Kicsit sem tetszett az a hang, amit Damon megütött velem szemben, habár tudtam, hogy van benne igazság. Eleve nem szerettem utolsó lenni valahol, ez pedig rádöbbentett arra, hogy... ezek után sem ez lesz a kedvencem. A halloween eleve nem tartozott a kedvenc ünnepeim özé, méghozzá okkal. Nem is volt valódi ünnep, inkább csak egy nap, amikor a gyerekek jelmezbe bújhatnak és csokit ehetnek egész éjszaka. Én is ilyen gyerek voltam, ahogyan Jeremy is, a végén pedig mindig osztoztunk a zsákmányon, ami mindig jelentős mennyiségű édességhez, és másnapi fogfájáshoz vezetett. De ki hibáztatna két kisgyereket? Ez erről szólt. - Van egy ötletem. Nyugodj le - fordultam Damon felé. Valamiért az efféle drámai szituációkban megvolt közöttünk ez a feszültség, ez pedig általában abból fakadt, hogy midnig máshogyan akartuk kezelni a gondot. De most itt volt Ashley... ha nem füstszagot éreznék, talán elkezdenék azzal foglalkozni, hogy szemtanúja ennek a cseppet sem boldognak nevezhető kommunikációnak Damon és köztem, de momentán van ennél fontosabb dolgunk is. Amikor Ashley próbálkozott Damon kérésére, majd szóvá tette, hogy nem megy... akkor már esedékes volt az, hogy megijedjünk. - Blokkolják? Dehát... - nagyot nyeltem. Valaki blokkolja az erejét... miközben mi sem vagyunk már teljes értékű vámpírok. - Valami nincs rendben. Emberek... vagyunk? - kérdeztem felváltva nézve rájuk. Túl nyílt kijelentés volt, de nyilván nevén kellett nevezni azt, hogy nincs már semmilyen képesség a kezünkben. És ha tényleg így van, nyilván nem vagyunk már sebezhetőek. A füstmérgezés pedig cseppet sem baráti elképzelés. - Márpedig valaminek lennie kell! - bukott ki belőlem hirtelen, majd gondolkodni kezdtem. Lockwood birtok... miért nincs most itt Bonnie? Bár valószínűleg ő is hatástalanítva lenne... egyáltalán kinek áll ez szándékában? Vérfarkasok jutottak eszembe ebből a családból egyes egyedül... aztán az, hogy a szüleim nyaralójában van egy kis szoba, ami tele van különböző eszközökkel... a városi tanács régen itt fogadkozott a természetfelettiek ellen. - Képes vagy... erőt elszívni mágikus tárgyakból? - fordultam Ashley felé. Bár nem tudtam, használna-e... képes-e mágia nélkül előhívni valamit egy tárgyból.
