Felnevettem. Az életben maradás, mint jó motiváció? Igen, akkor tényleg az, amikor azt sem tudom, hogyan szedjem a lábaimat, hogy kis menekülőt nyerve végül visszaforduljak és tőrbe csalva az áldozataimat végezzem el a munkámat, de a köröket róni a tornapályán minden volt, csak nem motiváló. A zene a fülemben adott egy kis kedvet, de egyébként a kietlen közeg, a salak, minden egyéb nem volt éppen emberi. Csoda, hogy a diákok is utálják a tornaórákat? Tesitanárként első dolgom lenne kivinni őket az erdőbe egy jó kis terepgyakorlatra. Várjunk csak... én miért nem csinálom ezt? Most már partnerem is lesz, hiszen Sybille biztosan velem tartana az edzéseimre, mert nem akarja, hogy kiessek a formámból. Ahogy én sem. - Akkor én örülhetek, hogy nem Szibériát kaptam, hanem járhattam a saját utamat? - Kérdeztem mosollyal az arcomon. Mindig is éreztem, hogy Sybille kivételezik vele és ez a többieknek is feltűnt. De nem érdekelt. Amíg jó voltam, a legjobb, addig megérdemeltem és egyébként sem rabszolgahajcsárnak kértem fel annak idejét, hanem abban állapodtunk meg, hogy edzeni fog. A többiek pedig csak elkallódtak volna, hogy Syb nem karolja fel őket. - Ha gondolod, akár már ma délután is átcuccolhatsz. Otthon leszek, segítek költözködni. - Megnyugvással töltött el, hogy végre lesz társaságom, mert már kezdtem megőrülni egyedül abban a hatalmas házban. - Aztán majd elmesélheted, hogy azon kívül, hogy engem akarsz felügyelni pontosan miért vagy itt. - Nem most jöttem le a falvédőről, biztosan voltak hátsó szándékai. Valakit, valamit keresett, kellett neki és én túlontúl unatkoztam ahhoz, hogy ne foglalkozzak ezzel a ténnyel. - Csörögj rám, ha jössz. - Még elmondtam neki a címet és összeszedve a cuccaimat intettem egyet búcsúzóul. Délután úgyis találkozunk.
Felsóhajtottam, miközben körülnéztem. Eleinte nem tudtam, hogy mire céloz, hiszen edzés szempontjából pont, hogy jó ez a közeg. Minden kellék megvan itt, és ráadásul még engedély sem kell ahhoz, hogy lejöjjön ide, és megmozgassa a testét. Rengeteget foglalkoztam vele egykoron, törődtem azzal, hogy mindig kellő mennyiséget fusson. Igen, a futás még jól fog jönni, ha úgy adódik, hogy menekülnie kell valaki elől. Igaz, őt úgy ismertem meg, hogy... nem fog futni. Csak ha feltétlenül muszáj. De vele az mindig is ritkán fordult elő. - Akkor keress motivációt. Például az életben maradás egy felettébb.. izgalmas motiváció tud lenni - magyaráztam, és halványan elmosolyodtam. Most nem dorgáltam, hiszen jelenleg nem vagyok az edző-szerkómban. És kisebb bajom is nagyobb annál, hogy egzecíroztassam, amiért talán két méterrel kevesebbet futott, mint általában szokott. - A többiek... hm, nos - köszörültem meg a torkom. - Túl gyengék voltak. Egy-kettő maradt meg közülük, akire azt lehetett mondani, hogy képesek lesznek megállni két lábon a földön. Őket más akcióba küldtem. A világ egy másik részén is akadnak vámpír-problémák. És én részemről nem szeretem az orosz sztyeppét, szóval egy kis hideg jól fog nekik esni... a sok hőség után, amit az edzésen kaptak - vontam meg a vállam. Számomra az ő életük fele annyira sem volt értékes, mint amennyire Cassidy-é. Ez van. Ki kell érdemelni az ilyesmit. - Szóval költözzem hozzád? - kérdeztem végül, és elmosolyodtam. - Ez remekül hangzik. Én sem szeretek egyedül lenni. És ami azt illeti, szeretnék itt egy időre berendezkedni. Foglalkoznom kell veled - mértem őt végig.
