(medence)

Vőlegény... ilyen helyzetben sem voltam még. Furcsa volt a szó egy kissé. Én, mint vőlegény? Egy lány jövendőbelije? Állok elébe! Ezt akartam, és bár hirtelen döntés volt a dolog, még véletlenül sem bántam meg.
- Mindennél jobban... - suttogtam a fülébe a kettőnk réges-régi mantráját, majd letettem őt a földre. Mintha kicsit alacsonyabb lenne, állapítottam meg, aztán feltűnt, hogy nincs rajta a cipője, mire nevetni támadt kedvem. Ez rá vall, és ezt szeretem. Tulajdonképpen mit nem szeretek benne? Nincs olyan. A kezeim a derekára csúsztak, a tekintetem tartotta az övét. A szemem sarkából láttam, hogy vannak olyanok, akik furcsán néznek ránk, de olyanok is, akiket meghatott ez a kis közjáték. Csak tudnám, miért. Nem mondtam semmit, ami ne lenne igaz, vagy időszerű. Az embereket persze könnyű meghatni... rábeszélni dolgokra, meg elérni, hogy azt érezzék, amit akarok. Szóval azért ennyire nem kéne úgy csinálni, mintha a kettőnk boldogsága az övéik is lennének. - Felkérhetem egy táncra az újdonsült menyasszonyomat? - kérdeztem vidám mosollyal az arcomon.

Láthatólag megkönnyebbült a válaszom hallatán. Nem is tudom mit várt?! Hogy elmondja, mi mindent szervezett le, én pedig majd nemes egyszerűsséggel nemet mondok?! Ha ezt akarta, hát nem jött össze neki.
Végre én is elmosolyogtam magam, mikor sietve felém indult, majd mikor elém ért megpörgetett a levegőben. Úgy éreztem, nincs is más a teremben, csak mi. Pedig aztán tömeg az volt körülöttünk... Jó nagy.. - Nagyon helyes... - vágtam rá nevetve, még mindig szipogva, hisz nem minden nap kérik meg az ember lányának a kezét. - Remélem tudod mibe vágtál, mert most aztán nem fogsz szabadulni tőlem... - fontam a karjaimat nyaka köré, hogy a magasságkülönbségen javíthassak. Lábaimról a cipőt ugyanis újfent lerúgtam. Fájó bokával, magassarkúban egyensúlyozni nem egy életbiztosítás...
Csókja akár az ígéret a közös jövőre, nem akartam elszakadni tőle. Pedig sajnos muszáj volt, ha levegőhöz akartam jutni. Márpedig nem terveztem, hogy újdonsült menyasszonyként fulladok meg a vőlegényem karjaiban.. - Vőlegény.. - suttogtam halkan, ízlelgetve a szót. - Szeretlek! - simítottam tenyeremet az arcára és ismét megcsókoltam. Nem hiszem, hogy bárki ki tudna szakítani most az öleléséből...

Amikor megállt, csak az járt a fejemben, hogy nyilván nemet fog mondani... Megérdemelném. Nem is tudom, mi vitt rá arra, hogy mégis megpróbáljam, hiszen... Megbántottam, egészen biztosan megbántottam, különben nem könnyezne. Mennyi idő telt el, amíg a tömeg kiszúrta, kit kell bámulni? Nyilván nem sok, mert a tekintetem végig csak rajta nyugodott, várva a reakcióját. Várva, hogy mennyire fogok most felsülni, ami végül mégsem történt meg. Egy apró bólintás, majd egy nehezen kimondott, de tisztán érthető szó. Igen. Igen? IGEN! A boldogság úgy áradt szét a belsőmben, hogy úgy éreztem, mindjárt lebombáz minden eddigi olyan dolgot, amitől eddig tartottam. Nincsenek rosszindulatú érzéseim senki irányába. Most nem. Talán még a legnagyobb ellenségemet is megölelném, ehelyett azonban folytattam inkább a szöveget, egy kisebbfajta lezárással.
- Köszönöm a figyelmet. Ja, és éljen az ifjú pár! - hadartam bele a mikrofonba, majd lesiettem a pódiumról. Siettem? Szaladtam, szaladtam mint egy őrült, aztán elé érve se szó, se beszéd, átkaroltam őt, a derekánál fogva, majd felemeltem, és megpörgettem magam körül. Ez már persze felért azzal a nyálas romantikával, ami a ceremónia alatt lezajlott, de kit érdekelt? Ebben a pillanatba úgy éreztem magam, mintha nem is telt volna el ezer év, mintha az meg sem történt volna, ami akkor megtörtént. Értékes pillanat volt, amikor valami megmagyarázhatatlanul furcsát éreztem. Valaki az enyém, és én az övé vagyok, azzal a dologgal, amit annyi idő után végre használni akartam. - Szeretlek... mit szeretlek, imádlak! - csókoltam meg végül.

