Share | 

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls



A poszt írója Elena Gilbert
Elküldésének ideje Vas. Okt. 14, 2018 8:51 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next






To: Damon


I want you back

Igen, minden bizonnyal őrült voltam, vagy legalábbis, pár héttel ezelőtt még bizonyosan így gondoltam volna. Akkor, amikor Tatia igézése még oly elevenen élt az elmémben, amikor undorodtam annak a gondolatától, hogy én Damont valaha is képes voltam szeretni. Hiszen… ő egy szörnyeteg volt. Legalábbis akkor a szememben. De az igazság ennél sokkal távolabb állt, és én bíztam benne. Tudtam, hogy nem az a szörnyeteg, akinek mutatni akarja magát, hogy csak azért kapcsolt ki, mert darabjaira törtem a szívét, és még jól meg is tapostam, amikor elküldtem. Ki ne tett volna így? Az érzéseinket, a valós érzéseinket azonban képtelenség letagadni. Nem számít az igézés, nem számít a kikapcsolt állapot, a testünk, minden porcikánk ugyanúgy reagál, ha a szeretett személy veszélybe kerül. Ezek olyan dolgok, amiket semmi sem tud elvenni, örökre biztosan nem.
Így amikor elkezdtem lehúzni a napfény gyűrűt az ujjamról, tudtam, hogy Damon meg fog menteni. Nem lehetett volna másképp. Épphogy elkezdte az ékszer elhagyni a bőrömet, a nap forrón égetni kezdett. Egy pillanat volt csupán, amíg a fájdalomtól összeszorult a tüdőm, majd a következőben már két erős kar ölelésében találtam magam, a közeli sikátor árnyai között. A kezeim ösztönösen nyúltak, hogy szorosan megöleljem Damont. Megkönnyebbülés öntötte el a szívemet, és nem amiatt, hogy életben maradtam, hanem amiatt, hogy visszakaptam Damont. Mert most már egészen biztos voltam abban, hogy nem akarom soha elengedni őt. Lehet, hogy nem voltak meg a közös, jó emlékeim, de ez nem számított, mert semmi sem tudta elvenni tőlem azt az érzést, hogy szeretem Damont. Mindennél jobban.
- Damon, én… én úgy sajnálom! – törtem ki, könnyekkel a szememben, ahogy a bűntudat ismét rám tört. – Azok után, ahogy viselkedtem veled, nem reménykedem abban, hogy valaha is megbocsátasz nekem, de legalább… legalább visszakapcsoltál – húztam halvány mosolyra az ajkaimat, de nem húzódtam el tőle. Mélyen magamba szívtam az illatát, elmémbe véstem az érzést, amit az érintése, a közelsége okozott. Féltem attól ugyanis, hogy ez lesz az utolsó, hogy ezt érezhetem. Ha soha többé nem akarna látni, megérteném, teljesen.
- Lehet, nem hiszel nekem, de tudtam, hogy nem hagynád, hogy bajom essen – feleltem a könnyeimmel küszködve, amit az öröm okozott. Még pár másodpercig kiélveztem az ölelését, mielőtt elengedtem volna. Ám ahogy a kezemet végig húztam a nyakán, valami furcsát észleltem. Egy harapás nyom volt. De hiszen az nem lehetett! A vámpírok sebei meggyógyulnak, hacsak…
Az öröm helyét egyből átvette egy másik érzés – a félelem.
- Damon, ugye ez nem… Mondd, hogy ez nem egy vérfarkas harapás – tekintettem rá kétségbeesetten, miközben megszorítottam a pólóját, mintha attól féltem volna, hogy ha elengedem, akkor rögtön eltűnik szemeim elől.



From: Elena Gilbert


425 ❀ Silhouette ❀ Nem adom fel <3 ❀ kredit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
●● bonbon and ric ●●
Kedvenc dal :
●● runnin ●●
●● behind blue eyes ●●
●● he's the better man ●●
●● slow down ●●
●● this is who i am ●●
●● monster ●●
Tartózkodási hely :
●● mystic falls ●●
Humor :
●● bloody ●●



A poszt írója Damon Salvatore
Elküldésének ideje Kedd Aug. 28, 2018 2:01 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next






To: Elena


Turn On

Szavak, melyeket egymás után rakosgattunk, avagy dobáltunk egymásnak. Mondatok, melyeknek volt valami halvány jelentése, vagy talán sokkal mélyebb, mégsem érték el a szívemet, azt, amit Elena valójában akart. Hiszen minden pillanatban azon mesterkedtem, hogy ellökjem magamtól őt, a szavait, mindent. Nem akartam tőle semmit. Nem akartam, hogy elérje a lelkem azon darabját, amivel egyszerűen visszahúzhat a sötétségből. Meg amúgy is, mi értelme lett volna? Még ha vissza is hozta volna az érzéseimet, a vérfarkas harapás ott díszelgett a nyakamon. A perceim meg voltak számlálva. Számomra már semmi sem maradt. Mikor azt mondta, soha nem késő, halvány, keserédes mosoly kúszott az ajkaimra. Aztán persze nem törődtem ezzel az egésszel. Be akartam váltani az ígéretemet, azt, hogy bántanám őt. El akartam hitetni vele, hogy megölném, s ezért még arra is hajlandó voltam, hogy egy hirtelen mozdulat következtében a szívét a markomba zárjam.
- Hogy mit jelentene a halálod? Semmit. Hiszen nem jelentesz számomra semmit. – Szűrtem fogaim közt fenyegető hangnemben. Ahogy rámarkolt a csuklómra, nyeltem egy aprót.
- Ne parancsolgass. – Mondtam ki halkabban, majd pillanatok, vagy talán percek múltán elengedtem. Nem öltem meg. Nem tudtam és nem is akartam. A belsőmben ott munkálkodott valami, ami nem engedte eltemetni a valóságot. A tényeket. Azt, hogy Elena nem közömbös a számomra. Bármennyire is ki akartam ölni magamból őt… kezdett visszaszivárogni belém, az elmémbe, a szívembe és gyűlöltem ezt. Hiszen tudtam, hogy semmi értelme éreznem. Ezért… nem akartam. Még küzdöttem önmagam ellen, s igyekeztem a szörnyeteget előtérben tartani.
- Csak nem gondolod talán, hogy szívességet teszek neked?! – Vágtam vissza, bár ez már egyáltalán nem számított igazi visszavágásnak. Hiszen az ok, amiért nem öltem meg, egészen más volt. – Hogyan…? – Egy pillanat erejéig összehúztam a szemeimet.
Láttam, hogy a keze mozdul, s mit is művel. Nos, ez volt az a pillanat, mikor a kapcsoló megadta magát; avagy legyőzöttnek érezhettem magamat. Az érzéseim abban a pillanatban visszakúsztak belém, s testem öntudatlanul, avagy sokkal inkább ösztönösen mozdult. Elenához suhantam, hogy a karjaimba zárva árnyékos helyre cipeljem. Néhány pillanat volt csupán az egész, de mikor megálltunk a sikátor mélyén, ahol nem ért minket a napfény, még akkor sem engedtem el. Karjaim szorosan fonódtak köré, s szinte remegtem. Arcomat a nyakához fúrva szorítottam egyre inkább magamhoz.
- Elena… - Suttogtam halkan, kissé megtörten. - …annyira ostoba vagy. Meghalhattál volna. – Nem eresztettem el. Habár tisztában voltam vele, hogy ő még mindig nem emlékszik rám, én már túlságosan is jól emlékeztem rá. S ez fájt.



From: Damon Salvatore


401 words ❀ chasing cars ❀ visszajöttem 38  ❀ kredit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls



A poszt írója Elena Gilbert
Elküldésének ideje Csüt. Május 31, 2018 12:35 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next