Úgy tűnik a szórakoztató, kellemes estének induló bál igencsak kellemetlen fordulatot vett. Legalábbis az én, a másik szervező lány, Elena és a pasija számára. Nem kell hozzá sok idő, hogy belássam, bezáródtunk ide hármasban, méghozzá nem is csakúgy véletlenül. Ha így lenne, elég lenne egy vámpír testi ereje vagy az én varázserőm az ajtó kinyitásához. Azonban korán sem ez a helyzet. Mind Elena pasija, mind én csődöt mondunk. Szervezőtársamra pillantva érzem rajta az idegességet, amit leplezni próbál. Rámutat arra, hogy egyedül maradtunk itt, nincs aki kiengedhetne (már ha az elkövető nem figyel minket valamilyen módon valahonnan, de még ha így is van, ő aligha segítene), majd mintegy talán a saját maga nyugtatására felveti, hogy talán csak valami rossz vicc az egész. Én azonban kétlem, hogy bárki ekkora energiát fektetne egy puszta csínybe. Ezt erősíti meg az orromat hirtelen megcsapó füst szaga is. Szeretném azt hinni, hogy csak képzelődöm, de Elena kérdése meggyőz róla, ez sajnos nem így van, ez bizony a valóság. Pedig azt hittem, a boszorkányégetés már nem divat. Bár tény, az illető nemcsak nekem, de két vámpírnak is ezt a sorsot szánta. Az agyam vadul kattog és mire Elena pasija nekem szegezi kissé feszült kérdését, már én is eljutok addig a gondolatig, mint ő. Bólintok és mormolni kezdem magamban az igézéshez szükséges szavakat. A varázserőm valami megmagyarázhatatlan okból igencsak megcsappant, úgy érzem, ha a tűz eloltásával próbálkoznék (ami máskor semmi gondot nem okozna), talán meg is ölhetném magam. Vadul koncentrálok, a halántékom lüktet, így csak tompán hallom azt is, mikor a fickó hozzávág egy széket az ablakhoz, ám a szék törik darabokra, az üveg még csak meg sem reped. Iszonyatos erőfeszítéseimbe és koncentrációmba kerül, de sikerül valamelyest lassítanom az égést. Nem túl számottevően, de néhány percet nyerhetünk vele. - Valami nagyon blokkolja az erőmet. Nem fogom tudni túl sokáig visszafogni - préselem ki magamból a szavakat, miközben a szememet lehunyva, kezemet már-már görcsösen ökölbe szorítva igyekszem koncentrálni. Vigyáznom kell, hogy ne erőltessem túl magam, hiszen az az életembe kerülhet. Ha nem próbálkozom, akkor viszont a tűzben leljük halálunkat. Így viszont a tudatomat teljesen lefoglalja az igézésre való koncentráció, kijutási terven gondolkozni nem tudok. Csak remélni tudom, hogy Elenának és a társának sikerül kitalálnia valamit, mielőtt végleg elfogyna az erőm.
Ha az ajtókért nem a boszi csaj volt a felelős, és nyilvánvaló, hogy Elena sem, akkor.. itt vér fog folyni, mert az azt jelenti, hogy valaki szórakozik velünk. Netán valami gyerekes tréfát űznének velünk? Csak tudjam meg, ki áll a dolog hátterében.. megmutatom neki, hogyan is néz ki az igazi tréfa. Elena észrevételének hallatán, én is fülelni kezdtem és sajnos egyet kellett értenem vele. Egy árva neszt nem hallottam sem az emeletről, sem máshonnan. Akkor a felelős minden bizonnyal elhúzta a csíkot még a bezárásunk előtt. Nem baj, ami késik, nem múlik, kedves, később is elláthatom a bajodat, csak jöjjek rá ki vagy. Elena feltevésére, csak még dühösebb lettem. Ám, mikor épp mondani készültem valamit, az orromat egy ismerős szag csapta meg. Füst. A konyha felől. Még csak ez hiányzott. - A francba. Még mindig gyerekes csínynek gondolod? - kérdezem Elenától némi éllel a hangomban, majd hirtelen a boszi fele fordítom a fejemet, egy hirtelen ötlettel huzakodva elő. - Le tudod lassítani a lángok terjedését? - Ha az ajtókat nem tudta kifeszíteni, azt nem is kérdeztem, hogy el tudja- e oltani a tüzet, ugyanis kétlem, hogy sikerülne. Akárki is álljon a dolgok hátterében, minden bizonnyal azt akarja, hogy szenvedjünk. Egy hirtelen ötlettől vezérelve újból az ajtó fele suhanok, hogy valahogy felfeszítsem azt, majd egy széket is hozzávágtam az ablaküveghez, de semmi értelme nem volt a próbálkozásaimnak. Bár, a szék darabokra törött, de az ablak üvege ép maradt.