Annyira... Annyira nem akartam ezt az egészet. Minden szépség és pompa ellenére borzalmasan éreztem magam. Egyszerűen leírhatatlan az érzés, mikor az önfeledt boldogságból egészen a pokoli kínig zuhasz, mert kitépték a lelkedet. Az a személy, akiért bármikor bármire hajlandó lennék. Akiért és aki miatt most itt vagyok... Annyira elkeserített a dolog, hogy az engem bámulókkal nem is foglalkoztam, csak egyre szaporáztam lépteimet, aztán mintha elvágták volna. Megtorpantam. Sokkolt a hang, amit sokkalta erősebben és intenzívebben hallottam, mint azt eddig lehetsége lett volna. Így még nagyobb kínt okozott. - Ne csináld... - motyogtam magam elé, könnyáztatta szemekkel fordultam meg és figyeltem, hogy a morajlás megszűnik. Mindenki feszülten várta, mi fog történni. Én pedig úgy éreztem, ennél már nem lehet rosszabb... Tévedtem. A múlt felemlegetése feltépte a gyógyultnak hitt sebeimet és kénytelen voltam átkarolni magamat, ha nem akartam zokogva a padlón kikötni. Nyilván mindenki megrémülne...
A szünetek, amiket beiktatott, cseppet sem könnyítettek a helyzetemen. És bár tudtam, hogy minden mondata hozzám és rólam szól, csak a fejemet ráztam. Semmi kétségem affelől, hogy ennél szebb vallomást sosem kaptam, hiszen senki más nem szeretett, csak ő. Mégsem volt talán még soha ilyen nyílt... és őszinte?! Ki tudja... Viszont abban biztos voltam, hogy zavarban van... Vagy legalábbis ideges, hohy ennyi ember előtt beszél az érzéseiről...
Egy pillanatig az ájulás kerülgetett, mikor szóvá tette, hogy előre el volt tervezve az egész. De hiszen akkor... Az előbbi mind színjáték volt. De hiszen.. Akkor én feleslegesen kaptam fel a vizet. Ez megint az én ostobaságom... Nem hiszem el..
A virágcsokor felé pillantottam, ami darabokban hevert a földön. Miattam. Azt már észre sem vettem, hogy mikor indultam el, egyszer csak elhaladtam mellette, egyenesen Kol felé tartottam. De arra nem voltam felkészülve, hogy most azonnal megkéri a kezem. Lecövekeltem. Istenem.. Megkérte a kezem! Kol! A szerelmem... Az enyém. Megkérte. Annyi év után... Bár magamnak is alig mertem bevallani, vártam a percet, mikor megkérdezi, én pedig igent mondhatok. Ehhez képest egy fél hang nem sok, annyi sem jött ki torkomon, így esetlenül, könnyezve és boldog mosollyal az arcomon bólintottam neki. Próbáltam rendezni a légzésemet, hogy aztán végre nagyot nyelve meg tudjak szólalni.
- IGEN!

/valahonnan/
Hol tudhat meg az ember lánya jobb információkat a legújabb megbízatásáról, mint annak esküvőjén? Persze az egész ceremónia nem volt több puszta időpocsékolásnál, egy csomó... érdekes arccal, akiket látásból ismertem ugyan, de ne kerültem velük közelebbi kapcsolatba - szerencsére. Elég necces lett volna, ha valaki olyannal futok össze, akinek korábban a drága kis lelkivilágába jó alaposan beletiportam. Itt meg jó eséllyel rengeteg új információt meg fogok tudni Nashról, aki talán nem is emlékszik rám Vegasból. Na igen, felgyújtottam a kócerájt, aztán eltűntem, taktikai megfontolásból. Most meg itt vagyok, bár nagyon úgy fest, semmi izgalmas nem történik. Pár első is erre kószált, meg néhány Petrova, nem igazán voltak sokan. Aztán... valami egyébként csinosnak mondható csaj az esküvői csokrot Kol Mikaelsonnak dobta. Arra gondoltam, hogy megérdemli, aztán ő teljes lelki nyugalommal felsétált a pódiumra, és olyan szöveggel ajándékozta meg a közönséget, hogy isten bizony, nekem is leesett az állam.
- Na ne... hallod, csípj már meg, mert szerintem csak álmodom! - fordultam a mellettem álló, barna hajú lányhoz. Volt valami ismerős a vonásaiban, de túlságosan le voltam döbbenve ahhoz, hogy ezzel foglalkozzam. Komolyan, szerintem ez még komédiának is rossz... Alapból, Kol meg a romantika? Főleg egy lánykérés. Tuti nem igaz.

