Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Május 24, 2016 7:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Shane & Julia



I’m waiting for the afterlife to show me a good time, baby.



Háttal vagyok neki, csak a hangját hallom, az arcát nem látom. Arcomat a párnába fúrom, még jobban magamra húzom a takarót, karjaimat meztelen testem köré fonom. Mintha segítene, mintha bármit is érne, mintha Shane nem látta volna már minden egyes porcikámat, mintha az elmúlt éjszaka nem heveredtem volna le a lábai elé, ugyanebben a formában. Csak éppen a takaró nyújtotta várfal nélkül.
- Szóval a közönséges nőket szereti. Feljegyzem ezt is – azért, hogy többé ne forduljon elő ez, pontosan az alá a pont alá a képzeletbeli listámon, amelyik arra figyelmeztet, hogy ne igyak ennyit, mert nem bírom a minőségi szeszt. Kárba is veszett. Az egész este kárba veszett. Úgy érzem, hogy Shane nem ért el semmit, és én sem vagyok előrébb. Megpróbálom összeszedni zavaros elmémben mindazt a sok, apró, homályos mozaikdarabkát, amelyekből össze kellene állnia egy képnek arról, hogy egészen pontosan mi történt. Ez a kép hiányos. És fogalmam sincs, hogy koponyám mely zugában rejtőznek a hiányzó darabkák.
Egyes részleteket fel tudok idézni magamban. Némelyiket élesebben, némelyiket tompábban. Arra még emlékszem, hogy a konyhában hagyott a vérfarkas, egy üveg borral, amit meg kellett innom. Én pedig megtettem, mert szükségem volt rá, felejteni akartam, és le akartam rombolni a saját falaimat, amiket én magam építettem, amiket én magam húztam fel, amiket én tegnap megtépáztam és tönkretettem. Egy részét.
Emlékszem rá, hogy feljöttem. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el. Azt sem tudom, hogy egészen pontosan hogyan, és miképpen vetkőztem le, hogy hogyan kerültem a földre, és belegondolni sem merek, hogy mennyire kitárulkozhattam a férfi előtt. Amit nem akartam.
Aztán se kép, se hang. Csak víz. A csípőmet hidegen nyaldosó hullámok ölelése. Shane, a farkasom forró ölelése. Shane, a farkasom csókja.
Aztán... aztán álmodtam. Azt hittem, hogy az álom a valóság. Azt gondoltam, hogy elvesztem Shanet, hogy feláldozom magamat érte.
És felébredtem. Hánytam. És most itt vagyok. Itt vagyunk.
- De kapcsolatban állhatnak egymással – mutatok rá. Az én esetemben legalábbis így van. Vagy csak most van így?
Szükségem van Shane-re. Akarom őt, vágyódón. De közben érzem, hogy egyetlen éjszaka, és semmi több, nem volna elég. Én a bőre alá akarok mászni, azt akarom, hogy ne tudjon tőlem szabadulni. És azt akarom, hogy ő megragadjon engem, olyan erősen, ahogyan előtte még senki. És ne engedjen el, ne rettenjen el. Tőlem. Attól, ami az idegeimben, az elmémben, a lelkemben lejátszódik. Attól a jeges, feneketlen veremtől, melyek lélektükreim helyén tátongnak.
Karjai között, forró testének préselődve lelek menedékre. Szemeimet lehunyva, mélyen belélegzem az illatát. Földes, pézsma és eső illata keveredik az erdő avarának jellegzetes aromájával. Emlékezni akarok erre az illatra.
Megértem, amit mond. Ismerek érzelmeket. Ezt a szégyent és a gyalázatot már régen nem éreztem, egészen pontosan kislánykorom óta, amikor valami rosszaságot csináltam. Éreztem már a szeretetet is. A dühöt és a haragot. Talán ezt a kettőst érzem leggyakrabban és legvehemensebben. És, bizony, éreztem már a szerelmet is. Undorító, nem igaz? Az ember egyik pillanatban a fellegek fölött repked, mint valami bedrogozott picsa, a másikban pedig majd’ szét tudná tépni a másikat. Ebből is tökéletesen kivehető, hogy milyen diszharmonikus és ambivalens párkapcsolataim voltak.
- Szörnyű dolog érezni, nem igaz? – nevetek halkan és keserédesen. – Pontosan ezért igyekszem távol tartani magamat az érzelmektől. A vágyak... mások, de maguk után vonhatják az érzelmeket. Mint itt és most – igyekszem ugyanazzal a hangsúllyal ismételni szavait, mint, ahogyan azokat ő kimondta az imént. – Ön mit érez most? Mik a vágyai jelen pillanatban? – pofátlanul teszem fel a tipikus, pszichológusi rendelésről szabadult páciens kérdéseit. Akár az én kezelőorvosom is kérdezhette volna, pont úgy hangozzak el. Ellenben tagadhatatlanul érdekel a válasza, igazság szerint, abban bízok, hogy ezzel majd kicsit a fejébe, a lelkébe láthatok. Mert bele akarok nézni, és látni akarom azt, amit nem a gallérján visel. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem hazudhat, de vagyok olyan jó nyomozó, hogy, ha nem is látok át a szitán, meg tudjam állapítani, hogy a válasz valós, vagy sem.
Újabb kérdések, ezúttal tőle. Míg a hajamat cirógatja, tincseimmel játszadozik, úgy az általa diktált, nyugodt ütemre húzom végig puha ujjbegyemet csupasz mellkasán, nonfiguratív, láthatatlan motívumokat rajzolva bőrére, mintha csak meg akarnám jelölni az egész világ számára: az enyém.
- Őszinte leszek önnel, Shane. Rengeteg életet oltottam ki. Megszámlálhatatlanul sokat. És most teljesen mindegy az, hogy az illető halandó volt-e, vagy természetfeletti, ártatlan, vagy bűnös, mert a vérük nem csak a kezemre tapad, hanem a lelkemre is, és ott szárad – vallom be a nyilvánvalót. Bár, ezt még soha nem mondtam ki ilyen nyíltan. – Gyilkos vagyok, hiába áltatom magamat azzal, hogy a nagyobb jó érdekében ölök. Ez nem holmi színdarab, vagy film, ez a valóság. Itt tényleg meghalnak az emberek. És, ami a legszörnyűbb ebben az egészben, és bennem, az az, hogy kötelességemnek tartom. Hiszen erre neveltek, erre tanítottak, hogyan is nézhetnék rá másképpen? Tagadjam meg azt, aki vagyok, a saját véremet, a saját nevemet? – és bár nem tettem meg, egészen idáig, most árulónak érzem magamat. Már akkor árulónak éreztem magamat, amikor nemet mondtam, és, amiért a golyót kaptam, amiért a halált szánta nekem a főnököm.
Újfent korhol a véleményem miatt.
- Rendben – suttogom bőrére, beleegyező, lemondó sóhaj kíséretében.
Felnézek rá, felé fordulok, a szemeibe nézek, mellkasára támaszkodom.
- Meséljen nekem magáról – vonok vállat. – Nem nagy dolog. Milyen volt a gyermekkora, milyenek a szülei? Mi a kedvenc színe? Bármit... – dorombolom rebbenő pillával, kissé jobbra biccentett fejjel.
- Mondja, Shane, milyen farkasnak lenni? – és ez az a kérdés, ami a leginkább foglalkoztat.


Words: 891 ▲ Music: Afterlife. ▲ Notes: I don’t need your sympathy, no, I need a fuckin’ miracle oh.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Júl. 10, 2015 4:43 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next
to my one and only Prosser

you already impressed me darlin’, you are under my skin


Pofátlan, mocskos vigyor kúszik a pofámra. - Igen, az volt. - közel hajolok füléhez. - És én minden percét imádtam. - Hanyag eleganciával kacsintok a szégyenében kúszó nőre. Jóindulatból nem tépem le testéről a takarót pedig legszívesebben leszaggatnék minden rohadtul felesleges anyagot ami elrejti előlem a testet ami minden tökéletlensége, hibája ellenére is piszkosul vonz. Megmondom miért; magasról teszek rá, hogy van-e narancsbőr a lábadon, van-e májfolt a testeden, hogy az az anyajegy nagyobb-e mint a többi, hogy az egyik melled nagyobb, mint a másik, hogy a seggednek tökéletes alma formája van-e vagy nincs... az érdekel, hogy mikor az ágyra hajítalak akkor az én nevemet sikítsd a gyönyörtől, attól az erőtől amit a szenvedély lobbant lángra két mezítelen test között. Bólintok a szavaira. - Az érzelmei és a vágyai nem ugyanazok Prosser. Ezt jobb ha idejében megtanulja. - hirtelen válok komollyá és tudom, hogy érzi ezt ő is. Ahogy azt is, hogy nem fog tőlem bővebb magyarázatot kapni a kijelentésemre, most biztosan nem és azt remélem van annyi esze a nőnek, hogy ne is próbáljon meg faggatni mert akkor csak magára hagyom a francba, a lázzal és a görcsös szégyenével együtt, amihez látszólag épp olyan erősen ragaszkodik mint amennyire a lepedőhöz ami elrejti előlem kívánatos alakját. Ami reszket, mint a kocsonya még most is. Elgondolkodom, hogy megfogjam a nőt és egyetlen szimpla de határozott mozdulattal bevágjam-e egy kád hideg vízbe de végül a nem mellett döntök. Nincs szükségem egy felesleges kör hisztire. Gyöngéden cirógatom tincseit és talán most először nem teszek semmiféle megjegyzést arra, hogy nagyon is jól tudom, mennyire élvezi az érintést, az ujjakat amik könnyedén kúsznak végig édes barna hajkoronájában újra és újra. - Amit tegnap éjszaka megmutatott azok a vágyai voltak. Nem az érzelmei. Ezek az érzelmei. Itt és most. A szégyene, a zavara, a reszkető szíve ami megállíthatatlanul és eszméletlen sebességgel ver. A vágy pedig az, amikor maga felé hajoltam Prosser és azt hitte majd elájul. - nem a rosszulléte okán nem vágom egy elhízott és jóllakott óvodás képét az arcába. Egyszerűen azt akarom, hogy értse meg a kettő különbségét... és ehhez nem feltétlen kell mindig megmutatnom mire gondolok... legalábbis baromira remélem, hogy a szóból is ért a nő. Különben nem marad sokáig. Következő szavaira felhúzom a szemöldököm. - Szörnyeteg? Már mi a büdös francért tekint magára szörnyetegként Prosser? - kérdem éles haraggal hangomban ahogy letekintek a nőre akinek még mindig tincseivel játszom. Eszembe jut a feleségem, a nő akinek elvették az életét... a nő aki a mindet jelentette számomra. A szerelmem. A gyermekem anyja. Ő kedvelte volna Prossert. Az a fajta nő volt akinek mindenkihez volt egy kedves szava, aki mindenkit nyitott karokkal fogadott... aki elhitette veled, hogy képes vagy túlélni a legrosszabbat is, aki meglátta a legnagyobb fertőben is azt az egy rohadt virágot... a mosolya... a nevetése... felsóhajtok. Eltemetem magamban felsejlő arcának gyönyörű és halhatatlan vonásait. Tovább játszok a macskaként mellém gömbölyödő nő tincseivel. - Gyönyörű volt, ha mondom. Fogadja el a bókot és ne próbáljon már mindent megmagyarázni mert felidegesít. - Még ha csak a türelmetlenségemről lenne szó... de nem. Inkább csak arról, hogy a plafonon tudok lenni attól ha egy nő nem képes egyszerűen elfogadni ha valaki gyönyörűnek látja, anélkül, hogy túlmisztifikálná az egészet. - Nincs abban semmi bűn ha elfogadja valaki bókját. - korholom meg a macskát az ölemben és ezzel lezártnak is tekintem a témát. Remélem ő is. - Mit akar tudni? Kérdezzen és ne rébuszokban beszéljen nekem Prosser. - amilyen kemény a hangom, olyan lágy az érintésem, mi tovább cirógatja és elégedetten könyvelem el, hogy a nő szíve kezd végre normális tempót diktálni és reszkető izmai is lassan de biztosan felveszik a testem és a láz melegét.