Őszintén megmondva örültem annak, hogy Sybille itt van. Nem számítottam az érkezésére, nem gondoltam bele abba, hogy vajon milyen lenne, ha ismét mellettem lenne és segítene, pátyolgatna, de talán sokkal könnyebb lesz a városban úgy, hogy most már ő is lakos. Sybille eszméletlenül tehetséges vadász, rendkívül jó tanító és olyan képességei vannak, aminek láttán folyamatosan tátva maradt a szám, hiszen mindig mindről tudott mindent és a lehető legnagyobb természetességgel adta elő a másoknak körülbelül évtizedekig tartó kutatás során megszerzett információkat. Keresve sem találhattam volna nála jobb trénert, de szerencsére kutatás nélkül sodródtam mellé. Az pedig külön jó, hogy meglátta bennem a potenciált. - Próbáltam nem kiesni a gyakorlatból. Minden nap lejárok ide, de el sem hiszed mennyire nyomasztó ez a hely. Elveszi minden motivációmat. - Megforgattam a szemeimet. Nem akartam magyarázkodni neki, tudtam, hogy nem vevő a mellébeszélésre és nem is akartam semmivel takarózni, csupán van, amikor az embernek eljön a stagnáló időszaka. Én jelenleg pont ezt éltem. - A többiekkel mi van? Szétszóródtak vagy ők is ide jönnek? Tartjátok még egyáltalán a kapcsolatot? - Kérdeztem. Nem sokan voltunk, akik együtt edzettünk, de néhányukkal igen jó barátságot kötöttem és anno rengeteg információt is megosztottunk egymással. Kíváncsi voltam, mi van velük, ám a vadászoknál sosem tudni, nem bukkanhatunk fel csak úgy a másik életében. - Egyébként ha gondolod, költözz hozzám. A szüleimtől örököltem a házat, hatalmas és egyedül iszonyat nyomasztó. - Ajánlottam fel teljes természetességgel.
Elmosolyodtam szavaira. Ám még így is többet tudott felmutatni, mint én. Csak egy örökbefogadott lány voltam, akit senki nem értett meg, és nem is akartam, hogy bárki megértsen. Kitaníttattak, de törődni nem törődtek velem. Ezért szöktem meg... Luciennel... majd szépen különváltunk. Pedig mi minden lehetett volna, HA... a szokásos gondolatmenet. Inkább felejtsük el. Nem akarom most tudni, hogy mi lehetett volna, ha. Itt van Cassidy. Az ő családja valamelyet érdekesebb mint az enyém volt. Legalábbis eddig nagyon úgy tűnik. - Nagyon is jól sejted! Én mindig megdolgoztatom a kis... barátaimat - kacsintottam rá. Nem akartam azt mondani, hogy azokat a vadászokat, akiket eddzek, hiszen már régóta Cassidy az egyetlen. És lehet, hogy az utolsó is. Még nem döntöttem el, hogy mi történik a jövőben, főleg itt Mystic Fallsban. Ahol viszont lenne igény a vámpírok kipusztítására. Annyi van, mint hangya az otthagyott kaja mellett. De ellenük nem elég némi tisztítószer. - Téged figyelni - kacsintottam rá. - Megpróbálok a lehető legtöbbet foglalkozni veled. Előtte viszontk eresek egy lakást. Nagy szükséged lesz rám, ha meg akarod találni a tényleges gyilkost. Én pedig készségesen állok elébe, hogy segítsek rávezetni téged mindenre - álltam fel, és a vállára tettem a kezem. - A lényeg, hogy ne ess ki a gyakorlatból. Veszélyes terepen vagyunk. Fontos, hogy tudd, mit csinálsz! És hogy kivel teszed!
Sóhajtottam egyet. - Ne is mondd, nem is gondoltam volna, hogy ez a család ennyi bajjal jár. Kamaszként egyáltalán ki az, akinek eszébe jut, hogy egyik pillanatról a másikra belecsöppenhet a vámpírok világába és benne ragad? - Kérdeztem, de inkább csak magamtól. Erre a kérdésre nincs értelmes válasz, mert aki nincs rákészítve az ilyenre, még véletlenül sem gondolná, hogy az élete a vérszívók üldözgetése lett. De az apámért megéri. És azután is meg fogja, miután megtaláltam a gyilkosát... mert az nem lesz teljes elégtétel, sokkal inkább az, hogy megakadályozom azokat a támadásokat, amelyekkel újabb családokat tehetnek tönkre a vámpírok. Bólintottam egyet. Gondoltam, hogy Sybille sem fogja annyiban hagyni az ügyet és ezért hálás is voltam neki attól függetlenül, hogy egyikőnk sem jutott semmire. - Velem nincsen semmi különös. Mire épp feladtam volna a reményt, addigra jöttél te és most már biztos vagyok abban, hogy nem fogod hagyni, hogy elkallódjak. - Vontam meg a vállam. Sybille mindig kitüntetett figyelemmel viseltetett irántam, olyan volt, mint egy nevelőanya, hiába volt velem egykorú. Mindig is érdekelt, hogy neki mi a története, de soha nem beszélt róla... egyszer hátha rábírom valahogy. - És te? Mit fogsz csinálni a városban? - Kérdeztem érdeklődve.
