Share | 

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Vas. Jún. 24, 2018 8:41 am
Ugrás egy másik oldalra

Lucille & Elijah
Néhány titok jobb, ha eltemetve marad

Vajon mi a keserűbb csalódás, az, ha magunkban csalódunk, vagy az, ha azokban, akik számunkra fontosak? Túl sokszor éreztem már az elmúlt ezer évben illúzióvesztést mindkét öcsémmel, Kollal, vagy Niklaussal szemben egyaránt, de még sosem sikerült oly mértékben fenékig ürítenem a keserű ürömmel töltött poharat, mint ezekben a percekben. Valószínűleg az ennek a magyarázata, hogy ez alkalommal olyas valakiben csalódtam, aki a szívemhez nem csak közel állt, hanem akihez ezer éves érzelmek és emlékek kötöttek - ám a lelkem mélyén még talán mindig nem akartam teljesen elhinni Lucille szavait. Az elmém felfogta, miféle hamis képhez ragaszkodom még e pillanatban is, de az áruló szívem még most is keresi a nem létező mentségeket, pedig már ő is érti, hogy mindhiába. Aki fafejű, az lehet bármilyen intelligens, fafejű is marad, amíg a sors szöget nem üt a fafejébe. Ehhez legtöbbször elég nagy kalapács szükséges, de akkor aztán kitörölhetetlen nyoma marad. És az én koponyám most szilánkokra tört Lucille szavainak pörölycsapásai alatt. Ösztönösen is tudom, hogy ez a seb kínozni, és fájni fog, míg be nem zárom ezt az érzést is az elmémben lévő vörös ajtó mögé - de most még csak sebezetten hever a lelkem, tönkretéve, szétesve - megcsúfolva egy eszményképet, melyet eddig magamban ápoltam.
- Én is ezzel igyekszem hitegetni önmagam, mióta anyám feltárta előttem a titkot, amelyet ő maga temetett bennem hat láb mélyre - válaszolom Lucille-nak. - Hogy nem tehetek róla. De ez hazugság. Akkor, aznap nem csak Tatiát, és a gyermekét gyilkoltam meg az erdő mélyén, hanem azt az emberi érzelmet, amely velem szemben benne élt. Még ma sem tudom, mi lenne a jobb: a tudatlanság, amelyben eddig éltem, újabb ezer éven át, vagy az igazság ismerete, amely szinte elpusztít belülről - támasztom neki hátamat a falaknak: jólesik a hűvösségük - talán lehűti a lelkem mélyén tomboló tüzet, amely haragból, tanácstalanságból, csalódásból és fájdalomból tevődik össze. - Az igazság feltárásának vannak különböző módozatai is. Anyám fogságában, láncokon lógva, mint egy vadállat, valahogy nem a legkíméletesebb módja a valóság megismertetésének - jegyzem meg utána keserű szarkazmussal. Anyám, akit régen ismertem, és szerettem, sosem tette volna ezt a fiával: az az anyám, akivé ma fajzott, már nem a gyermekét látta bennem, hanem a fenevadat, akit pórázra kellett kötnie. - A bűntudat egy olyan szenvedés, ami elevenen falja fel az áldozatát. Pusztítja a lelket, míg végül alig marad valami belőle. Ezt éreztem az elmúlt hónapok alatt, és most rájövök, hogy mindhiába. Igazad van: mindenki előtt végtelen lehetőség áll, vajon melyik útra lép. Tatia a legkönnyebbet, és ugyanakkor a legrosszabbat választotta. Megértem a haragod jogosságát, de mondd, mi talán vajon feddhetetlenek vagyunk? Hány élet kioltása mocskol már be bennünket, engem, és téged is? Vajon te hány embert öltél már meg hosszú és halhatatlan életed folyamán? Vajon hányan voltak köztük anyák és apák, akiket otthon gyermekek gyászoltak? Mi sem vagyunk jobbak, sem szentebbek, hogy pálcát törjünk egy másik bűnös felett - sétálok Lucille elé, és belenézek a szemeibe, ugyanolyan mélyen, ahogy néhány perccel ezelőtt ő tette velem.
- Nem tudom, milyen lehet gyermeket nemzeni, majd felnevelni, mert elvették tőlem ennek a lehetőségét. De valószínűleg annak az érzelemnek a sokszorosa, amely engem Hope-hoz köt. Ha az én gyermekemet gyilkolták volna meg, ugyanazt érezném, amit te is érzel Tatia iránt, vagy amit ő érez irántam, és a bűnös halálát akarnám. A bosszú talán a legjobb gyógyszer egy iszonyú bűn okozta seb összeforrasztására. De mit vársz tőlem, mit tegyek? Tatia nem csak téged bántott, engem is a hazugsággal, amelyben léteznem hagyott még az igazság kiderülése után is. De képtelen vagyok ártani neki. Tudom, mivé vált, micsoda szörnyeteg lett belőle, de az én lelkem egy része még mindig a lányt látja maga előtt, aki elrabolta annak idején a szívemet. De arra sem vagyok képes, hogy neked fordítsak hátat: mert mindennél több jogod van revansot venni a gyötrelemért, amelyet el kellett szenvedned. Úgy érzem, mintha egy erő ketté akarná tépni az eszemet, és a lelkemet: én pedig tanácstalanul állok ez előtt az erő előtt, mert nem tudom, hogyan küzdjek ellene, vagy miféle árat fizessek meg azért, hogy eltűnjön innen - fogom meg Lucille kezét, és a mellkasomra húzom: érezheti a mély, lassú dobbanásokat - oly szomorú, és oly lehangolt a ritmusa, mint egy gyászmenetnek. - Mit szeretnél tőlem, mit tegyek? - teszem fel újra a kérdést: és a válaszán múlik most minden.



©️

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
✦✦ friends
✦✦ judas
Tartózkodási hely :
✦✦ new orleans
Hobbi & foglalkozás :
✦✦ supreme witch
Humor :
✦✦ sweeter than the sweetest



A poszt írója Lucille Éamon Vodova
Elküldésének ideje Csüt. Jún. 21, 2018 5:58 pm
Ugrás egy másik oldalra