To: Damon


I want you back

Igen, tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy Damon szemében szánalmasnak tűnhetett az, amit tettem. Hogy itt voltam, és próbáltam valamiféle érzelmet kicsalni belőle, s őszintén szólva, én is szánalmasnak éreztem magam. Nem azért, mert el akartam érni Damonnél, hogy visszakapcsoljon, és nem is azért, amiket mondtam neki, sokkal inkább azért, mert elképzelésem sem volt, hogy mit kellene tennem azért, hogy át tudjak hatolni a kemény páncélján, a rengeteg falon, amit a szíve köré épített, s amik most félelmetesen meredtek felém. A szavaimnak ugyanis jól láthatóan nem volt semmi hatása, mondhattam neki bármit, azok csak leperegtek róla.
- Nem hiszem, hogy szánalmas lenne az, amit elérni akarok Damon… - jegyeztem meg halkan, majd csendben hallgattam a további mondandóját. Valójában, nagyon is fájt minden egyes szó, amit kiejtett a száján. Ugyanis tudtam, hogy nem volt teljesen alaptalan az, amit mondott. Hogy próbált nekünk megfelelni, hogy az legyen, akinek mi szeretnénk őt, és hogy ez mennyire nehéz lehetett neki. A szívem leges legmélyén szerettem volna, ha megszabadulhatna mindezen tehertől, de ugyanúgy tisztában voltam azzal is, hogy Damon a felszín alatt igenis jó. Soha nem ismerné be, és mindig próbálja elrejteni, de teljesen biztos voltam abban, hogy nem az a szörnyeteg, aminek mindig mutatni akarja magát. Ha így lenne, soha nem szerettem volna bele.
- Ha tényleg az lennél, Damon, nem lenne szükséged az érzelmeid kikapcsolására ahhoz, hogy újra ámokfutásba kezdj… - feleltem továbbra is halkan, hiszen én magam sem voltam teljesen biztos a szavaimban. Az emlékeim, amikre alapozhattam volna, továbbra is hiányoztak, és a biztonságérzet, amit azok adtak volna, így nem volt meg. Úgy éreztem, hogy a sötétben tapogatózok, s habár bíztam Stefan és Caroline szavaiban, mint ahogy a saját naplóimban leírtakban is, de az még sem volt ugyanaz, mintha tapasztalatból beszéltem volna.
A naplós megjegyzésére nem reagáltam semmit, nem vettem magamra a szarkazmusát, csak szúrós pillantást lövelltem felé, ami minden bizonnyal semmi hatással nem volt, de igazából nem is számított. Jelenleg sokkal nagyobb gondjaim voltak, még hozzá az, hogy mit kellene tennem azért, hogy vissza tudjam hozni Damon érzéseit. Fájt látnom azt, hogy mennyire ragaszkodott ahhoz a képhez, hogy ő nem más, mint egy érzelemmentes gyilkos, aki örömét leli ártatlanok bántásában. Én hittem abban, hogy ez nem igaz.
- Valóban így gondolod? – kérdeztem vissza halkan, amikor azt mondta, életem legjobb döntése volt, hogy ellöktem őt magamtól. Én egyáltalán nem így gondoltam, és tudtam, vagyis hinni akartam abban, hogy ő sem. A szavai azonban szíven ütöttek, de megacéloztam magam. Nem hagyhattam, hogy Damon eltántorítson a célomtól, tudtam, hogy ez volt a célja minden egyes bántó szavával. Hogy elkergessen innen, hogy elérje, hogy megutáljam, és többet ne keressem. De nem hagytam magam. Nem most, és sem soha.
- Ha zavar, Damon, miért nem hagysz csak figyelmen kívül? Azt mondtad nem kötelezhetlek arra, hogy végig hallgass, amiben igazad van. Azt is mondtad, hogy végre az érzelmek nélkül nem köt hozzám semmi, de mondd csak, akkor miért állsz meg mindig, és válaszolsz nekem? Ha ennyire zavar, könnyűszerrel el tudnál hallgattatni… - vágtam vissza neki először hevesen, majd kissé halkabban, de a tekintetem továbbra is tántoríthatatlanságot tükrözött, ahogy az államat is dacosan felszegtem, az ajkaimat pedig összepréseltem. – Szeretnéd hallani az én interpretációmat? Azért vagy még mindig itt, mert a szíved mélyén vágysz arra, hogy segítsek neked, hogy visszahozzam az érzéseidet. – Tudtam, hogy Damon ki fog nevetni, de nem érdekelt. Valóban így gondoltam, és nem hittem volna, hogy tévednék.
A következő pillanatban Damon ismét visszafordult felém a szavaim hallatán, miközben megjelentek az erek a szemei körül, s a szemfogai is az eredeti nagyságukba kerültek. Tudtam, hogy rám akart ijeszteni ezzel, azt mutatni, hogy igenis képes lenne bántani, megölni, de én nem dőltem be ennek. Nem tudott rám ijeszteni, és ezt a tekintetemmel is sugalltam neki. Egy tapodtat sem mozdultam, csak vártam arra, hogy mit fog tenni, hogy valóban képes lenne-e teljesíteni a kérésemet, vagy azt, amiről oly sokat beszélt már.
- Soha nem késő, Damon – válaszoltam neki teljes meggyőződéssel a hangomban, miközben azt figyeltem, ahogy felém közeledik. Nyeltem egy nagyot, amikor megállt előttem, majd azt kezdte el ecsetelni, hogy milyen sok mindenkit bántott. Igen, magam is tisztában voltam azzal, hogy mennyi fájdalmat okozott nekem és másoknak. Elevenen éltek az emlékeimben azok a pillanatok, amik most ismét alakot öltöttek elmémben, fájdalommal telítve meg a szívemet, de minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne hagyjam ismét eluralkodni magamon az utálatot. Elvégre Damon pontosan ezt szerette volna. Én pedig most más céllal érkeztem, amit ha törik, ha szakad, de akkor is véghez fogok vinni.
- Ezt inkább magadtól kellene kérdezned, hogy a halálom pontosan mit is jelentene… - válaszoltam neki, s még folytattam volna, ám a következő pillanatban Damon keze már mozdult is, s átszakítva a ruhámat és húsomat, ujjai egyből rászorultak a szívemre. A tüdőmben rekedt a levegő a fájdalom hatására, az ajkaimon egy halk fájdalmas nyögés is kiszökött. Az első pár másodpercben az érzett kínok teljesen elhomályosították az elmémet, képtelen voltam bármire is gondolni, csak arra, hogy most végem. Damon azonban nem tett semmit, csak szorongatta a szívem, s amikor erre rájöttem, rámarkoltam a kezére.
- Tedd meg, Damon – préseltem ki nagy nehezen ezt a pár szót, teljes határozottsággal nézve rá, ő azonban nem sokra rá kihúzta a kezét a mellkasomból. Nem tette meg… - ez volt az egyetlen dolog, ami visszhangzott a fejemben. Nem számított a fájdalom, a kínok, amik még mindig szorongatták a testemet, mert megkönnyebbültem. Megkönnyebbültem, mert így már teljesen biztos lehetettem abban, hogy igazam van. Damon nem az a szörnyeteg, akinek gondolja magát, és az a diadal, amit éreztem ennek hatására, mindenen túlmutatott. Mert már tökéletesen tudtam, hogy mit kell tennem.
- Miért nem öltél meg, Damon?! – kértem tőle számon némileg dühös hangon. – Ha tényleg az a szörny lennél, akinek mutatni akarod, habozás nélkül kitépted volna a szívem, ám nem tetted. Így ha te nem ölsz meg, akkor majd én megteszem helyetted – feleltem, majd egy másodpercnyi habozás nélkül lehúztam a napfény gyűrűt az ujjamról. Tudtam, hogy veszélyes játékot űzök, hogy könnyűszerrel végezhetem tényleg halottként ezúttal, de bíztam Damonben. Abban, hogy nem fogja hagyni, hogy elégjek a napon…



From: Elena Gilbert


1000 ❀ Silhouette ❀ Nem adom fel <3 ❀ kredit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
●● bonbon and ric ●●
Kedvenc dal :
●● runnin ●●
●● behind blue eyes ●●
●● he's the better man ●●
●● slow down ●●
●● this is who i am ●●
●● monster ●●
Tartózkodási hely :
●● mystic falls ●●
Humor :
●● bloody ●●



A poszt írója Damon Salvatore
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 11, 2018 10:53 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next






To: Elena


Turn off

Mennyivel egyszerűbb lett volna elsétálnom és nem végighallgatnom minden egyes kis nyomorult szavát, amivel próbálta elérni a lelkem… mennyivel egyszerűbb lett volna faképnél hagyni, kitörni a nyakát és elsuhanni, majd vissza sem nézni. Tényleg egyszerűbb lett volna, de nem, én bolond itt álltam, előtte és hallgattam minden szavát. Noha mindegyikbe bele tudtam volna kötni, még magába a hangsúlyba is, nemhogy magába a szó értelmébe, jelentésébe.
- Elena, ugyan már… tényleg felesleges itt erőlködnöd. Aranyos, vagyis mások szerint biztos aranyos, de szerintem inkább szánalmas, amit most csinálsz. – Ekkor végigmutattam a lányon, majd a továbbiakra a szemeimet kezdtem forgatni.
- Pont azért vagyok tökéletesen, mert végre kiélvezem az élet összes percét és pillanatát. Nem kell azon rágódnom, hogy játsszam az engedelmes jófiút, hogy neked, vagy Stefannak, avagy bárki másnak kielégítsem az igényeit. Nem, mostantól végre adhatom önmagamat, Elena. Ez vagyok én. Ez az érzelmileg kikapcsolt, gyilkolási vágytól túlfűtött vámpír. – A mellkasomra csaptam, jelezvén, hogy igen, rólam van szó, ha netán elfelejtette volna. A tekintetem határozottságot tükrözött és az övébe fúrtam a sajátomat.
- De az vagyok. Egy olyan szörnyeteg, aki most engedi el magát végre… ahogyan megérdemli. Hisz már szabad vagyok. Nem köt hozzátok semmi. Sem tárgy, sem érzés, sem semmi más. – Tártam ki a karjaimat, miközben elmosolyodtam. Aztán a további szavakra a mosolyom lassan eltűnt.
- Ó, hogy oda ne rohanjak. Olvastad a naplóidat. Hát gratulálok. – Tapsoltam néhányat, mielőtt folytattam volna a mondandómat. – De nem érdekel, mit teszel vagy mit sem… - Elhallgattam, hogy tovább hallgassam az ő szavait. Igen, persze, mindig elmenekülök minden elől. Gyáva vagyok, igaz? És ha igen? Miért kellene, hogy zavarjon ez a tény engem? Miért kellene, hogy bárki is érdekeljen, bárkinek is megfeleljek? Nem fogok mások elvárásai szerint élni. Többé már nem.
- Ellöktél, így van. És ez volt életed lehető legjobb döntése. – Vetettem oda szárazon, miközben egy fintorral félrefordítottam a fejem. – Semmit nem kell helyrehoznod. – Tettem még hozzá halkabban, majd visszapillantottam rá. Nem értettem, miért nem adja fel. Nem értettem, miért nem tűnt még el a közelemből, hisz akkor és ott, a Salvatore ház konyhájában nagyon is gyűlölt. Hidegen viselkedett velem. Habár maga a tény nem érdekelt, pusztán… érdekes volt belegondolni abba, hogy most mennyivel másabb a viselkedése, mint akkor. De sejthető volt, miért: az érzéseimet vissza akarta ugyan hozni, de igazából csak azért, hogy az ártatlanokat megvédje tőlem. A gyilkolási vágyamtól. A mészárszéktől.
- Azért vagyok itt, mert akárhányszor megpróbálok lelépni, te valahogyan megállásra késztetsz! És ez rohadtul zavar! – Bukott ki belőlem, valamiféle feltörni készülő… érzéssel, amit el is nyomtam magamban. Ekkor próbáltam megfenyegetni, de nem lépett el, sőt, nem láttam rajta félelmet sem. Mi ütött ebbe a lányba? Nem hiszi el, hogy képes lennék itt helyben kitépni a szívét, majd a földre ejteni? Azaz megölni? Régen milliószor meg akartam tenni ezt vele. Csak azért, hogy fájdalmat okozzak Stefannak, hisz örök szenvedésre ítéltem. Mégsem tettem. Valamit láttam ebben a lányban, akkor. De most… néztem őt és semmit nem jelentett nekem. Semmit. Ezt akartam hinni, ezt akartam érezni, de a szívemben hiába nem voltak érzések, a testem minden porcikája vonzott hozzá. Végül elszakítottam róla a tekintetem és sarkon fordulva elindultam, hogy végleg faképnél hagyjam őt, ám… a szavai megállásra kényszerítettek újra. Megtorpantam, és kételkedve pislogtam egyet. Jól hallottam? Mutassam meg, hogy él az a szörnyeteg? Öljem meg és ekkor el fogja hinni? Bolond ez a lány? Megnyaltam a szám szélét, majd megfordultam, vissza felé. Néhány hosszabb pillanatig figyeltem őt, majd megjelentek az erek a szemeim körül. Véget vethettem volna mindennek itt és most. Ha széttépem, apró kis darabokra, akkor végre megszabadulok mindentől, ami visszahozhat engem… mindentől, ami valaha fontos volt a számomra. Megtehettem volna, nem igaz? A szemfogaim is megnagyobbodtak lassan és így, ezzel az ábrázattal fürkésztem a lányt. Ezúttal látni akartam a félelmét.
- Valóban azt hiszed, hogy van még számomra remény, Elena? Jobban mondva számunkra… - Ejtettem ki halkabban a szavakat, miközben elindultam felé. Odaérve megálltam közvetlenül előtte.
- Azt akarod, hogy bántsalak? Nem elég végiggondolnod mindazt, amire emlékszel, Elena? Megöltem Jeremyt. Megöltem számtalan ártatlan embert, önző mód, csakis magam miatt. A saját szórakoztatásomra. Sőt, most is ezt csinálom, amióta elhagytam Mystic Falls-t. Miért a te halálod lenne az, ami elhozná számodra az igazságot? – Végig a szemeit fürkésztem, reakciókra várva, avagy… inkább figyelemelterelés volt az egész monológom, de nem számított, hisz a tervem egészen más volt. Ráijeszteni, végérvényesen. A kezem hirtelen lendült, majd átszakítva a lány felsőjét, majd bőrét, húsát, egyenesen a szívéhez nyúltam, majd megfogtam, rászorítva. Kitépni nem szándékoztam, de azt akartam, hogy elhiggye, megtenném.
- Valóban meg akarsz halni itt és most, vagy kérsz egy utolsó lehetőséget arra, hogy elsétálj és vissza se nézz…? – Nyeltem egy nagyobbat, ahogy őt figyeltem. Egy fél pillanatra az ajkaira siklott a tekintetem, de végül elszakítottam róla azt, hogy újra a szemébe nézhessek. A szívét szorongattam, talán percekig is, mire elengedtem. Mert elengedtem, hisz őt… őt nem ölhettem meg. Visszahúztam lassan a kezem, ami csupa vér volt. – Menj el, Elena. Utoljára mondom. – Jegyeztem meg, ahogy vérre pillantottam, ami egyre csak a földre csöpögött a kezemről.



