- Ma reggel volt egy beszélgetésünk a konyhában, és valami ilyesmit mondott ő is. Méghozzá a legkevésbé sem burkoltan - vontam vállat. - Talán felvehetnék mellé valakit. Majd amikor már... szóval, már nem bír mindent egyedül csinálni. Én nem vagyok a gondoskodás példaképe, ha még nem tűnt volna fel. Na és mondd csak.... - faggattam tovább, hiszen ő már többszörös anya volt - meddig lehet vele... szóval tudod. A vérét kívánom, és azt hiszem, ez folyamatosan így lesz. Ez ellen neki sincs kifogása. Amíg szépen kérem - forgattam meg kissé a szemeimet. - De a szex... szóval, meddig lehet?

Szerencsére nem az történt, amire számítottam... nem lökött el, nem mondott semmi bántót, csak megveregette a kezeimet.
- Ne mutasd neki azt, hogy terhedre van a gyerek. Ne használd ki őt... - suttogtam. - Már nem egy vérfarkas, hanem egy... lány, aki várandós. Ne akard, hogy mindig a te igényeidet lesse. Neki is szüksége lesz arra, hogy gondoskodjanak róla... és ha nem te nem érzed ezt a szerepet elég közel magadhoz, kérj meg valakit, hogy tegyen így. Csak érezze, hogy... ő sincs egyedül.

Csak puffogtam magamban még szüntelenül, mikor is Elena mögém lépett, és átölelt. De ez az ölelés már olyan más volt, mint az előbbi... Erőt adó volt, mintha csak a bizonytalanságból és félelemből épített falaimon dörömbölt volna vele.
- Tehát... - szedtem össze magam, miközben barátian megveregettem a kezét - jobb beletörődnöm, hogy apa leszek - mondtam, egy elég torz mosollyal. - Hogy kéne Hayleyvel bánnom szerinted?

- Senki sem tudta volna meg... - suttogtam, az ő szavait ismételve. - De én tudtam volna. És tudod jól, hogy nem tudok Damon szemeibe nézni úgy, hogy... hazudok neki. Kisebb dolgokkal még működik, de egy ilyen méretű hazugságot nem bírnék el, Klaus... azt hiszed, én nem vágyom rá? Talán pontosan annyira mint te... de már nem kockáztathatok... nem viselném el, ha elveszíteném a családomat... - motyogtam halkan, majd ahogy meghallottam az utolsó mondatát, talpra álltam a biliárdasztal széléről, és utána sétáltam, hogy a vállára tegyem a kezemet, majd gondolva egyet, szépen lassan átöleltem a derekát, míg a fejemet a hátára hajtottam, és hozzásimultam. Nem akartam semmi olyat, mint ő az előbb, nem... ez más volt. - Nem vagy egyedül, Klaus. Soha nem leszel... mindig lesz valaki, akinek elég fontos leszel, hogy félre tegyen érted mindent. Az anyád... és én is - nyeltem egyet, rettegve a reakciójától.

Meglepve pislogtam Elenára.
- Hát... ahhoz képest, hogy azt mondtad, vannak vágyaid, amiket Salvatore nem elégít ki, elég határozottan képes vagy lekoptatni - morogtam, és elléptem onnan. - Segíteni akartam ezen a dolgon. Te meg segítettél volna ezzel az én dolgomon. Senki soha nem tudta volna meg. Akkor meg miért nem? - fontam karba a kezem nagyon morcos arckifejezéssel. - Elveszett vagyok, Elena... és szeretnék kapaszkodni valamibe. Már sem tudom, mit művelek.

Lehunytam a szemeimet, és egy mély lélegzetet vettem, hogy ezzel vegyem át ismét az irányítást a saját testem felett. A szavai ellenére azonban továbbra is éreztem magamon a kezeit, és a szemeimet ismét kinyitva fogtam meg hirtelen a csuklóját.
- Ha nem hagyod abba... soha többé nem találkozhatunk - mondtam ekkor már a tetteim teljes tudatában. Nem tudom, neki mennyit jelent az a furcsa barátság, ami kettőnk között van, de... nekem jelentene annyit, hogy erre a mondatra leállítsam magam.