credit by lena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Dec. 21, 2014 10:47 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



Shane & Julia

'You are a monster. My monster. I want to impress you.'


Túl fáradt, részeg, és immár lázas vagyok ahhoz, hogy ellenálljak neki. Tehát azt teszem, amit mond, oda megyek, és ott maradok, ahova visz. Majd holnap ráérek vele hadakozni, ha addigra visszatér az erőm. Ha meg nem... hát élvezze, hogy feltétel nélkül uralkodhat rajtam. Mert tudom, hogy élvezi, hülye is lenne, ha nem élvezné. Vagy csak én gondolom így? Lehet, hogy nem is élvezi. Nem így. Mert legyen Hopkins bármekkora seggfej, Ő igazi férfi, olyan valaki, aki empatikus, csak éppen kurva jól titkolja, és temeti el, mélyen magában.
Végül az ágyban kötünk ki. Mióta itt vagyok – na, nem mintha olyan régóta tartózkodnék a házában – nem voltam a szobájában. Nem hogy az ágyában. Azt kell mondanom, ha a láz miatt nem akarna kiugrani a szívem a helyéről – meg amúgy is, ha bármikor a közelében vagyok -, akkor megnyugtató lenne. Persze, akkor is ugyanígy dobogna a szívem, hiszen Shane ezt váltja ki belőlem, magam sem tudom, miért.
Miközben itt fekszek mellette, neki simulva, préselődve, azon kattognak agyam fogaskerekei, hogy mennyire nem érdekelte a silány vallomásom. Hogy kaptam belőle egy kis darabot, és nem akarok megválni tőle. Olyan sok mindent adott ez a pár nap, mint amit évek, sőt évtizedek nem tudtak nyújtani nekem, hogy most annyira belekapaszkodtam ebbe az egészbe, és természetesen Shane-be is, hogy képtelen lennék elereszteni. És ez... rémes.
Kijelentésemre felmordul, én pedig elmosolyodok, belemosolygok mellkasába, aminek arcomat nyomom. A takarót lerúgom magamról, mert melegem van. Nem érdekel, hogy rajtam kellene lennie, és hogy Shane ezt akarja. Én meg akarok vakulni, mégsem engedi. Részeg vagyok, és szemmel láthatóan lázadok.
Gyűlölök aludni, és álmodni. Most, hogy elnyomott az álom, már megint rémképek izzasztnak és rémítenek halálra a lidérces, szürke világba, ahova minden éjszaka el kell mennem, minimum egyszer, és újraélni a saját halálomat, és végignézni Shane-ét. Természetesen nem a saját halálom borít ki, hiszen én mindezt már túléltem egyszer. Shane halála azonban megvisel. Alapvetően én is a férfiféléket lövöm le, és vadászom le, ez lenne a feladatom, de valahogy elképzelhetetlennek tartom, hogy a férfire lőjek. Nem, ha még egyszer meg kellene halnom, akkor sem tenném meg, ha ezzel ő életben maradna. És gyűlölöm, amiért ezt megtenném érte, és rettegek, hogy egy ilyen áldozat neki nem jelentene semmit. Vajon mi lenne, ha mindez megtörténne?
Annak ellenére, hogy ébreszthetetlen-, ám cseppet sem mély álomba zuhantam, mindent felfogok, ami körülöttem zajlik, de összeforr az álommal, valamiféle hálót alkotva, amibe most úgy belegabalyodtam, hogy azt sem tudom, mi valódi, s mi álombéli. Érzem például a férfit, magam mellett. De azt nem érzem, hogy mennyire ijedt vagyok. Csupán azt a félelmet érzem, amit mindig. Hogy ez ilyen hevesen tör felszínre, azt soha nem gondoltam volna.
Ahogy az álombéli farkas elé állok, melynek szeme Shane-é, elzárva őt a főnökömtől, hallom a szavakat, de nem tudom hova tenni. Ezt többé ne csinálja! – ahogy azt sem tudom, hogy mi folyik most Hopkins szobájában-, avagy benne mi játszódik le. Ahogy a test elhúzódik tőlem, a meleg is tovalibben, a vér azonban nem. Shane után nyúlok, de csak a levegőbe kapok.
Felriadok a felszínes, véres, rémes álomból, amit újra, és újra, és újra élek, minden egyes éjszaka. Aztán, mintha puskából lőnének, ugrok ki az ágyból, Hopkins mellől, hogy a fürdőbe menjek. Nem akarom, hogy lássa, ezért bevágom magam mögött az ajtót; nem mintha ez megállíthatná őt attól, hogy bejöjjön, ha be akar jönni.
Végezvén kellemetlen dolgommal visszamegyek Hopkins szobájába. Nem hiszem, hogy épületes látvány lehetek. Nem is érzem magam annak. Szerencsétlennek és idiótának érzem magamat. Iszok pár kortyot a hideg vízből, hogy kissé megnyugodjak, és alábbhagyjon a reszketés, ami a rosszullét miatt rám tört. Érzem a hátamon, de inkább a fenekemen, Shane pillantását, de nem jövök zavarba tőle.
Attól sokkal jobban zavarba jönnék, ha most azonnal meg kellene fordulnom, és rá kellene néznem. Így kihasználom ezt a pár másodperces, rövid időintervallumot, hogy erőt gyűjtsek, és a szemébe tudjak nézni. Megtörlöm számat, még egyszer, ujjaimat tincseim között húzom végig, vonásaimat rendezem és megkeményítem őket, akár csak a tekintetemet.
Aztán, amikor végre elég erőt és bátorságot gyűjtöttem össze magamban, ilyen rövid idő alatt, elnyúlok az ágy szélén. A férfit figyelem, vonásait fürkészem, és próbálok olvasni a tekintetéből. Ez mindig is, rövid ismeretségünk alatt, nehéz volt. És nehéz is. Olyan sok mindent szeretnék mondani, de nem igazán jönnek ki szavak ajkaim között.
Hopkins éles hangjára rásiklik pillantásom. Máshol sem lennék szívesebben, csak a közelében. Annak ellenére, hogy így gondolom, csupán hanyag eleganciával vonom meg vállamat, majd, még mindig a takaróba burkolózva közel húzódok hozzá.
Aztán máris kezdődik a kérdőre vonás és a lebaszás.
Először is: én is szeretném tudni, hogy mit miért teszek, és aztán most miért kérek elnézést. Némán hallgatom szavait, mindaddig, amíg rá nem kerül a sor, már, ami a beszédet illeti.
- Nem erről van szó – tiltakozok, szinte azonnal. – Nem azt sajnálom, hogy mindez megtörtént, és ennek ön is a részese volt. Azt sajnálom, hogy olyan állapotban tettem mindezt, amilyenben – sütöm le egy pillanatra tekintetemet, de aztán újra a férfire nézek. – Közönséges voltam – vallom be, magamnak is, felidézve azt a képet, amire én emlékszem, és ahogyan arra én emlékszem. – És sajnálom, hogy dohányoztam a házában – gonosz kis vigyorra görbül ajkam.
Több és mélyebb? – gondolatban teszem fel csupán a kérdést, de kérdőn vonom fel egyik szemöldökömet. Reszketek, ahogy fölém magasodik, szívem majd’ kiugrik a helyéről, úgy dobog, mint egy időzített bomba a madárkalitkában. Bele akarok túrni a hajába, amin végigfut az arany csillogás a gyér fényben, de mégsem érek hozzá. Azonban a figyelmem nem lankad, még így sem, sápadtan, üres gyomorral, láztól fűtötten sem. Látom, hogy mennyire élvezi ezt az egészet, hogy mennyire imád a dolgok magaslatán lenni. Akár csak én. Vagyis, eddig azt hittem, de úgy tűnik, hogy nem is én vagyok az uralkodó, hanem sokkal inkább az alárendelt szerepében kell pózolnom. Itt, és most, Shane-nel szemben biztosan.
Az viszont, hogy milyen tervei vannak, velem kapcsolatban, beképzelt, kéjes kis mosolyra késztetnek. A szemébe nézek, amiben szikrázik az élet, és amiben úgy szeretek elmerülni. Aztán elereszt, és mellém fekszik. A baj csak az, hogy igaza van: mindezt józanul nem tudnám megcsinálni. Itt, és most, teljes tudatomban, nem tudnám megtenni.
- Nem szégyenkezek – sziszegek a férfire -, csak nem szeretem kimutatni az érzelmeimet – vonom meg a vállamat. Mert, hogy ez igenis az érzelmek kimutatása. Még akkor is, ha csak a kémia munkálkodik az ember bensőjében. Az is egyfajta érzelem, a vágy. És sokszor erősebb bármi másnál.
Még most is érzem, hogy reszketek, a láztól, vagy a félelemtől, nem tudom. Mindkettőtől. Shane pedig a farkas ösztön miatt kívánja ennyire a félelmet. A bestia vágyik rá, nem ő. Viszont nem tudok nem rettegni. Már próbáltam, és ezt ő is tudja, de nem tudom elcsitítani szívemet, vagy csupán lassítani a szapora tempón, amit diktál. Ezt váltja ki belőlem Hopkins közelsége. Ez van.
Hagyom, hogy felhúzzon magához, és módfelett hálás vagyok neki, hogy nem akar megszabadítani egyetlen mentsváramtól, melybe most elrejtőzhetek bármikor, ha egy bizonyos szintig fajul a beszélgetésünk. Én hülye, barom, felszólítom, hogy beszélgessünk.
Hideg futkos gerincemen, egyszerre ráz a hideg, és ver a víz, reszketek a félelemtől és a láztól. Rémes.
- Bátor és gyönyörű? – kérdezek vissza hitetlenül, tekintetemet Shane-re villantva. – Ne nevettessen. Minden voltam, csak gyönyörű nem – a bátort direkt nem kérdőjelezem meg. Az voltam, ehhez kétség sem fér. – Nem magamról akarok beszélni. Ezt a szörnyeteget már ismerem – bújok a férfihez, mint valamiféle macska, magamra célozva közben szavaimmal. – Szívesebben beszélnék önről – gyanítom, sokkal érdekesebb, mint én valaha voltam, vagy leszek. Lehunyom a szememet, ahogy a hajammal játszik, imádom, ha ezt csinálja.
MUSIC: Crazy in love | NOTE: I never saw, what you saw in me. | WORDS: 1 236
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Dec. 12, 2014 2:44 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next
to my one and only Prosser

