Elhajoltam tőle és bólintottam. Én is tudtam, hogy nem teljesen megfelelő az időzítés... de úgy éreztem, hogy muszáj volt megtennem. Ahogy viszont eszembe jutott Erin és a tény, hogy meghalt, rögtön bűntudatom lett. Hiszen a lányom szerette Klaust... aj, a fenébe ezekkel az érzésekkel. Éppen erről beszéltem, hogy mennyivel könnyebb, amikor lekapcsoljuk azt a főkapcsolót. Nem kell azzal foglalkoznunk, hogy kinek mi a jó, sőt a magunk érzéseivel sem kell törődnünk, csak azt kell csinálnunk, ami jólesik. Ezért vagyunk vámpírok.
- Rendben, legyen tiszta lap. - Mondtam és az újból kiérkező italkora pillantottam. Éppen ideje volt már, hogy tisztázzuk ezt a dolgot és mindenféle előzmények nélkül éljünk tovább. A kérdés viszont adott volt: mennyire fog ez sikerülni? Elvégre magamból kiindulva sohasem kerültem azt a helyzetet, amikor a múltat kellett felemlegetni. Abban nagyon is jó voltam.
Sóhajtottam egyet és belekortyoltam az italba. Újra végigpásztáztam a Grill helyiségét egy boszorkány-féleség után kutatva, de még mindig reménytelennek tűnt a dolog. Pedig ismét feltámadt bennem a vágy, hogy azonnal megkeressem azt a féreg Christophert és ténylegesen a másvilágra küldjem. Semmi megbűvölt karó vagy ilyesmi. Egyszerűen csak kitépném a szívét és kész. - Valami azt súgja, hogy most a boszik most elkerülik ezt a helyet. Talán megérezték, hogy jövünk és szükség lenne rájuk. - A pultra könyököltem és eszembe jutott Curtis. Lehet, hogy őt sem ártana majd megkérdezni, feltéve ha él még... én úgy hagytam ott a nappaliban, hogy szuszogott, szóval nem tettem el láb alól. Így legalább elkezdhetné jóvá tenni azt, hogy megölte Erint...

- Gondolkoztam rajta. - Aprót nevettem, amikor felsorolt az elgondolásait, hogy miként viselkednék, ha meglátnám- Mi tagadás, legszívesebben megöltem volna, viszont azzal sem lett volna jobb, sőt éppen ellenkezőleg, biztos vagyok benne, hogy csak tovább szenvedtem volna. - Mert igen, aznap este tényleg úgy éreztem, hogy elárultál. Soha nem bántottak meg még annyira, mint te akkor. És ez annyira új érzés volt nekem, hogy azt hittem beleroppanok. Ezért is mentem el Erinhez utána, hogy elmondjam neki... hogy lemondok rólad. - Nagyot nyeltem. Nem tudtam, hogy ő tudta-e ezt vagy sem. - Azt hittem, hogy így könnyebb lesz, nem mellesleg pedig a lányomnak is megadom az esélyt a boldogságra. Mostanáig azt hittem, hogy működött. - Lesütöttem a szemeimet, aztán a kezére néztem, ami simogatta az enyémet. Nem is tudom, mit csináltam volna legszívesebben, de.... itt ülni eléggé jó dolognak tűnt. Pont megfelelő volt.
- Én is így érzek. - Bólintottam a szavai hallatán. - Nem tudok úgy elmenni melletted, hogy ne érezzek valamit, ami biztosan felpörget. Bizsergést, dühöt... vagy olyasvalamit, mint régen. - Néztem a szemeibe őszintén, aztán ismét csak bólintottam egyet. A fájdalom... a legutáltabb érzése, amiben valaha részem bolt.
