Share | 
A topik címe: Creepy night - Faye and Elliott

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Pént. Júl. 13, 2018 4:24 pm
Ugrás egy másik oldalra


Faye + Elliott



Ha most külső szemlélőként figyelném saját magam, nyilván én is meg lennék győződve róla, hogy nekem teljesen elmentek otthonról. Így a legkevésbé sem csodálkozom, amikor anya arcán is látom azt a kifejezést, ami tökéletesen árulkodik róla, hogy per pillanat beszámíthatatlannak tart. Bármennyire is gondolja úgy, hogy kattant, vagy minimum részeg vagyok, addig nem adok neki magyarázatot, míg meg nem győződöm róla, hogy jelenleg biztonságban vagyunk. Most, az életveszélyből kimenekülve, és a lakás négy fala között higgadtabban érezve magam, rájövök, hogy apát meg anyát azért abszolút nem ejtették fejre: én ugyan nem tudok róla, de vannak sejtéseim, hogy gondoskodtak róla, miszerint ide senki nem kívánatos vendég ne tehesse be a lábát. A vámpíroknak amúgy is kell invitálás, de ez nem jelenti azt, hogy nem igézhetnek meg bárkit, hogy teszem azt, egy bombát robbantson fel a házunk ajtajában. Valahogy nincs kedvem megismerni a supermen-féle repülés fortélyait, sem a híd alatt térni nyugovóra lakhely hiányában.
Kb ilyen reakcióra számítottam anyától, mikor végre kibököm az igazságot az éjjel történtekről. A hangja elmélyül - bár én azt vártam, hogy a sztatoszféra környékére fog emelkedni - és látom a szemeiben, hogyan játssza végig fejben a fél város elpusztítását. Legalábbis azoknak az utcáknak és házaknak a pusztulására mérget vennék, ahol vérszívók laknak. Az sem nagyon nyugtatja meg, hogy biztosítom róla, miszerint a tépett ruházatomtól eltekintve egyben vagyok, és épkézláb - de igazán kevésen múlt, hogy megúsztam az aljas és alattomos támadást. Néhány napja megöltek egy farkas házaspárt, ma engem kaptak el - úgy tűnik, a vámpírok egyre inkább berzenkednek a rájuk kényszerített béke ellen.
- Megijedtem? - dünnyögöm bele anya felsőjének a vállrészébe, mikor magához ölel. Hát, ez nagyon finom megfogalmazás, és nem igazán festi le, mit is éreztem akkor, mikor egy vámpírgyűrűben találtam magam. - Igazság szerint halálfélelmem volt - mondom kibontakozva a karjaiból, és kizárólag azért nem fordulok újfent a whisky enyhítő áldásához, mert történtek ide vagy oda, de fix, hogy a következő csúnya pillantást én kapnám. Pedig vannak olyan pillanatok az életben - kétlem, hogy anya ezzel ne lenne tisztában - amikor a dolgok feldolgozásának egyetlen esélye a letompított szürkeállomány.
