Share | 

avatar
Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Orvos



A poszt írója Jonathan Dante
Elküldésének ideje Pént. Júl. 13, 2018 8:21 pm
Ugrás egy másik oldalra




Selynda & Jonathan

Vannak olyan találkozások amik nem történhetnek sem korábban sem később. Csakis pont időben, mikor mindkét fél felkészült rá.

1029// finally see your face // remélem megérte várni 38 //


Mikor még fiatal voltam, a családunkban volt egy mondás. "Ne bízz a biztonságban mert nem létezik". Ez a mondás elkísérte az életemet. beleitta magát a gondolataimba, beleitta magát a ruháimba.
Hallottam susogni a rádióból miközben a kórház felé vezettem. Hallottam a csendes sötétségben mikor Tatiana légzését hallgattam magam mellett.
Nem hittem a biztonságban, mert csak egy keserű csalóka látomás volt, ami elcsalta már nálam erősebb és okosabb emberek lelkét is. Nem bíztam a biztonságban mert mikor így tettem... Csúnyán meg kellett fizetnem érte. Mikor biztonságban kezdtem érezni magam a családomat elpusztította egy vámpírcsalád. Mindkét fél az életbenmaradásért kűzdött és az enyéim bizonyultak a gyengébbnek. Túl későn érkeztem. Nem tudtam megvédeni vagy megmenteni őket. Nem tehettem semmit de a mi lett volna ha kérdése talán életem végéig kínozni fog.
Talán ha előbb élek oda, kiegyenlítődnek az erőviszonyok. Talán megmenthettem volna őket. Talán... talán valami máshogy alakult volna. Talán én is meghalok ott és a maradék életemet nem kell úgy letöltenem hoyg ez a kérdés kínoz. Ugyan akkor még semmit nem tudtam ezekről a lényekről, sem semmiről ami hozzájuk köthető... Talán tehettem volna valamit.
Mikor biztonságban kezdtem érezni magam. Mikor szerelmes lettem. Mikor elfogadtam hogy a nő akit szeretek és akihez ragaszkodom egy olyan lény akinek az elpusztítására évekkel ezelőtt felesküdtem... Elhagyott. Otthagyott összetört szívvel, egyetlen szó nélkül. Nem válaszolt a hívásaimra, a könyörgéseimre. Semmire.
Igaz... visszakaptam őt. Mégsem volt ugyanaz. Többé nem voltam képes biztonságban érezni magam.
Mint egy gyermek amely fél a sötétben és ezért mindenhova rút, karmos szörnyeket lát, úgy láttam én is minden lehetséges helyen veszélyt. Hogy mi törheti darabokra a látszólagos biztonság üvegbúráját. Már nem éreztem magam biztonságban. És féltem hogy soha többé nem is fogom.
Ennek ellenére is arra tettem fel az életemet hogy mások biztonságban érezhessék magukat. Először a vadászattal, majd az orvoslással igyekeztem vigyázni erre a törékeny üvegbúrára. Szerettem volna ha másé épen, és csillogón öleli körbe az életét, úgy hogy ne kelljen úgy éreznie mint nekem. Hogy a végén úgysem nyerhet és mindent el fog veszíteni amit szeretett és kedves volt neki.
És most mégis... Ahogy itt álltam a csupa véres nő mellett, a sötét, égő szemek az enyémbe mélyedtek...És mást sem akartam nyújtani neki mitn biztonságot. Szerettem volna ha a hűvös remegő ujjak meleg oltalomra találnak az enyémek között. Szerettem volna ha tudja hogy jó kezekben van.
Szerettem volna ha megadom neki azt a biztonságot amire vágytam. Amit soha nem érhettem el. És mégis... úgy kapaszkodtam a szemeibe mintha ő tartana vissza engem a zuhanástól valami mély, sötét és gyilkosan hideg helyre.
Érzem a hazug szavak remegését az ajkairól. Nyilvánvaló hogy hazudik de már értem miért. Őriznie kell egy ősi, halálos titkot. Őriznie kell hogy ki ő pedig látom a szemeiben a vadászok eltéveszthetetlen pillantását. Láttam a békíthetetlen káoszt. A biztonság nélküli életet. Azt... amit a saját szememben minden reggel.
