- Bizony - motyogtam, majd a  pasi fele fordultam, aki törökül kezdett el beszélni nekünk. Ezek szerint ma mind olyanokkal találkozok akik beszélik az anyanyelvemet..! Illetve, a nevelő apám anyanyelvét.., hogy pontosítsak. De ez már igazán nem is számít. Gondoltam én is bevágok valami jó kis szöveget Shane-nek, hogy ezzel együtt dicsekedhessek a " nagy nyelvtudásommal" is.
- Ennyire azért nem durva a szitu.. Mármint Kol tényleg az, ahogy mondod.. De a csajsziban volt valami furcsa.. Valami.. nem is tudom, micsoda. Nem hiszem, hogy meg akarná enni őt - filozófáltam, hogy ellentmondjak a drága jó anyámnak, természetesen csakis törökül. Nem mintha Kol  pártját akarnám fogni, - dehogyis - csak ellenkezni akarok a drága mámival.  - A török nyelv a védjegyem, Shane! - mosolyogtam rá, büszkén.

Ember? Emberek? Ez egy dolgot jelenthet... hallottam a hallhatatlanság visszaforításáról. És Silasról. Bár a húgom valószínűleg nem, a Silassal kapcsolatos legendák mindig félelmet és paranoiát keltenek bennem. És ha feltámasztják, anyám meg embert csinál belőlünk, akkor elég nagy szarban leszünk.
- Ne aggódj, Rebekah. Nem fogjuk hagyni, hogy megtegyék. Megakadályozzuk. Csak... el kell érnünk Klaust - nyeltem egy nagyot. Ketten kevesek vagyunk, főleg ha Klaus a célpont. Talán össze kéne fognunk, ami még csak nem is biztos, hogy működne. Esetleg abban a tekintetben, hogy ő sem akar ember lenni, akárcsak mi sem. Embernek lenni... a legnagyobb vicc a világon. Én nem leszek egy piszkos ember! Szó sem lehet róla. Túl sokat éltem, túl sok ellenségem van. És ha anyám ezt tervezi, akkor nagyon rá fog fázni, azt garantálom. - De most... még kigondolom mi lesz, rendben? Te addig férkőzz Elijah bizalmába - cirógattam meg az arcát, majd Freya felé fordultam. Ő is ember... de ő soha nem volt vámpír. Lehet, hogy azt akarja, válasszam az emberséget, de remélem, hogy nem. Mert ezt talán még érte sem fogom. Épp elég az iránta érzett érzéseimmel megküzdeni... Úgy,hogy semmi mást nem engedek be. Mert nem akarok, és így megterhelő. Képtelen lenni a teljes érzéketlenségre. - Mielőtt bármit is mondanál... Nem fogom hagyni, hogy Elijah meg anyám szövetkezzenek - magyaráztam.

Semmi kétség... na jó, egy icipici van bennem, hogy talán tévedek, és talán valaki a bolondját járattatja velem. Annyi dolgot adtam már ki magamról, amik mind hazugság voltak, hogy talán ez csak valakinek a bosszúja. Igen, nyilván az. A lányom meghalt, ahogyan annak lennie kellett, ő meg csak egy ügyes imposztor. Jó színésznő.
- Ilyen az élet... van aki törökül beszél, van aki magyarul... - vontam vállat, tettetett közönnyel. Nem fogok kibukni. A tökéletes érzéketlenség csodálatos dolog. Aztán a fickó, mint aki direkt a bolondját akarná járatni velünk, törökül kezdett el beszélni hozzánk. Ó, hogy őt milyen szívesen felképelném! - Egyrészt, a könnyfakasztó rész az volt, hogy egy érzéketlen, szociopata vámpír megkérte a kajája kezét - feleltem vissza törökül, ezzel megerősítve abban, hogy valóban ezen a nyelven beszéltünk. Rendben, pár száz éve még a törökök tartották uralmuk alatt Európát, és ha Kolumbusz nem keres járhatóbb utat Indiába, nyilván sokkal később tudtuk volna meg Amerika létezését. Szóval hajrá!