- Nem tudom, hogy pontosan hányan voltak - sóhajtok aztán, és még mielőtt részletekbe menően beavatnám anyát, megfogom a kezét, egyrészt hogy némi támaszt nyerjek általa, másrészt hogy megnyugtassam - hiába is titkolja, tudom hogy ő legalább annyira meg van rémülve, mint jómagam. - Gondolhatod, hogy nem azzal voltam elfoglalva, hogy számoljam őket. Talán egy-kettővel többen voltak, talán kevesebben - vonok vállat. - Tudom, hogy apa meg te mindig nagyon haragudtatok a balhézásaim meg a verekedéseim miatt, de most azt mondom, hála az égnek, hogy van némi gyakorlatom a közelharcban. Ha nem így lenne... - rázom meg aztán a fejem, mintha a sötét gondolataimat akarnám elűzni. - Hárman kiütöttem, még mielőtt győzött felettem a túlerő. Ketten lefogtak, és már biztosra vettem, hogy nekem itt és most annyi, de aztán megjelent Mikaelson. Az az öltönyös - teszem hozzá, bár az Ősi család többi tagjáról nem nagyon feltételeznék ehhez hasonló cselekedetet. - Mondd anya, te tudtál róla, hogy csaknem minden éjjel ott van a mocsárban, és figyeli, hogy ne essen bántódása a farkasoknak? - kérdezem. - Mindenesetre nekifogott szíveket kitépkedni. Úgy értem, vámpírszíveket. A szombat esti horror garantálva volt - fintorgok. Nem vagyok egy finnyás fickó, de látni a véres, gőzölgő izomkötegeket egy Ősi kezében csaknem visszafordította bennem a vacsorát. Ugyanakkor teljesen egyetértettem Mikaelson tettével: azok után, hogy engem akartak kinyírni, ez volt a minimum, amit megérdemeltek.
- Miután az utolsót is kiiktatta, azt mondta, tűnjek el, amilyen gyorsan csak tudok. Meg azt is, hogy ő ott marad, és gondoskodik a barátaim, meg a falka biztonságáról is. Szóval felvettem a nyúlcipőt, és futottam hazáig, mivel a kocsi Ethané. Ráadásul a kocsikulcs nálam maradt, úgyhogy szerintem ők ma a mocsárban töltik az éjszakát - jut el az agyamig az információ. Legszívesebben visszafordulnék, hogy odaadjam a haveromnak a jogos tulajdonát, de nem hiszem, hogy okos dolog lenne ma este visszamerészkednem oda. - Nem tudom, követtek-e. Gyanítom nem, mert akkor a városban is rám támadtak volna. De azért jobb az óvatosság - intek a behúzott függönyök felé. Nem szívderítő a gondolat, hogy vámpírok bámulnak kívülről, míg mi a fényben úszó nappaliban ücsörgünk.
- Szóval, dióhéjban ennyi - sóhajtok fel aztán, és elengedve anya kezét végigpislogok magamon. - Elszakították a kedvenc pólómat - dünnyögöm, mintha csak ez lenne az este legnagyobb drámája vagy tragédiája.



