Gondoltam kijövök a főtérre egy kicsit sétálni. Jobbnak láttam egy kicsit kiszabadulni otthonról, már csak azért is, mert hatalmas csönd volt otthon. Mindenki a dolgát tette, és már szinte el is volt várva, hogy csönd legyen. A főtéren legalább volt egy kis élet... beszélgető emberek, egy-két kisebb árus, pont jó, ezt kellett nekem. Ez mégis csak jobb mint a ház, szinte már kísérteties csendje. Amúgy sem szerettem sokáig otthon lenni, inkább elmentem sétálni, ismerkedni, találkozni pár ismerős emberrel.

Olyan érzések kavarogtak a fejemben, melynek nehezen tudtam volna nevet adni. Kissé feldúlt az utóbbi idő. Az apám... hát persze, a szemében csak egy tékozló ifjú vagyok, aki mások szoknyája alá jár. De mit tehetnék, vannak ilyen ifjúk is. Ezért még nem kell megölnie, vagy karóba húzatnia.
Fittyet hánytam a hagyományokra, ezért csak az egyik zsebembe fúrtam kezemet, és így sétáltam a fák között, ezen a kis főtérszerűségen. Hol van még itt a fejlettség? Ez a hely elbújhat Anglia és Franciaország árnyékában.
Amire felfigyeltem, egy sétáló lány volt, és rögtön vigyorogni kezdtem. Lábujjhegyre álltam, mint egy tékozló fiú, ami valójában voltam, és odasettenkedtem a háta mögé.
- Csak így? Egyedül, Miss Petrova? - súgtam a fülébe.

Alig sétálhattam 10 percet, mikor megálltam. A következő úti célomat kerestem, hogy ne keljen céltalanul bolyonganom, de valaki mögém lépett, és a fülembe suttogott. Nem számítottam erre, és össze is rezzentem kissé... Ki tudja mikor támadják le az embert, de még csak eszembe se jutott olyan, hogy esetleg most ilyen történne, mert felismertem ennek az illetőnek a hangját. Egy széles mosoly jelent meg arcomon, és megfordultam. - Igen egyedül, de ahogy látom most már nem leszek egyedül, akad társaság. - Mosolyogtam rá vidáman, még akkor is ha nem is olyan rég rám ijesztett,
Nem bántam, hogy most összetalálkoztunk, sőt örülök neki, még akkor is ha elég sűrűn találkozunk főleg mostanában, a szüleim tiltása ellenére. Ha nem is tiltják, de nem rajonganak az ötletért, hogy milyen kapcsolatot ápolok Victor-al.

- Azt hiszem, meglehetősen modortalan hozzáállás lenne részemről, ha hagynám, hogy most egyedül legyen egy ilyen gyönyörű hölgy. - sóhajtottam fel, azon bíbelődve, hogy talán nem kellene így kifejeznem magamat, de mit is mondjak, a számat sose tuidtam tartani.
- Esetleg igyekszik valahová? - indultam meg előre, közben karomat nyújtva felé, hogy karoljon belém, és sétálhatunk együtt is. Igaz, tekintetem talán túl hosszú ideig időzött ruhája apró kivágásánál.

- Meg is sértene ha itt hagyna engem egyedül! - Vágtam komoly arcot eleinte, de aztán végül csak elmosolyodtam igen csak halványan, és egy kis pír jelent meg arcomon "bókja" hallatán. Melyik nő nem örül az ilyen szavaknak, én személy szerint egyáltalán nem bántam ezt, szívesen hallgattam az ilyen dicséreteket.
- Nem, csak céltalanul sétálgatok... eltöltöm a felesleges időmet. - Magyaráztam halkan felsóhajtva, és belé karolva elkezdtünk sétálni

- Tudom. Pontosan ezért nem vetemedem ilyesmire. - mondtam egy széles mosollyal, majd ahogy belém karolt, illedelmesen érintettem meg másik kezemmel a kézfejét, ahogyan az szokás volt ebben a korban.
- Felesleges idő? Teljesen biztos voltam abban, hogy egy ilyen ifjú hölgynek szinte minden percét elfoglalják az illemórák. - mondtam vigyorogva, hiszen nem féltem őszinte lenni. És szemtelenség is volt bennem.

