Share | 

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
Humor :
piece of shit の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Pént. Okt. 12, 2018 8:18 pm
Ugrás egy másik oldalra

Karen & Darius

-Látnom kellett …  - csóváltam meg a fejem felsóhajtva, a mellettem állóra nézve aztán. - Ő nem keresett volna meg. – húztam a szám, ahogy mosolyogva pillantottam vissza Karenre. Be kell vallanom, hogy a világom kevésbé volt élvezetes Karen nélkül. Szabadabb volt, de azért … kevesebb. De valamit valamiért, és ennek ő volt az áldozata. Legalábbis ezt hittem, egészen mostanáig.
-Azért ez költői túlzás, szívem. – jegyzem meg, ahogy a mellettem fekvő fickó mellkasában lévő lyukra néztem, majd a mellé dobott szívre siklott tovább a tekintetem. Gáz, ha kissé beindultam? – Az egyetlen ingem… -  biggyesztettem le az ajkam, ahogy Karenre pillantottam. Oh, tudom én, hogy az okát kereste eddig is annak, hogy hozzámérhessen… engem nem ver át. – Van ott még vér. – jegyeztem meg mosolyogva, a kezére pillantva. Elbírtam volna még, ha egy … fél óráig csinálja ezt. Fő a higiénia, nem igaz? – Felgyújtottalak, rémlik? – fordultam felé mosolyogva, megvonva a vállam. A kérdése ennek a ténynek a fényében nem annyira … igenlő választ érdemel. De a vesémbe látott, valahol, egy kicsit igaza volt. – Persze, imádtam a láncokat, a szar szagot, amit árasztott a pincéd, az éhséget, amivel kínoztál … -  soroltam fel csak pár dolgot, amit tett velem. Beakart törni, és talán pár másodpercre, olykor sikerült is. De végül, én nyertem, nem igaz? – Ki ne imádná ezt? – kérdeztem, erősen szarkasztikus hangszínt megütve. – Téged imádtalak. – vallottam be, ahogy a zongora mellé értem. – Már amikor. – pillantottam rá mosolyogva. Nehogy a végén még túlzottan is elteljen magától. Így is kellemetlen, hogy nem azt csinálom, amit elterveztem, mielőtt idejöttem. Hova így a hitelességem?
-Hé! – adtam hangot a sértettségemnek a szavait hallva. – Mi az, hogy műveletlen? – kértem ki magamnak a minősítést, miközben figyeltem, ahogy a zongora felé lépked. Gyulladna meg, hogy ilyen kurva jól néz ki. – Így hogy nyűgözzelek le? – forgattam a szemeim, ahogy felsóhajtva arrébb csúsztam, odafigyelve arra, hogy egyébként se legyen esélye úgy leülni, hogy ne érjen hozzám. Egyébként is szórakozna velem … én pedig valamiért még akarom is ezt?
-Tudok még pár jót. – húztam mosolyra a szám, ahogy közelebb hajoltam a nyakához és mélyen magamba szívtam az illatát, de nem húzódtam el tőle ezután se. Meg se próbáltam, de lehet nem is ment volna. Egyre jobban gyűlölöm ezt a nőt. – Az volt a terv, hogy idecsaljalak vele. Bejött. – magyaráztam az előre eltervezett ördögi tervem, ahogy egy kicsit elhúzódtam tőle, de nem túl messzire, hogy tökéletes rálátásom legyen a lényegre. – Felvágós…  - forgattam a szemei mosolyogva, ahogy játszani kezdett. Egy kicsit talán jobban csinálta, mint én … egy kicsit.
-Tudni kell, mikor harapjunk …  - mondtam, ahogy a kezem a derekára csúszott és akaratlanul is felsóhajtottam, ahogy végigsimítottam a hátán, majd közelebb hajolva hozzá a nyakába csókoltam, miközben a kezemmel végigsimítottam a karján, hogy aztán a ruhájának pántjába akasztva az ujjaim húzzam azt lejjebb. Már rég nem hallottam, hogy mit játszik a zongorán, ha egyáltalán játszott valamit. Abban a pillanatban, ahogy megcsókoltam a nyakát, nem igazán érdekelt már, hogy mi folyik körülöttem. Ha lett volna időm, biztos utáltam volna magam azért, hogy már most felakartam falni. De túlzottan is akartam, utálni magam pedig ráérek az életem hátralevő részében is.
-Fel a kezekkel! – a berúgott ajtót nem hallottam, csupán a felkiáltást, amit egy leadott figyelmeztető lövés követett. Elszakadva pár pillanatra Karentől néztem oldalra, hogy lássam miféle nyomorultakat vetett ide a sors. Ezeket most én akarom megölni.
-Megzavartál valamit … -  kezdtem volna bele, ekkor azonban megint elsült a fegyver, ami a nyakamon átfúródva ütközött végül a falba. A nyakamhoz kapva dühösen fújtatva álltam fel, ahogy a férfira néztem.
-Most megdöglesz. – ahogy azonban előre léptem meg is torpantam. – Mi a … - ráztam meg a fejemet, kissé hunyorogva. Forgott velem a világ, valami mintha belülről marta volna szét minden csontom és sejtem. Pont mint … régen. Hogy az a picsa … - Te … -  fordultam meg, ahogy Karenre pillantottam és ahogy felé léptem el is estem, féllábon, kapaszkodva a zongora oldalába néztem fel rá, erősen ködös és kába tekintettel már. – Számító … manipulatív …  - hörögtem a szavakat, ahogy egyre közelebb kúsztam-másztam hozzá, hogy aztán a zongoraszéken megtámaszkodva húzzam magam közelebb hozzá. – Ribanc…   mondtam ki az utolsó szót, nagy fájdalmak közepébe, miközben Karen ölére hajtottam a fejem, de mivel már nem volt erőm megkapaszkodni, pillanatokkal később lecsúsztam a földre. – Pedig már… majdnem meg volt. – nyöszörögtem, már meg se próbálva kinyitni a szemem, úgyse láttam volna túl sokat. Mondtam még valamit, de mivel én se fogtam fel, hogy mit akartam, így valószínűleg vagy nem mondtam végül semmit, vagy már nem mozgott eléggé a szám ahhoz, hogy érthető legyen. Picsába, tudtam, hogy hoznom kellett volna benzint …
azért imádlak   40 ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
all around the world
Hobbi & foglalkozás :
what i wanna do
Humor :
thirsty



A poszt írója Karen Syden
Elküldésének ideje Pént. Okt. 12, 2018 6:49 pm
Ugrás egy másik oldalra

