A sötétség vagy megszólít
vagy nem vesz rólad tudomást



Share | 


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Feb. 07, 2015 7:05 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Adelaide & Thayer

Helyeslően bólintottam a szavaira. Nem tudtam másképpen vélekedni erről az egészről. Még hogy egy vérfarkas a vámpírokat támogassa? Kiráz a hideg az egésztől, ám valaki mégis megteszi és egy egész falkát buzdít arra, hogy hasonlóképpen vélekedjen. Nem tudom, hogy ehhez mégis milyen meggyőzőképesség kellett, de ő képes volt rá. A fene egye be, én miért nem toboroztam magam köré pár embert? Charlie volt a fő bizalmasom, most pedig egyszerűen felszívódott. Pontosabban, nagy eséllyel meghalt... nem tudom, hogy miért csinálja ezt, miért vetette bele magát egyedül. Hagyhatott volna valami jelet, valami árva, apró kis feljegyzést, hogy mire készül.. de nem tette. Tanácstalanságba lökdösött.
- Ezt az egyet sose felejtsd el. Mi mindig a jó oldalon állunk, nem az árulókén. - biccentettem, majd nagyot nyeltem, és végiggondoltam, milyen ajánlatot is tettem neki. Sejtésem sincs, vajon mit fog mondani. Talán azt mondja, túlzásokba estem, és most, amikor minden azon múlik, hogy most mit lépek... el sem tudom képzelni, hogy itt hagyom a várost. De New Orleans ígéretesebb számomra. Mi lesz akkor Adéllal?
- Várj még ezzel. - tettem aztán hozzá. - Elragadott a hév. Nem adhatsz fel miattam mindent, amit itt kialakítottál. - nyeltem végül határozottan. - Azt hiszem, jobb lesz, ha én előre megyek. És ha minden biztonságos, akkor... jelezni fogom neked. Nem fogom elveszíteni a legjobb barátomat. - öleltem át hirtelen. Nem tidom, mi ütött belém. A sok érzelem, amit elnyomtam az utóbbi időben, most kitör belőlem.

Δ ©


Vissza az elejére Go down


Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
† Keresem :
A gyermekem apját
† Kedvenc dal :
Freedom
Stronger
† Tartózkodási hely :
Mystic Falls
† Hobbi & foglalkozás :
A világ megtisztítása a gonosztól



Laurel Margaret Philips ÍRTA A POSZTOT
Pént. Feb. 06, 2015 9:03 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Andrew & Laurel
Ami étel az egyiknek, az méreg a másiknak, ami elbűvölő és izgató az egyiknek, az veszedelmes csapda a másiknak.

[You must be registered and logged in to see this image.]
Komolyan egyre jobban kezd idegesíteni a fickó. Milyen vámpír az, aki ennyire ellen tud állni a vérnek és a helyett, hogy tenne valamit, csak vár... és még vár... és szórakozik azon, hogy szenvedek. Nem, végülis ez utóbbi normális, de én lassan határozottan kezdem unni a dolgot, mert igenis fárasztó az, hogy nem képes megmoccanni. Messze van és így jóval kockázatosabb támadnom. Nem mondom, hogy nem tudnék, de mégis csak az az okos lépés, ha az ember minél kevesebb kockázatot vállal, ha megteheti. Szomorú vagyok, hogy ilyen nagyon nem jön be a trükk, mert láthatóan nem jön, bár még nem távozott, de nem érzem azt, hogy olyan nagy késztetés lenne benne, hogy közelebb jöjjön és ez tényleg szomorú.
- Tényleg... nem segítesz? - szipogás, az elég jól megy, de komolyan úgy fest, hogy nem fog megmoccanni és nem fog nekem segíteni, ami viszont furcsa és tényleg nem nagyon értem az okát, mármint nem annak, hogy nem segít, hanem hogy nem jön ide, nem csábítja eléggé a vér szaga. Jó eséllyel jól lakott már annyira, hogy ne legyen szüksége rá? Remek! Igazán remek! A szavai már annyira nem is érdekelnek, persze nem jön senki, szóval nincs mitől tartanom. Ő pedig még nem tudja, hogy kell tartania valamitől, vagyis valakitől, de majd idővel talán rájön, lehet hogy hamarosan.
- Úgy se érdekel igazán. - a kedvenc virágom... a tövis rózsa nélkül? Nem is igazán mondanám, hogy az a virágos típus vagyok, szóval nem hiszem, hogy mondhatom, hogy van kedvencem. Nem az a virágos nő vagyok, akinek szoktak hozni, vagy aki szereti, ha ilyesmit hoznak neki, a síromra pedig nem sokan fognak bármit is szállítani és engem nem fog a dolog különösebben meghatni úgy sem. És mindezek után elmegy, pedig mennyi energiát öltem a kis játékomba... remek. Halkan sóhajtok egyet, mintha csak az lenne a gond, hogy elmegy. Valahol így is van természetesen, csak nem azért, amiért ő ezt hiheti. Alig észrevehető mozdulattal kerül elő a zsebemből az első cuki kis gránát. Olyan igazi jól kiépített fajta, ami hamarosan már valahol a lábán áll meg, hogy robbanjon, ha nem ugrik elég gyorsan, én pedig maradok távol, sőt kicsit hátrébb húzódom, mert mint mondtam nem jó, ha egy ilyennel test a test elleni küzdelembe mész bele. Egy másik cuki gránát kerül a kezembe, miközben az első robban, fatüskéket lövell szét, ami bár nem halálos, de rohadtul tud fájni... gondolom én, főleg hogy mélyre fúródnak a darabok, ha elérik őt. A másik kezembe egy kósza karó kerül, biztos, ami tuti arra a bizonyos test a test elleni küzdelemre, ha mégis sor kerülne rá. A nyakam még kicsit vérzik, de miután már nincs rajta a kezem, látható, hogy semmi köze a dolognak vámpírharapáshoz, mármint közelről látható, azért olyan messziről annyira nem.

©

Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Chatkép :

† Keresem :
i need your darkness
† Kedvenc dal :
the climb
† Tartózkodási hely :
✦ mystic falls
† Humor :
✦ you'll never understand



Brenna Cartelle ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Feb. 03, 2015 3:53 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]


Minden egyes ember könnycseppje más és más. Hiszen mindenkinek más okozza a legnagyobb fájdalmat. Van, akinek lelki megtorlásra van szüksége ahhoz, hogy ezeket a könnyeket elhullajtsa, de valakinek arra van szüksége, hogy fizikai fájdalmat érezzen. Vagyis nem igazán van szüksége, de nála sokkal könnyedebben kelnek útra ezek a könnyek. Most pedig, ahogy ezt a szépséget nézem az ő könnyeinek a jelentését nem tudom beazonosítani. Fogalmam nincs, hogy most a fizikai fájdalomtól, vagy egyszerűen a lelki sokktól, ami érte őt származnak-e a könnyei. Vagy, hogy talán ez az egész elegendő-e ahhoz, hogy megtörjék a lelkét vagy esetleg a testét. Olyan egyértelműnek tűnnek a jelek, ahogy itt ül az elhagyatott út kellős közepén és könnyes szemekkel ücsörög, de nem értem a lényegét. Nem áll össze a kép, hogy mégis miért hagyná valaki itt. Előbb vagy utóbb jön erre egy autós, aki talán kórházba viszi. De ha annyira bűntudata van, miért nem igézte meg, hogy menjen magától a kórházba? Zavaros, nagyon zavaros.

Ez egy nagyon jó kérdés kedvesem. Azt hiszem még egy darabig élvezem a szomorú ábrázatodban. – Nem hallottam mocorgást az sűrű növényzetből, ami körülölelt minket. Már jó ideje itt ücsörgöm és, ahogy elnézem ez a leányzó is itt van már egy ideje mégsem jött érte vissza a támadója. Nem tudom, hogy ki lehetett, de az biztos, hogy nagyon ostoba. Vagy azt akarja elhitetni velem, hogy én vagyok az ostoba, mert amint a csábító vérét megízlelem valami halálos csapdát állít elő. Ki tudja. Lehet, hogy verbéna van a szervezetében, bár többnyire azt megérzem ilyen távolságból, de nem én sem vagyok annyira szuper, hogy mindig mindent megjósoljak előre. Ezért szeretem az olyan helyzeteket, amiknél tudom, hogy az én kezemben van az irányítás és itt és most nem igazán vagyok meggyőződve erről. Nem minden váratlan fordulat éri meg azt, hogy előidézzük. Szeretem jól végiggondolni a lépéseimet, mint valami sakktáblán.

Ha visszatér valószínűleg halott leszel. A temetésedre viszek virágot, rendben? Bár valószínűleg vagy eldobja a holtested valahova vagy beledob egy gödörbe.. Na, de ez lényegtelen mi a kedvenc virágod? – A kérdést úgy teszem fel, mintha érdekelne a válasza. Ha meg is mondja nem hiszem, hogy pont én fogok virágot vinni a sírjára. Amúgy is, ha nem viszek úgy sem fogja megtudni, ha meg mégis, akkor nem tudja megbosszulni. Bár nem szabadna ilyen szűk látókörűnek lennem. – Hát akkor itt kellene maradnod és megvárnod hátha visszatér. Én meguntam ezt a mozit, szóval elhúzom a csíkot, ha nem bánod. – Lepattanok a motorháztetőről teszek egy apró lépést felé és mélyen a levegőbe szippantok, hogy emlékezetembe véssem vérének az illatát, majd hátat fordítva neki sétálok vissza a kocsimhoz.

[You must be registered and logged in to see this link.]to: the hunter lady, laurel

Vissza az elejére Go down


Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
† Keresem :
A gyermekem apját
† Kedvenc dal :
Freedom
Stronger
† Tartózkodási hely :
Mystic Falls
† Hobbi & foglalkozás :
A világ megtisztítása a gonosztól



Laurel Margaret Philips ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Jan. 24, 2015 9:59 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Andrew & Laurel
Ami étel az egyiknek, az méreg a másiknak, ami elbűvölő és izgató az egyiknek, az veszedelmes csapda a másiknak.

