hiszen egy részét én hitetem el veled. Én vagyok aki odasugdossa füledbe a nevét, amikor sóhajaim, melyek a fülcimpádat érik, a nyelvem mely mohó kígyóként tekeredik végig a bőrödön megnyugvó táplálék után kutatva folyamatosan csak az ő nevét harsogja elmédbe. Mintha neki akaranám adni a gyönyöröm amit te okozol. Én tudom, hogy nem így van, de te belepusztulsz a gondolatba. Mikor fogod megérteni, hogy engedd el őt? Oly könnyű lenne feloldanom a szenvedést benned vele kapcsolataban, oly egyszerű lenne elmondani, hogy én hajszoltam a halálba, de meghagytam benned a tudatot, hogy ehhez a részéhez semmi közöm, hogy Hubert önként hagyta el teremtőjét, vagyis engem. Gyűlölj azért mert őt szerettem, gyűlölj azért, mert hozzá ragaszkodom, mert őt akarom érezni helyetted. Gyűlölj ezért, hogy ragaszkodni tudj hozzám, hogy bizonyítani akarj, te jobb vagy nála. Amíg ez munkál benned, addig az enyém vagy. Néha eljátszom a gondolattal, hogy leoldom végre rólad a nyakörvet, hogy lássam mire lennél képes nélkülem, hogy mit tennél, ha egyszer megéreznéd, hogy szabad az út. Elfutnál? Vagy már te is úgy hozzám nőttél, hogy ha messze mennél vonyítanál a hiánytól, ahogyan én tenném? Lángokba borítanám a világot, ámokfutásomnak semmi sem szabhatna határt. Úgy hiszed nem szeretlek...talán egyszerűbb lenne ha ezen hiteddel bocsátanálak útra, menj hát. De tudod te is és én is tudom, hogy ez nem fog megtörténni. Ha beledöglök is ragaszkodom hozzád. Én teremtettelek, kellesz nekem.
Akkor is amikor ilyen vagy mint most. Akkor is amikor egyik pillanatban még én sem vagyok képes megfékezni a haragodat, és akkor is, amikor újra az uralmam alá hajtva büntetni akarlak. Mert így lesz, ezt te is tudod. Amit tettél nem maradhat csak így, hiszen akkor tudnád, hogy célt értél. Mert célt értél….csak nem fogsz tudni róla, ahogyan arról sem tudtál ha ez korábban megtörtént. Talán csak a mozdulatom árulkodhatott neked, vagy ahogyan megadón a karjaidhoz simultam, amikor gyengédebbre sikerült egy arcul csapás, ami inkább kihívóan perverz volt semmint haragos. Igen, voltak ilyenek is…..de valahányszor ebbe a hibába esem, emlékeztetnem kell magam arra, hogy pontosan ez az amit kerülnöm kell.Most is ez az oka, hogy megszűnik léte annak az ostoba kis szöszinek, akinek pedig ígéretes karrierjéből profitálhattam volna...pénz! Oh, már régen nem érdekel. Az öröklétben pontosan az a szép, hogy bizonyos dolgok jelentőségüket veszítik, bizonyos dolgokat pedig soha nem un meg az ember.
Mikor újra megérzem az erőmet feletted szinte hátravetett fejjel kacagok legbelül és érzem azt a fajta sóhajt, azt a fajta morranást, melyet a fenevadom érez, mintha lélekben kielégült volna. Gyűlöleted perzseli a bőröm és felizgat, a forróság mint olvadt méz csorog végig a lábaim között. Még visszafogom, még tartogatom. Mi végre az egész ha hagyjuk hamar bevégezni? Órákig tudnám ezt csinálni veled és magammal, hiszen számomra nem maga a beteljesülés, sokkal inkább az előtte való másodpercek a legfelemelőbbek. Ott lenni, tartani, és még és tovább és űzni és hajszolni és újabbak után marni, vérben fürödve ajkaidra csókolni, ajkaidba harapni, soha meg nem szűnő lenyomataként annak ami velünk történik.
A rózsa, mit annyira gyűlölsz, mégis folyamatosan hozod nekem, minden nap egy szálat, és én minden nap eldobom őket. Nem azért mert nem szeretem, hanem egyszerűen azért, mert pusztán a tudat kell, hogy megint megteszed, hogy sosem felejted el,maga  a virág már nem számít. Eldobom, mintha téged dobnálak el, hogy aztán újra és újra megszerezzelek. Hát nem látod Édes, hogy préda vagy akit ezerszer is le kell vadásznom?
Az ajtón csattanó kezed az amivel magadhoz rántasz és odavonod megint a figyelmemet. Ujjaid vérből rajzolnak utat maguknak és amikor emelkedik majd süllyed a mellkasom, a rózsára markolok a lábaim között.
- A kettőnk játéka lehetett volna.Ha nem vagy olyan kurvára érzelgős.- jegyzem meg, bár te is tudod, hogy nem akarom újrakezdeni az egész vitát, mégis kell, hogy enyém legyen az utolsó szó.Megfeszítem az ereimet, amikor megérzem rajta az ajkaidat, de nem hagyja el hang a torkomat, csak egy halk, szinte duruzsoló morranás, amellyel tudatom, hogy jó az amit csinálsz, de ugye te is sejted, hogy még mindig nem ilyen egyszerű az egész? Ahogyan az egészben van valami furcsa vibrálás, az egész lényedben érezhető feszülés, ami arra enged következtetni, hogy ez most tőled is más. Valamit akarsz….valami mást. Hagyjam, vagy fogjalak vissza?
Nevetésre ingerel a kijelentésed. Könnyed és szinte kislányos kacajjal veszem tudomásul, szinte már sértő lenne ha nem ezt mondanád.
- Igen tudom. Becézz még!- akadozva ejtem ki a szavakat, mert közben kezed kitartó vándorútra indul a testemen, mely úgy feszül alád, oly ismerősként üdvözli minden ujjperced, mintha arra várt volna, hogy végre visszatalálj ide. Ide, hozzám.
A gombok pöccenése közepette húzom fel a rózsát a mellkasomhoz. Már nyoma sincs annak, hogy a tüske belefúródott, pusztán néhány apró vérfolt árulkodik az incidensről az ujjaimon.
Szólnék még, de nem hagyod. Ernyedten hullik vissza mellém a rózsa, amikor megérzem ajkaidat. Nyelvemmel nyelved keresem, hogy megszokott kis küzdelmünket bevégezzem, hogy a két hús egymásnak feszüljön, de megtagadod tőlem. Érezhetően rándul a testem a hirtelen jött döbbenettől, és egyben megint elönt a harag.Ajkad felé habzsolva kapok, de továbbra is elzárkózol előlem. Szórakozol velem? Óóóóó nem! A felismerés egyben tetszetős és kurvára bosszantó is. Bosszút akarsz? Jól van, játszhatjuk ezt másképpen is! Kezemmel a nadrágod felé nyúlok, és miközben vért fakasztok ajkad alsó ívéről, hogy a cseppek között fürdőzzek legalább, ha már nem adod magad nekem teljesen, kecses ujjaim játszi könnyedséggel oldják meg a farmer gombját. Türelmetlenül rángatom és cibálom le rólad, de ügyelek arra, hogy még véletlenül se érjek hozzád. Ördögi mosollyal veszem tudomásul, hogy a farmer alatt nem viseltél semmit. Mennyire szeretem amikor legalább egy dologban engedelmeskedsz nekem. Ujjaimmal játszadozom felém magasodó gyönyöröd felett, de nem érek hozzád.Aztán hirtelen nekifeszülök a mellkasodnak, hogy eltoljalak. Állj!Látom a szemedben a kérdéseket, viharos sötétsége kavarog felém, és azt kérdezi miért nem engedlek tovább? Ó de foglak ne félj….hát nem érzed az illatomból, hogy szinte már fürdök saját izgalmamban? Erőmet megsokszorozva löklek távolabb, az ablak alatti billiárd asztal felé.A hátad nekifeszül az asztalnak, miközben én és a rózsa lassan lesiklunk rajtad, le egészen a lábaid közé.Felpillantok rád. Kékjeim annyi mindent ígérnek és hazudnak neked. Úgy teszek, mintha engedelmes szolgáddá akarnék válni, mintha mindazt amit a kis szöszke elmulasztott, tőlem ezerszeresen megkapod. Ajkaim nyílnak, puhaságuk több mint a mennyországot ígérik. Lassú, szinte már kétségbeesetten lassú mozdulatokkal, finoman szinte alig érintve húzlak ajkaim közé. Nyelvemmel végigszántva az utolsó kis eret is, kitapintva. Lassú….mint egy lassú, ritmustalan tánc.Aztán ugyanolyan lassan vissza, és továbbra is óvatosan, finoman, védelmezőn. Három. Ennyiszer teszem meg ezt az utat, figyelve rád. Ennyi amennyit kapsz.Ígéret, hogy milyen lehetne. Mily régen csináltam ezt neked, talán már nem is emlékszel….de most újfent elhalmozlak annak hazugságával,hogy még folytatom. Éppen megállva a végtelenségig húzva az időt.Aztán ajkaim elválnak rólad, hogy helyét a rózsa vegye át. Immáron nem érek hozzád, csak a selymes szirmokkal húzom végig combod belső felét, majd egészen közel ajkaimtól és magadtól nedvessé vált férfiasságodon. Imádom a látványt.Félrebillenő fejjel nézem aztán felpillantok rád.Pillantásom tele van ígérettel, büntetéssel, kérleléssel, könyörgéssel, és parancsokkal. Ez a kettősség amit felébresztettél.
-  Akarod, hogy folytassam?- húzom végig a virágot megint immáron a másik combodon, fel egészen az hasfaladig, majd vissza, végül magamhoz vonom, és nyelvemmel körbetáncolom a rózsa szirmait, éppen olyan élvezettel és átéléssel, ahogyan az előbb rajtad tettem.Űzlek és hajszollak. Add meg magad!



||Hoztam zenét  Laughing  xx ||xx  ||
▲▼
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
MF-Seattle
Humor :
Szarkasztikus



A poszt írója Sebastian Lumer
Elküldésének ideje Szer. Május 09, 2018 2:56 pm
Ugrás egy másik oldalra



To: Darby
„There are no coincidences”