 

we are the original family from us all vampires were created we stick together as one always and forever. If youare after him you after me.Family above all.family above. You making a great mistake if you think that you are beat me you can't. Nothing can kill an original. If you come after my brother...

|| Kol & Freya & Rebekah ||

Rosszul érintett, hogy eltolt, de végül is megértem nem az ő stílusa ez, sem az enyém, de nem bírtam tovább ezt a dolgot.
-Freya rám számíthatsz-Tettem kedves gesztust a védelmére, bár nem szokásom, remélem meg is becsüli.
-Azt mondta, hogy ne aggódj rebekah lesz még esélyed a családra! Arra uralt, hogy ember leszek újra és akkor mit akar...?-És ekkor értettem meg. Fejemhez kaptam és Kolra néztem aggódva.
-Anyánk és Elijah embert akar belőlünk csinálni...-Suttogtam...
-Akkor Klaus sebezhető lesz és, mi van ha megöli istenem-Kaptam a ismételten a fejemhez nem akarom, hogy a családom veszélyben legyen, én ember akarok lenni, de Klausnak nem engedem.

[/color]

Válasza hallatán csak sokattudóan mosolyogtam. Oké, nem bírtam tovább a pókeracom viselését, mert a gunyoros énem idő előtt fel-felbukkant belőlem. Méghogy nem túl meglepő.. ne túlozz mami, mert tuti csöppet sem lepődtél meg rajta. Tudod te jól azt, hogy ki is vagyok Én. De ha mégsem, hát ezt a titkot egy időre inkább megőrzöm magamnak. Vagy nem.. ez a hangulatomtól függ.
- Na én pont fordítva vagyok. A törököt már születésem óta használom - jegyeztem meg csak úgy félválról, jelentőségtelejsen kiemelve a "születés" szót.
Aztán egy idegen pasi állt meg előttünk. Jól nézett ki, nem mondom: izmos felsőtest, cuki pofa.. de per pillanat nem igazán rajongtam a gondolatért, hogy vele is jópofizon kelljen.
- Üdv Shane! - vettem fel a szokásos műmosolyomat. - Persze - mondtam, mikor megkérdezte, hogy csatlakozhat-e. Most mit mondjak? Jöjjön, ha akar. Addig is elgondolkodhatok azon, hogy miként tálaljam fel az igazságot a drága anyukámnak.

Hány éves lehet? Alig fiatalabb, mint én, ami további gyanúra adhat okot. Igen, határozottan azt hiszem, ő áll előttem... De nem fogok megtörni. Én hagytam el, nyilvánvalóan gyűlöl engem. Nincs értelme úgy tennem, mintha közöm volna hozzá.
- Furcsa, de nem túl meglepő, ha onnan származol. Bár én inkább a legelső nyelvet tekintem sajátomnak, a törököt pedig csak tanultam - magyaráztam. Nem, nem említettem, hogy ott is éltem. Talán már tudja... Ó, te jó ég, mi van, ha csak egy színjátékot játszunk egymással? Épen azon voltam, hogy rákérdezzek, amikor egy ismeretlen férfi lépett oda hozzánk. Remek, akkor most még egyéb vadidegenekkel is bájcseveghetek. - Felőlem, csatlakozhatsz. Érdekel is engem? - legyintettem közömbösen. Azért annyira nagy kedvességet senki nem várhat tőlem. - Épp az esküvő legjobb mozzanatát tárgyaltuk, ha fel akarod venni a beszélgetés fonalát...