Darius & Karen
• God, why are you punishing me?  •
- Kegyetlen, kegyetlen... aztán mégis itt vagy. - Felvontam a szemöldökömet. Zavart, hogy nem zavart, hogy megtalált.Titkon több évszázada vártam, hogy belépjen abba a helyiségbe, amiben tartózkodtam, de ennek véletlenül sem akartam komoly jelét adni. Hadd egye meg, amit főzött! Tényleg jól éreztem magam Darius-szal... szerinte nem bántam szépen vele, aztán mégis koslat utánam, úgyhogy csak nem törte meg annyira az a lánc, mint ahogy el szeretné adni. Arról nem is beszélve, hogy a lánc nélküli pillanatok bőven verték a rosszkedvemben elkövetett - véleménye szerint - lelketlen cselekedeteimet. Szerintem csak keményen kellett vele bánni ahhoz, hogy nekem megfelelő, a szükségleteimet kielégítő partnerré váljon.
- Te kényszerítettél, hogy ezt tegyem. - Pillantásomat egy tizedmásodperc erejéig a földre zuhanó testnek szenteltem, aztán mellé dobtam a szívét, nehogy a karok és a lábak egyedül érezzék magukat. Darius vállára simítottam a kezem, beletörölve a vért az ingébe. Piros, piros, mégsem ment a ruhámhoz. - Csodálkozol, hogy a pincében kellett tartsalak? Annyira neveletlen vagy! - Hátrafordultam, hogy megszemléljem a menekülő tömeget. Fájt értük a szívem, olyan jól szórakoztam... de ennek a nyomorultnak igaza volt, régen akadt lehetőségem  ennyire jól érezni magam. Belemélyeszteni az ujjaimat egy ember húsába: leírhatatlan érzés, az pedig szintén csak doppingolt, hogy Darius szemei felcsillantak a látványra. Imádtam, amikor imádott. Aztán az egészet elrontotta, mert nem tetszettek neki az életkörülményei. Képtelen voltam napirendre térni a dolog felett. Még én sem voltam arra hajlandó, hogy meggyújtsam őt, hiába forralta fel több százszor az agyvizem, erre ő teljesen nyugodt lelkiállapotban elsétált és hagyott volna porrá égni. Gonosz teremtmény. - Te pedig valld be, hogy szerettél az ölebem lenni. - Jelentőségteljesen pillantottam rá. Ha nem így lett volna, már az első napokban megpróbált volna elszökni. Mégis maradt. Ahogy most is, de persze azt a társaságot, akit meg akartam nyerni magamnak, elszedte előlem...! Én jól éreztem magam a felső tízezer köreiben, vágytam az előkelő környezetre és szerettem a pompát, viszont Darius ennek legtökéletesebb ellentéte volt: nyers, durva, szabadszájú, túlfűtött és nonkomformista.
- Ezért nem engedik a műveletlen parasztokat zongora közelébe. - Színpadiasan sóhajtottam egyet, majd átlépve az áldozatom testén a zongora mellé sétáltam. Nem érdekelt, hova mennek a többiek és mit fognak csinálni, kinek mesélik el a történteket, hogy zavarják fel a kiabálásukkal a fél várost, a figyelmemet egyedül ez az utolsó szemétláda kötötte le. - Engedj ide. - Leültem mellé, combommal direkt hozzá simulva. Bántotta a fülemet a zenének nem nevezhető hangcsokor és amikor hála az égnek feladta a próbálkozást, az ujjaimat a billentyűkre helyeztem.
- Akarsz engem? Jó vicc. - Széles mosolyra húzódtak az ajkaim. Ha én szeretnék megkapni valakit, akkor nem szúrom hátba.. inkább láncon tartom, hagyom éhezni és kihasználom, hogy az összes porcikámat magáénak akarja. - Csak azért nem próbállak megölni, mert szenvedek a zongorajátékodtól. Elvette minden erőmet. - Egy gyerekkoromban tanult dalba kezdtem bele, tekintetemmel a billentyűket bűvöltem, de el nem mozdultam volna mellőle. Az, hogy egyszerre akartam megölni és szívélyesen üdvözölni, nagyon kimerítő volt. Akár azzal a szerencsétlen és felettébb emberi mondattal is kifejezhettem volna magam, hogy jobban vonzott, mint mágnes a vasat. Tagadhatatlanul volt köztünk kémia, a franc egye meg.
- Te vagy a férfi. Miért nem próbálsz meg levetkőztetni? - Feleltem kérdéssel a kérdésére. - Még mindig csak a szád nagy. Ugatsz, de nem harapsz. - Huncut félmosoly ült ki az arcomra. Nem néztem rá, a zenét sem hagytam abba. A szavai nem értek ennyit.


:mer:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
Humor :
piece of shit の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 11, 2018 1:06 pm
Ugrás egy másik oldalra