you already impressed me darlin’, you are under my skin

Ellentmondást nem tűrnek a szavaim. Nem engedem meg neki, hogy a saját feje után menjen, akkor sem, amikor megcsókol, azzal az édes fűszeres félelemmel terhes vággyal és akkor sem halk könyörgésbe kezd, hogy ne eresszem el, hogy inkább tegyem vakká mintsem engedjem el. A zuhany alól sem léphet, ki még úgy sem ítélem, hogy a testhőmérséklete legalább egy fokkal csökkent. Azután is csak azért húzom magamhoz, mert a láz tönkrevágja a szervezetét, ha itt fog reszketni egész éjjel. Egész testével hozzám simul, mint egy macska gömbölyödik össze mellettem. Aztán persze közli, hogy nem tud aludni. Elégedetlenül morranok fel és nem is kell soká várnom. Mire végre elcsitul, és felszínes álomba merül, ráhúzom a takarót, amit a makacs némber lerúgott magáról. Jó darabig nézem a nő arcát és kisöpröm arcából a feleslegesen és szemtelenül előreszökő tincseket. Az éjszaka számára véget ért. Most már nem marad más, mint a rémálmok földje, holnap pedig a szégyen, a bűnbánat, a szembesülés azokkal a vágyakkal, amik tegnap elszabadultak benne, ami végre gyönyörűvé varázsolta számomra és amit holnap azonnal le akar majd rombolni. Persze, akkor is itt leszek, hogy letaszítsam erről a szintén baromi felesleges szikláról is. Nem kell, hogy ilyen hülyeségek járjanak a csinos kis fejében.

Nem könnyíti meg a dolgomat. Félelemtől veri le a víz, már nem a láztól izzad. Halkan nyöszörög, ujjai olykor-olykor karomba marnak. Legszívesebben kettétépném. Gyönyörű, ahogy itt fekszik, félelemtől rettegve. Szinte már a számban érzem ízét és mikor újra felnyög, mikor szíve majd kiszakad, szinte kiugrom mellőle. Felé hajolok, a takarót lesöpröm róla. Mélyen beszívom rettegésének csábító illatát és vicsorogva magasodok felé. – Ezt többé ne csinálja! – morgom a szuszogó nő fülébe, miközben egyik kezemen megnyúlnak a körmök és karmokká válnak, amikkel könnyedén szelhetném fel a rémálmoktól hevesebben emelkedő kebleket. Kitakarodok a szobából, mielőtt felszabdalnám és beállok a hideg víz alá magam is, mielőtt visszatérek. Álmában is úgy kap utánam, mint szomjazó egy korty víz után. Hallom, hogy a nevemet nyöszörgi. Nem látok bele a fejébe – legalábbis így nem – így nem tudhatom miről szólnak az álmok, amik így kísértik. Azt tudom, hogy még egy éjszakát nem fogok kibírni mellette ha ennyire retteg; nagy az önuralmam, többek között erről is híres vagyok de az enyém sem végtelen és ez a nő teljesen kikészít.

Egy percet sem alszok. Éberen őrzöm a nő álmát és még éberebben láncolom le a vadat ami kiéhezve rángatja a húsbörtön rácsait, hogy pofáját a nő édes húsába mártsa. Ez az én játékom és eddig, mindig én nyertem. Egyetlen rohadt óra telik bele, a nő nem bírja tovább; felriad az álomból mi ebben az egy órában pokollá varázsolta az éjszakát és magára rántva a takarót rohan a mosdóba. Nem kell követnem oda, anélkül is hallom mi történik és nem hiszem, hogy a jelenlétem, túl nagy segítség volna most ott bent. Megvárom még visszatér. Nem kell ide reggel, a nőt már most gyötri az emlék ami nekem jóval édesebb és tisztább, mint neki. Felvont szemöldökkel pillantok a formás hátsóját az ágyra dobó nőre. Persze, tudtam, hogy ez lesz, nem lep meg a dolog de azért reméltem, hogy ennél erősebb lesz a nő. Persze, nagy elvárásaim sosincsenek azokkal szemben akik ennyire mélyre temették magukat. Ez a nő azonban más volt. Volt aki egy órát nem bírt a közelemben. Volt aki inkább lesütött tekintettel, némán várta a parancsokat majd szolgaként teljesítette is őket. Nem tagadom, jó játékok, helyes kis semmiségek. Ez a nő más. Nem azért kell betörni, mert máskülönben nem adja magát, mert olyan fene büszke. Nem. Azért kell megtörni, mert azt akarja, hogy valaki képes legyen végre rá, hogy áttörje azokat a rohadt falakat, amiket maga köré húzott fel. A sors játéka, hogy az én utamba sodorta a nőt. Az meg a fintora, hogy módszeresen kell letépnem annak a nőnek a sebeit, aki nem volt hajlandó ártani a családomnak. Felé fordulok. Végignézek takaróba burkolt testén. Nem húzom vissza magamhoz. – Mire vár, kérvényre? – kérdem élesen és ha végre hajlandó rá és mellém fekszik, akkor én is hajlandóságot mutatok a beszélgetésre. – Mi a francot sajnál Prosser? – kérdem ugyanolyan hideg stílusban, mint amilyet már jól ismer tőlem. – Azt, hogy végre elmerte engedni magát vagy azt, hogy ezt velem tette? Persze az is játszik, hogy azt sajnálja, hogy megbízott bennem ennyire. Hm? Soroljam milyen lehetőségeket tekinthetünk még meg vagy végre felfogja, hogy a mi kis játékunk ennél sokkal többről és mélyebbről fog szólni? – kérdem és megrántva a nőt, kerekedem felé. – S ne aggódjon, ha eljön az ideje, mindent meg fog kapni. Az egyetlen ok, amiért tegnap nem basztam ájulásig, az, az, hogy azt akarom, hogy mindezt józanul tegye meg. Azt akarom, hogy tiszta elmével dobja le a ruháit, feküdjön a padlóra elém, dugja fel magának két ujját és játsszon. Ha mindezt képes megtenni józanul, határozottan, magabiztosan, ne aggódjon egy percig sem fogok hezitálni. – hajolok felé kegyetlenül közel, magamba szívva szégyenének minden cseppjét, kiélvezve, hogy közben fogságban tartom tekintetét – Felejtse el, hogy szégyenkeznie kell a vágyai miatt. – gördülök oldalra és megragadva tincseit pillantok rá. – És ne rettegjen már az istenért! Nem tudja, mennyire cseszettül kívánom a félelmét. – baszom le majd előrevonva egy tincsét simítok vele végig ajkán. – Ne sajnálja, hogy tegnap végre megmutatta, hogy képes rá. S pláne ne sajnálja, hogy élvezte. – Persze, nem várom el a nőtől, hogy elismerje önmagának, hogy igenis élvezte, hogy nem kaphatott meg… hogy még nem járt neki az, amiről úgy gondolta, az elmúlt napok miatt, a jutalma. Nem, ó nem, ott még bizony nem járunk. Oda az én szabályaim szerint fogunk eljutni. Oda az én utamat járva és az én tempómat követve érhet csak el. Én pedig rohadt türelmes tudok lenni, ha akarok. – Szóval miről akar beszélgetni Prosser? – kérdem most már jóval lágyabban és ha végre meri testét ismét az enyémnek préselni, átkarolva vonom följebb magamhoz, anélkül, hogy lerángatnám róla a takarót. Azt akarom, hogy biztonságban érezze magát és ha a takaró szorongatása, most ezt jelenti számára, akkor nem fogom tőle elvenni. Most legalábbis biztosan nem. Ahhoz, még túlságosan érzékeny. – Beszélhetünk arról, mennyire bátor és gyönyörű volt az éjjel számomra vagy arról, hogy mit tervez ma inni. – gonoszkás mosoly bújik meg a szám szegletében, miközben ujjaim elvesznek tincsei között és lágy, nyugalmat árasztó mozdulatokkal játszom hajával.