Az elmúlt pár emberöltőnyi életben megtanultam már türelmet gyakorolni, de az még engem is ki tud hozni a sodromból, amikor valaki megpróbál messiás szöveget leadni nekem, hogy a maga módján mindenki vak. A falat kaparnám az ilyen agyament, álomvilágban élő szövegtől, hogy csak azért sem bírja beismerni: Tatia egy mocskos kis szuka, akit senki és semmi sem érdekel. Na jó, alighanem ezt magamra is mondhatnám de én legalább nem vagyok gyerekgyilkos, mint amilyen ő. Húsz évvel ezelőtt Bartholomew csúnyán átvert, én pedig bosszúból megöltem azt a nőt, akitől alig egy hónapos kisfiú született. A gyerekszobában öltem meg a nőt és tervben volt az is, hogy a kisfiúval is ugyanezt teszem: de nem, hanem megtartottam magamnak és felneveltem. Kaleb volt számomra az életem még akkor is, ha nem a vér szerinti fiam volt. Tatia-nak ha lett volna esze, akkor nem engem változtat át, hanem megmenti a fiamat. De ki tudja, lehet igaz az, amit Elijah-nak mondtam, hogy eleve azt akarta, hogy a fiam meghaljon, ha már az övé is arra a sorsra jutott. Nem volt hozzá joga.
Szükségem volt néhány másodpercre, mire az arcomról a vörösség eltűnt az idegességtől, mert én arra valóban nem vagyok vevő, hogy az élet filozófiájával beszéljen lyukat a hasamba. Nem! Én tényekről beszélek és engem a múltban és a most történő valóság érdekel és nem az, ahogy ő lát mindent. Érdekes az egész helyzet, nem? Pár perce még úgy viselkedett, mint egy felhergelt bika, most pedig Tatia neve hallatán ő akar lenni a megváltó és a kegyelmes. Nem, nem ilyen világot élünk. Én legalábbis biztosan nem.
A fintorán még most is nevetni tudnék önfeledten. Mit gondol, miért érintem meg az arcát? Ribancnak ribanc vagyok, de nem akkora, hogy képes legyek azt megtenni, ami a fejében járt. Ó, jól tudom én... nem kell ehhez plusz képesség, hogy tudjam, miféle gondolatok járnak az ő nemének a fejében. Még szép, hogy az emlékeimet akartam neki felfedni, ha hitetlen módjára képes nekem rontani. A hazugság sohasem volt az én asztalom, nem. Nincs okom hazudni. A hazugságok nem vezetnek jóra, különösen nem lenne ekkora hatalmam, ha valóban élnék a füllentéssel. Egyébként sem jutott volna eszembe máskülönben, hogy elrángassam ide. Végül is, egyedül is képes vagyok arra, hogy Tatia-t cafatokká szedjem lelkileg.
Ellépünk egymástól, amikor már úgy érezzük, hogy az emlékek elengedő információul szolgáltak. Oldalra döntöm a fejem és nyugodtan figyelem, ahogy helyet foglal. Látom, hogy mennyire megviselte őt minden, de legfelsőbbképpen az, hogy az én életem eszébe juttatta azt, hogy ő mit tett.
A következő szavai hallatán szigorúan összefonom magam előtt a karjaimat és csökönyösen pillantok le rá. Szemeimmel követem, ahogy közeledik felém de én nem lépek semerre sem, csak sértetten nézem az arcát. Aztán elpillant tőlem és egy kérdéssel szólal meg.
- Ezek után is képes vagy azt kérni, hogy hagyjam őt békén? - Sziszegem. - Jól tudom, hogy mit tettél akkor régen, mivel Tatia még akkor is számíthatott rám és elmondott mindent. De te nem tehetsz róla. - Szavaimmal nyugtatom, de hangom messze nem hízelgő. - És azzal pedig ne magyarázd Tatia viselkedését, hogy te tetted őt szörnyeteggé. Nem! - Emelem meg pár oktávval dühösen a mondatom utolsó szavát, undorral megtelt fizimiskával. - Ugyanazt éltem át, mint amit Tatia-val te tettél meg. Csakhogy nem váltam akkora szörnyeteggé, mint amekkora ő. MIndenki a saját életének a kovácsa és dönthet a felől, hogy mit tesz. Én nem öltem gyereket, hanem megmentettem őket. - Széttárom a karjaimat és képletesen a kovenem felé intek. Mind elhagyatott gyerekek voltak: volt közöttük kisgyerek, tinédzser, ifjú, de én mindegyiket megóvtam és megtanítottam nekik mindent az életről. - De Tatia mégis mit ért el, mond?! - Egyre szorosabbá válnak a karjaim a mellkasom előtt. - Közel négyszáz éve, hogy a kovenem velem van. Sajnos nem csak elhagyott boszorkánykölyköket találtam, hanem voltak közöttük emberek is, akik halandók voltak, ahogy te magad is az voltál. Hát vadászt csináltam belőlük és mit ne mondjak... - elmosolyodom elégedetten, talán még ördögiebben is a kelleténél. - Jó volt hallani, ahogy Tatia segítségére mentél mert nem bír a vadászaimmal. Tehát jó munkát végeznek. - Bólintok elismerően félretekintve, majd néhány másodperc után újra visszanézek rá.
- Ne tarts engem gonosznak. Mindenki azt kapja, amit megérdemel. - Előre lépek, sokkal közelebb hozzá. - Ha a te gyereked lett volna, nem hiszem, hogy büntetlenül hagytad volna.

Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Szer. Jún. 20, 2018 3:05 pm
Ugrás egy másik oldalra

Lucille & Elijah
Néhány titok jobb, ha eltemetve marad

Valójában úgy hiszem, két dolog létezhet, ami képes felülírni bárki szubjektivitását, és egyfajta csőlásáttal megajándékozni az illetőt. Az egyik ilyen érzelem a szerelem, a másik pedig a bűntudat. Ha pedig ez a kettő esetleg ötvöződik, akkor egy olyaféle szubjektivitás jöhet létre, amely nemes egyszerűséggel teljesen nonszenszként definiálható. Mindig is úgy hittem, én vagyok az egyetlen az Ősi családból, aki képes csupán a logikára hagyatkozva megalapozni a döntéseit - az eszetlen düh, vagy épp korlátok nélküli cinizmus, ami Kol-t, vagy Niklaust vezérelte, sosem volt sajátom, ennek okán tehát nem értem, mi indokolja a mostani kényszerű itt tartózkodásomat. Lucille története egyszerre önt el felháborodással, szánakozással és tehetetlenséggel. Egyszerűen nem értem, én hol, és mely ponton csatlakozom ebbe a faramuci történetbe.
- Ha nem tévedek, elhurcolásomat egyedül az indolja, miszerint szükséged volt hallgatóságra ahhoz a meséhez, amit elregéltél - járkálok fel-alá megfontolt léptekkel a kőpadlón, elővigyázatosan a rácsok mögött maradva, bár óvatosságom ezúttal az ő testi épséget szavatolta, nem az enyémet. Ahogy a verbéna maradéka egyre gyorsabb ütemben távozik a szervezetemből, úgy tisztul ki ezzel párhuzamosan az elmém is.
- Mindenki elvakult a maga sajátos, hipokrata és egocentrikus mivoltában. Csupán ezen jellemvonás mértéke változik, a létezése soha - jegyzem meg szavaira. Hogy Tatia megszédített? Ezen nincs mit tagadni - oktalan értelmetlenség lenne. A csillagokat is leterítettem volna a lábai elé, ha kérte volna: annál nagyobb becstelenséget, minthogy Niklaus háta mögött szerelmet vallottam neki, talán soha nem követtem el azon időszak óta, mióta anyánk megállította fejünk felett a halhatatlanság napját.  
Felkapom a fejem, és abbahagyom az önkéntes vigíliát, mikor a rácsos ajtó csikorogva kinyílik, majd Lucille belép rajta. Félelem és aggodalom nélkül, mégis elővigyázatosan közeledni kezd felém - felemelt ujjai körül érezhetően vibrál a levegő: ha erőm teljében lennék sem követnék el olyan ostoba baklövést, hogy rátámadjak, bármennyire is feszít belülről a sértettség és az indulat.
- Ha ez nem valamiféle félreértelmezett és eszetlen bosszú részedről mindazért, amit Tatia megkapott, és amit te nem... - kezdek bele a mondatba, de a befejezésig már nem jutok el - a gondolatok úgy röppennek el a fejemből, mintha sosem lettek volna. Ernyedt tagokkal hagyom, hogy kezét nyakamra csúsztassa, ujjai arcomat öleljék körbe, és egy morbid pillanatig, még mielőtt agyam megtelik emlékekkel, amik nem az enyémek, meg vagyok róla győződve, hogy meg akar csókolni. Aztán ez a háborodott eszme kiszorul a fejemből, hogy átadja a helyét annak a fájdalomnak, félelemnek és keserűségnek, ami egykoron Lucille sajátja volt, és most, közvetítése folyamán az enyém is lett. Csak homályosan érzékelem, ahogy kezei arcomról az én kezeimre csúsznak, így tartván fenn a kapcsolatot, mindeközben pedig - akár egy rémfilm visszképe - agyamban leperegnek múltjának keserű napjai és történései.
Eltaszítom magamtól - vagy éppen ő enged el? - aztán lassan, óvatosan, mintha álomban járnék, vagy épp törékennyé vált volna a testem, elsétálok az ágyig, és lerogyok rá, tenyerembe temetett arccal. Hosszú, nagyon hosszú idők óta most érzem először, hogy testem nem bírja el a lelkemre nehezedő igazság iszonyú súlyát. Sem Kol-t, sem Niklaust tekintve sem éreztem még soha a kiábrándulásnak és illúzióvesztésnek ezen poklát, mint amit jelenleg. A csalódás szó bármely szinonímája kevés lenne érzelmeim pontos leírásához.
- Amikor anyám varázsának köszönhetően megkaptuk a halhatatlanságot, annak minden előnyével és iszonyatával egyetemben - emelem fel végül a fejem, és magam is hallom, hangom milyen tompán cseng a falak között - elkövettem életem legszörnyűbb, és legmegbocsáthatatlanabb hibáját. Egy olyan hibát, amely ezer éven át volt mélyen elrejtve a fejemben, hogy súlya ne gyilkolja meg a lelkemet. De nemrégen tudomást szereztem az elkendőzött igazságról, ahogyan Tatia is. Elvettem az életét, mert fiatal vámpírként képtelen voltam kontrollálni az elviselhetetlen szomjúságot, amely hajtott - és anélkül, hogy tudtam volna róla, ezzel elvettem Tatia és Niklaus gyermekének az életét is. Mióta megtudtam miféle szörnyűséget követtem el, a bűntudat és megbánás jobban mar, mint a verbéna. Áldozatnak tartottam Tatiát, feláldozásra szánt báránynak, akinek teljes mértékben jogában áll fejemre olvasni a rettenetet, amit vele szemben elkövettem. És most... - rázom a fejem lassan, ízlelgetve a kikívánkozó szavakat, és a keserű ébredés minden aromáját a torkomban - most rá kellett jönnöm, hogy ő semmivel sem jobb nálam. De elvakítottak az iránta táplált érzelmeim, hogy ne kelljen ezt meglátnom. És látván a tömény iszonyatot, amit elém tártál - nézek fel Lucille-re - azt kell mondjam, Tatia nagyobb szörnyeteg nálam. Noha ez nem mentség, csupán magyarázat, hogy én amit Tatia ellen elkövettem, akaratlan bűn volt - mint mikor a vadállat támad az emberre: az sem mérlegel, csak megy, amerre az ösztöne hajtja. Tatia készakarva, kéjes örömmel ártott neked, és sodort téged abba a gyötrelembe, amelyben egykor neki is része volt - azt hiszem, talán ezt a legnehezebb felfognom, és megemésztenem: hogy a nő, akit annak idején szívem mélyéből szerettem, már nem más, mint egy belőle fejlődött szörnyeteg.
- De bármit is tett Tatia, ez nem kendőzi el, vagy épp kisebbíti saját aljas gaztettemet. Két életet vettem el aznap: az övét, és egy gyermekét, és nincs az az eltelt idő, amely felmentést adna tettem alól. Bármit is tett Tatia, én indítottam el a pokol felé vezető úton: adósa vagyok hát - állok fel az ágyról, és Lucille elé lépek. - Ne kérd, hogy forduljak ellene, se azt, hogy tétlenül nézzem pusztulását. Ez lenne minden aljasságok aljassága, amelyet megtehetnék - lépek el a rácsokig, hogy belekapaszkodjak, majd a távoli falat bámulva, egy pillantást sem vetve Lucille felé felteszem a kérdést, amely a kárhozatot vagy a megváltást jelentheti mindannyiunk számára.
- Mit kérsz tőlem, Lucille? Mi az ára annak, hogy lemondj a bosszúdról, és futni hagyd Tatiát? Mondj bármit, teljesítem - a józan ész korlátain belül.