Karen & Darius

- Akkor hamar oda kell, hogy juttassalak … -  mosolyodtam el, az a vonásait figyelve. – Ismerlek … megváratnál, ha én kerülnék oda előbb. – vontam meg a vállam, ahogy hátrébb dőltem, de egy pillanatra sem véve le a szemem Karenről. Soha ne bízz egy nőben, ezt tanítja Jézus. Vagy nem, de ha megint választhatna, szinte biztos vagyok benne, hogy nem cseszné el az időt a vizen járkálással. Karen pedig nem csak egy nő. Ő A Nő. Minden jó és rossz tulajdonságával együtt, és az utóbbiból több van, én nekem pedig mégis bejön ez. Mazochista lennék?
- Mindig is imádtad a szemem. – húztam mosolyra a szám. Legalábbis, gondolom én, kevés dolog volt, amit ne szeretett volna rajtam. Nem, mintha emiatt bárki is hibáztathatná. – Háromszáz akárhány évvel ezelőtt majdnem elégtél … nagy cucc, én tavaly majdnem templomba mentem. – tártam szét a kezem, tenyereim felfelé tartva játszottam mérleget, mintha a kettő egy súlyban lenne. – Ha ettől jobb neked, majd elfenekelhetsz. – vigyorodtam el, oldalra döntve a fejem. Rossz fiú voltam, ide a büntetésem! Ha jobban belegondolok, manapság minden kertvárosi apuka ezt tenné, nem? Azt mondják nem akarnak átmenni egy fűnyíróval az asszonyon … francokat nem, ha az a ribanc képes volt őket rávenni arra, hogy szociális öngyilkosságot kövessenek el … az ember kiszámíthatatlan. A fűnyíró pedig praktikus.
- A komoly emberek is érezhetik jól magukat. – vonom meg a vállam, miközben az ujjaimmal zongoráztam a combján. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem akarnám. A dolognak soha nem ezzel a részével volt gond. Vagyis, részben ezzel is. Túlzottan is könnyen csavart az ujja köré újra és újra, én pedig nem akartam azzal tölteni az örökkévalóságot, hogy … pórázon megyek utána. Nem véletlen rímmel a nő a veszélyre. – Hmm … -  a szavait hallva, csak hosszan fújtam ki a levegőt, ahogy a karmai már szinte a csontomba hatoltak. – Tényleg te vagy az …   mosolyodtam el. Nem, mintha ilyen testet bárki is csak úgy az utcán vehetne magának, hogy átverjen. A boszorkányok pedig ennyit nem dolgoznának csak azért, hogy elkapjanak. Főleg, mert igen kevesen maradtak, akikkel dolgom volt. Mondjuk úgy, hogy csak kezelésbe vettem a kis népszaporulatukat. Egyébként se nagyon meséltem senkinek se Karenről. Ő az én kis … titkom volt. – Tudatalatt biztos tudtam, hogy az más teste– biggyesztettem le az ajkam, egy nem túl reális alternatívát felvázolva, miközben megbabonázva figyeltem, ahogy megízleli a vérem. És figyeltem volna tovább, ha a kis köcsög mögöttem úgy nem dönt, hogy hátulról közelít.
- Mondja, aki élve elégett! – csóváltam meg szemrehányóan a fejem. – Elhitette velem, hogy meghalt … mi ez, ha nem kegyetlenség? – böktem meg a mellettem álló fickót, aki viszont értelmes reakciónak nem adta jelét. Évszázadokon keresztül azzal a tudattal éltem együtt, hogy megöltem őt … mi ez, ha nem szenvedés? Karentől soha nem állt messze a dráma, egyébként is nő, úgyhogy …azt hiszem ez vele született dolog. – Oh. – csúszott ki a számon, ahogy a mellettem álló fazon kissé megingott, mikor Karen könyékig talált nyúlni a mellkasába. – Hát ez kínos. – pillantottam a fickóra, mielőtt Karen a visszahúzta volna a kezét a szívével együtt, ő meg összeesett mellettem, mintha csak kikapcsolták volna. Épp most lettünk volna világi haverok. – Én? – kérdeztem kissé meglepve a szavait hallva. – Ez a te szarod, bébi, én csak … beleköptem.  -  nem, ezt nem így mondják, semmi értelme. – Nem vagyok az ölebed … -  mondtam, ahogy közelebb léptem hozzá és a fülébe suttogtam. – Takaríts magad után. Szeretem, ha hajolgatsz. – vigyorogtam rá, ahogy hátrébb húzódtam és hátat fordítottam neki. – Valld csak be, évszázadok óta nem szórakoztál ilyen jól! – tártam szét a kezem, ahogy újra felé fordultam, miközben hátrafelé lépkedtem. – Régen szégyelltél az ilyen gyökerek előtt! Menekülj máshol! – az utolsó szavaimat már az egyik öregfickónak szántam, aki pont előttem esett orra, én pedig arrébb rúgtam őt. Habár igaz, régen egy tömlöcben tartott, megláncolva. Mégis jobban szeretett ott lenni velem, mint fent jópofizni. Meg is sértődhetnék, hogy így eltitkolt engem. – Pedig láthatod, jól kijövök velük! – vontam meg a vállam, felkapva az asztalról az egyik még telelévő poharat, majd amint kiittam belőle az utolsó cseppet is, nemes egyszerűséggel félredobtam azt. Ha jobban belegondolunk … ő ölte meg a vendégét, nem én, igaz?  - Még, hogy nem bírok magammal! – forgattam a szemeim, a teremben lévő zongorához érve végighúztam az ujjam azon, majd ledobtam magam a billentyűk mögé. – Most, hogy …  - emeltem fel a fejem, körbe pillantva, de már minden vendég eliszkolt. -  …végre csak én akarlak a teremben, négyszemközt lehetünk. – pillantottam Karenre, és találomra nyomkodtam a zongora billentyűit. Még nem játszottam soha ilyenen, csak öltem vele embert. – A tévében könnyebnek tűnik. – jegyeztem meg, ahogy abbahagytam pár pillanatra Karen fülleinek a kínzását. – Még nem próbáltál megölni. – hívtam fel a figyelmét, ahogy róla a zongorára pillantottam megint, felemelve a karom a következő nótára készülve. Na persze, ha csak egy egyszerű halandó lennék, már rég belehaltam volna az ”elakadt a lélegzetem” nevezett kissé szánalmas emberi magatartásba. Szerencsére én levegő nélkül is meg vagyok. Legalábbis … azt hiszem. – Rossz ez a zongora. – sóhajtottam fel, ahogy csípőre tettem a kezem. Vagy csak nem tudok zongorázni, mondaná egy öngyilkos hajlamú ember. – A végén még azt hiszem, örülsz, hogy látsz. – mosolyodtam el, felé pillantva, miközben a mellényem belső zsebéből előkotortam egy cigarettás dobozt és az öngyújtóm. – Miért van még rajtad ruha? – kérdeztem mosolyogva, homlokráncolva pillantva rá, miután kifújtam a füstöt a számon, ha közben mellém ért, akkor pont az ő arcába.
   40 ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
all around the world
Hobbi & foglalkozás :
what i wanna do
Humor :
thirsty



A poszt írója Karen Syden
Elküldésének ideje Kedd Okt. 09, 2018 8:57 pm
Ugrás egy másik oldalra