Soha nem akartam még enynire senkinek sem békét hozni az életében mint neki.
Azt mondja hogy nincs belső vérzése, ezzel megspórolva nekünk pár percet hogy ténylegesen azzal tölthessük az időt amivel kell. Hogy megmenthessük az életét.
Rengeteg vért vesztett... Túl sokat és egyre csak bugyog ki belőle a sötétvörös élet. Minden másodperc túl sok.
Arra kér hogy beszéljek. Hogy halhassa a hangomat. Talán furcsa kérés ez mégis apró mosollyal a szám sarkán de közelebb lépek hozz.
- Itt vagyok Selynda. Nem megyek sehová. És hallani fogja a hangomat. Végig beszélni fogok Önhöz hogy hallja mit csinálok.  Addig beszélek míg csak akarja, és meg fogom gyógyítani, megígérem - mondom neki halk, nyugodt hangon. Semmi nem hallatszik a bennem tomboló pánikból. Ez a nő komolyan megsérült én pedig azt akartam hogy megnyugodjon. Valami több is volt benne mint a többi betegben. Valami olyan más ami hozzákötött. Talán az hogy vadász is és orvos is mint én talán a gondviselés játszott velem egy különös játékot de valami kötött minket egymáshoz. Megmagyarázhatatlanul és eltéphetetlenül.
- Maradok Dr. Wissen. Nem kell félnie. Itt leszek... Itt maradok. Én fogom kezelni magát... Nem kell félnie - nyugtatom kedves hangon mégis ahogy két beteghordó lép be hogy segítsenek el kell lépnek az ágytól. Nem akarom elengedni.
Stephen Lawrence egy másik sebészkolléga lép mögém és érzem a keze érintését a vállamon. mégsem az ő érintését akarom érezni hanem az ágyon fekvő nőét. Aki oylan ijedten nyúlt utánam. Akinek a kezét akarom fogni.
- Kösz Steve. Majd szólok - biccentek felé idegesen. Hozzá nem tudok úgy beszélni mint hozzá. Az aggódalom lassan elemészt ahogy lassan visszajutok az ágy mellé és elkezdjük A műtő felé tolni Selyndát.
- Itt vagyok Selynda... Itt is leszek. ne aggódjon. Hallja a hangomat? Itt vagyok... - mondom neki de látom ahogy lecsukódik a szeme. A gépek sokasága visítani kezd az eső vérnyomástól és a lassuló pulzustól. Mindenki egyszerre kezd el ordítani. A páni félelem újra ráül a szívemre. Nem érezhetem biztonságban magam. Nekem az a dolgom hogy más biztonságát elhozzam. Csak az a dolgom hogy más biztonságáért feleljek...
- Tíz mili adrenalint kérek azonnal! - üvöltöttem a legközelebb álló nővérnek aki azonnal oda is hozta nekem a tűt én pedig a nő karjába. A gépek nem hagyták abba a sípolást nekem pedig már csak egyetlen cél lebegett a szemem előtt. megmenteni Selínda Wissent. Bármi áron.
- Selynda! Selynda hall engem? - szólongattam végig ahogy a műtő felé siettünk. Az idő vészes gyorsasággal pergett ki az ujjaink közül. Nem idő... nem volt.
- Azonnal kérek három zacskó vért. És Dr. Wissen egészségügyi kartonját - mondtam az egyik nővérnek. Az bólintott és elrohant.
- A négyes műtő elő van készítve Dr. Dante - modnta az egyik beteghordó én pedig bólintottam.
- Stabilizálják, míg bemosakszom - mondtam és ellépve az ágytól fordultam be az előkészítőbe. Lerángatva az orvosi köpenyt mostam meg azonnal véres kezeimet. Nem volt idő előkészíteni magam fejben. Amint elég tiszta lettem felkaptam a maszkot és a ruhát beléptem a műtőbe. Nem volt sok időnk. És nekem midnent meg kellett tennem hogy újra biztonságba helyezzem a nőt aki előttem feküdt az asztalon. Nem volt más lehetőség.
Nem adtam magamnak más lehetőséget. Nem engedhettem emg magamnak ezt a luxust.
Nem volt egyszerű, sem rövid műtét. Selynda rengeteg vért vesztett. A sebe mély volt. Mégis túlélte. Éreztem hoyg itt tartja valami én pedig… Mást se tehettem csak csodáltam az erejét.
Amiért visszatalált hozzám.