Lehet, sőt biztos, hogy velem van a baj, hiszen én nem értek bizonyos dolgokat, ebből következik, a hülye én vagyok. Nem kell ehhez nagy logika, csak egy csipetnyi ész, mondhatni egy hangyafasznyi. Talán annyi akad, hogy megértsem azt, ami éppen zajlik, annak ellenére, vagy pont annak okán, hogy hevesen tatamol a szívem, az adrenalin a fülemig szökik, hogy kihabozzék rajta és elúsztassa a maradék ítélőképességem.
Rohadjak meg, ha értem, hogy miért nyúlsz mindig darázsfészekbe velem kapcsolatba? Direkt tennéd? Neked célod engem módszeresen a padlóba préselni, és a réseken folyatni el a vérem? Mond mit akarsz tőlem? Miért ölöd meg a jót bennem, az életre való hajlamot? Miért teszel gonosszá? Mit tegyek még, hogy egyszer és mindenkorra megértsd, mi közünk van nekünk egymáshoz? A foglyoddá tettél, a raboddá, vállald a kurva felelősséget értem, a tetteimért.
Miért nem kegyelmezel meg nekem? Egy évszázada folyik a harc köztünk, és minél erősebb vagyok mentálisan, annál jobban fáradok lélekben.
Őrzőm a kiskanálnyi jót, azt a kevéske adagot, amit az ereimbe fecskendezek nap, nap után, hogy felkeljek az ágyamból és tegyem a dolgom, hogy ne mérgezzem halomra az embereket, hogy a csontok rögzüljenek a kezem alatt, hogy a náthát csillapítsam, fogjam azok kezét, akik átvándorolnak a halál árnyékos kapuján. Néhányuknak utolsó emléke vagyok az életből, túl sokszor irigylem őket, hiszen nekik vége szakad a földi pokolnak. De mégis gyáva vagyok, hogy tegyek ellene bármit, pedig az én életem is messze mulandó.
Rohannak a napok, a hetek, hónapok, az évek. Évtizedekbe mérem, már században. Minden álmom semmibe merült.
Családra vágytam, egy nőre, aki szeret, gyerekekre, többre is, kutyára, fehér kerítéses házra és egy tisztességes életre. Most pedig itt vagyok, kiüresedve, eltemetve magamban a múltat és már a jelent is, te pedig felhozod a legfájóbb emlékem.
Több dolog miatt is horkan fel eleddig kordában tartott veszélyes dühöm. Mert Hubert mindig jobb volt, mint én. Fiatalabb, a jobban sikerült, az okosabb, a szerethetőbb, a kordában tartható, akit focizni hívtak a srácok, akikkel a lányok cicáztak, aki előre haladt a céljai felé, pitbullként csüngött valamit, amit meg akart tudni. A jobb képű, a férfi, aki szerelemre lelt, akinek családja lehetett volna, akit viszont szerettek, és aki még engem is szeretett. Itt a nagy igazság, tessék, a képedbe mondom, ha szeretnéd. Észvesztően forró szádra súgom, ami vérvörös tud lenni, amikor csókkal tépem. Ő szeretett engem, és a mellékelt ábra szerint ezzel egyedül maradt.
Miért nem tudsz kicsit jobban szeretni? Mond el, mit vársz tőlem?
Értsd meg végre, hogy nem tudok ő lenni. Bábként sem tudom mozgatni holt szellemét, mert félek, hogy beigazolódik mennyivel jobb volt nálam.
Őt látod bennem, igaz? Őt kívánod bennem. Amikor élvezés közben lehunyod a szemed, vajon rá gondolsz? Súgtad már a nevét a fülembe, úgy tettem, mint aki nem hallotta, pedig tudod, hogy megtörtént.
Miért teszed ezt velem, Darling?
Páros lábbal tiporsz a lelkemen, azon a csonkán, ami megmaradt nekem.
Előbb, vagy utóbb feladom. Szélmalom harcot vívok és te nagyon keveset adsz nekem magadból, amikor nekem a minden kéne. Hiába kefélek más nőkkel, férfiakkal, mindenkiben csak téged kereslek, az ízed, illatod, hogy legyél. A forróságodban akarok megfürdeni.
Hajótörött vagyok, aki kietlen vidékre tévedt és noha te voltál, aki léket fúrt a regattába, mégis te vagy az, aki megmentheti sivár életem, de többet veszel el, mint amit neked adsz.
Van, hogy bánom, hagynod kellett volna meghalnom, mert így is megölsz, szépen lassan, de nagyon módszeresen. Különös kegytelenséggel.
Mit tettem ellened, hogy így bántasz?
Tudod mi a baj? Hogy az elnyomottak idővel fellázadnak, zavargás törnek ki, forradalmak, amiben a fegyver nemét senki nem válogatja meg, el fog sülni a te fegyvered is, drágám, és félek be van ragadva a golyó, vissza fog csapni és a homlokod közepére vésett céltábla közepébe fog vágódni és azzal megölsz engem is.
Amúgy sem viselem el a látványt, hogy karcsú, tökéletes tested felkínálod másnak, amikor én csodát tennék veled. A féltékenység fellobban, mint a jelzőtűz, mire visszatér az ítélőképességem a fiúcska szíve felrobban a kezemben, vért mázolva az ujjaimra, betemetve a kézfejem, a csuklómra húzva éles vonalat. Másodpercek alatt illan el az élet, a lélek. A vér szaga megdobja a vérnyomásom, az éhség lavinaként zúdul rám, drótként feszülnek meg az erek a testemben.
Mit sem számít az ő élete, csak egy a sorból és tudom, hogy még adsz nekem többet is gyilkossá teszel, vadállattá.
Szemedben csalódottság lángja lobban, ujjaim a tarkódra fonom, hogy megtartsalak, közel magamhoz, a szádra akarok hajolni, csókolni akarlak, kifulladásig, míg ajkunkból vér serken, bizonyítani, hogy nincs jobb nálam.
Nem bánom szemrehányó tekinteted, nem éri el rothadó lelkem. Akarlak, mindennél jobban, a vágyam kőkeményen lüktet a farmer takarásában, neked szól és a vérnek.
Bombázod tudatom erős falát, érezlek benne, látom a hiába való küzdelmet, máskor most győzedelmes mosoly futna az ajkamon, a szemem sarkába vonna apró ráncokat, most azonban a pánik dolgozik benne, hogy megbántottalak, hogy nem értesz meg engem. Nekem csak Te kellesz, mindenkin és mindenen keresztül. Boldog akarok lenni veled, a melleid közé akarom fúrni az arcom, hogy a bőröd illata csorgassa meg a nyálam.
Kérlek, Draling! Add nekem, amire vágyom! Mindenem a tiéd és én csak röpke figyelmet kérek cserébe, olyan nagy ár ez?
Nem felelsz hívogató nézésemre, szóra sem méltatsz, tüskét fúrsz a szívembe ezzel. Érted teszek mindent, te teszed ezt velem. Fáj belül, nem nyilvánvaló?
Lazítok a szorításon, testemből nem illan az erő, a kérlelhetetlen tenni vágyás. Szeretnélek leteperni, megbüntetni, bántani, megtorolni rajtad az összes sérelmem, de még csak csúnyán sem tudok hozzád szólni.
Szorításom lazít, ahogy a kezed az enyémre simít. Hevesen dobol a szívem, zúg a fülem.
Véráztatta ujjaim a szádba siklik, egyik a másik után, felnyögök, előre lépek, hogy testem a tidéhez érhessen. Nem tudok máshova nézni, csak a szádra és ajkaid között az eltűnő, majd felbukkanó ujjaimra.
Úristen, mennyire gyűlöllek. Cafka vagy, egy igazi mohó ribanc, de az enyém, immár csak nekem maradtál, kis időre, tudom.
Hiszek neked, ajkam elnyílik, hogy utat engedjek a csóknak, lehunyom a szemem, beszívom mámorító illatod, feldorombol bennem a fenevad, enni kér, téged akar.
Nem felejtem el, hogy az előbb még a ficsúrt csókoltad, mégis reagálok. Most én vagyok csalódott, hogy hazudsz nekem, nem adod, pedig akarom, kell nekem. Azonnal, hogy tudjam megbocsátasz.
Szavadra felszalad elmémről a védőburok, újra a birtokodban vagyok, érezlek, ahogy belém hatolsz, átveszed az irányítást, leengedem feszült vállaim. Hagyom, hogy ellépj, tudom mit fogsz tenni, mégis megrezzenek, ahogy meghallom a csontok reccsenését.
Ha neked nem jár játék, nekem sem, ez nem lehet vita alapja.
Semmit nem számít a lány, hiába ígért forró, emberi ajka ezer kéjt, hiába tett volna meg mindent, amit kérek, nekem csak te kellesz, és ezzel te ocsmány mód vissza is élsz.
Feléd fordulok, nem rejtegetem ágaskodó izgalmam, noha csak a figyelmet hívja fel magára, nem követel ennél többet, most még. A vér szaga beteríti a szobát, kitágul a pupillám a visszafogott zabálási kényszertől, de nem vagyok dögevő.
Szemmel követem a rózsa útvonalát, akaratlan indulnak meg a lépteim feléd, követlek az ajtóhoz, mire visszafordulsz már ott állok előtted, nesztelenül, akár egy macska, fogam az ajkamba mélyed, hogy ne sóhajtsak fel, ne kezdjek el könyörögni neked.
Pimasz játszadozásod meghozza gyümölcsét, átnyúlok a vállad felett, kezemmel az ajtóra támaszkodom, meggátolom, hogy kimenj és föléd is tornyosulok egyben.
Vágyad illata megrántja duzzadó akarásom.
Látom mit művelsz a virággal, megérzem az engedést az elmémen, vérben még gazdagon fürdő mutató ujjam a nyakadhoz illesztem, hogy végig rajzoljam a dekoltázsod mélyülő vonalát.
- Nem akartam elrontani a játékod! - a tiédet, mert az volt, nem a miénk, nem az enyém, a tiéd volt és te is basztad el, ezt lássuk be. Belementem volna.
Lefelé pillantok, hogy lássam puha szirmokat eltűnni a szoknyád alatt.
- Gonosz egy picsa vagy...- nem sérteni akarlak, és ezt te pontosan tudod, maximum a gonosz fájhat amúgy is. Előre hajolok, ajkam a nyakadra feszítem, rácsókolok a selymes bőrre, mélyre szívom az illatod, nyelvem hegyét futtatom végig a kecses íven.
Az ajtóról visszavett kezemmel a kerek seggedre markolok, magamhoz rántalak, csak remélem, hogy megsebzed magad a rózsával. Rámasszírozok a kezemben tartott félgömbre, másik kezemmel a blúzod gombjait veszem célba, egyenként pattintom le őket, akárha pihét pöckölnék arrébb.
Számmal a szádra tapadok, csak habzsolom az ajkaidat, nem vetem be a nyelvem, azt ki kell érdemelni. Garantálom, hogy ma büntetésben leszel.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
MF-Seattle
Hobbi & foglalkozás :
Reklámcég vezető