©️

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
✦✦ friends
✦✦ judas
Tartózkodási hely :
✦✦ new orleans
Hobbi & foglalkozás :
✦✦ supreme witch
Humor :
✦✦ sweeter than the sweetest



A poszt írója Lucille Éamon Vodova
Elküldésének ideje Kedd Jún. 19, 2018 12:18 am
Ugrás egy másik oldalra

Az élet összeakasztott már az ember minden típusával: Bölccsel és egyaránt az ostoba rétegével is. Mondanom sem kell, hogy az utóbbi réteg kimondottan szórakoztató és egy idő után elmondhatatlanul bosszantó tud lenni. A hozzám hasonlóaknak egy nagyon stabil elképzelése van egy ősiről és azt gondolják, hogy nemcsak erősebbek az átlagnál, de ravaszabbak és okosabbak is. Épp annyira igaz állítás, mint ahogy léteznek unikornisok is. Persze, egész idáig én is ebben a hitben voltam, hogy az ősök egytől egyig mind intelligens és értelmes vámpírok, de ebben az elmúlt öt percben minden megváltozott a szememben róluk. Főleg, ha épp Elijah-ról van szó, akit különösen okos és igazságos ősiként ismertek el. Nem is igazán értem már, hogy mégis honnan szedték ezt a habókos állítást. Bár nem lep meg az igazsággal való szembenézés, hisz a valóság pontosan az, amit hallok és látok.
Csendben hallgatom végig azt, hogy hogyan hord el engem hazugnak. Mások már a helyemben régen revansot vennének a vádalmakért, de e helyett én csak csalódottan a fejemet rázom. A vaknál már csak a világtalan a legrosszabb.
- Te is csak egy bárány vagy a többi közül. - Szisszenek fel és visszateszem a gyűrűjét az asztalra, amit nem vett el végül tőlem. - Nem látod meg a báránybőrbe bújt farkast. Elvakult vagy, Elijah. - Határozottan fonom össze melleim alatt a karjaimat és csalódott tekintettel bámulom a körvonalát. Nem is igazán nevezném azt az irigységet, amit Tatia iránt éreztem még nagyon régen. Most alighanem inkább hálát adok az istennek, hogy nem kerültem bele akkora nagy adag szarba, mint ahová került és ahová egyébként is való. Most nincs semmije sem, amiért irigy volnék. Voltak férjeim, szeretőim, és hatalom van a kezemben míg Tatia csak egy elveszett kis semmiség lett. Megtehetném, hogy visszahívom a vadászokat és békén hagyom, de nem fogom megtenni. Azt egy szóval sem állítottam, hogy maga volnék a földre szállt angyal: Mindennél jobban élvezem Tatia szenvedését és nem csak a bosszúm végett. Mindig nyugtatta a mocskos lelkemet, ha láthattam azt, hogy nem csak én szenvedhetek szüntelenül. Sőt, mi több, elégedettséggel tölt el a tudat.
- Egy életen át elbűvöl téged egy szempár, és máris feltennél rá mindent? - Gőgösen megemelem az államat, már-már feszültté válva. - Téged nagyon sokan fognak átverni és kihasználni. Olyanokat próbálsz megérteni, akik valójában meg sem érdemlik azt a minimális figyelmet sem. Nem én ártottam neked. - megérintem a rácsot és beljebb lépek hozzá, mivelhogy ő nem volt hajlandó onnét kijönni. Talán azért, mert még mindig gyűlölettel tekint rám. Hamarosan majd megérti a miérteket.
- Ha te a vakok közt élsz világtalanul, akkor hát segítek neked látni és vezetni. - Kezemet előrenyújtom és abban a pillanatban valami különös vibrálás kel életre a levegőben ami egyúttal figyelmezteti őt arra, hogy most az ő érdekében biztosan nem lesz szerencsés, ha támadni akarna. Így tehát két tenyeremet nyakára helyezem lágyan és hüvelykujjaim pedig az arcát simítják. Kapocs alakul ki közöttünk és utat adok neki, hogy megláthassa az emlékeimet. Az én emlékeimet sohasem próbálnám megmásítani: szörnyűek voltak, ugyanakkor ezek azok, amelyek még mindig életben tartanak.
Mindent lát az emlékeimből: Látja a fájdalmaimat és az örömeimet is. Most már tudja, hogy fiatalkoromban miért is voltam annyira 'irigy' arra a nőre, akit jelenleg is annyira védelmez. Erre nagyon egyszerű a magyarázat, hisz egyszerűen csak szebb élet ragyogott rá, nem úgy, ahogy rám. Akkoriban viszont nem is hagytam volna, hogy rossz körülmények közt legyen. Aztán elég volt csak rájönnöm, hogy mekkora ribancot rejt az a bizonyos báránybőr.
- Tatia megölte a fiamat, mert nem tudta elfogadni, hogy az övé nem születhetett meg. Azt viszont elfelejtette, hogy neki ott volt egy lány akit sohasem becsült meg. Lehet, hogy neked azt mondta, de én jól tudom, hogy nem volt ott Erin mellett. - Nyakáról elvándorolnak a tenyereim és ezúton kezeit érintem meg, de a kapocs még mindig él közöttünk; tisztábban, mint valaha. - Nagyon aranyos kislány volt. Az apja nem győzte Tatia-t mindennek elhordani a lány előtt, de én nem tettem. Igyekeztem neki az anyja emberi lényét elmesélni neki. Igaz, ami igaz, a gyerek egyszer felnő és már nem hisz el mindent. Én becsaptam őt, míg az apja csak az igazat mondta neki. Tatia annyira nem figyelt arra a lányra, hogy Erin teljesen eltűnt. - Lehunyom a szemeimet és én magam is elmerülök emlékem foltjaiba. Az igazam valós alapját az is alátámasztja, hogy azt sem rejtem véka alá, hogy régen Elijah igencsak a szívemhez nőtt az ő tudta nélkül is. Fiatal lány voltam, ábrándozó és még nagyon gyerek. Mára már felnőttem abból, hogy vakon szeressek.
- Te magad is tudod, hogy Tatia nem a régi és nem is fog a régi lenni többé. -  Elengedem őt és egyet hátralépek, hogy helyet adjak neki. - Amint alkalma adódna rá, azonnal elárulna bárkit a nélkül, hogy érdekelné őt bármi is. Lássuk be, a saját lányát képtelen megbecsülni. Mit gondolsz, téged majd tisztelni és szeretni fog azért, amiért védelmet nyújtanál neki? Feltételezem, hogy nem szeretsz kihasználva lenni. Ki szeretne... - Megrántom a vállaimat. - A vadászaimat pedig nem fogom visszahívni. Nem fogom hagyni, hogy a gyerekem gyilkosa boldogan élje le az életét a nélkül, hogy ne szenvedjen minden áldott nap. - Sziszegem vehemensen. Ebben már nincs semmi irigység, hanem színtiszta gyűlölet.
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Hétf. Jún. 11, 2018 4:15 pm
Ugrás egy másik oldalra