credit by lena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Dec. 11, 2014 8:10 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



Shane & Julia

'You are a monster. My monster. I want to impress you.'
+18


Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Azt hittem, hogy ezt akarja, hogy erre vágyik. Abban bíztam, hogy, ha megkapom azt, amit Shane adni képes, akkor majd megváltozik valami. Valami, a testemben, a lelkemben, az idegeimben, a szöveteimben. Az egész világomban. Nem azért, mert olyan érzelmek fűznek hozzá, hanem azért, mert az első pillanattól kezdve, mikor először megláttam, vonz, valamilyen formában. Talán csak testiségről van szó, kémiáról, de az eszméletlenül erős.
Hozzá akarok érni, magamban akarom tudni. Soha nem éreztem ilyesmit, és most, részegen, bortól mámorosan elég bátor vagyok ahhoz, hogy ezt be is ismerjem magamnak, és megtegyem mindazt, amit eddig megtettem. Holnap valószínűleg viszolyogni fogok a kiszolgáltatottságom gondolatától is, és rosszul leszek mindattól, amit ma tettem, vagy mondtam a férfinek. Szánalmas vagyok. Szánalmas leszek, holnap. De ma még bátor vagyok. Az agyam ködös és nem úgy funkcionál, ahogy kellene, nem tudok logikus döntéseket hozni, ésszel cselekedni. Itt és most szívből, és érzéssel cselekszem. Hülyeség. Holnap bánni fogom mindezt. Nem Shane miatt, hanem magam miatt. Dühös leszek magamra. De ez, momentán, meg sem fordul a fejemben. Ehelyett úgy hempergek a padlón, Shane előtt, két ujjammal magamban, mint kurva a sezlonyon.
Aztán, mondhatni, legnagyobb meglepetésemre, Shane fogja magát, és lelép. Magamra hagy, a kusza gondolataimmal, és a bizarr, rám nem valló cselekvésem kellős közepén. Ezért még számolok vele, ha még emlékezni fogok erre, vagy, ha lesz elég bátorságom hozzá, hogy felhozzam ezt a témát holnap.
Próbálok gondolkodni, de ez nem megy úgy, hogy saját magam kergetem a boldogságot, egyedül. Kihúzódok magamból, és próbálok gondolkodni. Próbálok valami értelmeset megfogalmazni magamban, saját magamban, arról, hogy mit érzek, vagy mit nem kellene éreznem. És egyszerűen botrányos, hogy semmi épeszű dolog nem jut eszembe. Csak Shane körül forognak a gondolataim, csak az kattog az agyamban, hogy utána kell mennem, lehunyom a szememet, és lelki szemeim előtt látom az acélos szempárt, Shane szemét, melyben vad élet szikrája játszik. És, ami a legbosszantóbb az egészben, hogy amikor kinyitom a szememet, nem látom ezt a szempárt. Csak a vadul forgó plafont, és a fények cikázását.
Hirtelen mozdulok meg, bele is szédülök, az asztal nyújt biztos támaszt. Még eléggé józan vagyok ahhoz, hogy legalább a férfi ingjét magamra húzzam, habár már úgyis mindent látott. Lényegében mindegy.
Nem érdekel senki és semmi. Nem foglalkozok a következményekkel. Most nem. Túl bátor vagyok a bor miatt. Nem érzek semmit, csak vágyat. És ez hajt Shane-hez, egyenesen a karjaiba. Oda tartok, ez a tervem. Más szóba sem jöhet, nem fogok tágítani. Ilyen lennék akkor, ha romantikus alkat lennék, de nem vagyok. Alapvetően-, a hétköznapokon nem ilyen vagyok. Félelmetes, most mikre vagyok képes! De nem lehetek részeg minden nap, minden percében...
Pillantása szinte valósággal éget. Tudom, hogy nem szereti, ha az emberek – különösen a nők – kiborulnak, vagy ’hisztiznek’. Látom rajta, hogy nem tetszik neki, amit lát. Egy részeg nő nem csinos – apám mindig ezt mondta. És milyen igaza volt... De részeg vagyok, és most kiborultam. Ritkán, de megesik, hogy mindez megtörténik velem. Az ivás vonja maga után a másikat. Ezért, ha iszok is, azt mértékkel teszem. De ezen az estén annyira eszméletlenül üresnek és szerencsétlennek éreztem magam, annyira sóvárogtam valami után, amiről akkor még nem tudtam, mi az, hogy kétségbeesetten inni kezdtem.
Aztán rájöttem. Shane az. Shane hiányzott. De erről neki nem szabadna tudnia.
Összefüggéstelenül beszélek, magam ellen, a cselekedeteim ellen, a saját szavaim ütik a tetteimet.
- A kettőnek semmi köze egymáshoz – értem ezt arra, hogy nem kellene szeretnem ahhoz, hogy lefeküdjek vele. – Az csak a kémia, testi vágy – adom tudtára. Majd a medencébe lépek, és hagyom, hogy a víz kezdje ellepni testemet, s közben az ő tekintetében is fürdök.
Nem. Határozottan nem ezt kértem tőle. Nem akartam, és nem akarok érzelmeket, mert csak összezavarnak. De határozottan vannak érzéseim. És ez, leginkább rám nézve, nem éppen jótékony hatással bír. Nem szabadna éreznem, éppen ez lenne a cél. Ehhez képest most is úgy dobog a szívem, olyan hévvel, mintha ki akarna szakadni mellkasomból.
Nem néz a szemembe, a testemet nézi, miközben beszélek. Azt nem mondom meg neki, hogy nem ezt akartam, mert akkor elárulnám magamat, még sokkal jobban, mint hevesen zakatoló szívem.
Aztán rám néz. Összevillan a tekintetünk, és nem eresztem. Vagy ő kapott el engem – megint.
- Inkább vakulnék meg, semmint, hogy soha többé ne érezzem ezt – nem tudom nevén nevezni a dolgot, ami most bennem, egész lényemben, kettőnk között, vagy az egész világban lejátszódik most. Soha nem éltem át ilyesmit.
Nem érdekel a hideg hangneme, és a tartózkodása, a villogó tekintete sem. Semmi sem érdekel.
Megcsókolom.
Ő pedig kisvártatva elhúzódik. Ne, kérlek, ne menj. Maradj – csukva van még a szemem, mikor megszólal, és esélyem sincs tiltakozni ellene – nem, mintha bármit is használna.
Mire újból észbe kapok már átszelte velem az udvart, és a fürdőben ácsorgok, miközben az ing gombjait bujtatja ki a lyukakon, és a kádba tessékel. Hideg víz mossa a bőrömet, s mint ezer tű, egyszerre szúrnak bőrömbe a vízcseppek. Felszisszenek, és összegömbölyödök ültömben.
Vadul reszketek, mire Shane elzárja a vizet, majd kisegít a kádból, és törölközőbe csavar. Jót tett ez fülledt, bormámoros ködben úszó elmémnek is, mi kezd erőteljesen tisztulni, a kép pedig élesedik.
- Semmi bajom – suttogom, mikor egy pohár vizet ad a kezembe, de úgy néz rám, olyan parancsolón, hogy képtelen vagyok nem inni, aztán a félig üres pohár az éjjeliszekrényre kerül.
Keményen húz magához. A testéhez préselődök. Annyi hatás ér egyszerre; a puha ágy, Shane forró teste, az erdő illata az orromban, izmai tökéletesen kivehető sziluettje.
Újabb parancsszavak ütik meg a fülemet.
- Nem tudok aludni – közlöm szárazon, rekedtes hangon. Rémálmok gyötörnek arról, hogy lelövik a farkasomat. Hogy lelövik Shane-t. Hogyan is tudnék így aludni?
A láz miatt ráz a hideg és reszketek, belülről. Kívülről Shane forró teste fűt. Arcomat mellkasának simítom, testemmel az övének préselődök.
Végül mégis elalszok. De rettentő éber vagyok, még most is. Hallom a szívverését és tökéletesen érzem az illatát. Pontosan tudom, hogy hol vagyok. És emlékszem rá, hogy mi történt.
A szürke, felszínes álomban újra lelövik a farkast. Újabb, véres kivégzés, újabb lövés a két szeme közé, újabb lövés a szívembe. Én pedig felriadok, és ezzel együtt a takarót markolva ugrok ki Shane karjai közül, hogy tántorogva, de gyors léptekkel a fürdőbe menjek, és a vécé elé térdelve, fölé görnyedve kiadjam magamból a tegnap esti vacsorát, valamint a bort. Remélem, ennek Shane nem szemtanúja. Gyorsan el is tüntetem, majd kezet- és arcot mosok és visszamegyek az ágyba. A szélére ülök le, és iszok pár kortyot. Az órára nézek, alig egy óra telt el.
- Sajnálom – suttogom magam elé. – Mindent – jut eszembe a tegnap - vagy ma? - éjjel. Csak akkor bújok hozzá, ha újra magához húz. – Beszélgessünk – vetem fel, bár inkább hangzik egyfajta parancsnak, semmint kérésnek.