©️ ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS: -
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Pént. Júl. 13, 2018 9:27 am
Ugrás egy másik oldalra

Feszültem figyeltem Elliott-ot és nem értettem, miért nem szólal meg, amikor pontosa tudja, hogy gyűlölöm, ha csinált valamit és utána csendben van. Nem vagyok gondolatolvasó, hogy rájöjjek, mi jár a fejében, de mivel szeretek mindenről tudni, általában addig megyek, míg ki nem kaparom az információkat az emberekből. Ez alól a fiam sem kivétel, csupán annyiban, hogy vele szemben megpróbálom visszafogni magam és nem lesüllyedni a zrikálás szintjéig. Jelenleg azonban nemhogy további kérdések feltételére, hanem arra sincs időm, hogy egyáltalán követni tudjam a fiam viselkedését. Lóbálni kezdte az ütőt, mintha egy látomással harcolna, aztán lekapcsolta a villanyt, így mindössze a fogyó hold fénye világított be a szobát. Ahogy behúzta a sötétítőt, már az sem. Mire szavak jöttek volna a számra, addigra megkegyelmezett némi fénnyel… bár ne tette volna, hiszem azt kellett látnom, hogy a szekrénybe nyúlva előkotorja a whiskys üveget és meghúzza.
- Na jó, ebből elég volt. Úgy viselkedsz, mint aki megőrült. - Felém nyújtotta az üveget, én pedig kikaptam a kezéből és az asztalra tettem. Tanácstalan voltam abban a tekintetben, hogy melyik nézésemet vegyem elő: az aggódót, a kezd elegem lenni-szerűt vagy a sárkányost, amit nagyon ritkán, csak és kizárólag indokolt esetekben alkalmaztam, de mivel Elliott kezdte kihúzni a gyufát a zavart viselkedésével, ami a frászt hozta rám, talán most szükségem lesz erre a fegyveremre. Magamban már hálát morogtam az égnek, amikor úgy tűnt, hogy végre megszólal… aztán azt kívántam, ne tette volna.
- Hogy micsoda? – Hangom sötét színt vett fel. Nem Elliott ellen szólt, hanem a fiam szájából elhangzó „megtámadtam a vámpírok” szókapcsolatnak, amit soha nem szerettem volna hallani a létezésem során. Mélyebb levegőt kellett vennem, mert éreztem, hogy Elliott szavai triggerként hatottak rám. Az ereimet égetni kezdte a vér, a szemöldökeim összefutottak és csupán azért nem kezdtem fel-alá járkálni, mert megpróbáltam magamra némi nyugalmat erőltetni. Nem hiányzik az idegrendszeremnek egy újabb kiakadás, akkor képtelen lennék figyelni a részletekre. Egyedül arra voltam képes, hogy közelebb lépjek Elliott-hoz, de mivel felemelt kézzel jelezte, hogy nincs szüksége a Grace Klinikából tanult orvosi szaktudásom gyakorlására, inkább megálltam a kanapé mellett és a mellkasom előtt összefont karokkal hallgattam a beszámolót. Sütögettek, a fiam pár percre otthagyta a bandát és rögtön körül is vették a vámpírok. Muszáj volt leülnöm mellé, mivel az idegességtől remegni kezdtek a lábaim.
- Megijedhettél. – Bukott ki belőlem, mintha a hároméves kisfiam lett volna, aki az ágy alá képzelt szörnyeteg miatt akart mellettem aludni. Nem tehettem róla, ösztönösen fogtam meg a kezét és öleltem magamhoz. Talán nekem nagyobb szükségem volt erre a gesztusra, mint neki. Összeszorult a torkom és kis híján bocsánatot kértem tőle, amiért ilyen élményben volt része. A fiam húsz éves és most jöttem rá arra, hogy egyáltalán nem biztosítja az épségét az elmúlt években beállt viszonylagos béke.
- Tízen voltak? – Kérdeztem aztán tőle, ahogy elengedtem. – Senki más nem érdekelte őket, csak és kizárólag te? – Újabb kérdés. Minél többet kellett megtudnom ahhoz, hogy a holnapi napot a nyomorultak lemészárolásának tervezésével kezdhessem el. – Hogy jutottál ki? Szerinted követtek? – Eléggé bántotta a szememet a kislámpa gyenge fénye, ezért felálltam és felkapcsoltam a villanyt, hogy végre normálisan láthassak. Ez a ház olyan volt, mint egy erőd: egyetlen vámpírnak volt bejárása, akiben feltétel nélkül bíztam és ha valamilyen oknál fogva bármelyikünk úgy döntött volna, hogy mégis beenged egy vérszívót, annak még át kellett magát küzdenie Kevin védővarázslatán is.
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Hétf. Júl. 02, 2018 11:52 am
Ugrás egy másik oldalra