From: Damon Salvatore


829 szó ❀ Runnin from my heart ❀ sorry, not sorry ❀ kredit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls



A poszt írója Elena Gilbert
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 11, 2018 12:56 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next






To: Damon


I want you back

Összepréselt ajkakkal hallgattam Damon monológját, amiben azt ecsetelte, hogy semmi jogom idejönni, és arra kötelezni, hogy végighallgasson, mert hogy ő tökéletesen megvolt nélkülem. Érzelmek nélkül igen, lehetséges, hogy így gondolta, csak számomra a hangsúly nem erre esett, hanem arra, hogy érzelmek nélkül… kikapcsolt állapotban. Ha tényleg olyan jól lett volna, akkor soha nem vetemedett volna arra, hogy ilyen módon szabaduljon meg az érzéseitől. A szívem még mindig belesajdult, ha arra gondoltam, tulajdonképp én juttattam ide. Hiszen… én voltam az, aki megbántotta, aki szörnyetegnek nevezte, holott akkor és ott velem egyáltalán nem úgy viselkedett, mint ahogy a fejemben élt a kép róla. Mintha egy másik férfi lett volna…
- Nem, tudom, hogy nincs jogom ahhoz, hogy arra kérjelek, hallgass végig, azok után nem, ahogy bántam veled legutóbb, mégis erre kérlek… - pillantottam rá kérlelően, mert nem igazán tudtam, hogyan és milyen módon érhetném el azt nála, hogy visszakapcsoljon. – Lehet, hogy most úgy érzed, tökéletesen megvagy, de Damon, nézz magadra. Kikapcsoltál! Kikapcsoltál azért, mert szörnyen megbántottalak. És sajnálom, oké, tényleg, őszintén sajnálom, hogy azokat a dolgokat vágtam a fejedhez, holott én is láttam, hogy már más voltál, más, mint amire emlékeztem. De ha nem is jössz vissza velem Mystic Fallsba, ha inkább úgy döntenél, hogy végleg szakítasz velem, ám legyen, elfogadom a döntésed. De nem így, nem úgy, hogy ki vagy kapcsolva. Mert ez nem te vagy, Damon, erre már rég rájöttem – magyaráztam neki teljesen komolyan, habár abban koránt sem voltam biztos, hogy sikerült-e bármilyen hatást elérnem nála a szavaimmal, veszíteni valóm azonban nem volt, és egy próbát mindenképp megért.
- Nem vagy szörnyeteg, Damon… még ha annak is próbálod magad beállítani, nem vagy az… - feleltem én is halkan, egyre kétségbeesettebben. Jól láthatóan nem volt semmi hatása annak, hogy beszéltem hozzá, ezt jól mutatta az is, amikor azt a nyakláncot visszaadta nekem. Azt, amelyiket annak idején Stefantól kaptam azért, hogy megvédjen Damontől, majd ami a szerelmünk jelképe lett. Az a nyaklánc azonban nemcsak Stefanhoz kötött engem, hanem ugyanúgy Damonhöz is, s habár nem emlékeztem arra, hogy hogyan történt, s képtelen voltam még ugyanazt érezni, mint annak idején, de a naplóimat átolvastam, többször, és így tisztában voltam dolgokkal. Többel is talán, mint Damon sejtette.
- Onnan, Damon, hogy elolvastam a naplóimat, beszéltem Stefannal és Carolinenal is. Lehet, hogy most még nem vagyok képes újra ugyanúgy nézni rád, mint az emlékeim elveszítése előtt, de ha nem is próbáljuk meg, ha csak feladjuk, akkor mi lesz veled, velünk? Te elmenekültél. Elmenekültél az érzéseid elől, mint ahogy mindig teszed. És tudom, hogy ez az én hibám, és szeretném helyre hozni. Nem azért, mert bűntudatom van, hanem a te érdekedben, Damon. Ellöktelek, mert zavart voltam és nem értettem semmit. De nem akarom még egyszer elkövetni ezt a hibát. Elfogadom a döntésed, ha nem akarsz segíteni nekem visszaszerezni az emlékeim, de azt sem fogom hagyni, hogy ebben az állapotban maradj… - magyaráztam neki hol hevesebben, hol csendesebben, de egyetlen egy érzés végig kihallható volt a hangomból: a kétségbeesettség. Egyre inkább reményvesztettnek éreztem magamat, egyre kevésbé hittem abban, hogy pusztán szavakkal képes leszek elérni nála azt, hogy visszakapcsoljon, és ez megrémített, mert elképzelésem sem volt, hogy mit kellene akkor tennem ehhez.
- Nem, nem kötelezhetlek rá, de mégis miért vagy még mindig itt akkor, Damon? Miért nem hagytál faképnél rögtön az első pillanatban, hogy megláttál? – kérdeztem tőle, habár nekem volt sejtésem a választ illetően. Mert még így is, kikapcsolt állapotában is hatással voltam rá, mintha ő maga kérte volna azt, hogy segítsek neki, hogy valahogy érjem el nála azt, hogy visszakapcsoljon. Lehet, hogy már csak én láttam a tettei mögé túl sok mindent, de a szavai és tettei határozottan ellentétben álltak egymással, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
Ahogy Damon megindult, azzal a céllal, hogy itt hagyjon végre engem, természetesen én is megindultam utána. Beszéltem hozzá, és amint mellé értem, megfogtam a kezét, ám ő automatikusan elhúzta a kezét tőlem, aminek nem kellett volna fájnia, elvégre nem éreztem semmit Damon iránt, vagy legalábbis nem úgy, mint régen, de mégis, mintha arcul csapott volna az elutasítása. De továbbra is igyekeztem nem mutatni ezt. És aztán beszélni kezdett. Félelmetesen közel hajolt hozzám, az ajka csaknem súrolta az enyémet, és még én is éreztem minden porcikájából áradó fenyegetést, de nem mozdultam. Nem léptem hátra, és nem kerültem el a tekintetét sem. Csak álltam ott egy helyben, dacosan, egyenesen Damon szemeibe bámulva. Tudom, hogy bántani akart a szavaival, ellökni magától engem, de nem hittem neki, egy szavát sem hittem. Bármennyire is próbálta elhitetni velem, hogy az a bizonyos szörnyeteg él benne, tudtam, hogy ez nem igaz.
- Akkor mutasd meg, hogy él az a szörnyeteg, Damon – jelentettem ki határozottan, Damon hátát bámulva. – Ha azt akarod, hogy elhiggyem, tényleg az a szörny vagy, mint amit el akarsz hitetni velem, és ha valóban azt akarod, hogy békén hagyjalak, akkor bánts, Damon, ölj meg – tártam szét a karomat. – Ne fordíts hátat nekem, ne menekülni próbálj, hanem mutasd meg, hogy tényleg az vagy, akinek mondod magad. Ha ezt nem teszed meg, nem foglak békén hagyni, Damon. – Tudtam, hogy őrültség az, amit teszek, és féltem, tényleg féltem attól, hogy Damon mit fog tenni, de nem érdekelt. Ha valóban az a férfi volt, akinek a többiek mondták, akkor még kikapcsolt állapotában sem bántana, de ha mégis így tesz majd, akkor tényleg ostoba voltam, hogy valaha szerettem őt. Bárhogy is döntsön, én nem futamodtam meg, csak határozottan, tántoríthatatlanul álltam egy helyben.



From: Elena Gilbert


892 ❀ Silhouette ❀ Nem adom fel <3 ❀ kredit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
●● bonbon and ric ●●
Kedvenc dal :
●● runnin ●●
●● behind blue eyes ●●
●● he's the better man ●●
●● slow down ●●
●● this is who i am ●●
●● monster ●●
Tartózkodási hely :
●● mystic falls ●●
Humor :
●● bloody ●●



A poszt írója Damon Salvatore
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 30, 2017 2:14 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next






To: Elena


Turn off

Messze… minél messzebb akartam lenni tőle, de valahogy, mintha láthatatlan kötelek húztak volna vissza hozzá. Még így is vonzott. Vagy csak bemeséltem magamnak, fogalmam sincs.
- Nem akarom tudni, hogy miért döntöttél így. Tiszteletben tartom – Nevettem fel halkan. – mármint a döntésed, azt, hogy idejöttél, de ezenfelül semmi jogod arra kérni, hogy hallgassalak is végig. Ugyanis: nem érdekel, bármit is akarsz mondani. Mindent megbeszéltünk, amit kellett és lásd: tökéletesen vagyok! – Tártam ki a karjaimat, aztán végül fenyegetőn léptem hozzá. Talán tényleg nem tudtam volna bántani őt, de igenis akartam! Tényleg akartam, de képtelen voltam rá, holott semmit nem éreztem iránta. Csak a menekülési szándékomra tudtam gondolni, épp ezért léptem el tőle a kijelentése után, amire végül nem is reagáltam, csak halkan, magam elé suttogva.
- Nem kellene bíznod egy szörnyetegben, Elena… - Nyeltem egy nagyobbat, ahogy őt kezdtem figyelni, de aztán mindenáron terelni akartam a gondolataimat. Eszembe jutott a tasak, a nyaklánc, így azt vettem elő, azzal a kezemben kezdtem magyarázni a lánynak. Nem is értettem, Caroline miért pont rám bízta ezt az értéktelen vackot, ami valóban a Stefannal való szerelmének a jelképe volt. Azért adta neki annak idején az öcsém, hogy megvédje tőlem. Nos, nem jött be… de most önként adom vissza nekik ezt a nyakéket és már egyáltalán nem érdekel, mi lesz vele ezután.
Elena szavaira hunyorogva néztem rá, kétkedőn. A szemeit fürkésztem.
- Mégis honnan a pokolból tudnád? Hisz semmi emléked rólunk. Ami nem is baj. – Vetettem oda, szinte köpve a szavakat, majd felszegtem az állam. A nyaklánc kishíján a földre esett, azonban ő elkapta. Nem érdekelt. Miután hátráltam, megfordultam és tovább indultam. Nem volt mondandóm már a lány számára. Egyáltalán semmi. A szavait azonban nehéz volt kizárnom a fejemből, így néhány lépés után mégis megtorpantam.
- Van egy hírem, Elena Gilbert… - Fordultam meg, miközben rámutattam, azaz végigmutattam a lányon. – Senki, ismétlem, senki sem kért arra, hogy látogass meg. Senki. Tehát ne akarj arra kötelezni, hogy még egy perccel több időt pazaroljak rád. – A szemeim szinte szikrákat szórtak. Tovább beszélt. Az állkapcsom megfeszült, ahogy felszegtem az állam és mély levegőt vettem. Nem volt semmi mondanivalóm a szavaira. Felfogtam, értettem, mit mondott, de egyszerűen semmit nem váltott ki belőlem. Megbánás? Sajnálat? Kit érdekel ez egy olyan helyzetben, amikor a vámpír érzelmek nélkül éli a boldog kis életét? A lassú léptekre hátrálni kezdtem. Valahogy túlságosan vészjósló volt az, hogy egyre közelebb akart kerülni hozzám. Már arra kezdtem gondolni, hogy a bevált nyakkitörős módszert akarja alkalmazni, hogy aztán elhurcolhasson… akárhová. Mondjuk Mystic Fallsba, ahová ép ésszel nem tenném már be a lábam. Hisz eljöttem, magam mögött hagyva mindent. Az arcizmom rezzent, ahogy kiejtette a következő a szavakat a száján. Szusszantam és megálltam a hátrálásban is, míg felfogtam a szavait. Ekkor érintette meg a kezem, amit automatikusan húztam el tőle.
- Azt hiszed, hogy idejössz, előadod a kedves kis monológod, miszerint szükséged van rám, mire én visszakapcsolok egy csettintésre és egymás karjaiba omlunk, Elena? Ennyire… ostobának nézel engem, Elena? – Léptem vissza hozzá végül én, ahogy egészen közel hajoltam hozzá. – Ennyire… idiótának tartasz? Már semmit sem jelentesz nekem. Semmit. Az érzéseimmel együtt téged is magam mögött hagytalak, ezen pedig semmi sem változtathat. Ideje megemésztened, hogy a szörnyeteg, akitől annyira rettegtél, most itt áll előtted. Az, akinek gondolsz, az, akiről Mystic Fallsban beszéltél… létezik. – Még közelebb hajoltam hozzá, ajkaim súrolták az övét, mielőtt egy halk nevetéssel léptem hátrébb tőle.
- Menj vissza Stefanhoz. – Vetettem oda neki, majd újból sarkon fordultam, hogy elindulhassak.