Vissza az elejére Go down

avatar
Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk



A poszt írója Selynda Wissen
Elküldésének ideje Szer. Jún. 27, 2018 9:37 pm
Ugrás egy másik oldalra


 
Jonathan & Selynda
Minden bennünk van. Ha eltemetve is, ha mindig szem előtt - mindegy az. Ott rétegződnek az emlékek, a vágyak, a ki nem mondott gondolatok. Ott vannak bennünk az ölelések, és ott fáj bennünk a kihűlt párnák hidege. Valahol a mélyben, ott várakoznak csöndben a forró éjszakák, a lázas hajnalok, a homlokra tett hűvös kezek.
Tudod az élet olyan mint egy örökkön félbehagyott kirakós: néha nem emlékszel, hogy tegnap az égboltot raktad, vagy a kastély apró kis darabjait keresgélted rendületlen, a vörös téglára fókuszálva. És nem tudod mikor, de abban biztos vagy, hogy egyszer egy egész kép lesz majd előtted, amit ha sokáig nézegetsz, megérted a lényegét, megérted, hogy mi végre születtél, hogy mi célja a létezésednek. Ne várj feltétlen nagy dolgokat, mert a világ apró kis részletekből tevődik össze. Hiszen láthatod, a sivatag is az apró homokszemek egységétől lesz óriási és szinte legyőzhetetlen.
Én is annak hittem magam: orvosként, emberként, nőként, vadászként...aztán rá kellett döbbennem, hogy a halál válogatás nélkül tarol végig az életemen, és képtelen vagyok vele szembeszállni, vagy legyőzni. Saját magamat sem tudom lassan megvédeni, a félelem görcsös erővel kapaszkodik az utolsó mozdulatomba is, és érzem, hogy szépen lassan magával ránt valami olyan mélység, amelyből nem lesz többé erő, amely kiragad. Bódító alkohol gőze van, hívogató csendessége, hazug ígérete arra, hogy többé már nem fog fájni semmi. Pedig fájni fog….van ami örökkön fájni fog, és képtelen vagyok vele megbirkózni. Annyi időm lett volna rá….szinte végtelen múltak el velem a hónapok, észrevétlen süllyedtek el a feledésbe a napok és éjszakák, elfutottak az évszakok, nyomtalan hagytam hátam mögött éveket, és még mindig azon kapom magam, hogy meg sem békéltem vele, hogy soha nem tudtam eltemetni, mert valójában soha nem is halt meg. Annyiszor elképzeltem, hogy visszajön, hogy ostoba álom volt az egész, és a reggelre ébredve majd elsüllyesztem fejem a haja illatától átszőtt párna pamutjába, hogy az oldalához bújok, hogy ujjam marasztalón fonom a karjára, és elmesélem micsoda ostobaságot láttam álmomban. De erre soha nem kerülhet sort, mert a valóság kíméletlen zuhant ránk. Immáron véglegesen. Még érzem ajkaim között az erdő avar és füst szagát a nyári rezgésben, ahogyan a levegő átveszi a lecsendesülő est csillagainak hangtalan sóhaját. A szürkületben nincsenek árnyékok, a világ mozdulatlanná mered és ebben a pillanatban születik meg halált hozó kettősünk. Nem akartam őt bántani, ő bántott engem….én csak védekeztem. Vagy talán egyszerűen öntudatlan is véget akartam vetni ennek az egésznek? Tudtam, hogy ha magánál lenne, akkor nem ilyen létezésre vágyna, akkor ő maga kérné, hogy tegyem meg. Ösztönből cselekedett ahogyan én is. Az érzékeim már nem a régiek, a józanságom is szinte cserben hagyott, így történhetett, hogy jobban megsérültem, mint alapvetően ez várható lett volna.Talán vele akartam halni, ám az élet visszahúzott.Meglehet egy be nem végzett találkozás előre alig látható gondolata már ott kopogtatott a küszöbön. Az utolsó másodpercben ugrottam félre, mielőtt fogai tán soha be nem gyógyuló lenyomatot téptek a húsomon...már ott volt így is. A szívemen, a lelkemen egy kiszakíthatatlan pecsétje. Még így is.
És látod, most itt vagyok a kórházban, ahol évek óta én is dolgozom, és a te kezedet szorítom. A tiédet, aki valami megmagyarázhatatlan módon reménnyel töltesz el. Ismerem a tekinteted.Ismerem, pedig soha nem láttam még azelőtt. Ott vagyok benne, szinte megbújok az íriszeid védelmében, oly kicsiny vagyok. Érzem az arcvized illatát, a pórusaimba kívánkozik, és érzek még valami mást is. Sorstárs vagy, bajtárs, kínokat átélt, oly dolgokat látott, miket talán ép ésszel fel sem fogna az ember. Nem akartad te sem, ahogyan egykor én sem akartam. Mi erre születtünk kéretlenül. Érzem a levegővételedből, ahogyan figyelsz engem, ajkaid rezdüléséből, a kezed szorításából, ujjaid érdességéből, melyet az orvosi finomság rejteget. Érzem, mert a vér és a halál szaga úgy leng körül, mintha láthatatlan köd burkolna be. Vadász vagy.
Ujjaink összefűzöd, mintha életünk ezen pontján a sorsunk fonódna össze, mintha varázslat születne, holott mágiának még csak nyoma sincs ehelyütt. Mi teremtjük meg. Kíváncsian figyellek, a fájdalom letaglóz, de átverekedem magam rajta. A hangod távoli szólamban zendül, visszacsalogat, pedig mennék. Fogalmad sincs mit tettem, ahogyan én is képtelen lennék most elmondani. Hallom a kérdésed, de én csak a rendőrt nézem kitartóan az ajtónál, kinek leharcolt, dús szemöldöke alatt tiltakozón villan a tekintete. Nem szabad neked semmit mondanom, ó kérlek értsd meg….még nem lehet. Hogy mitől védtem magam, hazudnom kell neked. Pedig te az életemért küzdenél.