- Sokkal több fájdalmat okoztál, mint kellett volna. Azt nem tudom, hogy mi történt köztetek Erinnel, viszont azt tudom, hogy én is sokat ártottam neked... te majdnem ezer évig szenvedtél a hiányomtól, a halálom tényétől. Egyszer már igazán egálba kerülhetnénk. - Ezt csupán viccnek szántam, de nem hiszem, hogy összejött volna. - Én is sajnálom azokat a fájdalmakat, amiket neked okoztam. Minden... összekuszálódott és nem történhetett másképp. - A hangom kissé megakadt, aztán gondoltam egyet és összeszedtem a bátorságomat. Nem akartam elrontani ezeket az őszinte pillanatokat, de úgy éreztem, hogy meg kell csókolnom. Szükségem volt rá. Így aztán lassan, de biztosan az ajkaihoz hajoltam és lágyan megcsókoltam. Úgy, ahogy most ide illett.

- Milliószor átpörgettem már a fejemben, hogy mégis hol romlott el ez a dolog... hogy mi volt az, ami idáig vezetett? De igazad van, ez most már teljesen mindegy. Átgondolhatjuk még annyiszor, ahányszor akarjuk, de akkor sem fogunk rájönni, hogy mi történt valójában. - A tekintetemet ismét a pultra szegeztem, aztán a kristálypohárra, majd a poharamban lötyögő folyadék következett. Mintha ez mindent megoldana és elrepülne az össze gond. Csak akkor emeltem fel a tekintetemet, amikor meghallottam, hogy azt mondta, ő is szeret engem. Ebben pedig az volt a különleges, hogy most hittem is neki. Néhány héttel ezelőtt nem voltam rá képes... karácsonykor nem akartam elhinni, azelőtt pedig azt képzeltem, hogy csak szórakozik velem. Most viszont ez megváltozott... nem tudom, hogy miért, de ahogy ránéztem azt reméltem, hogy tényleg igaz amit mond. A szavai pedig olyannyira szomorúak voltak, mintha tényleg a szívemet szurkálnák. Ám ugyanolyan igazság is volt bennük, mivel... tényleg nem tudtunk elszakadni egymástól. Én legalábbis nem voltam képes rá. Mintha hozzám nőtt volna az emléke és az egész lénye.
- Nem. Kivételesen most nem hiszem ezt... - Megpróbáltam elmosolyodni, de nem nagyon tudtam, hogy hogyan sikerült. - Most hiszek neked. Hosszú idő után először tényleg úgy érzem, hogy el tudom ezt hinni, mert... én is így érzek és most nem voltam gyáva ahhoz, hogy őszintén bevalljam. - Nagyot nyeltem. - Azt hittem, hogy soha többé nem akarok hallani rólad azok után, ami a holdfogyatkozáskor történt. De rájöttem, hogy ez nem ilyen egyszerű, hiszen akarva-akaratlanul is eszembe jutsz, ez ellen pedig nem tudok tenni. Az igazság az, hogy... én soha nem akartam, hogy köztünk véglegesen vége legyen. Még ha fáj, akkor is.. nem tudnálak kitörölni az életemből. - Mondtam én is őszintén. Fogalmam sem volt, mi fog ebből a helyzetből kikeveredni, de jólesett csak úgy elmondani ezeket. És nem is akárkinek, hanem... neki.

A keserű mosolyom kissé szélesebb lett szavait hallgatva. Igen, nem is vártam mást, elvégre valószínűleg mindenki nekiugrott volna annak, aki majdnem ezer évig titokban tartotta a szerelme előtt, hogy él és nem halt meg, ahogy azt korábban terjesztette. Még egy ilyen vámpír nincs a világon, azt hiszem... egyedien elcseszett vagyok. Sőt, ez most már biztos. Mert ahogy tovább figyeltem rá, a szívem facsarni kezdett... lett volna esélyünk? Nem is tudom. Az a száz év ide vagy oda nekem nem tűnt soknak, viszont lehet, hogy tényleg mindent megváltoztatott volna.
- Gyáva voltam. - Nyögtem ki az őszintét. Ez volt az igazság. Tönkretettem azt, ami számomra a legfontosabb volt és most mindketten meg kell hogy igyuk a levét. Egyre jobban kezdtem azt hinni, hogy sokkal nagyobb az én saram ebben a dologban, mint azt eleinte képzeltem. És ez nagyon, nagyon rossz érzés volt.