Nem voltam biztos abban, hogy ezúttal részt szeretnék venni ebben az egészben. Már csak azért sem, mert mindig is volt az utóbbi időben egy érzés... méghozzá a gyomromban, ott legbelül, ami kegyetlenül szorított, ha volt okom az aggodalomra. És talán joggal kérdeztem, hogy ezúttal... miért ne lenne meg minden okom arra, hogy aggódjak? Az ilyen bálak sosem végződtek jól, és most is minden lehetőség adott volt arra, hogy az utolsó pillanatban rossz fordulatot vegyenek a dolgok. Damon persze hozta a sajátos viselkedését magával, úgyhogy amíg vele voltam, nem adott időt arra, hogy ostobaságokon törjem a fejemet. Pár tánc egész régre repített vissza, és végre itt volt a lehetőségem arra, hogy megízleljem azt, milyen gondok, önzőség nélkül valaki karjaiban állni, szinte teljesen rábízva az életünket. Mindenki közel állt ahhoz, hogy távozzon, én már csak a tányérokat és poharakat rendezgettem, hogy utána áttérjünk a rendes nagytakarításra, közben rámosolyogva Ashley-re. Felemelve a fejemet, már csak hárman voltunk, a zenészek nemrég sétáltak ki, hogy elpakoljanak, de elég gyorsan felkaptam a fejem arra, mikor becsapódott minden ajtó és ablak. Kiesett a pohár a kezemből a hirtelen ránk törő zaj miatt. - Mi a... - bukott ki belőlem, mikor körbenéztem, de Damon és Ashley sem úgy nézett ki, mint aki tudná a választ a kérdésemre. Ismét a lányra néztem, az elmúlt hetek után már tudtam, hogy miből meríti az erejét. Elvégre együtt kellett egy csomó dolgot a helyére passzintatunk a programot illetően a ma estére, és leszűrtem, hogy a mágiával barátkozik. Nem volt új, elvégre Bonnie is előttem nőtte ki magát. Tudtam, hogy mivel próbálkozik, de az ajtó nem mozdult. Damon mellé sétáltam, közben az emeletek felé fülelve. - Rajtunk kívül nincs a házban senki - jegyeztem meg, bár még nem volt bennem akkora félelem. Ez csak... halloween van. Nevetés tört elő belőlem. - Talán valami gyerekes csíny áldozatai vagyunk, nem? - kérdeztem, bár tartottam attól, hogy ha valaki, hát Damon ezt egyáltalán nem veszi annak. Ashley még esetleg, de Damon más tészta. És tartottam attól, hogy előbb-utóbb ennek jelét is adja. Megköszörültem a torkomat, de ekkor az orrom mozogni kezdett, mint egy kis nyúlé, ahogy a konyha felé kaptam a fejemet. - Ti is érzitek? - Füstnek tűnt. De... nincs de. Ez füst szaga volt.
|| Ewan kiszállt, úgyhogy hárman vagyunk a játékban. ^^
Halloween. Mindig is az egyik kedvenc ünnepem volt. Mint talán a legtöbb természetfölötti lénynek is. Ilyenkor nyugodtan kimutathatjuk, mik is vagyunk valójában, az emberek kevésbé akadnak fenn rajta, még a halandók is, leginkább azért, mert egyszerűen nem veszik komolyan. Vagy legalábbis úgymond természetes félni, de mindenki úgy tesz, mintha az egész csak játék lenne. Pedig valójában ez nagyon is komoly. Még akár