- Senki nem beszél spontán támadásról, drágám. Hiszed vagy nem, a Gilbertek mindig is tetszetős célpontok, de ezt már nyilván megszokhattad. Mondták már, vagy nem? - kérdeztem, de amolyan költői kérdésnek szántam, majd egy apró lépést követvén leültem egy közeli kis padra. Nem estem ki a formából, de most jól esett, hogy csak ülök. Hosszú út áll a hátam mögött És ahogy látom, Cassidy nemcsak tökéletes alibi... tényleg szüksége lehet rám ebben a csodálatos helyzetben, amiben van jelenleg. Nem is tudom, hogy mire számítottam. Ha megtalálta volna az apja gyilkosát, valószínűleg jelezte volna nekem. De én ostoba... eltékozoltam egy csomó időt saját magamra és a társaimra, a kedvenc tanítványomat pedig háttérbe szorítottam... de itt az ideje mindent bepótolni szépen sorjában! - Sajnálatos módon nem tudtam meg semmi újat. Pedig rajta voltam az ügyön egy darabig, de semmi. Az egészen biztos, hogy... itt van a gyilkosa. Hiszen bárhogy is nézzük, egy vámpír paradicsom eléggé jó közeg annak, aki el akar rejtőzködni. Én bizinyára a Salvatore-oknál kezdtem volna, de ha ők úgy tűnik, hogy ártatlanok... nos, tovább folytatom a kutakodást. Nincs más választásunk, és nem is lesz hátrányunkra - tettem aztán még hozzá, de végül úgy döntöttem, hogy elég ennyi az üzletből. - Mesélj, kedvesem. Hogy s mint veled? Eléggé eltűntél a szemem elől, mióta idejöttél.
Nem tudtam mit mondani. Utáltam bevalani, ha kudarcot vallottam és ez a helyzet akár tankönyvi példának is beillene. Mindig azt hittem magamról, hogy jó vadász vagyok, az egyik legelkötelezettebb, legtehetségesebb, legfurfangosabb és ebben állandóan meg is erősítettek, még maga Sybille is, de minden ember életében eljön a pillanat, amikor használhatatlannak kezdi érezni magát. Huszonnégy évesen, egy kisváros középiskolai tornapályáján ácsorogva egy megviselt kosárlabdával szemezve volt egy olyan érzésem, hogy nálam is kezdett beköszönteni ez a folyamat. - Épp ez az, hogy a szokásos procedúra semmire sem vezetett, ezen kívül pedig egyetlen nyomom sem volt. Egy spontán támadás nem lehetett ennyire tökéletes. - Sóhajtottam kissé felháborodva, cseppet pedig lemondóan. - A kisebbik Salvatore akkoriban éppen nyugodt volt és nem gyilkolászott... őt eleve kizártam. Nem hiszem, hogy ismerném azt, aki megölte az apám... - Mondtam őszintén. Egyszerűen felemésztett ez a tudatlanság és tehetetlenség ami jelenleg uralta ezt az ügyet. Azért lettem vadász, hogy megtaláljam apa gyilkosát. Ha ez nem sikerül mi értelme van annak, hogy vámpírokat bökdösök egy nyomorult karóval? - Te sem tudtál meg semmit? Azt mondtad utánanézel, hátha találsz valamit. - Ha másból nem, ebből a hirtelen kimondott és neki szegezett kérdésemből rájöhetett, mennyire zsákutcának tűnt számomra az egész nyomozgatósdi. Soha nem vonnám őt kérdőre még akkor sem, ha tényleg megígért valamit... neki köszönhetem a tudásom nagy részét és bár nem szégyellten segítséget kérni tőle, fatális bukásnak éreztem, hogy a kiképzőmtől várok segítséget. Mintha a neki való bizonyításból is meghúztak volna.
Még mindig nem tud számomra csalódást okozni. Ez igazi pirospont, és ezt igazán nehéz kiérdemelni tőlem. Mint általában minden elismerést. Aki gyakran osztogatja az efféle jutalmakat... nos, nem biztos, hogy jól teszi. A páciens - bár ezt ebben a "szakmában" talán nem így kellene nevezni - könnyen elbízza magát, és bukik az egész kártyavár. Ezt nem fogom megkockáztatni. Cassidy esetén főleg nem. Ő az én dalos kismadaram, az egyetlen, aki még nem okozott számomra csalódást. És ezt követően sem fog soha. Legalábbis reméljük a legjobbakat. - Szóval megvolt a szokásos procedúra. Remek! - jegyeztem meg, miközben karjaimat összefontam a mellkasom előtt, és szemügyre vettem a pálya többi részét. Igencsak kihalt most ez a hely, annak ellenére, hogy hétköznaponként elvileg több száz diák lepi el ezt a helyet. Bár valószínűleg Cassidy szándékosan választotta ezt az időpontot. Nem is probléma. Nem hiányzik, hogy bárki lásson tőlem vagy tőle valamit, amit nem kellene. Vagy... olyat halljon, amit nem kellene. - Hát hogyne! Ez minden vámpírnál így van, nem? - forgattam meg a szemem, majd felsóhajtottam, és figyeltem a pattogó labdát, miután Cassidy eldobta. Feszültségoldásnak mindenképpen jó volt, főleg számára, hiszen az apja halála nagyon megviselte. De ha tudná az igazat... nem tudtam volna idecsalni őt ebbe a városba. Eleve hátsó szándékok vezettek, de igazán megkedveltem őt. - És azon kívül hogy egy idős vámpír a gyilkos... sikerült megtudnod mást is? Esetleg szétnéztél a Salvatore fivérek ifjabbikánál is? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet.