Mosolyom kiszélesedett szavaira, de nem mondtam semmit, tovább sétáltunk a főtéren. Igazán nem voltak sokan, így pont jó volt egy kicsit sétálni, az már csak még jobbá tette, hogy kaptam a séta mellé egy partnert is méghozzá nem is akármilyet.
- Hacsak az ifjú hölgy el nem szökik az illemóráról... - Néztem szemeibe egy halványka mosollyal. Ez kivételesen igaz is volt, mert ebben a pillanatban is otthon kéne lennem, de nem zavar különösebben, így is eleget járok be azokra az órákra, úgy érzem ez az egy óra nem lesz nagy hátrány. - Persze engedéllyel! Csak egy kis rosszul lét, és már el is engedtek! - Tettem még hozzá az előzőkhöz.

Eleinte meglepődtem, és úgy néztem a szemeibe, mintha egy olyan bűnt követett volna el, amit nem bocsájt meg sem isten, sem egy szülő sem. - Elszöktél? Ugyan, Katerina... nem lehet olyan engedetlen, ezt nem hiszem el neked sem. - ráztam a fejemet, ekkor befejezve a színjátékot, hiszen párszor már összefutottunk itt, és mindpárszor beszélgettünk is. Nekem tetszett, ahogy Ő él. Olyan kis... engedetlen lányka volt. De azt nem tudtam, neki mi tetszik bennem.
Elvigyorodtam, miközben néztem arcát, de leginkább azon, amit ezek után mondott. - Hát persze. Tudtam, hogy nem engedély nélkül. Ennyire rakoncátlan te sem vagy. - sóhajtottam fel, miközben tovább folytattam a sétánkat. - És hogy van a húgod? Brienna. - gondolkodtam egy ideig a nevén. - Úgy értesültem, hogy elkapott valami betegséget. - tettem hozzá érdeklődésem okát.

Meglepődve nézett szemeimbe, ahogy megemlítettem neki, hogy tulajdonképpen meglógtam az illemóráról, úgy nézett mintha most követtem volna el a második fő bűnt a világon. Elfordítottam szemeiről tekintetemet, és lesütöttem szemeimet pár pillanatra. Azért egy párszor már beszéltünk, így azért tudja rólam, hogy én ilyen vagyok, és néha szabályt szegek, esetlegesen megszökök az ilyen órákról, de nem sűrűn tettem meg eddig, inkább csak mostanában kezdtem el. Általában nem véletlen jövök ki ide, Victor erre szokott kószálni ilyenkor, így már csak azért jövök, hogy láthassam.
Jó társaság volt, és kezdtem megkedvelni. Akárhányszor találkoztam vele, mindig jobb kedvem lett a végére. - Volt olyan, hogy engedély nélkül mentem el, és nem jártam jól, nem kockáztatom meg, hogy újra bezárjanak a házba bizonytalan ideig! - Vontam meg egyszerűen a vállam alig észrevehetően.
A húgomról érdeklődött, és arról, hogy elkapott valami betegséget. - Valóban megbetegedett... - Vontam össze szemöldökömet, és halkan felsóhajtottam. - De most már jobban van szerencsére, most már nem olyan gyenge, kezd újra megerősödni. - Erőltettem egy halványka mosolyt arcomra. Aggódtam a húgom miatt, mindig is ezt tettem lényegében. Mégis csak a húgom volt, és szerettem is, természetes hogy elég sűrűn aggódok érte.