Lucille & Elijah
Néhány titok jobb, ha eltemetve marad

A halandó emberek számára a múlt és a jelen élesen és szabályosan elkülöníthető szakaszai a létezésnek. A mi fajtánk számára azonban az idő folyama összemosódik, egy képlékeny, átláthatatlan masszává válik, ahogy átölelik egymást a korszakok, és feltűnnek a jelenben a régmúlt arcai, akiket úgy hittük, már sosem látunk többet. Emlékszem Lucille-ra, hiszen annak idején egy sorson, egy életen osztoztunk mindnyájan a faluban - küzdelmes, de vidám életen. Persze ez nem az a fajta vidámság volt, amelynek nevetése van: sokkal inkább afféle csöndes, békés vidámság, mint az erdő vidámsága, mikor a nap rásüt. Az erdő fáinak egyik oldala árnyékos marad a fényben is, de azért a másik érzi a napsugár gyönyörűségét. Sajnos a mi vidámságunkra gyorsan borultak baljós, súlyos fellegek: Henryk halála, a Tatia iránti szerelmem, mely csaknem a bűnbe vitt engem, majd az átváltozásunk, és az általunk okozott halálok borítottak fekete bársonyt családunk minden tagjára.
Némán fürkészem Lucille sejtelmes mosolyát, mikor egy mozdulattal megfosztom magam a felkínált tápláléktól, és közben agyam lázas sebességgel igyekszik megfejteni ittlétem okát és célját. A régmúltban a kettőnk viszonya még csak lazának sem volt mondható - ismertem őt természetesen, de mivel életkoromnál fogva én már felnőtt férfinak számítottam, azon feladatok kötöttek le, amelynek terhét apám a vállaimra helyezte, így nem volt alkalmunk sem a sűrű beszélgetésre, sem bármiféle közeledésre. Miután apám elűzött bennünket a faluból, soha egyetlen percig sem jutott eszembe hogy bárki más is választhatta a halhatatlanság adományát: amerre jártunk, csak a halál és enyészet aratott nyomunkban járva.
Úgy érzem, jelenleg meglehetősen szűkre szabott mozgásterem nem más, mint a zűrzavar kakofóniájának szimbólikája: de a zűrzavar, ha az ember egy darabig megengedi magának, végül mindig bizonyossághoz vezet. A bizonyosság pedig a győzelem kulcsául szolgál, és hozzáértő kézben a leghatásosabb fegyver lehet. Ennél fogva továbbra is szótlanul figyelem őt, ahogy valamit az arcához emel, gyengéden simogatva magát, és próbálom őt megfejteni, mint egy könyvet, vagy rejtvényt: de szándékom akaratlanul is kicsorbul története hallatán.
- Hazudsz - válaszlom végül mély meggyőződéssel, saját igazamban megingathatatlanul. Ha anyám képes volt rá, hogy ezer éven át hamis emléket ültessen az agyamba Tatia halálával kapcsolatban, akkor Lucille, a saját boszorkányerejének köszönhetően ugyanígy képes lehetett saját elméjének manipulására. Az őrültség logikus és érthető reakció egy őt ért borzalmas csapásra: de még a legmélyebb őrület mélyén is ott rejlik a logika: felállított hát egy kerek történetet.
- A saját irigységed csapdájába estél - folytatom aztán - mert mindig gyűlölted Tatiát azért az életért, ami számára megadatott. Gyönyörű volt, okos, és elég bátor ahhoz, hogy új életet kezdjen, elég bátor ahhoz, hogy megvesse apámat, és harcoljon a szerelméért. Igen, én is szerettem őt, de az ő józanságának köszönhetően elkerültem a legmegvetendőbb bűnbeesést, amit elkövethettem volna ellene, és Niklaus ellen - teszem hozzá. Igen, megcsókoltam Tatiát, és nem lettem volna rest ennél tovább is menni: ha ő akkor nem állít elém tükröt, és mutatja meg benne becstelenségem várható következményeit. Az akkor érzett szégyenem kiábrándítóbban és keményebben csapott le rám, mint apám keze bármikor is. - Tudom, hogy szerette a lányát, és sosem fordított neki végleg hátat. Él az emlékeimben a szava, amikor róla beszélt. Tatia pontosan tudta, hogy milyen érzés anyának lenni. Sosem vette volna el egy gyermek életét - rázom a fejem határozottan. A megvetés, és a keserűség a lelkemben lassan egyre inkább égő haraggá változik. Akkor sem teszek felé egyetlen lépést sem, mikor kinyitja a cella ajtaját, majd tenyerén felkínálja elorzott gyűrűmet is - úgy vélem saját önbecsülésem, és az ő életének védelmében is biztonságosabb, ha egyelőre vastag rácsok választanak el tőle. Tőlem méltatlan lenne olyas valaki életének elvétele, aki saját önsajnálatából és gyászából épített fel egy hamis világot magának - de ez nem jelenti azt, hogy ha a szükség úgy hozza, nem teszem meg. Az elmémben rejlő vörös ajtó őt is magába zárja majd, nyomok és emlékek nélkül.
- Mondd el végre, mit akarsz tőlem - szögezem tekintetemet a szemeibe. - Kétlem, hogy azért hozattál ide, mert nem találtál más hallgatóságot a hagymázos, háborodott történeted hallgatóságaképpen. Az időm szűkre szabott. Valaki, akit kedvelek, a segítségemre vár. Nincs kapacitásom gyermekded ostobaságra, és kitalált mesékre. Az igazságot akarom hallani.  



©️

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
✦✦ friends
✦✦ judas
Tartózkodási hely :
✦✦ new orleans
Hobbi & foglalkozás :
✦✦ supreme witch
Humor :
✦✦ sweeter than the sweetest



A poszt írója Lucille Éamon Vodova
Elküldésének ideje Vas. Jún. 10, 2018 2:34 pm
Ugrás egy másik oldalra