Kissé féltem Rebekahtól... Nem tudtam milyen reakciót láthatok még tőle azok után, hogy összeesküvés-elméletbe avatja be Kolt, hogy sírni kezd és hogy egyszer mérgesen tekint rám, egyszer enyhülve... Valószínűleg maga se tudja, hogyan álljon a dolgokhoz, talán kétségek között vergődik, talán csak azt nem tudja, bízhat-e Kolban.. Vagy esetleg bennem, mivel én is fül- és szemtanúja vagyok a beszélgetésnek..
De azért be kell, hogy valljam, jól este a szavai.. Hogy köszöntött a családban.. Hogy őszintén és nyíltan rám mosolygott.. És annak is örültem, hogy Kol is ilyen felszabadultan reagált. Bár kétségtelen, hogy azért ejtette meg a lánykérést, mert a családjának tekint, így kimondva ezt, sokkal több hangsúly tevődik rá.
- Köszönöm... - mosolyodtam el meghatva és figyeltem, ahogy ölelkeznek.. Olyan gesztus volt ez, amit nem sűrűn látni, de kétségtelen, hogy a lánynak most szüksége van a bátyjára, talán jobban, mint eddig bármikor... Hmm..
- Ketten... Már ketten.. - trilláztam boldogan. - Úgy tűnt Elijah-nak sincs ellenem kifogása.. - magyaráztam, bár lehetséges, hogy ezt elhallgathattam volna..

Valami terve van Klausszal... Nem újdonság. Ők ketten jóval többet ölték egymást, mint én meg Klaus, és az ok főként Tatia meg a hasonmások voltak. Továbbá én nem akartam soha megölni egy családtagomat sem, meg semmi egyébre nem gondoltam. Persze Rebekahval meg a könnyeivel nem tudtam mit kezdeni. Soha nem értettem a női könnyekhez... Bár amikor üdvözölte Freyát a családban, kissé megnyugodtam, hiszen... olyan nagy dolog nem lehet már. Öh... csak egy váratlanul jött ölelés, amit kezdetben nem is tudtam hová tenni. Mi ketten nem szoktunk csak úgy ölelkezni, meg én konkrétan senkivel sem. Másképp öleltem nőket...
- Nem hagylak el, Rebekah, csak a levegőt ne szorítsd ki belőlem - nevettem fel, miközben egy kicsit eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. - Először is, mondd el, milyen terve van Klausszal szerinted. Másodszor meg, hogy ki van még benne. Nekünk van félnivalónk? - érdeklődtem. Ha van, akkor nem érdekel, hogy összekaptunk a jómúltkor, akkor is muszáj segítenem. Talán akkor is, ha nem így van. Oldalra néztem, Freyára, aki talán nem értette Bekah hirtelen jött érzelemkitörését. -Egy ember már biztosan kedvelni fog a családból - kacsintottam rá.

 

we are the original family from us all vampires were created we stick together as one always and forever. If youare after him you after me.Family above all.family above. You making a great mistake if you think that you are beat me you can't. Nothing can kill an original. If you come after my brother...

|| Kol & Freya & Rebekah ||

Fel nevettem ahogy úgy védte az a lányt, mint ebb a csontját.
-Nem eszem meg ne aggódj ezen.-Suttogtam neki mosolyogva.
-Köszönöm, hogy ennyit jelentek, már van sms írhattál volna legalább azt "Becca öhmm élek hurrá!"- Flegmáztam vele. Tudatlan kis fruska most mérgemben vagyok, ha nem védené annyira Kol letépném a fejét, de nyugalom.
-Valami terve van Klaussal nem hagyom Kol érted?!-Néztem rá és ekkor elcsuklott a hangom.
-Elegem van Kol felfogtad? Mindenkinél jobban szeretem a családom és látni, hogy porba hul.-Kezdtem el sírni.
-Freya.. ugye így hívnak?-Kérdeztem próbáltam kedves lenni, hiszen imádom Kolt és, ha ő szereti akkor a lány nem lehet rossz.
-Üdv a családban.-Fogtam meg a válát mosolyogva és megöleltem Kol.
-Nagyon hiányoztál ne hagy el!-Törtem ki, mint egy kislány.

