Izgatott mosoly húzódott ajkaimra, amiként megfogta kezemet... - arról nem is beszélve ahogy előtte végigsimított a karomon... -, és felkeltem, kezénél fogva húzva magammal Őt is, miután bólintottam a kérdésére. De még mielőtt elindultam volna, közelebb lépve Hozzá, kicsit lábujjhegyre emelkedve, ajkaim az ajkaira csúsztak, és finoman megcsókoltam... Utána elhúzódván megfordultam, és kezénél fogva vontam magam után, hogy mindent hátrahagyva induljunk el felfele az emeletre.
Habár a lépcső tetején némiképp eltöprengtem, megtorpanva egy rövidke pillanatra, hogy merre is induljak, ám utána azt éreztem valahogy jobbnak ha a saját szobám felé veszem az irányt, így a vállam felett Niah-ra mosolyogva, a saját ajtóm elé vezettem Őt. Habár a gyomrom labda módjára pattogott ide-oda érzetem szerint, és vérem elemi erővel pulzált, miközben térdeim szinte láthatóan remegtek... mégsem hátráltam meg egy pillanatra sem. Csak végtelenül izgultam...

(folyt. köv. ott)

A hangja a fülemben.. azt hiszem megrázkódott a testem, azt hittem hibáztam valamiben, ezért is emeltem el róla a szám, ami nem is tudom hogy tévedt oda, de éreztem a bőrén az enyémet.. ahogy a keze végigsimít a nyakamon, be a hajamba fűzve, és ez volt az az újabb pont, ahol megint megremegtem.

- Igen..? - nyeltem a következőt már felhevülten, és éreztem ahogy a torkomban nemcsak dobog, de már egyenesen tombol a szívem ahogy a szemeibe nézek. Mégsem kényszerítettem. Semmire. Hisz azt mondta majd ő elvezet, vagyis ha úgy mondja úgy van jól.. akkor úgy cselekszem.

- Rendben. - válaszoltam csak egy kicsikét visszahúzódva, ahogy végigcsúszott a karján az eddig az állát ölelő kezem, és végül fűződött bele az ő kezeibe, az ujjai közé. - Vezetsz? - kérdeztem ekkor megint belepillantva a szemeibe, de már valamiféle cseppnyi mosoly is ott játszadozott az ajkamon. Eldöntöttem? Eldöntöttem! Nemcsak, hogy most... De Vele!

Ohh, édes szellemek... - gondoltam magamban, de nem is tudom miért jutottak épp ők az eszembe, bár... talán azért, mert egy Niah-hoz hasonlító csodát... ugyan kik mások küldhettek volna nekem, mint ők...? Egy olyan valaki érintett meg engem, és csókolt... csókolt úgy, hogy a hátam is libabőrös lett tőle... s buja vágy tombolt szívemben, míg az ereimben pedig minden millimétert felperzselt a vérem, olyan forró volt már... akitől eme cselekedeteket egyszerűen lehetetlen volt bűnnek érezni... Nem... nem éreztem magam bűnösnek... olyannak aki bűnt követ el, mert nem csak hogy olyasvalakivel készül épp együtt lenni aki ezerszer fiatalabb nála, de ráadásul úgy, hogy nemhogy házastársi kapcsolat, de még eddig a szerelem árnyéka sem rémlett fel köztük... Mi eddig csak barátok voltunk, és Niah nagyon-nagyon fiatal az én lelkemhez képest, és mégsem... mégsem tudtam megfogalmazni még csak a gondolatát sem annak a lehetőségnek, hogy abba kéne hagyni, mert nem akartam abbahagyni!
Istenem, drága jó Uram... ha ő nem állít le, én egészen bizonyosan nem lennék képes megálljt parancsolni, még ha kellene sem... - futott a gondolat elmémen át, de még az emléke is kitörlődött, ahogyan Niah keze simogatón érintett, kissé szorítón tapintott meg... s szenvedéllyel nyögtem fel, amikor ajkai is a bőrömre csúsztak. Szája már nem fedte az enyémet, így egyszerűen képtelen voltam elfojtani magam, kitört belőlem néhány vágyakozó sóhaj, és nemes egyszerűséggel szinte kapkodtam a levegő után.
- Niah... - próbált szám megfogalmazni egy mondatot, de közben csak nem tudott kezem leállni, lágyan, lassan simított végig a bőrén, nyakán simultak végig ujjaim, majd be a hajába, de csak egy pillanatra, hogy aztán... mintha a kis csintalanok tiltott helyre tévedtek volna, visszakalandozzanak nyakára, aztán újra bátorságot gyűjtve, visszatérjenek a hajába... -, ha... talán... - nyeltem egy nagyot, és kezem arcára erőltettem, hogy minden maradék erőm összeszedve, azzal a csekély józan eszemmel együtt... eltoljam picikét magamtól, hogy arcára, szemeibe tudjak nézni -, talán... fel kéne mennünk... itt... itt nem lenne túl kényelmes, ha tényleg... akarod.. - nyeltem nagyokat, de hiába, a légzésemet lehetetlenség volt csillapítani, egyszerűen még nézni is felhevítő élmény volt... nem még érinteni...

Éreztem a kezét.. végigcsúszni a testemen, és minden egyes érintésére kirázott a hideg. A csupasz bőr.. majd a kötésem.. forrón adta meg magát az érintésnek, ahogy a keze lassan végül a kézfejemre tévedt, és én az övébe fűzve az ujjaimat, bátran kapaszkodtam bele. Megemelte.. és én hagytam... Bármit hagytam volna amit megtehet velem, csak rábíztam magam és engedtem.. hagytam hogy a tenyerem a kezébe vegye azt a puhát és kellemeset, és finom lehelettel nyelve a csókba ösztönösen szorítottam meg. Nem fájt.. Nem okoztam fájdalmat ebben biztos vagyok, csak.. élveztem.. ahogy őt érinthetem a kezem alatt.. szabadon, és a vér, éreztem, hogy kezdi elönteni a fejemet. Nagyot kellett nyelnem.. még mindig a nyelvét simította a nyelvem, egyre forróbb.. érdesebb.. követelőbb... és már nem tudom mikor vett önálló életet a szám, és csúszott le a nyakán a bőrére, kóstolva.. forrongva.. ízlelve.. majd a vállához közelítve, egyre lejjebb.