Áucs. Na jó, mindenre számítottam, csak arra nem, hogy  hozzám vágja az  egyébként valóban gyönyörű csokrot, ami így darabjaira esett szét, le a földre, ahol nyilván hamarosan meg lesz taposva. Jó néhányan felénk fordultak, de  éppen  annyira érdekelt, mint egy kupac ázott levél az erdő talaján. Szóval semennyire. Az  már inkább,  hogy tervezett kivonulni a  teremből, mert hé! Én nem  erre  számítottam. Egy kissé... na jó, nagyon hevesen reagált a dologra. De nem bántam. Nem fog innen elmenni, abban egészen biztos vagyok. Ha kell, akkor vissza fogják tartani, de arra sincs szükség. Csak abban reménykedem, hogy érdekelni fogja a beszédem. Végig  erre gondoltam, amikor felsétáltam a  bálteremben kialakított  pódiumra, és megkocogtattam a mikrofont, ami ennek köszönhetően idegesítő, sípoló hangot adott ki.
- Egy kis figyelmet kérnék! Azt mondtam, figyelmet, szóval csend!  - förmedtem rá a sarokban beszélgető párosra, akik  ennek hatására  végülis sikeresen  abbahagyták a trécselést. Még szerencse.  - Én... öhm... nem vagyok valami romantikus elme.  - Basszus. Tudok beszélni, és most meg... úgy saccperkábé minden kiesett a fejemből. Egyre csak az járt bennem, hogy most fog bekövetkezni életem legnagyobb  leégése úgy, hogy a teremben kapásból  két testvérem is itt van, akik nyilván továbbítani fogják a dolgot Klausnak,  és majd hárman brilliánsan fognak  röhögni rajtam. - Nem vagyok jó. Életem során rengeteg olyan dolgot követtem el, ami miatt az emberek gonosznak tartanak. nyilván így is van. Nem érzek bűntudatot, ha valami rossz dolgot követek el, nem tartom magamat felelősnek azokért a dolgokért, amikben benne volt az én kezem. Még azt sem mondanám, hogy úgy éltem, akár egy apostol. Sok nővel volt dolgom, azt hiszem, ezt kár is tagadnom. - Egy pillanatra  elhallgattam. Ez olyan dolog, amivel amúgy is tisztában van mindenki, és hát... ez sem igazán illik bele egy lánykérés szövegébe. Akkor mi illik? Annyira, annyira nem értek ezekhez... - Egyik sem érdekelt igazán. Vagyis  de, érdekelt, mert mindben egyetlen lányt kerestem, de soha  nem találtam meg. Ez a lány...  fontos volt nekem, mielőtt valami olyat tettem vele, ami miatt úgy hittem, örökre elveszítettem. Rossz dolgok... amiket nem bántam. Egyetlen  rossz, a legnagyobb, amit azóta is képtelen vagyok elfelejteni, akárhogyan is próbálkoztam. Tönkretettem valamit, ami különleges volt. Különleges, megmásíthatatlan, és egyedi. Már azt hittem, soha nem fogok újabb esélyt kapni, de most, nem is olyan régen mégis sikerült. És ezt most nem akarom elrontani. - Megint szünetet tartottam. Döbbent szemek néztek vissza rám, ahogyan a nyekergésemet hallgatták. Ahogy én, Kol Mikaelson bolondot csinálok magamból egy lány kedvéért.- Sokak szerint én  nem érzek semmit. Sokak úgy vannak vele, hogy gyűlölöm a szerelemnek csak a gondolatát is. Hazugság. Nem a szerelmet gyűlöltem, hanem  azt, hogy elveszítettem, és tudtam, hogy  soha többet nem fogom megtalálni,  más személyében egészen biztosan nem. Mert a lány... varázslatos. Varázslatosak  a  szemei, varázslatos a mosolya, és  ki ne hagyjam, a teste is az. - Végre sikerült egy mosolyt erőltetnem az arcomra  a gondolatra hogy...  oké, megint nem éppen a legjobb szerelmi vallomás. De basszus,  én tényleg  nem vagyok romantikus!  - Mindenki tudja, hogy a menyasszony nagyon jó barátom,  ezért nem csoda, hogy én voltam a tanúja. Nos, mielőtt kivonultunk ide, a tömegbe, hogy hozzáadjam egy olyan személyhez, akit nyilvánvalóan ő is szeret, megkértem egy apróságra. Egy olyan dologra, amit szándékosan így terveztem, bár arra nem számítottam, hogy ez lesz belőle. Szóval, arra kértem, hogy a csokrát ennek a lánynak a kezébe dobja. Mert azt akarom, hogy velem legyen, örökre. Hogy az én párom legyen, mint ahogyan azt már ezer éve megérdemelte volna. Szeretném... szeretném, örökké látni a mosolyát és a szeme csillogását. Szeretni akarom, mint ahogyan senki mást nem tudok. És akarom, hogy a feleségem legyen. -Rendben. Akkor most már kinyilatkoztattam a szándékomat, és előszedhetem a gyűrűt, amit még otthon eltettem. Igazi gyémánt van  benne, bár  nyilván senkit nem fog érdekelni, hogy valamikor  a 16.  században loptam. Nem hiszem, hogy  vannak itt műértők, és ez volt az egyik  kedvenc darabom a sok  közül,  amit fogalmam sem volt, miért őriztem. talán Rebekah-nak szántam, talán reménykedtem. Passz. Már csak a kérdést kell feltennem, aztán  várhatom, mi lesz. Egy biztos, hogy ha nemet mondd, akkor  ha őt nem is, de a terem  nagy részét vagy kinyírom, vagy  megigézem, hogy felejtsék el, mekkorát buktam. Bár megérdemelném, amiért  az előbb  így szórakoztam vele. -  Freya Sigurrson. Leszel a feleségem? - kérdeztem végül.