MUSIC: Crazy in love | NOTE: I never saw, what you saw in me. | WORDS: 1 100
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Nov. 23, 2014 9:27 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next
to my one and only Prosser

you already impressed me darlin’, you are under my skin
Nézem a nőt és azon gondolkodom, hogy mi lenne ha egyetlen pillanat erejéig engednék az ösztöneimnek… ha elengedném a szörnyeteg láncait. Elképzelem magam előtt, ahogy meztelen testét felhasítom, hogy szíve az utolsókat a pofámban dobbanja, miközben vértől és kéjnedvektől lucskos testében mártom meg magamat. Félelmének  rohadtul mocskos illata keveredik a pézsmaillattal mit vágya áraszt felém. Ha nem hűtöm le magamat, akkor ma végzek ezzel a nővel és ez nem szerepel a terveim között. Egyrészt mert a szavam adtam, hogy nem fogom bántani annál jobban, mint amit elviselni képest, másrészt mert ez a nő nemet mondott, mikor kivégzésre bérelték fel nála nagyobb hatalmak. Nemet mondott majd kapott egy golyót. A golyó pedig a családom volt. Ezért pedig nem engedem, hogy bárki ártson a nőnek, aki nem én vagyok. Most viszont jobb ha eltakarodok a közeléből, mielőtt valóban szétszakítanám őt. Zsigerből vágyok félelemmel eltelt vérébe harapni, megbaszni és elvenni tőle mindent, miközben ledobom magamról a cuccokat és ott hagyom, abban a reményben, hogy lesz annyi esze, hogy nem jön utánam, helyette végre megadja magának a testi élvezetet. Hallani akarom a sóhajait, sikolyait mikor elönti a kéj, még én lecsillapítom bestiám felkorbácsolt éhségét. Ha így haladunk hamar végezni fogok vele. Éppen időben vetem bele magam a hideg hullámok ölelésébe. Olyan hirtelen ér, hogy összerándulok. Lehűlt már odakint a levegő, a víz is vesztett jó pár hőfokot. Főleg az én testhőmérsékletemhez képest.
Jó pár száz  hosszt leúszok mire a nő idetalál. Nem vagyok elégedett a látvánnyal, egy cseppet sem. Várok, várok de semmi, csak néz rám, miközben reszket a félelemtől,  a vágytól, a hidegtől. Már indulok kifelé, hogy befejezzük ezt a játékot mára, mivel láthatóan összetört benne, amikor elkezd üvöltözni. Isten a tanúm, sokáig bírom de ha egy nő elkezd hisztizni, azzal nem tudok mit kezdeni és önkéntelenül válok még nagyobb rohadékká. – Annyira nem gyűlölhet mert nincs tíz perce sem, hogy azért könyörgött basszam meg. – mondom ki az igazat szemérmetlenül, a bűnbánat legapróbb jele nélkül. Miért kellene, hogy foglalkoztasson a hisztériája? A részegség sem elég jó kifogás, hogy elviseljem ezt. Mégsem hagyom itt a fenébe, ahogy megérdemelné. Érdeklődve, felvont szemöldökkel figyelem, ahogy a vízbe indul. Mondjuk úgy, hogy nem épp a legbölcsebb döntései egyikre de hagyom, had tegye amit akar. Most megengedem, miközben tekintetemmel a testét figyelem, ahogy lassan körbeöleli a víz. – Mert ezt kérte tőlem Prosser. – felelek egyszerűen miután már lehiggadt. Tudom, hogy farkas szemet akar velem nézni de nem adom meg neki ezt az örömöt. Annál sokkal jobban leköt libabőrt öltő testének látványa, szívének minden rohamos, rendetlen dobbanása. Folytatja. Ezúttal tekintetem összefonódik az övével. Ez a nő jóval sérültebb, mint én azt gondoltam. Valahol elveszett és most azt hiszi, megtalálta azt ami majd megmutatja merre menjen. Ennél nagyobbat nem is tévedhetne. Megcsóválom a fejemet. Már csípőjét nyalják a hideg hullámok. – Nem Prosser. Addig volt vak, még át nem lépte a küszöböm. Most pedig inkább azon aggódjon, hogy ha közelebb lép a tűzhöz, akkor újra elveszti a látását. – mondom hidegen, rezzenéstelen arccal. Széttépni. A húsába marni, a félelmét lefetyelni nyelvemmel. Nem sűrűn fogom vissza magam ilyen helyzetekben. Sőt. A legtöbbször örömmel adom át a vezetést a bennem élő bundásnak, most azonban más a helyzet. Védelmet ígértem a nőnek. De a francba is, pokolian jól tudta, hogy mit vállal. Végre elér hozzám. Teste az enyémnek feszül. Megcsókol. Végre forrón, tűzzel telve. S mikor végre beadnám a derekam, rájövök miért olyan pokoli forró a nő teste. Elhúzom a számat. – Lázas. – mondom keserűen, sőt, némi dühvel. Ellenkezést nem tűrve kapom a karjaim közé a nőt és könnyedén, gyorsan lépek vele ki a medencéből és sietek a fürdőbe. A hideg zuhany, szó szerint pokoli hideg lehet most számára de nem érdekel a tiltakozása. Alig pár percet kell bent töltenie aztán már megyünk is a hálóba. Szárazra törlöm, magamhoz rántom a testét és annak ellenére, hogy tudom, hogy rohadt melege lesz a nőnek, karommal átölelve szorítom. – Aludjon Prosser. – adom utasításba miután pár korty vizet is belé diktálok.

credit by lena
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Nov. 15, 2014 10:34 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



Shane & Julia

'You are a monster. My monster. I want to impress you.'
+18


Fel sem fogtam az imént feltett kérdését. Nem. Mert annyira el vagyok foglalva saját magammal, bormámoros állapotomban, hogy egyszerűen csupán hallom azt, amit mond, de nem értem. Azt pláne nem, hogy mit takar a kérdés. Hirtelen távozása meglep. Eddig tekintetében fürödtem, most eltávolodik tőlem, majd ledobja ruháit. Azt hiszem, most keményen megbasz - fut át az agyamon. Aztán elhagyja a helyiséget. Fogalmam sincs, hogy hova megy, vagy mikor jön vissza. Annyi biztos, hogy magával vitt valamit. Valamit, ami miatt a szoba szürke és kihűlt. Üres, fakó és hideg. Pedig semmi sem változott. Mégis... valahogy minden más. Nem tudom, ez mit jelent.
Ujjaimat kihúzom nedves nőiességemből, miközben a folyamatosan, szinte megállíthatatlannak tűnő, forgó plafont bámulom. Mikor leszek jobban? Mikor fog elmúlni? Nem tudom, miről beszélek: a részegségről, vagy Shane-ről. Mit tett velem ez a lenyűgöző rohadék? Ez a csodás, vérmes bestia ellopott valamit, megragadott bennem valamit, és most nem ereszt. Nem tehetek ellene semmit. Valamiért úgy érzem, hogy egy volt valamim, valami különleges, és most elvették tőlem. Faszt. Maga ment el. Itt hagyott. Magamra hagyott. Miért? Miért teszi ezt velem? Miért tép szét, miért akar szétszakítani? Bele fogok őrülni. Teljesen, mélyen, igazán.
Rohadék - fordulok az oldalamra, hogy mégis csak kezdjek magammal valamit, mert ez így nem állapot, így nem maradhatok, itt nem maradhatok. Halántékomat a hűvös padlónak támasztom, érzem, ahogy a vérem végigperzseli az ereimet, és szinte lángra lobbanok belülről. A dühtől. A haragtól. Szétfeszítenek a kérdések, csak úgy cikáznak a fejemben, egymást kergetve, tolonganak és széthasítják a koponyámat.
Szédelegve ülök fel és nyúlok az első ruhadarabért, ami a kezem ügyébe kerül. Amint bőrömhöz simul, megérzem az erdő illatát. Fenyő, gyanta, fű és a lehullott levelek füstös aromájának bódító aromája. Megveszek tőle, de nem feledteti el a dühömet.
Feltápászkodok, az asztalba markolva, majd nagy lendülettel az ajtó felé indulok. Nekiesek a fának, nekipréselődök, homlokomat ennek a fának is nekitámasztom. Nem tudom, hogy sírjak-e, vagy röhögjek. Szerencsétlen vagyok. Egy idióta.
Erőteljes, határozott mozdulattal nyitom az ajtót, és botorkálok le a lépcsőn. Kétségbe vagyok esve, de közben korholom saját magamat, amiért legszívesebben pofán vágnám-, majd körberöhögném magamat, az ostoba viselkedésem miatt. A józan énem tiltakozik, azonban a részeg nem hallgat rá; túl erős.
Nem találom az alsó szinten, kimegyek a hátsó ajtón, és vízbe csapódó testet hallok. Mielőtt közelebb megyek, nagy levegőt veszek, és megpróbálok megnyugodni. Lehetetlen. Irtózatosan dühös vagyok, és közben rettegek, vágyódok, menekülnék. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi mindent képes vagyok érezni. Amúgy is, nem hogy egyszerre.
Magam elé meredek, a fodrozódó hullámok előtt állok. Észre sem vettem, hogy idáig jutottam. Kezeimbe temetem arcomat, hajamba túrok. A vizet nézem, Shane testét a hullámok ölelésében.
- Gyűlöllek - rivallok rá, mintha én is valamiféle bestia lennék. - Gyűlöllek, amiért ezt teszed velem! Gyűlöllek, amiért így érzek miattad! Gyűlöllek, Shane, minden idegszálammal gyűlöllek! - hangom késként vágja át az éjszaka csöndjét, mely a házára és annak területére telepedett. Reszketek és borzongok. Szét vagyok csúszva. Össze vagyok zilálva. Fel vagyok tépve.
Amikor rám figyel, amikor nekem szenteli teljes figyelmét, akkor folytatom csak, miközben lelépek a lépcsőn, a medencébe, így most a térdemig ér a víz.
- Miért teszed ezt velem? - ezúttal higgadtan teszem fel a kérdést, de tökéletesen ki lehet hallani hangomból, hogy nem vagyok teljesen önmagam, hogy nem vagyok józan. A szívem úgy kalapál, mintha lefutottam volna a maratont, hideg ujjaim reszketnek, és nem kívánok egyebet, csak hogy bronzszínű hajába túrhassak velük. Érezni akarom. Kívül-belül. Az övé akarok lenni. - Lenyűgözöl - közlöm vele -, és megőrjítesz, minden nap. És ezért gyűlöllek. Mert, ha itt vagy, ha egy karnyújtásnyira vagy tőlem, nem tudok tisztán gondolkodni. Ezt teszed velem! És, ha nem vagy velem, rettegek, hogy megfagyok-, hogy megvakulok a fényed hiányától. És ez félelmetes, és rettegek. Beleborzongok, ha belegondolok, hogy ha megszerezlek, ha megszerzel, eldobsz majd. És gyűlöllek érte! - közelebb mentem, miközben beszélek, már a csípőmig ér a víz. - Nem azt mondom, hogy nem tudok nélküled élni, mert tudok - nézek egyenesen rá, tekintetébe vájom az enyémet. - Csak nem akarok. Hát nem látod? Hát nem érted? Válassz engem. Maradj velem - rontok most a medence hűvösen fodrozódó, jeges kék vizébe.
Megcsókolom. Nem érdekel semmi. Most, ebben a pillanatban az sem érdekel, ha holnap eldob. Egy pillanatra azonban mégis visszakozok. Kinyitom szemeimet, és rá nézek egy röpke pillanatra, el is távolodok tőle, de a vibráló, részegítő élet újra magához von. És én nem tehetek-, és nem is akarok tenni ellene. Ujjaim derekán táncolnak, simítanak végig, egészen a hátáig, végigsimítok gerincén, és érzem, amint teste heve szinte égeti hideg bőrömet; nem is beszélve fagyos lelkemről. Testemmel hozzá simulok, nyelvem utat nyit magának ajkai résén, az övével lejt táncot. Balommal kezét magamhoz vonom: a mellemhez, a derekamhoz, a fenekemhez, a combomhoz, hogy végül nőiességemnél állapodjon meg.
Megállíthatatlan, elemi vágy hajtott Shane-hez, amit most, bortól mámorosan engedtem csak szabadjára. Csak most tört ki béklyóiból, de most megállíthatatlan ostromot indított a vérfarkas ellen. A bestia ellen. A szörnyetegem ellen.
A bestiám, a szörnyetegem. A gyönyörű, élettől lüktető, baljós, csodálatos lenyűgöző bestiám.