Faye + Elliott



Nem mondhatnám magam egy másodpercig sem nyugodtnak, vagy épp stresszmentesnek, de már éppen kezdenék lehiggadni kissé, mikor anya gondoskodik róla, hogy ismét csak néhány hajszálra legyek a szívroham innenső oldalán - igaz, ahogy látom, ez kölcsönös, mert ahogy felvisítok, ő is produkál egy meglehetősen hosszan kitartott magas c-t, és elég sokáig bírja tüdővel. Soha nem gondoltam volna, hogy ez az éjszaka lesz a halálom, akár így, akár úgy, azt meg még úgy sem, hogy a szülői ház küszöbén belül fogok átlépni a túlvilágra. Oké, néhányszor voltak efféle félelmeim, mikor a kelleténél jobban megtépázva mentem haza, hogy apa vagy anya minimum kinyírnak, de ez persze csak képletesen volt értendő. Viszont az elmúlt egy órában tényleg féltenem kellett az életemet, és mivel ez a kelleténél ingatagabbá tette az idegrendszeremet, anya tényleg kevésre járt attól, hogy befejezze, amit azok a dögök elkezdtek.
- Miért hozod rám még te is az infarktust? - kérdezem rekedten, a szívem táját masszírozva, mikor anya erőt vesz magán, meg az ijedtségtől ingatag lábain, és közelebb lép hozzám. Az apró, meghitt mozdulata, amivel két keze közé fogja a fejemet, egész életemben a biztonságot jelentette számomra - kivéve ma éjjel. Figyelmen kívül hagyva, egész pontosan elodázva a kérdésének megválaszolását, kikapom a kezéből az ütőt, és úgy lendítem meg néhányszor, mintha legalábbis a profi ligába készülnék, majd ismét lenyomom a villanykapcsolót. Ahogy a nappalira sötétség borul, megint kikémlelek az ablakon, de az utca néptelen, illetőleg annak tűnik. Kissé megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem, de biztos ami biztos alapon berántom a sötétítő függönyöket, és a csillár kapcsolója helyett a sarokban álló lámpát kattintom fel: a fénye kevesebb, de legalább látjuk egymást. Most, hogy a közvetlen életveszély már elhárult a fejem felől, nem sokkal, de azért mégis higgadtabban tudok visszanézni a történtekre, és magamban mélyen bosszankodom. Most komolyan, én hittem magamat felnőtt férfinek? Olyan vagyok, mint egy nyivákoló csecsemő, aki úgy rohant el a balhé közepéből, hogy vissza se nézett. Amilyen magabiztosan és bátran mentem bele eddig bármilyen ökölharcba meg balhéba, most ugyanolyan töketlen és nyuszi módon vettem fel a nyúlcipőt.
Vetek egy pillantást anya felé, aki szemlátomást hezitál a két verzió között, hogy várja-e meg - nyilván egyre inkább csökkenő türelemmel - míg méltóztatom nyilatkozni a történteket illetően, vagy kezdjen el rikácsolva meggyőződni testi épségem felől. Úgy döntök, tud várni még nagyjából fél percet, már csak azért is, mert össze kéne szedni a gondolataimat ahhoz, hogy ne akarjon azonnal bosszúhadjáratra indulni az események hallatán. Nem lenne okos verzió, senki számára sem. Ehelyett inkább odaballagok a szekrényhez, előhalászom apa whiskyjét, és fiatalkorúság ide vagy oda, de kiutalok magamnak néhány kortyot, majd anya felé nyújtom az üveget. Gyanítom, egy kevésre neki is szüksége lesz majd az információ feldolgozáshoz.
- Megtámadtak az erdőben - bököm végül ki. Az a nagy marha igazság, hogy egyrészt nem tisztességes tovább túráztatni anya idegzetét, másrészt ha még fél napig hallgatok se lehet a történteket szebben vagy kíméletesebben tálalni annál, ahogy lezajlott.
- Megtámadtak a vámpírok - ismétlem végül, és lerogyok a kanapéra, oda ahonnan az előbb anya felugrasztott. - Jól vagyok, jól vagyok... - emelem fel a kezem, még mielőtt anya centiről centire átvizslatna. Végül is tényleg könnyen megúsztam. Néhány horzsolás, meg kék folt, meg tépett ruházat... volt már ennél rosszabb is a listámon.
- Egész jól elvoltunk a srácokkal, meg a falkával - kezdem el anyát beavatni aztán a részletekbe. - Ott volt az egész társaság... az egész falka, úgy értem. Húst sütöttünk, söröztünk, beszélgettünk. Aztán eszembe jutott, hogy a telefonomat a kocsiban hagytam, szóval elindultam arrafelé. De hát ismered, milyen a mocsár... - vonok vállat. Na ja, hát a farkasok tábora körül nincs betonozott parkoló. - Távolabb, az erdő szélén kellett megállnom. És mire kimásztam az autóból, addigra már körül is vettek azok a mocskok - csikordul össze a fogsorom akaratlanul. - Tudod, hogy nem vagyok az a típus, aki könnyen adja a bőrét, de a tíz az egy ellen arány alapból is esélytelen - rázom a fejem. Hálás vagyok a whiskynek, hogy minimálisan ugyan, de megnyugtatott, meg helyre billentette a szegény agyamat, amelynek az elmúlt egy órában egy komplett horrort kellett átélnie, mert így lenyelem az önkéntelenül is felkívánkozó kérdést, hogy vajon azért támadtak rám, mert tudták, ki vagyok? Valószínű. Nem váltottam ki az átkomat, ki az ördögöt érdekelne egy némileg hétköznapi kölyök? Ha ez a lehetőség áll fenn, akkor még mindig van két megválaszolandó kérdés. Vajon azért támadtak rám, hogy kiiktassák egy falka leendő fejét, vagy azért, hogy anyán és apán üssenek vele egy nagyot, és kényszerítsék őket bele az eddig sikeresen elkerült harcba?