Boldog mosoly kúszott arcomon szét, ahogy bókolt nekem, és talán ha nem épp a kezem simogatja a combját, hát belepirultam volna, de azt hiszem immáron ott tartottam, hogy sokkal merészebb ponton állok, mint ahhoz képest, ahol még elpirulhattam amiért egy ilyen csodálatos férfi megdicsér engem... És mégis úgy melengette szívem...
De a válasznak nem volt helye, mert megtörtént, átlépte azt, amire én is oly nagyon vágyakoztam, odahajolt, és ajkaimért kapott, csókolt... vágyva, hívva, erősen... aztán lassan újra gyengéden, de ugyanolyan szenvedéllyel... nekem pedig jottányi ép gondolatom nem sok, annyi sem maradt... Főként ahogy keze a nyakam, s az arcom simította, ahogy bőröm szinte zsibbadt a vágytól, amint megérintett... Készséggel csókoltam, vágyva, viszonozva édes ajkai táncát az enyémekkel...
Kezem szépen lassan végigkúszott a lábáról a derekára, mert OTT azért még én sem mertem megérinteni... még nem... viszont bőrét simítani így is olyan volt, mint a legédesebb tiltott gyümölcs, s ami... ami olyan volt, mint a legszebb vágyálom. Lassan simult bőrén a kezem, ahogy oldalát érintettem, beleborzongott testem, éreztem izmait, sima bőre siklott ujjaim alatt... vállához érve lefelé indutam karján, simítva kezét, míg kezem végül kézfejére ért, és húztam Őt... húztam, hogy tenyere alá aztán egész egyszerűen a mellem kerüljön... Már a gondolatba is beleremegtem, mégis odahúztam, bátorságot véve magamon...

Bólintottam. Nem egyszer, nem kétszer, folyamatosan bólogattam, talán ösztönösen. A szavaira? Hogy ráérzek? Már most is minden egyes porcikámban bizsergetőn éreztem, és csak tudnám már elhagyni a teljese eszemet!
Jól tudtam, hogy vétkezem.. de egyszerűen most nem érdekelt! Talán életemben először nem érdekelt semmi sem, csak a keze a lábamon, az anyagon át, a bőrömön, ahogy végigsimítva ingerelt minden egyes szőrtüszőt.

- Emily, csodálatos vagy... - súgtam már talán egyetlen, utolsó levegővel, ahogy a keze csak kúszott, egyre feljebb, én meg nem bírtam tovább a nincstelenséget, muszáj volt, hogy a szájára kapjak, erősen.. de aztán visszatérve a gyengédség bele, csak egyre jobban átadva magam, elveszve benne, és bal kezem végigcsúszva a csupasz karján, egyre fel, végül a nyakára térve, emeltem az arca csontját a tenyerembe, hogy úgy csókolhassam tovább. Lassan.. kitartóan.. ízlelgetve, de egyre több hévvel csempészve bele magát a vérem.

Nem tudtam mit fog reagálni, nem tudhattam, mi az erősebb, benne... bennem... a vágy, vagy az eszünk... az ösztön...? Nem tudom bennem mitől támadt az ösztön, hogy... hogy egyáltalán hogyan juthatott az eszembe, de azt bizonyosan állíthattam hogy érzek egy olyan bizsergést... amit.. sem a szívemben, sem a testemben nem éreztem... nem is tudom én mióta... A szívemben talán még soha nem is volt ehhez fogható, mert ez egész egyszerűen... egyedi volt, és különleges, és... megfoghatatlan...
Keze a kezemet szorította, mintha... mintha csak belém akarna kapaszkodni, vagy... mintha hívna, vonna... kérne... nem is tudom... Amit először nem tudtam mire vélni, egészen addig, amíg meg nem szólalt... ezzel újabb sóhajt csikarva ki belőlem, hisz egyszerűen még a hangja "érintésére" is forrni kezdett a vérem... pezsegni... hiába az akaratom, hogy csituljon el... ne siessen el semmit...
- Igen...? - kérdeztem, figyelve lehunyt szemhéjait, s szabad kezem lassan, simítón nyúlt arcára, érintve bőrét... lefelé a nyakára... és nem tudtam volna megmondani, hogy az én kezem, vagy az Ő bőre-e az, mely szinte lángol a forróságtól... Figyeltem... meglepődötten, lágyan mosolyodva el, kérdését meghallva. Nagyon nehéz volt nem letámadni... nagyon nehéz volt nem megcsókolni, tartani magam... ahogy nyelve végignyalt ajkán... Borzongatóan kívánatos volt az a mozdulat...
- Segítek... ha... ha tényleg akarod... persze, hogy... segítek.. - leheltem szinte már felnyögve, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogyan bírhattam én ki NÉLKÜLE ennyi sok éven át...? Hogyan élhettem anno nélküle...? Hogyan voltam képes boldognak nevezni az életet, amikor nem hívogatott édes ajka, nem láttam ezeket a szemeket, amik úgy babonáztak, mint a létező legerősebb varázslat...? Egyszerűen dermesztő volt ez a mérhetetlen vágy... És nem tudtam szabad-e hinnem... hinnem hogy az enyém, hogy nekem szól, vagy az egyik pillanatban majd felpattan, és kér hogy ne? Hogy álljunk meg? Hogy tévedés, hogy álom? Vagy felébredek? S kiderül hogy az? Egy álom? Hogyan nézhetnék aztán a szemébe...?
- Ne félj... ha tényleg akarod... ráérzel majd... csak... tedd amit... az ösztönöd súg... - ért kezem lassan újra a lábához. Combjára simultak ujjaim, és a lelkem mélyére börtönzött másfél évszázados boszorkány tombolt a vérlázító merészségtől, de engem... engem nem érdekelt... Bárhogy is próbáltam gondolkodni... ilyen közel Hozzá... egyszerűen nem jött ki értelmes gondolat a fejemből... A szívem és a vérem túl hangosan dobolták hogy "tovább"! Míg megálljt nem kiált...

Hideg futott végig a hátamon ahogy beletúrt a hajamba. Nem félős, inkább olyan.. bizsergető. Forró! Még soha nem éreztem ilyet, de valahogy egyszerűen éreztem, hogy kell nekem!
Éreztem a lélegzetét... Az arcomon.. A szemem csukva volt, enyhén összeszorítva, talán küzdöttem? Igen, még az is meglehet. Önmagam ellen. A vágyak ellen. Az ismeretlen ellen, de már rég nem a törvények ellen...