[You must be registered and logged in to see this image.]
Nagyon kitartó, én pedig az az igazság, hogy soha sem voltam az a túlságosan türelmes fajta. Oké, igyekszem, főleg most kéne, mert bár lehet hogy el tudom intézni akkor is, ha távol marad, de úgy mégis csak több esélye van reagálni. A távolság egy vámpír ellen soha sem hasznos. Talán megtehettem volna, hogy csapdákat helyezek el, de... igazából nem volt hozzá kedvem, no meg más is jöhet erre és akkor az egész terv ugrik egy véletlen kocsikázó miatt. Nem lett volna hasznos. Elég lenne, ha csak szépen közelebb jönne és nem játszadozna feleslegesen, akkor már nálam lenne a lépéselőny. Nem vagyok oda az efféle unatkozó és játszadozó vámpírokért, akik azt hiszik hogy az élet csak játék és minden ember benne a személyes játékszerük, mintha csak állatok lennénk, akik csak arra jók, hogy őket kiszolgálják és az unalmas életüket még jobban feldobják... felháborító, finoman szólva is.
- Szóval... nem akarsz segíteni, akkor miért nem mész el? - szipogom szinte már csak halkan magam elé. Meg a jó édes... nénikéjét a szemét állatnak! Hogy szórakoztatóbb neki nézni a könnyeket, mint hogy segítsen nekem, vagy gondolom bárki másnak és ha jól sejtem sokkal szívesebben tépné fel a torkomat, hogy ne sírjak itt feleslegesen, mint hogy akár csak kicsit is segítőkész legyen. Ha hát pont ezért érdemli meg a fickó halált... pont ezért kéne végeznem vele és, mert egy ilyen lény nem szabad, hogy rondítsa a világunkat és ártson másoknak, mert hogy ártani fog még sokaknak ebben biztos vagy. Na ezért nem értem Nyxet... az amit mostanában mondott... ezeknek nem szabad megbocsátani, megkönyörülni, nem eshet meg rajtuk a szívünk. Hidegen hagy milyen gyerekkora volt, biztos rémes, de az még nem indokolja, hogy mások ellen tegyen.
- Hogyne akarnék?! Mi van, ha visszatér? - szinte már kétségbeesett, talán hisztérikusnak is mondhatnám a hangomat és akkor se fogalmaznék igazából túlzón. Nem vagyok kifejezetten nyugodt, sőt egyre inkább azt érzem, hogy kezd felmenni bennem a pumpa, kezdek kellően ideges lenni, mert egy ilyen alaknak tényleg nem kellene léteznie sem, nem hogy akár csak emberek között lennie bármikor is. Egyszerűen veszélyes a világra, veszélyes mindenkire, akinek a közelében megy. És akkor most kell kitalálni egy jó történetet, ami hiteles és hihető, de gondolom megrázni úgy se fogja. Egyértelmű, hogy csak unatkozik.
- Egy bárban voltam és... és itt tértem magamhoz az úton. Nem is rémlik túl sok minden, csak egy élénk kék szempár, azt mondta, hogy fussak, én futottam és... aztán a nyakam... azt mondta maradjak itt. - riadt tekintet pipa, újabb néhány könnycsepp pipa, könyörgő pillantások özöne pipa, bár kétlem, hogy bármelyik is hatna rá, de attól még hozni kell a figurát. - És te... mit akarsz tenni? - mert hát no gondolom nem akar ott ülni a kocsi tetején a végtelenségig, végül úgyis kénytelen lesz megmoccanni és lépni valamit.

©

Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Chatkép :

† Keresem :
i need your darkness
† Kedvenc dal :
the climb
† Tartózkodási hely :
✦ mystic falls
† Humor :
✦ you'll never understand



Brenna Cartelle ÍRTA A POSZTOT
Szer. Jan. 21, 2015 9:23 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]

Nem szeretem, ha csak úgy elém dobják az ételt, mintha kiszolgálnának. Abban hol a szórakozás? Természetesen néha szükséges, hogy egyszerűen jussak az ételhez. Főleg, ha annak az ételnek ilyen jó az illata. Csábít a vére, de nem kívánom rögtön rávetni magam. Az annyira lealacsonyító lenne. A maradékot fogyasszam? Mi abban a jó? Meg talán szívességet tennék neki azzal, hogy megölöm. Én pedig nem vagyok az a típus, aki másoknak szívességet tesz. Jobban szeretem, ha szenvednek az emberek az utolsó pillanatig. Nem mások, mint játékszerek. Persze kivétel egyet, de az utóbbi időben vele szemben felvettem egy bizonyos távolságot, ami most már szükségessé vált.
Felülírjam? Eleve nevetséges feltételezés. Egy, mert nem csinálnám meg, ha térden állva könyörögnél sem. Kettő pedig, mert nem lehet. Természetesen ez a második ok. Az első csak szimplán az, hogy szívesebben nézem a könnyeidet, amik a fájdalomból fakadnak, mintsem a boldogságból, hogy eltűnhetsz innen. – Semmi kedvem hőst játszani, hiszen sosem voltam egy hős típus. Sokkal inkább az ellentettje. A történet másik fele. Akit általában senki nem szívlel, de nem is azért létezem, hogy mások szeretetében úszkáljak. Sokkal boldogabb vagyok, ha mások szenvedését nézhetem végig az első sorból.
Kislány.. Te nagyon el szeretnél innen menni. – Akaratlanul is vigyor ül ki a képemre és körbenézek, hátha látok valakit vagy hallok valakit, akinek az áldozatává válhatott ez az ártatlan kis bárányka. Úgy ül ott, mint valami szerencsétlenség. Minden egyes könnycseppje boldogságot jelent a számomra. Lehet, hogy sokan azt gondolják, hogy nem vagyok normális, de nem is akarok az lenni. Másként szemlélem a világot és másban lelem a boldogságot, mint a többiek. Nem vagyok olyan unalmas szürke kisegér, mint a vámpírok és emberek többsége. Mindenkit ugyanazok a célok hajtanak. A vámpírokat a vér. Az embereket a pénz. Csoda, ha találunk köztük valakit, aki érdekesebb, akiben csak egy kicsit is van valami különleges.
Szóval mi a te történeted, kedves? Mégis hogyan keveredtél ide és mire emlékszel abból, hogy megtámadtak? – Ha már itt vagyok a legkevesebb, hogy megpróbálom jól érezni magam. Ha pedig túlságosan unalmas a története, akkor kénytelen leszek véget vetni ennek az időpocsékolásnak, mert nem igazán nevezném másnak. Egy darabig élvezettel töltött el a fájdalma és a könnyei, de most már hatástalanná váltak a számomra.


[You must be registered and logged in to see this link.]to: the hunter lady, laurel

Vissza az elejére Go down


Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
† Keresem :
A gyermekem apját
† Kedvenc dal :
Freedom
Stronger
† Tartózkodási hely :
Mystic Falls
† Hobbi & foglalkozás :
A világ megtisztítása a gonosztól



Laurel Margaret Philips ÍRTA A POSZTOT
Szer. Jan. 21, 2015 8:14 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Andrew & Laurel
Ami étel az egyiknek, az méreg a másiknak, ami elbűvölő és izgató az egyiknek, az veszedelmes csapda a másiknak.

[You must be registered and logged in to see this image.]
Túlságosan óvatos, ami lássuk be felettébb idegesítő. A végén még megunom a várakozást és kénytelen leszek én lépni, ez főként felettébb idegesítő, hiszen a terv remek. Tartok tőle, hogy a célpont jóllakott, netán túl nagy az önuralma, bár ez utóbbit nehezen feltételezem róla. Oké, ne ítélj külső alapján, de attól még az ember levonja a megfelelő konzekvenciákat, főleg akkor, ha már egy ideje szemmel tartotta az illetőt. Nem hiszem, hogy olyan végtelen nagy önuralommal rendelkezne, egyszerűen csak talán jobban szeret játszani, mint egyből támadni. Ez is érthető valahol. Gondolom a legtöbb fajtájabeli, ahogy múlnak az évek elkezdi szép lassan unni azt, ahogy az élete telik. A folytonos egyforma evést... undorító... Viszont e miatt a szokásaik is változhatnak, ahogyan az ember se szereti ugyanazt az ételt élete végéig, és néha kipróbál mást, néha kipróbál másféle kultúrákat, ahol mások a táplálkozási szokások. No, de nem kell sok, csak meg kell törni, idővel úgyis erősebb lesz benne az éhség, én pedig természetesen még véletlenül sem hagyom azt, hogy a seb összezáródjon és a vérzés leálljon. Épp csak persze annyira, ami nekem nem okoz gondot, olyan sokat nem veszítek, ami aztán hátráltatna abban, hogy mondjuk ellássam a baját. Maximum csak hiheti, hogy gyenge vagyok és védtelen, mert annak tűnök most nagyon is.
- De... de nem írhatnád felül őt? Nem vehetnél rá, hogy mégis elmenjek? Legalább... segíts, hogy a nyakam... Nagyon fáj. - újabb könnycseppet préselek ki magamból. Fú, de iszonyatosan utálok sírni, soha nem szoktam, önként nem, maximum azért, mert okom van rá, mert szükséges valamilyen cél eléréséhez, mint mondjuk most is, de egyébként a sírás valami szánalmas dolog. Nem old meg semmit sem, de így is épp elegen alkalmazzák. Sírni... könyörögni, mind olyan, amivel magad éred el, hogy a másik szemében alantassá válj, én pedig tuti, hogy nem leszek soha sem alantas, annál sokkal erősebb vagyok, mint hogy az életemért könyörögjek bárkinek is. Tisztában vagyok azzal, ami vagyok, nem fogok nyugodtan megöregedni, épp ezért az életem elmúlását sem fogom siratni, de persze mindent megteszek azért, hogy minél később következzen be.
- Elvihetnél innen, attól hogy én nem mehetek... te elvihetsz nem? - csak annyi lenne a lényeg hapsikám, hogy szépen közelebb gyere. Ha más nincs, akkor így oldom meg. Szimpla vámpír, bőven elég egy fagránát és nem sokáig húzná, de nem akarok túl nagy feltűnést és nem akarok itt az út közepén nagy harcba bocsátkozni, sokkal szebb lenne, ha tisztán intézhetném ezt az egészet. Gyorsan és fájdalommentesen mindkettőnk számára.

©

Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Vas. Jan. 18, 2015 2:23 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next
Marcus és Louis
Az egyetlen valóság az, amit hiszünk!