Darius & Karen
• God, why are you punishing me?  •
- Majd a Pokolban nosztalgiázunk, kérés szerint. – Ebből kiindulva nem a holnapi nap folyamán fogjuk felemlegetni a szép idők részleteit, most mégis úgy éreztem, mintha ténylegesen a Pokol kéköves utcáin járkálnék és az egyik kereszteződésbe érve az a büntetésem, hogy összefutok Darius-szal. Egyszerre büntetés és édes ajándék volt a férfi arcát bámulni: jólesett volna a képébe borítani az italomat, de furcsa módon nem szívesen mozdultam volna a helyemről, hátat fordítani neki pedig végképp nem akartam. Szálanként téptem volna ki a haját, ha arra gondoltam, mekkora lelki nyugalommal hagyta rám omlani az égő házamat, mégsem tettem. Ki érti ezt?
- Örülj neki, hogy az apró botlásod miatt nem kaparom ki a szemedet. – Társaságban nem szívesen vettem volna elő a csúnyábba viselkedő énemet, de ha arra lett volna szükség, simán keresztülszúrtam volna az osztrigakést a szívén. A stílusához bőven hozzászoktam, inkább az idegesített, hogy nem próbáltam megfojtani azért, amit tett. Pedig megérdemelné, a kizsigereléstől kezdve a felgyújtásig válogatott eszközökkel bosszuljam meg saját magamat.
- Komolynak bizony. Ahogy te is engem. – Tagadhatatlanul jólesett az érintése és felcsigáztak a combomon cirkáló ujjai, viszont az önérzetem és a sértődöttségem jóval magasabb szintet ütött meg attól, hogy beadjam a derekam. Gyűlöltem az ambivalens érzéseket, azokat, amik fölött képtelen voltam napirendre térni és kívül estek a megzabolázhatóság határain, hiszen ezeket könnyedén fel lehetett használni ellenem, vagy ami még rosszabb, a saját csapdámba beleesve ugyanúgy járhatok, mint Londonban. Én még egyszer nem fogom megkockáztatni, hogy hátba szúrjanak. – És engem mikor érdekelt, hogy te mit szeretnél? – Felvontam a szemöldökömet. Tény, hogy néha nem bántam vele a legszebben… talán megbántottam az egyébként szerintem nem létező lelki világát és rosszul eshetett neki, hogy kivégzőembernek, verőlegénynek és játszópajtásnak használtam, de miért nem panaszkodott, amikor volt rá lehetősége? Arról nem beszélve, hogy elég szép fizetséget kapott a szolgálataiért: engem. – Ha tényleg hiányoztam volna, nem táncoltál volna örömtáncot az elégettnek hitt testem felett. -  Világosítottam fel, miután végighúzta az ujjait az arcomon. Éreztem, hogy a miattam kicsordult vére a bőrömre kenődött, ezért a hüvelyujjammal letöröltem és egy félmosoly kíséretében megízleltem azt. Szinte már vártam, mikor fog valaki közbelépni a kis közjátékot látva… amíg Darius be nem lépett a terembe, a jelenlévők között sürögtem-forogtam, a rulett asztalnál éppen egy kedvezőnek tűnő üzlet előkészületeit kezdtem lebonyolítani, viszont ahogy a férfi belépett, minden figyelmemet magáénak követelte. És még én vagyok gonosz teremtés! A mosolyom egészen gyorsan lefagyott az arcomról a bimbódzó jelenetet látva, hiszen ha valamit, akkor azt nagyon nehezen viseltem, ha egy komplett sereg előtt járatott le valaki. És Darius-nak enélkül is bőven volt fekete pont a listáján.
- Drámakirálynő! - Prüszköltem magam elé, a tekintetemet a felpattanó Darius felé fordítva. Meg sem próbáltam jó képet vágni a viselkedéséhez, mély levegőt véve könyököltem a pultra. Attól függetlenül, hogy égő volt nézni is, amit művelt, szórakoztatónak tűnt ez a... féltékenységi roham? - Szívem, azt hittem, ezt már megbeszéltük. - Sóhajtva felálltam a helyemről és kimérten, a tekintetek kereszttüzében léptem Darius elé. - Ha be akarsz mutatkozni valahol... - A mellette álló öltönyös férfi felé fordultam. - Akkor ne hozz rám szégyent, hanem játssz rendesen! - Egyetlen mozdulattal csuklóig mélyedtem az elnyúlt arcú vendég mellkasában, az ujjaimat a szíve köré fontam és kihúztam a testéből. Anélkül láttam a döbbent tekinteteket, hogy szétnéztem volna a teremben; csakis Darius arcát figyeltem. - Kellett neked elkezdeni balhézni. Most takaríthatsz. - Böktem a fejemmel a többi jelenlévő felé. Nem volt kedvem kitörölni a fejükből Darius megkezdett műsorát, sokkal könnyebb volt eltenni őket láb alól.

:mer:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
Humor :
piece of shit の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 08, 2018 8:58 pm
Ugrás egy másik oldalra

Karen & Darius

- Egyre vonzóbb lesz a pokol … -  grimaszoltam mosolyogva a szavaira. Az elmondása alapján, így egyre inkább csábít a gondolata annak, hogy leugorjak oda vakációzni. Nincs teperés, az élvezeteknek lehet élni … kár, hogy nem hiszek benne. Mindketten haltunk már meg, ha létezne olyan, hogy pokol, akkor nem itt kötünk ki.
- Ohh, mit rejtegetsz még előlem? – kérdeztem mosolyogva, ahogy végig futtattam rajta a szemem. Egy vámpírt nem épp könnyű dolog tetoválni, én is megszenvedtem miattuk, de … ha már örökké itt ragadtam, akkor nézzek ki jól, igaz? Ez egy felszínes világ, mindig is az volt, és mindig is az lesz. Kiakarna örökké élni, ha öregedne? Egyikünk se. – Nosztalgiáznék kicsit. – húztam széles mosolyra a szám, ahogy felpillantottam rá. Oka volt annak, hogy ott hagytam elégni, de oka volt annak is, amit azelőtt tettem. Akármilyen idegesítő, manipulatív picsa is volt, imádtam minden porcikáját. Imádtam és gyűlöltem őt, és mikor választani kellett, én inkább a … szabadság mellett döntöttem.
- Egy ilyen apró botlás miatt megfosztanád őket tőlem? – pillantottam rá, ahogy csalódottan görbült a szám, de végül ahogy a melleiről egy pillanatra újra felpillantottam rá, elmosolyodtam. Bevallom, hogy nem számítottam arra, hogy … jól fog esni az, hogy látom. Mióta azt hittem, hogy megöltem, egészen máshogy gondoltam rá. Nem sok nő volt eddig képes arra, hogy hülyét csináljon belőlem egyetlen mosollyal …. ami azt illeti, rajta kívül erre senki nem is volt képes. Túl nagy hatalom ez egy nő kezében, főleg, ha az olyan, mint Karen. Magamat is bántottam, mikor megöltem, szenvedtem én is. Hol itt az igazság?
- Azt hittem komoly embernek ismertél meg… -  mosolyodtam el, az ajkam harapdálva, miközben a vonásait figyeltem. Karen elég okos volt ahhoz, hogy tudja mire gondolok. Nem, mintha azt olyan nehéz lenne kitalálni, de ő értette mindig is, hogy játsszon rá. Talán miatta kerültem eddig a nőket, akik tudtak tízig számolni? A végén még kiderül, hogy végig kísértet engem.
Összevontam a szemöldököm, ahogy ellágyult a hangja, gyanakodva, de kíváncsian is figyeltem őt, hallani akartam, amit mond. Felsóhajtottam a szavait hallva, és a kezem felé pillantottam, ahogy megéreztem az ujjait az enyémek körül, és akaratlanul is még közelebb húzódtam hozzá, megadva magam a szavainak, és csak akkor mordultam fel, mikor a körmeit belém vájta. – Hiányoztál, szívem. – mondtam, és éreztem, ahogy a kézfejemen végig csorog a vérem, de nem engedtem el a combját, ha egyre mélyebbre is hatolt a karmaival. – Mikor kértem hozzá engedélyt? – kérdeztem, halovány mosolyra húzva a szám, miközben kinyújtóztattam az ujjaim a lábán. Nem most fogok rászokni. Szóra nyitottam volna megint a szám, de megelőzött, ahogy közelebb hajolt és belém fojtotta a szót a szavaival, hogy aztán a szemeim forgatva sóhajtsak fel, ahogy befejezi a mondandóját, de túl közel volt, hogy önként hátra tudjak vagy akarjak húzódni. – Na és, ha nem akarok? – suttogtam szinte az ajkaira a kérdést. – Csak most jöttem, és máris hagyjalak itt? – folytattam, ahogy elengedtem a combját, és a kezem az arcához emelve simítottam végig rajta a kézfejemmel, összekenve őt a véremmel, míg a kezem tovább csúszott a nyakán, és mutatóujjammal végigsimítottam az ajkán. – Hiányoztál … és gyűlöllek, hogy ezt csinálod. – suttogtam, ahogy a nyakára csúszott a kezem, majd mielőtt még bármit is tehettem volna, éreztem, hogy valaki a vállamra teszi a kezét.
- Hölgyem! Zaklatja magát ez az alak? – a szemeim forgatva pillantottam Karen-ről a mögöttem álló öltönyös alakra, akinek a mellkasán lógó névtábla szerint afféle biztonsági őr volt.
- Úgy nézek ki? – kérdeztem a férfit, szinte már sértetten. [/i] – Elbír velem, de azért kösz az aggódást! [/i] – grimaszoltam a férfira, ahogy megpaskoltam az arcát, amit nem túl jó néven véve nyúlt az övén lógó fegyver felé, de mielőtt elérhette volna azt, a nyakkendőjénél fogva forgattam meg kétszer a tengelye körül, hogy a nyaka köré tekerjem a ruhadarabot és meghúzva azt megfosszam a levegőtől. – Nyugalom, nincs semmi baj! – emeltem fel a másik kezem, amivel nem a férfit fojtogattam, mikor egyre több szempár irányult ránk. – Csak egy kis kapcsolati hullámvölgy! Igaz, bébi? – pillantottam oldalra Karenre, elmosolyodva. – Remélem nem baj, hogy bemutatkozom a barátaidnak. – vontam fel a szemöldököm, ahogy elengedtem a férfit és odébb löktem. – A pasija vagyok! – tártam szét a kezem vigyorogva, ahogy elléptem a pulttól a többi vendég irányába, akik úgy álltak ott egyhelyben, mintha odaszögezték volna őket. – Vagyis, voltam. Valami olyasmi, nem címkéztünk. – vontam meg a vállam, ahogy hátrapillantottam Karen felé. – Nem mutatsz be nekik, szívem? Hadd barátkozzak én is! – nevettem fel halkan, meglapogatva az egyik feszengő úriember hátát, aki a legközelebb állt hozzám. – Lestoppoltam. – böktem meg oldalba vigyorogva a férfit, Karen felé bökve a fejemmel, majd a fickó vállára könyökölve vártam kíváncsian, hogy Karen elkezdje ecsetelni a jó tulajdonságaimat. Sokáig leszünk itt, de … szeretem őket hallani kimondva.
   42 ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
all around the world
Hobbi & foglalkozás :
what i wanna do
Humor :
thirsty