- Tudom... - feleltem egy nyeléssel követve, de olyan lágyan, mint valami kísértet. Nem tudtam beszélni. Nem akartam.. Mit akarok..? Ideje lenne már eldönteni! Hogy melyik fél veszítsen.. és melyik legyen az aki megadja magát a győzelemnek.. Még mindig szaporán lélegeztem, de már nem tudom, hogy egyre hevesebben vagy útközben csökkent az intenzió. A kezem a kezeit mardosta, lágyan... egy percig sem keményen.. Segítséget kért? Meglehet.. Bizalmat..? Felelősséget? Erőt..! És végül döntöttem.

- Emily.. - sikerült kipréselni még mindig a következőt, a szemem csukva, csak mert talán úgy könnyebben gondolkodhatok, mégis láttam őt magam előtt, minden egyes percben.. azt a sugárzó szeretetet a közelében, és azt az érzést, itt mellette, azt ami nem hagyta, hogy másképp döntsek. - Segítesz..? - kérdeztem még mindig erőtlenül, nyelvem csak zavarában futva végig az ajkamon. - Segítened kell... - beszéltem tovább, a csókjára szomjazón, és hevesen ütlegő szívem, csak egy bólintásra várt, egy szóra.. hogy minden rendben lesz, hogy ne tartsak tőle... Tőle.. és majd ő segít nekem. Bíztam benne... Talán még soha-senkiben nem bíztam ennyire...

Ki akartam nyitni a szám, hogy megszólaljak, de nagyon... nagyon nehéz volt szólni, vagy egyáltalán úgy mozdulni hogy ne csókoljam... mert csókolni akartam... vágytam Rá, és vágytam hogy érezhessem Őt... Elmondhatatlanul kívántam... egyszerűen már-már fájt, annyira akartam... És éreztem hogy Ő is akarja... éreztem hogy vágyik rá, éreztem... a teste szinte mágnesként tapadt, vonzódott oda az enyémhez, és ha kezemnek csak eszébe jut eltolni... biztos vagyok benne, hogy le is tört volna... annyira akartam, képtelen lettem volna megválni tőle...
De Niah valahogy mégis képes volt hangokat kicsikarni magából, szavakat... én pedig valami csoda folytán képes voltam felfogni őket, bár erősen lihegve szedtem a levegőt, és kezeim a hajába túrtak... szemeim lehunyva dőlt homlokom az Övének, s a szavaira értelmet vezetve le, igyekeztem valamit... valamit reagálni. Igen... azt hiszem megértettem mit mond... legalábbis azt hiszem, hogy igen, értettem mit mond nekem... Ő még soha... Talán ez volt, ami ahogy megragadt elmémben, segített levegőhöz jutni, és szemem kinyitni... bár nem tudtam elhúzódni, nem bírtam elereszteni... de próbáltam beszélni.
- Niah... nem... nem muszáj... - nyeltem nagyot. Nehéz volt eldönteni, hogy a neveltetésem, az erkölcsöm, vagy a vágy nem engedte-e hogy kibökjem a szót, arról, mit is készültünk mindeddig itt megtenni... De azt tudtam, nem akarom kényszeríteni... hogy elragad a vágy... ennél is jobban... és aztán... megbánja... megbánjuk... Még ha pokoli nehéz is... nem... nem lehet... nem muszáj... Vissza kell fognom magam... megadni... a gondolkodás lehetőségét, a választásét... - Ha... ha nem vagy kész... nem... nem akarom hogy megbánjuk... - ráztam meg picit a fejemet, kissé talán csituló lélegzettel. Az hogy Ő nincs kész... azt akartam a fejemben tartani. Hogy én kész vagyok-e... nem tudom, azt tudtam, hogy nagyon is képes lennék... mert érzek iránta annyit, hogy jó lenne, hogy szeretném... S hogy holnap mit éreznék? Nem tudom, azt hiszem ugyanezt, de... nem akartam gondolkodni. Magamról nem. Arra jó volt gondolni, hogy Ővele mi van, de magammal nem akartam tépelődni ezen. Ővele szeretném, ezt tudtam. Nem is lehet kérdés... Viszont bármily erősen is ragad a hév, bármily erősen is vágyik a testem az Ő testére... nem... nem lehetek önző... erősnek kell lennem, megállni, ha... ha így akarja... ha még nincs kész erre...
- Hosszú... volt a napunk, és... megsérültél... talán inkább... pihennünk kellene, mindkettőnkre... ráférne... - nyeltem nagyokat, próbálva az ésszerűség talajára visszaszíjazni a testem, és arra koncentrálni, ami a legjobb lehet neki, mindkettőnknek!

Megemelkedett a lélegzetem. Amikor elvált... Jól tudtam.. tisztában voltam vele mit akar a testem, de mégis... Muszáj volt, hogy ellene menjek.
A keze a bőrömön.. szinte minden egyes négyzetcentiméteren égetett... belebizsergett, de csak kúszott, egyre lejjebb, és az én lélegzetem egyre hevesebben könyörgött érte, hogy engedjek neki. De én... én... Újabb szavak az ajkamon.. az ajkam reszket. Teljesen átjárja a vágy lehelete. A szavai.. az érzés... a sokat ígérő érzet.. de én.. én...

- Emily... - nyeltem nagyot, valahogy csak rávéve a torkomat, hogy képezzen ha még csak sejtelmes is, de hangokat - Én.. - nyeltem meg a következőt - én még.. nem.. soha.. - hebegtem, de minden egyes érzékem egyre hevesebb. Az idő ellenem dolgozik. A testem.. a testem még mindig nyögi a fájdalmakat.. fáradt.. de valami más, egyre feljebb tornázza a véremet. Tudom, hogy mit akarok.. Hogy mit kéne akarnom. De valóban azt akarom? Már nem vagyok biztos benne. Már semmiben sem vagyok biztos... Az életben.. A szellemben.. Mindabba ami történt velem.. Soha nem hagytam, hogy csak úgy sodorjon magával az élet... Mindig én irányítottam, és engem a szellem. De amióta nincs... amióta ő.. nem vezet.. elveszett lettem. Teljesen elveszett..