MUSIC: Crazy in love | NOTE: I never saw, what you saw in me | WORDS: 816
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Okt. 12, 2014 3:03 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next
Julia & Shane
it's more than you can handle 18+

Figyelem minden egyes mozdulatát, minden rezdülését és magamba iszom a látványt, amit ez a csinos nő nyújt nekem, aki képes lemezteleníteni a testét előttem, de nem képes a lelkével is ugyan ezt megtenni. Nem azért mert nem áll készen rá, hanem mert nem érti. S mikor azt hiszi megadta magát nekem, amikor végre elismeri lényének egyetlen leheletnyi részének fel s elismerését, akkor kell testébe marnom és lelkét szaggatnom. Mégsem mozdulok. Várok. Kivárok. Türelmesen. Épp ahogy eddig is tettem, némi nyomást gyakorolva a nőre. Az alkohol azért kellett, hogy megbirkózzon a gátlásaival. Holnap tükörbe tud-e majd nézni? Az attól függ, ma képes lesz-e végre megérteni a vágyait és értük nyúlni. A teste… ó a karcsú alkat, biztos vagyok benne, hogy sok kalandot rejt magába és legszívesebben addig dugnám, amíg bír sikoltani. Megragadnám, gerincre vágnám és addig sodornám még képes levegőért kapni.  – Ezt akartam volna? – teszem fel a kérdést, egy csöppet sem könnyítve meg a nő dolgát, aki végre levetkőzte a szemérmet, aki képes volt meglátni, milyen mocskosan mélyre temette el azt a felét, aminek több kell annál, hogy valaki felrakja a falra. Tudom, hogy kemény vagyok és kegyetlen. Tudom, hogy piszkosul vágyik rám. Mégsem nyúl értem. Nem képes rá. Itt vagyok, egy leheletnyire tőle mégsem csókol meg. Nem nyúl az ujjaim után, helyette saját ujjait vezeti magába. Vágyának illata keveredik a félelem jellegzetes szagával, miközben pézsmaillat robban a szobába és én felmordulva emelkedem meg és húzódom el tőle. Elégedetlen vagyok és óriásként tornyosulok feléje, miközben ujjai befurakodnak az olyan nagyon csalogató ölbe és ez a kis műsor nekem szól, ehhez kétség sem férhet. Peckesen előre meredő bimbóihoz hajolok, forró ujjaim között csípem őket össze és finoman kezdem morzsolgatni őket miközben el-elrévedő tekintetébe fúrom sajátom és kényszerítem, hogy engem nézzen. Látni akarom az arcát és azt akarom, hogy ő is lássa az enyémet, az elégedettséget amit azzal vált ki, hogy végre magának okoz gyönyört és az elégedetlenséget, hogy eszes nő létére nem érti mit akarok tőle. Pedig egyértelműbb nem is lehetnék. Azt akarom, hogy vegye el amit akar. Ehelyett azt gondolja, azt értem vágyak alatt, hogy önmaga alatt feszüljön meg. Persze már ez is hatalmas lépés a halott szemek tulajdonosától, amit most legalább nem üresség, hanem vágy és kéj öltöztet. Játékos és részeg lángok, melyek végre előmásztak koporsójukból. Hirtelen eresztem el és lépek tőle távol. Legalábbis ezt érzi most, ebben biztos vagyok. Forró testem, tüzes tekintetem nem őt figyeli, nem jár neki a tekintetem és nem jár neki az, ami maga az élet. Nem táncolhat a farkassal mert a farkassal a keringő véres és fájdalmas. Lemeztelenítené a lelkét és ő erre még nem áll készen. Hiszen még azzal sem bír megbirkózni, hogy arra vágyik, hogy négykézláb kényszerítsem, hátát lenyomjam, a lábai közé férkőzzek és magamévá tegyem. Ehelyett én azonban elhúzódom és kibújva az ingből és a nadrágból indulok ki a szobából és egyenesen a medencéhez megyek. Le kell hűtenem magamat, mielőtt még széttépem a nőt, akinek részeg félelme édesebb most mindennél. Még annál is, hogy a gerincére vágjam és megrakjam.

† music: don't † note: késtem és rövid is. szorri! † words: 425

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Szept. 08, 2014 9:13 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



Shane & Julia

'Nights like this I become afraid of the darkness in my heart.'
+18


Nem látom a mozdulatot. Fogalmam sincs, mire készül. Illuminált gondolataim akörül forognak, hogy vajon miért nem néz rám. Miért nem fürödhetek a tekintetében? Miért nem érezhetem teste hevét? Miért nem táncolhatok a farkassal? Miért?
Érzem és a hallom a lökést, ahogy csípőmbe éles fájdalom hasít, amint az az asztallap peremének koppan. Shane nekem préselődik, én pedig hozzá simulok, arca felé fordítom arcomat, álla élén gyors, heves kis csók csattan. Nem érdekel a fájdalom, teste neheze is kellemes nyomást gyakorol rám, amint orrommal cirógatom arcát. Kettőnk közül most én vagyok az, aki mosolyog és nem ő. Komoly, fagyos viselkedése nem riaszt el, teste melege azonban egyszerűen vonzz, és nem akarok elszakadni tőle.
A pillanat azonban hamar kettőbe törik, amint elhúzódik, hogy aztán a karosszékbe ereszkedjen vissza. Egy hosszúnak tűnő percig állom fagyos tekintetét, melyet az enyémbe fúr, előtte állok, az asztallapon támaszkodom. Végül eleget teszek neki. Leguggolok, még mindig a tölgybe kapaszkodva, hogy aztán térdre ereszkedjek le, csontjaim koppannak a parkettán.
Teljesen tisztában vagyok vele, hogy ezt a bor teszi velem. Tudom, hogy részeg vagyok, tudom, hogy ostobán viselkedem, és optimális esetben nem tenném meg ezt. Nem... de most, kifordulva önmagamból, az alkohol hatására a felszínre tört minden. Korábban a könnyek, a kétségbeesés, a tagadás, most pedig az elismerés. Nekem kell ez, szükségem van rá.
Fuldoklok. Minden egyes nap. Körülöttem pedig mindenki lélegzik.
És most itt vagyok. Akarok valamit. Akarom Shane-t. Shane-t akarom, aki olyan, mint egy palackba zárt villám. Mint egy szikra, amire szükségem van, hogy a szívem egyszerre nyugodjon meg, és dobbanjon végre az élettől, ne csupán, mint egy gép, amit erre állítottak be.
Nem tudom elmagyarázni, hogy mit érzek. Elmondhatatlan.
Mikor már stabilan ülök a földön, könnyed mozdulattal nyúlok el Shane előtt. Hátam íve nem éri a parkettát, sötét hajam, mint kifolyt tinta, terül el fejem alatt. Térdeimet behajlítva teljesen kitárulkozok a férfi előtt, s most nem nézem őt, a plafont figyelem, ahogy az körbeforog fejem fölött. Körbe, körbe, körbe... le kell hunynom a szememet. Hallgatok. Hallgat. Én a lélegzetvételét. Ő a szívemet. A szívemet, amely úgy kalapál, mintha nem jutnék levegőhöz. És ez lényegében így is van... egy életen át fuldokoltam a saját, sötét óceánom mélyében, melyet nem csak a világ, az élet-, de én magam is kreáltam, saját magamnak.
Közel jön. Nagyon közel. A padlón fekvő jobb tenyerem kisujja megrándul. A világ csukott szemmel is forog, de a szememet leszámítva minden érzékem éles. Érzem az illatát, bőrömön az apró fuvallatot, ami akkor ér, amikor mellém telepszik. Számban bor és cigaretta íze keveredik, édeskés-kesernyésen. Hallom őt, hallom saját magamat, érzem saját testem rezdüléseit, amit ő vált ki gyenge kis porhüvelyemből. Nem látok semmit, csak azt a sötétséget, amivé váltam, és ami ilyenné formált.
Szavaira nyelek egyet.
- Már megint itt tartunk? - nem nyitom ki a szememet, hangom halk, de határozottan cseng. - Nem fáradt még bele? - hangom karcos, az éjszaka csöndje, a csupasz falak visszaverik visszhangját.
Nem adja fel. Csöndben vár, két percig. Nem mozdulok, nem mozdul. Vár. Várok. Vissza kell fognom magam, hogy ne érjek hozzá. Hozzá akarok érni. Akarom. Csukott szemmel fantáziálok a csöndben, a sötétben, Shane mellett, Shane-ról, egy centire tőle.
Újra megszólal.
- Már megint a bilincs... - kopogok idegesen a parkettán körmeimmel. - Hogyne - vonom meg szépen ívelt vállamat. Szemeim csukva. Érzem a fuvallatot, mit magával hoz. Az a kevés fény, ami a talajszintet beragyogta, megszűnik létezni. Kissé megemelem a fejemet, orrommal érzem a testéből áradó meleget és a lüktető energiát.
Jobbom ujjaim kínzó lassúsággal csúsznak combomra, hogy bejárják azt, majd csípőmnél irányt váltson. Mintha önkéntelen mozdulna testem, reagálna a férfi közelségére. Lefelé indulok. Le, le, le...
Duzzadt, forró nőiességemen állapodnak meg hideg ujjaim. Felsóhajtok...
- Ezt akarta - suttogásom nem kérdés, kijelentés. Szilárd és határozott. Szemeim csukva. Nem akarom kinyitni őket, de muszáj. Látom őt, látom Shane-t, látom önmagamat szeme tükrében. És ez a szempár, mintha csak lelkembe látna. Saját, hideg tekintetemet is látom. Fejem emelkedik, kezem mozdul. Széttárt combjaim közé nyomulok, két ujjam elmerül a síkos barlangban. Ajkam Shane-éhez ér, de nem csókolom meg, helyette ajkai közé nyögök.
- Megkapta - hangom elhaló, nyögésbe forduló suttogás.
MUSIC: Breath of Life | NOTE: I never saw, what you saw in me | WORDS: 671
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Szept. 08, 2014 2:57 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next
Julia & Shane
it's more than you can handle 18+