©️ ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS: -
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
new orleans is my home ★ ☆
Hobbi & foglalkozás :
fighting for equality ★ ☆
Humor :
are you insane like me? ★ ☆



A poszt írója Faye Charpentier
Elküldésének ideje Vas. Júl. 01, 2018 8:27 pm
Ugrás egy másik oldalra

Estére egyedül maradtam a házban és hirtelen nem tudtam, mihez kezdjek magammal. Hozzá voltam szokva, hogy mindig csinálnom kell valamit: a gyerekeimmel, a férjemmel, a munkámmal és a falkával való foglalkozás kitöltötte a napjaimat, nagyjából volt egy rendszer, ami szerint éltem és ebben nem igazán szerepeltek üres lyukak. Ám a ma este egy hatalmas üres lyuk volt. Kevin és Dottie Houston-ba mentek, Elliott pedig úgy döntött, hogy bandázik a haverjaival és a mocsárban töltik az éjszakát. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örültem a hírnek, miszerint egyre közelebb és közelebb szeretne kerülni a falkához, szóval még bátorítottam is, hogy menjen. Így történt, hogy a ház csendje lett. Charlie-t nem zargattam, mivel tudtam, hogy a legkisebb gyereke beteg, abból a korszakomból pedig már bőven kinőttem, amikor a nyakamba vettem a várost. Gyors ötlettől vezérleve arra jutottam, hogy kipróbálom a mindenki által agyondicsért meditációt. Bőven volt mit elengednem, készségesen követtem a kellemes hangú nő utasításait, mégsem sikerült módosult tudatállapotba kerülnöm, amitől csak még idegesebb lettem, ezért egy bögre tea társaságában felköltöztem az emeletre. Időtlen idők óta nem volt lehetőségem csak úgy spontán leülni a vásznam elé és ecsetet fogni a kezembe, a mai este viszont megfelelőnek bizonyult a festegetéshez. Sokáig eszembe sem jutott saját művet alkotni – egyszer valaki azt mondta nekem, hogy a nagy művészek már mindent lefestettek, amit le lehetett, így nem éri meg próbálkozni, csakis akkor, ha ellenállhatatlan késztetést érzel az érzéseid vászonra vetésére. Az első saját képemet akkor kezdtem el, amikor a fiam megszületett, a másodikat Dottie érkezésekor, a harmadikat pedig mikor Kevin megkérte a kezem. Ennek már tíz éve és ma sem konkrét ötlettel húztam magam alá a székemet… egyszerűen jólesett a szobában ücsörögni, bámulni a festékeket és pár percig még a háborítatlan csönd is tetszett. Aztán zenét kapcsoltam és hosszú percekkel vagy éppen órákkal később a lentről jövő zajok zökkentettek ki a mélázásból. A lépcsőfeljáró tetejéről láttam, hogy senki sem kapcsolt villanyt, ami nagyon furcsa volt, hiszen mégis ki akar sötétben tapogatózni, ha világosban is tehetné? Esélytelen, hogy Kev és Dottie visszafordultak volna, Elliott pedig nem arról volt híres, hogy az éjszaka közepén búcsút mond egy várhatóan másnap reggelig tartó bulinak, ezért nem volt más választásom, mint venni egy mély levegőt, előhalászni a háló egyik szekrényéből a baseball-ütőt és lassan, hangtalanul leosonni a földszintre. Minden lépésemre úgy vigyáztam, mintha az utolsó lenne és egy életem, egy halálom gondolat kíséretében felkapcsoltam a nappali világítását. A kanapéról felugró alak és a visítás a szívbajt hozta rá, pont annyira, hogy én is kiáltani kezdjek és csak akkor hallgassak el, amikor rájöttem, hogy a fiam állt velem szemben.
- Jézusom, Elliott, miért sikítasz? – A mellkasom elé szorítottam a kezem, mert úgy éreztem, kis híja volt annak, hogy nem szükségeltetett mentőt hívni. A következő kérdésem az lett volna, hogy miért osont be, mint egy betörő, ám közben megláttam, hogyan is néz ki: mint egy komolyabb bokszmeccs éppen csak túlélő vesztese. Jó néhányszor láttam már betört orral és felszakadt szájjal, de a mostani eset más volt. – Mi történt veled? – Közelebb léptem hozzá és óvatosan a kezeim közé fogtam az arcát, hogy jobban szemügyre vehessem. Rájöttem, mi volt más… a fiam rémültnek tűnt és ez engem is megijesztett.
Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Csüt. Jún. 28, 2018 5:36 pm
Ugrás egy másik oldalra