- Nem tudom megérteni azt a férfit, aki képes megbüntetni egy ilyen égi tüneményt, mint Te, Katerina. - mosolyogtam rá. Persze hogy megpróbáltam elcsábítani, ez a mentsváram! DE nekem ő többet jelentett puszta kalandnál, ezzel ő is tisztában lehetett. Mert másokkal nem próbálkoztam ennyit, Őt már hónapok óta ismerem, és viszonyunk... egyenes ágon halad előre. Ki tudja, hogy meddig.
- Értem. Remélem, hogy hamarosan felépül és láthatjuk a bálozók körében. Nagyon szörnyű téged szomorúnak látni, kedvesem. - simogattam meg kézfejét gyengéden, egy széles mosollyal. A húga miatt lehetett letörve. - A szülei biztosan mindent megtesznek, hogy a legjobb orvost rendeljék ide hozzá.

- Az apámról van szó, ő annak ellenére megbüntet, hogy egy égi tünemény vagyok. - Szélesedett ki mosolyom a végére. Már jó pár hónapja ismerjük egymást, és eddig nem telt el úgy találkozás, hogy nem kaptam volna egy-két kedves szót, bókot, ezzel szinte egyértelművé tenni, hogy elakar csábítani, vagyis inkább eléggé próbálkozik. De ez nem eddig nem is volt ellenemre, főleg hogy már jó ideje csinálja ezt, éreztetve velem, hogy azért nem csak egy rövid kalandra akar engem. Mert ha így lenne, már rég feladta volna, és ment volna tovább, és keresett volna egy nőt, aki könnyebben odaadja magát. Én nem ilyen vagyok, nem adom magam könnyen...
- A betegsége ellenére már aggódik, hogy nem fog eljutni a következő bálra! - Mosolyodtam el halványan, ahogy visszagondoltam a húgomra, ahogy azon aggodalmaskodik az ágyban feküdve, hogy nem fog felgyógyulni a bálra. - Nem vagyok szomorú, csak aggódok értem nagyon.. - Nyeltem egy nagyot felnézve az arcára. - Ez csak természetes... mindent megtesznek ennek érdekében! - Bólintottam igazolva a dolgot, hogy ez így van. A szüleim is aggódtak érte, és már ide is hozatták hozzá a legjobb orvost.

-. Az apák természetesen ilyenek. Mind próbálja olyasmire tanítani a lányát, ami a hasznára válik. Ám néha megfeledkeznek arról, hogy micsoda szigorral teszik meg mindezt. - sóhajotttam, megvonva a vállamat, de nem olyan mihaszna módon, mint általában azt tenni szoktam, hanem együttérzéssel, ami tőlem tényleg ritkának számított.
- Majd adja át neki ténylegesen az üdvözletemet! - mondtam neki mosolyogva, majd felé fordultam és megálltam. - De most ideje komolyabb témára eveznünk, Miss Petrova. Kettőnkre. - néztem mélyen a szemeibe a csábító mosolyommal.

- Igen, az apák már csak ilyenek, de talán nem is baj, ez így van jól! - Mosolyodtam el gyengéden. Sosem haragudtam azért, hogy megbüntet, maximum egy-két esetben, de ha megbüntetett eddig, akkor azt jogosan tette. Ok nélkül sosem kaptam semmit eddig legalábbis.
- Átadom! - Bólintottam, és ahogy felém fordult megálltam, és én is elé fordultam, úgy néztem szemeibe. - Kettőnkre? Már vártam mikor térünk ki erre a témára. - Haraptam ajkaimba szemeit fürkészve, és egyik kezem felcsúszott mellkasára óvatosan, semmi hirtelen mozdulatot téve.

Mindig is értette, hogy mikor mit kell mondani. Talán ez egy nőkkel született adottság, mégis, a többségük rosszul használja a bájokat, melyekkel megáldották őket. Kivéve Katerinát. Ő... más volt mindenben. Talán ezért akadt meg rajta a szemem olyannyira, hogy.. simogatni kezdtem a karját, és magamhoz vontam, de csakis olyan távolságra, hogy azok se nézzenek ki minket, akik így megláthatnak.
- Nos, kedvesem... hallgatom. Mindig jó egy nőt hallgatni, ahogy elmélkedik. - vigyorodtam el. Szándékosan hárítottam rá ezt a feladatot, de csak egyszerűen hallani akartam, hogyan beszél Ő kettőnk kapcsolatáról.