A poszt írója Karen Syden
Elküldésének ideje Vas. Okt. 07, 2018 8:08 pm
Ugrás egy másik oldalra

Darius & Karen
• God, why are you punishing me?  •
- Túl kicsi lesz a pokol kettőnknek, biztos összefutunk majd. Ott legalább már nem kell teperned azért, hogy feltüzelj. - Felvontam a szemöldökömet. Ha én a vasvillás ördögök közé kerülök, ő is jön velem... nem mintha terveztem volna az elkövetkezendőkben elhalálozni. Ezért is lett volna jó ötlet felpattanni és olyan messzire elkerülni ezt a férget, amilyen messzire csak lehet, hiszen a legutóbb sem sült el valami jól. Igazából, majdnem én voltam az, aki megsült.
- Bármikor. Ha jól néz ki, talán én is felvarratom. - Kacsintottam rá. Azt el kellett ismernem, hogy a külalakjával akkor sem volt baj, mikor évszázadokkal ezelőtt megismertem és hiába próbálta hozni a lecsúszott vén hipszterféle-figurát, a mai napig nem csúnyult meg. Néha elkezdhettem volna gyűlölni magam a felszínességemért, de... miért is tenném? Olyan világban éltünk, ahol mi megmaradhattunk tökéletesnek és ezért válogathattunk a szebbnél szebb alattvalók közül. Bolond lennék feladni egy ilyen életet. - Csak nem csótányságom párja szeretnél lenni? - Vigyorodtam el szélesen. Mulattattak a megszólalásai, tényleg jól éreztem magam, pedig a pokol kénköves mélyére kívántam őt. Ki érti ezt?
- Kincsem, lemondtál az ikrekről, amikor hagytál bennégni a házban. - Nem zavart, hogy megbámult, sőt, élveztem is. Egyszerre szerettem volna széttörni az egyik üveget a fején és belehuppanni az ölébe, hogy beletúrjak a hajába, ez a két érzés pedig másodpercenként váltakozott bennem. Persze első körben ha már ismételten az utamba került azért kell majd fizetnie, hogy a túlvilágon szeretett volna látni és a megjelenése elérte, hogy elkezdek gondolkodni a válogatott eszközökben. Mióta a városban voltam a bátyámmal foglalkoztam, de úgy tűnik, muszáj lesz megosztanom a figyelmemet.
- Ó, szóval tényleg romantikus lélek vagy... és én azt hittem, csak viccelődtél. - Mímelt meglepődöttség ült ki az arcomra, a torkomból pedig halk sóhaj tört elő. Az előttem ülő férfi érzelmileg egy megrepedt porceláncsirke szintjén állt, belőle akkor sem nézném ki a romantikát, ha fizetnének érte. Pont olyan, mint én, ezért is tartottam meg, amikor rá találtam. Elég rá nézni, süt belőle, hogy mindenre kapható és mivel nekem néha még a minden sem volt elég, egészen jó alapanyagnak bizonyult. Később aztán bánhattam, milyen hülye voltam! - Persze, hogy kerestelek. Hogy a fenébe ne kerestelek volna! - Ellágyítottam a tekintetemet, hangom pedig kedvessé változott a színjáték kedvéért. - Csak hát, te olyan jó vagy a bújócskában, hogy le kellett mondjak rólad. Pedig megbocsájtottam volna és élhettük volna a gyönyörű kis életünket... nem csak a fejecskédben lehettem volna. - A combomat markoló kezére csúsztak az ujjaim és összefontam azokat. Egyre kevésbé érdekelt, hogy akár társaságunk is akadhat, elvégre az ilyen helyzeteket imádtam a legjobban. - De ha mostantól engedély nélkül hozzám érsz, letépem a karodat és itt a bárpultnál fogom megetetni veled, világos? - Körmeim a bőre alá fúródtak, a mosolyom halványabbá vált. - Annyira jól megvoltunk... - Most én hajoltam hozzá közelebb, hogy az arcába suttoghassam a szavaimat. - De mindent elcsesztél. - Egy röpke másodpercre a szám súrolta az övét. - Szóval a helyedben pont olyan patkány módjára iszkolnék el innen három másodpercen belül, mint ahogy Londonból tetted.