Bólintottam. Soha nem felejtettem el, mit tanított. Ha elfelejtettem volna az egyet jelentene a tudásom körülbelül nyolcvan százalékának elvesztésével, így egyetlen pillanatra sem hagyhattam figyelmen kívül azokat az aranyszabályokat, amelyeket Sybille mondhatni a fejembe kalapált. És milyen jól tette. Mi lenne velem, ha céltalanul egyetlen szál karóval a kezemben kellene bolyonganom? Elég nevetségesen néznék ki, de szerencsére ilyen veszély nem fenyeget. Én sem zárkóztam el attól, hogy a tőle kapott tudásomat majd átadjam valakinek, elvégre az a jó, ha minél többen vagyunk és minél jobb minőségben irthatjuk a vérszívókat. - Ő volt az első, aki a gyanúsítottam lett, miután a városba jöttem. - Az egyik kezemből a másikba dobáltam az átpasszolt labdát. Feszültségoldásnak tökéletes szórakozás, bár nem voltam ideges, kissé mégis irritált, hogy jelenleg a kilátástalanság határán kell táncolnom. - Damon Salvatore, potenciális vámpírkirály-jelölt. Vagyis az volt addig, míg állítólag meg nem ismerte Elenát, bele nem szeretett és csodával határos módon meg nem jött az esze. Azóta akár már mintapolgárrá is választhatták volna. - Sóhajtottam egyet. - De semmi jel nem utal arra, hogy ismerte volna a Gilbert-családnak azt a részét, ami lelépett a városból. Így bár fennmaradt a listámon, de le lett fokozva egy gyenge esetleges gyilkossá. - Pillantottam Sybille-re. Ahogy ránéztem úgy éreztem, itt az ideje, hogy elmondjak neki valamit, amit eddig még vele sem osztottam meg. Jobbnak láttam megtartani magamnak. - Az apám hiába haldoklott, megpróbálta elmondani, hogy ki tette. Annyit mondott a nőnek, aki rátalált, hogy egy férfi volt, a verbéna nem ütötte ki hirtelen és természetesen egy vámpírról van szó. Persze nem így, képzeld el egy haldokló halálhörgését, akit utána még bolondnak is néztek a vámpíros meséje miatt. - Eldobtam a labdát a kezemből és megcsóváltam a fejemet. - Nem lehetett fiatal, ha a verbéna nem használt rögtön, akkor sem, ha hozzászoktatta magát. Idősnek kellett lennie, gyorsnak és erősnek, ha le tudta gyűrni az apámat. - Jelentettem ki, viszont én már ezt a tényt régóta tudtam, csakhogy nem voltam képes vele mit kezdeni. Szinte megszámlálhatatlan erős és idős férfi vámpír szaladgál a városban.
- Remélem, egyetlen egy aranyszabályt megtanultál; ne foglalkozz másokkal. Elterelheti a figyelmed a valós szándékokról - vettem kézbe az egyik kosárlabdát, mely a pálya szélén sorakozott körülbelül három másik társa mellett. - A mai emberek legnagyobb hibája, hogy túlontúl sokat foglalkoznak mással. Érzelmeket kezdenek táplálni mások irányába. Ezt egy vadász nem engedheti meg magának. Bárki lehet ellenség, bárki! - hangsúlyoztam ki az utolsó szót eléggé nyomatékosan, miközben tekintetébe véstem saját pillantásomat. - Ezt az egy szabályt mindig is tartsd itt - mutattam saját halántékomhoz, majd megérintettem homlokomat mutatóujjammal. A labda megpördült ujjaim között, majd fél kézzel lehúztam magamról a kabátomat, és ledobtam a legközelebbi padra. Cassidy felé fordulva indultam meg, hogy egy méterrel előtte álljak meg, és egy negédes, elbűvölő mosoly húzódott az ajkaim köré. - Egyedül a célponttal kell törődnöd. Vele a legjobban. Bármikor jöhet egy csábító, egy régi barát, egy új barát, de tudod, hogy ezt a luxust nem engedheted meg magadnak. Egy barát mindig kockázatot hoz, hiszen az ellenség a gyenge pontokra koncentrál - dobtam át neki a labdát, amit ő gyorsan el is kapott, és elégedett mosollyal jutalmaztam ezt. - Hm... és az unokatestvéred férjét átvilágítottad már? - vontam fel a szemöldököm, miközben leguggoltam, és végigsimítottam a finom füvön, mely úgy csiklandozta ujjaim közét, mintha valami mennyei dolgot foghatnék az ujjaim között. - Ha jól tudom, ő már jó pár éve... évtizede él itt. Mindent tudhat. Talán ő maga a tettes. Ez eszedbe jutott már? - kérdeztem tőle. Erre az eshetőségre biztosan gondolt már. Én tanítottam őt arra, hogy mindenre lásson rá. Ne hagyja, hogy bármi kiessen a látóköréből.