A poszt írója Darby Loghan
Elküldésének ideje Kedd Május 08, 2018 9:16 pm
Ugrás egy másik oldalra



To Sebastian


Néha olyan közel voltál, hogy összecsippenő ujjaim közé szoríthattam volna apróra váló szívedet. Mint akkor amikor még dobbant, még akkor amikor még naív reménnyel hitted, hogy válaszokat adhatok öcséd eltűnésére. Ám én megvontam tőled, ahogyan éveken át annyi minden mást. Hiszen számunkra az idő, mint oly sok minden,nem csupán végtelen, hanem felfoghatatlan hosszú. Egy ideig számoljuk. Étkezésről étkezésre élünk, csak a prédát látjuk, csak a vér hívó szavát halljuk. Emlékszel amikor először engedtelek önállóan enni? Féltő gonddal figyeltelek, úgy álltam mögötted büszke bálványaként egy elkárhozott gyermeknek.
Sokáig kerested a gyengeségem Édesem, de mindig rossz helyen kutakodtál, mert gonoszságomat vetted alapul, azt akivé a rothadó világom tett. De sosem néztél mögém, sosem akartad látni, hogy a gyönyörű palást mögött ki lakozik. A húsom mögött, a holtnak hitt szívem mögött kit rejtenek az évtizedek.Ki miatt is váltam ilyenné, hiszen te azt gondoltad, úgy vélted, hogy mindig ilyen voltam. Tudod mit? Nem is akartam, hogy mást gondolj, mert abban a pillanatban elvesztettem volna feletted az uralmamat és kisétálsz az ajtómon. Ahogyan azon a reggelen Gaerin tette. Azt hiszem sosem értetted meg, hogy miért kell gyűlöljelek,hogy az amit valójában érzek és gondolok rejtve maradjon. Azt akartam, hogy ott legyél nekem amikor csak akarom, hogy soha ne jusson eszedbe az ami első teremtményemnek….az elsőnek akit még emberként is ismertem, és akit magammal rántottam a kárhozatba. Hazugságaim tökéletesen lepleztek mindent és reménykedtem benne, hogy sosem fogsz majd gyanút, hogy bármelyik arcom, amelyben a közömbös, a gyűlölettel vegyes, a rideg a számító nőt látod valójában egy jól megkomponált karakter, egy remek maszk amit nálam tökéletesebben nem lehetne létrehozni. Alkalmassá tett rá a létezésem és a történetem, amelyben az utolsó lélekszilánk is kihullott a testemből. Elvesztettem valamit, amit nem tudtam pótolni eladdig a pillanatig, amíg be nem léptél a birtokomra. Akkor már tudtam, hogy nem foglak elereszteni. Úgy ötvöződött benned öcséd lágysága, és Gaerin határozottsága, hogy arcul csapott a felismerés. Megérkeztél oda ahol lenned kellett. Nálam.
Tudom, hogy megvetsz, hogy legszívesebben kitépnéd a szívemet a helyéről, hogy még forrón dobogón a mellkasodra szorítsd, hogy legalább annyi ideig érezd a közelségem. Voltak évek amikor távolabb voltunk egymástól, és volt, hogy olyan közel, hogy megfulladtam a közelségedtől. Kergetőztünk, engedtünk, szorítottunk, aztán ellöktünk, tapostunk, ütöttünk, marcangoltunk, végül zokogtunk a másik hiányától. Én mégsem akartam volna semmit másképpen csinálni, ahogyan most sem akarok.Értsd meg Édesem, nem engedhetlek közelebb, mert akkor már túl sokat látnál belőlem, és félek, hogy a gyengeségembe belebukok. Én még élni akarom ezt a végtelen életet, én még élvezni akarom azt a hatalmat, melyre halandóként esélyem sem lett volna. Vajon akkor is így tudnál magasztalni és imádni, ha látnád azt a középszerűen egyszerű lányt a félszeg mosolyával és szinte összezáródó lábaival, ha csak egy pillantást vetetett rá egy férfiember? Vajon azt a lányt is ily királynőként tudnád imádni, aki már attól boldog volt, ha reggel láthatta a szüleit, a családját és jövendő hitvesének egyetlen pillantását birtokolhatta? Ó én nem hiszem! Mintha már nem is létezne, és már csak egy gonosz és feledni vágyott mosolyt csal az arcomra egykor volt, tán igaz sem volt önmagam. Jobb ha úgy tudod, hogy ilyen vagyok. Most csupán a gondolataimban létezik mindez, ahogyan eddig is, és nem hiszem, hogy ez a nap, vagy akármelyik másik lenne az a jövőben amelyben felfedem ezt neked. Nem azért mert nem vagy rá méltó, hanem mert nem kérek a szánakozásodból. Igaz, túl jól sikerült mestermunkám vagy. A fájdalom az évek alatt megszelidített harcostársaddá vált, és néha még élvezni is tudod. De nekem ez nem elég. Én azt akarom, hogy érezd amit én éreztem egykor...a veszteség utáni felfoghatatlan ürességet. Azt akarom, hogy átvedd tőlem, hogy helyettem bűnhődj, hogy kettőnkért. Néha ellopom az emlékeidet, néha hagyom, hogy emlékezz. Néha egyszerűen darabokra tudnám szabdalni azt a gyönyörű testedet, hogy magamnak varrhassak belőle forró takarót, mit sosem vennék le, néha egyszerűen elbújnék a közeledben és arról suttognék mennyire kellesz, mennyire gyűlölöm a levegőt ami körbevesz, mennyire gyűlölöm minden álomban töltött percedet, mindent amit nem velem osztasz meg. Mégis folyamatosan tollak magamtól, hogy aztán visszarántsalak, és lemarjam ajkadról, testedről utolsó igéretedet is, hogy az enyém vagy, mindig az enyém voltál.
Dacos és haragos vagy egyszerre, látom én, érzem abból ahogyan felmorransz, hogy egy oly dolgot sikerült megérintenem benned, amelyet mélyre temettél, még mélyebbre mint én magam. Hubert, az édes és minden porcikájában kívánatos de gyenge Hubert….oly finom volt, oly lágy, oly engedelmes. De csupán olcsó utánzatod. A másodszülött, ki életemben elsővé válhatott volna, ha nem utasítja vissza amit ajándékul kapott tőlem. Különös, hogy vesztesége sosem érintett úgy, mint az, ha téged veszítelek el. Mégsem vallom ezt be neked, mégis hazudok tovább, hogy lássam mennyire erős még benned a féltékenység. Hogy vajon képes lennél elhinni, hogy ez a kis szánalmas senki, akár a nyomába is érhetne az öcsédnek? Amit azonban tőled kapok válaszul, túlszárnyalja minden képzeletemet. A döbbenet egy várakozó, de annál kéjesebb mosolyra húzza ajkaim, amikor szinte kivet magából a fotel, és nem számít a kis ajándékod éppen mit csinál, megint félretolod, hogy véget vess ennek a komédiának. Sejtettem, hogy így lesz? Talán….vagy talán azt gondoltam, hogy már nem érdekel Hubert, hogy annyi idő után képes voltál elfeledni miért is indultál útnak egykor és mi végre maradtál a birtokomon? Igen, lehet ebben reménykedtem, de rá kellett döbbennem, hogy oly erős ez a kötelék, hogy még az elmédet sem sikerül megostromolnom, hogy valamennyire csillapítsam hirtelen támadt haragodat. Szinte ketté téped az ifjú kölyköt, aki engedelmes rongyként omlik el kettőnk között. Szíve hívogatón lüktet ujjaid között, és elkerekedő szemeimben tompa vörösség villan, láthatóan osztoznék veled a nyers hús mámorában, ha hagynád. Most azonban egész másról szól a dal. Hamisak a hangok, és a csont roppanása a hús sercenése, az elhaló, vergődő test undorítóan visszataszító látványa nem igazán csigázza fel a kedvemet. Unottan biggyednek le ajkaim, félrebillen a fejem, és egykedvűen nézek az elhulló test után, majd egy rándulással már a közeledben vagyok. Tarkómon feszülnek meg ujjaid, és fejem felszegve kékjeim tekinteted sötét örvényébe engedem kavarogni. Úgy fonódunk össze, hogy téged a gyilkos indulat vezérel, engem csupán az, hogy megkapjam végre amire vágytam.Ugye érzed mire ment ki a játék? Rád. Fájdalomban vergődve. Hubert emlékében fuldokolva. Hogy befejezzük valahogyan ezt a játékot, mert ma ehhez lett volna kedvem, de te megfosztottál tőle. Sértetten nézek rád, mintha csak a legkedvesebb babámat tépted volna darabokra, és már nincs remény arra, hogy rendbehozzam.Kérdésedre nem felelek, csupán az élettelen testet nézem, majd ajkaid ívén fut végig a tekintetem, pillantásod kerülöm, nem nézek a szemeidbe. Megfosztom most magam tőled, hisz érzem, hogy te is kizársz egy időre. Haragvón kezdek harcolni újra bejutni a tudatodba, és dühösen verem a kapukat, hogy eressz be, nincs jogod itt tartani idekint. És ha egyszer újra ott leszek….ugye mondtam, hogy fájni fog?
Lassan emelem meg a kezem, hogy elérjem a csuklódat, apró kis vércseppet fognak fel ujjaim.Lágyan érintelek meg, szinte kérlelőn simul kezedre a kezem, hogy engedj a szorításon. Tekintetem óvatosabbá válik, kérlelővé, szinte szűziessé. Ó tudom, hogy ezt szereted! Játszanék újfent? Meglehet.Finoman, szinte egyenként fejtem le a kezed tarkómról, érzem, hogy nem sok idő és megint a fejedben leszek. Örökké nem zárhatsz ki. Csalogatlak, szelidítelek, igéretekkel halmozlak el, a bocsánatodért esedezem. De mi végre? Hogy visszaengedj, hogy újra uralkodhassak feletted. Izgalomba hoz a határozottságod, az a keménység, ahogyan nekem feszül a haragod.De tiszavirág életű ez a rajongásom.Ujjaim lágyan becézgetik ujjaid, körülfonom, húzom és vonom magam után, táncot járnak az ujjbegyek egymáson, a vérben fürdőzve, melyet ajkaimhoz emelek, és mohón szívom le szinte egyenként tisztogatva le rólad. Odahajolok ajkaidhoz, hogy a levegő forróságát fújjam rá, láthatatlan csókokat odaígérve, de meg nem adva. Meddig játszhatok így veled? Nem hiszem, hogy sokáig. Érzem, hogy ezúttal tapintható a dühöd. Megvetően figyelsz. Kívánsz és gyűlölsz egyszerre. Nem is gyűlölet ez, ez már azon túlmutat.
-Engedj!- benn vagyok újra, mintha a csillagok között a holddal bújnék össze, elvakít ezüst fénye. Ellépek mellőled, hagynod kell….most még egy ideig képes vagyok gyilkos indulatodon uralkodni, ám a sajátomén nem. Kezem egyetlen érintésével mint egy vékony kis ágat töröm el szoborrá merevedett ajándékod nyakát. Én adtam, el is veszem. Immáron ketten maradunk. Mint mindig...ketten. Voltak és lesznek mások, lesznek még ezren is akár, de itt maradunk a végén vergődve saját függőségünkben. A fotel mellé hullott rózsádért nyúlok és magamhoz veszem, azzal indulok az ajtó felé. Mert az enyém, nekem adtad.De nem lépek ki rajta, megállok, és megfordulok, a virággal játszadozva, kebleim közé ejtve a puha szirmokat. Van abban valami fenségesen gyönyörű, hogy a bőrömön végigfutó vörös szirmok éppen olyanok mint egy nő öle: buja, hívogató, játékos, finom illatú. Akarod? Szerezd meg!
- Annyira utálom, amikor túl hamar véget érnek a játékaink, Édesem.- csóválom meg a fejem, mintha csak egy közjáték lett volna az előző, és nem éppen a legnemesebbnek vélt ostoba emberi érzésbe gyalogoltam volna bele az imént. Nekem is volt veszteségem, baszki, azt hiszed csak neked? De nem beszélek róla, sem most sem később. Nem rád tartozik. Sóhajtok. Legbelül üvöltök a vágytól, kielégítetlen maradtam, és ezt te is nagyon jól tudod.Újra táncol a virágfej, végighúzom a mellkasomon, le egészen a combomig, majd a lábaim közé simítom, és rád pillantok. Most először újra. Kimászok a fejedből. A gyengédségemmel büntetlek, mert nem ezt várod tőlem, és nagyon jól tudod, hogy nem őszinte. Újabb hazugság, mert így hagytál. Így hagytál én ékességem, én rothadó gyönyörűségem.