:mer:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
Humor :
piece of shit の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Vas. Okt. 07, 2018 6:14 pm
Ugrás egy másik oldalra

Karen & Darius

-Jobban szerettem, mikor nem beszédre használtad a szád …  - vontam meg a vállam mosolyogva, miközben nem túl leplezetten mértem végig. – Beszélni ráérünk majd utána is. Olykor meglátogatlak majd a pokolban, biztos van ott is látogatási idő. – találgattam, mielőtt a számhoz érintettem volna az üveget. Nem, mintha hinnék az ilyen túlvilági lófaszokban, tekintve, hogy kissé csalok, ami az élettartamot illeti, nem különösebben izgat. Számomra lényegében … ez itt a pokol. Annyira nem is szar, mint ahogy prédikálják. Holtként járkálukn az élők között, ez elég ironikus, ami azt illeti.
-Ohh. – csúszott ki a számon, ahogy az ajkamba harapva hallgattam őt, ahogy közelebb hajolt. Úgy tűnik eltökélte, hogy összetöri a szívemet. Ami még talán menne is, ha lenne, és ha nem vonná el a figyelmem a cucc, amivel permetezte magát. Egy hullához képest finom szaga van. – Hmmm… -  sóhajtottam fel, ahogy elhúzódott, miközben a szájával végigkaristolta az arcom. Le is hunytam a szemem és enyhén oldalra döntöttem a fejem. – Ezt varrattam a seggemre. Megnézed? – pillantottam rá mosolyogva. – Kettőnk közül, te formás segged élt túl egy háromnapos tűzvészt. A csótány végül mindig egy másik csótány mellett köt ki, hm? – vontam fel a szemöldököm, halkan felnevetve. Nem vádolhat azzal, hogy nem próbáltam eléggé megölni. Ott hagytam egy összeomló palotában, mintha rázártam volna a kemencét.
-Keménykedett. – húztam el a szám, ahogy visszagondoltam a falfehér arcára. – Gondolom nincs kiherélve. Bár sok mindent megmagyarázna. – sok mindent, ami igazából nem is érdekel. Akárhogy is nézzük, a bátyjának nem az a legnagyobb baja, hogy pöcs. Hanem az, hogy egy ostoba pöcs. Miért kellett kihúznia onnan a húgát? Egy normális ember csak végig nézi, ahogy elégnek a többiek.
A kérdését hallva egy kicsit eldőltem a pulttól, hogy a nyakam nyújtózva nézhessem meg hátulról. Pár pillanatig így is maradtam, mielőtt szóra nyitottam volna a szám. – Nem rossz…   mondtam, mielőtt még pár másodpercnyi bámulás után visszadőltem a pulthoz. – Hiányoztatok. – suttogom magunk közé, Karen melleihez beszélve. Nem igazán zavartattam magam és így is maradtam, amíg beszélt, csak a végén pillantottam fel rá. – Nem hibáztathatsz. Te meg a hangtompított melleid …  - bólintottam elismerően és kissé sóvárogva is. Így nem nehéz manipulálni az embert, főleg akkor nem, ha farka van. – Ha tudom, hogy élsz, előbb jövök. Mióta tudom, hogy élsz, csak te jársz a fejemben…   mosolyodtam el, a tenyerembe döntve az arcom, ahogy pultra támaszkodva figyeltem őt. – Tényleg kerestél? – ugrasztottam meg a szemöldököm, kíváncsian figyelve a vonásait, ami kurva nehéz, mert igencsak kivágott ruhát sikerült felvennie. Rafkós egy picsa. – Oh, nagyon is … tetszett, melletted. – és mivel paraszt vagyok, direkt megnyomtam a „mell” szótagot. – De te inkább ölebet akartál, én pedig … tudod, hogy romantikus lélek vagyok. Ha nem lehetsz enyém, ne legyél senkié. Kicsit talán túl drámai volt a tűz, de pont kapóra jött. – vontam meg a vállam. Nem tudom, hogy melyik istenverte pék volt akkora balfasz, hogy felgyújtotta a félvárost, de meghívtam volna egy sörre ezért.
-Ugyan már, szívem! – ráztam meg enyhén a fejem, ahogy közelebb húzódtam hozzá, és a kezemet végighúztam a combján. – Tudom, hogy hiányoztam. – mosolyodtam el, ahogy közelebb hajoltam, hogy a fülébe suttoghassak. – Azért az utcán találtál engem, mert nem érdekelt a sok puccos kis köcsög a palotában. – suttogtam a fülébe, miközben a kezem tovább kalandozott rajta, kihasználva, hogy ilyen közel van hozzám. – Barátkozni jöttem. Én vagyok itt az egyetlen, akivel akarsz is. Te is tudod. – húztam mosolyra a szám, ahogy egy kicsit hátrébb húzódtam, csakhogy a szemébe nézhessek. Mikor rám talált, nem azért volt az utcán, a mocsokban, mert nem volt máshova mennie. Keresett valami újat, valami izgalmasat, valamit, amit nem sterilizált az a tömény unalom, amiben ő felnőtt. Így talált rám.
   42 ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
all around the world
Hobbi & foglalkozás :
what i wanna do
Humor :
thirsty



A poszt írója Karen Syden
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 06, 2018 8:36 pm
Ugrás egy másik oldalra