Szinte tisztán éreztem, amint a teste... a lelke... mintha megadná magát... az egész mozdulatsora megváltozott... az egész testbeszéd... a kisugárzása... A kezei hirtelenjében a testemre kerültek, éreztem hogyan fonnak körbe, és ölelnek át... szorosan... erősen... Ahogy közben csókolt vissza engem, ajkai válaszoltak az enyémek heves hívására, könyörgésére... A szívem szinte átverte magát a bordáimon, úgy kalapált... mintha át akarna jutni az én testemből Niah testébe... hogy még a szívem is az Övéhez simuljon, ahogy a testem is tette az Övéhez. Pedig tudtam, a fejem szegletében ott motoszkált a hang, hogy finoman... hogy óvatosan... de közben egy másik kis csengő azt csilingelte, ha fájdalmat érezne, úgyis tudni fogok róla, hisz a teste elárulná azt...
- Niah... - nyöszörögtem alig érezhetően, de csak alig-alig bírtam elválni ajkaitól. Szinte nem is éreztem hogy elváltunk, oly közel maradtam, de... mégis beszéltem... - Niah... vágyom Rád... - nyögtem elfúló hangon, és muszáj volt közben újra megcsókolnom. Kezem leheletfinoman simította végig a derekát, a hasát... hogy egész leérjen a combjáig, ahol végigsimítottam a lábán, de éreztem hogy közben meg-megremeg a kezem. Részben a félelemtől, hogy bármikor nemet mondhat... részben az izgalomtól, hogy ilyet... 150 éve nem érzett sem a testem... sem a lelkem... De egyszerűen nem bírtam, képtelen voltam újra tagadni... tovább elnyomni... a testem széthasadt volna ha újra megpróbálom bezárni az érzést... hogy mekkora elemi erővel tombol bennem a vágy iránta... mennyire vágyom a csókjára, az érintésére... hogy... Ő velem legyen...!
- Szeretném... ha Te... ha Te is szeretnéd... - nyögtem ki nagy nehezen, újabb csókok közepette lihegve, de már most is csak szaggatottan bírtam venni a levegőt. Reméltem, tudja, érti, mi az amire gondolok... Tudtam, hogy fiatalabb mint én, de mégis felnőtt... és hát ő is érzi... éreznie kell... érzem a testén hogy vágyik rám... biztosan érzem...

Még mindig a szemeit néztem.. Aztán az ajkát.. ahogy beszélt, de aztán újra visszakényszerítettem magam a szemeibe. Mi lehet ez? – villant meg a gondolat a fejemben, de a másik, az ép eszűbb felem azonnal válaszolt is a kérdésemre. Ugyan már, Niah, nem vagy már kisgyerek. Nagyon is jól tudod mire vágysz, csak éppen…

- A következmények… - mondtam ki hangosan, de hangom halkabb volt mint maga a suttogás, talán hangja se volt, talán a szám se mozgott éppen, az egész.. olyan volt, mint a saját féleszű fejem fenyegetése, egy hang a semmiből.. az ősöktől.. a szabályoktól. Mégis még mindig őt néztem. Szabályok? Hol vannak most a szabályok? Pokoli messze… Mégis nehezemre esett feladni mindazt amiért és amiben mindeddig hittem és éltem.

Azután viszont minden megváltozott. Ahogy közelebb hajolt, egy pillanat alatt veszett oda minden, helyét valami más vette át. Egy hang.. egy érzés.. a zúgás a fülemben, ami talán a szívem ütlegelése, mégis egyre erőteljesebb. A szemem hiába nem akartam, ökéntelenül csukódott le amikor megéreztem a kezét a bőrömön, de nem bírtam sokáig nélküle, a következő percben már újra a szemeibe nézett. Hogy nem mozdultam? Egy tapodtat sem, pedig kéne. El kellett volna.. tépnem a tekintetem, hisz azt mondtam pihenni kéne, vagy nem? Mégsem mozdultam még mindig amikor láttam valamit a szemeiben, valami elszántat, hogy rosszat? Nem, nemigen, sokkal inkább..
A lélegzete csapta meg az arcomat, de még felocsúdni se volt időm, amikor már újra éreztem. Határozottan.. kitartóan.. elszántan! És ez volt az a pont, amikor már nem volt erőm, hogy ellenkezzek. Talán mint soha ezelőtt életemben, megtettem! Elengedtem az ősöket, a szabályokat, a múltat, azt hogy nem kellene, és kezeim új erőre térve fonódtak rá a hátára előttem, csak ölelve, csókolva.. beleveszve… és nem érdekelt mi lesz a következő percben. Hogy mi történik, vagy mit tesz velem. Elengedtem magam. Teljesen!

Hogy elmém mikor kapcsolt ki... nem tudom. De azt igen, hogy volt valahol egy pont, ami benyomott egy kapcsolót, mely... kikapcsolta a gondolatokat. És nem maradt más, csak... az élvezet. Élveztem a csókját... élveztem hogy csókolom, hogy éreztem a csupasz bőrét a kezem alatt... bizsergett tőle a testem, és meg-megremegett. Legszívesebben erősen hozzásimultam volna, de féltem... agyam egy pontja megőrizte a tudatot, hogy megsérült... és fájna neki, ha hozzásimulnék... ha oly erősen a karjaiba zárkóznék, ahogy szívem vágyta... De akkor is, a csókja is... oly erősen megigézett... akár a világ legerősebb boszorkánya is kevesebb erővel bírt volna felettem. Niah... volt most a minden... a minden ami tilos volt, és mégis a minden amit akartam!

Nem is értem, hogy voltam képes engedni, amikor éreztem hogy lassan távolabb húzódik, és ajkai eltávolodnak az enyémektől... Egész lassan, óvatosan nyitottam ki szemeim... mintha félnék, hogy ezzel megtörik a varázs. De mikor láttam hogyan nyalja meg nyelve az ajkát... nagyot kellett nyelnem, hogy féken tudjak maradni... A szemeimbe fúródó szemei... olyanok voltak akár egy ablak a múltba... szinte újra láttam lejátszódni bennük a csókunkat... Nagyot nyeltem.
Csak most értettem meg... amint még hátrébb húzódott, s a kezem lecsúszott a válláról, a karjáról... hogy az a finom, kellemes érzés az arcomon... a keze volt, mely még mindig ott pihent... De most elhúzódott, és mintha ezáltal én is üresebbnek éreztem volna magamat.