||Hoztam zenét  Laughing  xx ||xx  ||
▲▼
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
MF-Seattle
Humor :
Szarkasztikus



A poszt írója Sebastian Lumer
Elküldésének ideje Kedd Május 08, 2018 10:40 am
Ugrás egy másik oldalra



To: Darby
„There are no coincidences”


Összeomlani látszik minden, mit eleddig önmagamban felépítettem. Szívem húrjain nem lágy dallam készül kitörni, hanem éles rock ballada, ami leszaggatja a hajad, ha útjára bocsátom.
Gyűlölöm ezt a hálót, a maga giccsével, szépségével, kényelmével, melankolikus virág illatával, mégis szomorú sötétjével. Most, hogy a lány a lábaim között térdel, forró ajka a mellkasomon siet lefelé, tenyere felperzseli nadrágon keresztül is a bőröm, most még jobban utálom, ezt az egészet. Vannak napok, amikor nincs kedvem ehhez a sok szarsághoz, máskor pedig örömmel vetem bele magamat, akár egy forró nyári napon a hűs tó fodrozó vízébe. De ma…. ma széttépnélek ezért.
Oh, te meg a nagylelkűség. Olyan messze álltok egymástól, amit szavakkal ki sem lehet fejezni, nem férne el egy egész Grand kanyonban, még az is kevés lenne.
Mohó vágyad elér engem is, felzúgatja a szívem és rohadj meg, hogy nem nekem szól, amikor mindenem neked adtam az elmúlt 120 valahány évben. De ki számolja?
Meg sem lep,  hogy neked ez nem elég, neked, Kedvesem, semmi de semmi nem elég. A világ minden fájdalma csak játszótér lenne számodra. Olyan gonoszság lakozik a lelkedben, amit én nem érthetek meg és el sem érhetek, pedig a kezem nyújtom feléd, felsegítelek a földről, a testemmel védelek, ha kell, s most mi történik? Olyan rövid a pórázom, hogy nem merem megrántani, félek leszakad a fejem, azonban eljön az idő, amikor megunom a kisded játékaidat, amikor a nők, akik elém térdelnének, és nem csak egy jó szopás reményében, jobban fognak érdekelni, akkor babám minden fenséges erőd ellenében egyedül maradsz, mert azt te is pontosan tudod, hogy nélkülem pont úgy senki vagy, ahogy voltál előttem. Én emeltelek királynői rangra és én leszek az aki letaszít a trónról. Újabb 100 évedbe telik majd, míg valakit magad mellé szelídítesz, és pont úgy felelős leszel érte, ahogy lennél értem, ha ez téged érdekelne. De ehhez viszont kevés vagy. Csak a zsarolás van, néha pedig kedvesség, de több az erőszak, mint a kérés részedről.
Érdekel a lány neve, hogy azt súgjam majd, miközben elélvezek, még véletlen sem a tiédet, ezt az örömöt nem adom meg.
Összeránt a fájdalom, amit jutalmul kapok. Összekoccannak a fogaim, kevés híja van, hogy felkiáltsak, csakhogy Én Drágám, a kutya, akit veréssel idomítanak, egy idő után elviseli, majd megszereti a fájdalmat, volt rá 120 évem. Megtanítottad, hogy élvezzem mindazt a kínt, amit adsz, és ez még határon belül van, tudnál bántani, de ne felejtsük el, hogy én is megtehetném veled. Lezárhatom az elmém előtted, és akkor véres karomnyomaid nem érnek el, nem húznak éles vágást az akaratom falában. Igaz az is, hogy áttörnéd, leigáznál, de időt tudok nyerni. Én is fejlődtem az elmúlt időben, ne felejtsük el, hogy nem csak te vagy gyermeke az éjszakának.
Hagyom, hogy játssz, a szám kiszárad, a fájdalom magába szippant egy pillanatra, s aztán lepattan, mint teniszlabda a falról.
Tekintetem a tiédbe fúrom, ismerlek, jobban, mint szeretnéd. Te vagy az életem csúcspontja és mély verme is. Ezt is szeretem, a kínt, a kínlódást, a megkönnyebbülő kalandokat a nőcskékkel, akik pont olyanok, mint aki most az övem bontja, nadrágon keresztül simítja arcát ágaskodó vágyamhoz.
Mégis minden figyelmem rád irányul, olyan vagy, mint egy kívül gyönyörű, pirosló alma, amit azonban férgek rágnak, mindennek ellenére szeretlek, ragaszkodom hozzád, ismerten eredetű ez az érzés, de ne feledd el, hogy mindennek vége szakadhat.
Jön majd valaki, aki nem lesz ilyen kegyetlen hozzám…
- Várj! – suhogom a lánynak, nem akarom, hogy idő előtt munkához lásson, hiszen ti még semmit sem csináltok, addig a farkam marad a nadrágban.
Felém pördíted a srácot, nagyot nyelek, az én fantáziám is megmozgatja, de a nők jobban érdekelnek, ez van. Mozgásodtól lever a víz, miért is nem adod ezt nekem? Préseled magad itt a kis csírához, akár egy olcsó kurva, amikor jobbat is kaphatnál.
Képzeletem szárnyra kél, egész addig, míg a srác szája szóra nyílik. Meglódul a szívverésem, kitágul a pupillám, akárha napról löknének sötét verembe. A trokom mélyéről figyelmeztetően felmorgok, veheted fenyegetésnek. Ujjaim a lány nyakára futnak, megállásra késztetem a csókok folyamában.
- Messzire mész, Darby! – gusztustalan a játék, amit űzöl, nem méltó hozzád. Sokat elviselek, de van, amit én sem nyelek be. A halott testvéremet meggyalázni főben járó vétek.
Hangomban nyers erő rejlik, mindent nem tehetsz meg velem, nem vagyok már a talpnyaló szolgád, túl sokat bántottál, a sarokba szorított róka is támad végső elkeseredésében, hiába húzza meg a ravaszt a vadász, bátran hal meg, nem nyüszítve.
Azonban szöget üt a fejemben egy gondolat. „A mindenem vagy, Darby” Szóval ez a lényeg? Hogy megmutasd Hubert, mennyivel jobban kellett, mint én, hogy mennyivel jobb volt? Őt is kínoztad vajon? Az életet tetted számára is pokollá? Már nem félek meghalni, mert a túlvilág csak jobb lehet ennél.
Reszket a levegő, ahogy kiszalad a számon. A lány illedelmesen térdel a lábaim között, újabb utasításra vár. Megfeledkezem róla.
Ezért gyűlölsz hát, mert nem az öcsém vagyok? Kevesebbnek tekintesz nála? Az is vagyok ő jobb ember volt, könnyebben betörhetted, mint engem. Én küzdeni tanultam, megvédeni őt és magamat, az anyámat, a családomat. Engem ellenállásra neveltek, erősnek lenni, magabiztosnak, míg ő az árnyékom volt, mert ott biztonságban volt. De nem előled, igaz?
Sűrűbben lélegzem a felelevenedő haragtól, a nyughatatlan vadállattól, ami bennem lakozik és alig várja, hogy a véredből lakomázzon.
Elmémre olvasott szavaid elvetik a sulykot, úgy libbensz át a határon, amit már nem bírok elviselni. Sok dolgot megengedek Neked, de ezt nem.
Nem elég, hogy engem alázol meg, de meggyalázod a testvérem halálát, a holttestét, a szellemét hívod életre, hogy úgy henteregj alatta, mint egy olcsó kurva. Honnan van neked ehhez bátorságod?
Az öcsémet veszed elő, leporolod a lemezt és azt hiszed, én majd újrahangszerelem neked? Hiányzik? Bazd meg. Nekem is. Túlmegy minden határon, hogy arra kényszerítenél, ő legyek, míg te egy vadidegennel baszatod magad.
Bal tenyerem a lány arcára simítom, lepillantok rá, a szívem vadul kalimpál, hátra tolom, hogy a sarkára üljön.
- Itt megvársz! – hangosan adok utasítást, hogy megértse, tudom, hogy a pózból sem fog mozdulni, akármi történik is mögötte.
Emberi szemmel lekövethetetlen gyorsasággal mozdulok a fotelből, az ingem még félig ülve marad, amikor a kezem a fiúcskád mellkasának ütközik. Lendület és erő dominál, ujjaim cafatokra szaggatják a tűzforró bőrét, hallom a reccsenő csontok szilánkos törését, a halk sikolyt, ami elhagyja a torkát, ahogy a testébe hatolok. Nem nézem őt, téged figyellek mögötte. Fél pillanattal később az ujjaim között dobban a szíve, még élettel telin, buzgón. Mostanában kap sokkot a teste, még nem érte el az agyát az információ, miszerint lyukat ütöttek a mellkasában, széttörték a bordáit. Kettőt pumpálok a szívén, ez kettő darab másodperc, a harmadikban összeroppantom az izmokat, szétfröcskölve a vérét odabent, így is jut belőle napvilágra, folyik le a mellkasán, a hasán. Illata betölti a tudatom, a ragadozó jussát követeli bennem. Visszarántom a kezem. Az éles csontszilánkot felsebzik a bőröm, a húsomig hatolnak, még csak fel sem szisszenek.
Éhen döglök, pedig nem rég táplálkoztam, de a friss vér elönti az elmém, ezernyi emléket szalajtva szerte.
Hülyének próbálsz nézni, Babám? Mikor veszed észre, hogy vesztes is lehetsz a csatában? Amikor majd más ölel magához éjszakánként? És téged ki fog, ilyen senkik?
Ezzel a kisfiúval ma már nem fogsz kefélgetni, ha csak nem csinálsz belőle zombit, de ennek sem leszek részese.
Arcomon torz vicsor játszik. Bezárom az elmém előtted, ha nem is túl sok időt, de valamennyit nyerek magamnak, hiszen te áthatolhatod.
- Most boldog vagy? – nem vagyok már játékos kedvemben, a holtak meggyalázása számomra nem divat, akárkiről van szó, főleg, ha valaki, akit szerettem annyira, hogy meghaltam volna helyette, vagy Téged áldozlak fel érte. Azt hiszem nem vagy tisztában az erőviszonyokkal, de lefektethetjük őket, csak dühítsd túl a vadat és előrántom magamból. A gyűlölettel, haraggal vetekedik az ellenállásom, jelenleg azt érzem olyan szintre süllyedtél, amit egy magára valamit adó nő nem engedhet meg magának.
Kézfejemből, ujjamról csepeg a vér a padlószőnyegre, számításaim szerint a srác közénk omlik, mire szavaim elérnek téged.
Lőn itt állsz te, védetlenül, remélem pillanatnyilag letaglózva annyira, hogy kezem a tarkódra csússzon, foglyul ejtselek. Még ha csak ennyire is.