[/color]

Kicsit furcsálltam, hogy Rebekah nem tudott arról, hogy Kolt feltámasztották, bár ha jobban belegondolok erről még én sem tudok részleteket.. Majd.. Kifaggatom egy alkalmasabb pillanatban, mert szemmel látható, hogy a mostani nem az. Sem a helyzet, sem a hely, sem az idő nem alkalmas ilyesfajta beszélgetésekre, a kíváncsi fülek pedig mégúgy sem kellenek.
Nem sajnáltam, hogy kissé kiszorulok a beszélgetésből, hisz jövendőbeli sógornőm elég zaklatottnak tűnt. Vagy sokkal inkább kontrollálatlannak. Tudtam jól, hogy ő is vámpír, és hogy... Azt nem hogy kísértést jelentenék neki, hisz Kol is remekül boldogul körülöttem. Vagy ezt csak én veszem félvállról, és nem is olyan egyszerű a helyzet? Erre is kitérünk majd.. Majd..
- Ember vagyok.. - bólintottam rá a tényre, amit már ő is felismert. De az, hogy Kol átkarolt biztosított afelől, hogy nem engedi, hogy bajom essen. Ebből a reakcióból arra is rájöhettem, hogy a teremben több mint elég a vámpír... És.. Talán egy kicsit tartottam is tőlük.. Nos, annyira azért nem, hogy ezt szóvá is tegyem.
- Az előbb beszélgettem Elijah-val.. - kotyogtam közbe. - Nekem nem tűnt furcsának.. - rántottam vállat. - Bár az is igaz, hogy nem ismerem őt... - húztam el a számat.

- Meg sem haltam, csak a drága anyánk tett hidegre. De tudod hogy van ez. Ha valaki olyan, mint én, nem sokáig marad halott - vigyorodtam el. Azt hiszem, a részleteibe senkit nem szándékoztam beleavatni, mert túlságosan is olyan dolog volt, ami nem tartozott másokra. Mila meg az egyezségünk... Nem büszkélkedni való dolog. Láttam a húgom arcán átsuhanni az éhséget, ahogyan rádöbbent, hogy egy emberrel van dolga, és ez az, ami egyáltalán nem tetszett.
- Még csak meg se próbáld... - figyelmeztettem, miközben a kezeim rákulcsolódtak Freya karjára. Nem szeretném, ha bárki is zsákmányaként gondolna rá. Igazából... nekem is nehéz volt a közelében, de ha bárki más rávetetné a fogát, akkor legyen szó családtagról, megölöm. Az már egészen biztos. Aztán ELijahról kezdett hadoválni... Elijahval van valami? Furcsább, mint lenni szokott? Különös... nagyon különös.
- Klaus nem hiszem, hogy most itt lesz. Szóval mondd el nekem, mit találsz olyan furcsának benne - kértem. Ő általában nem talál furcsának senkit, vagy ha mégis... Na jó, tudom, hogy sokan nem veszik komolyan, de talán tud valamiről, amiről nekem is jobb volna tudnom. - Mondd el, Rebekah!

Annyira nyugodt maradt még a nevem említése után is, hogy hogyha nem élnék már jó párszáz éve és nem ismerném ki magam az emberek arckifejezésének leolvasásában, tuti elhinném amit próbál elhitetni velem: vagyishogy nem tudja, ki vagyok. Vagy lehetséges, hogy tényleg nem tudja? Ugyanmár, az lehetetlen! Mert az apám - akit apámként szerettem - nyiltam az értésemre hozta mikor betöltöttem a 10-et, hogy a magyar  nevemet csakis az anyám kérésére adta nekem. Tamara.. hm, tuti jelenthetett ez a név valamit neki, vagy csak úgy kapásból mondott egyet? Kitudja, én már bármit kinézek belőle.
- Valóban meglepő - játszottam én is az ártatlant. - Pláne azért, mert ezt a két nyelvet tekintem saját anyanyelvemnek.. de inkább a törököt - tettem hozzá csak úgy mellesleg, hogy ne hallgassak. És hogy nehogy már azt higgye, hogy nem tudok a dologról. Azt az apróságot csupán emlékeztetőként biggyesztettem még hozzá, hogy Törökországot tekintem első számú hazámként, nem a valódi származásom helyszínét.