Valahogy nem tetszett, hogy Kollal más-más helyiségben voltunk, mert az az átkozott nő bizony, aggodalomra adott okot. Pedig... Tudtam, hogy Kol tud vigyázni magára, mégis féltettem. Azt nem is vettem észre, mikor csatlakozott a párosunkhoz, csak azt, hogy kissé kimérten mond köszönetet bátyjának, és arrébb húz a közeléből. - Annyira szép minden... - mosolyogtam fel rá és épp el akartam mondani, hogy tulajdonképpen Elijah valóban vigyázott rám, mikor megláttam, hogy a csokrot figyeli. - Nem tudom, hogy történt... - nevettem el magam és játékosan forgatni kezdtem a kezemben. De a mosolyt csakhamar felváltotta a csalódottság. Kol arcát figyelve, minden boldogság elhagyta testemet, sőt lelkemet is és elcsendesesgem... Kell?! KELL?? Ez nem lehet igaz... Nem lehet.. Hát tényleg igaza van annak a szipirtyónak? Tényleg nem szeret és csak nyűg vagyok neki? Kényszer?! - Nem... - ráztam meg a fejemet és felnéztem rá. - Nem KELL.... - motyogtam halkan. Hogy is képzeltem, hogy ennek a babonás dolognak majd több jelentést is tulajdoníthatok.... - Semmit nem kell tenned... - Úgy festett, mint aki mérlegel valamit.. Az előnyöket és hátrányokat... Még inkább a hátrányokat.. Elkeserítő helyzet.. Ez az egész.. Hisz tudtam jól, hogy ezer éve boldogan vett volna feleségül, ha csak halvány lehetősége is lett volna rá. Ennyire megváltozott volna? Hát persze... Hiszen most a világon bárkit megkaphat... Bárkit.. Én meg bolond szívvel szeretem...
- Nem tudom, mi lesz veled, Kol... Nem ismerek rád... Nem.. És.. Tudod mit? - kérdeztem zaklatottan. Saját gondolataim tüztek fel ellene. - Cseszd meg, Kol Mikaelson! - vágtam hozzá a virágot, bár kár volt érte, hisz gyönyörű csokor volt. Azonnal meg is fordultam és igyekeztem a tömegen keresztül átverekedni magam az előcsarnokig, hogy elmehessek innen. Mi keresnivalóm lenne továbbra is itt, ha összetörte az álmomat? Miért fájdítsam tovább a szívemet?!