A hozzászólást Sebastian Lumer összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Május 09, 2018 2:55 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
MF-Seattle
Hobbi & foglalkozás :
Reklámcég vezető



A poszt írója Darby Loghan
Elküldésének ideje Hétf. Május 07, 2018 8:34 pm
Ugrás egy másik oldalra



To Sebastian


Szeretlek.
Szeretlek megveszekedett módon.
Szeretlek megveszekedett módon szenvedni látni.
Oly régóta figyelem, tán túl régóta, hogy mennyire belepusztulsz minden másodpercben amelyben benne vagy, de mintha kívülről szemlélnéd a saját életedet. Hiszen én teremtettelek én hallottam az utolsó nyögéseid, én hallottam halálod pillanatában azt a kiszakadó könyörgést, amelyben még ragaszkodni akartál emberi életedhez, mely a beteljesülés utolsó taktusában még visszarántott, majd kezemet szorítva már az új élet kecsegtetett. Ó, hogyan is feledhetném a kitáguló pupillákat, félelemmel vegyes izgalommal pulzáló ütőered hívogató vibrálását, megfeszülő tested erejét. A harmadik és negyedik lökéshullám emelt a csúcsra, hogy aztán a pokol vörösében mosolyogjak rád, fogaim gyöngyén édes véred birtokolva. Soha nem tudtad mi vár rád, igaz engem sem érdekelt egy cseppet sem, hogy akarod vagy sem. Én akartalak. Magamnak. Kívánatos, és csökönyös játékszeremnek, akivel élvezet lesz az öröklétben ez a perverz kergetőzés. Mert benned volt, ne is tagadd! Azon az első találkozáson már a sóhajodból éreztem, azzal ahogyan veszettül ellenállni próbálsz, ahogyan a szavaid meghazudtolva a tested egy számomra igazán édes melódiát rezgett, az utolsó idegszáladdal is hozzám akartál kötődni, miközben tudatod egy része megvetett, és belémrúgott, odább taszított. De minél inkább eltolni akartál Édes, annál jobban vonzottál. A tested már régen igent mondott, miközben az agyad egyre hangosabban, egyre kitartóbban zengte, hogy nem...nem...soha. Mit gondolsz miért az elméd volt amit először magamhoz akartam láncolni, és miért nem érdekel, hogy kivel és mit csinálsz? A tested egy kivetülése annak csupán,a  fájdalom legszebb és legékesebb megtestesítője amelyet a gondolataiddal művelek. Az egészben ez a legcsodálatosabb és még több mint egy évszázad sem volt elég, hogy megunjam.Beleszerettem a fájdalmadba, a kínlódásodba, abba, hogy a vágyaid közepette fuldokolsz és annyira de annyira akarsz, hogy közben nem veszed észre, vagy nagyon is észreveszed és erre játszol, hogy ez tesz függővé engem is. Drog vagy nekem a kárhozatban, amelyből nem létezik aranylövés. Vagy minden veled töltött pillanat egy megátalkodott túladagolás. Ott dübörögsz a vénáimban, minden kortyban melyet másból szívok ki.Ha beledöglök is akarlak, mégsem adok neked semmit. Mivé válna akkor ez az egész? Hát nem veszed észre, nem látod, hogy csupán azért vonok meg tőled mindent, azért e gyűlölettel vegyes isteni imádat, hogy ne unjak rád és vesselek el, mint a többi megunt avitt darabot? Nem látod, hogy ettől vagy nekem különleges? Ugye nem? Nem baj, pontosan ez a naívságod az amit még mindig nem sikerült belőled annyi vérnek sem kimosnia. Az ahogyan benned van ez a rohadtul vonzó, poshadt romantikus lelkület. Te meg a rózsáid, melyek minden nappal emlékeztetnek, hogy már rég a föld alatt kellene rohadnom, nem pedig itt és most bevonnom téged ismételten egy játékba, amely éppen adott pillanatban elködösítette a tudatomat.
Látom, hogy vergődsz, látom azt ahogyan a mosoly mint nem akart és legszívesebben elűzni vágyott vendég kúszik az arcodra, midőn az ékességeddé emelt szöszi függeszkedve rajtad lesi minden kívánságodat. De te ekkor még nem vele törődsz, figyelmed az én kis gyönyörűségem köti le, akinek illatában vergődve képtelen vagyok még gondolkodni. Szinte előre érzem az ízét a számban, és te is érezni fogod, ne félj, megkapod majd a jussod azért, hogy itt ülve elviseled majd a látványt. De ne hidd, hogy ez ilyen egyszerű lesz. Ugye te sem gondolod komolyan, hogy pusztán vizuális szórakoztatás a célom, hogy csupán azért csinálom az egészet, hogy végignézd, miképpen vág gerincre ez az ifjonti szépség, miképpen merül el bennem, miképpen adja nekem magvát, megszórva sosem száradó völgyemet? Ennyire ne becsülj le Édesem! Tekintetem mint féltékeny és kíváncsi hitves kísér végig a fotelig, ahova leülsz, ám boszorkányos vigyorom, mit szavaid váltanak ki, elárulhatja, hogy minden vagyok, csak hitves nem. Pokoli ribanc annál inkább!
- Gondolod ez pusztán nagylelkűség, Édesem?- szavaim az ifjú Steven ajkaira lehelem. Csókba fojtom a gúnyt, mit neked szánok, de más ajkain csapódik minden cseppje. Látom ahogyan ujjaid a fotel karfáját szorítják. Fáj? Nagyon jó! Nekem is fáj látnom, hogy időközben átvetted a lány irányítását, és saját vágyaid kielégítésére, vagy jobban mondva az én figyelmem felkeltésére használod őt. Jó az irány, túl jó, de nem elég. Adj többet! Mutass többet, akkor majd hiszek neked!
Hallom, hogy a nevét kérdezed.Érdekel vagy csak játszadozol? Ott kattog bennem a kérdés, melynek végén rántok egyet azokon a képzeletbeli láncokon, benned pedig oly fájdalmat generál, mintha nem puha női ajkak között csusszanna ezerszer is át ágaskodó vágyad, sokkal inkább hegyes és fájdalmas tüskék lennének. Ne szórakozz velem! Az utóbbi időben sűrűn próbálgatod az erődet, villannak meg másodpercre, hogy mivé is váltál a sok év alatt. Számomra mindenképpen gyönyörűséges metamorfózisod nem is lehetne tökéletes hátraarca annak aki voltál. Te és az öcséd. Ó igen! Majd elfelejtettem, hogy a játék lényege annak elrejtése, hogy mit is műveltem vele pontosan. Ha tudnád….ha tudnád, mit tettem vele azon kívül, hogy ezerszer is az ágyamba csábítottam, és úgy adtam neki az öröklétet, hogy közben a plafon felé fulladozva hörögte a nevemet. Könyörgött ujjbegyem egyetlen érintéséért, szomjazott minden cseppre, mit ölem vágyakozó forrósága nyújthatott neki, és amelyet úgy kortyolt ki perceken át, mint szomjat oltó sivatagi utazó. Nevetve adtam neki, csípőm folyamatosan döfve arcába. Kegyetlen szórakozás volt, de neked még ez sem járt. Eddig még nem! Csak akkor egyszer, amikor ember voltál...emlékszel még az ízemre? Ott van még nyelved hegyét az utolsó gyönyöröm nektárja, mondd!
Látom, hogy figyelsz, hogy megfeszülsz, hogy bármit is tesz veled az a kis szajha csak nekem szánod az utolsó pillarezdülésed is. Véred erejét magamban érzem….MI egy ritmusra dobbanunk. Ha lenne szívünk. Helyette csak a sóhajod érzem. A levegő amit beszívok tőled van. Veled lélegzem.Gyűlöllek, hogy szerethesselek, baszki, hát nem érzed? Csak annyit érzel, hogy távol tartalak. És még távol is foglak.
A fiút egy könnyed mozdulattal fordítom meg, nekem háttal, neked szemben. Lassú, szinte andalító táncot járunk, csípőm nekifeszül formás fenekének.Fél fejjel magasabb nálam, de ez szinte el is veszik, midőn hátulról hozzá dörgölőzöm.
- Mondd ki a neved...mondd, hogy hívnak?- adom ki neki a parancsot miközben vágytól ködös vigyorral bámulok rád, ajkaim nyitva hagyva, nyelvemmel körbekutakodva, nekikoccantva a fogaimnak, majd beharapom és úgy figyelek.Ott vagyok a fiú elméjében, és éppen olyan erősen szorítom ahogyan veled tettem. De ő gyengébb nálad, sokkal gyengébb. Ő már elveszett pusztán attól, hogy megérezte hamarosan általam veszíti el a szüzességét.
- Hubert...Hubert Lumer vagyok.- oly egyszerűen ejti ki, szinte természetesnek és igaznak hat a nyilvánvaló hazugság e pillanatban.
- És ki vagyok én?- teszem fel a kérdés, miközben csak félig engedek a szorításán. Ugye kezded már látni, Édesem mire megy ki a játék?
-A mindenem vagy, Darby!- csak félig hazugság. E pillanatban tényleg annak gondol. Ám az igazi játék csak most kezdődik.
Mert, visszatérek hozzád, visszatérek és hozzád simulok, bár a testem a fiú mögött, ujjaim vágyakozón simulnak a mellkasára, mely nyomába sem ér a tiédnek. Nem őt akarom, hanem téged, anélkül, hogy megkaphatnál.Ott vagyok már érzed, hogy megint végigfutok az összes csigolyádon, zongorázom az érzékeiden, miközben parancsot adok, visszavonhatatlant, és ellenállhatatlant. A fejedben verek rekedt és hívogató visszhangot.
- Irányítsd! Az ő teste a te gondolataidat fogja követni. Látod, ő itt Hubert az öcséd! Édes volt mint egy égi adomány, a legfinomabb mennyei manna és olyan de olyan naív! Hitt nekem, mindent elhitt, hogy aztán belepusztuljon velem egy olyan éjszakába, ami feledhetetlenné vált számára. Hubert tudott engedelmeskedni, mondd Sebastian, te miért vagy ilyen csökönyös?
A szöszi kitartóan udvarolja ajkaival az öledet, a vértől telt vessző most miattam ilyen, de ő fogja learatni a gyümölcsét...hiszi naívan a drága, de téved. Én fogom!
Ám azért olyan könnyen nem adom magam...Neked...még így sem.
- Ám jól vigyázz mit csinálsz. A fájdalmad megszűnik, ám mindaddig tart ez amíg nekem jó. Ha elvesztem az érdeklődésem, ha untatni kezdesz, ha fájdalmat okozol, vagy nem jól csinálod onnantól kínban vergődsz, nyűszíteni fogsz...de nem kíméllek, Sebastian. Irányítsd az öcsédet! A teste most a kezedben. De kielégülést csak az elmédnek adhat, a többit majd bevégzi a lány….hogy is hívták? Violet. Te is tudod, hogy leszarod a nevét, mert kizárólag az enyémet üvöltöd követelve legbelül. Ahogyan én is ezerszer pusztulok bele a tiédbe.
Játék? Legyen, de az én szabályaim szerint. Vagy alkoss újakat és próbáld rám kényszeríteni!