Elijah & Lucille

Nem nehéz észrevennem, hogy minden pillanatban próbál megsérteni vagy épp feldühíteni, de el kell keserítenem: nem, nem fog engem megingatni és még csak félelmet sem fog kelteni bennem. Ha nem ismerném régről őt, és nem lenne a hátam mögött több száz fős boszorkánygyülekezet, akkor valószínű tartanék már tőle. Pontosan tisztában vagyok azzal, hogy most kit tartok foglyul, de azért bármit képes vagyok megtenni, hogy annak a rohadt ribancnak megkeserítsem az életét annyira, hogy saját magától roppanjon bele abba, ami majd történni fog vele. Ezért az sem tántorít el, ha egy ősit kell befognom rabul. Higgye el, hogy ha rájön mindenre, nem engem próbál majd megölni.  
Nyugodtan figyelem, ahogy kidönti az általam felkínált táplálékot, sőt, kissé el is mosolyodom a dolgon, hogy ennyire makacsul viselkedik és nem akar mihamarabb felépülni. A szervezete szinte hemzseg a verbénától, a friss vér pedig segített volna hamarabb felépülni. Talán értem, hogy mi lehetett a baj. Ó nem, biztosan azt hiszi, hogy hozzám hasonlóan vámpírboszorkányokból áll a koven. Természetesen nem. Lucifer és én vagyunk csak ketten vámpírok, a többiek nem. Megkíméljük őket attól a kíntól őket, mint ami azzal járna. Hagyjuk, hogy családjuk lehessen és döntsenek a sorsukról: az örök élet és  a halál felett.
- Ó, Istenem... - nyögök fel kedvesen, mosolyogva, aztán a széken ülve a karfájáról elveszek egy puha ruhadarabot, és az arcom egyik feléhez dörgölöm lehunyt íriszekkel. Mosolygok, mint aki  legkedvesebb álmát aluszná. - Nagyon boldog voltam akkor, amikor a kisfiamat a kezeim között tarthattam. Sohasem voltam annyira boldog, és sohasem leszek már annyira boldog.  - Simogatom az arcommal a puha anyagot szeretetteljesen, továbbra is lehunyt szemekkel. Jelenleg csak a kisbabám arca volt az, ami mosolyt varázsolt az arcomra.   - Amikor egy nőből anya lesz, egyből meglátja a halandóságát abban az édes, angyali babaarcban. Azt gondoltam akkor, hogy mindent megfogok neki adni. Szebb életet varázsolok neki annál, mint ami az enyém volt. - Még ott ült az őszinte, édes mosoly az arcomon, de ahogy tovább ment a történet a fejemben, egy könnycsepp száguld le az arcomon,és csak több, több, és egyre több.
- De sajnos már meghalt a méhemben. - A szavam elakad, aztán elhúzom a rongydarabot az arcomtól és az ölemben hagyom nyugodni azt a kezeimmel együtt. - Könyörögtem, kérleltem őt, hogy ne engem, hanem a babámat mentse meg. De Tatia nem segített egyikünkön sem. - Fájóan lehunyom íriszeimet, s lecsukott pilláim közül megindulnak újabb könnycseppek az arcomon. Még sohasem sírtam senki előtt sem, mert még sohasem meséltem el ezt senkinek sem Luciferen kívül. A sírás sohasem volt az én asztalom. De azt még egy kőszívű némber sem tudja feldolgozni igazán, hogy egy benne megfoganó, ártatlan élet meghal benne más valaki miatt. - Tatia akkor már egy volt közületek. Csak egy vámpír. Még mielőtt rájött, hogy meg fog engem ölni, megitatott a vérével és arra kényszerített, hogy az örökkévalóságig szenvedjek azért, hogy hagyta meghalni a babámat. Éreztem a kisfiamat mindig, szinte a kedvünk mindig egyforma volt. Amikor pedig haldokoltam, éreztem az ő halálát is. - Megremeg a hangom a könnyektől és a visszaemlékezés súlyától. - Egy napig holtan bennem volt a kisbabám, mire valaki hajlandó volt segíteni, hogy megszüljem. Egy hónap sem kellett volna neki, hogy élve a karjaim között legyen. - Szörnyű volt vámpírként szülni. Ha halandó lettem volna, a fájdalomba biztos, hogy belehaltam volna. Még a mai napig is rémálomként gyötör az a pillanat. Élhetek még tízszer ennyit sem fogom elfelejteni, hogy akkor mi történt. - Amikor pedig a kezeim között tartottam az élettelen kis testét, csak gyönyörködtem abban, hogy milyen gyönyörű kis angyal hagyott el akkor engem. Mindennél jobban szerettem volna őt...- Nyöszörgök fájdalmasan, megfeszült testtartással, hatalmas könnyektől megvakulva. - De akkor már boszorkányerőm sem volt. Megpróbálhattam volna visszahozni őt, de akkor már nem tudtam. - Megrogyok, és tenyereimbe temetem az arcomat. Most már csak a sírás hallatszik belőlem, képtelen vagyok tovább mondani. Ez egy olyan trauma az életemben, ami örökké megváltoztatott engem. Elvette tőlem az egyetlen boldogságomat, hagyta, hogy a karjaimban tartva a halott babámat jöjjek rá arra, hogy mindent elvesztettem.
Kellett hagynia nekem legalább egy percet, hogy tovább folytassam. A szívverésem enyhült a mellkasomban, a hangom most pedig már sokkal tisztább volt, mivel már nem sírtam annyira. Elnézést kérnék tőle, amiért így kitörtem, de ezért nem fogok bocsánatot kérni. - Nincs annál kegyetlenebb, mint mikor a szülő néz bele a gyermeke sírjába. - Kiegyenesedem, és hátradőlök a széken. A szemeim még mindig csillogósabbak voltak a könnyektől, de már nem hömpölyögnek le az arcomon.
- Tatia azonban mindig szerencsésebb volt nálam, mindenben. Minden férfi álma volt, nem igaz? - Mosolygok kínból, aztán rá pillantok fénylő íriszekkel Elijah-ra. - Szeretted őt. Bárcsak... - Letörlöm ujjaimmal a könnyek maradékát. - Bárcsak engem is így szeretett volna valaki, mint ahogy te őt. - Kifújom magamból a megfeszült levegőt, aztán néhány hajtincsemet egyik fülem mögé tűröm. - Tatia lányát viszont nagyon szerettem, mintha csak a sajátom lett volna. Tatia sohasem becsült meg semmit sem. Sem a szerelmet, sem pedig az egyetlen, egészséges kislányát. De a lány az apjánál volt és nem vihettem el magammal azt a kis angyalt. De ott voltam mellette mindvégig Tatia helyett. És én sem értem, hogy miért, de azt hazudtam annak a lánynak, hogy az anyja szereti őt és vissza jön majd érte. Azok után, hogy velem mit tett, képes voltam szentként felfesteni őt a lánya szemében. Már csak az anyaság miatt is. Szörnyű, ha egy gyermek haragszik a szülőre. De tudtam, hogy Tatia nem fog visszamenni a lányáért. - Felállok a helyemről nehezen, megviselten, és a cellához sétálok. Nincs már erre szükség, szóval kinyitom a cellaajtót a nélkül, hogy be lett volna zárva. Lehet, hogy a sok információ mellett most ez is meglepi őt, de kitárom a cellaajtót és helyet adok neki, hogy kijöjjön onnét. Közben pedig a gyűrűt is tartom a tenyeremben, hogy vegye vissza az, ami az övé.
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Szomb. Jún. 09, 2018 3:06 pm
Ugrás egy másik oldalra