Kol megjegyzésére akaratlanul is felnevettem. - Ha nem kezded el produkálni magad, nem néznek hősszerelmes Rómeónak... - forgattam meg a szemeimet, miközben válláról nyaka köré tekertem a karjaimat. Fejemet nyakához hajtottam, és folyamatosan kuncogtam. Nem akartam látni a szörnyülködő arcokat, vagy hogy kinevetnek, így inkább kizártam a külvilágot. Sokkal jobban is éreztem magam, hisz a közelsége megnyugtatott. Egészen addig, míg valaki ki el nem rángatta a karjaimból. Megilletődve ácsorogtam Kol háta mögött, nem láttam tőle, hogy kivel társalog, azonban a 'húgocskám' megszólítás egészen sokat sejtetett. Rebekah.. Olyan régen láttam... Most viszont itt van.. Ugyanolyan, mint volt.. Gondolom. De ez be is bizonyosodott, hisz Kol maga mellé húzott és átkarolt. Kissé félve néztem Rebekahra, nem hiszem, hogy ismerne, persze én felismertem. A kor és a stílus változott, ő viszont valóban gyönyörű maradt. Reméltem, hogy Kol bejelentésére nem fog kiborulni. Elvégre ő is most kapta vissza a bátyját, én pedig nem akartam elvenni tőle. - Szia, Rebekah... - mosolyogtam rá.

Azt hiszem, ha nem élnék legalább hétszáz éve, és nem tudnék uralkodni az arckifejezéseimen, most sokkal tovább vágtam volna döbbent tekintetet, amikor a lány törökül felelt a kérdésemre. Utáltam az életem azon időszakát, amikor ott éltem, de tökéletesen értettem azt a nyelvet is. Tökéletesen... és nem ment ki a fejemből, ennyi idő után sem. Aztán jött a neve... A fene egye meg! Azt hiszem, a lányom áll előttem, akit elhagytam. Nem hittem volna, hogy a bolond "apja" még az általam választott nevet is meghagyja, hiszen mindketten tudtuk, hogy nem tiszteltük a másikat. Tamara. Szerettem azt a nevet, hiszen a hazámban, amit akkor már évek óta nem láttam, így hívták az egyik nagyon jó barátomat. Akkor meg? Nem fogok a nyakába borulni, hogy szia, drága, pici lányom, annyira hiányoztál, hogy az hihetetlen! Nem... inkább úgy tettem, mintha nem is ismerném.
- Meglep, hogy két olyan nyelven is beszélsz, amit én is ismerek, de nem túlságosan elterjedt - jegyeztem meg. Ezzel lerendeztem, miért tartom furcsának a dolgot, másrészt meg... talán nem ad okot a gyanakvásra. Életemben először úgy éreztem, én állok a rosszabbik oldalon, ahol tönkre fognak tenni engem.