véresen is. Kézenfekvő lett volna, hogy boszorkánynak öltözzek, de már annyiszor elsütöttem ezt a poént az évek során, még ha többnyire csak az árvaház béna beöltözős bulijain is, hogy idén kicsit másra vágytam. Mi más is lehetne ez, mint napjaink egyik legsokkolóbb, legmegosztóbb, már-már rémisztő popsztárja, Lady Gaga jelmeze? Rövid bőrruhában, extra magas sarkakon, erős sminkkel, már-már fehéren szőke parókában lejtek hát egész este. Nem ma vagyok a legszebb, de a természetes bájamat talán még ez a jelmez sem fedi el teljesen. És mivel idén valami igazán különlegeset akarok, még önkéntesnek is jelentkeztem, hogy segítsek egy buli megszervezésében. Így ismerkedtem meg Elenával, akivel a feladatom ügyelni, hogy itt a bálteremben, amihez kis bárpult is tartozik, minden a legnagyobb rendben folyjon le. És azt hiszem, nem is vallunk kudarcot. Mindenki jól érzi magát, még különösebb baki sem rondít bele az estébe. De mint minden jó, ez is véget ér egyszer. Az emberek szép lassan elkezdenek hazaszállingózni, vagy máshol folytatják a bulit, így a mi szerepünk lassan véget ér. Már csak mi ketten, mint szervezők, egy zenész srác és Elena pasija vagy valami hasonló viselkedést tanúsító fazon marad ott, akiről süt, hogy vámpírjelmeze bizony nemcsak jelmez (lehetett volna kreatívabb is) és végig csak bizalmatlanul méregette a tömeget, meg Elena körül sertepertélt. Nem tűnik valami bizalomgerjesztő alaknak, bár kétségtelenül helyes férfi. Épp a takarítás közepén járunk, Elena és a pasija is besegítenek, a zenész fiú pedig a cuccait pakolja a helyére, mikor hirtelen minden ablak és az ajtó szinte egy időben, nagy robajjal becsapódik. Összevonom a szemöldököm. Nem lenne ebben persze semmi különös, ha mondjuk vihar tombolna odakint. De eddig még egy zápor sem zavart bele a hűvös, de derült éjszakába. Valami gyanús nekem ebben. És ez csak fokozódik, mikor a vámpír fickó odalép az ajtóhoz, hogy kinyissa, de akárhogy feszegeti, az nem enged. Pedig a vámpírok nem épp gyenge teremtmények, ami a fizikumukat illeti. Rákoncentrálok az ajtóra és megpróbálom én kinyitni. Na nem kézzel, ez ebből a távolságból nem is menne, de bűbájjal. Viszont éppúgy, mint a testi erő, ez sem használ. Mi a fene történhet itt? Mert ez nem puszta véletlen, az is biztos. Valaki bezárt ide minket, méghozzá úgy, hogy tudatában van annak, mik is vagyunk. Nem tudom, ki lehetett az és mit akarhat tőlünk, de nem sok jót sejtek. Lehet persze, hogy csak afféle játék, de ilyen bűbáj ellenállást senki nem hoz létre csakúgy heccből. Valami azt súgja, bárki és bármiért is teszi ezt velünk, nem a jó szándék vezérli. Pánikba esnem mégsem lenne okos. Bár a varázslat nem használ, a „klasszikus” józanész használatával bízom benne sikerül kitalálnom valamit. De előbb rá kellene jönnöm, mi is ez az egész.