/kert és udvar/
Azt hiszem, ha nem egy esküvőn lettem volna, Elijah nem úszná meg annyival, mint amit most terveztem. Nyilván mondott nem is kevés olyan dolgot Freyának, amit nem kellett volna, és ami miatt én... na igen, csak egy kissé bár, de dühös lehetek. Mert tudja, milyen vagyok nélküle. Vagyis... sejti, így valamilyen szinten nincs okom aggodalomra.
- Köszi, hogy vigyáztál rá, Elijah - biccentettem a bátyám felé, majd átkaroltam Freyát a derekánál fogva, és egy kissé arrébb vezettem. Igaz, a terembeli vámpírok csoportját elnézve teljesen mindegy, így is, úgy is hallják, ha akarják. A kezében lévő virágcsokorra néztem, és bár a belsőmnek nevetni támadt kedve, amiért ilyen remekül sikerült a tervem első része, most inkább... úgy döntöttem, szórakozom egy kicsit. - Most el kell, hogy vegyelek - csóváltam meg a fejemet, olyan arckifejezéssel, mint aki egyáltalán nem akarná ezt a dolgot. - Mi lesz így velem? Hm? - érdeklődtem. Talán egy kicsit bele is merültem, de... a francba, fogalmam sincs, végső soron mi sül ki belőle, de hogy a teremből addig nem fog távozni, amíg meg nem kérem a kezét, az is biztos. És egy kis átejtést, ami csak szórakozásból történik, talán képes lesz megbocsájtani nekem. Vagy nem, és akkor hoppon maradok, bár ebbe nem igazán akartam belegondolni.

Figyelmesen, minél nagyobb csendben követtem az eseményeket. A szertartás nem volt túl hosszú és számomra unalmas sem, hisz eddig még sosem voltam esküvőn. Újra és újra ámulatba estem, Selenát illetően, aki csak úgy sugárzott a boldogságtól. Na meg Kolon is, hisz néha igen furcsa arckifejezéssel vizslatta a tömeget, főként Elijah-t és engem.... Az igenek után a násznép mozgolódni kezdett, gondolom minél hamarabb örömüket akarták nyilvánítani és bevallom, meghatott a ceremónia így annak ellenére, hogy nem ismernek én is felálltam. Kicsit sántikáltam ugyan, és nem is sokat haladtam előre, mert mindenhol volt valaki és nem akartam senkit sem megtaposni. Inkább kivártam a soromat... A következő pillanatban pedig annyira lettem figyelmes, hogy előttem néhány kéz szinkronban a magasba nyúlik, mintha el akarnának kapni valamit, de csak a levegőt markolták. Ezzel szemben az én reflexszerűen kinyújtott kezemben landolt valami. Valami.. Kissé szúrós mégis könnyű. Ez egy virágcsokor... Virágcsokor... Mit is mondott Kol róla?! Aki elkapja, az házasodik legközelebb.. Nem igazán értem, és babonás szokásnak tartom, de jól esett, hogy megtapsoltak, bár semmit sem tettem érte, hogy az enyém legyen, egyenesen felém szállt.
Ezután Elijah átvezetett egy másik terembe, ahol Selena és Nash, az ifjú pár fogadta a jókívánságokat. Előbb Elijah, majd én is gratuláltam, és sok boldogságot kívántam nekik, Selenának pedig azt is megjegyeztem, hogy egyszerűen meseszép. Nem tarthattuk fel a többi vendéget, így Elijah tovább kísért.
- Köszönöm, nem.. - mosolyogtam rá. Nem igazán tudtam, mi hogyan működik itt, így inkább vártam a meglepetéseket. Biztosan lesz néhány.