Darius & Karen
• God, why are you punishing me?  •
- Akkor most nem beszélgetnénk. Biztos ezt szeretnéd? - Színpadiasan lebiggyesztettem az ajkaimat egy röpke pillanatra. Ő hiányolja a ciánt az én szervezetemből? Ó, tényleg, hiszen esélyünk sem volt megvitatni, miért gyújtotta rám a házat! Kereshettem őt akárhol, annyi esze mindig volt a koponyájában lötyögő öt liter agyvízben, hogy ne legyen feltűnő és megússza a szívének kitépését. Pedig legszívesebben saját kezűleg végeztem volna az áruló kiskutyámmal, akit jobban szerettem simogatni, mint büntetni, miután azt hittem, hogy betörtem. Buta voltam, ő kihasználta a gyengeségemet, az első adandó alkalommal kiharapott belőlem egy darabot és a seb a mai napig nem gyógyult be. Ennek ellenére könnyű volt az arcomra festeni egy mosolyt; furcsa módon jó volt őt látni, az arca bámulásának igénye vetekedett a megölésére való hajlam erősségével.
- Ugyanolyan féreg vagy, mint voltál. - Suttogtam a fülébe, amikor közelebb hajolt hozzám. - Ezért lehetsz most itt. A csótányok mindent túlélnek. - A szám súrolta az arcát, de amint elhúzódott, én is visszatértem az eredeti helyemre és inkább belekortyoltam az italomba. A martini kevés lesz a vele való trécseléshez, kár, hogy nem kérhettem egy üveg tequilát, ami annyira eltompítaná az ítélőképességemet, hogy ne kelljen a saját ambivalenciámmal küzdeni. Túlságosan feltűnő lenne, ha kitörném az egyik bárszék lábát és keresztül szúrnám a testén? Ez a társaság sok mindent látott már, lehet, hogy meg sem kottyanna nekik. Meg kellene próbálnom.
- Persze, hogy egy pöcs, nem is csodálom, hogy összeakadtatok. - Ha egymás mellé állnának, nehéz lenne eldönteni, ki felé dobjak egy égő fáklyát. A bátyám valószínűleg ott tenne keresztbe nekem, hol tud, szóval ha volt némi fogalma a hollétemről, természetesen instruálta Darius-t, aki egyszer már meg akart ölni. Mire jó a testvéri szeretet, ha nem erre?
- Tetszik a látvány? - Kérdeztem alig titkolt félmosollyal. Szerettem, ha megbámultak az emberek, bár abban a társaságban, ahová jártam kevésbé direkt módon tették, de Darius nyers paraszthoz méltóan hozta a formáját. - Kerestelek én, de nagyon el akartál tűnni. Ennyi év kellett ahhoz, hogy előmássz a patkánylyukból és elém merj állni? Nem is vagy olyan tökös, mint hittem. - Éppen olyan csalódottságot vegyítettem a hangomba, mint amilyet ő használt. - Együtt is szerezhettünk volna új barátokat, neked mégsem tetszett mellettem. Akkor most minek vagy itt? - Vontam fel a szemöldökömet.

:mer:
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
Humor :
piece of shit の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Kedd Szept. 25, 2018 9:56 pm
Ugrás egy másik oldalra

Karen & Darius

Megtehettem volna, hogy ezek között a karót nyelt, sznob seggfejek között parádézzak mindennap. A legtöbb fajtársam ezt teszi, azt hiszik bármivel is többet érnek, ha a mozgó hullájukat egy szépen szabott ruhába bújtatják. Én inkább kibújtatni szeretem azt onnan, de hát ízlések és pofonok. Az élőkhöz hasonlóan, rengeteg segg hülye halott is van.
Na meg akad pár szemrevaló. Karenről sok mindent el lehet mondani, és sok rosszat eltudnék, lerohadna a kezem, mire a lista végére írnék, de azt nem lehet tőle elvenni, hogy … apa és anya jó munkát végeztek, elég pöpecre sikerült az árú.
Elmosolyodtam, ahogy felém fordult, de csak akkor siklott a tekintetem lentről az arcára, mikor befejezte a mondatot. Mindig is nehéz volt felvenni a szemkontaktust vele. Én pedig vagyok akkora úriember, hogy meg se próbálom. – Biztos nem ittál eleget, gyakori hiba. – vonom meg a vállam, miközben az ujjaimmal mutatom a pincérfiúnak, hogy tiplizzen a sörömért, aztán valahova máshova, ahol nem vagyok ott.
Széles mosolyra húztam a szám, az ajkamba harapva húztam ki magam, ahogy enyhén oldalra döntve a fejem néztem rá. Oh, igen, valamiért még mindig bejön, ha édesemnek hív. Mosolyogva hallgattam, amit mondott, és csak akkor pillantottam le a magamon viselt ingre és mellényre, mikor nosztalgiázni kezdett. – Akkor is bejött neked, nem? – vontam fel a szemöldököm vigyorogva. – Ugyan már, annyit szagoltad az ilyek kinyalt ficsúrokat, hogy már nem is érzed mit kennek magukra. Üdítő a változás, nem? Érzed? – kérdeztem kíváncsian, ahogy közelebb hajoltam hozzá, sokkal közelebb, mint a fehér sznobok körében az talán ildomos lenne. -Izzadság és egy kis halhatatlanság … ilyet nem veszel Gucci-ban. – mosolyodtam el, ahogy hátrébb húzódtam, de nem vittem túlzásba. Fingom sincs, hogy adnak-e parfümöt a Gucci-ban, de a lényeget biztos érti.
-Folyton alábecsülsz …  - forgattam a szemeim, de végül csak széles mosollyal pillantottam rá, mikor végre megérkezett a söröm és a pult szélén egy könnyed rántással kinyitottam azt, majd a számhoz emeltem. – De remélem, hogy nem. Egy igazi pöcs. – és nem a jó fajtából. Inkább abból a kaviárzabáló, kidülledt szemű gazdag fehér köcsög rétegből, akik azt hiszik, hogy ők a világ középpontja. – Egy kicsit hiányoztál … -  vontam meg a vállam, ahogy az arcáról lefelé vándorolt a tekintetem. – De fáj, hogy nem kerestél. Nem hiányoztam? – öltöm magamra a legszomorúbb arckifejezésem, nagy nehezen újra a szemeibe nézve. – Vagy jól elvoltál az új barátaiddal? Ő ott pont úgy néz ki, mint a pap, akit kértél, hogy kibelezzek. Ami azt illeti … korban szinte stimmel is. – ide érzem, ahogy a teste szinte rohad, pedig még él. Ilyen az öregek szaga. Mint egy temetőé, na ők tényleg zombik. – Azt hittem én vagyok az eseted … a szívem töröd össze. – húztam el a szám, fancsali képet vágva, meglapogatva a mellkasomat, míg végül csak mosolyogva nyúlok a pulton lévő üveg után.

   42 ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
all around the world
Hobbi & foglalkozás :
what i wanna do
Humor :
thirsty



A poszt írója Karen Syden
Elküldésének ideje Vas. Szept. 23, 2018 9:22 pm
Ugrás egy másik oldalra