Faye + Elliott



Este tízre jár az idő - fogadok, a családom egyetlen, ma este itthon lévő tagja sem számít rám. Talán az elmúlt időszakban tanúsított, meglepően balhémentes és érett viselkedésemnek köszönhetően, gond és ősz hajszálak nélkül engedtek el anyáék az erdőbe a barátaimmal egy kis sütögetésre, azzal a tervvel megspékelve, hogy a mocsárban alszom a falkával - egy amolyan farkasfiúk egymás közt jellegű szórakozást terveztünk a srácokkal. Ennél fogva bármibe fogadom, hogy nem gondolták, hogy holnap reggelnél hamarabb visszatérek - és legfőképpen nem úgy, ahogy most hazaérkezem. Talán a legproblémásabb időszakomban lopakodtam a házba minden este úgy, ahogyan jelenleg: jó alaposan megtépázva, szakadt ruházatban, össze-vissza borzolt hajjal, néhány vérző sebbel. Az egyetlen aprócska, de nem elhanyagolható különbség talán annyi, hogy ezen régi esetekben sosem ült olyan halálos rémület és borzadály a képemen, mint jelenleg. Na meg persze az, hogy ezúttal szó sincs lopakodásról: úgy rohanok végig a városon, hogy már szinte fáj a torkom a beszívott levegőtől, és úgy vágom be magam mögött a bejárati ajtót, hogy csaknem kiszakad a keretéből. Nem kapcsolom fel a villanyt, a vaksötétségben eltapogatózom a nappali ablakáig, és a függönyt óvatosan félrehúzva kémlelek ki az utcára, de odakinn minden néptelen. Bár ez mit sem jelent - ettől még akár ezer szem is pásztázhatja az ablakot, meg a fizimiskámat. Az némileg megnyugtat, hogy a társaság, amely nemrég megzavarta a bulit, ha akarna se léphetne a házba, közben meg az agyam sokadik tekervényében hálát adok az égnek, amiért apa és Dottie nincsenek itthon: apát egy üzleti útja Houstonba szólította, és hosszas rábeszélésre - hátha a levegőváltozás kimozdítja a depresszióból - Dottie is vele ment. Ha nem így lenne, a húgom talán ma éjjel szintén a barátnőivel szórakozna, már persze ha sikerült volna rábeszélni, hogy lépjen ki a szobájából - ezáltal ő is legalább akkora veszélyben lenne, mint én magam voltam fél órával ezelőtt. Apát is féltem, hogy az ördögbe ne félteném, de ő felnőtt férfi, sokat próbált farkas, akit szerintem egy komplett vérszívósereg se gyűrne maga alá, de a húgom farkasként is csak egy kamaszlány - ökölbe szorul a kezem a puszta gondolatára is annak, hogy valami bántalom érheti.
Ott hagyom az ablakot, és lehuppanok a kanapéra, hogy némileg kifújjam magam, meg hogy legyűrjem a még mindig bennem dolgozó rémületet. Oké, hallottam már sztorikat arról, hogy a megszületésemkor, na meg előtte is, miféle háborús övezet volt ez a város, de elsőkézből még sosem tapasztaltam meg úgy, ahogy ma este - de köszönettel, nem is kérek többet belőle. Ha húsz évvel ezelőtt is ilyen volt az élet, én anyáék helyében felcuccoltam volna, és szívbaj nélkül hagyom itt az egész várost. Igaz, anya nem az a típus, aki ott hagyja az embereit a vámpírok martalékául, szóval ez elég huszonkettes csapdája. Azért remélem, rendben tudom szedni magam kissé, mert ha anya felébredt a hazaérkezésemre, és így meglát, az isten se mossa le rólam, hogy már megint ökölharcot vívtam csak úgy passzióból.
Még szinte végig se fut az agyamon a gondolat, mikor hirtelen egy árnyék jelenik meg a nappali ajtajában, majd felkattan a villany - olyan hirtelenséggel, hogy felpattanok a kanapéról, és lányos fejhangon felsikítok, aztán csak állok szívemre szorított kézzel, anya szemébe nézve. Ha az elmúlt egy óra csak félig sodort el az infarktus szélére, akkor anyám most csaknem befejezte ezt a feladatot.



©️ ZENE: SZÁM CÍME | MEGJEGYZÉS: -

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Creepy night - Faye and Elliott

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» [Speciális játékos küldetés] Five Night at Fred's
» Reflections - night club [21+]
» Whispers of the Night
» Agnes & Ingrid - a hot night in Vegas
» Dante's night club

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Hatodik érzék
- minden, ami a szemnek láthatatlan -
 :: Jövő
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 23 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 20 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3