/Kert, udvar/

A bálterembe érve nem igazán tudtam, mit mondhatnék az ifjú párnak. Ezért hát először csak néztem az "embertömeget". Aztán gondoltam egyet és a két házas vámpír elé álltam.
- Helló! Tudom, hogy nem ismertek, és én se titeket, de ettől függetlenül, még sok boldogságot kívánok nektek! - mondtam  egyszerüen, hisz minek kertelni.  Majd magamra erőltettem egy mosolyt, hogy lássák, komolyan is beszélek. - Legyetek boldogok! - tettem még hozzá, majd megfordultam és elvéve egy italocskát a pincértől, indultam ki a kertbe.

/Kert/

Viszonylag sokáig húzták, pedig közöltem a pappal, hogy ne magyarázzon sokat. Úgy látszik, nála ez a kevés.. Mindegy, végérvényesen szép volt. Elment. Igent mondtak, csokrot dobtak, csókot adtak. És már vonultak is a bálterembe fogadni a gratulációkat. Emily Katiehez futott. Amikor odaértem pont Dana "gratulált". Megköszörülöm a torkom, odaállva elé.
-Dana, állj le. -szólok rá, belépve elé, és átölelve Selenát.
-Legyél boldog. -mosolyodok el. -És vigyázz Katievel. -úgy suttogom, hogy csak ő hallja. Tudom mire készül, Selenával meg jóban vagyok, csak miatta csináltam meg az egész esküvőt. Viszont, Katiet jobban szeretem, így, ha választani kell, a testvéremet választom, és nem a barátomat.
-Gratulálok. -fordulok Nashhoz nyersen, ám mosolyt erőltetve magamra. Haragszok rá. Nagyon. De ezen mi sem változtat. Ünnepelni jöttünk, én meg illedelmes leszek. Katie is az volt, akkor én meg főleg.

Micsoda dráma! Tömör nyáladzás az egész. Csoda, hogy Nash nem intézte el, hogy a gyerekeknek egy repülőgép szórja az égből a cuccost. Mármint a cukrot. Az még talán én is megkönnyeztem volna. Igen, igen, és csók. Körülbelül ennyi lett volna, de ezt egy félórás szövegelésre hosszabbították. Már majdnem leragadt a szemem. De próbáltam nem elaludni. Kollal egy pillanatra összenéztünk, én is elmosolyodtam. És végre! Kimondták az igent. Röpke undor csúszott az arcomra. Minek elkötelezni magadat, amikor örök életben szabad lehetsz?! Szánalom. Szerencsére az undorodásomból az ifjú pár nem látott semmit, hiszen háttal álltak nekünk. Selena segge formátlan. Még ha nem is azt nézem, totálisan szembetűnő. Na mindegy, már amúgy is majdnem nyilvánosan elröhögtem magam a csókjelenetnél, vissza tudtam fogni a nevetést. Kulturáltan Katie, kérlek! Köszönöm. Mikor megfordultak mosolyt erőltettem az arcomra. Én is tapsoltam a tömeggel, csak lényegesen lassabban. Majd a menyasszony eldobta a csokrot. Valami nő kezében landolt. Tetszett a ruhája. Lényegtelen. Ezután is tapsoltunk, majd felálltunk Kollal, és odamentünk aláírni. Az eredeti nevemmel írtam alá: Katerina E. Petrova.
-Remélem elkaphatlak majd egy táncra. -hajolok Kol füléhez, belesuttogva ezt, majd elvigyorodom, és ledobva a tollat, elindulok kifelé. Átérve a bálterembe, gratulálok a gratulálókhoz. Emily is hozzám fut. Megmondtam neki, hogy velem kell lennie. Felvettem, hogy ne keveredjen el. Alig telt el pár perc, sorra kerültünk.
-Sok boldogságot. -fordulok Nashoz elmosolyodva, miközben ahogy szokás, két puszi, ölelés stb.. Ugyanez volt Selenánál is, de neki mást mondtam.
-Élvezzétek ki. -...amíg éltek. Ezt már csak magamban fűzöm hozzá.
-Neked is gratulálok Selena Petrova. -megnyomom az utolsó szót. -Üdv a családban. -kihúzom magam majd őt is megölelem. Mosolyomban keveredik a megjátszott öröm és gratuláció, valamint egy kis gúny is, amikor a menyasszonyhoz beszélek. Emily is gratulál. Megöleli Nasht és Selenát is, majd nem észrevehetően sürgetni kezdem, és kivonszolom a nagy tömegből. Félreállunk Emmát várva.