Darius & Karen
• God, why are you punishing me?  •
Jóleső érzések tömkelege, leginkább elégedettség járt át, amikor a kaszinóhoz hasonló helyiségek falai között lépdeltem. Elismerő tekintetek kísértek, nekem pedig elég volt felfelé görbítenem az ajkaimat ahhoz, hogy megnyerjem magamnak, akit csak akartam. Sohasem unatkoztam. Keresték a társaságomat, ahogy én is vágytam a megfelelő személyekére és mindig volt egy finomra kevert martini a kezemben, aminek kíséretében fényévekkel könnyebb volt a bájolgás. Ezekben a közösségekben éreztem otthonosan magam, ide tartoztam és nem is szerettem volna kikopni belőlük. A mostani hobbim, miszerint üzletasszonynak álltam tökéletes alibi volt az elitben való sürgés-forgáshoz. Az üzletkötéseknek ez az egyetlen élvezhető része volt, amihez hozzátartozott a pultnál való megpihenés is. Egy ilyen pár percre tervezett szünetsorán ért a legnagyobb meglepetés, ami az elmúlt időben megeshetett velem. Nem kellett az érkező felé fordulnom, a szaga és a léptei susogása elárulta, kivel van dolgom. Hát még a finom italrendelése!
- Nem szeretem a ciánt. Furcsa az utóíze. - Megfordultam, hogy szembenézhessek a férfivel. Ugyanaz az arc, a megvetéssel átitatott kék szemek és bunkó stílus. Neheztel rám, pedig kettőnk közül éppen ő volt az, aki felgyújtotta a másikat? Erőnek erejével kellett visszafognom magam, hogy ne kapjak elő a pult mögül egy villát és szúrjam át vele a torkát... közönség előtt nem volt szokásom jelenetet rendezni, a külvilág előtt jobban szerettem a kulturált nő, mint az őrült ribanc látszatát kelteni. - Édesem! - Végül széles mosolyra húzódott a szám. - Lehet, hogy én dögös vagyok, de te pont ugyanúgy nézel ki, mint amikor összeszedtelek az utcáról. - Végignéztem rajta és sóhajtva megcsóváltam a fejemet. Feleslegesen öltem bele időt és energiát, egy gyilkossági kísérlet és négyszáz év elég volt ahhoz, hogy ismét lezülljön. Mi van ezzel a világgal, már az árulóiban sem bízhat az ember lánya?
- Már az öcsémmel is összeülsz trécselgetni? Süllyedhetsz ennél mélyebbre? - Megvető pillantással néztem rá, legszívesebben köptem volna a szavakat. Képtelen voltam eldönteni, melyiküket gyűlöltem jobban: fej-fej mellett haladtak a versenyben, de mivel jelen pillanatban Darius-szal néztem farkasszemet, ő vitte a prímet. - Azt ne mondd, hogy engem kerestél és így találkoztál Elias-szal. Még a végén elpirulnék és azt hinném, koslatsz utánam. - Belekortyoltam az italomba és a pohár pereme felett pislogtam rá. Vajon milyen hirtelen tudnám belemélyeszteni az ujjaimat az izmos ki mellkasába?

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の
Humor :
piece of shit の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Vas. Szept. 23, 2018 5:01 pm
Ugrás egy másik oldalra

Karen & Darius

Mióta a hüllőképű bátyja elültette a fülemben a gondolatot, nem hagyott nyugodni a dolog. Meg van az esélye, hogy az a nyomorult képzelődik, de ha mégsem, ha egy kicsi esély is van arra, hogy a húga túlélte a máglyát, amit alá tettem, akkor … a halottak sem képesek már nyugodtan meglenni. Sejtettem, hogy végig kellett volna nézzem, ahogy hamuvá ég. Habár, én nem mozgok azokban a körökben, mint az a nyomorult, de van egy igen egyszerű és hatékony módszer, ami társadalmi hovatartozástól függetlenül is megoldja az ember nyelvét. Csonkításnak hívják. Nagyjából huszonöt percembe telt, hogy megtudjam, hol csövezik Karen. A fickó egy pár percre elájult, miután lecsaptam a kezét, rég csináltam már, kiment a fejemből, hogy sokkot kaphat. Azt hinné az ember, hogy ennyi sorozat és film után az ilyen már nem olyan megdöbbentő.
- Mire visszajövök legyen lemosva. – adtam ki az utászt az ajtó előtt álló megszeppent kölyöknek, ahogy felé dobtam a motor kulcsait. Az én ízlésemnek ez a hely kissé túlontúl is … sznob volt, de hát, Karen mindig is szerette a csicsát, nem csoda, rímelem a picsára. Véletlenek pedig ugye nincsenek.
A hallba belépve az egyből feltűnt, hogy kissé mindenki túl van öltözve egy csütörtök estéhez képest. Valamiért a gazdagok azt hiszik, hogy mindennap ünnep, mikor felkel a Nap. Nem igazán törődve az öltözetem miatti engem illetett pillantásokkal, léptem beljebb, egészen a recepciós pultig. Sajnos a fickó elvérzett, mielőtt többet mondhatott volna.
- Karen Syden. – mondtam csak a nevet, mire persze csak ostoba tekintet volt a válasz. – Nagyjából … ekkora. – mutattam a kezemmel saccra. – Jó mellek, feszes segg, úgy … hatszáz éves, talán kicsit le van égve. Na? Nem? Mi a tökömnek vagytok itt egyáltalán? – sóhajtottam fel a pultra csapva, mire ők ugrottak egyet. Mielőtt azonban kétségbeeshettem volna megpillantottam a bár és kaszinó feliratokat az egyik nagyobb terembe nyíló ajtó felett, és egyből arra is vettem az irányt. Érthetetlen, hogy ez az egész hely miért nem csak ennyiből áll.
Belépve egyből otthonosabban éreztem magam, annak ellenére is, hogy én voltam az egyetlen, aki képes volt nem pingvinnek öltözni. A bárpult felé vettem először az irányt, mint minden normális ember tenné, azonban megtorpantam, ahogy közelebb értem. Van, hogy nem kell az ember arcát látni, hogy megismerjük, elég hátulról nézni. Hogy az a …
- Ciánt, szentelt vízzel, fokhagymával a szélén. – adtam le a rendelésem a pincérsrácnak, ahogy odaaértem a pulthoz. – Ez a hölgynek. Nekem adj sört. – tettem még hozzá, csak a tisztán látás kedvéért. – Nem mondom, dögös vagy egy halotthoz képest. – mondtam aztán a mellettem álló nőnek. Úgy is lehetne mondani, hogy jól áll neki a halál, ha költői akarnék lenni.  – De halottnak kéne lenned, egy élőhöz képest, már ne vedd magadra. – vagy igen, ha attól itt helyben elpatkol. – Gondolom a halvérű öcséd igazat mondott … hogy az istenbe lehettek ti testvérek? – biztos volt egy postás. Ennél észszerűbb magyarázat aligha akad.

   42 ● ● coded by elena
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Bár és kaszinó

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: Seattle :: Belváros :: Hotel
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Szomb. Okt. 20, 2018 3:19 pm
Szomb. Okt. 20, 2018 2:39 pm
Szomb. Okt. 20, 2018 2:35 pm
Szomb. Okt. 20, 2018 2:07 pm
Szomb. Okt. 20, 2018 1:57 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 16 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
4
8
vámpír •
7
12
ősi vámpírok •
2
4
Vadászok •
1
4
Boszi / mágus
10
3
Vérfarkas •
5
9
hibrid •
2
1
vámpírboszi •
6
4
Animágus •
0
3
dhámpír •
4
2
tündér •
2
1
Farkasboszi •
2
1
druida •
1
3