Ahogy kezem a mellkasára csúszott, a karomat simogatva magához vont, de mégis olyan távolságba maradunk, ami nem tűnhetett fel a körülöttünk lévő embereknek. Amúgy sem akartam, hogy a hátam mögött elkezdjenek pletykálni arról, hogy engem milyen kapcsolat fűz Victor-hoz. Nincs semmi közül hozzá csak mellékesen még hozzá téve, de az emberek általában mindenbe szerették beleütni az orrukat.
- Pont én kaptam meg először, hogy erről beszéljek! Ez nem ér... - Húzódott egy szégyenlős mosolyra ajkaim. Hát megkaptam a feladatot, így talán el is kezdhetném mondani, hogy mit gondolok a kapcsolatunkról, de valahogy mégis zavarban voltam kissé, és ez ellen nem tudtam mit tenni. - Hát... - Kezdtem bizonytalanul, de aztán határozottabban szólaltam a végén. - Azt hittem már eleget hallottad azt, hogy mennyire jól érzem magam veled, de akkor legyen! Jól érzem magam, mikor veled vagyok, képes vagyok minden problémámat elfelejteni, és igyekszek is minden percet kiélvezni, amit veled tölthetek.. mert még nem volt ilyen férfi akinek a társaságába így éreztem volna. Mikor veled vagyok önmagam lehetek! - Mondtam el próbálva rövidre fogni ezt az egészet, és a végén halványan elmosolyodtam. Tudtam volna többet is mondani mondjuk az érzéseimről, de nem tettem. Még neki se kell tudnia mindent egyelőre.

- Tudod, drágám... hölgyeké az elsőbbség. - jegyeztem meg pimasz vigyorral, várva hogy belekezdjen a mondókába, majd ahogy beszélt és beszélt.. nekem még soha senki nem mondta ezt. Vagyis, ha pontosítani akarnék mondanám, hogy de... hallottam már párszor, hiszen nem Katerina volt az első, akire szemet vetettem. De egyik másik után sem éreztem azt, amit eziránt. Talán ez a.. szerelem? Erre még gondolnom sem kellene.
Odaléptem elé, végigsimítottam arcát, majd halványan elmosolyodtam. - Nekem sokkal egyszerűbb definícióm van. - súgtam neki, mélyen nézve a szemeibe. - Szeretlek. - mondtam neki őszintén.

Amint a mondandóm végére értem, elém lépett, és végigsimította arcomat. Szavai hallatán egy kis mosoly jelent meg arcomon, és ahogy kimondta, hogy szeret, a szívem hevesebben kezdett verni. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak neki, szinte nem is jött ki hang a torkomon. Eleinte úgy nézhettem ki, mint aki nem is hallotta jól amit az előbb mondtak neki.
Nem sokat kellett hátrálnom, hogy a főtér egy kissé eldugottabb helyére kerüljek, és húztam is magammal Victort is. Olyat akartam most tenni, ami nem éppen a nyilvánosságra tartozik, meg hát nem is illett senkit megcsókolni a főtér közepén. Olyan közel húztam magamhoz amennyire csak tudtam, és kezeim felcsúsztak tarkójára, miközben ajkaira tapadtam, minden érzésemet beleadva, de tudtam, hogy aztán ezt nekem is szavakba kell öntenem. - Én is szeretlek! - Mondtam ki végül én is amit éreztem a csók után, mert már semmi értelme nem volt titkolnom, és azt akartam, hogy Ő is hallja tőlem ezt a kis szócskát.