Halloween a kedvenc ünnepem. Minden évben csak egyszer adatik meg igazán a lehetőség, hogy mindenki nyugodtan kiadhassa magából mindazt, ami egy teljes év alatt felgyűlt odabent és most a pszihopaták és a hozzám hasonlók "elfojtott" vágyaira gondoltam, nem pedig a hisztirohamokra. Ilyenkor az sem baj, ha nyílvánosan esem neki valaki ütőerének, a nagy többség ugyanis azt gondolja majd, színjáték az egész, és persze csakis a műsor miatt tettem, amit tettem. Hah, jó poén, de talán ez is a legjobb az egészben. Plusz, a jelmez miatt sem kell aggódni, mindössze meg kell villantani az ijesztő szemfogakat, de a vér jelenléte is jócskán segít az összképen. Összességében azt is kijelenthetném, hogy az október 31-edike a második szülinapom. Mint tavaly, ezuttal is látogatást teszek a város hagyományos halloweeni rendezvényén. Már csak azért is, mert idén a rendezők között tevékenykedik Elena is. Ha az ő kezei benne vannak valamiben, abból rossz nem sülhet ki.. vagy mégis? Általában az ehhez hasonló összejöveteleken, ahol a természetfeletti lények java része felbukkan, a gyilkosságokból, illetve katasztrófális akciókból sincsen hiány. Most azonban, egyelőre, ugyanis nem akarom elszólni magam, semmi abnormálisnra nem került sor. Lehet, hogy ennek én vagyok az oka? El lennék puhulva? Mindenki bulizik, táncol, élvezi az estét, ringatózik a zene ritmusára, már-már túlságosan is unalmasan telnek el az órák. Hogy bánom-e? Talán egy kicsit, de nem annyira, hogy változtassak a dolgon. Elenával karöltve élvezem ki minden percét. Ám, mint az általában történni szokott a közelünkben, mikor már kezdtük volna azt hinni, minden rendben lesz és semmi nem rontja el a kedvünket, a sors közbeszól és bebizonyítja, hogy a karma egy ribanc. MIndössze négyen maradtunk a hatalmas bálteremben, Elena, én, egy boszi csaj és egy zenész, akiknek nem tudtam a nevét. Épp néhány műanyag sörös poharat emeltem fel a földről, hogy kukába dobjam őket, mikor a terem összes ajtaja, illetve ablaka hirtelen, mint derült égből a villámcsapás hangosan becsapódott előttünk. Elsőre nem vettem komolyan a dolgot, hiszen ilyesmit bármi okozhat, a szél is például, de ahogy a kijárathoz suhanva próbálom meghúzni a kilincset és az nem nyílik, kezdek el töprengeni azon, hogy mi a fészkes fene történhetett és ki a jó ég akarhatna, minket négyünket összezárni egy helyre? Abszurd az egész. Csak tudjam meg, ki áll e mögött.. ott vér fog folyni, de nagyon sok. A legelső tippem a boszi csaj volt.. de mivel az arcára is majdnem ugyanaz volt írva, mint a sajátomra, elég hamar elvetettem a dolgot.
Mindenki elővette a jelmezeket, álarc alá rejtették azt, hogy kik is valójában... ez már évek óta hagyomány Mystic Fallsban. Az esemény évről évre gondoskodik arról, hogy vámpírok, boszorkányok, emberek és vérfarkasok közösen vegyüljenek el a tömegben. Ezen az éjszakán senkiben nincs harci szándék, a természetfeletti társadalom szőnyeg alá söpri konfliktusait, így töltvén el egy békés estét.
A parti már a végét járja, rengetegen elindultak haza. Az óra éjfélhez közeledik, mikor már csak négyen maradnak a bálteremben, hogy az utolsó simításokat elvégezzék, és eltakarítsák a tömeg által hagyott rumlit. A két nő volt az, akik ezt az eseményt megszervezték, átvéve ezt a szokást másoktól, így volt idejük már összeismerkedni, az egyik férfi csupán a párjának akar segédkezni, míg a másik zenészként volt jelen a partin. Ám egyik pillanatról a másikra minden ajtó becsapódik, az ablakok lezáródnak. Próbálkozás ellenére sem nyílnak ki az ajtók, a boszorkány pedig rájön arra, hogy mágiával sem képes kinyitni az ajtót, ahogyan a vámpírok sem képesek erejük segítségével kifeszíteni a bejáratot.
A hsz-sorrend: Damon - Ashley - Elena A mesélő nem vesz részt minden körben, így rá nem kell várnotok, de még találkozunk! A kaland lezárása december végén várható, de ha előbb kerül sor a zárásra, az sem lesz probléma! Sok szerencsét!
