Határozottam állíthatom, hogy külsőleg és belsőleg is eléggé hasonlítok az édesanyámra. Habár sosem ismertem őt személyesen, a róla szóló legendák, történetek lengik körbe az életemet, azoknak pedig mindig van valóságalapjuk. Céltudatos vagyok, bármit elérek amit csak akarok, ebben is anyámra ütöttem. Találékony vagyok, sok helyzetből könnyedén kitudok mászni. A férfiakat is gond nélkül az ujjam köré tudom csavarni. Mióta megtudtam, hogy ki az anyám, azóta keresem így kitűnően tudok a nyomokból olvasni illetve elbújni, ha az kell. Imádom Bulgáriát, a nyelvet és azt, hogy különleges vagyok tőle, egy bulgár szépség. Mikor vámpír lettem ott kellett hagynom, a szívem szakadt meg. Karcsú, nőies alakom van és hosszú combjaim minden férfit levesz a lábáról. Dús kebleim és szív alakú arcom azonnal oda vonzza a tekintetetek. Ajkaim olyanok, hogy egész nap csókolnád. Szempilláim hosszúak és ehhez egy barna csillogó írisz társul, ami könnyedén ámulatba ejt akárkit. Hajam hullámos, gesztenye barna amit általában kiengedve hagyok a vállamra omlani. Igazán nőiesnek tartom magam, ehhez hűen messziről kerülöm a tornacipőt és a bő pulóvert.

A nevem Nadia... Petrova. Eddig titokban éltem, megbújva a világ elöl senki nem tudott a létezésemről, ugyan is halottnak hittek. Mostanáig! De kezdjük is előröl. 1490-ben láttam meg a napvilágot Bulgária kicsiny kis falujában ikertestvéremmel, Katie-vel. Anyám terhessége miatt a családja rossz szemmel nézett rá és azt mondták neki; "Szégyent hoztál a családod fejére!". Így hát nem tarthatott meg minket, de mikor megszülettünk, engem halottnak hittek. Megkérték hát a szolgáló lányt, temessen el a kertben, de ő bizton állította, hogy élek. Igaza is lett. Fel sírtam és mivel anyám édesapja nem akart engem, sajátjaként nevelt engem fel. Minden idők leghíresebb túlélője az anyám, Katherine Petrova. Egyre csak cseperedtem és cseperedtem, mikor elértem addig, hogy anyám úgy döntött nem bír tovább hazugságban élni és elmondta, az igazi anyám történetét. Soha életemben nem döbbentem meg jobban, mint abban a pillanatban. Miután megtudtam az igazat minden fele kérdezősködni és kutatni kezdtem Katherine Petrova után. Egy  nő azt állította, hogy vámpír lett. Nem hittem neki. Még hogy vámpír?!  Ilyet csak azért találnak ki, hogy ijesztgessék a kis gyerekeket. De aztán a nő felfedte valódi énjét előttem.
1510 körül járhattunk, mikor a nevelőanyámat megtámadta a nátha. Ápoltam őt minden erőmmel, ahogy ő tette velem annak idején, de sajnos a betegség elragadta őt tőlem. Senkim nem maradt. Vissza tértem a nőhöz, aki az igazi anyámról mesélt nekem és könyörögtem neki, hogy árulja el, hol van. Ekkor mesélte el nekem, hogy ő maga se tudja és, hogy ő is őt keresi. Elmondta, hogy Klaus Mikaelson megakarja ölni és ezért menekülnie kell.  Nem értettem egy szót se ebből az egészből, de nem érdekelt csak őt akartam megtalálni. Azt akartam, hogy tudja; élek és vágyom a szeretetére. A nő rám nézett szemei eresen villogtak fel, majd kezébe harapott s belém tömte forró vérét. Felfordult a gyomrom annyira szörnyű íze volt, de vére csak jött és a testem arra kényszerült, hogy lenyeljem. A vörös, forró folyadék csöpögött a számból, s miután rideg tekintettel rá néztem ő csak mosolygott és eltörte a nyakam. Minden elsötétült, majd felébredtem, immár vámpírként. Így ért véget 1510-ben az életem és kezdődött valami új. Soha sem tudtam meg, miért változtatott engem át az a nő, de azt viszont tudtam, hogy meg kell keresnem Katherinát. Az ez iránti vágy olyannyira elhatalmasodott rajtam, hogy sokszor meggondolatlan, ostoba cselekedeteim miatt szorult helyzetbe kerültem, de mindahányszor kihúztam magam belőle. Katherina Pierce elég híres mind bulgár, mind amerikai körökben, sokszor megesett, hogy éles tört kaptam válaszul valamely testrészembe, ha megmertem kérdezni, tudnak-e valamit róla. Azonban nem csak az édesanyám megtalálása volt az egyedüli dolog, ami foglalkoztatott. Mindenáron fel akartam kutatni átváltoztatóm is, aki először beszélt nekem róla. Rengetegszer visszamentem arra a helyre, ahol utolsó emberi lélegzetemet vettem, ahol véremet ontotta. Tudni akartam miért. Miért változtatott át? Miért tűnt el rögtön? Annyi kérdés volt és van bennem még most is, amikkel úgy érzem senkihez nem fordulhatok. Viszont ezeknek a megpróbáltatásoknak, a magánynak volt egy igen hasznos mellékhatása. Megtanultam vigyázni magamra. Csak magamra. Ha senki másra nem számíthatok, akkor mindig észnél kell lennem.