Teljesen jó volt minden, amikor hirtelen egy erőteljes rántást éreztem a vállam felől. Bevallom, először azt hittem, valaki számon akarja kérni rajtam, hogy mégis mit műveltem, és amikor megláttam magam előtt Rebekaht, akinek szinte szikrákat szórtak a szemei, miközben azt kérdezte, mégis hogy képzeltem ezt... Oké, azért arra nem számítottam, hogy ennyire meglepem, de amikor tovább folytatta, hirtelen rájöttem, igazából nem is erről van szó, hanem arról, hogy elfelejtettem megemlíteni, életben vagyok már egy ideje.Előfordul az ilyen, főleg azok után, amiken átmentem az alatt a rövid idő alatt.
- Húgocskám! - vigyorodtam el. Nyilván most haragszik rám, és nehéz lesz kiengesztelnem, de majd megoldom valahogy. Elhívom egy "vacsorára" veszek neki valami értékeset, vagy bármi egyéb. - Nagyon sajnálom, hogy nem szóltam. Volt egy kis dolgom, de hidd el, amint tudtam volna, mindenképpen szólok neked. És nézzenek oda, milyen csinos vagy! - dicsértem meg. Rebekah... hogyan is mehetett ki a fejemből? Nyilván ő az egyetlen olyan családtagom, aki tényleg örült nekem, valamilyen szinten. Klaus elég nyilvánvalóan kifejezte, hogy nem örül nekem, Elijah meg inkább bolondnak nézett, szóval... maradt Rebekah. - Szeretnék neked bemutatni valakit. Nyilván nem emlékszel rá, a falunkból, de... ő itt Freya. A menyasszonyom, körülbelül öt perce - fordultam vissza féloldalasan az említett hölgyeményhez.

Eszméletlen, hogy már az első Mystic Falls-i napomon összefutom vele, mikor annyi évszázad fölösleges keresgélés után nem jártam sikerrel. És itt rögtön rábukkanok.. hát, ez tökéletes! Már csak azt kell kitalálnom, miként is leplezhetném le a legjobban előtte a kilétemet. Persze, először még meg is kell bizonyodnom az igazamról. Valahogy most nem tudott érdekelni Kol Mikaelson és a rejtélyes szerelme, mikor itt állt előttem az a nő, aki elhagyott a születésem pillanatában.
Nagyon meglepődtem, mikor aztán magyarul kezdett el beszélni hozzám.. Vajon most csak tesztelni akar? Hm.. mi lenne, ha ehelyett én inkább törökül felelnék neki?! Miért ne?!
- Hát igen, de ettől függetlenül, ezt még mindig nem néztem volna ki belőle. Ahogy mondod,pont egy ilyennel! - kuncogtam a markomba, egyrészt a reakciója láttán, amit vágott, hisz feltehetőleg nagyon is meglephettem őt azzal, hogy magyar helyett törökül válaszolok a szavaira. Mikor bemutatkozott.. újabb érv körvonalazódott előttem, ami arra engedett következtetni, hogy ő tényleg az anyám. - Mihrimah, de a Tamara megközelíthetőbb - mutatkoztam be én is, egy rejtélyes mosollyal az ajkamon.

A lány szavaiból kivéve ő is ismeri Kolt. Talán jobban is, mint... na jó, pontosan úgy, ahogy hinné az ember. Számomra ez az egész mégis felfoghatatlan. A csaj szépnek szép, de én szebb vagyok nála. Igaz, nem is érzek semmit a drága vőlegény iránt. Meg hát egy kis ember, akivel nem értem, mi célja lehet. Bár azok a szavai megragadtak, amikor azt mondta, ezer éve veszítette el. Csak a kérdés, miként lehet mégis ember az illető. Bár ez annyira nem volt érdekes. A lány annál inkább... volt valami különleges az akcentusában. Egy réges-régi nyelvre emlékeztetett, amit még ma is az anyanyelvemnek nevezek. Aminek az alakulását máig figyelemmel követek. És végülis egy próbát megér, max nem fogja megérteni, mit karattyolok, de magyarul szóltam hozzá.
- Az biztos, hogy Mr. Mikaelson sosem volt százas, de ez még tőle is őrültségnek hangzik. Ez csak egy koszos ember! - csattantam fel végül. Nincs nagyobb bajom az emberekkel, bár én világéletemben a vámpírok között mozogtam. Az ő titkaikat fürkésztem, az ő életüket tettem tönkre, de soha nem vetettem meg az embereket sem. De Kol más. Kol megöli az emberi szeretőit, ezt meg feleségül is veszi eleség helyett. Agyrém. - Öhm... Flavia - mutatkoztam be.