From: Damon Salvatore


569 szó ❀ Runnin from my heartSzeri vankredit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls



A poszt írója Elena Gilbert
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 23, 2017 11:21 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next






To: Damon


I want you back

Damon úgy rántotta ki karját a kezemből, mintha nem is tudom, leprás lettem volna. Mintha már a tulajdon érintésemtől is rosszul lett volna, s habár tudtam, hogy ezen nem kellett volna meglepődnöm mindazok után, ahogy én viselkedtem vele, s mivel kikapcsolt állapotban volt, de mégis szíven ütött. És az a mosoly és nevetés… rá sem ismertem Damonre, és ez megrémisztett. Eddig sem tudtam, hogy pontosan milyen is ő valójában, azonban a beszélgetésem után Stefannal és Carolinenal, illetve a naplóim folyamatos olvasásának köszönhetően úgy éreztem, hogy egy kicsit sikerült lebontanom azt a képet, ami jelenleg a fejemben élt róla, de ahogy most viselkedett… Persze tökéletesen tisztában voltam, hogy nem ítélhettem el azért, amiért így döntött, vagy amiért kikapcsolt állapotban ilyen érzéketlenül és hűvösen viszonyult hozzám, de ettől függetlenül fájt látnom, hogy hová jutott. Hogy hová juttattam. Mert az én hibám volt. Még ha arról nem is tehettem, hogy Tatia törölte az emlékeimet, de arról nagyon is, hogy hagytam, az utálat uralja az elmémet, hiába súgta a testem minden egyes porcikája, hogy ez nem minden. De akkor rémült voltam és zavarodott, és csak mostanra sikerült rendet tennem a bennem dúló érzelemkavalkádban.
Igyekeztem azonban nem mutatni ezekből az érzésekből semmit, csak dacosan összepréseltem az ajkaimat, hogy ezzel is mutassam, nem számít, mit vág a fejemhez, én nem fogok megfutamodni, és hogy addig nem tágítok, amíg sikerrel nem jártam.
- Pontosan ezt akarom megbeszélni, Damon. Kettőnket. És nem, nem Stefan küldött. Ő mondta meg, hogy hol talállak, de én döntöttem úgy, hogy ténylegesen fel is kereslek – magyaráztam neki, ezzel némileg meg is védve Stefant, bár nem ez volt a fő okom, hanem szerettem volna, ha Damon tudja, önszántamból jöttem, nem úgy, hogy bárki is küldött volna. Mert ez volt az igazság. Én is vissza akartam kapni őt, hogy aztán az emlékeimet is visszaszerezhessük, és ezzel együtt az életemnek azt a fontos részét, amit erőszakkal vettek el tőlem. Mielőtt azonban tovább magyarázhattam volna, Damon fenyegetően közel lépett hozzám, egy pillanatra éreztem a késztetést, hogy hátráljak, de végül sikerült legyűrnöm ezt, és rezzenéstelen arccal néztem őt végig.
- Nem fogsz bántani – jelentettem ki, és igazából tényleg biztos voltam ebben. Ha valóban annyira komoly volt a mi szerelmünk, mint ahogy az az írásaimon is látszott, és ahogy a többiek mondták, akkor nem számított, hogy Damon ki volt-e kapcsolva vagy sem, nem fog ártani nekem. Talán pont ezért akart minél jobban ellökni magától – mert félt attól, hogy vissza tudom hozni. Mert én voltam az egyetlen, aki képes volt erre. Ezzel azonban én is tisztában voltam, ezért sem voltam hajlandó addig tágítani, amíg ezt el nem értem, vagy amíg Damon be nem váltja a fenyegetését, és ténylegesen erőszakhoz nem folyamodik, netalán meg is öl.
Végül aztán tényleg nem tett semmit, csak ellépett tőlem, ami azért megnyugtatott. Mert bármennyire is állítottam sziklaszilárdan, hogy nem fog bántani, teljesen száz százalékosra nem mertem venni, elvégre mégis csak róla volt szó, ráadásul kikapcsolt állapotban.
Ellazítottam az izmaimat, ahogy elmúlt a fenyegetés, és már épp utána indultam volna, mivel egyáltalán nem állt szándékomban szó nélkül hagyni ezúttal, hogy elmenjen, azonban megelőzött a beszéddel.  Elővett a zsebéből valami tasakot, s habár nem mondta ki, hogy arról a nyakláncról volt szó, a szavaiból könnyen rá lehetett jönni. És az, hogy át akarta nekem adni azt, tényleg azt az érzést keltette, mintha szakítani akart volna velem. Mintha közvetetten azt jelentette volna ki, hogy csak hagyjam békén. És ez felért egy újabb tőrdöféssel, de nem hagytam, hogy eltántorítson a célomtól. A szavaira ezért nem is reagált, igyekeztem nem a szívemre venni azt, ahogy és amit mondott. Mert ezzel nagyon is fájó pontra tapintott. Mintha azt vágta volna a fejemhez, hogy csak azért, mert most nem emlékszem a szerelmünkre és közös emlékeinkre, rögtön visszaszaladok majd Stefanhoz. És ez nemcsak elszomorított, de fel is dühített.
- Igen, emlékszem rá, Damon, és azt is tudom, hogy nekünk mit jelentett – jelentettem ki, a nekünk szót különösen kihangsúlyozva, majd már nyúltam is volna azért, hogy elvegyem tőle a nyakláncot, mert biztos voltam abban, hogy egyébként a legközelebbi kukába dobta volna ki azt. Mielőtt azonban akár egy ujjal is hozzáérhettem volna a tasakhoz, Damon azt úgy fordította, hogy a nyaklánc kiessen belőle – ami meg is történt volna, ha nem kapcsolok rögtön, és kapom még el azelőtt, hogy a földre esett volna.
- Damon! – szóltam utána határozott hangon, ugyanis amíg én a nyaklánccal voltam elfoglalva, ő úgy döntött, hogy inkább lelép, én azonban nem hagyhattam ezt. – Nem azért tettem meg az utat Chicagóig, hogy aztán ilyen könnyen faképnél hagyj. Úgyhogy akkor is végig hallgatsz, ha nem akarsz – jelentettem ki, miközben jobban megszorítottam a nyakláncot, és tettem egy-két lépést felé. – Tudom, hogy megbántottalak azzal, amit mondtam, és azzal, ahogy viselkedtem veled, és ezt tényleg, őszintén sajnálom. Össze voltam zavarodva, és azt sem tudtam, hogy mit érezzek vagy gondoljak, mert a fejem azt súgta, hogy utáljalak, közben pedig minden porcikámban éreztem a vonzalmat – magyaráztam tovább lassú léptekkel, feltéve, hogy Damon nem döntött úgy, hogy tesz bármit, és félbeszakítja a mondandómat. – Szükségem volt egy kis időre, hogy rendet rakjak a fejemben, de vissza akarom kapni az emlékeimet, és ehhez szükségem van rád. Hallod, Damon, szükségem van rád – szólaltam meg óvatosan megfogva a kezét, amint mellé értem. A hangom kétségbeesett volt, és a tekintetemből is jól lehetett látni, hogy mennyire el vagyok keseredve, és hogy mennyire szeretném, ha visszakapcsolna, és mindenki visszakaphatná őt. Mert nemcsak nekem volt rá szükségem, hanem mindenki másnak is.



From: Elena Gilbert


894 ❀ Silhouette ❀ Nem adom fel <3 ❀ kredit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
●● bonbon and ric ●●
Kedvenc dal :
●● runnin ●●
●● behind blue eyes ●●
●● he's the better man ●●
●● slow down ●●
●● this is who i am ●●
●● monster ●●
Tartózkodási hely :
●● mystic falls ●●
Humor :
●● bloody ●●



A poszt írója Damon Salvatore
Elküldésének ideje Vas. Nov. 19, 2017 7:22 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next






To: Elena


Turn off

Azt hittem, ha valaha újra szemtől-szembe állok Elenával, majd több… dolgot kivált belőlem. De tévedtem. Vicces, ugyanis az a nyamvadék nyaklánc, amit Caroline rám bízott, több dolgot megpróbált felidézni bennem. De el kell keserítenem mindenkit, ugyanis nem, nem engedtem, hogy az érzéseim visszatérjenek. A fájdalmat elkerülve választottam ezt az utat és nem voltam hajlandó lemondani róla. Kikapcsolt érzésekkel fényévekkel jobb az élet, nincs semmi, ami megállíthatna. Nincs visszatartó erő, nincs lelkiismeret, nincs semmi. És ez százszorta jobb, mint a végeláthatatlan fájdalom vagy nyomorúság. Ezért kapcsolunk ki, erre való ez a gomb a fejünkben vagy mellkasunkban. Inkább az előbbi. Az elménk egy része képes arra, hogy elzárjon mindent egy csapásra. Persze a visszatérés borzalmas, talán épp ez is közrejátszik abban, hogy ne akarjak a lány közelében lenni. Ki tudja, talán megszállta a jótét lélek és vissza akar hozni. Ó, és nyilván, ha tippelnem kéne, Stefan hatására van itt. Hát persze. Ellépkedtem mellette, de elkapta a karomat, így egyből megfeszült az egész testem. Elrántottam tőle a karomat. Nem akartam, hogy hozzám érjen. Nem akartam semmit tőle. A szavaira mosolyra húzódtak az ajkaim. Ahogy felé fordultam, felnevettem.
- Ó és mégis mi a fenét akarsz te velem megbeszélni? Stefan küldött, nem igaz? Nos, üzenném neki, hogy ideje feladnia. Ha nem akarja, hogy téged bántsalak… - Léptem közelebb hozzá, egészen közel, majd oda is hajoltam hozzá, a leheletem csiklandozhatta az arcát. - …akkor jobban tenné, ha nem küldene ide hozzám.
Végigmértem, majd el is léptem tőle. Reméltem, hogy ezzel pontot teszünk a beszélgetésünk végére. Aztán néhány lépés után megálltam és a zsebembe csúsztattam a kezem. Na igen, van itt valami, ami az övé. Kihúztam a tasakot, amiben benne volt a nyaklánc és visszafordultam felé vele.
- Caroline bízta rám. De… nos, nem igazán van rá szükségem. Ez a tiéd. Ez volt a szerelmetek jelképe Stefannal. – Mosolyodtam el, majd a szemeimet forgattam. – Nyilván erre jobban emlékszel, mint bármi másra. – Tettem hozzá, ugyan azzal a mosollyal. Láthatta, hogy már nem érdekel, tud-e a közös emlékeinkről, vagy úgy egyáltalán kettőnkről. Odanyújtottam neki a tasakot, aztán végül úgy fordítottam, hogy a nyaklánc kicsússzon belőle és ha nem volt elég ügyes, az a földre hullott.
- Bár, tulajdonképpen nem csak a ti jelképetek volt ez. – Tettem hozzá szórakozottan, majd hagytam, hogy a tasak is kiessen a kezemből és az is a földre hulljon. Hátrébb léptem.
- Nincs már miről beszélnünk, Elena. Éld az életed. Élem én is a magamét. – Magyaráztam neki tovább.