Tudtam én. Sybille soha nem megy valahová csak azért, mert várost nézni van kedves. Ahhoz ő túl okos nő, a lazítás számára ismeretlen fogalom. Ha lazít is, akkor is csak úgy tesz, mintha kikapcsolna… egyébként olyan, mint egy vadászkutya, aki alvás közben is fülel és a legapróbb neszre felkapva a fejét rohan és rögtön tudnia kell arról, mi történt. Ezt is tőle tanultam. De mit nem? Ha ő nem lett volna, ha nem tanítgat, akkor nem lennék itt. Önmagam nem lettem volna elég ahhoz, hogy több tucat vámpírtól szabadítsam meg a világot. Arra magamtól szereztem motivációt, hogy felkutassam apám gyilkosát, de ő adta a kezembe a fegyvereket. Mindig ott volt mellettem és addig nem hagyott aludni, míg nem látta, hogy képes vagyok arra, amit az adott napom akart nekem tanítani. Kemény volt. Akkor legalábbis úgy gondoltam. Visszatekintve egyáltalán nem bánom, hogy nem engedett a gyeplőn és addig gyötört, míg a legjobb nem vált belőlem. - A legaggasztóbb, hogy mindez családon belül történt. A Gilbert-család isten tudja mióta vadászik a vámpírokra. Erre Elena összeállt az egyikkel és három gyereket nevelnek? - Sóhajtottam egyet. Igazából csak a gyerkőcöket sajnáltam. Abban a hitben fognak élni, hogy a vámpírok szelíd, békés, emberi lények, a világuk mégis összedől, ha egy vérszívó az utcán szembe jön velük és megpróbál szívószálat csinálni az ütőerükből. Valljuk be, ez sokkal valószínűbb, mint az, hogy vannak, akik nem élő vérestasakoknak használják a védtelen embereket. A szám kiszáradt, az üvegemért nyúltam és ittam néhány korty vizet. Legszívesebben elkezdtem volna nevetni magamon, amikor meghallottam Sybille kérdését. - Azért jöttem ide, hogy megtaláljam. Minden nyom idevezetett és mióta itt élek körülbelül hatvanszor néztem át a régi Gilbert-házban lévő papírokat, amik az apámé voltak. Elmentem a nyaralóba, ahol szintén minden van csak az nem, ami nekem kellene. Olyan, mintha hét éve egy tűt keresnék egy rohadt nagy szénakazalban. - Megforgattam a szemeimet, a dühöm csakis saját magam ellen irányult. - Nem jutottam egyről a kettőre. Ebben a városban minden második személy megölhette az apámat. - Tártam szét a karjaimat. Akár azt is mondhatnám, hogy elbuktam, de ilyen könnyen nem fogom bevallani. Még nincs veszve minden. És nem is a feladás lett belém nevelve.
Nemhiába. Az én tanítványom. Nemcsak gyilkológép, de az esze is a helyén van. Okos lány. Ez mindig is hatalmas előnye volt, és ezért imádtam vele foglalkozni. Szinte minden más programot hajlandó voltam lemondani azért, hogy őt tanítsam. - Valóban nem - húzódott mosolyra az ajkam, miközben nem engedtem, hogy tekintete elvándoroljon rólam. Nem mintha lett volna itt más, amire érdemes figyelnie. Tudja rólam, hogy szeretem, ha rám figyelnek, mikor beszélek. Ez afféle... mentor hozzáállás. Kíváncsian vontam fel a szemöldökömet. Arckifejezése mindenről árulkodott. Elmondta szavak nélkül, hogy van olyan, ami miatt fájhat a feje. Ez pedig egyenesen vezetett oda, hogy az én fejem sem fogjas megúszni ezt a procedúrát. Én küldtem ide. Az ő gondja az én gondom is. Még ha a valódi célját nem is tudja igazából. - Hm... - fontam karjaimat keresztbe, arcomon közömbösség jelent meg, és lenézően sóhajtottam egyet. Nem rá irányult. Inkább mindazok ellen, akik képesek voltak hivatásukat félredobva vámpírokkal cimborálni. - Ne törődj velük. Képes vagy egyedül is világot váltani - mosolyodtam el, majd szinte éreztem, hogy ez a mosoly megtelik ravaszsággal. - És most már én is itt vagyok. Nem vagy egyedül - tettem aztán a vállára kezem bíztatóan. Miért is tettem mindezt? Nem azért, mert annyira szerettem vagy kedveltem. Igaz, az évek alatt rengeteg vámpírvadásszal volt már dolgom, és egyikük sem volt ennyire lelkes ezért a hivatásért. Ezért máris pirospontot érdemelt. - Az apád gyilkosát megtaláltad és kivégezted? - kérdeztem aztán.