Lucille & Elijah
Néhány titok jobb, ha eltemetve marad

Mintegy ezer évvel ezelőtt halandó emberként éltem: hétköznapi problémákkal, sérülékeny testtel, gyarló elmével és egy viszonzatlan szerelem által tépett szívvel - úgy hittem, hogy küzdelmes, ámde jelentéktelen életem végén a feledés homálya borul majd rám és tetteimre egyaránt. Egészen addig a napig ez az eszme táplált, míg testvéreimmel együtt meg nem haltam, hogy aztán új életre keljek akként, ami ma is vagyok, s éljek napra nap, századok hosszú során át. Amikor elhagytuk a falut, amely otthonunknak számított, mikor apám arra kényszerített, hogy gyáván elmeneküljünk az egyszer már elkerült halál és végzet elől, biztos voltam benne, hogy mindörökre elhagyom azokat, akik a múltamat jelentették. De a sors kiszámíthatatlan szeszélye más vizek felé terelt engem: koszos karmaival utánam nyúl az ezer évvel ezelőtti ragacsos homályból, hogy megragadjon, és rám tapadjon letéphetetlenül, mint egy bélyeg, amelynek nyomát nem a bőrön, sokkal inkább a lelkében hordja az ember. Újra és újra szembesülnöm kell az általam elkövetett régi bűnökkel, és a hozzájuk tartozó arcok úgy lebegnek előttem, mint a ködfelhőből elősejlő kísértetek: Tatia után Lucille lénye is a penitáció és vezeklés baljós ígéretét vetíti elém.
Figyelem, ahogy az uralkodó szerepében tetszelgő vendéglátóm helyet foglal a széken, királynői pozícióban pihentetve tagjait, majd ujjai között a gyűrűmmel kezd játszani - fel sem fogja, miféle határokat feszeget éppen. Ősi vagyok, elvárom a tiszteletet minden körülmények között - az ittlétem minden pillanata, ahogy idekerülésem nem épp szívélyes invitálása is jócskán alulmúlja az általam felállított mércét. Hallom fél füllel, ahogy Lucille ismeretterjesztő előadásba kezd a rovarok életéről és természetéről, mintha épp csak azért hozott volna ide, hogy lelkes hallgatósága legyek egy hagymázos őrületű játékban, de elengedem fülem mellett szavait: helyette inkább végigsétálok a rácsok mentén, meg-megrázva a vasrudakat, bár tisztában vagyok vele, hogy a kényszerű bezártság iránti berzenkedésem eredménytelen marad.
- Mély elismerésem a szónoklat felettébb érdekfeszítő voltát illetően - válaszolom végül, továbbra is fel-alá járva a rácsok mentén, egyetlen pillantásra sem méltatva Lucille-t. - Sajnálatos módon ha természettudományi akadémiai tagságra pályázol, nincs intervencióm efféle pozíciók elérésének támogatásában, ezáltal ez - ütök rá a rácsra - okát és érvényét veszti. Egyébiránt hagy egészítsem ki az ismereteidet, hogy a méhkirálynő, nevével éles ellentétben csupán a szaporodás célját szolgálja, és nem uralkodik a családja felett: némely esetekben saját családtagjai okozzák halálát - adom fel végül a szabadulásra tett lehetőségek felmérésének folyamatát, és újra a rácsokra támaszkodom, szemben a magát felsőbbrendűnek tartó ostoba némberrel.
- Nos, ami engem illet, és semmiféle ilyesmit nem ígérhetek - mosolygom el magam baljóslatúan, mikor verbálisan szavatolja bántatlanságomat. Valójában ezek az élet azon apró pillanatai, amikor elismeréssel adózom Niklaus vehemens és lobbanékony természetének: ő alighanem az első adandó alkalommal a pokol tüzére küldené Lucille-t - ennek csak intenzitása és kegyetlensége képezné nála mérlegelés tárgyát. Az sem változtatja meg a véleményemet, hogy megszabadít a bilincsektől, kezembe adva a részleges szabadulás kulcsát: a lánc néhány pillanat múlva úgy hullik le rólam, mint egy halott, bőrét levedlő kígyó.
- A fiaid, ahogyan roppant finom módon nevezed a vakmerő öngyilkosjelölteket, kezet emeltek egy Ősi vámpírra - válaszolom aztán. - Az öcséimmel ellentétben én a diplomácia és a verbális meggyőzés híve vagyok, ennél fogva az erőszak nem csak szükségtelen, hanem roppant botor döntés volt. Remélem kihasználtad az úgynevezett családoddal eltöltött időt arra, hogy megtölts egy albumot a képeikkel, mert amint kijutok, ők múló emlékké válnak. Amennyiben elmulasztottad volna az összetartozás ennyire érzelmes és teátrális kinyilvánítását, viszonzásként az előbbi apró engedményre, és is hajlandó vagyok tenni egy effélét: megtarthatod a kitépett szívüket - adom szavam, és ahogy minden körülmények közt, most is be fogom tartani az ígéretemet - egészen addig a pontig, míg az ő szíve is eme groteszk gyűjtemény fő díszévé nem válik.
Természetesen nem vagyok ostoba, tökéletesen felfogtam előbbi kis beszédének metaforáját, de a puszta gondolat is elémelyít, és undorral tölt el. Ősi vámpír vagyok, de sosem süllyedtem le a pokol azon mélységéig, hogy saját fajtámból táplálkozzam. Most pillantásom a rácson belülre tolt, padlón pihenő díszes serlegre esik - tökéletes szögben áll előttem ahhoz, hogy lábam felemelve cipőm talpán megpihentessem peremén, majd egy apró pöccintéssel kibillentsem egyensúlyából. A vöröslő, édes illatú folyadék végigfolyik a poros padlón, megtölti a kövek közti réseket, majd elszivárog, vissza az anyaföldbe, amelybe tartozik.
- Elvakult, önimádó ostobaságod közepette fogalmad sincs róla, miféle feladat végrehajtásában akadályozol éppen - markolom meg a rácsokat, olyan intenzitással, mintha Lucille nyakát érezném a kezemben - nekem pedig nem kenyerem a hosszas könyörgés. Zárjuk hát rövidre a témát. Beszélj! Aztán engedd, hogy gyermekeid kezem által nyerjék el méltó büntetésüket. Ennek elismeréseképpen a te életedet megkímélem. Úgy vélem, veled ellentétben tisztességes alkut ajánlok neked.




©️

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
✦✦ friends
✦✦ judas
Tartózkodási hely :
✦✦ new orleans
Hobbi & foglalkozás :
✦✦ supreme witch
Humor :
✦✦ sweeter than the sweetest



A poszt írója Lucille Éamon Vodova
Elküldésének ideje Pént. Jún. 08, 2018 11:11 pm
Ugrás egy másik oldalra