                 

Marcus nem bízik benne, ezt Louis látta rajta. Többről volt szó puszta óvatosságnál. A vámpír elgondolkodott. Talán hibázott, felbukkanása és közeledése alighanem túl gyorsan és hirtelen történt. Elővigyázatlan volt. A tudat, hogy valamit rosszul csinált meglepő módon szórakoztatta. Lám, még a hosszú évszázadok sem elegendők ahhoz, hogy valaki tökéletes legyen. Sőt... Végignézett a tétovázó ifjún. Annyira más, mint ő. Az öltözködése, a viselkedése. A kisugárzása. Hiába hordana hasonló ruhákat, mozogna és beszélne úgy, mint mondjuk ez a fiatalember, a vérszívó talán akkor is kívülálló maradna. Bár ez a vámpír sorsa. A periférián élnek, és soha sem lehetnek teljesen a halandó világ részei. Hiába van egy világvállalat Louis tulajdonába, hiába a megannyi európai bankszámla, temérdek pénzzel töltve, hiába a számtalan ingatlan, birtok, mely az ő nevén van, valódi létét sosem fedheti fel. Még ha fel is húzná különleges gyűrűjét, és a napvilágon járna, mint a halandók, még akkor sem tartozna közéjük. Hiába minden hasonlóság, hiába rejti el szemfogait, és iszik vért, hogy még fakó bőre sem leplezze le, soha nem lehet olyan, mint ők. Hisz a fenébe is, vért iszik, hogy embernek tűnjön! Ráadásul, túl rég született ahhoz, hogy megőrizze emberségét. A régi korokhoz könnyen alkalmazkodott, mindig volt egy meghatározó irányzat, és egy uralkodó szellemiség, melyhez külsejét és viselkedését igazíthatta, és különös, nem e világi kisugárzását is kedvelték. Szinte minden korszakban vonzódtak a hölgyek különcségéhez, s a századok alatt felhalmozott tapasztalatával, fiatal testéhez képest idős, sokat élt tekintetével inkább felettük állt, nem úgy mint most. A mai kor modern emberei nem nagyon tudtak mit kezdeni vele, s talán a modern vámpírok sem. Ahogy Marcus sem. Korábbi viselkedésmintái, melyekkel eddig remekül boldogult, rendre felsültek. Magassága, melyre egykor férfi és nő is felnézett, immár átlagosnak számított, finom vonású arca a plasztikai sebészet, s a mesterséges szépség korában szintén nem keltett feltűnést. Kissé nehezen ismerte be, de ez bántotta. Sértette hiúságát.  Régen csodálták felsőbbrendűségét, erejét, gyorsaságát, csodálták a vérszomját. Most, ezek a fiatalok a kocsiban nem tartották egyébnek egy rémálomszerű szörnyetegnél. Kimeredő szemfogai mindig is félelemmel töltötték el a halandókat, de egyúttal kíváncsiság is csillogott szemükben. Ennek a kettőnek itt csak félelem, és utálat. Utálat, amiért tehetetlennek. Marcus tekintetében sem látott csodálatot. Nem nyűgözte le őt, nem lelkesedett fel a láttán. Annak idején Louis alig fért a bőrébe, mikor egy idősebb fajtársával találkozott, izgatottan leste a másik minden mozdulatát, gesztusait, hangját, és szívta magába szavait, hogy megismerhesse gondolatait. Ma már kevesen vágytak ilyenre. A média, a tömeges tudatmanipuláció egészen kimosta az emberek agyát, sokan közömbössé váltak a világ csodáira. Ez a félvér kivétel volt. Nem a gondolkodása miatt, azt még nem ismerte meg a vámpír. Ám akár agymosott nyárspolgár, akár megőrizte egyéniségét, származása kivételessé teszi. Különleges vér csordogált ereiben, ami önmagában nem határozta meg sorsát, de Louis úgy döntött, megpróbálja a sötétség ösvényére csábítani. Ez az ifjú élhet akár örökké is, ha azt választja. Az idők végezetéig megmaradhat látszólag ártatlan testében, miközben hatalma nőttön nő. Azonban tudta, ehhez időt kell rászánnia. Nem rohantja le, hogy hé fiam, félig vámpír vagy, és csak rajtad áll, lehetsz-e egészen az. Nem. Fokozatosan kell megismertetnie vele az árnylétet, apró lépésenként közelebb csábítani a vérszomjas örökléthez. Ő ráér, s ha mégis kudarcot vallana... nos a dhampír akkor is megmarad ízletes csemegének.
Ezúttal nem közvetlenül, csak szeme sarkából figyelte, miként kerüli meg Marcus magabiztos léptekkel az autót és lép oda a lányhoz. Ahogy feltépte az ajtót, szegény pára hangosan sikítozott, a párja pedig ösztönösen felé kapott, de Louis egy gyors mozdulattal kirántotta őt a kocsiból. Szerencsétlen fiú dühösen ordítozott és vergődött, ám hiába. A vámpír megragadta vállait, maga felé fordította, majd mélyen a szemébe nézett.
-Nincsen semmi baj, minden a legnagyobb rendben- mondta halkan. -Odakísérsz engem az út szélére, és csendben várakozol. Gyere.
A bűvölet hatott, a kamasz bamba tekintettel meredt rá, és hagyta, hogy a vérszívó a lámpához vezesse őt. Louis oda se nézett Marcusra és az autóra. Nem akart beleszólni, nem akarta megzavarni, hagyta, hagy tegye azt, amit akar. Vagy amit az ösztönei akarnak. Ezek most az ő percei, és ezt nem akarta elvenni tőle. A lámpaoszlopnak dőlve, háttal állt az útnak, belső zsebéből egy reszelőt húzott elő, és türelmesen csiszolgatta kristályszerű hegyes körmeit.


Megjegyzés: ✙ Words: ✙  
Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Chatkép :

† Keresem :
i need your darkness
† Kedvenc dal :
the climb
† Tartózkodási hely :
✦ mystic falls
† Humor :
✦ you'll never understand



Brenna Cartelle ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Jan. 17, 2015 10:31 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]

Végezzek vele, ne? Az annyira közhelyes lenne, ha rögtön feltépném a nyakán elhelyezkedő még igen csak friss sebet. Sokkal inkább szeretek macska-egér játékot játszani, de mivel képtelen vagyok más vámpír igézetét megmásítani így nem hiszem, hogy képes lennék rávenni arra, hogy elmozduljon erről a szent helyről. Itt fogja szegény a halált lelni. Talán, ha vámpírt csinálnék belőle még jó játékszer lenne. A kezdő vámpírok minden annyira izgalmasak. Nehezen szoknak hozzá az egészhez. A vér, a fokozott érzékek és minden egyéb ezzel járó kis változás. Leginkább a vérszomj az, amit nehezen küzdenek le és sokaknak a lelke is megtörik ebben a folyamatban. Ami egy igazán gyönyörű folyamat. Én legalábbis szeretem megfigyelni, ahogyan az emberek változásokon mennek keresztül. Sokan egyszerű tápláléknak tekintik őket, de én igazi szórakozásnak. Minden egyes ember egy újabb személyiség, egy újabb különlegesség. Vannak persze dolgok, amikben ugyanúgy reagálnak jó páran, de van, amiben mindegyik különbözik. Engem őszintén érdekel minden, ami velük kapcsolatos. Mennyi fájdalmat képesek elviselni. Mi teszi őket boldoggá vagy szomorúvá. Persze az is felkelti az érdeklődésem, ha valaki fapofával jár és kel. Akkor valami nagy elégedetlenségről lehet szó és őszintén még az is felkelti az érdeklődésem. Az én érdeklődési köröm elég hatalmas ezért is álltam meg most ennél a gyönyörű leányzónál, de őt még mindig nem tudom hova tenni. A vére túlságosan csábító illattal rendelkezik ahhoz, hogy más közelben lófráló vámpír ne érezné meg. Főleg, aki új áldozatot keres. Meg egy ilyen vérrel rendelkező hölgyet még az sem hagyna életben, aki nem akarná megölni. Talán még én is elveszíteném a fejemet, amint megérezném a vérének ízét a számban. Ezért is van szükségem egy kis távolságra. A vére, mint a méz és én pont annyira szeretem a mézet, mint Micimackó.
Egyszerűen felpattanok a motorháztetőre és kezeimet az ölembe ejtem. – Szóval szeretnéd, hogy én legyek a hősöd? Nem vagyok igazán hős típus. Ha pedig megparancsolta neked, hogy maradj itt valószínűleg azért, mert hamarosan visszatér. Addig pedig a legkevesebb, hogy vigyázok rád, nemde? Mellesleg, ha annyira helyhez kötött, mint egy kutyát mégis miképpen szeretnéd, hogy segítsek rajtad? Öleljelek át mielőtt eljön a vég? Nem vagyok azaz alak. Mondanám, hogy sajnálom, de csak indokolt esetben szoktam hazudni. – Megrántom a vállamat, miközben a rezdüléseit figyelem, hogy miképpen reagál arra, hogy talán a támadója hamarosan visszatérhet és, akkor kezdődhet is a lakoma. Vagy már ez a desszert lesz és az egész véget ér?



[You must be registered and logged in to see this link.]to: the hunter lady, laurel

Vissza az elejére Go down


Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
† Keresem :
A gyermekem apját
† Kedvenc dal :
Freedom
Stronger
† Tartózkodási hely :
Mystic Falls
† Hobbi & foglalkozás :
A világ megtisztítása a gonosztól



Laurel Margaret Philips ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Jan. 15, 2015 1:19 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Andrew & Laurel
Ami étel az egyiknek, az méreg a másiknak, ami elbűvölő és izgató az egyiknek, az veszedelmes csapda a másiknak.

[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem látszik rajtam semmi sem, esetleg azt érkezheti furcsának, hogy nem érzi rajtam a félelem jól ismert illatát, legalábbis minden bizonnyal már tapasztalta, hogy milyen az, amikor egy leendő áldozat úgy istenesen retteg a közelében, de ezt is betudhatja akár annak, hogy szuggeráltak, hogy ne féljek, hiszen a vámpírok sok mindent elérhetnek... na persze másoknál, nálam nem, én annál erősebb vagyok, másféle vadász, nem lehet csak úgy egy könnyen a fejembe tenni dolgokat. Ettől függetlenül könnyes szemmel nézek fel rá, amikor kellő távolságban áll meg, de legalább kiszállt a kocsiból, ez is mindenképpen már valaminek számít. Megtehetném, hogy most azonnal támadok, de... nem lenne okos lépés. Közelebb kell engednem magamhoz, mert minél kisebb a távolság, annál könnyebben lephetem majd meg. Tisztában vagyok az adottságaival, vámpír, gyors és erős, egy vadász a legjobban ellenük a meglepetés erejével hathat, csak akkor kerekedhetek felül, ha még véletlenül se számít rá, hogy mit akarok tőle, ha tényleg és tökéletesen beveszi azt, hogy rendes kis lány vagyok, akit bántott a csúnya gonosz szörnyeteg.
Szipogva hallgatom a szavait, még mindig a nyakamat szorongatva. Még csak fel sem szisszenek, amikor szándékosan nyomom meg jobban a nyakamat, hogy a seb ne kezdjen el még ideje korán hegedni, hogy a vérzés még egyelőre ne álljon el, hogy érezze a friss nedű illatát, ami jelenleg szépen pocsékba megy, hiszen a ruhám issza fel, a piszkos betonra csöpög.
- Nem mehetek és mégis hová mehetnék? Azt... azt mondta, hogy itt kell maradnom, hogy... hogy nem mehetek el. - bököm ki akadozva, közben is csak alig-alig nézve fel rá. Az arcom még mindig könnyáztatta, a szavaimon is érezni, hogy sírtam már épp eleget. Úgy tűnik, mintha teljesen el lennék gyengülve, mintha... tényleg nem lennék képes elmenni innen, talán már erőm is alig van, ki tudja, hogy mennyi vért veszítettem, hiszen ha tényleg megtámadtak, akkor talán az aki tette ezt elég sok vért vett el ahhoz, hogy csak épp, hogy még életben maradjak. - Segíts... kérlek. - szedem össze újra a bátorságomat, hogy felnézzek rá. Látom én, hogy nem jön közelebb még, talán tart tőle, hogy csapda? Ezt azért nem sok mindenből szűrheti le, bár nem tudhatom, hogy volt-e már hasonlóban része. Talán igen, talán indokolt az, hogy tart tőlem, netán eléggé jóllakott ahhoz, hogy az éhsége ne legyen elég erős, de... kitartó vagyok én és elég sokáig tudom játszani a sérült magát szinte felkínáló őzike szerepét, hogy az oroszlán végül ne tudjon ellenállni.