|| xx ||xx  ||
▲▼
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
MF-Seattle
Humor :
Szarkasztikus



A poszt írója Sebastian Lumer
Elküldésének ideje Hétf. Május 07, 2018 12:40 pm
Ugrás egy másik oldalra



To: Darby
„In the shadow of the hell”

+18
Mélyről jövően gyűlölöm a rózsákat, talán még anyámhoz köthető eme ellenszenv, de az is lehet, hogy csak Neked köszönhetem. Mégis itt térdelek a puha ágyásban, kezemben apró kapa, karomon karcolások éktelenkednek, az egyetlen mázli, hogy marha gyorsan gyógyulok, mire a vérem elcsöppenne, már csak fehér heg látszik hibátlan bőrömön. Néha hálás vagyok, hogy oly fiatalon vetted el az emberi mibenlétem, máskor a torkod tépném ki, hogy halljam a halál zaját felbugyborékolni a torkodból.
Mégis kutya vagyok, nyakamon láncos nyakörv, képletesen persze, naná, hogy befelé fordítva, ha már ellenszegülök, magamat kínozzam meg vele míg te kéjes örömmel figyeld a vergődésem. Biztos vagyok benne, hogy élvezed, szereted nézni, ahogy a nyűg marja belém éles fogait és rágja a csontjaimról a húst, mit számít neked? A pokol szüleménye vagy, ezért vagy gyönyörű, kívánatos, hogy megtéveszthesd az emberi szemet és szívet. Mintha érdekelne is ez téged.
Fülemben zene dobol a szívem ritmusára, azt sem hallanám meg, ha leszakadna az ég és engem belemosna a rothadó földbe. Egy ideje tudom, hogy nem életet ad, de inkább elvesz. Porból lettünk és az enyészeté leszünk. Minő nagy hír. Sejtem én.
De, hogy térjünk vissza a rohadt rózsákra, minél jobban megvetem őket, Te annál jobban ragaszkodsz hozzá, naná hogy engem ezzel is az idegbajba kergess. Régi játszma ez is. Minden héten kapsz tőlem egy vöröslő szálat, illatában emlékeztet rád, állagában meg a halálra, elbaszott egy figura vagyok.
Egyszer, ha valóban érdekelni fog és te meg én megint beszélgetünk, megkérdezem mi lesz ezekkel az ajándékokkal?  Valószínűnek tartom, hogy az első kukába hányod, bár ezzel még nem másztál az idegeimre.
Az egyetlen jó ezekben a dögvész virágokban, hogy lekötik a figyelmem, ha nem így lenne, már biztos, hogy kiirtottam volna lángszóróval az egész rohadt rózsa fellelő helyet és nem csak itt, de szerte a világban. Az lenne csak a projekt. Sokáig is tartana, de távol lennék tőled. Végre!
Ha rajtad múlna, kitépnéd a szívem és azzal táplálnád a földet, hogy neked minél több jusson. Amint kiderülne, hogy a véremtől vörösebb a színűk, talán újra láncra vernél, és locsoló kannába töltenéd a vérem.
Másrészről lehet ezzel is csak engem csinálsz ki, ebben aztán marha jó vagy, egy pszichológus veszett el benned. Retek mélyen.
De nézhetném onnan, hogy az anyám is imádta a rózsákat, megszállottan ültette, kapálta, öntözte, ásta és költöztette, ládákba pakolta, cserébe, vissza a természetbe, míg nekem jutott egy csenevész citromfa. Amikor gyümölcsöt érleltem rajta az apám kivágta az erdőbe, hogy elhalálozzon.
Számban még mindig érzem a keserű ízt, mintha levágták volna a karom. De erről te tudsz, igaz szépségem? Lehet a testvérem mesélte el, vagy én, amikor még hittem benned.
Mára elvetted mindenem, az ellenállásom, a vágyam, az akarásom, a szabadás utáni lelkesedésem. Nem is tudom, mit kezdenék a nagyvilágban nélküled. Magányos lennék? Vagy akkor kezdődne csak az életem? Valahol azt érzem, ezt pont nem fogom megtudni soha, előbb taposod ki a belem, semmint olyan messzire engedj magadtól, amit nem tartasz ellenőrzésed alatt. Egykor hízelgett a figyelmed, annak tudtam be, hogy érdekellek, mára sejtem ez birtoklási vágy, annál nem több, de nem is kevesebb. A vad megvédi zsákmányát, nem így van?
Arról is megfaggatnálak, ha nem hazudnál, mint a vízfolyás, hogy azt vajon tudod-e, te magad mennyire függsz tőlem? Mert én kapizsgálom, élek vele, és teszem ellened.
Hiszen kifakadó dühöd édes zene a fülemnek, ordításod szívmelengető dallam.
Ó mennyi arcod láttam már! A békéset, a szeretőt, a gyűlölködőt, a gyilkos vad tekintetét kikönyökölni a szemeden, a szíved összes fájdalmát egy sikolyba fojtani. Láttak sírni, nevetni, gonosznak lenni és nagylelkűnek. De vajon melyik vagy te valójában? A nagyobb kérdés, hogy ki a franc vagyok én? Vagyok-e egyedül én, vagy csak Mi vagyunk?
Nem sokra emlékszem abból, hogy mi volt előtted. Illatok, ízek kötnek hozzád. A zúgó szél, a tomboló eső, a sóvár napsütés, vagy a lágyuló tavasztól bármi a leghidegebb télig.
Mikor lettél te a legfontosabb? Amikor te ezt akartad, igaz?
Látod vajon a lelkem rothadó darabjait? Tudsz róla, hogy összeroppanok minden gonoszságod alatt? Hogy engem is pokolra taszítasz? Miattad vagyok gyilkos, kegyetlen, kiszámíthatatlan vérengző vadállat. Te teszed ezt velem, nem győzöm a füledbe súgni.
A tomboló napsütés elől az árnyákba húzódom, kihullik ujjaim közül a limonádés pohár, a jégkockák a rózsák tövébe ágyazódnak, ahogy hívásod a gerincembe harap. Ívben megfeszül a hátam, hátravetem a fejem, kedvem lenne sikoltani. Nem a kíntól, nem a testétől. Érzem, hogy ma megint egy kegyetlen játék részese leszek. Mikor érted meg, hogy én ezt nem élvezem?
Kósza sóhajjal nyúlok a pohár után, azon kapom magam, hogy engedelmesen tolom fel magam a puha földről, hogy hozzád induljak. Török neked egy szál rózsát, a héten még nem kaptál, de egyszer esküszöm, lenyomom a torkodon.
A bejárat előtt kristálytiszta vizű szökőkút szeli ketté a lebetonozott teret, órákig tudom nézni a laza táncos lányt a kút közepén, ahogy szinte élnek a vonásai, tekintete van, hogy követi mozgásom. A kút hófehér kávájára fektetem a zsákmányom, vörössége éhséget csal a gyomromba. Minden szoros szirom vérre emlékeztet. Éhen pusztulok. Remélem, hogy a mai játékod jól lakat. mellé koccintom a poharat, kihúzom a fülemből a fülhallgatót, előhalászom a kis zenelejátszót, kikapcsolom, az üres pohárba ejtem.