Elijah & Lucille

Számítok arra, hogy amint felébred, majd a maga stílusával fog majd tombolni és fenyegetőzni, de nem fogom őt komolyra venni és nem is fog felbőszíteni. Elég idős vagyok már ahhoz, hogy nyugodtan kezeljek bármit is, és ezúttal azt is, hogy egy ősi próbál majd megölni. Az a helyzet, hogy nem erősebb nálam, sőt. Attól, hogy saját vérvonallal rendelkezik még nem jogosítja fel őt arra, hogy rettegnem kellene majd a haragjától. Egy helyen éltünk és nőttünk fel, ismerjük már a másikat eléggé ahhoz, hogy tudjuk a másik szándékát. Én régen nagyon kedveltem őt egészen addig, amíg tudomásomra jutott, hogy fülig beleszeretett abba a riherongyba. Tatianak nagyon jó barátnője voltam, de mindig nagyon irigy voltam. Ő volt a szép, mindenki őt akarta és nem utolsó sorban zökkenőmentes életet élt egészen addig, amíg szét nem tette a lábait a Mikalesonoknak. Irigy voltam, de attól még nagyon szerettem őt és bármit képes lettem volna azért megtenni, hogy boldog legyen. Nem sikerült. Kudarcot vallottam. Cserébe pedig ezzé tett engem.
Hallom a láncok csörömpölését és azonnal elhúzom a karomat a fény elől nyugodt mozdulattal. Előre nézek és a szék karfáira helyezem karjaimat, aztán keresztbe teszem a lábaimat egymáson. Úgy ülök ott, mint királynő a trónon; bár alighanem nem mondtam ezzel hasonlatot, hisz valóban királynővé nőttem ki magamat.
Nehezen tér magához, de nem hazudtolja meg a mivoltát: hallottam, hogy az összes Mikaelson ilyen. De nem, engem nem fog megrémiszteni a fenyegetésével. Vele egykorú vagyok, és hiába rendelkezik saját vérvonallal, az őt nem fogja megmenteni. Míg engem csak hatalmasabbá tett a boszorkány képességeim. Ezért is tudnám Tatia-t a pillanat tört része alatt ketté törni, de az nem akkora fájdalom, mint amekkorát nekem okoz minden egyes nap. Habár az élet kereke jól pörög, hisz a bűnösök megfizettek. Tatia jelenleg olyan szánalmas és nevetséges sorsra jutott, mint általában a többi Petrova. Míg én, nos, egy egész hadsereg van a hátam mögött akik feltétlenül tisztelnek engem, mert hatalmas vagyok.
Megáll a rácsok előtt és végighúzza rajt az ujját. Félredöntöm a fejem, és felsóhajtok lágyan. Aztán a zsebemből előveszem a napgyűrűjét, amit kíváncsian forgatok az ujjaim között. Elvettem tőle, de csak is az ő érdekében.
- Nagyon különleges teremtmény a méh. - Belekezdek egy érdekes témába, ami engem világ életemben lenyűgözött. Kislány koromban is imádtam a méheket. Tetszett, hogy veszélyesek, ugyanakkor már akkor felfedeztem azt, hogy valójában mennyire különleges szerepeket töltenek be a kaptárakban. - Fáradhatatlanul dolgoznak megállás nélkül a birodalmukért és mindemellett a legfontosabb számukra az, hogy megvédjék a királynőt és az utódokat. - hangom dorombol, lágy, akárcsak a selyem. Közben ellazulva és mélázva figyelem a Lazurit csillanását, ahogy a fény rávillan. - A királynő  életben tartja őket. Cserében a dolgozók méhpempővel táplálják, ami még az ember számára is nagyon különleges és nehezen kivonható nedv. - Megáll az ujjaim között a gyűrűje, és rápillantok végül mozdulatlanul. Számomra egy nagyon kedves témakörrel próbáltam érzékeltetni azt, hogy valójában mi is van mögöttem. - A méhek viszont egyáltalán nem vadak. Nagyon szelídek. De ha veszélyben érzik magukat, nagyon veszélyesek tudnak együtt lenni. - Leteszem a mellettem lévő asztalra a gyűrűjét, a sajátomat pedig visszahúzom az ujjamra. Felállok a helyemről, és vele szemben megállok, leeresztett karokkal. A hálóköntösömet nem kötöttem össze magam elől, ezért jócskán szabadon hagy a testemből kis részt, de a fehérneműm takarja a jelentősebb részeket belőlem.
Végigszemlélem őt csodálva, aztán elmosolyodom kedvesen. Régen láttam őt, és ő volt az egyetlen, akit kedveltem a családjából. A mai napig is ott él benne az a régi Elijah, de nem mutathatja meg csak úgy akárkinek. De tőlem nem kell tartania, mert én csak segíteni szeretnék neki.
- Nem fogsz nekem ártani. - Megrázom a fejemet. - Ahogy én sem neked. - Teszem hozzá, aztán a zsebemből még előveszem a kulcsot, ami csak a karperecekhez való, de nem a cellához. - Sajnálom, hogy így kellett téged fogadtatnom, de nem volt más választás. - Teljes karommal benyúlok a rácsok közé, markomban a kulccsal. - Tessék. Egyelőre most csak ennyi engedményt adok. - Ha hagyja, vagy ha még nem vette el a kezemből, akkor az ő markába nyomom a kulcsot.
Kihúzom aztán a karomat tőle, és újra megállok vele szemben.
- Remélem, hogy a fiaim kellően óvatosak voltak. - Gyengéd hangból most határozottabbá válok; nem, nem fogok elérzékenyülni. - Megállítottalak, hogy ne kövess el egy hatalmas nagy hibát. Addig viszont itt maradsz velem, és én is itt maradok veled, amíg meg nem érted, hogy miért vagy itt. - Lejjebb pillantok a pohárra, és biccentek. - Igyál. A gyermekeim nagyon különleges szirupot kapnak, amitől rettenetesen ízletes lesz a vérük. - Már a gondolattól is összefut a nyál a számban. - Akárcsak a méhkirálynőnek a méhpempő. - Visszatérek a hasonlathoz mosolyogva. Engem a boszorkányaim vére erősít, a vérük által. - Nem mindenkivel osztozkodom ebben. Még a társamat is nagyon ritkán hagyom,  hogy részesüljön belőle. - Nem én vagyok az egyedüli legfőbb a gyülekezetben, hanem ketten vagyunk. Ezáltal is nagyobb erőt biztosítunk a kovenben.
- Ha ittál, akkor elmondom, hogy miért vagy itt. Aztán kiengedlek és eldöntöd, hogy mit szeretnél.
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Pént. Jún. 08, 2018 5:03 pm
Ugrás egy másik oldalra

Lucille & Elijah
Néhány titok jobb, ha eltemetve marad

Rutinosan, könnyed és ruganyos léptekkel rovom New Orleans már ismerős utcáit. A francia negyed, a Roussaus, a Jackson street - már mind az otthonomnak számítanak - az otthonomnak, amely elméleti síkon felállított falai közt immár biztonságban érzem magam. A béke a városban létrejött, senki nem vágyik a másikon uralkodni, vagy épp tömegeket eltiporni - kivéve természetesen Niklaust, de az egy évezrede tartó rutin már tökéletesen hozzásegít ahhoz, hogy képes legyek őt azon viselkedés medre felé terelgetni, amely meghozhatja számára a megváltást, és Hope számára a létbiztonság lehetőségét. Igen, hosszú idő után New Orleans végre újra az otthonunk - nem csupán kövek, aszfalt, házak és emberek hona: hanem a szereteté, egy jobb jövőé, a reményé.
Emberek jönnek-mennek körülöttem, mintha a napfény és a nyár kicsalta volna odújából a város összes lakóját: zenészek, felvonulók, turisták töltik meg a járdákat és tereket - akik ismernek tisztelettel térnek ki utamból, akik pedig nem, azok számára egy vagyok a tömegből: nem rívok ki közülük. A névtelenség és ismeretlenség néha nagyobb áldás annál, mint gondolnánk - egyszer talán a családom összes tagjának el kellene gondolkodnia ezen. Fél kezemet az öltönyöm zsebében pihentetem, hanyag eleganciával, másik kezemmel telefont szorítok a fülemhez: így, az éteren keresztül igyekszem higgadtan elviselni az idősebbik öcsém újabb dührohamát, és vehemens természetének minden megnyilvánulását. Tatia felbukkanása a Mikaelson villában Niklaus számára olyan volt, mint bikának a vörös posztó - alighanem magam is így éreznék, ha nem nyomasztaná a lelkem a bűnbánat és a szégyenteljes igazság súlya, amelyet a vörös ajtó mögött pillantottam meg, mikor anyám fogságában vergődve kénytelen voltam végignézni a múltam mindeddig eltitkolt és félreértelmezett momentumát: életem első szerelmének önnön kezemmel okozott halálát. Adósa vagyok Tatiának - a mostani segítségem talán elég lesz ahhoz, hogy néhány vércseppet letöröljön abból az áradatból, amit árulásom okozott a lelkén.
Befordulok a St. Charles sugárút sarkán, és feltűnik előttem a Mikaelson rezidencia tiszteletet parancsoló épülete. Miközben a belső udvarra vezető ajtó kilincsére teszem a kezem, azon kapom magam, hogy nincs tervem az előttem álló estére, sőt, alapjaiban véve az előttem álló évekre sem. Hosszú életem alatt én voltam a családot összetartó kapocs, a szikla, amelyre a viharokban támaszkodni lehetett. Mindig önmagam elé helyeztem Rebekah és Kol boldogságát, Niklaus lelkének megváltását, és most, hogy célomat elértem, nem maradt semmi, amit útjelzőként tűzhetnék magam elé. Megszámlálhatatlan alkalommal fohászkodtam nyugalomért, és most, hogy elkövetkezett, félek hogy belefulladok a tétlenség és unalom szürke mocsarába.
Talán a borús gondolatok közepette nem veszem észre a figyelmeztető jeleket, a hatodik érzék figyelmeztetését, amelyet oly jól tökélyre fejlesztettem az elmúlt századok alatt. Csak a csendre figyelek fel, mintha hirtelen egy búra borult volna rám, vagy épp elsöpörték volna az embereket az utcáról: kiürül körülöttem a St. Charles sugárút, és ugyanebben a pillanatban ellenállhatatlan erő taszít el az ajtótól. Néhány másodpercig érzékelem a repülés émelyítő tehetetlenségét, miközben szárnyalásomat fájó csattanással a szemközti ház fala állítja meg. Azalatt a néhány másodperc alatt, míg felpattanok a földről emberek félkaréja vesz körül: ha nem hallanám a félhangosan maguk elé mantrázott varázsigéket is tudnám, kikkel van dolgom. Az aljas, hátulról jövő támadás ténye nem csak érthetetlen számomra, de velejéig sértő, és roppant ostoba is. Nem kívánom boszorkányok vérét ontani, de tisztában vagyok vele, hogy bárkik is legyenek ezek a szakadár lázadók, a szép szó a meggyőzésre ezúttal kevés lesz. Arcom átváltozik, fogaim előbukkannak ínyem alól, de a támadásra már nincs időm. Egy éles szúrás, egy égő érzés, amit egy iszonytató reccsenés követ: még egy pillanatra groteszk módon látom a mögöttem lévő világot mikor nyakam egy rándulással eltörik: aztán nem következik semmi, csak a hosszú, fekete sötétség.