©

Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Jan. 13, 2015 9:08 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next






megj: ¤ || zene: Monster || ©
Louis & Marcus








Még mindig nem hagy nyugodni ez az alak. Akármennyire is igyekszem természetesen viselkedni, már amennyire ilyenkor lehet, lúdbőrzik tőle a hátam. Nem keresek rá magyarázatot, hagyom, hogy így legyen, de nagy jelét még most sem igyekszem mutatni. Csak hát, nem olyan könnyű még így sem, hogy nem a gyengébbik fél vagyok a nyeregben. Végül is, annyira nem vészes a dolog, hiszen nem tett semmi olyat, ami miatt tartanom kellene. Már ha ez az átható, vizslató tekintet nem számít rossznak. Kinek mi, de nem moccantam továbbra sem. Félő, hogy a végén úgy fogom érezni magam, mint valami szobor. Azonban, mikor ismét hátrált kicsit, az előbbi, nyomasztó, kissé tartózkodó érzésem múlt, ha nem is el, de sokkal csökkent. Talán ő is rájött, hogy mi zavarhat engem, vagy épp, hogy mit nem úgy csinál, ahogy kellene. Hogy mi ragadtatta el ennyire.. még mindig nincs rá szó, hisz, időközben sem lettem egy vad szépség, és ez a figyelem nekem szokatlan. Hát, még ha nő lennék..
- Üdv, Louis.. én Marcus vagyok. – szólalok meg, miközben pislogva fogadom a meghajlást. Na ilyet se láttam még ebben a korszakban, csak a távol-keleti népektől a TV-ben. Nem is tudom, hogy reagáljak erre. Meghajolni nem akarok, azért annyira még nem ment el az eszem, de fadarabnak sem akarok tűnni, így gyorsan amellett döntök, ami a legésszerűbb. Biccentek felé, ezzel elintézve magam részéről a „meghajlást”, és visszamerevedek. Miután kellően felmért engem, teret enged annak, hogy viszonozhassam ezt a „gesztust”. A fényre lép, én pedig nem is tagadom meg, átfutok rajta, noha nem olyan lassan, és mélyen, ahogy ő tette, de felmérte azt, mit akar. Számára különös, különc figurának tűnt, de hát, nemigen lehet beleszólása, nem lehet mindenki tömeg. Meg amúgy is, vannak még olyanok, akikből nem veszett ki a régmúlt korok lenyomta. A vigyorra feleszmélve döntöm oldalra a fejem, mint valami kiskutya, és kíváncsian várom, ezzel mit szeretne. Ahogy int, úgy rázom meg a fejem, nem tagadásként, csupán feleszmélek, és habozok kissé. Nem akarok én lenni az áldozat, és ki tudja, mi a francot akar. Mégis, előrébb lépek, elsőnek egyet, majd többet, de megállok végül tisztes távban, az út szélén. Ahogy meghallom a motorzajt, ő pedig az úton áll, már tudom, mit akar. Egyre jobban körvonalazódik minden, és akaratlanul kúszik vigyor ajkaimra. A kocsi megáll, a sofőr meg már kezdi is a szokványost. Biztos siet, mindig sietnek. Főleg, ahogy jobban megnézi, oka is van rá, hiszen a nő ül mellette, és egy kellemes estébe nem zavarhat bele senki. De most mégis, és elég nagy köpet kerül a levesbe. Arra nem figyel, amit mondanak, ahogy az ablakot nyomja vissza, csak lassan lép előre ismét, elsőnek a kocsira, majd a benti, riadt tekintetekre. A lány mintha a srác kezét lökdösné, hogy tegyen valamit, de ha jól tippelek, nincs fegyver a kocsiban. Nem tudnak mit tenni. A nekem szánt szavakra felkapom a fejem, és pislogok párat. Nemigen ismerem még azt, ami annak számít, finomnak, nem finomnak, így ráhagyom az ítélkezést. Majd eldöntöm, tényleg az-e, ha megtörténik a kóstolás. Márpedig meg fog, mert az az állatias ösztön ismét feléled bennem, amely elkapott az este, és evésre kényszerített. Megkerülöm a kocsit, szép lassan, miközben ujjaimmal a motorháztetőn simítok végig, és az anyósülés felöli oldalon állok meg. Lassan hajolok le, hogy szintbe legyen a lánykával, aki így pontosan láthatja gyilkos vigyorom a vérfoltos arcomon. Lassan esik le neki a döbbenet, és ahogy felszakítom az ajtót, úgy sikolt fel. Elvesztettem a kontrollt, most már csak cselekszem, de még nem lépek semmit. Még nem..
Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Chatkép :

† Keresem :
i need your darkness
† Kedvenc dal :
the climb
† Tartózkodási hely :
✦ mystic falls
† Humor :
✦ you'll never understand



Brenna Cartelle ÍRTA A POSZTOT
Vas. Jan. 11, 2015 1:54 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next
[You must be registered and logged in to see this image.]

Nem vagyok a megszokások híve, ugyanakkor az utóbbi időben egyre több olyan cselekvést hajtok végre nap, mint nap, ami már egyfajta rutinnak tekinthető. Minden nap játszadozom az én kis kincsemmel, akit lassan a saját képemre formálok. Nem szeretném a teljes hasonmásomat felfedezni a szemeiben, hiszen a rideg valóság hamar arcul csapna. Belőlem éppen elég egy is. Nem kell kettő. Csak nem akarom, hogy úgy tekintsen rám, mint valami őrültre a tetteim miatt. Oly megvalósíthatatlan vágyaim lennének? Azt akarom, hogy valaki úgy fogadjon el, ahogy vagyok és ne pedig úgy emlékezzen rá, mint a bátyára, aki mindig védelmezte vagy, akinek a mosolya lehengerlően hatott rá és a szíve is hevesebben vert a puszta látványától. Azt akarom, hogy valaki a sötétségemmel megbarátkozva fogadjon el. Ne keressen bennem fényt, amikor az már a születésemkor sem volt jelen. Úgy voltam romlott, ahogyan össze sikerült rakni. Csak éppenséggel az életem még rátett pár lapáttal erre a sötétségre. Én ezt egyáltalán nem bánom, hiszen nem is tudnám elképzelni máshogyan az életemet. Az én valóságom, az én játékom. A saját szabályaim szerint, amibe senkinek nincsen beleszólása és nem is szívesen engedném, hogy bárkinek is beleszólása legyen. Az úgy már elvenné a kedvemet. Persze nem vonom meg a saját akaratot teljes mértékben, mert szeretem mások személyiségjegyeit puhatolni, de többnyire szeretem, ha az irányítás a kezeim között lebeg.
Most is ugyanazon az úton vezettem végig az autómmal, mint az utóbbi napokban. Egyetlen egy dolog volt másabb, mint a megszokott. Az út közepén egy nő foglalt helyet. A nyakát vér borította és arcát könnycseppek áztatták. Lelassítottam és kiszálltam még akkor is, ha nem tudom, hogy pontosan mire számíthatok. Körbepillantottam veszélyforrást keresvén, de ha van is valami veszély, akkor pontosan szembenézek vele. – Micsoda kár, hogy valaki futni hagyott téged. Bár annál jobb nekem. – Mondom, miután a levegőben megéreztem vérének kellemesen csábító illatát. – De mondd miért nem rohansz sikítozva, mint a többiek? Talán megparancsolták, hogy próbáld ki milyen érzés palacsintává válni? – Kérdezem, miközben oldalra döntöm a fejemet és újra meg újra végigmérem a távolságot kettőnk között nem csökkentve. Könnyedén észre lehet venni, hogy itt van, ha az ember az utat figyeli és nem másnak szenteli a figyelmét. Volt bennem egy érzés, ami nem engedett közelebb lépni hozzá pedig szívesen nyakába mélyesztettem volna a szemfogamat és kiszívtam volna az utolsó cseppig a vérét, de szeretek játszadozni az étellel, úgyhogy nem térhetek ilyen hamar a tárgyra.


[You must be registered and logged in to see this link.]to: the hunter lady, laurel

Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Pént. Jan. 09, 2015 9:23 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next
Marcus és Louis
Add fel önmagad, ússz a kéjben!

                 
Ilyen közel hozzá, ahogy érezte teste melegét, a szívverését, és még intenzívebbé vált a félvér aroma, szinte ellenállhatatlan kísértést érzett, hogy mégis inkább feltépje bőrét és hagyja hogy a meleg vér végigfolyjon torkán. Egy fiatal vámpír talán így is tett volna, ő azonban már rendelkezett annyi önkontrollal, hogy ne bántsa a fiút. Éhes ragadozó tekintete ellágyult, és újra barátságosan nézett rá. Észrevette azonban, hogy a fiatalember ha nem is megrémült, de zavarban van, és talán tart is tőle. Szinte egész lénye vibrált, ahogy egyik fele minden erejével tiltakozott, míg a másik fele kíváncsian várta, mi sül ki belőle. Megértette a reakciót, az e fajta közeledés tán még akkor is furcsa lett volna, hanem a kilencedik évszázadát taposó vámpír, hanem csak egy közönséges halandó teszi ezt. Bár a dhampír aligha tudhatta, mi is ő valójában, az alapvető vámpír lényéből érződő fenyegetést, s a korából eredő erőt biztos érezte, ami szintén nem sokat segíthetett abban, hogy kényelemben érezze magát és ne feszengjen. Louis úgy döntött, vissza vesz kicsit, nehogy a végén elriassza. Még egy lépést hátralépett, majd végig a szemébe nézve enyhén meghajolt.
-A nevem Louis, és nyugodtan szólíthatsz így.
Ekkor jutott eszébe, hogy talán átható pillantása az, ami zavaró lehet, hisz amióta a fényre lépett, egyszer sem vette róla le a szemét. Kisétált az út közepére, lassú léptekkel, hogy az ifjú kellő távolságból és kényelmesen szemügyre vehesse őt tetőtől talpig. Addig ő beleszagolt a levegőbe, és hegyezte fülét, hátha akad ígéretes préda a közelben. Rövidesen meg is érezte őket. Egy fiatal pár lehetett, tinédzserek, legalábbis a tomboló hormonok szaga erről árulkodott. Közeledtek. Benzin szagot is érzett, méghozzá dízelolajét, és hallotta az egyre erősödő motorrobajt. Alighanem apuci terepjárójával érkeznek, a srác talán randizni akarja vinni a lányt.
Újra a dhampír felé fordult, és elvigyorodott, ezúttal szemfogait is kivillantva, majd karomszerű körmeit kimeresztve intett, hogy maradjon ott, ahol van. Rövidesen fel is tűntek az áldozatok, először csak a fényszórók látszottak, majd az autó is. Tévedett, egy piros mustang volt az, nem pick up. Karjait kitárva mozdulatlanul várt, esze ágában sem volt félreugrani. Ha elütik, hát elütik, idővel úgyis felépül majd. A kocsi harsogva dudálva közeledett, végül pedig hangos fékcsikorgással állt meg, alig egy méterre Louistól.
-Megőrültél, ember?! -hajolt ki a sofőr, egy végzős gimnazista forma fiú. -Mi a halált keresel az út közepén? Húzz innen!
A vámpír tudomást sem vett a dühös kiáltozásról, csak intett a várakozó félvérnek, hogy jöjjön, s lassan a sofőr mellé sétált. Amaz érezte, hogy valami nem stimmel, ezért elkezdte feltekerni az ablakot, de Louis beakasztotta a kezét, s könnyed mozdulattal visszanyomta az üveget az ajtóba. Hallotta, ahogy a tekerő mechanizmusok halk reccsenéssel széttörnek.
-Hé öreg, minden rendben? -kérdezte némi félelemmel a hangjában a kamasz.
A vámpír behajolt az utastérbe és beszívta a levegőt.
-Mhmm... olcsó kölni, egy kis... vörösbor? Nagyon jó! -hátrébb húzódott, de nem engedte el az ajtót. -Szerencsénk van -kiáltott oda harsányan a Dhampírnak. -Szerelmes pár, igazi ínyencség.
Újra a fiatalokhoz fordult, és agyarait kimeresztve rájuk mosolygott.