Furcsa, mintha fordult volna a kocka. Pár évvel ezelőtt én voltam az aki még ránézni és alig mertem és most ő volt az aki kerülte a tekintetemet. Nem akart beszélni az érzéseiről.. Talán jobb lenne nem is erőltetni, hiszen nekem ott van Tyler. Vele is beszélnem kellene, mert azt hiszem még mindig ki van kicsit borulva amiért Klaussal beszélgettem. - Sok nőhöz vonzódsz Hayden. - Ugyanúgy mindegyikhez, mint pár évvel ezelőtt hozzám. - Ha most huzamosabb ideig tervezed a maradásodat még találkozhatnánk valahol.. Mondjuk a parkban. - Ravasz mosollyal az arcomon gondoltam vissza amikor ő meg én.. A parkban.. Odahajoltam hozzá, hogy egy hosszabb csókot nyomjak az arcára, majd szépen lassan elhagytam a báltermet, hogy megkeressem Tylert.
Elfordítottam róla tekintetemet, tétovázva álltam még ott előtte mindig, de mit kellett volna mondanom? Én nem akartam megnyílni! Igaza van, nem kedv kérdése... nem faj kérdése.. csupán akaraté, amiből nekem most nincs! Nem akarok beszélni, nem tehetem meg vele. Csakis az ő érdekében, hiszen vőlegénye van, most kavarjak be? Nem lennet szép, még tőlem sem. - Caroline, vonzódom hozzád... ez az igazság. - vallottam be. Nem azt mondtam, hogy szeretem, mert ez nem szerelem. Csupán valami olyasmi, aminek nehéz nevet adni, mégis tudom, hogy a szerelem más.
Csak félig? Oké.. Ez még egy kérdést vetett fel bennem, de most véletlenül se akarom, hogy témát váltson ezért inkább rá se kérdezek. Tudni akarom. - Nincs olyan, hogy nem beszélhetsz. Csak olyan van, hogy nem akarsz. Most ne törődj azzal, hogy mi vagy. Inkább azzal, hogy mit érzel.. idebent. - Bátorkodtam kezemet a mellkasára tenni, majd szemeibe néztem kérlelően. Tudnom kell.. Ennyi az egész. - A puszta közelséged is megőrjít. - Reméltem, hogy ezután ő is megnyílik. Tudom nem szabadna ezt mondanom, hiszen vőlegényem van. De az igazságot felesleges eltitkolni.
Valamivel reméltem, hogy kimenthetem magamat az érzelmek alól, de egyre kevesebb esély volt ilyesmire. Muszáj beszélnem, neki nem vagyok képes hazudni. - Tudod Caroline... félig vámpír vagyok. Nem beszélhetek az érzelmeimről. Nem lenne a fajomhoz méltó viselkedés. - mondtam, miközben megcsillant a szemem. Ezzel akartam kimenteni magamat a kínos helyzetből. Mi mást mondjak még? A hideg ráz attól hogy beszélnem kelljen..
A múltról beszélt, de én nem erre voltam kíváncsi. Az érdekel, hogy most mit érez.. Nem lehet semmi egyszerűen azt nem akarom elhinni. Akkor nem mondaná el ezt.. Hiszen én pontosan ugyanúgy érzek iránta ahogy akkor.. Mikor vele vagyok.. Többnek érzem magam egy átlag embernél. Számítok valamit. De Tylerrel.. Ha tényleg annyit jelentenék neki, mint amit bizonygatni próbál.. Egyetlen egyszer nem csalt volna meg és nem hagyott volna magamra amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Hirtelen ötletem támadt, hogy hogyan tudnám kihúzni belőle most mit érez. Olyan közel léptem hozzá, hogy áthidaltam a köztünk lévő távolságot, majd a füléhez hajoltam. - És most mit érzel?
Egy sóhaj bukott ki ajkaim közül, miközben vártam, hogy ebből mi lehet még. Leginkább már menni akartam, megkeresni Trisht és hazavinni őt, mert ez már nem állapot. Kellene a szabad.. levegő? Talán egy olyan hely ahol már nekem sincsenek érzelmeim. - Caroline, mikor legutóbb itt jártam, rendkívül közel kerültél hozzám. - vallottam be, belenézve mélyen a szemeibe. - Olyan kis.. éretlen kislány voltál. Éretlen, és.. és komolytalan. Fiatal, tapasztalatlan. És imádtalak ezért téged. - mondtam megvonva a vállamat, elmosolyodva a mondatom végére.