Jéghideg vízbe mártom az ujjaim, hogy lemossam kezemről a földet. Könyékig tűrt ingem elősegíti, hogy az egész alkarom megmoshassam, a hidegtől libabőrős lesz a tarkóm, így azt is megáztatom a tenyeremből, te pedig várj csak rám. A szürke anyag a bőrömre tapad, ahol a víz ráfolyik, ezért is le fogsz cseszni, istenem de rühelled.
Leporolom a farmeromról a füvet, földet, melós lettem, itt tartunk. Magamhoz veszem a még pompázatos kertszökevényt, belemártom a vízbe, lehet, meg sem kapod. A poharat is magamhoz veszem, nem hagyom el, a végén a kútba köt ki, eláznak a zenéim.
Az a gyalázatos dolog történik, hogy mire belépek az ajtón ajkamra ellenőrizetlen mosoly kúszik, hiszen láthatlak, emiatt most jobban utállak, mint azt jelenleg megérdemelnéd.
Pontosan érzem merre tartozódsz a házon belül, érzem az illatod, jelenléted, mint fénysugár a éjszakában, vonz magához, csal. A jelenséged begörbített ujjait felém nyújtja, hív és csalogat, vidám lépteim egész addig tartanak ki, míg a folyón szembe találom magam egy félzombival.
Pillanatra lehunyom a szemem, jaj ne már.
Az egyik kis asztalon fejeltem a poharat, a zenelejátszóval.
A lány a nevem nyöszörgi, felpillant rám és azonnal öröm költözik eleddig elködösült tekintetébe, szinte a karjaimba omlik. Hogy ne boruljon rám fél karral átölelem, a fülébe súgom; nem lesz semmi baj. Hazudok neki, mert lesz sok és nagy. Ha nekem adtad, valószínűleg meg fog halni, így szokott ez lenni, mifelénk, ahol a szeretet él…
Melankolikusan hagyom, hogy nekem csapódjon, boldog molya jelzi, rálel az elveszett kincsre, szavakat duruzsol, biztosít, hogy minden az enyém, ami az övé. Sejtené, hogy csak az élete kell? Akkor is ilyen marha nagylelkű lenne?
A csaj szinte repül utánam a folyóson, ahogy megszaporázom a lépteim, el nem akarom hagyni, nem akarom, hogy itt bolyongjon, valószínűleg okkal küldted hozzám.
Megjegyzem, burkoltan, hogy elég jó bőr, bár nem szeretem a modellecskéidet, mert mind olyan gebe, hogy félek éhen döglenek, mire hozzájuk érek, vagy összetörnek a csontjaik. Erősebben meg sem merem ölelni egyiket sem, pedig ha sejtenéd, hogy mennyit viszek ágyba közülük. Ó biztos vagyok benne, hogy tudod jól.
Mély levegőt veszek, beszívom az ajtó alatt kiszűrődő illatokat, érzem, hogy fel vagy húzva.
Megint, bazdmeg, megint?
Jól van, nem lesz semmi baj, valaki az én fülembe is súghatná. Lenyomom a kilincset, meglököm az ajtót, hagyom a falnak csapódni.
A nekem ajándékozott csaj szinte belém olvad, a hátamon érzem forró légvételeit, a belőle áradó mohó izgalmat.
A látványtól vicsorba torzul a szám, mosollyá szelídítem.
- Látom nem unatkoztál addig sem. – hangomból csöpög a gúny. Komolyan? Most ezt megint komolyan?
Alakod magára vonzza a tekintetem, ajkad duzzad a vágytól, csakúgy mint kerek melleid, elönt a féltékeny düh, alig bírom kontrolálni, miközben beljebb sétálok. Kedvem lenne két lépéssel áteszelni a szobát, a fiúcskádnak esni, letépni a kibaszott fejét és a szemed láttára szívni ki a nyelvét a szájából, hogy marcangolva letépjem, miközben még fröcsög rám a vére.
Megőrjít a belőled áradó, vad energia, a sürgető vágy, de leginkább az, hogy nem nekem szól. Megint nem nekem.
Mosoly állarcot vonok magam elé. Az ágyaddal szemközti fotelhez sétálok, nyomomban a szőkével, sokkal poénosabb lenne, ha élő pornót rendeznének nekünk. Már csak azt nem értem, hogy téged valóban csak az izgat fel, ha végig nézem?
Hanyag mozdulattal levetem magam a fekete, túl kényelmes fotelba. Csettintésemre a lány a lábaimhoz térdel, a vádlim karolva dörgölődzik nekem, mint egy macska.
- Milyen nagylelkű vagy My Darling! – hogy akadna a torkodon minden egyes lélegzeted. A srác már így is félmeztelen, több nem is érdekel belőle, de sejtem fogok még ma mindent látni. Tombolva kavarog a vérem. Illatod lekúszik a gyomromba, felborzolja a kedélyeimet, dühöm nem csillapszik, inkább kezd túlnőni rajtam.
A lány ujjai a combomra futnak, kiránt a bosszú gondolatai közül. A rózsát a fotel karfájára fektetem, lásd csak, ajándékkal jöttem, de a seggedbe kéne feldugni, ha lehet a szárával.
Tekintetem le sem veszem rólad csak míg a lány állára fogok, szikrázó kék szempárjába pillantok, felfogom, hogy az ajkára nyal, elméjére súgom az óhajom.
Hátra dőlök, terpeszre nyitom a combjaim, hogy a lány elérjen köztük, engedelmesen lát neki kigombolni az ingem, ujjai nem reszketnek, nem bizonytalan, éppen parancsot teljesít, az agya egy hátsó fertályában lehet ellenkezik éppen a józan esze, de ma nem lesz szerepe. Az engedelmes báb kell most, ő hívjuk életre.
Hogy én ezt mennyire unom.
Bőrödön égni látom a fiúcska csókjainak nyomát, elborítja agyam a köd. Nehezen állom meg, hogy felpattanjak és tényleg letépjem azt az ocsmány fejét.
Fejem kihívóan oldalra döntöm, míg a lány széttárja az ingem és csókokkal halmozza el a mellkasom, felszabaduló keze a combomra siet, onnan mohón a lágyékomra, csókjai a köldököm körül futnak igéző táncot.
Ezt szeretnéd? Tényleg? Jobb az a ficsúr, mint én lennék? Aki minden kívánságod lesi, aki mindent megadna neked?
- Hogy hívnak kedves? – csak, nehogy a te neved súgjam, sőt fel akarlak húzni vele, hogy még a neve is érdekel. Remélem meg is jegyzem.
Úgy pillant fel rám, mintha maga az isten lennék, akinek oltárt kell emelni, ez mondjuk nem is egy elvetendő ötlet. Megjutalmazom egy mosollyal.
- Viloet – súgja meghatottan. Jesszusom, remélem nem kezd nekem mesébe. Mielőtt szóra nyitná a száját, finom hanglejtéssel kérem, hogy folytassa!
Két kezem a karfán pihen, újból a tied minden figyelmem.
Feltörő sóhajom, neked szól, téged nézlek, téged látlak és érezlek. Ujjaim bizseregnek, hogy érinthesselek, a bőröd akarom érezni, dobbanó szíved, mámorító ízed. De most nem ez a téma.
Jól van, babám, legyen hát ez. Játszunk.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
MF-Seattle
Hobbi & foglalkozás :
Reklámcég vezető



A poszt írója Darby Loghan
Elküldésének ideje Szomb. Május 05, 2018 11:37 pm
Ugrás egy másik oldalra