- Nem tudom….túl….gyors volt.- a nyilvánvaló hazugság fémes csendülését a hangomban még én is képtelen vagyok leplezni. Miért nem tudok neked egyszerűen hazudni? Ki vagy te? Miért érzem, hogy e pillanatban csak addig vagyok biztonságban, amíg a kezemet fogod? Ne eressz, kérlek! Most jó itt, most ahogyan a vér forrósága elönt, ahogyan a szavakat a köhögés rázza szét, ahogyan a gondolataimat összekuszálja a tompaság, valahogyan mégis jó. Itt jó helyen vagyok, mert itt vagyok veled.
A nővér hangjára csak visszafekszem a párnára, és próbálok mélyeket lélegezni. Torz vonásaim között mégis a felismerés egy tűnékeny mosolyt csempész ajkaimra, mely nem látható, csak én érzem legbelül. Lám, a hely, mely eddig ismeretlenekként sodort bennünket az ajtók két oldalára, most egy különös este folytán egy betegágy mellett nyer új értelmet.
- Nincs….nincs belső vérzésem- kapok a szavak után, mintha segíteni akarnék neked, hogy a felesleges lépéseket megspóroljuk.Bólintok, és nyelek egy korty levegőt. Vele lélegezlek be téged, a kesernyés, mégis torkomra hűsítő borogatásként simuló illatod.Megnyugszom némiképp.Tőle.Tőled.
-Hallom, Dr Dante. Tisztán hallom.- felfogom amiket mondasz nekem, noha nem állítom, hogy boldog lennék tőle. Mégis szükségszerű, legalábbis ebben az állapotban.
- Csak beszéljen hozzám. Mindegy mit mond, bármit, akármit, jelentéktelen apróság is legyen, csak a hangja maradjon...nem nagy kérés ugye?- kicsit talán ostobának hangzik a kérésem, talán nem is érted...még én magam sem. Azt sem értem miért mondtam, és foghatnám erre a lázas és kissé talán összetört állapotra, de nem ez az oka. Hirtelen érkezett, a semmiből, vérből születik és a testet ért fájdalomból, hogy a lélek nyugodjon meg először általa. Fényt látok az életemben, amely fehér köpenyt visel, keserű illat lengi körül, az apró fekete borostanyomokkal maszatolt arcon az idő méllyé rágott ráncai között fut körbe, és az összevont szemöldök alatti aggodalmas pillantásokban ver tanyát, midőn engem nézel. Ott vagyok a tekintetedben. Tükörré válsz, hogy elbújtass ezüstöd mögött.
- Jonathan...Dr Dante….én csak...kérem, csak maradjon.- úgy viselkedem, mint azok a betegek, akiket nem is értjük miért vagyunk képtelen megnyugtatni, és én most ugyanebben a helyzetben vagyok.
Az ajtó hirtelen nyílik, és megjelenik két beteghordó, akik közül az egyik már kapcsolja is gurítható állapotba az ágyamat, a másik pedig egy újabb branült szúr a másik karomba, hogy azon keresztül kössenek be egy újabb infúziós palackot. El kell engednem hozzá a kezed és kétségbeesetten kapok utánad, de te bocsánatkérően lépsz hátra. Látom ujjaid hajlásából, hogy még mindig ott lennél….tenyerem közé temetve a tenyered. Mi a csoda történik? Újabb orvos érkezik, de őt már ismerem. A sebészeti osztály egyik jeles képviselője, akivel számos konzultációt végrehajtottam már. Kezét a válladra helyezi és biztatóan szorítja meg.
- Látom kolléga kezelésbe vette Dr Wissent. Vigyázzon rá, jövő héten ő lesz a belgyógyász konzulensem egy bypass műtétnél.Ha szüksége lenne asszisztenciára, a hatosban megtalál.- még én is kapok egy biztató kézsimogatást, aztán amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozik is. Nem kérdezi mi történt, ahogyan két éve szinte senki nem meri megkérdezni miért vagyok kialvatlan, miért bújok el óriási pulóverek mögé, vagy a kávés bögre mögé. Esetleg miért nem veszek részt a pihenő szobákban éjjelente egy kis ébrentartó beszélgetésen egy bögre hársfateát szorongatva mint régen.Mintha azt gondolnák, hogy a veszteségem által születő sötétségből nincs jogom visszajönni, a gyász menyasszonya lettem örök életemre. Egy ideig küzdöttem is volna talán újra az egész korábbi életemért, mostanra már nem akarok….mostanáig.
Téged kereslek a tekintetemmel, hiába vannak körülöttünk többen, mg a fájdalmon túl sem eresztelek el magam mellől.Tompa koppanásokat hallok a fejemben, mintha millió kalapács dolgozna szünet nélkül és az egész világ belebújik egy fém dobozba...összeszűkülnek a hangok körülöttem.
- Ott lesz amikor...ugye ott lesz….- nem tudom befejezni, már csak ott legbelül, az örvényben, ahova belezuhanok, ahova a lezáródó pilláim húznak, az elbillenő fejem, az esznéletlenség, ami odavonzott újra, vissza a férfihoz, akit ma éjjel megöltem, és aki úgy döntött magával visz engem is. Én azonban nem vágyom….már nem akarok...mintha véget ért volna ott az erdőben, mintha itt most már egészen más lenne. Nem tudom ki vagy, csak azt, hogy a kollégám, nem tudom miért most és miért e körülmények között találkozunk, de azt tudom, hogy soha….évek óta soha nem éreztem ezt a biztonságot, amit most. És annyira félek, hogy ha majd jobban leszek, ha majd elmúlik e lázas fájdalom, akkor újra egy leszel a kollégák közül, akiknek köszönni fogok ha összetalálkozunk a folyosón. Ne válj idegenné, könyögöm!
- Dr Dante, a vérnyomás esik...a pulzusa alig tapintható….Dr Dante!- nem hallom az egyik nővér kétségbeesett hangját, nem hallom a gépek életet menteni kész vad sípolását, nem hallom a körülöttem lévők sürgölődő mozdulatait….én csak fekszem ott, egy másik világ felé araszolva, miközben megfordulok és a valóság felé nyújtom a kezem, ahol te is ott vagy! Maradni akarok. Veled.