De aztán azt mondta sajnálja. És azt, hogy nem kellett volna... és én azt hittem menten összetörik bennem egy egész világ... a legszebb kristályokból épült világ ami valaha létezett... Nagyot nyeltem, és lassan én is hátrébb húzódtam, ahogy néztem Őt, hogy elhallgat, majd kinyitja újra a száját, de... mégis tovább hallgatott. Megmozdult... s én azt hittem fel is áll rögvest, és elmegy, de... aztán nem felállt, hanem felszisszent... és én egy pillanatra megijedtem, ahogy hallottam fájdalmas hangját. Hozzá akartam érni, fel is emeltem a kezem, de... aztán valahogy félúton megálltam... nem mertem... nem mertem megtenni...
Néztem az arcát, és amikor ismét megszólalt, lassan, talán nem is tudva mit teszek, bólintottam...
- Igen... pi... pihenned kellene... - bólintottam, de olyan halkan beszéltem mint aki fél hangosabban tenni. Az persze mellékes volt, nekem mire lenne szükségem, vagy mit szeretnék... Ő... volt nekem... most a fontos.
Közelebb hajoltam hozzá, azt hiszem... csak egy puszit akartam adni az arcára. Csak egy jó éjt puszit... egy búcsúpuszit... de... amint arca közvetlen közelébe ért az enyém... és elkövettem ama botor tettet hogy a szemébe néztem... összerándult a gyomrom, és kezem lassan felsiklott az arcára. Ujjaim közt éreztem a haját, ahogy megsimítottam, egyre feljebb, és... a gyomrom már leginkább csak egy borsóra hasonlított.
- Ne haragudj ezért... - motyogtam, s ezt követőn nem bírtam tovább... muszáj volt... muszáj volt éreznem Őt... és ajkaim az övéire tapadtak, hogy csókolják... csókolják, ahogy talán még soha nem tettem senkivel... Nem bírtam hogy ne... muszáj volt csókolnom, muszáj volt éreznem... kellett nekem... AKARTAM! Úgy éreztem belepusztulok ha nem teszem...

Éreztem a bőrömön végigfutó kezet, és minden egyes porcikám belebizsergett. Új volt… és annyira hirtelen. Valami azt súgta mégse engedjem el. Ott legbelül, kényszerítettek valamiféle láthatatlan kezek, hogy tartsam még…! A kezeimben! Szorítsam, és csókoljam, abba ne hagyjam azt, ami ennyire... törékeny és... édes.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, igazából a világot sem érzékeltem. Teljesen belevesztem ebbe a felemésztő és új érzésbe. Azt se, a kényszer mikor engedett, és egyáltalán miért. Ugyanolyan lassan húzódtam el, mint ahogy az egész megtörtént velem, de nem húzódtam messzire. Megnyaltam az ajkamat.. óvatosan, mintha csak emlékeztető kéne, mintha nem hinném el, de mindvégig csak a szemeit néztem. Talán válaszokat kerestem benne, hogy miért van az, hogy így viselkedem, de valami azt súgta, hogy inkább magamba kéne nézzek. Mégse tettem. Talán mert az, hogy őt nézem… sokkal kellemesebb…

Ő volt az aki először pislogni kezdett, és én ekkor kaptam valamelyest észbe. Távolabbra húzódtam, csak lassan csúszott le az arcáról a kezem, és megköszörültem a torkomat.

- Sajnálom.. Nem kellett volna, hogy… - pillantottam vissza lesütöttből a szemeibe, de nem tudtam hogy folytassam. Vajon hogyan kéne? Hisz minden egyes pillanatát jobban élveztem, mint ezeddig bármit az életben. Megkukultam. Talán… De az biztos, hogy szóra nyílt a szám, mégsem adott ki hangokat. Megmozdultam, csak mert kényelmetlen volt a pozíció, de ekkor éreztem csak újra a fájdalmat. Felszisszentem… csekély grimaszba torzulva az arcom. Csak egyetlen pillanatra hunytam le a szememet, de az épp elég volt ahhoz, hogy hiányozzon a képe.

- Azt hiszem… jobb lenne, ha pihennénk egyet. – nyeltem a következőt, de a szemeit még mindig nem eresztve egész testem valami másért kiáltozott. Érte…

Gombóc volt a torkomban. Mit gombóc... inkább szikla. Vagy csak elfelejtettem levegőt venni? Mindenesetre azt tudtam, hogy képtelen vagyok mozdulni, lélegezni, és... gondolkodni. Ha ment volna, bizonyára eszembe jut, hogy a magam idejébe visszatekintve, most épp égtelen szégyenbe hozom magam, és... olyat teszek, amiért régen nagyon csúnyán megszóltak volna, még úgy is, hogy szolgáló voltam. Igaz, hogy Niah népe meg az enyém hasonló múlttal rendelkezett, de... akkor is amit teszek, amit engedek magamnak, az egyszerűen szégyellnivaló kellene hogy legyen. Igen, szégyellnem kéne magam, és abbahagyni, elszaladni, bezárkózni, és... lemosni a bűneim, meggyónni, és... jóvátenni hisz ez már majdnem paráználkodás... Imádkoznom kéne, és fohászkodni a feloldozásért.
Bár ki tudja, talán mégsem, hisz már azzal is ki kellett volna esnem a "kegyből" hogy házasságon kívül, nálam feljebbvalótól szültem gyermeket, boszorkány vagyok, és... nem tanúsítottam kellő megbánást soha eme tetteimért. De ezek ellenére mégsem estem ki a kegyből, vagyis akkor... talán mégsem bűn amit teszek? Lehet... nem tudom. Azt tudtam, hogy Niah közelében lenni... varázslatos, és csodálatos, és... jó. Jó érzés volt, bizsergető a szívemnek, melengető a lelkemnek, és egyszerűen csak... jó. Sosem volt senki közelében sem ilyen jó.
Éreztem a leheletét az arcomon ahogy nemet suttogott, de nem tudom melyikünk vette kevésbé figyelembe már ezt ezen a ponton. Nekem nem szabadott, mégis arra vitt a lelkem hogy csináljam, Őneki sem szabadott talán, mégis csinálta... És az én szívem egyre hatalmasabb ütemre kapcsolt, mikor ajkai viszonozták az enyémek mozzanatait és visszacsókolt.
Amint egy pillanatra elhúzódott, azt hittem el fog utasítani, hogy Ő lesz az aki az erősebb lesz, és aki nemet mond, vagy rájön hogy nem is akarja ezt, ám aztán... nagy meglepetésemre nem ez történt, hanem ellenkezőleg, újra megcsókolt. Volt bennem egy tizedpillanat, amikor nemet akartam mondani, de nem voltam rá képes. A kezem nem engedelmeskedett amivel eltolhattam volna, a lábam sem, amivel felállhattam volna, és az elmém ami leállíthatott volna... Csak azt vettem észre, hogy jólesőn belenyögök a csókunkba, és ajkaim cseppet sem ellenkeznek a viszonzás ellen. Megéreztem egy finom érintést az arcomon, és egészen biztos lehettem benne, hogy az Joshua keze lehet csak. Megremegtem az érintésétől, és a kezem valahogy elindult, hogy karján finoman végigsimítva fonjam a nyaka köré a saját karjaim. Az agyam tudta hogy vigyázni kell, mert megsérült, hogy én sem vagyok a legjobban, és hogy talán csak a ma történtek miatt teszi ezt velem, de... a szívem olyan elégedettséget, és... boldogságot érzett ettől a csóktól, az érintéseitől, hogy... képtelen lettem volna megálljt parancsolni. Egyszerűen csak élveztem. Annyi év után most először élveztem igazán, valami olyat, amit az ellenkező nemmel tettem. Ez egyszerűen olyan volt, mint egy álom, valaki másnak az életéből. Azt kívántam sose érjen véget.