Nem lepődtem meg, Syb mindig is az a fajta volt, aki egy hirtelen ötlettől vezérelve indult neki a nagyvilágnak. Ha célja is volt, rendkívül jól leplezte és ez volt az első dolog, amit megtanított nekem: soha ne látsszon rajtam, hogy mit akarok. Én pedig mindig megpróbáltam ennek az alapelvnek eleget tenni, hiszen az áldozatokat sokkal könnyebb egy édes tekintettel és szép mosollyal becserkészni, mint egy elszánt arckifejezéssel. - Nem tudom, de valamiért van egy olyan érzésem, hogy nem csak ezért vetted ki az éves szabadságodat. - Összevontam a szemöldökömet. Ha valaki, akkor Sybille felett nem akartam ítélkezni, elvégre ő volt a mesterem, de... tuti, hogy keres itt valamit. Nem csodálkoznék, ha ebben a kisvárosban lelne rá legújabb célpontjára, hiszen ahogy ő is mondta, itt tényleg minden és mindenki megtalálható. - De ez a város tényleg a meglepetéseké... el sem hiszed, mi minden történt, mióta itt vagyok. - Megforgattam a szemeimet és mély levegőt kezdve készültem fel arra, hogy most a szavak ki fognak törni belőlem. Eddig még nem mesélhettem ezekről senkinek, hiszen... maradjunk annyiban, hogy igazából már senkim sincsen itt. - Az unokatestvérem férje vámpír, van tőle három gyereke és ő maga is átváltozott. A vadászok valamilyen oknál fogva elpuhultak, társasjátékoznak és iszogatnak a vámpírokkal, egyszóval rettenet, ami itt történik. Szégyen. - Csóváltam meg a fejemet. Rendben, múltkor én is elszalasztottam a kék szemű, sármos mosolyú vérszívó megölését, de legközelebb nem tenném... nem tehetném.
Nem akartam rögtön megjegyzést tenni arra, hogy amit most csinál - bár talán még mindez csak bemelegítés - kevés ahhoz, amelyet egykoron tanítottam neki. Igaz, ha már ehhez szokott, akkor veszett ügy. De még emlékszem, milyen volt, mikor belépett az életembe. Egy kis vékony... nem is akarom nevén nevezni. Mára már elég végignéznem rajta, és egy határozott, harcos, érett nőt látok magam előtt, aki tagadhatatlanul vámpírvadásznak termett. Hát nem fenonemális? - Néhány napja még én sem gondoltam - vontam egy aprót a vállamon, mosolyom közben kiszélesedett, én pedig halkan felkuncogtam. Nem szokásom ilyen egyszerűen kimutatni az örömömet, de ha egyszer élünk... most miért ne tenném? Jó, tőlem ilyet hallani, hogy egyszer élünk... mintha nem tudnám, hogy ez nem esetemben mindez nem ilyen egyszerű. - Fogalmazzunk úgy, hogy... szabadságot vettem ki, hogy meglátogassam a kedvenc tanítványomat - mosolyodtam el szélesebben, majd közelebb léptem hozzá, és egy fűszálat kiemeltem a hajából, amely valószínűleg az imént került oda. - Rejtélyes kisváros ez - állapítottam meg, és szemeim némiképp gyanakvóan fordultak körbe a pályán. - Eléggé érdekes, hogy itt mindenkinek valamilyen úton-módon de köze van a természetfelettihez. A lehető legjobb városba jöttél.