 
 ~ Megjegyzések: 40  ~ Zene: One Moment in Time ~ ~
Vissza az elejére Go down

avatar
Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Orvos



A poszt írója Jonathan Dante
Elküldésének ideje Kedd Jún. 26, 2018 6:15 pm
Ugrás egy másik oldalra




Selynda & Jonathan

Vannak olyan találkozások amik nem történhetnek sem korábban sem később. Csakis pont időben, mikor mindkét fél felkészült rá.

735// dal neked // i can be your hero babe~ //


Életem harminckét éve alatt nem tudtam eldönteni hogy hiszek-e a sorsban vagy sem. Hogy vajon hiszek-e abban az életet mozgató apró döntésekben, amik meghatározhatják az egész jövőnket.
Vadászként mindig hittem a gondviselésben, és az őrangyalokban, hiszen sokszor magam is csak annak köszönhettem az életemet hogy valami csoda folytán sikerült mentenem a bőröm. A megfoghatatlan, csupán érzett vigyázó szemek mintha mindenütt ott lettek volna.
Talán ha ma reggel egy számomra ismeretlen férfi, nem veszett volna össze tegnap a feleségével és adott volna neki egy csókot munkába indulás előtt, később indult volna és nem történt volna meg a baleset ami miatt órákkal korábban egy életmentő műtétet kellett végrehajtanom.
Talán ha egyszer, egy órával korábban mentem volna le ebédelni, vagy nem értem volna be egy automatás szendviccsel és egy bűn rossz kávéval normális étkezés helyett... Láthattalak volna már.
Láthattalak volna, ahogy a fehér köpenyedben végigsuhansz a recepciónál. Ahogy a hajad apró kis csigákban kunkorodik a füled mögött mikor felkötöd. Ahogy a sötét szemeid amik most az enyémbe kapaszkodva próbáltak fókuszálni végigsimítanak a műtési beosztáson. Talán láthattad a nevemet. Talán én is láttam a tiedet, de az csak egy ismeretlen betűhalmaz volt mindkettőnknek. Wissen... Dante... Nem mondtak semmit. Nem jelentettek semmit.
És most... fogalmunk sem volt hogy kivel nézünk szembe.
Érzem ahogy remegő ujjaid az enyémeket keresik. Hűvösek és erőtlenek, mégis... mintha egy apró áramütés rázná meg. Finoman megszorítottam a hideg ujjaidat és láttam hogy a szemed az enyémet keresi. Próbáltam neked támaszt nyújtani, kapaszkodót hogy ne süllyedj el a sötétségben. Pedig láttam az arcodon hogy hívogat maga felé. Hogy csak azért nem süllyedtél el benne mert követed a hangomat.
Kövesd... Találj vissza a fényre.
Bólintasz, megerősítve engem abban hogy kezdsez újra eszméletedhez térni.
Látom ahogy a tekinteted mögém csúszik. Az ajkaid nehezen formálják a szavakat. Én pedig nagyon figyelem őket. Nem tudom észrevenni a sápadtság és a finom remegés mögött sem a szép, telt puhaságot ami megbújik bennük. Egy pillanatra elszalad az elmém. Nem tudom megállítani ahogy elképzelem milyen lehetne megérinteni őket. Csókolni. Milyen lehet ha elmosolyodsz, és boldogan rámnevetsz beszéd közben.
Azonnal elönt a bűntudat. Tatianára kell gondolnom. Én vele vagyok. Őt szeretem. Mindig is őt fogom.
Aztán az ajkaid elnyílnak. A hangod gyenge, erőtlenül formálod a szavakat.
- Önvédelem... Értem... Mitől védte magát...? - kérdeztem még mindig a kezedet szorítva. Szeretnék a kapaszkodód lenni, szeretnélek kivezetni a sötétből csak hagynod kell. Érzem... Belül mélyen érzem hogy ez most valami más. Látom a pillantásodban a káoszt ami megnyugvásért kiált.
Én is éreztem ezt. Olyan ismerős ez a pillantás. Régen, mikor a tükörbe néztem gyakran láttam ezt. Ez egy vadász tekintete volt.
Egyből átértélődik a seb az oldaladon. A késő esti mentőhívás, az önvédelem. Egyszerre önt el a jeges félelem, az aggodalom és egy furcsa... láthatatlan kapocs jelenléte. Két vadász, egymással szemben. Vajon felismerted már bennem akkor a vadászt? Vajon illett volna elmondanom.
- Shh... Semmi baj... Nyugodjon meg. Nem kell erőltetni - újra összefűzöm az ujjainkat ahogy a szemedbe nézve nyugtatlak. Az erőteljes köhögés mintha csak tovább rontana a helyzeten. Hiába nyugtatlak, egész testedben reszketsz, hiába is próbálom megállítani.
- Lélegezzen... Semmi baj... - mondom halkan még mindig a sötét szemeidet figyelve. Azok annyi titkot, annyi érzést, annyi kimondatlan szót őriznek. El akarok veszni bennük.
A nővér hangja szakít ki a pillanatból és odakapom a fejem.
- Ismeri? - lepődtem meg mire a nővér csodálkozva pillant rám. Nem tudtam hogy itt dolgozol, plána nem hogy orvos vagy. Meglepve pillantok megint rád, aztán vissza a nővérre.
- Nem... Nem találkoztunk még - csóváltam meg a fejem. A kezem még mindig az ujjaid fogságában pihen, de nem zavar. Valahogy biztonságot nyújt a szorításod. Tudom hogy nem tűnhetsz el egy pillanat alatt.
- Kérem készítsenek elő nekem egy műtőt, és a doktornőt is készítsék elő a műtétre. Meg kell győződnünk róla hogy nem sérült-e belsőszerve, vagy nincs-e belső vérzése - mondom a két belépő nővérnek akik bólintanak és azonnal eltűnnek hogy intézkedjenek.
Azonnal visszafordulok feléd. A fertőtlenítő és a vér szagán keresztül megérzem a finom parfümillatot. Vajon te is érzed az arcvizem keserű illatát?
- Selynda... Dr. Wissen? Hall engem ugye? - kérdezlek újra a szemeidet keresve - Ki kell tisztítanom és össze kell varrnom a sebét. Nem lesz elaltatva, de előkészítjük az esetleges műtétre... Érti amit mondok...? - a szemeim még mindig bizonyosságot keresnek a tieidben, az ujjaim pedig kapaszkodót nyújtanak hogy ne vessz el a sötétségben. Nem akarom hogy eltűnj. Nem akarom hogy elvessz.
Maradj. Maradj itt velem.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk



A poszt írója Selynda Wissen
Elküldésének ideje Vas. Jún. 24, 2018 11:31 pm
Ugrás egy másik oldalra