- Nem.. Egyáltalán nem mindegy. - Magam sem tudom mi ütött belém, de megfogtam a kezét. Nem akartam, hogy elmenjen. Pont, mint évekkel ezelőtt. Annyi érzés kavargott bennem, hogy nem is tudtam melyiknek adjak igazat. Össze kell szednem magam.. Bár jelenleg ez irtózatosan nehéz. - Kérlek mondd el. - Néztem szemeibe kérlelően és még egy picit közelítettem felé. Annyira összezavarodom a közelében, de mégis szükségem volt rá. Annyira meg akartam csókolni.. De nem mertem. Egyszerűen nem volt hozzá bátorságom.
Még most sem ment az érzelmeim őszinte kifejezése. Talán megijedtem, de ezt nem voltam hajlandó kimutatni, abból az okból, hogy csupán egyetlen van belőlem, és holnaptól nem küldhetem az ikertestvéremet nyilvánosság elé, hogy az én leégetett pofámat helyettesítse. - Már mindegy, Caroline. Neked... rá kell gondolnod. - böktem a gyűrűjére felsóhajtva. Zavaros egy helyzet, de ez a lényege az egésznek.
Nem tudtam mit gondoljak.. Most többet jelentenék neki egy egyszerű kalandnál? De miért pont én? Annyi kérdés volt bennem.. De tudom, hogy ezekre most itt helyben nem kaphatok választ. Egyik pillanatról a másikra minden gondolatom elhomályosult. Pár évvel ezelőtt mindent megadtam volna azért, hogy őt boldoggá tegyem. - Szóval azt akarod mondani, hogy én többet jelentek neked, mint egy egyszerű kalandot? - Öntöttem szavakba az előző gondolatomat. Érintése szinte égette a bőrömet. Megint elfogott az az érzés, mint akkor.. Legszívesebben már most ajkaira tapadtam volna, de nem lehet.. Vőlegényem van. Igaz ő már kismilliószor megcsalt én pedig mindig megbocsájtottam. De én nem lehetek olyan, mint ő. Kicsit közelebb húzódva hozzá néztem mélyen szemeibe.
Utáltam magyarázkodni, csak azért is, mert nem tudtam az érzelmekről beszélni. Ezek olyan bonyolult szerkezetek, hogy számomra nehéz őket megfogalmazni. De minden igyekezetemet abba vetettem hogy most igenis mondanom kell, és tudnom kell hogy mi van bennem, mert nek iis tudnia kell. - Mert nem vagy egy sima nő, Caroline. Nem tudom hogy miért. De engem még soha senki nem csábított vissza egy városba csak azért, mert van. - simogattam meg az arcát gyengéden.
Egy ideig csak bambán ácsorogtam és próbáltam felfogni, hogy mit is mondott. Nem igazán tudtam, hogy most igazat mond vagy ezt minden nőnek mondja. Két nap alatt alakult ki közöttünk valami amit soha nem fogok elfelejteni, de ez nem azt jelenti, hogy kiismertem. Éppenséggel semmit nem tudok róla. Ez még sem jelentett akadályt akkor.. és most. Most nem tudom mit kellene csinálnom. - Miért lennék több bárkinél is? - Kérdeztem félénken. Soha nem éreztem, hogy több lennék bármivel is bárkinél. Talán abban a két napban.. De az sem most volt.
Nem mentem el, hiszen az első néhány szó arról árulkodott, hogy jelenleg nincs parnere. Ám ebben a helyzetben nem tudtam, mit mondhatnék még. Régen, vagy mondjuk úgy, minden nap eszembe jutott, hogy van miért ide visszajönnöm. Csak az utóbbi egy-két évben volt az a helyzet hogy múlni kezdett ez a gondolat mert tudtam, hogy el fogok késni. Meg is történt. - Igen, így van. Nem vagyok képes mindent feladni egy nőért. Egy sima nőért nem. De te mióta tartozol a hétköznapi, sima nők közé? - kérdeztem rekedt hangon.