From: Damon Salvatore


403 szó ❀ Runnin from my heart ❀ azért szeretlek ám... valahol mélyen  Szeri vankredit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Tartózkodási hely :
Mystic Falls



A poszt írója Elena Gilbert
Elküldésének ideje Vas. Nov. 19, 2017 1:30 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Elena && Damon

Nem találkoztam Damonnel azóta az incidens óta a konyhában. Tudom, hogy én sem bántam vele jól, hogy nem kellett volna annyira hangoztatnom előtte azt, hogy semmi mást nem látok benne, csak egy szörnyet, holott akkor és ott velem egyáltalán nem viselkedett úgy. De hiába tudtam, hogy megbántom a szavaimmal, nem tudtam más szemmel nézni rá, vagy másképp vélekedni. Szerettem volna, és próbálkoztam felidézni azt, hogy milyen lehetett szeretni őt, de nem ment. Azt azonban soha nem gondoltam volna, hogy Damont ez az egész eset annyira bántja majd, hogy köt Stefannal valami buta megállapodást, aminek eredményeképp kikapcsol, és ebben az állapotban elhagyja Mystic Fallst. És én erről nem tudtam semmit.
Igazság szerint, szégyelltem magam, hogy így utólag tudtam meg mindezt, nem is tudom, mi járt pontosan a fejemben. Tudom, hogy annyira sokkolt az emlékeim elveszítése, hogy nekem is szükségem volt némi időre ahhoz, hogy eldöntsem, pontosan mit is akarok tenni. Elvégre így emlékek nélkül, mit sem sejtve, hogy milyen érzés volt szeretni Damont, érthető volt, ha nem feltétlenül vágytam arra, amit elveszítettem. Többször elszórakoztam annak gondolatával, hogy kezdhetnék normális életet, már amennyire egy vámpírnak lehet normális élete, de aztán ezeket a képzelgéseket gyorsan elkergettem a fejemből, ahogy a szívem sajogni kezdett. Nem értettem, hogy miért, csak azt tudtam, hogy szükségem van azokra az emlékekre. Elképzelésem sem volt, hogyan fogom őket visszahozni, de azt tudtam, hogy csakis Damon segítségével lehetséges. Őt azonban mindez jelenleg nem foglalkoztatta, úgyhogy elsődleges célom az volt, hogy elérjem azt, hogy visszakapcsoljon.
Beszéltem Stefannal és Carolinenal is erről, mivel nem tudtam eldönteni, hogy mitévő legyek, és az ő tanácsuk is sokat segített abban, hogy össze tudjam szedni az apró darabokra tört életem részeit. Még mindig nem voltam teljes, az emlékeim nélkül képtelenség is lett volna, de legalább már nem voltam többé tanácstalan, hanem pontosan tudtam, hogy mit kell tennem, és nem haboztam annak érdekében bármit bevetni. Úgyhogy Chicago felé vettem az irányt. Stefan állítása szerint Damon ott volt, ezért csak reménykedni tudtam abban, hogy még nem állt tovább onnan.
Amint megérkeztem a városba, céltalanul kezdtem el róni az utcákat, nem igazán tudtam, hogy hol keressem Damont, hisz bárhol lehetett. A telefont meg sem próbáltam, mert tudtam, hogy úgy sem venné fel, Bonnie-t pedig hiába kértem volna meg egy lokátor bűbájra, ha Damon folyamatosan mozgásban volt. Így lehetőségnek csak az maradt, hogy a szerencsére bízzam a találkozásunkat. És, mintha a sors akarta volna így, pár órás bolyongás után az egyik utcán pont megpillantottam őt.
Épp egy boltból jött kifelé, majd mit sem sejtve arról, hogy ki fog vele szembenézni, megindult az irányomba. Pár lépést tett csak meg, amikor észrevett engem. Nem tudom, hogy milyen reakcióra számítottam, de azért fájt látnom ezt az érdektelenséget és érzelemmentességet, amivel elhaladni készült mellettem. Persze, nem kellett volna meglepődnöm ezen a viselkedésen, hiszen kikapcsolt állapotban volt, mégis szíven ütött.
- Damon… - kezdtem bele, ám ő félbeszakított azzal, hogy meg se próbáljak segíteni rajta, mert ahhoz már késő. Engem persze ennyivel nem tudott eltántorítani, így megragadtam a karját, ahogy elhaladni készült mellettem, mert nem terveztem ennyivel feladni. Nem voltam hajlandó nélküle visszamenni Mystic Fallsba. – Kérlek, beszéljük meg… Azt, ami a legutóbbi találkozásunkkor történt… Vagy legalább csak hallgass meg, kérlek – néztem rá kérlelően, még mindig a karját fogva, amit nem is szándékoztam addig elengedni, amíg biztossá nem váltam abban, hogy nem fog csak úgy faképnél hagyni, miközben beszélek hozzá. Bár, erre még így is elég sok esély volt, épp ezért csak reménykedni tudtam abban, hogy még kikapcsolt állapotban is hatással vagyok rá valamilyen szinten, vagy hogy van benne legalább annyi tisztességesség, hogy végighallgat, ha már idáig eljöttem. Nem tudom, hogy miért reménykedtem ebben, hiszen mégis csak Damonről volt szó, akiről mindenki tudta, hogy soha nem játszik tisztán, és a becsületesség sem tartozik az erényei közé, de szerettem volna hinni abban, hogy most kivétel tesz.  



||music:Silhouette <3|| I won't give up  || ® || Inspirate by ®


Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
●● bonbon and ric ●●
Kedvenc dal :
●● runnin ●●
●● behind blue eyes ●●
●● he's the better man ●●
●● slow down ●●
●● this is who i am ●●
●● monster ●●
Tartózkodási hely :
●● mystic falls ●●
Humor :
●● bloody ●●



A poszt írója Damon Salvatore
Elküldésének ideje Szer. Okt. 11, 2017 9:17 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Elena & Damon

Turn off.

Azt hiszem, csúnyán alábecsültem az öcsémet. Amikor belekezdtünk a mi kis furcsa, különös játékunkba, nem hittem, hogy én leszek az, aki majd veszít. Viszont úgy indult az egész kis történet, hogy nincsenek szabályok. Pont úgy, ahogyan Katherine tanította nekünk annak idején. Épp ezért (na meg amúgy sem) nem állt szándékomban eleget tenni annak a csekélyke „szabálynak”, miszerint, ha veszítek, akkor hazamegyek vele Mystic Fallsba. Ebből lett egy nem kis összemorranásunk, sőt mi több, veszekedésünk Stefannal, mielőtt kitörtem volna a nyakát. Hagytam összeesni és eljöttem. Nem hagyhattam, hogy hazarángasson és Elena elé cipeljen (aminek semmi értelme nem lett volna, mint tudjuk), vagy a pincébe zárva nekiálljon kivéreztetni, egészen addig, amíg meg nem jön a jobbik eszem (ami úgysem történt volna meg). Lehet, hogy az érzéseim utat akartak törni maguknak és ezért a pillanatnyi gyengeség miatt veszítettem, de a szívemet újra meg akartam keményíteni. Semmi jó nem származott volna abból, ha visszakapcsolok.
Végigsétáltam Chicago egyik utcáján, miközben azt lestem, melyik boltot foszthatom meg néhány üveg bourbontól. Közben meg azon törtem a fejem, hogy melyik városba száműzzem magam innen, hisz itt Stefan még könnyen megtalálhatott volna. És miért ne akart volna megkeresni? Nem volt sok időm szórakozni. Kiszúrtam az egyik boltot, ami egészen hívogató volt, majd fogtam magam és be is léptem. Az ajtó csilingelve jelezte, hogy megérkeztem. Fantasztikus. Már ez is idegesített. Kissé úgy éreztem magam, mint valami időzített bomba, ami bármikor robbanhat. Miért is mentem bele abba az ostoba játékba Stefannal? A sorok között lépkedtem, egészen addig, amíg meg nem találtam, amit kerestem. Magamhoz vettem végül egyetlen egy üveget, majd indultam volna kifelé, de természetesen a pultos kisasszony megállított, mondván, fizetés nélkül nem távozhatok. Körülnéztem lassan. A boltban rajtam kívül csak egy idős hölgyike volt, az is leghátul valahol, így nem gondoltam, hogy túl nagy problémát okozna, ha a pultos lányka hirtelen halottá válna. Odasuhantam elé, szabad kezemmel már nyúltam is a torka felé, hogy ujjaimat ráfoghassam.
- Nincs szükség semmilyen fizetségre. Sőt, örülhetnél, ha az életedet meghagyom. – Néztem mélyen a szemébe, mire ő visszaismételte az első mondatot, amit hallott tőlem. Én pedig azon gondolkodtam, valóban megöljem-e, vagy ezúttal ne hagyjak magam mögött semmiféle nyomot. Sóhajtottam egy aprót. – Elfelejted, hogy valaha is láttál. – Engedtem el végül, mielőtt kiléptem volna a boltból, az üveg bourbonommal együtt. Azonban arra nem számítottam, hogy kivel is fogok szembetalálkozni. Az arcomra némi meglepettség ült ki, ahogy végigmértem a lányt, akit hetekkel ezelőtt láttam utoljára. Elena…?
Az persze nem fordult meg a fejemben, hogy esetleg más az. Mondjuk bárki a hasonmások közül – mert bizony akadt egy pár közülük. De azt hiszem, a Stefannal való találkozásunk és játékunk túl nagy hatással volt rám. Akár akartam, akár nem, az első gondolatom mégis Elena volt.
- Ha azért jöttél, hogy visszahúzz a szakadék mélyéről, akkor sajnálattal kell közölnöm, de elkéstél. – Húzódtak mosolyra az ajkaim és készültem kikerülni őt, hogy visszaindulhassak az én kicsikémhez. Azaz az autómhoz.