Megjegyzés: ✙ Words: ✙  
Vissza az elejére Go down


Vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
† Keresem :
A gyermekem apját
† Kedvenc dal :
Freedom
Stronger
† Tartózkodási hely :
Mystic Falls
† Hobbi & foglalkozás :
A világ megtisztítása a gonosztól



Laurel Margaret Philips ÍRTA A POSZTOT
Pént. Jan. 09, 2015 4:17 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Andrew & Laurel
Ami étel az egyiknek, az méreg a másiknak, ami elbűvölő és izgató az egyiknek, az veszedelmes csapda a másiknak.

[You must be registered and logged in to see this image.]
Szomorú - legalábbis rájuk nézve - hogy milyen könnyű a vámpírokat kiismerni, vagy csupán a embereket és miután valahol... nagyon mélyen még ők is azok ezért vannak berögzött szokásaik, amiket könnyű kiismerni? Nem számít, ez nekem csak jó, megkönnyíti a dolgomat, hogy valakiről tudom, hogy merre fordul meg gyakran, hogy tudom melyek a kedvenc útvonalai, így a legegyszerűbb valakinek tökéletes csapdát felállítani. Az a legjobb az egészben, hogy általában nem tudják kihagyni az adandó alkalmat. Ez a példány pedig... pár napja már figyelem, hogy miket művel és hallottam is róla ezt-azt. Nem épp jó vámpír, na mintha lenne olyan aki jó... nevetséges a feltételezés is! Nem is tudom, hogy mi ütött Nyxbe, hogy ilyesmit mondott nem rég, vagy mintha ezt értettem volna ki a szavai mögöttest tartalmából. Nincs ilyen. Vadászok vagyunk az a dolgunk, hogy eltegyük a vámpírokat láb alól és az, hogy utáljunk mindent, ami nem természetes, legyen az vámpír, vérfarkas... boszorkány. Nem ide valók, utóbbiak még csak-csak, ha rendesen tevékenykednek, de akkor is csak-csak.
Jelenleg az út közepén ülök. Rendesen elintéztem magam. Na azért nem vészesen maradandóan, csak úgy, hogy az még nekem ne ártson meg különösebben, de mégis csak eléggé figyelemfelkeltő legyen. Tudom, hogy erre jön majd, tudom, hogy pont ez lesz az irány, amit választ a kocsijával, én pedig itt szépen megvárom. Soha sem okos döntés csak úgy nekiesni egy vámpírnak. Mégis csak tisztában vagyok azzal, hogy erősebbek, gyorsabbak, többet tudnak, mint mi, ezt nem lehet tagadni. Attól még persze én se vagyok semmi, nem véletlenül vagyok született vadász, ez a sorsom, ha nem ölnék vámpírokat nem is bírnám ki ép elmével. Most pedig pont az a cél, hogy egy újabb példányt küldjek át a pokolra, mert oda valók... nem érdemelnek többet, egyikük sem. Kétféle vámpír létezik ugyanis, az amelyik már ölt és az, amelyik még majd ölni fog... ennyi. Szóval jelenleg az út közepén ülök, a szemem könnyes, láthatóan sírtam elég sokat, legalábbis úgy tűnik. Ebben már elég nagy gyakorlatom van. A nyakam véres, nem olyan vészesen. Alig szivárog már. Én magam sértettem fel, de nem annyira, hogy az nagy vérveszteséget okozzon. Közelről azért látszik, hogy nem harapásról van szó, viszont messziről nem lehet leszűrni, csak azt, hogy vérzik és egy vámpírnak ez a gyengéje igaz? Ahhoz épp elég a vér, hogy érezze majd a számára oly' kellemes illatot, hogy eltereljem kicsit a figyelmét arról, hogy nem csupán egy esetlen és gyenge nő vagyok.

©

Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Jan. 08, 2015 10:36 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next






megj: ¤ || zene: Monster || ©
Louis & Marcus








Kettőség bukott fel bennem. Nem az, amellyel elmém küzd, hanem olyan, amikor ha lehetne, kétfelé osztódnék. Egyik felem nem moccant, mintha lábaimat betonba öntötték volna az örökkévalóságnak, a másik viszont hazáig szaladt volna. A gyenge felem menekülne, csak most, a kiadós „vacsorától” erősebb lettem, és nem engedek neki. Csak térdem remeg bele párszor, ennyi ereje maradt, végül feladja. Vagy legalábbis azt, hogy ilyennek próbálkozik. Ha nem is üvölt odabent, de szinte érzem, mintha belülről kaparna, hogy ne ez legyen. Márpedig nem lesz, ezt bizton állíthatom. Valamiért van valami ebben az alakban, ami megfogja az embert. Nem tudom megmagyarázni, hogy a külleme, vagy az, amit sugároz a másik fel. Valami, amit nem lehet csak úgy megfogalmazva szavakba önteni. Vagy, legalább is, én nem vagyok rá képes, még egyelőre. Akármennyire dübörgött bennem a tettvágy, nem léptem semmit. Még mindig fenntartom azt, hogy hagyom, hogy meglépje az első lépést, a kezdést, és utána teszem azt, ami elsőnek felbukkan. Még nem tudom, hogyan kéne kezelni a helyzetet, mivel nemigen volt még ilyesféle találkozásom. Őszintén megmondva, sosem álmodtam ilyenről, és most mégis. Szinte már zavarban érzem magam, ahogy bámul, ahogy méreget, de ennek persze nem adok jelet, hagyom, had tegye. Azért van a szeme alapon nem ellenkezek, de nem tudom, mit lehet rajtam ennyit nézni. Nem vagyok olyan sármos, mint mások, és még nagymellű cicababa sem vagyok, hogy legyen mit bámulni. Bár, ha épp nem azok fele irányul az érdeklődése, akkor nincs kérdés, de nem szoktam ilyeneken fennakadni.
Ameddig a csend ül közöttünk, addig ujjam kaparásával, amolyan kényszercselekedettel kötöttem le magam. Észrevétlen, és magam sem észlelem úgy igazán, hogy mit is teszek. Mint a körömrágás, csak nem kell bekapnom érte az ujjam. Látványosan nézelődtem körbe, tipikusan úgy, mint valami türelmetlen alak, holott nem vagyok most az, inkább kíváncsi, nagymértékben. Siettetni akartam, hogy megtudjam, mire is készül. Ha támadni, akkor azt, ha megszólalni, akkor amazt. Nekem édes mindegy, csak történjen valami. Nem kellett olyan sokat várnom végül, mint amennyit tippeltem. Amint tekintete élettel telibben irányult felém, kérdő pillantásokkal bombáztam. Arra mégis kissé meglepve reagáltam, hogy elindult végül felém. Mintha nem erre számítottam volna, sokkal inkább másra. Egy apró lépést hátráltam is, de megemberelve magam megálltam ismét, és hagytam, hogy közel kerüljön hozzám. Talán most támad, vagy..? Értetlen pislogással bámultam le a zsebkendőre, melyet végül felém nyújtott. Ez volt a leges legmeglepőbb dolog, amit csak tehetett. Lassan nyújtottam ki a kezem, haboztam kicsit, végül maszatos ujjaim közé vettem a finom kelmét, elfogadva, mint valami ajándékot. A meglepettség olyannyira leblokkolta agyamat, hogy nem is igazán dolgoztam fel, és jutottam el odáig, hogy mit is kéne most ezzel tenni. Csak fogtam, mint valami úri leányka, aki ezt a kegytárgyat kapta szerelmétől, csak épp a szívemhez nem szorongattam, csupán ujjaimmal tapogattam a selymet. Kellemes volt, sosem fogtam ilyesmit. Elbambulva a kelmén, már csak arra ocsúdtam fel, hogy átkarol. Még így is, hogy nem a nyuszi felem vezet, kissé riadtan pislogtam fel rá, szinte szavak nélkül sugározva felé azt, hogy mégis mire készül. Lenéztem a mellkasomon pihenő kézre, majd vissza az arcára, és már szóra is nyitottam a számat, de megakadt minden, hisz ő kezdett bele. Én meg csak álltam ott, tátott szájjal, mint az óvodások. Elsőre tipikusan mézes-mázos, cukrosbácsi szövegnek tűnt, olyannak, mint aki tudja, mit akarok hallani, és úgy forgatja, hogy nekem az csak jó legyen. Az ajkaim összezárom végül, kivárom, míg mindent elmond, türelmesen, most már cseppet sem siettetve őt. Valahogy eltűnt az a fajta kíváncsiság, most inkább értetlenség, kis félelem, és kalandvágy korbácsolódik bennem. Persze, a másik fél hevesen tiltakozik ismét, erősebben. Retteg. Tisztán érzem.
- Ühm.. – értelmes megnyilvánulással kezdtem az egészet, de át kellett gondolnom, mit akarok mondani. Egyfelől furcsa szavak, viszont éhségem is feléledt, és követelőzik. Nem tudom mit tegyek, vagyis én igen, de a másik nem. Viszont már tudom, mit fogok most tenni.
– Készen. – bukik ki belőlem az aprócska válasz, gondolkodás nélkül. Lehet megbánom, lehet, nem érem meg a reggelt, de a vérfoltos vigyor ismét visszatér. Legyen, aminek lennie kell.
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Jan. 08, 2015 12:05 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next
Marcus és Louis
Jöjj és halld az éj hangját...