Nem mondom, hogy hidegen hagy a testének látványa de elfordítom a fejem róla. Nem érdekel, hogy ügyetlen, még csak egy mosolyra sem futja tőlem. Látszólag sokkal jobban érdekel a munka és olyan, mintha csak kénytelen-kelletlen utasítanám a nőt arra, hogy vetkőzzön. Gyorsan mozdulok, az ő szemének szinte láthatatlan gyorsasággal kerülök mögé és taszítom durván az íróasztalra. Megragadom tincseit és könyörtelenül hajolok hátára, még jobban nekifeszítve őt a kemény tölgynek. – Próbálja újra! – sziszegem a füléhez hajolva, majd amilyen hirtelen támadtam le, olyan hirtelen engedem is el és ülök vissza a helyemre. – Feküdjön le! – utasítom hidegen, tekintetemben nyoma sincs annak a melegségnek, ami eddig ott lobogott, ha a nővel játszott. Rideg vagyok és kemény. Hangom nem tűr ellentmondást, mégsem emelem meg és még mindig épp oly csendes és nyugodt vagyok, mint eddig. Amint Prosser elfekszik, végignézek rajta és elégedetten morranok fel. Szívének reszkető dobbanásaira a bundás is megemeli fejét. Legszívesebben azonnal letámadná a szukát és magáévá tenné de még nem lehet és ez nem tetszik neki. Nekifeszül a húsnak, a csontoknak, le akarja dobni az emberi bőrt, hogy pofáját és fogait megfüröszthesse a nő húsában, a gőzölgő vérben. Itt van, itt fekszik előttem, lábai kitárva, felkínálja magát nekem. Ostoba, ha valóban azt gondolja – még ha csak a bor mámora teszi is – hogy ettől vonzóbbá válik a szememben, vagy, hogy mindenre azért volt szükség, mert le akarom fektetni. Ahhoz nem lenne szükségem ilyen játékokra.
- Akkor most, kezdjük újra Prosser! – helyet foglalok mellette és ügyelek rá, hogy még véletlenül se érintsem meg őt. Meztelen bőrén a szőrszálak a magasba emelkednek, ahogy közelebb csúszok, elégedetten figyelem a kipiruló bőrt, az előre meredő mellbimbókat, de csak tekintetem simogatja testét. Beleharapnék apró de formás kebleibe és belebújnék legszívesebben de ennek még közel sincs itt az ideje. Helyette a libabőrt figyelem és oldalra billentett fejjel, farkas vigyorral a képemen legeltetem még hosszú percekig rajta tekintetem mielőtt végre megtörtén a feszült csendet. – Mutassa meg mire vágyik. Kettő perce van rá. – utasítom megint, épp úgy, mint a medencében. Épp olyan szigorúan figyelem arcát és rezzenéstelenül várok a válaszára, egészen addig még le nem telik a két perc. Ha nem sikerül, akkor megragadom mellét és durván, fájdalmasan csavarom meg értem ágaskodó bimbóit. – Akkor ismét van két perce, hogy megmutassa. Ha nem sikerül, az egyik keze kiesik a játékból. Ha azután sem, akkor a másik is és akkor már nem lesz mivel mutogatni de a kérésem nem fog változni. S én egész éjjel itt leszek majd Prosser és addig fogunk játszani még nekem jól esik. Értette? – kérdem és hirtelen hajolok közel, egészen ajkaihoz de nem csókolom meg.

† music: don't † note: késtem és rövid is. szorri! † words: 425

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Aug. 21, 2014 5:47 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



Shane & Julia

'Nights like this I become afraid of the darkness in my heart.'
+18


Szavaira nevetnem kell. Nem őszintén, nem jókedvemben, vagy, mert a férfi olyan vicces volt. Inkább kínomban, szarkasztikus nevetést hallatok.
- Hívja, aminek akarja - ingatom meg a fejem, és fordulok el Shane-től. Mert nekem végül is már mindegy. Nem tudok hazudni neki, itt tart, magánál, megalázott délután, most pedig le akarja rombolni a falat, amit az évek során gondosan a szívem köré építettem. Na, azt már nem. Az első, pár pohár bor közben még nem vagyok olyan állapotban, hogy ne tudnék tisztán gondolkodni.
Akkor fogadtam meg, hogy az a legésszerűbb, és a legjobb döntés, ha nem törődök vele. Ha azt teszem, amit mond, úgy, ahogy mondja. Nem gondolkodok többet ezen, mert azzal fog az őrületbe kergetni. Megiszom ezt az üveg bort, mert azt mondta. Hogy miért? Természetesen meg akar dugni. És akkor mi van? A gondolatra vállat rándítok, és újabb pohár bort töltök. Hát basszon meg, nem érdekel, nem hat meg. Használjon ki, ahogy csak akar, játssza a kis játékait. Úgy sem tud belőlem normális embert faragni, nem is értem, miért erősködik ennyire. Nem látom, hogy mit lát bennem, hogy miért nem tépett szét azonnal, amikor megjelentem itt. Mennyivel egyszerűbb lenne!
A borral végezve az emelet felé veszem az irányt. Úgy érzem, mindjárt szétmegy a fejem. Szédülök, a szívem, ha lehet, még hevesebben kalapál, mint korábban bármikor. Hajamból cigarettafüst szaga árad, ahogy az ingemből is.
Az, hogy Shane hol van, nem tudom. Az emeleten több ajtó is van, ami mögött nem tudom, mi rejtőzik. Míg a lépcsőn haladok lassú, kimért léptekkel, lepörgetem a fejemben, hogy a férfi mivel büntet majd meg, amiért a házban dohányoztam. Hogy vajon hallotta-e zokogásom, mely szinte nesztelen volt? Remélem, hogy nem.
A következő felmerülő kérdés a következő: félsz? A válaszom igen, határozottan. Rettegek. Hogy miért megyek mégis Shane után, miért teszem azt, amit kér, vagy amit csupán akar, de nem mondja ki, nem tudom. Fogjam a részegségre? Kíváncsiság? Arra, hogy mennyire rohadtul nem érdekel már ez az egész?
Felérve a lépcsőn, Shane szobájának ajtajában álldogálva, miután a levegőbe szagoltam, mint egy farkas, halkan nevetek, és csak arra tudok gondolni, hogy mennyire elegem van már. Elegem van belőle, hogy nem kapom meg azt, amit akarok. És Shane-t akarom, de most, egész életemben talán először, nem tudom megszerezni azt, amire a legnagyobb szükségem lenne. Shane-re van szükségem, a benne feszülő életre, a tűzre, minek parazsa íriszeiben pattog és kel életre, a farkasra, ami olyan szabad, amilyen én soha nem lehetek. Fáj, hogy soha nem fogom szeretni, és az még jobban fáj, hogy ő sem fog szeretni engem. És ezt, az egészet Shane nem tudhatja meg.
A dolgozóban lelem meg a férfit. Erélyes mozdulattal nyitom az ajtót, és egyenes vonalban haladva közelítem meg, bármilyen piszkosul nehéz is ez. A fejem nehéz, szédülök, a gyomrom liftezik és ég, a szívem pedig még mindig hevesen kalapál. Ajkam mosolyra görbül, szemem hidegen fürkészi a férfit. Shane pedig rám sem néz. Beszélek hozzá, szavaim fülemben visszhangoznak, de úgy tesz, mintha nem is hallana.
Rám néz. Nincs időm elmerülni a pillantásában. Már beszél.
- Tudtam, hogy ezt akarod - ingatom meg a fejem, elvigyorodva. Túl részeg vagyok ahhoz, hogy magázzam. Azonban még mindig az asztalon támaszkodom, mellette állok, és kivételesen én magasodom fölé.
- Igen, uram - bólintok, még mindig gúnyos a hangom és a mosolyom.
Karcsú ujjaim a fekete farmer gombjára siklanak, kibújtatom azt a lyukból, majd a cipzárt is lehúzom. Egyelőre így hagyom, helyette ingem apró, kék gombjaival vacakolok. A baj csak az, hogy mindegyikből legalább kettőt látok, ha nem hármat. A francba - sziszegem magam elé a negyedik gombnál. Végül a többivel mit sem törődve, mint egy egyszerű pólót, húzom le magamról a tengerkék, könnyű darabot, és nemtörődöm mozdulattal ejtem a földre, melyen tompán koppannak az apró gombok. A mellettem lévő íróasztalnak kell támaszkodnom, hogy levegyem a farmert, különben felborulnék. Ez annyira kínos.
Szóval... itt állok, pár centire Shane-től, épphogy csak megszabadultam a ruháimtól. Mindent - visszhangzik a parancs a fülemben. Már úgyis mindent látott... - fut át az agyamon. Szívem szinte fáj, ahogy dübörög a bordáim alatt, s mintha ki akarna szakadni mellkasomból.
Egyszerre menekülnék, és maradnék.
Nagy levegőt veszek, és elmosolyodom.
- Legyen, ahogy akarja, uram - vonom fel egyik szemöldökömet, és lesütve szempilláimat, hideg ujjaim a hátamra siklanak, és kikapcsolják a fekete melltartót. Vállaimról lesöpröm a pántot, és megszabadulok ettől is. Ezalatt a pár pillanat alatt a két mellem közét figyelem, ahol a lámpa gyér fényében egy nem is túl régi, ám gyógyult, már rózsaszín, kör alakú sebhely fénylik, s mely ezernyi emléket és hatalmas csalódást, meg talán még nagyobb leckét hordoz magában.
Végig Shane-t nézem, a pillantását keresem, szinte vágyok rá, hogy a heve felmelegítse jéggé fagyott szívemet.
A fekete francia bugyit is épp oly' ügyetlenül veszem le, mint nem is olyan régen a farmert. Gátlástalan vagyok, nem érdekel most semmi, azt hiszem, azt csinál velem, amit akar. Képtelen vagyok a józan gondolkodásra.
Le kell ülnöm. Nem is találhatnék jobb helyet magamnak, mint a férfi íróasztalán. A laptop mellett akad hely számomra is.
- Te jössz - villantok a férfire egy pimasz vigyort, ám szememben nincs efféle életnek még csak szikrája sem.