To Sebastian

A lány gyönyörű volt. Fehér hattyú vékonyságú nyakán kitartó ütemmel dobolt az élet, hívogató rezgése szinte csábítón ingerelte a szemfogaimat, melyeket egy eltakart mosollyal lepleztem. Már vagy fél órája ült velem az irodában, miközben zavarodottan gyűrögette aprócska kék rakott szoknyájának szélét. Szempillája az izgatottságtól ezerszer seperte át a szemhéját, és ilyen távolságból még édesebb volt az az izgalom, melynek nektár illatát éreztem végigfutni az orromban. Vágyai akaratlanul is beburkoltak kettőnket, bár engem nem ő érdekelt, hanem az öccse, aki egy egész székhosszal mögötte foglalt helyet. A lányka csak egy elterelő ajándék lesz azért, amit a fiúval készülök művelni.Volt benne valami friss, valami zamatos, valami olyasmi amit az emberek érezhetnek, ha egy tál friss salátát raknak eléjük, és azt várják tőlük, hogy ne akarjanak belőle egy falatot sem. Ők itt előttem testvérek voltak, és igen ígéretes modell karrier előtt álltak a reklám szakmában, melyhez elsősorban tőlem vártak portfóliót.Megadom én nekik, sőt még attól is többet. Örök ragyogást, végtelen és időtlen utazást egy olyan világban, ahol a sötétség az úr, de a fényből nyerjük a táplálékot, mely két lábon jár és rubint cseppjeit hívogatón hullatja elénk.
Fekete rövid selyemszoknyám frivol surranással törte meg a csendet, amikor felálltam az asztal mögül és elsétálva a lány mellett, akit nem mellesleg az igazán bizalmat ébresztő Violet névre kereszteltek, egyenesen az öccséhez Steven-hez indultam. A fiú szemei elkerekedtek, ádámcsutkája őrült mozgásba kezdett, ahogyan másodpercenként kortyolta a levegőt, le sem véve óriási, zafír szín szemeit a lábaimról. Minden izmom csalogató tánccal hívogatta őt, ölem annyi titkot ígért, amelyet szerintem felfogni is képtelen.Tizenkilenc éves volt csupán, de oly vonzó volt még a lélegzetvétele is, hogy játszani támadt vele kedvem. Hetek óta csak azokra a kíváncsi szemekre tudtam gondolni, csak arra, hogy milyen lehet finom, ifjonti, élettel telt tenyerének az érintése oly sok évtizedet megélt holthideg bőrömön. Életet akartam, valami tüzet, valami olyasmit, ami még romlatlan….pontosan azért, hogy én legyek az aki majd beszennyezi. Egészen közel hajoltam a fiú füléhez. Ajkaim íve nekifeszült a vörössé váló fülcimpának, a vére...hmmmm... idáig éreztem mint megvadult folyó zubogott az ereiben.Szemeimet egy másodpercre le kellett hunynom, és megszédülve, megrészegülve kapaszkodtam meg a levegőben. Sóhajom forrón csapódott neki a porcoknak, szavaim egyszerű, csak számára hallható suttogással érték el céljukat. Rekedt eleganciával, ígérettel, mindenféle bűnre csábítással, annyi titokkal, melyet felfedni kívánok előtte. Egyetlen hangszínbe préseltem mindent amit megkaphat tőlem, és amire vágyik. Idáig érzem egyre erőteljesebben fokozódó vágyát, melyet még a ruha rejt ugyan, de az őt körülvevő illat nem. A nővérével együtt izgalommal tölti el a jelenlétem. Nem véletlen, hiszen pontosan ezt akarom beléjük generálni.
- Szűz vagy még?-egyetlen másodpercre összerándulnak az izmai, gyomra görcsösen szorul össze, a levegő benn reked, kifújni is alig meri. Tán gondolkodik, hogy mit válaszoljon, végül a szavakat kiejteni képtelen hús színű ajkak összepréselődnek, a fiú pedig nem túl határozottan és talán kissé félszegen de bólogat. Fogalma sincs honnan jöhettem rá a titkára, pedig nagyon egyszerű, legalábbis számomra: keserű mandula illata van...az örökké zárt, szinte tapintható sűrűségű vágyak hordozzák magukban ezt az esszenciát, és hívják fel minden hozzám hasonló figyelmét erre a tényre. Vagy tán bárki azt gondolja, hogy a szűz leányokat csupán a szavaik, és a kijelentéseik alapján találják meg az éj gyermekei?
Kezem megemelkedik és kézfejem élével finoman, szinte anyai szeretettel simítom végig orcájának jobb felét.
- Helyes.- paskolom meg végül a pofit,ám azt csak magamban teszem hozzá, hogy már nem sokáig. Körbesétálom, megnézem magamnak alaposan miközben érzem, hogy a testvérpár egyre többször és egyre zavarbaejtőbb pillantásokat vált egymással. Ideje áttérnünk a következő lépcsőfokra.Tenyeremet összedörzsölöm, majd mintha még mindig a portfólióról és a fényképeikről beszélgetnénk, felveszem a korábbi beszélgetésünk fonalát.
- Nos, drágaságaim. A Loghan Reklámgynökség szívesen és örömmel készíti el számotokra a kész anyagot, az eddigi legjobb munkáitokból. Cserébe a további megbízásaitok után öt százalék illet meg bennünket, további öt évig, a közöttünk fennálló jelenleg érvényben lévő szerződés nyolc per bé pontja értelmében.- hagyom, hogy tárgyilagos szavaim leülepedjenek, miközben újfent odahajolok a fiú nyakához és hatalmasat szippantok, közvetlenül az ütőere mellett. Kell nekem, azonnal, különben beledöglök az éhségbe!
Pokolba a szerződéssel az öt százalékkal! Majd azok a semmire kellő ügyvédek lerendezik.Nemes egyszerűséggel ragadom karon a fiút, és rántom fel a székből. A nővére megpróbál ellenkezni, vagy a hirtelen rémülettől, melyet a korábbi szavaim és a jelenlegi cselekedetem éles kontrasztja vált ki belőle, vagy mert egyszerűen gyarló kis mihaszna emberi ösztönei megsúgják neki, hogy ez itt….ez az egész nem az aminek látszik. Besétáltak egy csapdába, méghozzá önként, és innen már nem szabadulnak. Lendül a kezem és a levegőben megállítom a gyönge kis testet. A hattyú nyakon úgy szorítok végig mint az olvadt marcipánon a gyermeki ujjak, éppen olyan kérlelő mohósággal, hogy belőle is kortyolhassak. Ám csak tartom őt, kinek rémült tekintetében tengernyi kérdés ver tanyát, de csupán egy minden tekintetben ördögi és kihívó mosolyt kap tőlem válaszul.
Bűvölni kezdem, elméjébe sugdosom bűnös szavaim ősi mocskát, mely szerint pokoli fájdalmak gyötrik végtagjait, leszakadni kész minden porcikája, amíg rá nem bukkan Sebastian-ra….ő a cél, őt kell megtalálnia, hogy fájdalmát feloldja a jelenléte. Pofátlan ribancként ölelem végül magamhoz az öccsét, kinek nyakát már nem csupán szimatolom, hanem érdes és forró nyelvem jussát követelve szánt végig rajta. Kacat lesz a játékok között vagy az első értékes zsákmány azóta a nap óta, hogy láncra vertem érzelmeim és húsom börtönében az én gyönyörű oroszlánomat: Sebastiant. Ki azóta is úgy hiszi csörögnek még azok a láncok. Szabadon engedtem a testét, de a tudatát nem. Ha beledöglik is kívánni fog és szenvedni, ahogyan én is szenvedek ugyanettől, miközben folyamatosan tépni és marcangolni akarnám legszebb teremtményemet.
Az agyam lázasan kutakodik utána, és szinte pillanatok alatt fut végig a gerincén a hívó szavam, mintha ott lennék mellette, mintha most is ujjaim kitartó konoksággal mélyednének a hátába, csalogatón feszülnek meg a körmök a bőre alatt. Vérben fetrengő nászunk közepette sem fogom beteljesíteni a vágyait, de ezt az újat, ezt a lopottat hagyom majd neki végignézni. Elveszem a fiútól a legszebb ékességét, hogy aztán Sebastianra bízzam. Sebastian….mikor kiejtem a nevet olyan akárha egy olvadó jégcsap alá tartanám a nyelvem, mint a fagyott március első virágait eltaposó lábnyom, mint egy kiszakított dallam valami régi melódiából, mint egy sejtem ami megbolondulva cikázik a testemben, teljesen felforralva a véremet csupán attól, hogy szólítom.Azt akarom, hogy ott legyen, a közelemben, hogy végignézze, hogy hallja, hogy érezze, hogy éppen úgy vágyakozzon, ahogyan utánam teszi….végül amikor már nincs szükségem egyike sem,nevetve dobjam odább. Nem tudom merre jár, de nem is érdekel.Semmi sem fontosabb kettőnknél...hármunknál...nálunk. A szőke hajú lencsibaba mint álomittas kis kóbor szellem sétálni kezd a házban, fájdalmait apró nyögésekkel kíséri. A fiú már nem rémült, sokkal inkább kíváncsi. A döbbenet néha furcsa dolgokat hoz elő az emberekből. Húzom és vonom őt magammal végig a házon. A délután tompa narancs fényei beszivárognak az ablakokon és miközben őt ölelve futok tova a folyosók végtelen ösvényében, teljesen kiürítem az agyam. Csak a pillanatot akarom megragadni, s Sebastian őrületéből akarom a gyönyörömet táplálni. Úgy akarok ennek a fiúnak az ifjúságában fürdőzni, hogy az ősi, egykori dohos korokat belelehelem minden rideg csókomba. Fel fogom falni, az összes kis sejtjéből egyenként kortyolom vérének eszement vörösét, hogy aztán az extázis küszöbén átadjam ajkaim ízét neki...annak a másiknak annak az egyetlennek aki bitorolja, és nem ereszti elkárhozott lelkem, és én sem hagyom, hogy engedjen.Nem egymásért vagyunk, de egymás nélkül létezni nem tudunk, mégis minden másodpercet megragadok arra, hogy mocskosul élvezve fetrengjek pokoli féltékenységének fájdalmában. Ő pedig később ugyanezt tegye velem. Játékunk oly régóta tart, hogy tán soha nem lesz vége….talán nem is kell, hogy vége legyen, hisz gyönyörünk ebből nyeri erejét. Ettől válik magasztossá.
Belököm a szobába a fiút, aki azt hiszem teljesen elvesztette a kapcsolatot a külvilággal. Az alsó szinten vagyunk, az egyik apróbb hálószobában, hol mindent a fekete és az arany dominál, ez a giccses luxus, melyet én csempészek magam köré, amely mégis elnyeri a tetszésem. Mintha egy pokoli aranybánya mélyén fürdőznénk, hol a fények nem érnek el bennünket. Tépem a fiú ingjét, a gombok üvöltve adják meg magukat és pattannak végig kopogva a parkettán. A nadrágja türelmetlenül feszül nekem, ám én csak hátravetem a fejem, és Steven fejét vonom csupasz dekoltázsomra. Fehér blúzomon maga után hagyja heves és követelőző csókjai nyomát. Erősen fogom le a kezét. Nem érhet hozzám. Még nem, amíg meg nem kapom amit akarok. Én pedig azt akarom amit eddig még egyetlen nőnek sem adott.
Erőteljesen csattan az ajtó a hátam mögött, ez akaszt egy pillanatra meg, és fejem hátrakapom. Sebastian áll ott, mögötte a szöszi kapaszkodik a vállaiba, láthatóan olyan mint az érett gyümölcs ami leszakadni képtelen az ágról. Nem tudom mióta van benn, de nem is érdekel.
- Késtél. Elkezdtem nélküled. Ahhhh-a-a!- jelentem ki határozottan, mert nem nehéz felismernem mi jár abban a gyönyörű fejében.
- Ő itt az enyém, majd ha kijátszottam magam vele, viheted.- fekete szikrák gyúlnak a szemeimben, és az őrület ver benne tanyát, ahogyan hívogatón nyalom meg az ajkaimat. Csak nézheti….ez volt a parancs. Vajon meddig tudom még őt féken tartani? Vajon mennyire erős az a lánc?



|| xx ||xx  ||
▲▼
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
MF-Seattle
Hobbi & foglalkozás :
Reklámcég vezető



A poszt írója Darby Loghan
Elküldésének ideje Szomb. Május 05, 2018 8:00 pm
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Loghan Birtok-Seattle

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Seattle :: Lakónegyed
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 22 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 18 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3