                 

Izgatottság. Gyermeki lelkesedés, és az ebből fakadó határtalan öröm. Ez volt benne, és legszívesebben összedörzsölte volna a tenyerét, akárcsak halandóként, még hátulgombolós korában, mikor az apja -az igazi még mielőtt szülei lemondtak róla- valami apró ajándékot hozott neki. Évszázadokig nem jutott eszébe ez a kép, nem is hitte, hogy emlékszik rá, ám most, ahogy felismerte az érzést, mégis beugrott.
Rezzenéstelen tekintettel, pislogás nélkül tanulmányozta ezt a különleges teremtményt. Nem a félvér mivolta keltette fel érdeklődését, találkozott már hasonlóval, sőt pár évszázaddal ezelőtt maga is tapasztalta, micsoda kéjes öröm kiszívni vérüket. A fiú kettőssége volt az, amivel nem bírt betelni. Vámpír érzékeinek hála szinte olvasott minden egyes apró rezdüléséből. Egy képzettebb halandó is képes lett volna hasonlóra, ám Louis megfigyelőképessége, a részletekre odafigyelés, és egyáltalán észrevenni az apróságokat közel kilencszáz éven át csiszolódott, nem beszélve arról, hogy kifinomult látásával olyat is észrevett, amit élő ember szeme nem is láthatott. Kiszúrta, mikor tűnt fel a fiatalembernek, hogy nincs egyedül, és ahogy élvezettel figyelte, miként próbál természetesnek tűnni, és nem tudomást venni a jelenlétéről, lassan kezdett körvonalazódni benne, mit is akar ettől az ifjútól.
Hosszú létezése során áldozatain kívül számtalanszor akadt társa, hosszabb-rövidebb időre, ő maga azonban sohasem változtatott át senkit. Leggyakrabban teremtőjüktől eltévelyedett fiatal vámpírok szegődtek mellé, és örömmel kísérte őket, amíg rájuk nem unt. Általában egy-két év alatt, hamarabb, mint ahogy egy kiszemelt áldozatot becserkészett. Tudta, hogy a legtöbbjük belepusztul majd a céltalan magányba, de nem zavarta különösebben. Élvezte, amíg tartott. Az öröklét az erősek kiváltsága.
Most azonban, ahogy erre az ifjúra tekintett, elfogta az érzés, hogy akarja őt. Ő, Louis akarja. Nem elcsábítani, nem kiszívni a vérét, viszont nem is társként. Tanítani akarta őt. Behívni a halhatatlanok világába, és vezetni, míg elég erős nem lesz a lelke, hogy egy örökkévalóságon át létezzen. Meg akarta ismertetni a vérivás igazi természetével, a csábítás örömeivel, a kéjes szenvedéssel és a szenvedélyt kiteljesítő örömteli mámorral. Elképzelte, mi lesz ebből a látszólag törékeny fiatalból száz, kétszáz, ötszáz év múlva. Micsoda fenséges halhatatlan válhat belőle, ha hagyja kiteljesedni vérszomjas természetét. Ehhez azonban először meg kell utáltatni vele a békés, emberi énjét. Louis tudta, tisztán látta az arcán megjelenő apró változásokon, szemei csillogásán, hogy miféle szerzet ez a gyermek.
Annyira elmélázott, hogy észre sem vette, mikor a fiatalember felé fordult. Tekintete megrebbent, ahogy visszatért a jelenbe, s zöld szemeit az ifjúra függesztette. Amaz mosolygott, s így, az arcán lévő véres maszattal kifejezetten rémisztően festett, már-már eszelősen. Louis szíve hevesen dobbant boldogságában. Viszonozta a vigyort, gondosan elrejtve a szemfogait, majd lassú léptekkel odasétált hozzá. Menet közben zakója belső zsebéből előhúzta csipkével díszített hófehér selyemzsebkendőjét, és átnyújtotta a fiúnak. Egy kicsit várt, hogy megszokja közelségét, és közeledését, majd odalépett hozzá, jobbjával átkarolta a vállát és magához húzta, míg bal kezét a mellkasára tette. Különös akcentussal szólalt meg, melyben keveredett a holt latin, a francia és a britt angol.  
-Tudom milyen érzés. -nézett a szemébe egészen közelről. -Minél többet iszol, minél inkább jóllaksz, másnap annál kínzóbb a szomjúság. -Tekintetét a távolba meresztette. -Ha velem tartasz ma este... -baljával tett egy távolba mutató széles mozdulatot. -Megmutatom neked mi az igazi élvezet. -Elengedte vállát, és szembefordult vele. -Békét hozhatok neked. Készen állsz az éjszakára?
Hátrébb lépett, és kinyújtotta neki a jobbkezét.


✙ Aláfestő zene ✙  


A hozzászólást Louis L. Stone összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jan. 09, 2015 6:04 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Jan. 06, 2015 11:10 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next






megj: ¤ || zene: Monster || ©
louis & marcus








Még mindig tökéletesen érzem a számban a kissé vasas, de mégis, most oly’ negédes ízt. Ízlelgetem, élvezem, amíg ki nem tűnik onnan, és szinte már-már katarzis-szerű állapot fog el. Nem is igazán tudom körbeírni, csak azt tudom a legbiztosabbra, hogy jó. Soha nem volt ennél jobb. Azonban mohóságom még mindig nem csillapodik, a türelmem viszont annál inkább fogy, ahogy az idő telik. Az éhség ugyan nem kínoz olyan hévvel, de talán most kezdem valamelyest megérezni a szeszt, amely marja gyomrom, de mégsem üti meg a fejem. Minden tiszta, talán túlságosan is, hiszen lassan kapcsol. Az eddigi, beszűkült, eltompított dolgok ugranak vissza, a helyükre, ugranak be a képek, amelyekre nem figyeltem, amik fölött elsiklott a tekintetem. Volt pár, amely valóban jelentéktelen, és semmit volt, sőt, majdnem mind, de az viszont, elég nagy hiba volt, hogy nem figyeltem eléggé. Olyannyira elszállt az agyam az egésztől, nem figyeltem olyasmire, mint a külvilág. Na de hát ilyenkor ki képes arra? Amikor nincs más, csak a másik, és te, az, amit épp tesztek, vagy teszel vele. Megsüketültem, vak lettem arra, ami körbefogott, és nem vettem észre már ott az elején azt, amit kellett volna. Végig volt valami apró, parányi érzésem, mintha figyeltek volna, de ezt betudtam annak, hogy az a szerencsétlen les könyörgő szemekkel. És mégsem. Volt valami ott, velem, amit elsőnek nem tudok megmagyarázni, mivel nemigen oda koncentráltam. No igen, ezzel mindig is akadtak problémáim, nagyok, kisebbek, és ismét rám köszönt. Arra viszont nem is gondoltam még álmomban sem, hogy ez az elhagyatott hely mégsem annyira elhagyatott, és az egyedül nem azt jelenti, amit jelenteni kellene. Nem hittem volna, de hát, hinni tudjuk hogy kell.
Ahogy kitisztul a fejem, elindulok lassan. Még mindig várok egy áldozatra, még mindig él bennem a mohóság, de most már más is kezd feltámadni. Az ösztön. Határozottan kezdem érezni azt, hogy társaságom akadt, de nem olyan, mint amire oly’ nagy áhítattal várok. Nem, nem teszek semmit sem, nem kezdek el se szaladni, se kiáltozni. Nem is akarok, nem félek, ilyenkor, mikor én vagyok a nyeregben, nem kell félnem, mert nincs bennem az érzet. Természetesen viselkedem, megállok végül, és várok. Hogy ha az a valaki, vagy valami itt van, majd megtalál. Addig is egy oszlopnak dőlve tekintem meg maszatos ujjaimat, majd lenyalom róla az utolsó cseppeket. Kiélvezem, ameddig lehet, majd végül lassan eresztem le a kezem, és megérzem azt, amit vártam. Nem fordulok meg azonnal, mondhatni megváratom kissé,  mint ahogy a lányok szokták a kérőket, addig is arcomon széles vigyor terül szét, amelyet a vérfoltok még bizarrabbá tesznek. Lassan lököm el magam végül az oszloptól, és megfordulok. Arcomról a vigyor eltűnt, a mohóság elcsendesült, és helyébe kíváncsiság ült, ahogy megszemléltem a vendégem. Gyors pillantásokkal mértem fel, kivel is van dolgom, és annyit sikerült megállapítanom, hogy nem a vacsorám, és nem is olyan, aki most kelt ki a tojásból. Valahol, mélyen, feltámadt a félelem, és tartózkodás, de elnyomtam, ismét vigyort húztam képemre, és bár ugyan egy lépést hátráltam, mégis kitartóan bámultam őt. A szavak viszont elmaradtak. Egyelőre. Miénk az éjszaka, ha akar valamit, majd kiderül.
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Jan. 05, 2015 1:01 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next
Marcus és Louis
Az egyetlen valóság az, amit hiszünk!