476 szó ❖Ohh, Elena? Hát te?  27  ❖  kredit

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Aug. 11, 2016 8:20 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

June & Gregory
i had a plan to forget you
Jelen helyzetben a tekintete többet mondott ezer, amúgy kimondatlan szónál. Kettőnk között megvolt az, ami kevés kapcsolatban adatik meg. Tudtunk egymás gondolatában olvasni. Kivéve akkor, mikor eldöntöttem, hogy a biztonsága érdekében inkább a másik utat választom, nem azt, amiben a biztos halál vár volna rá. Benedict szimata túl jó volt, ez a mai napig sem változott, és az, hogy elvettem egy rendőrt, mindannyiunkat a kivégzőosztag elé parancsolt volna. Az élete többet jelentett ennél, még ha a saját bőrömet vásárra is vittem volna. Igaz-ból vittem is. A biztonsága érdekében feláldoztam saját magamat, bár jogos lett volna a kérdés: ki erőszakolta rám azt, hogy feleségül vegyem? De amikor az a gyűrű a kezeinkre került, még nem volt Benedict. Nem volt maffia, nem volt semmi, ami megkötötte volna a kezemet. Nem volt semmi, ami a másik oldalra lökdöshetett volna. Aztán lett. A pénz. Elvakított, elvette minden eszemet. Nem tudtam volna kiszállni, Benedict azóta is méltán emlékeztet rá, mi jár az árulóknak. Engem pedig nem a saját halálommal büntetne, hanem June-éval. Mindig is azt éreztem, hogy Benedict tudott róla, de a saját markában tartotta az információt, hogy a lényeges, döntő pillanatokban a saját hasznára használja. Márpedig ha tudott June-ról, azt is tudta, hogy a feleségem még mindig a városban él, nem váltunk el, és hogy ismét találkozhatunk. Talán ő maga küldte erre a terepre a barátomat, hogy keresztezzék az útjaink egymást, hisz esélyes, hogy June területére tévedett be. Próba akar lenni? Melyik oldalt választom?
A pofon nem is váratott sokat. Nem ijedtem meg, inkább engem tükröző megjegyzést tettem a cigarettájára, mielőtt kitéptem volna ujjai közül, de a pofon nemcsak azért szólt, mert elvettem a nyugtatóját. Csak egy mozdulat volt, abból is a nehezebb, erősebb fajta. Sajgott az arcom, szinte éreztem, hogyan pirong a folt a tenyere nyomán. Megfeszült az állkapcsom, némileg oldalra billent a fejem, a körülöttünk lévők pedig egy másodpercre ránk néztek, aztán haladtak tovább. Ezt a kort éltük. Közömbösek lettek az emberek. De ezt nem is annyira bántam, ebbe senkinek nem volt beleszólása.
- Kiegyezhetünk abban, hogy ezt megérdemeltem. - nyeltem egyet, majd arcomhoz érve megmozgattam az állkapcsomat. A fogaim még épek voltak, akkorát még nem tudott ütni, hogy kárt tegyen bennük. - Tévedsz, még mindig nagyon sok jogom van. A feleségem vagy. - tettem hozzá ropogós hangon, alig hallhatóan, eléggé rekedten, majd abbahagytam a ropogtatást, és leeresztettem a kezemet. Na jó, az arcom azért még sajgott.
Ismét felsóhajtottam. Harcias kedvében találtam, holott nem szerepelt a terveim között, hogy megejtek vele egy találkozót. Inkább halasztottam volna ezt a lehetőséget egy pár évig, de legalább a halálig. Nem véletlenül hoztam meg azt a döntést, és úgy, hogy azt hittem, többé nem kell szembesülnöm vele, könnyebb volt. De a sors egyszerűen kifürkészhetetlen. - Annak örülök, ha nem vagy terhes. Annak is, hogy rögtön az orromra kötötted, hogy hűséges maradtál, legalább nem megcsalás lesz a válási papírjainkon szereplő válási ok. - mondtam, és inkább eltávolodtam tőle. Nem érdekelt a hisztije egy nyamvadt cigaretta miatt, inkább amiatt aggódott volna, hogy a benti cimborám meghal. - Felőlem azt tartasz a képembe, amit akarsz. Mindketten tudjuk, hogy nem akarsz gyilkolni. És azt is tudjuk, hogy miért. De van egy olyan megérzésem, hogy átléptél egy határt. És ha ő ott benn meghal, nemcsak ő lesz kurva nagy szarban, de te is. - mondtam ki a nyilvánvalót. Talán az elmúlt évek alatt megváltozott, és inkább lenne farkas? Ha így lenne, már régen gyilkolt volna, nem nagy kunszt megölni valakit, főleg úgy, ha fegyvere is van. Neki pedig volt, méghozzá engedéllyel, nyelvénnyel és minden sziremszarommal. - Bár mondhatjuk, ha meghal, neki már mindegy. - tettem hozzá. Erős akartam maradni, nem mutatni, mennyire megviselne, ha a szavaim valóra válnának. Évek óta, mielőtt pár hónapja faképnél hagytam Benedict-et, az az ember volt a társam, a legjobb barátom. Nem kalkuláltam azzal, hogy June fogja földre teríteni.
Matatni kezdett a táskájában, bár reméltem, nem újabb cigarettát próbál meggyújtani, mert ugynaúgy tennék, mint az előbb. Szavai ezúttal már maró gúnnyal voltak átitatva, én pedig megráztam a fejemet. - Nem tudsz semmit arról. Ha nem kellettél volna, el sem veszlek. De nem most kell ezt megbeszélnünk. - jegyeztem meg. - Telj be a látványommal, erre később visszatérünk. - pillantottam a kórház felé, a szavaimmal feltéve az i-re a pontot. Eléggé dühödtnek tűnt, nem hiszem, hogy ebben a helyzetben a humorom volt a kedvence. A társaságában mindig szerettem feloldódni, kerestem a lehetőséget arra, hogy mosolyt csaljak az arcára, de értelemszerűen máshogyan működött ez a dolog amikor házaspárként működtünk... a szerelem nem működik tréfa nélkül, én pedig szerettem őt jókedvűvé tenni. A könnyeket egyenesen gyűlöltem, főleg ha az ő szemeiből folytak ki.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Aug. 04, 2016 12:37 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

June & Gregory
Valaha szerettelek. Most ugyanannyira gyűlöllek. De mindkettő érzelem hozzád láncol.

Hogy is szokták mondani? Ember tervez, Isten végez. Nos, hát engem azt hiszem mondhattam, hogy kivégzett. Keresztül akartam nézni rajta. Tényleg! De amikor pontosan az ember lánya előtt állt meg a drága szellemférje, akit nyolc éve nem látott, elég nehéz volt úgy csinálni, mintha levegőből lenne. Pedig próbálkoztam! Kerek két másodpercig… aztán felé fordultam és csak néztem rá. Egyetlen időtlen pillanatig el akartam hinni, hogy minden rendben van. Hogy együtt vagyunk. Hogy miattam jött ide. Hogy a múlt, amely leginkább egy tüskebozót és aknamező keverékére hajazott, meg sem történt. Csakhogy a hangjával és a szavaival együtt rombolta le törékeny illúziómat, és lobbantotta lángra bennem az amúgy is tomboló dühöt, csalódottságot és mérhetetlen fájdalmat. Tekintetem, mely eddig talán rajongó szerelmesen tapadt rá, és ittam be általa a látványát öntudatlanul, villámokat szórt, és ebből már talán sejthette, hogy a vihar sem várat túl sokat magára. Hiszen bőven volt okom a haragra, és minden jogom megvolt arra, hogy vélt és valós sérelmeimet a fejére borítsam. Kinyitottam a számat… és csöndben maradtam, csak döbbenten néztem a beton felé száguldó cigarettámat, amibe konkrétan egyszer szívtam bele. Ráadásul az érintése felbolygatott bennem valamit, amire sem most, sem máskor nem volt már szükségem: hozzá akartam bújni, és most, életemben először, sírni a mellkasára borulva, és kiadni az elmúlt évek minden feszültségét. De nem tehettem meg. Nem akartam megtenni. Hűvös logikával söpörtem félre a vonzalmat, ami a felszín felé törekedett, és temettem vissza. Elhagyott. Mondhatni szó nélkül. Még csak azt sem tudtam él-e, vagy hal. Se egy üzenet, se egy telefon, se egy SMS. Semmi. Megszűnt számomra létezni. Ráadásul ennyi idő alatt megváltozhatott annyira, hogy azt mondhassam: csak egy idegen. Egy idegen, akinek a gyűrűjét még mindig hordtam.
Szikrázó szemekkel emeltem fel a fejem, pillantottam rá, és a következő pillanatban már lendült is a jobb kezem, hogy egy irgalmatlan pofonnal köszöntsem rég nem látott hitvesemet. Nem voltam egy óriás a magam alig százhetven centijével, és ránézésre egy erősebb széllökés is leboríthatott volna a lábamról, de edzettem, így azért szorult belém némi erő. De annyi mindenképpen, hogy a pofon, ha célba ért, vörös lenyomatot hagyjon az arcán.
-Elvesztetted a jogodat arra, hogy beleszólj az életembe, azon az éjszakán, mikor elhagytál!
A fogaim között szűrtem a szavakat, és iszonyatos önuralommal tartottam kordában a hangerősségemet, pedig legszívesebben ordítottam volna. Mégis hogy képzelte? Milyen alapon akart engem kioktatni ennyi év után? Úgy csinált, mintha csak tegnap váltunk volna el, én meg szívem szerint megfojtottam volna egy kanál vízben.
-Úgy, ott és akkor mérgezem magam, amikor csak akarom. Nem vagyok terhes, a közelembe sem volt senki, amíg ide nem fáradtál, ráadásul lássuk be, semmi közöd nincs hozzá, hogy mit csinálok. Adj hálát a jóistennek, hogy nincs nálam fegyver, mert lehet azzal köszöntöttelek volna a viszontlátás alkalmával, hogy a képedbe nyomom!
Zihálva meredtem rá, túl az első kitörésen. Volt még bennem. Rengeteg. Akár fél órán át is ordíthattam volna vele, de sajnáltam rá az időt, és a levegőt, mert ha eddig nem érdekelte, esélyesen most is elengedte volna a füle mellett. Ha akart volna csak egy kicsit is foglalkozni azzal, hogy velem mi van, kismillió esélye lett volna arra, hogy megtaláljon.
Egy nővér sétált ki a bejáraton, és állt meg tőlünk pár méterre. Idegesen kaptam felé a fejem, de nem hozzám jött, pusztán csak ő is rágyújtani akart. A látványa viszont felidézte bennem, hogy miért is vagyok tulajdonképpen itt. Azért, mert lelőttem valakit, aki jelenleg élet-halál között lebegett az intenzíven. Csőstül jött az „áldás”, és kezdtem úgy érezni, hogy összeroppanok alatta. A vállam előre bukott, én meg idegesen matattam a zsebemben a doboz és a gyufa után, hogy lefoglaljam magam valamivel. Nem törhettem össze. Előtte pláne nem. Elsüllyedtem volna szégyenemben, ha ez megtörténik. Lenyeltem a könnyeimet. Nem érdemelte meg, hogy lássa. Ahogy senki más sem.
-Amúgy arra a józan eszedre gondolsz, amely szerint a legjobb megoldás arra, hogy közöld velem, hogy nem kellek, az volt, hogy eltűnsz az életemből? A logikus gondolkodás élő mintaszobra lehetnél. Igaz pár dolgot elfelejtettél, de hát ugyan kit érdekelnek olyan kis csipcsup dolgok, mint például a válási papírok. Vagy az, hogy a kedves nejed kétségbeesve kutat majd utánad éveken át? Hiszen te írtál egy levelet! Gondolom hálásnak kellene lennem és meg is kellene köszönnöm, hogy ennyire figyelmes voltál velem.
Minden szavam csöpögött a gúnytól. Bántani akartam, ahogy ő bántott engem. Véres sebeket akartam karmolni rá, és addig ütni, amíg a bocsánatomért nem esedezik, ha nem is fizikai, de lelki értelemben mindenképp. Felpillantottam rá, miután végre elszakadtam a nővér látványától, és a szavakat gyilkos pillantással tetéztem. Makacs voltam? Nagyon. És minden okom megvolt rá. Úgy kapaszkodtam a perzselő, és mindent elpusztító dühömbe, amely nem csak őt, saját magamat is azzal fenyegetett, hogy felemészt, mintha az életem múlt volna rajta. Mert bár nem azzal a céllal érkezett, hogy nekem mentőövet nyújtson – ebben biztos voltam – mégis ezt tette. Mert a megjelenésével legalább volt lehetőségem könnyíteni egy kicsit azon a vibráló feszültségen, amely belülről marcangolt, és elterelte a gondolataimat arról a nyilvánvaló tényről, hogy jelenleg csak egy félhulla választott el attól, hogy a farkas génjeim aktiválódjanak.