Úgy kapkodtam levegő után, mintha épp lefutottam volna egy maratont, bár Elena szavai kissé kijózanítottak. Úgy fest, kettőnk közül legalább neki helyén van az esze.
- Igazad van - mondtam, és hatalmas levegőt vettem, de - az isten sem tudja, miért - kezem felfelé siklott, hogy megálljon a mellein, és lágyan simogatni kezdtem. - Na és ha mégsem, akkor mi lesz?

Magam is tisztában voltam vele, hogy amit teszek, éppenséggel olyan dolog, amit ha Damon megtud, nem lesz megállás, nem lesz több mentség... nem lesz folytatása semminek... de az agyam megint mást diktált, mint a szívem, és egyszerűen úgy éreztem, előbb-utóbb saját magamban tör ki a harmadik világháború. Talán minél előbb el kellene távolodnom ettől a férfitól, míg el nem veszítem azt, aki iránt többet érzek, nem csak testi vágyat...
Elengedte a számat, de a szavaival ellentétben szinte egy mozdulattal emelt az asztal szélére, és a lábaim közé ált, én pedig a tekintetébe néztem az előbbi feltámadó vágy maradékával a szememben. - Állj le... - suttogtam olyan halkan, hogy magam is alig hallottam, és én is alig hittem el, hogy megtagadom azt, amire vágyom...

Tudtam, hogy most az jön, hogy kapok egy rúgást a legnemesebb részemre, aztán egy irtózatos fejmosást, hogy mit merészeltem elkövetni. Tévedtem. Mert nemsokára megéreztem magamon Elena karjait, és a csókját, ahogy az enyémet viszonozta.
- Bassza meg... - mormogtam, mikor elváltam tőle, bár a karjaiból nem bontakoztam ki. - Elena, remélem tisztában vagy vele, hogy... mi lesz, ha most nem mondod, hogy sürgősen álljak le - ráztam a fejem, de mintha csak a testem önálló életet élt volna - különállót az agyamtól - már fel is kaptam a testét, és a biliárdasztal szélére ültettem, hogy a két lába közé álljak.

- Klaus, ha én mondom meg, hogy mit tégy, és rosszul cselekszel... - ráztam a fejemet. - Nem akarom, hogy az én tanácsaim miatt tégy rossz lépéseket. A helyedben azt tenném, amit mondtam... hozzászoktatnám magamat a gondolathoz, hogy apa leszek, és úgy lennék apa, hogy... ne kényszerítsen senki börtönbe, főleg ne egy olyanba, ahol le kell mondanom arról, aki vagyok - suttogtam, de ahogy folytatni akartam, már nem sikerült... mert ott állt előttem, és magához húzva kezdett el úgy csókolni, mintha valamelyikünk élete is múlna jelen pillanatban rajta... egy pillanatra lefagytam, hiszen az előbb még olyan komolysággal beszélt, nem hittem, hogy egyik pillanatról a másikra képes lesz meglépni egy ilyen lépést... a fejemben rögtön két hang lépett életbe, és az egyik, aki tiszta szívével szerette Damont, szinte rögtön arra buzdított, hogy lökjem el, mert nem akarom... a másik viszont nem akart törődni semmivel, élni akarta azt az életet, amit ennyi idősen élnie kellene. És talán magamat leptem meg vele a legjobban, de a karom reflexszerűen fonódott a nyaka köré, viszonozva a csókját...

- Nem tudom - morogtam rosszkedvűen. - Beszélgetni hívtalak, nem játszani. Azért hívtalak, hogy mondd meg, mégis mit tegyek, és hogyan. De ahogy látom, ebben nem tudsz, vagy nem akarsz segíteni. Viszont van valami más, amivel talán el tudnád terelni a gondolataimat - mondtam, és a következő másodpercben már ott álltam Elena előtt, átkaroltam, és szomjasan a szájára tapadtam.