   
Jonathan & Selynda
Minden bennünk van. Ha eltemetve is, ha mindig szem előtt - mindegy az. Ott rétegződnek az emlékek, a vágyak, a ki nem mondott gondolatok. Ott vannak bennünk az ölelések, és ott fáj bennünk a kihűlt párnák hidege. Valahol a mélyben, ott várakoznak csöndben a forró éjszakák, a lázas hajnalok, a homlokra tett hűvös kezek.
Apám mindig azt mondta, hogy az életben minden ember számára már a születése pillanatában elrendelődik, hogy mennyi tragédiában, sorsfordító találkozásban lesz majd része.Mintha lenne bennünk valami, ami ezeket megőrzi és az alkalmas időpontban a világra nyitja. Ha sok év után kellene visszatekintenem arra a napra amikor téged megismertelek, akkor azt mondanám, hogy véget ért az életem tragikus időszaka, hogy egy sorsfordító találkozással valami jobb vegye a kezdetét. Noha akkor, vértől ázottan, a sebeim között vergődve, szinte alig érzékelve bármit is a világból nem így gondoltam.
Hónapok óta érzékeltem az árnyékot, mely úgy követett, mint egy sötét gondolatokból szőtt hideg kabát, melyben megdermedtek az érzelmek. Félelemmel teltek a nappalok, még nagyobb rettegésben az éjjelek. Magányosan éltem egy házban, melyet már nem osztottam meg senkivel, melynek falai között szinte tapinthatóan sóhajtott az egyedüllét.Nem vágytam senki társaságára, nem akartam, hogy a barátaim közel legyenek, nem kértem a kollégák segítségnek álcázott szánakozásaiból. Úgysem értették volna, ahogyan azt sem értették volna miért egy üveg itallal ülök le esténként, hogy rendezzem munka után a gondolataimat, és miért szorongatom még mindig a palack nyakát a konyha asztalnál, a félig üres üvegben az aranyló italon megcsúszik a konyha homályos, tompa fénye.A lejtő, amely vonzott olyan hívogató volt, olyan egyszerű, olyan könnyedén lehetett volna belebódulni, és megoldást találni az összes gondomra. Nem álmodni többé vele, nem hallani a lélegeztető gép ütemes pittyegését, majd visító halkulását….nem emlékezni többé a tekintetére, amikor tudta, hogy el kell engednem, én pedig tudtam, hogy maradni akar. Az árnyak közé vetettem őt, az emlékeinkkel együtt, mindennel amit egymásnak jelentettünk. Oly sokszor próbáltam elengedni, végül egy kora tavaszi délutánon, ott a temetőben sikerült. Ujjaim utolszor még végigfutottak a hófehér apró krizantémok szirmain, utolszor még elbetűztem a nevét az aprócska réztábláról, utolszor még megígértem ott neki, hogy túlélem….bármi áron. A gyász azonban nem érkezett, a fájdalom nem tompult, csak könnytelen üresség maradt, meg én, aki a napok múlását egy ideig még érzékelte, aztán már azokat sem. Elgyötörten éltem, csak az tartott egyben, hogy a pácienseim számítottak rám, hogy a munkámat el kellett látnom. De amikor hazatértem, ugyanabba a melankólikus ürességbe süllyedtem, amely kivetett magából, amikor dolgozni indultam.
Aztán kezdődtek azok a furcsa és megmagyarázhatatlan érzések, mintha valaki követne. Mintha forró lélegzet kavarogna a tavaszi estében, mintha nem csupán az ébredező természet illatát sodorná felém a szél, hanem valami mást is. Keserű, szinte sárszagú lehelet csapódott nekem, akárha közel lenne hozzám. Libbenő fürtjeim közé kúszott alig érzékelhető suttogás, mely egyre csalogatott, mely olyan volt mint Ő szólt volna nekem, Ő hívott volna. A halál becsapott...a vadász ösztöneim ébredezni kezdtek. Tudtam, hogy valami nincs rendben ahogyan azt is, hogy akkor éjjel elveszítettem akit szerettem, de tulajdonképpen….kit is temettem el én utána? Tudnom kellett, utána kellett járnom, meg kellett kapnom a választ egy felébredő kérdésre, melyet végül meg is kaptam azon a végzetes napon. Egyetlen segítő társam egy apám korabeli katolikus pap, bizonyos Norman atya, aki csupán azért hordja még mindig töretlen kitartással a reverendát, mert mögötte remekül el lehet rejtőzni, és sokkal több dolgot ki lehet deríteni mint nélküle. Ő volt az aki feloldozott a sírgyalázás szentségtörése alól, majd órákkal később ő maga is ott állt velem a sír mellett, amidőn két munkás kiássa azt, és felnyitja az üres koporsót. Becsapva és megsemmisülve éreztem magam, és már tudtam, hogy az a bizonyos árnyék nagyon is valóságos, és én tudom, hogy kit rejt valójában. Nem volt visszatartó erő, nem volt beszéd amely megakadályozhatott volna, nem volt kéz amely lefoghatott volna, könyörgés, amire hallgattam volna. Én akartam lenni a bíró, aki áldozatból emelte magát egy magasabb helyre, aki majd utánajár, aki lezárja, aki véget vet ennek az egésznek. Felejteni vágytam volna, vagy legalábbis azt akartam, hogy tompuljon a mindennapos nyomasztó érzés, hogy a szívem ne verjen még mindig hevesen, valahányszor megérzem a parfümje illatát akárhol is járok, ne keressem minden szomorú szempárban az ő tekintetét, ne halljam a hangját mindenfelé, amerre csak járok. Ne egy üveg whisky legyen a társam minden este, ne úgy kelljen álomra hajtani a fejemet, hogy azért könyörgök, hogy a bódulat üssön ki teljesen. Nem akartam látni az álmaimban, nem akartam semmi mást csak végre élni. Újra.De ahhoz, hogy újra élhessek és az első szempár amit megpillantok a tiéd legyen, ahhoz meg kellett halnom kicsit. Általa.