                 
Hosszú út állt mögötte, melyben igencsak kimerült. Luxus óceánjáróval érkezett, de még a kikötőből is több órás autóút várt rá. Megtehette volna, hogy magángéppel jöjjön, de ódzkodott a repüléstől, s amúgy sem tartotta magához illőnek, akárcsak a jachtokat. Imádta a korszellemet, de a technikával a mai napig nem barátkozott meg, igaz, nem is nagyon akart. Még csak autót vezetni sem tanult meg, saját sofőrje volt. A mobiltelefonok hidegen hagyták, de a vezetékeshez is csak végszükség esetén nyúlt. Számítógépet szintén nem használt, bár rendelkezett a legmodernebb csúcsminőségű komputerrel, melyet bizalmas szolgálója, Frederick kezelt helyette. A fiatal férfi családja generációk óta hűen szolgálta Louist.
Mire megérkezett új otthonába, a ház teljesen készen állt fogadására. Akárcsak Stoker Drakulája, ő is jóval indulása előtt kiválasztotta és megvásárolta a megfelelő ingatlant,  elszállíttatta bútorait, s legfontosabb személyes tárgyait, valamit személyzetét is előreküldte.
Érkezése után az első dolga volt elfogni és szárazra szívni egy halandót. A tetemet nem rejtette el, hadd tudjon csak az érkezéséről farkasember, vadász, öreg és fiatal vámpír. Akár barát, akár ellenség, szerette volna magához hívni mindet, hogy megismerje őket, s tanuljon tőlük, hisz itt minden és mindenki új volt számára.
Az első néhány napban ki sem mozdult otthonából. Elolvasott minden helyi lapot, s végignézte az összes tévéműsort, ami itt futott. Csak mikor úgy érezte, elég alaposan áttanulmányozta a helyi életet, indult el egy könnyed esti sétára.
Lassú léptekkel halad,t majd' kilencszáz évvel a háta mögött minek sietni. Nem foglalkozott vele merre megy, céltalanul bóklászott, miközben alaposan megfigyelte az utcákat, az épületeket. Minden olyan más volt, mint Európában, nem csak a házak stílusa, de a levegőben terjengő szagok, a pára, a simogató szél érzete. Tetszett neki ez a sok újdonság, de nem bánta meg, hogy még csak most vállalkozott a nagy útra. Lesz ideje bőven megismerni ezt az új világot.
Jó minőségű fekete öltönyt viselt, patyolatfehér, keményített ingének gombjait gondosan megkötött szürke nyakkendő takarta. A kedvenc összeállítása, közvetlenül a frakk és a galléros köpeny után. Időnként eltűnődött rajta, mit látnak az emberek, mikor ránéznek. Talán egy eltévedt fiatal üzletembert? Igen.. arra hasonlított a legjobban. Indulás előtt gondosan hegyesre reszelte karmait, így vétek lett volna zsebre tenni a kezét, ahogy azt itt szokás. Fogait sem rejtette véka alá, megtanulta már hogyan artikuláljon, mosolyogjon és nevessen úgy, hogy ne lássák meg az agyarakat, csak amikor ő akarja.
A távolban egy parkot vett észre, s éppen elindult arra, ám hirtelen megtorpant. Megérzett valamit. Mélyet szippantott a levegőből, majd azonnal befordult az egyik utcasarkon. Ez a szag... ismerte jól. Orra egy gyorsétterembe vezette. Tökéletesen ki tudta szűrni az olajbűzből a félvér aromáját. Odabent van, tudta jól. Belépett hát az emberi mohóság eme templomába és leült egy félreeső asztalhoz, ahonnan tökéletesen rálátott a mámorítóan csábító, egzotikus illat forrására, egy fiatal fiúra. Louis alaposan megfigyelte a ruháját, a stílusát, a mozgását, minden egyes apró rezdülését. Ennek a kornak a gyermeke volt, túl fiatal ahhoz, hogy az ő gyermeke legyen. Ennek ellenére továbbra is érdeklődéssel szemlélte, miként tölti meg az unott arcú eladó a papírzacskót, majd mikor az ifjú távozott, kisvártatva ő is követte. Kitanulta már, hogy szegődjön úgy valaki nyomába, hogy annak még csak sejtése sem legyen, hogy figyeli őt. Odahaza, mielőtt hozzálátott, hogy elcsábítsa legújabb áldozatát, sokszor évekig csak távolról figyelte a kiszemelt prédát, s mikor végre kapcsolatba lépett vele, már régi ismerősként tekinthetett rá. Szerencsétleneket persze lenyűgözte a sok véletlen egybeesés, s hogy úgy tűnik, Louis olvas a gondolataikba. Ezzel a fiúval azonban semmi ilyesmit nem tervezett, bár nagy volt a kísértés, hogy torkát feltépve az utolsó cseppig kiigya  különleges vérét. Egyszerűen kíváncsi volt rá. Volt valami különleges benne, mintha ebben a parányi testben egy óriási lélek lakna. Vagy több? Éppen ezt akarta kideríteni. Az árnyak közül figyelte, miként nyomja el a zsíros étel szagát a túl sok alkohol émelyítő bűze, s végignézte, miként veti rá magát egy arra járó szerencsétlenre, aki megvágta magát. Éppen csak egy csöppnyi vér serkent ki az ujjából, az ifjú mégis éhes cápaként rontott rá. Louis kis híján összecsapta tenyereit örömében, ám egyelőre még nem akarta felfedni magát, így megelégedett egy széles vigyorral. Követte az áldozatát vonszoló gyermeket, s együtt nevetett vele az áldozat kétségbeesett könyörgésén. „Ez káprázatos!” -gondolta, s  a gyönyörtől sírni tudott volna. Talán el is morzsolt egy könnycseppet, de nem törődött vele, figyelmét lekötötte a fiatalember. Nem avatkozott közbe, megvárta, hogy végezzen, majd a hullához sétált és megvizsgálta. Nem ölt szépen, viszont mohón és élvezettel tette, ami ígéretes volt. Elnyerte Louis tetszését. A földön még mindig ott hevert a halott telefonja, de a vámpír a cipője orrával utána lökte a kanálisba, majd elindult a félvér után. Hangtalan léptekkel sétált ki a lámpafényre, megállt a dhampír mögött, s várt. Hagyta, hogy a fiú magától vegye észre őt. Kíváncsi volt, mi lesz a reakciója.


Megjegyzés: ✙ Words: ✙  
Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Vas. Jan. 04, 2015 11:15 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next






megj: i'm the bad guy || zene: Monster || ©
Louis & Marcus








Vadul kapálózott a szerencsétlen, én pedig csak nevettem. Vagyis, az a valaki, aki az én bőrömbe bújva vandálkodik. Mert ugyan nem tennék ilyet, és mégis, minden megtörténik, hisz látom. Hiába, semmi eredménye, csak annyi, hogy szép lassan süllyedek el a sötétben, senki nem húz ki innen, mert az irányítás már nem az enyém. Elvesztem..
Egy nagy rántás, egy reccsenő váll. Felordít, mire én öklömmel az arcába verek, és csak nyüszít, mint valami korcs. Könyörög. Kérlel, hogy engedjem el, engedjem haza, a családjához. Most komolyan.. azt hiszi, meghat vele? Még csak most kezdtem, nehogy már vége is legyen a mókának. Egy elhagyatott rész felé vonszolom a nyomorultat. Semmi célom vele, mintsem vadul feltámadó szomjam elégítsem ki röpke pár pillanat alatt. Feltámadt, ismét, mármint a szomj, és elsőnek nem is hittem neki. Teletömtem magam gyorséttermi kajával, de semmit sem ért, ledöntöttem egy jókora adagnyi alkoholt is mellé, de ez sem volt elég. Hanem aztán, amikor az egyik véletlenül arra járó egyén sikeresen megvágta magát az üveggel a földön, mert fel akart szedni pár koszos érmét.. Akkor értettem meg igazán, hogy mi is az, mi kell nekem. Persze, az irányítás akkor került a kezembe igazán, a gyengelelkű nemigen enged meg ilyesmit magának, és valakinek rendet kell tennie, aki persze én leszek, a hős. Még egy rántás, bumm, talán el is tört a válla, de nem érdekel. Most nem. Még mindig könyörög, sikít, sír, de csak nevetek rajta. Elértünk a sötét részhez, a félreeső helyhez, ahová igyekeztem. Most már nincs megállás..
A test a porba hullva hever valami istentelen helyen, pontosabban a csatornában. Bánom is én mi az. Magam pedig? Torz vigyorral, és vérfoltosan lépdelek a kihalt utcán, elégedetten. Éhségem elszállt, a kedvem kicsattan, és azt érzem, hogy le tudnám dönteni a lábairól a Szabadság Szobrot is. Megállva a lámpafénynél, a saját kezeimre meredek, elbambulok azon, ahogy ujjaimat ökölbe, majd kiengedem, majd újra. Kicsattanok. De nem moccanok. Miért is nem? Mert még mindig nem érzem azt, hogy elég lenne, hogy még mindig én vagyok a nyeregben, és akarom még. Kell. Akárki is jön erre, kell. Csak várnom kell. Mert a türelem mindig meghozza a gyümölcsét, nem?
Vissza az elejére Go down


Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
† Chatkép :

† Keresem :
ԅ S W E E T, darien
ԅ C U T I E, aaron
† Kedvenc dal :
H A P P Y ending
† Tartózkodási hely :
ԅ mystic falls
† Humor :
ԅ what?!



Adélaide Betranche ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Nov. 15, 2014 1:04 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next


Adelaide & Thayer

► IT MAKES NO SENSE

[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem értek semmit a jelenlegi helyzetből. Nem tudom épp ésszel felfogni, hogy a vérfarkasok, hogyan képesek egymás ellen fordulni. Eddig sem mondhatjuk magunkat olyan gyakorinak, mint például a vámpírok. Minden sarkon belebotlasz minimum kettőbe, de a vérfarkasok ennél ritkábbak. Talán azért, mert vannak, akik féltik kiváltani az átkukat. Aztán ott vannak azok is, akik nem bírják ezt az egész procedúrát és önmagukkal végeznek csak, hogy ne kelljen szenvedniük. Na, igen. Ez a nevetséges bagázs. Ahelyett, hogy örülnének annak, ami az ölükbe hullott. Havonta egy kis fájdalom elviselhető. Bár nem szabad elfelejteni a folyamatos dührohamokat. Mondjuk én ezeket inkább csipkelődésben próbálom levezetni és azt hiszem elég jól megy.
Szóval a vérfarkasok a vámpírok oldalát fogják? Ez milyen nevetséges már! Elárulják azt, amik? Ez egyre nevetségesebb már.. Vagy nem tudom, hogyan fogalmazzak. Én soha nem állnék a vérszívók oldalára legyen szó bármiről is.. – Azért hajt a kíváncsiság, hogy mégis mivel tudták megnyerni maguknak a vámpírok a vérfarkasokat. Vagy mivel tartják őket rettegésben.. Ez az egész túlságosan zavaros és túl sok kérdést vett fel. Ez pedig rettenetesen idegesít engem. Legszívesebben fejvesztve rohannék New Orleans-ba, hogy kiderítsem mégis miről van szó, de nem tudom, hogy ez a kicsit meggondolatlan lépés mennyivel vinne előrébb minket. Plusz Neal-el is rendeznem kell a dolgokat mielőtt még elmennék. Bár lehet a távolság jót tenne. Vissza tudnák térni ahhoz, hogy az egyetlen dolog, ami összeköt minket az a bosszú és talán így nem sodornám akkora veszélybe.. De most nem ezen kell töprengenem. – Nyugodj meg, Thay.. Az, ha felhúzod magad nem vezet sehova. Csak meggondolatlan leszel. Veled tartok, mert nem fogom elveszíteni a barátomat.. – Ezer meg ezer indokom lenne a maradásra, de most inkább vele tartok. Hogy miért? Mert eszem ágában nincs több számomra fontos embert elveszíteni.



Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Nov. 08, 2014 7:44 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Adelaide & Thayer


- Ezek olyan kérdések Adélaide, amire... csak tippelni tudjuk a választ. - suttogtam halkan. Én magam is ilyen voltam mikor meghallottam ezeket az információkat New Orleans-ban. Charles-nek nem lett volna szabad egyedül nekivágnia ennek a halálos küldetésnek. Hszen várható volt, hogy ez lesz a vége... hogy meg fog halni, de ha nem, akkor olyan tragédiák sorozata vette volna kezdetét az életében, amelyből nem lett volna kiútja. Őrület!
Először én magam is azon voltam meglepődve amin most Adél. Minek kell történie ahhoz, hogy egy faj a saját fajtársai ellen forduljon? Mi vezérelhet minket, vérfarkasokat arra, hogy egyszer... valamilyen úton és módon megöljünk egy fajtánkbélit? Meredek az egész. Arra is gondoltam már, hogy Charles nem halt meg. De mi értelme lenne? Talán a félelemkeltés, hogy ne merészkedjünk oda.. de nem tudom.. nem értem!
- Charles bátor volt... de nem hagyott információt senkinél. Semmit, amin el tudnánk indulni, azon kívül, hogy ez a helyzet New Orleansban. Azok a vérfarkasok... olyanok, mintha a vámpírokat, az ottani vámpír hatalmat támogatnák. Érted te ezt? - ráztam meg a fejem, és nagyot nyeltem.
- Nem tudom, mibe fog kerülni, de... bosszút fogok állni Charles miatt. Erre az egyre meg tudok esküdni. Ha kell, én magam ölöm meg a vezetőjét annak a bagázsnak... - vált könyörgtelenné a hangom. Charles a legjobb barátom volt. Hirtelen még a szemem is könnybe borult, ahogy rá gondoltam.
- Azt akarom tudni Adél, hogy velem tartasz-e. Felkutatni a történteket.. nem ragaszkodom hozzá. Az életed túl értékes ahhoz, hogy esetleg.. így legyen majd vége. - néztem a szemeit. Felajánlottam,de csupán azért, mert tudtam, hogy ha szó nélkül teszem mindezt, ő ölne meg.