- Hát... én viszont komoly elhatározást tettem, hogy segítek neked kikapcsolódni - sóhajtottam fel, és kivettem a kezéből azt a golyót, amit az imént megfogott, bár nem éppen ép állapotában.
- Ha billiárdozni nem akarsz, mivel segítsem a kikapcsolódásodat? Mert ne mondd nekem, hogy nem arra van most szükséged - jegyeztem meg komoly tekintettel.

Engedelmesen követtem Elenát, mert fogalmam sem volt róla, hogy vajon mit akar. Még a pihenőszobába érve is csak értetlenül néztem rá.
- Most komolyan? - horkantam fel. - Biliárdozni akarsz? Bocs, de ehhez nekem jelenleg nem fűlik a fogam - fogtam meg az egyik golyót, és megroppantottam a markomban. - Emlékszem arra az estére, de akkor más volt minden. És máshogy végződött - biccentettem a fejem oldalra.

(Nappali)

- Nos... - nyitottam be a szobába, ahol semmi nem változott meg az elmúlt időszakban. Még a poharak is szinte ugyanúgy álltak, mint annak idején.
- Ha már szívesen nosztalgiázol, nyilván eszedbe jut erről a helyiségről, hogy miként gyaláztál le billiárdban - mondtam egy furcsa fintorral az arcomon, de vidáman, miközben elengedtem a kezét, és a billiárdasztalnak dőltem. - Azt hiszem, szeretnék egyenlíteni - mondtam ártatlan arckifejezéssel. Ha el akarom terelni a gondolatait legalább egy-két órára, muszáj rögtönöznöm.

Néztem, ahogy Tyler feláll, és bezárja maga után az ajtót. Még majd én keressem őt, hogyne... majd a farok fogja csóválni a kutyát. Na nem baj... majd csak rájön a kisfiú.
Talpra álltam. Salvatoréékkal valahogy nagyon nem volt kedvem találkozni, elindultam a szobám felé.

(Klaus hálója)

-Hát..nekem még nem volt alkalmam megismerni, de kitudja mi lesz még. -vontam egyet a vállamon és felálltam a kanapéról. -Még egyszer kösz!-indultam meg a kijárat felé.
-Ha szükséged lenne rám akkor a Lockwood birtokon megtalálsz. -intettem és kiléptem az ajtón amit be is zártam magam mögött és elindultam hazafelé.

[Lockwood birtok]

- Ha nagyon kukacosak akarunk lenni, akkor igen, végeredményben halott - rántottam meg a vállamat. - De mint jelen példa mutatja, igencsak életben van. És borzalmas tenyérbemászó figura. Igaz, roppant engedelmes - mondtam kajánul. - Nos, Tyler Lockwood... azt hiszem, ez volt minden. Pihenj, erősödj, és vadássz. Vagy igyál tasakos vért, ahogy neked jólesik - intettem egyet, és felhajtottam a whiskyt. - És ne tűnj el a szemem elől. Azt nem szeretem.

-Észben tartom..-mosolyodtam el én is egy pillanatra. Megkönnyebbülés volt, hogy már többé ezek nem okoznak problémát.
-Ben Lockwood??-kerekedtek ki egy pillanatra a szemeim. Egy ilyen nevű hozzátartozóm volt, de neki már régóta halottnak kéne lenni, legalábbis anyám régi történeteiből ezt szűrtem le.
-Azt hittem, hogy ő már rég halott..-jegyeztem meg aztán, meg kell hagyni, hogy ez a hír most eléggé meglepett, már ha tényleg jók a feltételezéseim.

- Nincs rád hatással a telihold - vontam vállat. - Bár ahogy hallom, eddig sem volt. De nem kell félned a farkasfűtől, mert véd a vámpír-éned, és nem kell félned a verbénától, mert véd a farkas-éned. Élhetsz normálisan. Csak ne felejts el vámpír módjára táplálkozni, különben kiszáradsz - mosolyogtam el magam. - Fura. Te vagy a második Lockwood, akiből hibridet faragtam. Ez első Ben Lockwood volt.