Szabadságot vettem ki. Akkor már két hete hajszoltam a nyomát mindenfelé. Elbújtam az utolsó repedések között, elhagytam a város határát, és járatlan utakon vittek a lépteim, ágak zörrentek, összesúgott a sötétség a fák között, és arról beszélt, hogy ostoba naív vagyok, hogy egyedül indulok ellene. De nem volt más választásom. Ezt nekem kellett bevégeznem.És miközben engem a döbbenet és az érzelmeim hevessége bénított meg, őt a préda után folytatott szinte már reszketésig kiélezett akarat vitte. A bőröm alá akart marni, a húsomat akarta a véremmel oltani csillapodni képtelen szomját...az életem akarta cserébe azért, hogy erőt nyerjen. Az első támadása váratlanul ért, a második pedig felkészülten de még mindig zsibbadtan. Az oldalamba mart karmaival és üvöltve a fájdalomtól az ég felé emelve fejem egy utolsó sikoltással vetettem rá magam. Belepusztultam a mozdulatba, amikor a karó a szívén áthatolt. Oly könnyűnek tűnt, oly egyszerűnek, miközben a karjaimban tartottam felismerhetetlen alakját, zokogva tapogattam telefon után, hogy segítséget hívjak. Segítséget, de mégis minek? Most öltem meg az egyetlen embert aki jó volt hozzám, aki szeretett, akit….képtelen voltam elviselni a gondolatot, ahogyan a teste immáron tökéletesen ridegen feküdt a karjaimban, és a mentősök voltak akik elválasztottak tőle. Nem érzékeltem semmit a világból, csak azt hogy a sokadik tragédia történik velem, és képtelen vagyok mit kezdeni ezzel. Meddig tart még? Apám azt mondta egyszer el kell jönnie a változásnak. De mikor? És milyen változás lesz az?
Elvesztettem az eszméletemet, azt sem tudtam hova visznek, csak a fertőtlenítő, a jód és a gyógyszer szag ásta be magát egészen az agyamig. A mentő egyenletes motorbúgása a jótékony eszméletlenségbe taszíttott, és csak reménykedtem, hogy nem kell onnan többé visszatérnem. Akkor és ott én tényleg nem akartam létezni többé….és ha nem hozzád kerülök, ha nem te vagy ott akkor, ha nem hallom meg szinte oly távolról a hangodat, akkor talán vissza sem térek. Hívogatóan mély volt, könnyed, de határozott, és annyira ismeretlen, mégis mintha mindig is oda tartottam volna. Visszahúztál a fényre. Pilláim rezegve adták tudtodra, hogy lassan magamhoz térek, mert nem engeded, hogy feladjam. Ki voltál te akkor és én ki voltam? Elvesztem, hogy visszataláljak hozzád. Csak akkor még ezt nem tudtam. Akkor egy beteg voltam a sok közül aki arra várt, hogy segíts rajta. Illetve én nem, én nem akartam, én azt akartam, hogy eressz. Nem akartam küzdeni, de a kezed megszorította a kezem, és erőtlen ujjaim megpróbáltak visszaszorítani. Mintha kapaszkodtam volna. Ne eressz, kérlek! Némán simogattak az ujjaim, mozdulatom megakadt...csak éppen hogy lecsuktam és kinyitottam a szemeim válasz gyanánt, mikor azt kérdezted, hogy magamnál vagyok e. Sajnos igen. Kinyitottam a számat, de csak erőtlen köhögésre futotta. Oly nehéz volt beszélnem.Tudod mire emlékszem a mai napig tisztán? Az első mosolyodra. Az elsőre, amely új életet adott. Olyan voltál mint egy teljes gázra állított defibrillátor, amit a lelkemre kapcsoltak.Mi történt akkor és ott? Nem tudnám megfejteni, ha ezerszer élhetnék akkor sem. Elvesztettem magamat a város határában, hogy aztán egy új útra lépjek. De most még sötétben tapogatózom, most még a nevedet ízlelgetem, amelyet nem hallottam azelőtt, ami talán azért is különös, mert csupán pár lengőajtó választ el bennünket egymástól. De hogy is tudnám ki vagy mikor kifejezetten kerültem az emberek társaságát mostanság.
Bólintok, a szavak még olyan nehezen jönnek. Aztán a tekintetem az ajtó felé vezetem ahol egy rendőrt pillantok meg. Tudom ki ő….a Tisztogató fia. Ő fog segíteni elsimítani az egész ügyet. A vállad felett figyelem őt, de nem mozdul, csak várakozik, hogy felvehesse a vallomásom, majd a megfelelő módon átalakítva a lezárt és önvédelemnek beállított ügyek közé helyezze.
- Én csak….önvédelem volt. Csak védtem magamat.- ez valóban így is van. Részben.Magamat védtem, meg az újjá építeni akart életemet...most már tényleg tökéletesen egyedül vagyok benne. Az emlékeim porig rombolva, a kapaszkodó mentsváram sírja üres, teste pedig lángok martaléka lesz pár órán belül. Apám azt mondta, hogy jönni fog majd az a találkozás és én hinni akarom, hogy ez az.
- Jól vagyok….a nevem...-nem tudom befejezni, mert egy erőteljes köhögés rázza meg a testem, szinte azonnal összegörnyedek az oldalamnál érzett fájdalomtól. A vérveszteség miatt tompaságot és szédülést érzek. A kezed felé nyúlok, kapaszkodni akarnék benne, noha tudom, hogy a munkádat kell végezned, szükséged lesz rá. De nekem most még jobban.
- Dr Wissen! Jesszusegek!- a nővérke aki az ágyamhoz lép, hogy elrendezze az infúziót, csodálkozó arccal pillant rám, aztán rád is.
- Dr Selynda Wissen, a belgyógyászat vezetője. Maga nem ismeri a doktornőt?- csodálkozó hanggal kérdezi tőled, miközben szakavatott mozdulatokkal kezd neki az asszisztenciának melletted.Visszahanyatlok a párnára, miközben továbbra is szorítom a kezed, ha hagyod.Még nehezen engedem el….még ez az egyetlen valóságos, ami itt tart. Illúziók között éltem eddig. Ideje felébrednem.