https://www.youtube.com/watch?v=wJGsmGxQkNg

A szívem vadul lüktetett. Egészen benn, a mellkasomban, most mégis a fülemben éreztem mindent. Hogy láttam? Semmi mást, csak azt a csodásan barnálló szemet, azt a melegséget, a szeretetet benne, ami úgy vonzott, mint valami mágnes teljesen elnyelve. Hogy a józan eszem? Az valahol teljesen máshol volt. Talán a fáradság.. vagy talán a fájdalom.. a feszület, bármi, de most teljesen eltöltötte a fejemet, egy érzés. A saját szívem dörömbölésének lehelete, és úgy éreztem, csapdában vagyok. Még soha nem éreztem ilyet. Soha ezelőtt. Erős voltam... mindig! Küzdöttem! De sohasem voltam még ennyire... gyenge... Éreztem.. ahogy a lélegzetem egyre feszültebb és fájt, minden tüdőmet megtöltő újabb mozdulat, a fájdalom mégis eltörpült valami más mellett. Mellette... Az érzés mellett..

- Nem... - suttogtam már az ajkain nagyot nyelve, és azt sem tudtam, hogyan került közelebb. Túl közel. De nem érdekelt! Már képtelen voltam gondolkodni.. elhúzódni tőle, vagy megtenni azt amit KELL! Hisz a törzs törvényei kimondják.. nem lehet. Az ajkam mégis önálló életre kelt, csendesen mozdulva meg az ajkain, ahogy a szemem nem bírva tovább a hirtelenné vált közelséget, valahol útközben csukódott le. - Én... - próbálkoztam megint, de újabb nyelésbe torkollott, és ekkor volt hogy feladtam mindent. Minden további próbálkozást. Hogy eltoljam.. hogy ellökjem.. hogy saját magam ellen menjek, és ahogy ajkam újra mozdult az övén, finoman dörzsölve végig kedvesen, a hátam mögül szabadult el az egyik kezem és simogatón kúszva fel az állcsontján a tenyerem gyengéden simította végig az ujjam, és szabadon engedtem mindent... Végre megtettem. Éreztem ízét a számban.. a csókját.. csak most valami teljesen mást jelentett, mit akkor, lenn a Főtéren. Most valami sokkal.. többet. Elérhetetlent mégis megváltoztathatatlant. Mindazt amit most éreztem. Vele...

Felült, és megtámaszkodott a kezeire. Én pedig, bármily nehéz is volt, igyekeztem minden erőmmel arra koncentrálni, hogy a kezem járjon, és se az, se a szemeim ne akadjanak le... Amilyen óvatosan csak tudtam, kezdtem el betekerni szépen Niah mellkasát körben, hogy biztosítsam a seb tisztán és rendben maradását, közben nem kiszorítva belőle a szuszt. Azt hiszem néha meg-megremegett a kezem, de azt hiszem Ő ezt nem vette észre. Bár én igen, és végülis Őt érintettem, szóval nem tudhattam. A gondolataiban nem olvastam, de... egyszer, egy lopott pillantással láttam, hogy lehunyta a szemeit. Ebből nekem az jött le, hogy illene igyekeznem, elvégre biztosan nagyon fáradt már...
Nem is tudom hogy tudtam végül a sebkötözésen tartani a gondolataim, de végül csak sikerült egy tisztességes kötést létrehoznom. Ami persze kész csoda volt, ha azt nézzük, hányszor voltam az elcsábulás torkában, mikor Niah bőre oly közel volt hozzám... vagy a lélegzetét éreztem magamon, vagy a bőréhez közvetlen értem... Egyszerűen borzongtam már a gondolattól is, hogy itt van, itt vagyok, és nem tehetem meg amire a szívem vágyik... Hihetetlen küzdés volt bennem... akartam, de nem szabadott... Nem, nem, nem és nem szabad...
Nagyot nyeltem mikor végül biztosítottam a kötést, és... már teljesen feleslegesen babráltam csak vele, hogy maradhassak, de... lassan muszáj lesz elhúzódnom, éreztem... ekkor volt, hogy egyszercsak Niah hangjára riadtam fel, és fejem felemelve azonnal a tekintetébe kapott az enyém... mintha rám kiabált volna, pedig épp csak suttogott... de a hangja mégis a szívemig sugárzott, végig az érzékeim minden szálacskáján...
- Niah.. - kezdtem, valahol a tátogás és suttogás közt, ahogy pillantása rabul ejtett, és... azt hiszem beleragadtam, de úgy hogy képtelen voltam elfordulni, még az is elfeledtem, hogyan kell, vagy miért is illene... - Ezt nem... szabad... - súgtam, de a testem nem értett egyet, a testem azt akarta, hogy hajoljak közelebb hozzá, pedig már így is fájt... mégis közelebb kerültem, még ha araszonként is... mígnem már ajkaim súrolták az övéit...