- Azt hiszem, nem is szeretném kipróbálni, milyen magassarkúban járkálni. Épp elég, hogy teljes mértékig sült bolondnak néznek, téged meg a szegény szerencsétlen áldozatomnak, nem hiányzik, hogy még a nemi identitásomat is kétségbe vonják. Bár megjegyzem, az elsőt még élvezem is - kacsintottam rá, miközben ismét a lábaira néztem. Nem nagy ügy a tánc. Hamar meg lehet tanulni. - Csináld azt, amit én, csak ellentétesen. A kezedet meg tedd a vállamra, valahogy így... - fogtam meg az említett végtagját, és a vállamra tettem, aztán a kezeim visszacsúsztak a derekára... meg egy kicsit lentebb is talán. - Maximum lötyögünk, mint az idióták... ezen ne múljon. - Komolyan... bár még mindig azt hiszem, hogy az érzések elgyengítenek, ezúttal élvezem is a dolgot. Gyenge akarok lenni, az ő kedvéért. Vele minden élvezetes, olyan... különleges. Persze akaratlanul is eszembe jut, mi lett volna, ha annak idején átváltoztatom, és nem megölöm... Ma talán másképp alakult volna a dolog. Talán rég gyűlölnénk egymást, de aztán együtt gyűrnénk a lepedőt. Talán. de a mi lett volna ha nem a mai napra való... Ma az kell, hogy mi van most.

A hangok hallatán egyszerüen muszáj volt visszajönnöm a bálterembe, mert olyat hallottam, amire legmerészebb álmaimban sem számítottam volna. KOL MIKAELSON felállt a pódiumra és a hangosbemondón át kérte meg egy halandó lány kezét! Egy halandóét! Kol! Nem hiszem el... A hirhedt nőcsábász megállapodott volna? Eszméletlen.
Épp azon voltam, hogy szembe röhögjem a párocskát, mikor egy ismeretlen női hang csendült fel a közelemben. MIntha hozzám beszélne.. ki lehet ez? - fordultam a nő fele, majd mikor szembe fordultam az illetővel majd'infarktust kaptam örömömben. Annyira ismerősek voltak a vonásai.. no, meg az a homályos kép, amit láttam róla.. a boszinak és a nyomozásomnak hála. Szent fazék, lehetséges, hogy pont az anyám állna előttem? Szerencsére mindez nem látszott kívülről, így hát simán meg tudtam játszani magamat.
- Ne is mondd.. Ezért igazán megérte ide jönnöm..  - fordultam a nő felé, aki lehet, hogy az anyám, teljesen higgadtam és tökéletesen megjátszva magam, mintha nem tudnám, hogy esetlegesen milyen kapcsolatban állok vele.

Mit nekem a fájdalmas percek, ha ilyen boldoggá tud tenni? Megéri! Minden megéri! Annyira hihetetlen ez az egész.. Felfoghatatlan, hogy megtörténik... Ez. Felülmúlhatatlan... - Nem tudom elhinni.. - sóhajtottam nagyot vágyakozva, nehogy felébredjek, és kiderüljön, hogy ez az egész... Ez a sok szépség, a mesébe illő boldogság, mind csak álom volt. Azt hiszem.. Abba bele is halnék azon nyomban... - A feleséged leszek...- lelkendeztem mosolyogva, miközben a talpamra állított és látva a cipőmet felnevetett. - Ne nevess.... - ripakodtam rá sértetten. - Gyanítom, te nem tudod, milyen érzés benne járni... Fáj a bokám.. - jegyeztem meg ügyesen elhallgatva a tényt, hogy futottam benne és Elijah karjaiban kötöttem ki. Csak mérgelőde miatta.
- A menyasszonyod nem igazán tud táncolni... - húztam el a számat, majd körbenéztem, a körülöttünk ringatozókra. Nem tűnik olyan nehéznek...