Bring me to life • Remélem tetszik:) • ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Aug. 03, 2016 8:01 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

June & Gregory
i had a plan to forget you
Még soha nem kapkodtam ennyire a lábamat. Ha lett volna időm félni, komolyan átgondoltam volna azt a lehetőséget, hogy mindjárt elnyargalok, és hanyatt vágódom Chicago népes városának egyik népszerű utcájában. A kórház körül mindig nagy volt az érdeklődés, rengeteg hozzátartozó tért be nap mint nap, hogy meglátogassa a szeretteit. Én csak seggbe akartam rúgni azt az idiótát, hogy megint mibe keverte bele magát. Benedict nem arra adta a parancsot, hogy ölesse meg magát. A legjobb barátom még mindig nem változott szemernyit sem, és nem vetett meg azért, amiért másfél éve úgy döntöttem, hogy kiszállok, és felhagyok a gyilkolással. Nem élveztem, amit tennem kellett, főleg mikor számomra általam ártatlannak ítélt embereket kellett megölnöm. A legszomorúbb pillanatok voltak, a rémálmok sosem hagytak nyugodni. Beszennyeztem ezért az egészért a szívemet, a lelkemet. Elhagytam érte a szüleimet, a feleségemet, mindenkit.
De nyilván félreértelmezte Benedict tanításait. Mint mindent az életben. Nála ez normális volt. Egészen addig, míg valami az életét nem követeli. Mindjárt kiderül, hogy mennyire álltunk közel az utóbbihoz. Rossz érzés bontakozott a gyomromban. Ideges voltam tőle, márpedig évek óta nem éreztem ekkora feszültséget magamban. Még az sem váltott ki belőlem ilyen stresszt, amikor Benedict elől kellett menekülnöm hol ide, hol oda. Mindig mozgásban kellett lennem, láttam az ország, a kontinens legszebb tájait. A legrondábbakat is, mert gazdag nem lettemaz egyedül töltött évek alatt. Benedict támogatása jelentett mindent. Érthetően a szökésemet követően ez a kis zsebpénz már nem járt.
A zsebembe süllyedt mindkét kezem. Beszippantottam a város illatát, habár a siettségemnek tudtam be, hogy egyre gyorsabbá vált a pulzusom. Pár hete itt ragadtam. Nem mozdultam el a városból, ideje volt visszailleszkednem az itteniek közé. Benedict egyik legjobb embere voltam annak idején, kár volt eldobnom magamtól. Nem érte meg ez a váltás. Mellette voltam valaki. Valaki, aki lenni akartam. Feladtam érte mindent. És mikor azt gondoltam, hogy ideje véget vetni neki, nem sejtettem, hogy ez lesz a jövőm. Nem mentem vissza June-hoz, hisz egyértelmű volt: Benedict addig kutat majd utánam, míg meg nem talál. Az utolsó lélegzetvételét is képes lett volna rám áldozni. June mellett pedig túl közel lettem volna. Ez a város Benedict tenyeréből evett. Sokat lendített az ügyön az, hogy Benedict egy ideje New Orleansba telepedett. Nem értesülhetett még arról, hogy mi történt a barátommal. Esélyes, hogy szívrohamot kapna, ha tudná, hogy egy rendőrrel húzott ujjat, akinél fegyver volt, az pedig... inkább mondjuk úgy, egyértelmá következményei lettek.
Közeledett a kórház bejárata, de még volt pár méter az utcáról. Ezek voltak a legborzolóbb másodpercek. A mentő szirénája még inkább idegessé tett. Az orromat viszont még így, a tömegből is egy ismerős parfüm csapta meg. Évekkel ezelőtt éreztem utoljára. Egy lehajuló alak felé közeledtem. Kétség sem fért hozzá, hogy tőle jött az illat.
June. A kórház előtti utcában. Ez nonszensz. Miért volt itt? Mit akart itt?
Felállt, mire odaértem mellé. A cigaretta ott volt a kezében. Gyorsabb volt, mint emlékeztem rá. Azt viszont nehéz lett volna nem észrevenni, hogy a lépéseim lassultak, majd teljesen megálltam. Egyenesen előtte. A tekintetemmel őt fürkésztem, nem mozdultam, még pislogni is elfelejtettem. Iszonyatos érzés költözött agyomromba. June rendőr. Cigarettázik, tehát feszült. A barátomat egy rendőr lőtte le. June-nak volt oka félni valaki halálától. De csak reméltem, hogy tévedés volt az egész. - Megkérdezzem, hogy miért vagy itt, vagy hallgassak a józan eszemre? - kérdeztem, szinte rögtön a lényegre térve. Mit kellett volna mondanom? Hogy hiányzott? Nem azért hagytam el, hogy aztán csak úgy rárontsak. Sőt, egyáltalán nem akartam találkozni vele. Boldognak akartam látni, még ha... néhány formalitás esetén makacs is voltam.
Ösztönösen nyúltam a kezéhez, hogy kiszedjem belőle a frissen meggyújtott szálat, és a földre hajítsam. - Ezzel nemcsak magad mérgezed. - tettem aztán hozzá, de szándékosan nyelve el a mondatom többi részét, gondolván, hogy semmi szüksége a piszkálódásra. Bár nem hinném, hogy azt gondolta, hogy ha egyszer viszont találkozunk, olyan jól reagálnánk. Azok nem mi lennénk.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Júl. 31, 2016 4:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

June & Gregory
Valaha szerettelek. Most ugyanannyira gyűlöllek. De mindkettő érzelem hozzád láncol.

Az órámra pillantottam. Hajnal fél három volt. Már legalább négy órája koptattam a kórház padlócsempéit, de egyszerűen nem bírtam tovább. Muszáj volt egy kis levegőhöz jutnom. Úgy éreztem, hogy a fertőtlenítő szaga és a saját félelmem, mint valami ragacsos massza, fekete kátrány tapad a bőrömre, a ruhámra, a hajamra, és legalább az egyiktől meg akartam szabadulni egy időre. A liftbe léptem, a földszintre mentem, kisiettem az utcára, és fellélegeztem. A hűvös éjszakai levegő frissítően hatott nem csak az elmémre, a testemre is. A közeli újságoshoz sétáltam. Vacilláltam pár pillanatig, aztán vettem egy doboz cigarettát, és egy csomag gyufát. Évek teltek el azóta, hogy utoljára rágyújtottam, de most úgy éreztem szükségem van rá. Mikor Greg elhagyott, akkor nyúltam hozzá először. Pótlék és mentőöv is volt a számomra. Az első hónapban nem csak az életkedvem zuhant nagyot, hanem étvágyam sem volt, és ezzel csillapítottam gyomrom követelőző morgását, meg rágógumival. Ha nagy nehezen ettem is valamit, az mindig visszajött. Most hasonlóképpen éreztem magam, csak az oka volt más. Akkor a fájdalom és csalódottság volt rám ilyen hatással, most viszont a félelem, ami minden szívdobbanással bennem pulzált: ha meghal, farkas leszek.
A kórház bejáratától jobbra álltam meg, a dohányzásra kijelölt helyet jelző tábla alatt. Felbontottam a cigarettát, egy szálat kivettem belőle és rágyújtottam. Csukott szemmel szívtam be a füstöt, és fújtam ki, mint valami rossz drogos, mikor évek után ismét beszúrja magának az első adagot. Még mindig nem emlékeztem pontosan, hogy mi is történt, de a lövés után volt annyi lélekjelenlétem, hogy a mentőket és a rendőröket kihívjam, és közben még egy mesét is kitaláljak. Tilosban jártam. Az akciót senki nem engedélyezte. Saját szakállamra nyomoztam, mert a rendőrségen úgy csináltak, mintha a maffia nem is létezne. Ügyek tűntek el megoldatlanul a süllyesztőben, tanúk szívódtak fel nyom nélkül, bizonyítékok semmisültek meg „véletlen” balesetek miatt. Elegem volt az egészből. Én nem erre esküdtem fel, hanem arra, hogy megvédem az embereket, és börtönbe juttatom a bűnösöket. Most viszont, ha a feletteseim megtudták volna mi is történt a valóságban, nem csak lefokoztak volna, hanem esélyesen az állásomat és a jelvényemet is elvesztettem volna, amit nem akartam kockáztatni. Az egyedüli megoldás a hazugság maradt. Önvédelem.
Gyűlöltem a hazugságot, és legszívesebben saját magam téptem volna ki a saját nyelvem, és dobtam volna eléjük konc gyanánt. De miközben a hányingerrel küszködtem és a saját lelkiismeretemmel, az arcomon ebből mi sem látszódott. Hidegen, szinte már érzéketlenül tettem jelentést, adtam le a fegyveremet, aztán a jegyzőkönyv felvétele után a kórházba siettem a mentő után, hogy egy olyan valaki életéért reszkessek, aki akár életben marad, akár meghal, tönkreteheti az enyémet. Nem tudtam melyik megoldás lenne a jobb.
Kinyitottam a szemem, elnyomtam a cigarettát, aztán zsebre tett kézzel néztem a lassan kiürülő utcán vánszorgó embereket, de valójában semmit nem láttam belőlük, ahogy ők sem belőlem. A fekete farmerkabát, és nadrág elrejtett a félhomályban. Nem mintha bárkit is érdekelt volna egy ideges ember, aki a kórház előtt ácsorog. Hiszen mi jut ilyenkor mindenkinek az eszébe? Biztos egy családtagjával történt valami és érte aggódik. Bár így lett volna. De nekem most már csak magam miatt kellett aggódnom.
Nehéz sóhaj szakadt ki belőlem, ahogy ismét kezembe vettem a dobozt egy újabb szál cigaretta miatt. A figyelmemet egy szirénázó mentő terelte el. A kék villogó úgy vonzotta a tekintetemet, mint villanykörte a bogarakat. Ez volt az életem. Nem akartam elveszteni. A mentőbejáróig követtem az útját, aztán úgy maradtam.
A szívverésem meglódult. A doboz kiesett a kezemből. Én meg csak álltam, mint Bálám szamara, vagy épp az a bizonyos borjú, aki az újkapura mered, mert nem akartam hinni a saját szememnek. Nagyon reméltem, hogy csak érzékcsalódás, amit látok. Greg arcvonásai köszöntek vissza rám egy közeledő alakban. Miután elhagyott, hónapokig láttam őt a tömegben, mint valami rossz kísértetet, aztán mindig kiderült, hogy tévedtem.
-Biztos csak a fáradtság…
Megráztam a fejem, és lehajoltam a doboz után, aztán reszkető kézzel gyújtottam rá megint, miközben a szemem sarkából követtem a férfi mozgását. Minél közelebb ért, annál inkább ment fel bennem a pumpa. Az arcvonásai mit sem változtak, és sajnos nem hallucináció volt, bármennyire is reméltem. De vajon tényleg ezt reméltem? Végre eljött a pillanat, amire évek óta vártam, de én még mindig csak álltam az égő cigarettával a kezemben, és nem mozdultam. Földbe gyökerezett a lábam. A világom a feje tetejére állt, az érzéseim felbolydultak. Minden eddig eltemetett fájdalom, harag és gyűlölet, amit oly gondosan rejtegettem és próbáltam temetni hasztalanul, elemi erővel próbált a felszínre törni, és utat találni a külvilágba.
Furcsa fintora a sorsnak, hogy mikor már rég lemondtam róla, hogy valaha is rátaláljak, az utamba tereli. Pedig csak azokat a nyamvadt papírokat akartam volna aláíratni vele, de még erre sem vette a fáradtságot. Csak egy idióta levelet hagyott rám, meg egy házassági szerződést, ami megkötötte a kezem. Ugyanis a beleegyezése és aláírása nélkül egyik bíró sem volt hajlandó felbontani a házasságunkat, és nekem akkor sem lett volna esélyem az újrakezdésre, ha akartam volna.
Az elfojtott dühtől remegve szívtam bele ismét a cigarettába, és fordítottam el a fejem, magamban mormolva: Utcán nem rendezünk jelenetet. Csakhogy ez vajmi kevés volt ahhoz, hogy helyreálljon a lelki békém.