Érzékeim nem koptak el teljesen, tökéletesen ráhibáztam, ki figyel. Sybille. Hát persze... várhattam volna, hogy mikor bukkan fel, de mindig úgy gondoltam, hogy neki túlságosan unalmas lenne egy Mystic Falls-féle kisváros, hiába van itt a világ első számú vámpírtanyája. Anno mintha nem is jó szívvel engedett volna utamra hosszú, hosszú kiképzésem után, mégsem foglalkoztam vele, hiszen tudtam, hogy nekem ide kell jönnöm. Ez a hely mindennek az eredője és pluszban formában is tarthatom magam. - Nem gondoltam volna, hogy egyszer itt fogunk találkozni. - Én is elmosolyodtam, miközben feltápászkodtam a fűből és lesepertem a nadrágomat. Csípőre tettem a kezeimet, a légzésem már rendbe jött, szerencsére nem levegő után kapkodva kellett ránéznem. Természetesen szívesen rákérdeztem volna, hogy mit keres itt, de úgy gondoltam, még ráérek. Hátha nem csak villámlátogatást tesz és akkor lesz ideje kifejteni, mit csinál itt. - Utánam jöttél vagy csak meguntad a nagyvárosokat és a tanítást? - Szélesedett ki a mosolyom. Vétek lenne, ha egy ilyen tréner nyugdíjba vonulna. Tudásom és erőm alsó hangon 80%-át neki köszönhettem, kiváló munkát végzett velem. Nem mintha bármikor ellenkeztem volna a kiképzés ellen.
Egy nagy, arcformámhoz illő, fekete napszemüveget viseltem, így fürkésztem a pályát. Egy-egy halk sóhaj néha elhagyta ajkaimat, miközben figyeltem a lányt, akire mindig annyi időt áldoztam. Talán amiatt, hogy Gilbert... talán amiatt, mert annyi lehetőséget látok benne... vagy talán amiatt, mert tudom, hogy Markos számára ő lehet a legtökéletesebb vámpírvadász, akit csak találni lehet. Nem tudom. De egyelőre nem fedtem fel, hogy itt állok, és itt vagyok. Minek is tettem volna? Látni akartam, hogy tényleg nem felejtett! Jómagam évtizedek óta képeztem ki vadászokat, s annak ellenére, hogy fiatalabbnak festek legtöbbjüknél, nagyon sokan nem mernek velem ujjat húzni és milyen jól teszik! Nem vagyok kisvirág, aki nem vág vissza, ha vihar támadja meg. Nem bizony. Nagyon ráfarag az, aki ellenem készülődik, és talán ezt Cassidy nem tudja - hiszen sosem támadott ellenem -, nem is ajánlom neki, hogy megismerje azon oldalamat. Megfogtam a táskámat, majd vállamra húztam, és lesétáltam a lelátóról. Tudtam, hogy eddig nem látott, hiszen mindig értettem a rejtőzködéshez. Ám fel akartam fedni a kilétemet. Hiszen a bújkálás felébreszti a gyanút, s most egyáltalán nem ez a célom. - Látom, még mindig a régi formádat őrzöd - jelentettem ki elégedetten, mikor odaértem elé, és végigmértem. Nem tagadhatta le senki, amit magam előtt láttam, az tetőtől talpig az én művem volt. És talán egyszer sem voltam még ennyire büszke semmire sem. - Úgy döntöttem, hogy... szemügyre veszem ezt a kisvárost, ha már ide kellett jönnöd - tettem még hozzá egy széles mosollyal. Nem voltam a nagy gesztusok híve, én nem szoktam ölelgetni senkit.
Az igazat megvallva kicsit kifulladtam. Nem számoltam, mióta futottam a köröket, egy idő után úgyis elfelejtettem volna észben tartani. A lényeg az volt, hogy a napi edzésem meglegyen, hiszen akárhogy is, nem hanyagolhatom el magam. Egyébként is hiú voltam, de ha a henyélés mellett döntenék mégis mi lenne a hivatásommal? Megfelelő kondíció nélkül nem tudok végezni az utamba kerülő vámpírokkal. Igaz, hogy az elmúlt pár hétben kissé háttérbe szorítottam a tényleges vadászatot és inkább a könyvekbe, papírfecnikbe vetettem bele magam, valamint a fegyverarzenálomat törölgettem és fejlesztgettem, ám ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy búcsút mondtam volna a vadászszakmának. Erre tettem fel az életemet, annak pedig még nincs vége. Megálltam és a térdeimre támaszkodva mélyebben kezdtem el beszívni a levegőt, hogy hatalmas sóhajtások közepette ki is ürítsem a tüdőmet. Lehajtottam a fejemet, hullámos hajamat előresöpörtem és a hajgumit lehúzva a csuklómról összefogtam fekete tincseimet. Délután volt, az idő kellemes, a táskámból kivett hideg víz pedig csillapította a szomjamat, szóval mondhatni minden tökéletes. Pár perc pihenőt ítélve magamnak lehuppantam a rövidre vágott gyepre és körülnéztem a pályán. Teljesen kihalt volt, direkt a suliidő végére időzítettem az edzésemet, hogy senki se tudjon megzavarni. Nem volt kedvem kamasz focisták között futkorászni és bűnbakká válni, mert a nagy kíváncsikodásban egyik másik véletlenül orra bukik. Jobban szeretem ilyen téren az egyedüllétet. Mégsem tartott sokáig a magányom, hiszen a távolban megpillantottam valakit. Egy nagyon ismerős valakit. Azóta nem láttam, mióta Mystic Falls-ba jöttem és fogalmam sem volt arról, hogy ő is itt van. Biztosan ő az... Sybille-t ezer ember közül ki tudnám szúrni.