A kezére néztem, amely finoman megszorított az enyémet. Nem húztam el, éppen ellenkezőleg az ujjaimat úgy fordítottam, hogy én is megtehessem ezt az ő kezével. Nem akartam ilyen lenni, de muszáj volt... mert egy részem mégis akarta. El akartam neki mondani, hogy nem számítanak az évszázadok, nem számít az, hogy mit tettünk egymás ellen vagy hogy ki a hibás, én még mindig... de féltem. Nem is tudom, hogy mitől. Utoljára néhány hónapja kavarogtak bennem ilyen érzések és azóta sem szoktam hozzá a gondolathoz, hogy képes vagyok hosszútávon kicsit emberibben viselkedni.
- Szeretlek. - Végül mégis csak kiejtettem a számon. - Bármi történjen, örökké szeretni foglak. Elérheted, hogy gyűlöljelek, hogy meg akarjalak fojtani, de ez nem változtat azon, hogy emberkorom óta így érzek irántad. És azt hiszem, hogy sohasem fog elmúlni. - Belenéztem a kék szemeibe és láthatta, hogy nem viccelek. Minden egyes szavamat komolyan gondoltam.

Jogos... ő is belefáradt ebbe az ezer évbe. Teljesen ugyanígy éreztem, mostanában nekem sem volt kedvem tovább rontani a levegőt. Voltak pillanatok, amikor úgy gondoltam, hogy eleget éltem már, nem kellk én már ennek a világnak. Egyébként sem csináltam semmi hasznosat, hogy valakinek hiányozzak vagy valaki szeressen. De nem is ezért voltam vámpír... viszont tudtam, hogy egyszer ez lesz a vesztem.
- Jó hasonlat. - Nyögtem ki, miután elmondta, hogy miért akart bosszút állni rajtam. Nem lepett meg, hiszen ki ne akarná visszaadni azt a fájdalmat, amit átélt annak, aki okozta neki? Ez természetes ösztön, senki nem tud ellenállni neki vagy ha mégis, akkor idővel felrobban vagy beleroppan a keserűségbe. - Hatalmat kaptunk a kezünkbe azzal, hogy vámpírok lettünk. Te az egyik legidősebb, én pedig... szintén beleesek ebbe a körbe. Ez változtatott meg minket és ezért olyan nehéz ahhoz hasonlóaknak lennünk, mint amilyenek emberként voltunk. Mert már nem vagyunk sebezhetőek, csak akkor, ha engedünk az emberi oldalunknak... - Nem tudom, honnan jöttek ezek a gondolatok. Lehet, hogy az alkohol valamiféle olyan filozófussá tett, aki a vámpírlét nagy kérdéseivel foglalkozik. Néha viszont muszáj volt kiadnom magamból ezeket az érzéseket, hiába nem erről voltam híres. Nem lehetek mindig olyan, mint egy törött porceláncsésze.
Az utolsó szavaira viszont felkaptam a fejem, még egy nagyon halvány, alig észrevehető mosoly is rajzolódott az ajkaim köré, bár a keserű fajtából. - Te is nekem, Nik. - Őszinte voltam, ha már ő is. Ez a tény pedig olyasvalami volt, amit nem is tagadhattam le. - Mindig is tudtam, hogy egyszer elkerülhetetlen lesz az, hogy rájöjj, életben vagyok. 981 évig sikerült úgy ahogy fenntartanom a látszatot, miszerint meghaltam. Ez nagyon hosszú idő... és amikor felszínre engedtem az érzéseimet nem egyszer gondolkodtam el azon, hogy vajon én is hiányzom neked? Mit reagálnál, ha egyszer csak felbukkannék előtted azzal, hogy élek és virulok? Dühös lennél vagy... lennének-e olyan érezéseid is irántam, mint emberként? Aztán jobbnak láttam ismét visszaváltozni azzá, aki voltam és vagyok... egy számító döggé. Így nem kellett ezekkel a kérdésekkel foglalkoznom. - Nagyot nyeltem és éreztem, ahogy ismét elgyengülök. Mint mostanában elég sokszor.