Bring me to life • Remélem tetszik:) • ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Aug. 11, 2013 10:19 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

- Igen, mondhatnám hogy olyasmi - bólintottam. Vándorló. Végülis igen, olyasminek felelnék meg. Nem maradok sokáig, hamar tovább visz az utam... De jobb ez így. Nekem legalábbis biztosan, és az a lényeg.
Először meglepődtem kicsit a válaszán, ám aztán... összeraktam. Naná, nyilvánvaló, miért is hozna össze a sors egy átlagos útitárssal?
- Nem hinném hogy kiszállítanálak - vontam meg a vállam, és vetettem feléje egy megnyugtató pillantást, egy hasonló félmosoly kíséretében, aztán visszafordítottam a figyelmemet az út felé, és... igazából nem is nagyon szóltam többet míg utaztunk...

(folyt. köv. Mystic Falls határa)
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Aug. 10, 2013 10:57 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

- Szóval te egy olyan vándorló fickó vagy. - állapítottam meg. általában azok a pasasok utazgatnak egyfolytában, akik nem tudnak egy helyen maradni, és mindig többet és többet akarnak látni a világból. Nem is értem, hogy nekem miért nem jutott eszembe az hogy máshová is járjak, ne csak Amerikába.

- Ha tudnád, hány éves a húgom.. és hány éves vagyok én, kiszállítanál a kocsidból. - bámultam aztán a kesztyűtartót inkább, mereven s szemrebbenés nélkül, de a torkom megrezzent egy nyelés miatt.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Júl. 29, 2013 10:56 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

- Ahh, egy lány. Na így mindjárt értem. Főleg ha húgicáról van szó. Szóval meglepetésből érkezel? Biztos fog neked örülni a húgod - vigyorodtam el. Kissé talán féltékeny is voltam... engem végülis nem vár senki. De... ugyan, hülyeség, nem is kell hogy várjon bárki is. Az élet egy nagy utazás, nem kellenek felesleges útitársak. Jól vagyok én így.
- Nem menekülök - vontam meg a vállam, befordulva az utamba akadó sarkon, követve a főutat, ki a városból, az irány célja az autópálya volt. - Csupán arról van szó, hogy nem szeretek ott téblábolni, ahol nem vezet előre a helyzet. Ebből a városból elég volt mostanra... meg amúgy is jobban szeretek nem sokáig maradni egy-egy helyen. Addig maradok, míg jó, és itt már nem az. Irány egy új hely - néztem a szemem sarkából az út szélén sorakozó táblákra. követve Őket féli figyelmemmel, hisz nem voltam errefelé ismerős, nem ártott figyelnem.
- Na és hány éves a húgod? Bocs a kérdést ha fura, de Te sem nézel ki egy nagyon idős hapsinak, szóval... hmm... érdekelne mennyi lehet a húgod, hogy már ennyire távol éltek egymástól? - kérdeztem érdeklődőn szemlélve a helyzetet, melyről beszélt.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Júl. 28, 2013 8:52 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Bepattanva mellé meglehetősen furcsa volt a helyzet, hisz nem ültem oda mindenki mellé csak úgy, látszólagos bizalom látszatával, mert nem tudtam, ki lehet rám veszéllyel. Egyelőre úgy fest, hogy ez a pasi - a vérfarkas mivoltja ellenére - elég normális. S valamiért nem zavart, hogy két különböző fajból származunk. ILyen esetekben mindenféle ellenszenvet megéri félretenni.
- A húgom vár rám Mystic Fallsban. Pontosabban.. - húztam el a számat. - Nem tudja, hogy jövök. De ha meglát, az lesz az első, hogy ajándékokkal akar majd elhalmozni. - vigyorodtam el szélesen, nézve az utat magunk előtt.
- Te miért menekülsz el ebből a napos városból? - kérdeztem. Vegyük fel a beszélgetés fonalát valahol..
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 18, 2013 7:24 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

- Nincs mit, na gyere, a végén idegyökerezünk - vigyorodtam el, és örömmel láttam hogy végre megmozdult. Beültünk mindketten, ki-ki a maga helyére, és már mehettünk is. Indítottam a verdát, a motor felmorrant, és besoroltam a forgalomba.
- Jó lesz. Amúgy sem szoktam túl sokáig egy helyen megülni, szóval mondhatni, jól is jött, hogy van okom lelépni - vontam meg a vállam, miközben megálltam egy piros lámpánál.
- Na és neked hogy-hogy nincsenek cuccaid? Csak így magadban, semmivel a válladon utazol? Tán csak nem bűnöző vagy és szöksz épp a hatóságok elől? - kérdeztem viccelődve, hogy lazítsam a hangulatot. Tényleg kíváncsi voltam. Csak így a nagy semmivel utazni... érdekes.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Júl. 16, 2013 10:18 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Barátságosan veregette meg a vállamat. Ez egy vérfarkastól extra furcsán jött le, márpedig én szerintem ő nem tudta rólam ,hogy én vámpír vagyok. És úgy tűnik, nem is törvényszerű, hogy két ellenkező fajból származó egyed utálja egymást. sőt, mi segíteni fogunk. Legalábbis ő segít nekem, hogy megtaláljam a nővéremet. Illetve, a fogadott nővéremet.
- Kösz, haver! - kacsintottam rá vigyorogva, majd gyorsan bedobtam magam a járgányába.
- Biztos jó lesz neked is magad mögött hagyni egy kissé ezt a várost. - próbáltam felvenni a beszélgetés fonalát.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Júl. 07, 2013 2:10 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

- Akkor gyere, cimbora, megyünk Mystic Falls-ba - veregettem meg a vállát barátságosan, mert miért ne. Aztán a kocsim felé böktem. - Az én cuccom már a kocsiban van, szóval tied az anyósülés, és irány a messzi ismeretlen - lengettem meg az orra előtt a kocsikulcsom, és aztán oda is masíroztam, majd megálltam a vezetőoldali ajtó mellett, várva hogy Ő is meginduljon.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jún. 22, 2013 11:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

- Nem. Nincs fuvarom. - húzódott el a szám keserű ívben, hiszen mondhatjuk azt hogy senkinek nem kellettem az utóbbi időben. De Katie Mystic Falsban van. És meg kell őt találnom, hogy végre kelljek valakinek. Szuükségem van a szeretetre, legalábbis egy alap mértékben.
- Nekem nincsenek cuccaim. - tártam szét a karjaimat. - Ha neked igen, és ezt valószínűsítem... szedd össze őket. És fedezzük fel együtt Mystic Falls városát. - vigyorodtam el. Nem törődtem azzal hogy vérfarkas, mert minek? Engem ez hidegen hagy, az alapvető ösztönök valamiért belőlem hiányoznak és kivesztek.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Jún. 14, 2013 9:03 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

- Mystic Falls-ba mész? - kérdeztem vissza, némi meglepettséggel a hangomban, mert ma már másodjára hallom ennek a településnek a nevét, és még sosem hallottam azelőtt... ami így már kezd érdekes lenni. Mi az a hely, hogy mindenki onnét jön, vagy oda megy? Fura...
- Nekem eddig nem volt konkrétum, csak el innét, de... kezd engem érdekelni ez a város. Ma Te vagy a második aki említi - mondtam ki hangosan is a gondolatomat inkább, mint hogy a fejemben taglaljam. - Azt hiszem megnézem magamnak, milyen az a hely. Szóval ha nincs fuvarod, velem eljöhetsz - vontam meg a vállam, végülis a kocsiban van hely, az ülés nem kér kenyeret, csak mert ülnek rajta mellettem.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jún. 04, 2013 4:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Jelenleg köpni és nyelni se lettem volna képes, hisz mikor elhangoztak a szavak miszerint távozni készül a városba, tekintetembe talán mégnagyobb csillogás költözött, s elmosolyodtam.
- És hová készülsz? Bele a nagyvilágba, vagy van valami úticél? Mert nekem sem ez a végleges állomásom.. de nincs, aki elvigyen oda.. és neked talán útba esik Mystic Falls. - jegyeztem meg félrebillentett fejjel. Nem szoktam ráakaszkodni senkire, ámde most mégis valami effélét tettem.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Május 31, 2013 11:17 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

- Igen, munka, építész vagyok. Illetve, most éppen az vagyok - feleltem, bár nem terveztem minden végzettségem azonnal az orrára kötni. A külvárosban dolgoztam, de itt laktam fenn egy albérletben - intettem fejemmel a fölöttünk tornyosul épületre. - De most épp lelépek a városból, szóval ha kell egy szabad albérlet, ott fent biztos találsz - magyaráztam. Nem tudtam kiféle a fickó. Vajon jön, vagy épp megy, vagy helyi? Egyáltalán miféle ember lehet? Kíváncsi az biztos. Egyelőre szimpatikus is. De majd meglátjuk.
- Én most elhagyom a várost, Te jössz vagy mész éppen? - kérdeztem meg hangosan is a fickót.
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Vissza az elejére Go down
 

Chicago utcái

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

 Similar topics

-
» Utcák és terek
» Bronx utcái
» Sunagakure utcái
» Utcák és terek
» Kumogakure Utcái

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: A határokon túl :: Chicago
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Csüt. Nov. 15, 2018 2:36 pm
Vas. Nov. 11, 2018 5:36 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -



Nincs


Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
4
8
vámpír •
7
12
ősi vámpírok •
2
4
Vadászok •
1
4
Boszi / mágus
10
3
Vérfarkas •
5
9
hibrid •
2
1
vámpírboszi •
6
4
Animágus •
0
3
dhámpír •
4
2
tündér •
2
1
Farkasboszi •
2
1
druida •
1
3