- Nagyon jól tudom. - Boldog voltam. Olyan volt, mintha meg sem történt volna azaz aprócska féltékenységi hisztim. De persze egyikünk sem fogja elfelejteni.. Ő biztosan nem és pontosan ezért én sem. - Hát, ha így gondolod, akkor legyen. - Mondtam mosolyogva. Nem akartam, hogy miattam ne látogassa meg, de nem tűnt olyan törékenynek. Meg tudja védeni magát. Legalábbis szerintem. - Menjünk. - Megfogtam a kezét, majd elkezdtem húzni őt hazafelé.
- Én is szeretlek. Ezt te is tudod - simogattam meg egy kósza hajtincsét, mely csak úgy szemtelenül kilógott, majd vigyorogva vontam egyet a vállamon. - Tudod mit? Nyilván igazad van. Nincs neki semmi baja... csak az apai szívem... - sóhajtottam fel. - Nem vérszerinti lányom, de úgy szeretem, és rámjön a szívbaj, ha eszembe jut, hogy bármikor baja eshet - húztam el a számat. - De most már menjünk haza - cirógattam végig arcát.
- Időnk, mint a tenger és megígérem, hogy soha többé nem bántalak.. Szeretlek, Tristan. - Suttogtam mosolyogva. Szeretem őt, de mégis elborult az agyam attól, hogy elveszíthetem. Általában ő volt az, aki őrültségeket csinált nem én. Én volt számára a támasz, de most azt hiszem ez inkább fordítva történt. Én csavarodtam be egy pillanatra. - Ha fel lesz háborodva azért, mert zaklatod, akkor legalább megnyugszik a lelked, hogy még mindig ugyanolyan, amilyen volt. - Nem akarom, hogy idegeskedjen miatta. Hiszen valószínűleg az ég világon semmi baja nincs.
- Túlélem - fogtam meg egy kis torz mosollyal a kezét, majd felsóhajtottam, és gyengéden végigsimítottam az ujjain, majd ajkaimhoz emeltem, és könnyed csókot leheltem kézfejére. - Nem tudom, mi ütött belénk, de... azt hiszem, hogy van még hová fejlődnünk kapcsolat téren - vigyorodtam már el aztán, de rögvest el is komorodtam. - Nem tudom, jó ötlet-e... ha jól van, akkor fel lesz háborodva, hogy most hogy megint az éleétben vagyok, két percenként fogok a nyakára járni? - sóhajtottam fel tanácstalanul. - De ha mégis baja esett...
– Sajnálom.. Nagyon fáj? – Tudom, hogy a fájdalmáról én tehetek és mindent megtennék azért, hogy visszacsináljam, de ugyanakkor ebből már leeshetett volna neki a tantusz. Nem vagyok egy törékeny porcelánbaba, aki minden egyes érintéstől egy icipicit megreped. Igenis meg tudom védeni magam.. De azt hiszem ezt soha nem lesz képes elfogadni. – Ha attól megnyugszol, hogy elmegyünk hozzá és megnézzük, hogy rendben van-e akkor menjünk. Szóval..? – Néztem a szemeibe, miközben gyengéden megsimogattam a kezét, amiben a telefont szorongatta.
- Szerintem hagyjuk a bizonyítást. Nem akarok még egyszer olyan dolgokban részesülni, mint az előbb - jelentettem ki apró fintorral, és azt hiszem, jelen helyzetben a nyakamat fájlaltam a legjobban, hiszen minden feszültség oda gyülemlett. Képes lettem volna megbolondulni is tőle akár. - Nem tudom... akarjak? - kérdeztem rekedt hangon. - Valahogy nagyon rossz érzésem van, Samantha... nagyon nagyon rossz érzésem Naomival kapcsolatban - szorítottam úgy a telefont, hogy azt hittem, összeroppan az ujjaim között.
– Köszönöm szépen. Majd egyszer talán bebizonyítom, hogy nem vagyok olyan törékeny. – Bár az előbb is elég közel jártam ahhoz, hogy ezt bebizonyítsam. De jobb, ha nem is gondolok erre, mert csak összeszorul a szívem.. Képes voltam bántani.. Őt, akit talán még a saját életemnél is jobban szeretek.. Még soha nem szerettem senkit.. De ha már teszek valamit azt maximálisan. A tökéletesre törekszem. – Nem láttam azóta, mióta az erdőben összefutottunk vele. El akarsz menni hozzá? – Láttam az aggódást a tekintetében.. Le sem tagadhatja.
Kezdőlap