https://www.youtube.com/watch?v=wJGsmGxQkNg

Egy szót se szóltam. Most hogy nem jöttek további szavak, vagy egyszerűen csak nem éreztem, nem tudom. Pedig itt volt minden a nyelvem hegyén.. Annyi minden volt ott! Köszönet... hála... szeretet... és egy érzés, ami csak itt van a közelében... Mégsem szóltam egyetlen szót sem. Csak néztem a szemeit és csendben tűrtem és szenvedtem.
Aztán azt kérte üljek fel. Halkan sziszegve ahogy a sebeim talán a krémre kétszer annyira húzódtak, de megtettem. Félúton majdnem meggondoltam, de aztán segített, és ahogy felültem, két kézzel megtámaszkodva a hátam mögött, a szemei... közel voltak. Túl közel és én elvesztem bennük. Teljesen. Éreztem, ahogy nagyot nyelek, ahogy beleveszem a szemeibe.. de aztán igyekeztem összeszedni magam, és egyetlen pillantással sütöttem le. Éreztem a kezeket. Ahogy a bőrömön érintenek. És bármilyen fáradt voltam, bármennyire is kimerült vagy elesett, egyszerűen jól esett. Pokolian jól esett. Lehunytam a szemeimet, de ő nem láthatott. El volt foglalva... velem. Én mégis csak éreztem. Kezének puha simításait... az anyag ahogy a bőrömhöz ér körbe, és ahogy áthajol mellettem ahogy én felemelem a kezeimet... A leheletét... Csodás volt. És én nem tudom éreztem e valaha ilyet. Különleges. Fájt... de valahogy mégsem éreztem a fájdalmat. Csak ekkor nyitottam ki újra a szemem és éreztem a saját megfeszült leheletem.

- Emily... - suttogtam csak halkan, de magam sem tudom miért. Talán azt akartam, hogy rám nézzen. Egyenesen bele a szemeimbe. Talán mást. Fogalmam sincsen. Csak egyszerűen éreztem, hogy kell! A tekintete! És nem tudom miért....

Precízen, és óvatosan, de a lehető leggyorsabban kenegettem be szépen minden sebet, s borzongó szívem alig várta hogy végezzek az ellátásával, hogy utána beköthessem a sebeket, hogy Ő utána pólót húzhasson, és... nekem képes legyen a helyén maradni a szemem, és arrafelé irányulón, ahogy illik... Mert így nagyon-nagyon nehéz volt... nagyon nehéz. Arról nem is beszélve, mikor a krém felkerült, és én szerettem volna magamhoz venni a kötszert, de Niah megfogta a kezem... Megint a kezem, istenem, el kéne már dugni a hátam mögé, ha így folytatja, nem tudom... mit fogok tenni... A szemem akaratlanul pillantott megint az Övébe, igazából azt reméltem kérdezni akar valamit, vagy... mond valamit ami olyasmi amihez vissza kell fognia maga mellé, de... de mikor köszönetet mondott... az a bizonyos tanácstalanságom újfent ott volt bennem. És az a bizonyos "nem érdemlem meg" is. Hisz én semmi olyat nem csináltam...
- Niah... - kezdtem bizonytalanul, s nagyot nyeltem. Szabad kezem közben kutatón nyúlkált a fásliért, hogy befedhessem a sebeit, és be se koszolódjanak, de a krémet se törölje le véletlenül, vagy álmában... Persze a legfőbb okom még mindig az volt, hogy aztán elfedhesse előlem a mellkasát...
Nyeltem egy újabbat, és mikor megtaláltam a kötszert, erősen megmarkoltam, és elfordítva róla a pillantásom, szemem lesütve csúsztam hátrébb kicsit.
- Most... most már felülhetsz - mutattam fel a fáslit közben. - Bekötöm a mellkasod, és... utána átöltözhetsz és lepihenhetsz. Biztos fáradt vagy... - beszéltem igazából teljesen fölöslegesen, mert ezekre nyilván magától is rájött már, de... muszáj volt valamivel elvonni a figyelmem arról, mennyire közel vagyunk, és milyen szívesen csókolnám meg, és... ÉS itt volt az hogy idegességemben kaparni kezdett a torkom, és egy pillanatra lehunytam a szemeim, mielőtt még olyat teszek amivel szégyent hozok a fejemre...

Megremegett a bőröm amikor hozzám ért. Nem, nem az égés, azt a részt valahogy nem is éreztem. Érzéketlenné vált. Teljesen. Viszont a kezei sokkal lejjebb siklottak. Sokkal... lejjebb. És ekkor éreztem, hogy nyelnem kellett. Lehunytam volna a szemem, de az egész csak egy pillanatig tartott. Aztán jött egy újabb... kenőcs, valami sárga, és onnan újra csak őt figyeltem. Az övé volt minden figyelmem ahogy megfáradt vonásain túl lelkiismerettel dolgozik, ahogy ügyel minden részletre és ahogy az ujjai néha-néha megérintenek a sebszéleken... és amikor végzett, a kezem megint önkéntelen emelkedett és fonódott lassan a csuklója köré, épp mielőtt elemelhette volna. A szemeit néztem. Nem tudom miért, de valahogy minden odavonzotta a tekintetem. Aztán éreztem, ahogy a szám mozogni kezd és hangok nélkül formálja a szavakat.

- Köszönöm... - szakadt ki ennyi, csak ellenőrizetlenül, újra és újra mindig ugyanaz a szó, és mindannyiszor mást jelent. Mégis... a szemem beszélt helyettem. Talán elmondta mindazt... amit most éreztem...

Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon próbálkoztam! Hogy ne nézzek sehova máshova csak a sebekre. De ez nem volt a legegyszerűbb feladat, tekintve hogy egyszerűen folyamatosan magamon éreztem Joshua pillantását. Mint aki épp a tekintete képzeletbeli fúrójával fúr keresztül a fejemen, mintha a túloldalra akarna nézni, oly mélyen éreztem... Mégis igyekeztem a lehető legjobban a feladatomra koncentrálni. Az egyetlen ami elárulhatott az a meg-megremegő kezem volt, ami mindig belereszketett mikor Niah bőréhez közelítettem.

Mikor megvolt a fertőtlenítés, a használt gézlapokat letettem vissza az asztalra, és ezúttal azt a bizonyos tégelyt vettem fel. Lepattintottam a tetejét, és a sárgásfehér krém különös, aromás illata rögtön megcsapta az orromat.
- Ez... khm... a fájdalomra van, és gyorsabban gyógyulnak majd tőle... a sebek.. - magyaráztam enyhén akadozva, mert elkövettem azt a hibát, hogy amikor megszólaltam, felnéztem Niah arcára, s ennek következtében épp szembetaláltam magam a szemeivel. Amik megint... azzal a nagyon... nem nekem illő érzettel nyomakodtak az én szemeimbe... S észre sem vettem mikor felejtődött ott a kezem a fedetlen hasán. Bár azt sem tudtam hogy a csudában került oda a kezem... hisz az előbb még mindkettő a tégelyt fogta, most meg... az a rakoncátlan kéz odatévedt valahogy, amiért én nem győztem elkapni onnan.
- Bocsi... - köszörültem meg újra a torkom, és gyorsan a krémbe dugtam az ujjaim, mielőtt még megint eltéved a kezem és totálisan ostobán égetem porig magam...
Óvatosan értem a krémes kezemmel a sebes bőréhez, igyekezve a legkevésbé hozzáérni, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Szépen lassan elegyengettem az összes csúnya égésnyomon a kenőcsöt, hogy az összes szépen meggyógyuljon majd.