Δ ©


Vissza az elejére Go down


Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
† Chatkép :

† Keresem :
ԅ S W E E T, darien
ԅ C U T I E, aaron
† Kedvenc dal :
H A P P Y ending
† Tartózkodási hely :
ԅ mystic falls
† Humor :
ԅ what?!



Adélaide Betranche ÍRTA A POSZTOT
Pént. Szept. 05, 2014 11:50 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next


Adelaide & Thayer

► MY CHILDISH MOOD ON

[You must be registered and logged in to see this image.]
Azért, ha lehet ne aggód magad halálra még szükségem van rád. Mellesleg pedig nem vagyok óvatlan kislány ezt mind a ketten nagyon jól tudjuk, szóval nem kell aggódnod tényleg semmi miatt. – Ha valaki követett is annak már annyi lenne. Nagyon odafigyelek az ilyenekre. Főleg, mikor ilyen komoly dologról van szó. Az egyik régi barátunk, akire ha csak homályosan emlékszem akkor is számít. Meghalt. Megölték. Ez pedig nekem épp elég ahhoz, hogy komolyan vegyem a dolgot és nem jövök úgy, mint egy szerelmes királylány nem törődve azzal, hogy jön-e valaki mögötte avagy sem.
Azért néha lazíthatnál. – Jegyeztem meg csendesen. Tudom, hogy fontos számára ez az ügy, de akkor sem tesz neki túlságosan jót az, hogy egyfolytában ezzel van elfoglalva. Én is szeretnék a végére járni a dolgoknak, de nem lehet mindent kideríteni egyik pillanatról a másikra.
Amit mondott attól leesett az állam. Most akkor vérfarkasok is irtják egymást? Nem csak a vámpírok pusztítják a fajtánkat, de egymás ellen is fordulnak? Ez teljesen nevetséges. Így sem mondhatjuk azt, hogy túlságosan sokan lennénk, mert a többség elbujdosik, hogy élhesse a nyugis kis életét, vagy nem is tud arról, hogy mégis micsoda ő csak akkor jön rá, amikor már teljesen mindegy, hogy tudja-e vagy sem.  – Szóval ezek a vérfarkasok ölték meg, mert keresztbe akart tenni nekik.. De mégis miért akarta Charles megakadályozni ezt az egészet? Ezt nem értem. Miért akart volna keresztbe tenni a fajtársainknak? – Ez az egész nem áll össze a fejemben. Egyre bonyolultabb lesz az egész. Valami még hiányzik a képből, de nagyon. Anélkül pedig nem fog összeállni a kép. Talán soha.


Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Aug. 21, 2014 2:35 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Adelaide & Thayer


- Csak szeretek biztosra menni. Az óvatosság még nem ölt meg senkit. - jelentettem ki elszántan, bár az előbbi mosoly még mindig ott időzött az ajkaim szegletében. Nem tudom, készen állok-e arra, hogy belekeverjem őt abba, ami történt. Abba, amit megtudtam. Mert az, hogy mindannyian barátok voltunk, és nemrég egy barátunkból csak néhány ujj maradt.. nem mondanám, hogy nőknek való.
- Egy hónapot töltöttem New Orleansban. - bólintottam egyet, ezzel válaszolva utóbbi kérdésére. - Oda vezetett minden nyom. Charles hívásai.. levelei.. minden. - hangsúlyoztamk ki a szavakat egyre inkább, majd beletúrtam sötét tincseimbe, hiszen egyre inkább váltam feszültté. - Charles halott. De azt hiszem, erre már mindketten felkészültünk, hogsy így lesz. - köszörültem meg a torkom, és próbáltam nem kimutatni, hogy mennyire megráz ez az egész. Nem tudom hová tenni, mit ártott.. vagy kinek ártott. - A nyomok egy New Orleans-i bandához vittek. Vérfarkasok ők is. Nem hittem volna, hogy vérfarkas képes vérfarkast ölni, de mindig tudnak újdonságot mutatni a mai mocskok. - koccantak össze fogaim hirtelenjében, majd megpróbáltam lazítani, ezért is fújtam ki a levegőt. - A banda... nos, mindent elkövet, hogy megtörje azt a varázslatot, mely nemrégiben köttetett.. a hold átkát megtörő átkot. Ez bonyolult. - legyintettem. - Talán Charles megpróbálta megakadályozni. És ez kivívta a haragjukat.

Δ ©


Vissza az elejére Go down


Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
† Chatkép :

† Keresem :
ԅ S W E E T, darien
ԅ C U T I E, aaron
† Kedvenc dal :
H A P P Y ending
† Tartózkodási hely :
ԅ mystic falls
† Humor :
ԅ what?!



Adélaide Betranche ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Júl. 12, 2014 8:45 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next


Adelaide & Thayer

► MY CHILDISH MOOD ON

[You must be registered and logged in to see this image.]
Tisztán emlékszem arra, hogy nem éppen volt kellemes témánk a legutóbbi alkalommal, mikor beszélgettünk. Egy barát elveszítése.. Vagyis olyasmi. Na, de ez most lényegtelen. Vagyis csak bizonyos szempontból az, mert ha minden igaz ez az, amiről beszélni szeretne velem és nem másról. Én pedig most kissé gyerek módon ugrottam a nyakába, de ez legalább egy jó kezdet. Nem kell mindig mindent vér komolyan venni. Kivétel persze a bosszú, amivel igazából valamilyen módon most is szembe nézzünk. Nem hagyhatjuk egy hozzánk közel álló személy halálát büntetlenül.
Kezdesz egy kicsit paranoiás lenni nem gondolod? – Ha valaki követne is legyen szó bármiről nem hagynám szó nélkül. Nem szeretem, ha az emberek a nyakamban lihegnek, amikor egyáltalán nincs ott a helyük. De komolyan. Főleg, mivel magam is a saját bosszúmat tervezem ezért pontosan nem engedhetem meg magamnak, hogy bárki is kövessen. Eléggé figyelmes vagyok ilyen téren.
Szóval, akkor mégis miért hívtál ide? Esetleg valami előrelépés van az ügyben? – Ténylegesen érdekelt a dolog, mert az utóbbi időben nem volt erőm se energiám, hogy a Milena elleni bosszúmat tervezzem. Főleg, mivel az életem kissé felfordult. Ezért is nem kellett volna soha belemennem egy kapcsolatba. Könnyedén keresztbe húzhatja az ember számításait még akkor is, ha úgy gondolja képes kezelni a helyzetet.  

Vissza az elejére Go down


Vendég



Vendég ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Júl. 12, 2014 12:32 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Adelaide & Thayer
Nem figyeltem fel a neszekre, melyek egyre közelebb értek hozzám. Gondolkodtam, belemélyültem azokba az ostoba gondolatokba, amelyekről azt sem tudtam, hogy egyáltalán nyomnak-e valamit a latba, vagy csupán ezzel ütöm el az időt. A nyomok New Orleans-ba vezettek... de van egy olyan halvány érzésem, hogy nem fogom megtalálni csak úgy azt, akit... vagy amit keresek.
- Hé! - bukott ki belőlem, ahogy a nyakamba ugrott, majd halkan felnevettem, miután feleszméltem, hogy ez nyilván Adelaide. Régen is ezt csinálta, bár volt egy olyan ostoba képzelgésem, hogy ezt már kinötte. De ha nem, az sem baj. Nem várhatom el mindannyiunktól, hogy felnőttek legyünk. Ezzel a dologgal még én magam is jócskán küzdök, nem még más.
- Itt vagy végre? - vigyorodtam el, majd szembefordultam vele. - Ez nem volt szép tőled, de! Most nincs hangulatom téged dorgálni. - kacsintottam rá igencsak szemtelenül, majd ismét nekidőltem az egyik fa törzsének. - Örülök, hogy eljöttél. Ugye nem követett senki? - fordultam körbe, miközben alaposan végigmértem a mögötte levő tájat. Nem hallottam semmit, csupán a szél mozgatott meg néha egy-egy faágat.

Δ ©


Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Keresem :
the other part of my soul
† Kedvenc dal :
war of hearts
† Tartózkodási hely :
✥ seattle ✥
† Hobbi & foglalkozás :
✥ lawyer ✥



Lara Greene ÍRTA A POSZTOT
Pént. Júl. 11, 2014 1:31 am
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next
Stefan ◌ Rebekah

[You must be registered and logged in to see this image.]
Az emlékeim hiánya frusztráló volt. Nem éreztem magam túlzottan jól. Mégis ki érezné magát jól, ha azt sem tudja az, hogy ki ő és honnan jött. Vissza akarom kapni az emlékezetemet kerül, amibe kerül. Nem tudom, hogy bízhatok-e ebben a szőkeségben, bár eddig semmi okot nem adott arra, hogy ne tegyem ezt. Mondjuk arra sem adott, hogy feltétlenül bízhatok benne, de amíg nem tervezi a megölésemet addig minden a legnagyobb rendben van gondolom én. Most pedig mi mást tehetek, minthogy elfogadom ezt az egészet. Azt az apró emlékmorzsát emésztgetem magamban, amit ő mondott. Stefan vagyok. Remek. Én pedig a szerelme vagyok. Bár azt nem mondta, hogy az érzések kölcsönösek-e vagy valami. Mindegy valószínűleg így van, hiszen miért ne tudnék szeretni egy ilyen gyönyörű és látszólag rettentően kedves lányt?
– Rendben van, akkor menjünk haza. – Egyeztem bele a dologba, hiszen más választásom nem igazán volt. Hogy miért nem? Mert én egyáltalán azt sem tudtam, hogy mégis ez a haza merre van. Nem tudtam az ég világon semmit sem arról, hogy ki vagyok vagy éppen merre tartunk. Oké, azzal tisztában vagyok, hogy ki vagyok vagyis, hogy mi a nevem, de hogy ehhez mi tartozik.. Milyen múlt, milyen emlékek.. Ez az egész sötétségben úszik.



Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Today at 1:29 pm
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next
Vissza az elejére Go down
 

Félreeső út

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 7 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi :: Mystic Falls :: Külváros-