A világ bolondjának éreztem magamat ebben a helyzetben. Tényleg bevallottam neki azt, ami minden férfit gyengévé tesz? Milyen egy ostoba vagyok... nem lett volna szabad elragadtatnom magamat, és elmondani neki, mit érzek. Hiszen ha kihasználja, ha visszaél vele, mert talán félreismertem.. bele sem merek gondolni.
De mikor a szavak elhagyták ajkait, úgy néztem rá, mintha megkaptam volna az egész világot ajándékba. És már nem törődtem semmi mással, boldog önfeledtségben viszonoztam a csókját. Eddig még sosem tapadtam rá így... ilyen szenvedéllyel. Nyilvános helyen amúgy sem illett az ilyesmi. De ezt nem tudtam abbahagyni.

Szerettem, ezen nem volt mit tagadni, és az már csak egy plusz volt, hogy én is elmondtam neki. Egy percig sem gondolkoztam rajta, hogy hiba lett volna elmondani neki.. Persze megvolt az esélye annak, hogy csalódni fogok a végén, de ez most nem érdekelt annyira.
Szavaim hallatán újra ajkaimra tapadt, és csókolta ajkaimat olyan szenvedéllyel, és szerelemmel, mint még soha. Nem is volt rá nagyon alkalmunk, de érdemes volt rá várni. Viszonoztam csókját, és akkor abban a percben nem is tudtam másra gondolni, csak kettőnkre. Csak egy kis idő múlva jutott eszembe az, hogy nyilvános helyen vagyunk, így óvatosan elváltam ajkaitól, de nem távolodtam el tőle. - Itt nem lehet! - Mondtam egészen halkan, kissé csalódottan felnézve szemeibe. Így is csoda, hogy nem vettek észre minket, márpedig ha apám megtudja, hogy mi nem csak csevegünk a hosszú séták során, akkor nem is tudom mi lesz... képes lenne eltiltani Victor-tól.

Az idő megállt körülöttünk. De nem is tudom hogy mit reméltem egy ilyen helyzettől. Hisz nyilvánvaló volt neki is, s nekem is, hogy ez most nem lehet tartós itt. Mégis.. hogyan lehetne az? Mások előtt? Akik megvetnek minket?
- Sajnálom. - simítottam végig selymes arcán. - Akarod, hogy magadra hagyjalak? - hátráltam körülbelül két métert, hogy.. senkinek ne akadjon meg a szeme rajtunk.

A mozdulataink, ahogy közeledünk egymás felé... már ez is okot adott a pletykákra, és hogy rögtön összesúgjanak a hátunk mögött a rosszakaróink. Utáltam, hogy titkolóznunk kell, de nem volt más lehetőségem mint tűrni. - Nem, veled megyek! - Mentem gyorsan utána, és belekaroltam. - Az is feltűnő, ha külön távozunk. - Mondtam teljesen komolyan, de aztán egy halványka mosoly jelent meg arcomon. Kiléptünk együtt újra a főtér nyitottabb részére, de alig egy-két ember figyelt fel ránk, így annyira nem is foglalkoztam vele, hogy tényleg észre vettek-e minket.

A temperamentuma valami lenyűgöző. Nem tudnék rajta mit nem szeretni, de azt hisezm, ez pont erről szól hogy feltétel nélkül kell tennem mindezt. Mert a szerelmet nem lehet feltételekhez kötni. És én sem fogom ezt megtenni.
- Rendben, akkor veled megyek. A Petrova bírtok ránk vár. Remélem, az édesapád nem fogja rossz néven venni, hogy veled tartok. - fordultam felé némi ijedséggel.

- Édesapám nem fog tudni róla... nincs a birtokon a délután, ahogy édesanyám se. Nem kell emiatt aggódni. - Mosolyogtam halványan Victor-ra, ahogy elkezdtünk sétálni a birtok felé. Csak a húgom, és néhány szolgáló lány van otthon, senki más. Apám nem tudom mikor tér vissza, de a mai nap biztos távol lesz még.
A főtértől nem volt olyan messze a birtok, így elég hamar odaértünk.

Petrova birtok