- Bocsánat... - emeltem el a szemem a szemeiből és igyekeztem észre térni. Nem tudom mi volt velem. Azt se, hogy hogy merészeltem a tekintetem benn felejteni a szemeiben. Ott... mélyen. Ezért inkább némileg elszégyellve magam halkan köszörültem meg a torkomat, ahogy visszahúztam a kezem, és a padlót kezdtem el bámulni. Bármi jó, csak végre észre térjek.

Ekkor éreztem ahogy a keze újra hozzám ér és én felkapva a tekintetem, végül engedelmeskedtem neki. Csak őt néztem, habár... már nem nézett a szemembe. De jobb is így... - sóhajtottam fel nagyot, de éreztem, hogy a bőröm húzódik, mintha szét akarna tépni. Úgy belülről. A hangja volt, ami újra észhez térített, meg a keze, benne valami fehérrel. Csípni fog. Rendben. - bólintottam óvatosan, és még mindig őt figyelve... felváltva a kezével, vártam a szúró hatást. Mégsem jött. Éreztem ahogy a géz a mellkasomhoz ér, én mégiscsak mindvégig őt figyeltem. Talán belőle merítettem az erőmet. Talán mást jelentett nekem, kitartást... küzdeni akarást... erőt... de legfőképpen a levegőt, mint az érzés, tartozok valakihez. Valaki számít rám, és én számíthatok. Még soha az életben nem éreztem ilyet. Teljesen új volt. És az egész valahogy összezavarodott.

Még mindig őt néztem és valahogy úgy éreztem nem tudok betelni vele. Nem a teste kellett... nem úgy, ahogy nyálcsorgatva a férfiak bámulják a ledér nőket. A lénye volt az ami megfogott. Úgy az egész... személyisége. És az érzés amit éreztem. Itt.. most, mellette..

Csak néhány pillanatot kellett várnom, mikor pillantása rám fordult, se Ő már ült is fel, és meglepetésemre Ő maga akarta ellátni a sebeit.
- Ne, nem kell, ezt nekem kell csinálni - mondtam makacsul, részben mert az én felelősségem, részben mert a tekintetéből ítélve azt sem tudta hova nyúljon az asztalon lévő holmik közt, és... részben, mert én szerettem volna csinálni... látni, hogy rendesen el van látva, és jól van...
Kezem önkéntesen nyúlt az asztalon valamerre, de ahogy a keze az enyémre fonódott, még azt is elfelejtettem mit akartam felvenni. Nem akartam hogy ezt csinálja... ez engem elgyengít és nem lehetek gyönge... nem csinálhatom ezt... nem szabad... De mégsem tudtam elszakítani róla a szemem...
- Niah... - nyögtem ki alig hangosabban suttogásnál. - Kérlek ne nézz így... - kértem, miközben igyekeztem kihúzni a kezem az ujjai közül. Nem mertem úgy maradni, féltem újra azt tenném mint nemrégiben, és nem akartam rosszat tenni... Olyan régen volt már barátom Pearl-ön kívül, nem akartam elveszteni, azzal hogy olyat teszek amiről aztán rájön, hogy nem jó... Én annyira más voltam... boszorkány, és... feltámasztott, és... és Ő egy olyan kedves srác volt, nálam sokkal jobb emberre kéne így néznie... ilyen rabul ejtően...

- Ellátom a sebed... - szólaltam meg bizonytalanul, s inkább visszatoltam Őt finoman a kanapéra fekvő helyzetbe. Muszáj volt kényszeríteni magam hogy a sérüléseire koncentráljak... bár az sem volt könnyű, mert a mellkasa fedetlen lévén... egy magamfajta régi nő számára főleg, nem volt semmi egy látvány... Izmos volt, és erős, és... minden olyan, ami az én időmben nem volt így jellemző a férfiakra, és... arra a kevésre főleg nem, akit én így láthattam... Így főleg nem volt könnyű, még oda néznem sem, nem még megérinteni. Még ha csak sebkezelés céljából is tettem.
Fogtam az egyik üvegcsét, és kihúzva belőle a dugót, egy kupac gézlapra öntöttem a tartalmát.
- Ez csíphet kicsit.. - néztem Joshua szemébe, felmutatva előtte a fertőtlenítős gézt, aztán amilyen óvatosan csak tudtam, letapogattam vele a sebeket a mellkasán. Nagyon csúnyán nézett ki a bőre... mintha meggyújtották volna, és nem értettem mitől, hisz legutóbb nem voltak ilyen sebek... egyikünkön sem.

Nem vettem észre mikor tért vissza. Talán ennyire elvesztem a gondolataim között? Meglehet. De akkor újra elém tárult a sápadt, megviselt arca, és igyekeztem én is összeszedni magamat.

- Majd én megcsinálom. - toltam fel magam lassan ülésbe és szemem a kis asztalon kutatott. Nem tudtam mi-micsoda, de a kötések.. azok biztosak. Ma estére elég lesz, holnap meg, ha több erőm lesz, elmegyek és gyűjtök gyógyfüveket. Ez így elég lesz. Biztosan. - bólintottam eldöntve fejben és éreztem ahogy nagyot nyelek.

- Pihenj inkább le... Ezt majd én elintézem... - fogtam rá már másodszor a kezére, ahogy egy üvegcséért nyúlt, és most is valahogy ottragadt a kezem. A szemeibe néztem. Mélyen.. erősen, bele a szemeibe. Nem tudom honnan vettem a bátorságot. Nem tudom miért hagytam a szabályok megszegését. Egyszerűen csak... engedtem.

(Konyha)

Mire visszaértem, Joshua lefeküdt a kanapéra. Amit nem is bántam igazából, így legalább könnyebb ellátni a sebeit. De annyira elmerengve bámulta a plafont, hogy először nem mertem közel menni. Nem akartam megzavarni, valahogy kiült az arcára, hogy valami számára fontos gondolaton agyal éppen... Lepakoltam a magammal hozott dolgokat az asztalra, és mellette állva vártam, hogy rám pillantson, ha a gondolata végére ér...