Leült velem szemben, de még nem nagyon tudtam szóhoz jutni. Egy pár másodpernyi idő kellett, hogy felfogjam mi is történt most.
-Kösz mindent.-kortyoltam bele a whiskybe amit a kezembe nyomott. Mondjuk ma már így is eleget ittam, de a történtek után szerintem az alkohol hatása már bőven kiment belőlem.
-Szabadabb élet..-motyogtam csak magamban-Majdcsak kihasználom valahogy. -kortyoltam bele ismét a whiskybe ami szép lassan el is fogyott a poharamból. Már csak azt kell megszoknom, hogy hogyan próbáljak úgy élni, hogy már nincs velem az akit szerettem. Bár van egyáltalán értelme annak, hogy ezen gondolkodok? Inkább örülnöm kéne...azt hiszem.

Figyeltem, ahogy mohón kap a kis fiola után, és egy húzásra kiitta a tartalmát. Azt még nem tudtam eldönteni, hogy a vámpír éhsége ébredt-e fel benne máris, vagy a halálfélelem motíválta.
- Jól van - ültem le vele szemben, és rávigyorogtam. - Isten hozott az új életedben, Tyler Lockwood - nyomtam aztán kezébe egy pohár whiskyt.
- Mától nem vagy már vérfarkas. Hibrid vagy, akárcsak én - köröztem a pohárban a saját italommal. - Számtalan előnye lesz, meglátod. Jobb, erősebb, és szabadabb élet. Ezt adtam ma neked.

Egész idevezető úton nem nagyon szólaltam meg egy árva szó erejéig sem, csak próbáltam eljátszani a gondolattal, hogy mi lesz ezek után. Amikor végre megérkeztünk kijelentette, hogy Elena és Damon is itt van, bár én is hallottam, de nem nagyon érdekelt. Oldalt mentünk be én meg akárcsak egy szófogadó kisgyerek ültem le a kanapéra amikor arra utasított.
Szemmel követtem ahogy a fiókban matat, majd egy üvegbe pár kortynyi vért tölt ki. Amikor megláttam és megéreztem a vért, valami furcsa szorongás és éhség fogott el.
A kezembe nyomta az üveget és egy nagy sóhajtást követően legördítettem a torkomon. Valami kimondhatatlanul jó érzés volt..Bár nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyet mondok.

(M.F. utcái)

Megálltam a ház előtt, és hallgatóztam keveset.
- Vendégeink vannak - morogtam. - Az a hülye Salvatore, meg Elena. Nem akarom, hogy lássanak... oldalt megyünk be - kalauzoltam Tylert a pihenőszobám felé, és nemsokára bezártam mögötte az ajtót.
- Ülj le kölyök - nyomtam a kanapéra, és lázas matatásba kezdtem a bárszekrény fiókjában. - Á, már meg is van - vettem elő azt a kis üveget, amibe kiöntöttem Delena véréből néhány kortyot.
- Nem túl friss, de igazi fél-hasonmás-vér - nyomtam Tyler kezébe. - Fenékig.

- Az anyád, igen. Ezért ne is kérd tőlem, hogy ne aggódjak a legáltalánosabb dolgok miatt - forgattam meg magam is a szememet elnéző mosolygással, mikor úgy ahogy volt, kiment a hidegre. Jól van, tényleg nem lehet baja.
- Ez tökéletes lesz! - mértem végig a kis fácskát, amit behozott, és elmosolyodtam.
- Térjünk át a nappaliba. Ott... jobban látni - indultam meg.

(Nappali)

- Tényleg az anyám vagy - forgattam meg a szemem, de mellette nevettem. - Ne felejtsd el, hogy én nem fázhatom meg - mondtam, és úgy ahogy voltam, zokniban, pólóban kirohantam az udvarra, ahonnan nemsokára egy méteres nagyságú fácskával tértem vissza. - Azt hiszem, ez elég jó lesz, nem? - ráztam le a maradék havat is a fenyőről. - Hová akarod anyám? A nappali a kandalló mellett megfelelne, nem?