- Nem.. nem. - Ráztam meg a fejemet. Abban sem vagyok biztos, hogy tényleg a szobájában van még. Vagy egyáltalán tényleg odament. Fogalmam nincs, hogy miért volt olyan rideg nem csináltam semmit.. Csak neki segítettem, de az ő szemében már ez sem elég ha ehhez Klaussal kellett eltöltenem egy kis időt. - Miről? Megbocsáss, de nem olyannak ismertelek meg, aki képes feladni mindent egy nőért. - Túlságosan is élvezi, hogy minden nő odavan érte. Köztük én is, de ő meg én már bőven a múlt.
- Ebben az esetben.. talán hagyjalak magadra? Rá vársz? - néztem még midnig megbűvölve a gyűrűjét. Nem volt túlzottan jó érzés ez az egész, hiszen ha azt tartjuk szem előtt, egy ideig ő volt a legelső célja annak, hogy ebbe a városba visszatérjek. - Úgy tűnik, én elkéstem. - nyeltem egyet, ekkor már tartva tőle a tisztes távot, de nem tudtam ennél többet mondani. Mégis, hogyan tehetném? Az Ő döntése volt, hogy férjhez megy.
Tekintete még most is ugyanolyan hatással volt rám, mint pár évvel ezelőtt. De most már ennek semmiféle jelét nem szabad mutatnom. Azzal csak elbízná magát azt pedig nem akarom. Hiszen elég kevés az esély arra, hogy bármiben is ellenkeznék. - Igen.. valami olyasmi.. - Elpirulva hajtottam le a fejemet és a gyűrűmmel kezdtem játszani. Most ebben a pillanatban még abban is elbizonytalanodtam, hogy tényleg Tyler az akivel lennem kell.. Hiszen annyiszor megcsalt.. Úgy csinált, mintha az érzéseim semmit sem számítanának neki.. Nem, nem, nem és nem. Ezt ki kell vernem a fejemből. Nyugodtnak kell maradnom.. Már amennyire ez lehetséges.
Többször is végigsiklott alakján a szemem, s egy ideig nem tudtam, mit mondjak, vagy hogyan reagáljak arra, hogy ő most itt van, mert ami azt illeti, ezt nem kalkuláltam bele a ma estébe. Megtehettem volna de azt hittem, egyetemre ment és nem lesz itt. - Ahogy látom.. - tévedtek szemeim a kezére, majd egy eléggé zavart sóhaj bukott ki belőlem, kellően meglepődve. - máris megtaláltad azt, akit neked teremtettek. - köszörültem meg a torkomat, a gyűrűjét figyelve.
Hirtelenjében az sem tudtam mi történik. Emlékszem megígérte, hogy egyszer majd visszatér.. De hogy pont most? Azt gondoltam, hogy csak úgy mondta és egyáltalán nem gondolta komolyan most pedig itt áll előttem. - Köszönöm. - Motyogtam, majd nagyot sóhajtva hátráltam egy apró lépést. Nem jó ha a közelemben van. Olyan, mintha el sem ment volna.. Szemei még mindig ugyanúgy elkábítanak.. De már semmi nem olyan, mint akkor.. Vőlegényem van és szeretem..
Hallottam a suttogását, ami még szélesebb vigyort váltott ki belőlem, majd elengedtem őt, hogy ne gondolja tolakodásnak, csak ezek után álltam elé, és fel kellett fedeznem, hogy az évek nem változtattak rajta. - Csak gyönyörűbb lettél azóta. - nyúltam a kezéért, hogy egy apró csókot leheljek rá, közben várva, hogy magához térjen a sokkból.
Kezdőlap