   
 ~ Megjegyzések: 40  ~ Zene: One Moment in Time ~ ~
Vissza az elejére Go down

avatar
Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Orvos



A poszt írója Jonathan Dante
Elküldésének ideje Szomb. Jún. 23, 2018 2:20 pm
Ugrás egy másik oldalra




Selynda & Jonathan

Vannak olyan találkozások amik nem történhetnek sem korábban sem később. Csakis pont időben, mikor mindkét fél felkészült rá.

548// dal neked // i can be your hero babe~ //


Vannak napok amik úgy telnek el mint bámelyik másik. Reggel felkelsz, megiszod a kávéd, teád, kakaód, ki mire vágyik, megborotválkozol, megmosod a fogad, kisminkeled magad. Adsz egy búcsúcsókot a gyerekednek, férjednek, feleségednek, párodnak, háziállatodnak aztán beülsz az autóba és lenyomsz nyolc-tíz néhol tizenkét óra munkát.
Utána hazamész, megvacsorázol a családoddal, vagy egyedül, megnézel néhány esti műsort, vagy elolvasol pár fejezetet egy könyből amit amúgy le sem raknál aztán elnyom az álom.
Reggel pedig minden kezdődik előlről.
Újra és újra, egy végreláthatatlan körforgásban.
Szerencsésnek nevezhetném magam hogy én nem élem meg ezt a körforgást. Igaz... nekem  egészen más az életritmusom mint egy normális embernek.
Már nem tudom mióta vagyok a kórházban folyamatosan, de az biztos hogy két nagyon hosszú éjszaka már letelt. Aludtam egy keveset az irodámban de nem tudtam elszakadni egyenlőre. Nehéz esték, sok műtét van mögöttem, és egyenlőre nem jött el az az idő hogy pihenhessek.
Majd talán ma este már hazamehetek. Talán Tatiana is otthon lesz, és végre együtt leszünk egy kicsit. Mióta újra szerves része az életemnek sajnos közel sem tudok annyit vele lenni mint szeretnék.
Bár mikor együtt vagyunk... az még mindig jó. Vannak furcsa pillanatok, mikor valami... megváltozik köztünk és érezzük hogy egy vadász és egy boszorkány fekszik egymás mellett, de a töbségében... Jól megvagyunk.
Csak szerettem volna hazamenni hozzá. Egy kicsit pihenni.
De azt hiszem itt az ideje hogy igyak még egy kávét a vizit előtt aztán lemenjek a balesetire hogy megnézzem történt-e azóta valami.
A tömött folyosón végigsétálva indultam el a kávéautomatához hogy igyak még egy ilyen bűnrossz kavét mint amilyenen már napok óta éltem. Talán egy kortyot tudtam melőle inni, ami pont elég volt ahhoz hogy végigégesse a szájpadlásom és a nyelvem, elvéve az ízlelésemet még egy pár napig mikor megszólalt a zsemebme rejtett csibogó.
Menni kellett. Azonnal. Sürgősen.
Inkább kiöntöttem egy közeli mosdókagylóba a kávét és azonnal el is iramodtam a baleseti felé. A fehér orvosi köpeny szárnyként lobogott mögöttem.
A mentő akkor fordult be a parkolóba mikor leértem és azonnal egy véres, fiatal nőt emeltek ki a kocsiból. Ahogy befelé tolták egyből odaléptem melléjük.
- Körülbelül harminc éves nő. New Orleans határán találtunk rá. Valami állat támadhatta meg, nem tudjuk mi. De ő hívott segítséget - mondta nekem az egyik mentős majd eldarált mindent amit a nőről tudott én pedig bólogatva memorizáltam az egészet.
Az álmosságom egy pillanat alatt tűnt el, és mostmár csak egy dolog számított. Hogy megmentsem a hordágyon fekvő nőt.
- Vigyék a 86-osba, az szabad - mondta az egyik nővér és már rohant is hogy újabb infúziót hozzon én pedig követtem a mentőket a kórterembe.
- Átveszem, köszönöm fiúk - paskoltam meg az egyikük vállát azonnal gumikesztyűt ragadva és felhúztam a kezeimre.
A nő oldalából ömlött a vér, lassan teljesen átvérezte a szorítókötést is. Ha láttam hogy megrezzen a szeme egyből megérintettem az arcát.
- Hölgyem...? Hölgyem magánál van? - kérdeztem tőle, fél kezemmel a kezét szorítva. Ha kinyitotta a szemét és a tekintete nagynehezen ráfókuszált az arcomra elmosolyodtam. Nem akartam hogy megrémüljön az orvosától, hiszen mi csak azért vagyunk hogy segítsünk nekik.
- Dr. Jonathan Dante vagyok hölgyem, a New Orleans East kórházban van. Emlékszik a nevére? Emlékszik hogy mi történt? - kérdezgettem az arcát fürkészve. A nővér időközben ideért és felakasztotta az új adag infúziót, hogy aztán átvehesse tőlem a seb leszorítását.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Orvos



A poszt írója Jonathan Dante
Elküldésének ideje Szomb. Jún. 23, 2018 1:16 pm
Ugrás egy másik oldalra

***
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Baleseti osztály

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Hírszerzési osztály

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: New Orleans :: Belváros :: Kórház
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Vas. Szept. 16, 2018 3:54 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3