Léptek koppanása, majd tompa, súlyos súrlódás hangja ér el a fülemig, mintha valami nehéz tárgyat mozdítanának arrébb a padlón: ezek a neszek rántanak ki az eszméletlenség homályából. Felnyitom a szemeimet, hogy ismeretlen helyiség mennyezetére essen a pillantásom: kell néhány másodperc, míg vissza tudok emlékezni a történtekre. A koponyám belsejében mintha tűz égne, és szinte torkomban érzem a verbéna maró ízét-bűzét.
Ülésbe tornázom magam az ágyon, küzdve a szürkeállományomban lüktető fájdalommal, és ahogy a világ végre ismét fókuszba kerül, két dolog köti le azonal a figyelmemet. Az egyik a hely, amelynek a pillanatnyi jelek szerint kényszerű vendége vagyok - rácsokat látok, amelyek elválasztanak attól, akit alighanem a házigazdámként tisztelhetek ezen az érhetően kétesnek tűnő szépségű napon.
- Valójában csodálni való tény, hogy léteznek még halandó emberek a földön - szólalok meg - különösképpen tekintve azon ismerőseimnek számát, akik a halhatatlanság és örökkévalóság adományát választották az enyészet helyett - állok talpra, majd miután stabillá válik a padló a lábam alatt, lassan sétálok el a rácsig, és miközben megkönnyebbülten ránehezedem a támaszt jelenő vasrudakra, belenézek annak az arcába, akinek a vonásait legutoljára ezer évvel ezelőtt láttam.
- Lucille - mondom ki a nevét végül hangosan, mintha ezzel tenném véglegessé a meglepő és váratlan találkozás tényét. - Úgy vélem, egy megfelelő eleganciájú meghívó erre a szűkkörű, és számomra egyelőre érthetetlen összejövetelre stílusosabb és célravezetőbb lehetett volna, mint boszorkányokat uszítani rám - mosolygom végül el magam halványan. - A bölcs előrelátásod előtt viszont kalapot kell emelnem - futtatom végig egyik kezem ujjait a rácson, mintha annak erősségét ellenőrizném. - Mindazonáltal, amennyiben egy bocsánatkérés közepette kiengedsz, hajlandó vagyok kegyelmet gyakorolni, és gyors, fájdalommentes halállal elbúcsúztatni az élettől mind téged, mint azokat a bolondokat, akik voltak olyan ostobák, hogy szembe szálltak egy Ősivel.  





©️

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
✦✦ friends
✦✦ judas
Tartózkodási hely :
✦✦ new orleans
Hobbi & foglalkozás :
✦✦ supreme witch
Humor :
✦✦ sweeter than the sweetest



A poszt írója Lucille Éamon Vodova
Elküldésének ideje Pént. Jún. 08, 2018 9:46 am
Ugrás egy másik oldalra



Elijah & Lucille

Lazarus mosolyára ébredtem fel reggel ami csak annyit jelentett, hogy sikerrel jártak. Lazarus egy nagyon okos és ügyes fiú, értékes tagja a közösségünk számára és habár Lucifer nem igazán becsüli meg őt, nos, én a saját fiamként tekintek rá. Ahogy az összes boszorkányra, akik az enyémek. Ők az én gyermekeim, akiket meg kell óvnom. Pár napja azonban vétkeztem ellenük, és pont Lazarus volt az, akit támadás ért. Ms. Cortez nyomozónőt eleinte nem vettem komolyan, végül ez lett a vége. A fiút még sikerült megmentem, de a másik boszorkány belehalt a lövésekbe. Mégis Lazarus továbbra is erőlködött, hogy hadd menjen a többi boszorkánnyal. Azt mondta, hogy mindig is szeretett volna látni egy ősit, főleg úgy, hogy ő maga ejti csapdába. Épp akkora volt a rajongása, mintha a természetben egy olyan állatot akarna felfedezni, amit eddig még soha nem látott és ő maga ejtheti el. Egyértelműen nem küldtem egyedül, hanem még mellé kilenc boszorkányt küldtem, hogy megvédhessék egymást és az ősinek esélye se legyen a menekülésre. Lazarus mosolya pedig többet mond minden szónál: meghozták nekem azt, akire nagy szükségem van most.
Reggeli nyolc órát írunk: az időpont, amikor Lazarus a vérét adja táplálékomként, amit mindig el is fogadok. Azonban most az adagom egy felét megosztom másvalakivel is, akinek hamarosan szüksége lesz felkómálnia a boszorkányok mágiájától és a verbéna hatása alól. Megköszönöm Lazarus segítését egy anyai öleléssel és elindulok lefele az alagsorba. Útközben magamra kapok egy hálóköntöst amit összefogok magamon, s a fiam vérével telt pohárt is viszem magammal. Tudom én, hogy nem a legelegánsabb módja így bánni egy vendéggel, de nem szeretném, ha tornádó módra rázná szét a házamat. Azaz, jobban mondva a kovenem otthonát. Ha majd látom rajt, hogy sikerül dűlőre jutnunk, akkor majd felvezetem őt a társalgóba is, ahol kényelmesebb. Ki tudja, talán majd kárpótolom a kis kellemetlenségért. Előtte viszont fontos, hogy megbeszéljünk valamit. Emlékezni fog rám talán a régmúltból; mindig a kis luvnyája mellett voltam, de különösebben nem érdekeltek a Mikaelsonok.
Az alagsor folyosóján elmegyek a hűtőkamra mellett, ahol a begyűjtött vértasakjaink vannak. Nem, ezúton most friss vért adok neki, hogy hamarabb felépüljön. Nem akarok én neki fájdalmat okozni.
A folyosó végén elérek egy ajtóhoz, ami előtt megállok és benyitok halkan. Egyelőre még nem észlelem, hogy ébren lenne: ágyra fektették őt, de természetesen a rácsok mögé amiket nem fog tudni kiszedni legyengülten, bármit is csinál. Ha pedig nagyon akaratoskodik, saját boszorkányerővel is legyengíthetem, ami nem kellemesebb.
Mivel mezítláb vagyok, aligha van bármiféle zajforrásom amivel felkelteném. Szörnyű így látnom őt, ha tehetném pedig már most kiengedném, de nem szabad még megtennem.
Letérdelek a cella elé, előre hajolok és beljebb tolom Lazarus vérével megtelt üvegpoharat. Nem kell aggódnia, a boszorkányaimat nem itatom verbénateákkal. Én magam táplálkozom belőlük így bátran adok neki is belőle.
Aztán kiegyenesedem a lábaimon ülve, combjaimra csúsztatott tenyerekkel. Nyújtózkodom, hisz alig negyed órája keltem én is csak fel. Végül felállok és engedek be egy nagyon kicsi fényt és magam alá húzok egy széket, aztán várok. Milyen furcsa őt újra látni. Nagyon rég óta élek New Orleans-ban, de nem foglalkoztam velük. Most viszont mégis szövetséget akarok, ami valószínűleg nagyon gyümölcsöző lehet majd a számunkra. Majd rájön, hogy én nem akarok neki ártani: nem az a típus vagyok, habár tudok nagyon alattomos lenni bárkinél is. De vele nem, ha csak ki nem provokálja.
Felpillantok a beszökő fényre; csak egy vastag sávban verődik neki a padlónak. Leveszem a napgyűrűmet és a hálóköntösöm zsebébe csúsztatom. A bal karomat pedig kinyújtom, egyenesen ebbe a fénybe irányítva. Gyakran teszem ezt. Hasonlíthatnám akár a piromániához is. Szeretem érezni a fájdalmát az égésnek és a látványa is lenyűgöz. Túlzásba viszont nem viszem, de legalább buzdítja bennem a düht, hogy emlékeztet arra, hogy mivé lettem ezer évvel ezelőtt egy kis cafka miatt.
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Alagsor

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: New Orleans :: Lakónegyed :: Vodova ház
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Szer. Aug. 15, 2018 8:21 pm
Szer. Aug. 15, 2018 7:37 am




Álarc nélkül
- itt vagyunk -



Nincs


Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 14 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3