MUSIC: Hurricane | NOTE: I never saw, what you saw in me | WORDS: 833
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Aug. 21, 2014 1:38 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next
Julia & Shane
it's more than you can handle 18+

Felvont szemöldökkel pillantok a nőre a kérdése után és elégedett vigyorra húzom az ajkaimat. - Nem hallotta még soha, hogy a részeg ember az őszinte ember? - felmorranok. Igen, azt akarom, hogy lerészegedjen de nem azért amiért ő gondolja. Nincsen ilyen mocskos eszközökre szükségem ahhoz, hogy az ágyamba csaljam ha úgy akarom. Felbassza még a nő az agyamat az este, annyi szent. Komolyan azt hiszi azért itatom, hogy megdugjam? Bah, nők! Másra sem tudnak gondolni. Felállok az asztaltól és magára hagyom. Azt akarom, hogy kétségek gyötörjék, hogy az érzései kavarogjanak majd kiszakadjanak belőle. Azt akarom, hogy kitörjenek belőle a félelmek, a remények, a vágyak, kételyek, minden. Ehhez pedig nem kellek, elég a bor. Különben sem tudnék neki mit mondani ha sírva fakadni. Csak akkor tudok síró nőt nyugtatni ha az ágyamban könyörög még többért. Legyen az kefélés vagy ütés. Amit épp a másik akar. A fájdalomra tudok gyógyírt; átlökni a másikat a határon. De ha egy nő csak úgy zokog, hát azzal mi a francot csináljak? Kényelmesen elhelyezkedem a sötét-szín fotelben és magam elé húzom a laptopot. Van még pár cikk amit be kell fejeznem, pár rohadt érdektelen, unalmas szar de istenem, a munka az munka. Fél óra telik bele, mire eltörik a nőnél a mécses. Addigra már elszívott egyet abból a szarból de ezt nem ma ékszaka torlom meg. Elég lesz az amire készülök. Még megírom a tolvajokról az okfejtést és a bizonyítékokat amiket a rendőrség lefoglalt. Végzek az állat támadásokról szóló hazugsággal amivel eltüntetem a saját nyomaimat. Lassan orromba furakszik a sós könnyek illata mellett a félelem szaga is. Felingerel a nő, a bestia bennem a csontrácsok alkotta börtönnek feszül. Csak belekóstolni, érezni reszkető testét, szíve felé hajolna, belemarni, csontjait törni. Nekem sem könnyű türtőztetni magam és elnyelni a bennem élő farkas vágyait. Kívánom a nőt de rohadtul és mindenestül. Ez az este azonban nem erről fog szólni. Azt is tudom, hogy ma éjjel nem mehetek újra a dokkok közé, hacsak nem rángatom be az áldozatom a hegyek közé, mélyre, ahol senki nem talál majd rá a maradványaira... mert ez esetben ez nem állattámadás csak eltűnés. De a bestiámnak ez annál több. Az a kurva is félni fog és a félelme elvezet majd menekülő testéhez. Mély levegőt véve hunyom le tekintetem ami csak akkor pattan fel mikor a könyvek a földre hullanak. Tehát végzett az üveggel és a sírással is. Egy óra. Részeg és a könnyeit is leküzdötte. Remek. Ha bőgve jönne, elküldeném. Mondom, nem tudok mit kezdeni a síró nőkkel. Hallom ahogy benyit a fürdőbe majd a hálómba. Hallom ahogy a levegőbe szagol és elvigyorodom a reakción. Aztán benyit hozzám de még csak fel sem pillantok rá. Még pár sor hiányzik a cikkből, addig nem foglalkozom vele még a melót le nem tudtam. Nem reagálok a szavaira még hosszú percekig, majd lementem az írást, lecsukom a gépet és a nőre pillantok. - Vetkőzzön. Mindent. - mondom rém egyszerűen mintha ennek magától érthetőnek kellett volna lennie. Nem mozdulok, pofátlan vigyorral az arcomon várom, hogy mozdulni kezdjen és ha nem teszi, hát nyomatékosítom a parancsot. - Ha már van akkora pofája, hogy gúnyolódjon, legyen akkora is, hogy kussban ledobja a gönceit. Mit gondol Prosser, képes rá? - kérdem kegyetlenül hidegen de hangom épp olyan nyugodt mint a vacsora alatt.

† music: don't † note: bocsi a késésért! † words: 541

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Aug. 08, 2014 12:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



Shane & Julia

'And the crashes are heaven, for a sinner like me.'
+18


Titkon mindenben kételkedek. Ezt persze nem kötöm az orrára. Egyelőre. Hogy benne kételkedek-e? Egyértelműen igen. Tény, hogy megragadott bennem valamit, valami emberit, egy eltitkolt vágyat, egy emberi vonást, de nem bízok benne. Nem feltétlenül. Hogy félek-e tőle? Jobban, mint valaha. Szadista. Én meg mazochista vagyok. Egy mazochista vadász, és egy szadista farkas... hát nem vicces?
Nem nyugodtam meg, szívem hevesen kalapál a mellkasomban.
- Nem - ingatom meg mégis a fejemet, és ejtem ki a szót olyan könnyedén ajkaim közül, mintha valóban komolyan gondolnám. Tudom, hogy tudja, hogy hazudok. Mégis magamra hagy. Talán ez a legnagyobb büntetés. Egyedül, csöndben, a gondolataimmal, a vágyaimmal, emberi mivoltommal, melyeket nem tudok hova tenni, melyek még nekem is újak és ijesztők.
Még visszafordul egyetlen mondatra. Nem reagálok rá. Magam elé meredek csupán, a szokásos, hideg tekintettel.
Teljesen üres vagyok. Az ember, akit ismertem, akit azt hittem, ismerek, akiről azt gondoltam, én vagyok, eltűnt. Az érzések édeskés-kesernyés elegye lassan terjed szét testemben és elmémben egyaránt. Össze vagyok zavarodva. A vízbe csúszok, hogy teljesen ellepjen, szemeimet lehunyom, és csak hallgatom, amint szívem hevesen kalapálva pulzálja a vért, ami a fülemig is eljut, hogy ott lüktethessen. Egy szív. Egy emberi szív... miért dobog még? Rég halottnak kellene lennem. Nem tudtam túltenni magam rajta, hogy a legjobb barátom, a társam, a férfi, akivel szinte együtt nőttem fel nemes egyszerűséggel belém repített egy golyót, mintha én is csak valamiféle leölésre szánt vad volnék. Ezt soha nem mondtam ki hangosan. Valószínűleg nem is fogom. A lövés után megváltoztam. Ha ez lehetséges, még hidegebb, kimértebb és robotszerűbb lettem, mint korábban voltam. Soha nem tartoztam az egyszerű esetek közé, de most... egyenesen vérfagyasztó vagyok és rémisztő. Embertelen. És, azt hiszem, ez így van jól. Azt hittem, egészen idáig, hogy ez így van jól. De ez a férfi, ez a farkas, Shane most azt kéri - s szinte parancsolja -, hogy legyek ember. Fogalma sincs róla, hogy ez milyen nehéz nekem.
A fürdő után a szobámba megyek, megszárítom fekete hajamat, melyből víz csöpög, majd sötétkék inget veszek fel és fekete farmert. Mezítláb megyek a konyhába, lépéseim nesztelenek, ahogy lesietek a lépcsőn. Leülök, miközben már rám is parancsol – megint. Szótlanul tűröm. Az akadémián és a rendőrségen már hozzászoktam, hogy parancsolgatnak nekem és megtanultam nem visszabeszélni, hanem csöndben tűrni és megtenni azt, amihez egyébként semmi kedvem.
A borospoharat veszem a kezembe és kortyolnék az italba, miközben könnyeimmel küzdök, mint egy szerencsétlenség, mikor kikapja ujjaim közül a poharat. Gyors mozdulattal söpröm le a könnyet, persze már késő; látta.
Annak ellenére, hogy valóban ennem kellene, képtelen vagyok rá. Gyomrom öklömnyire szorult, mégis magamba erőltetek némi élelmet. Csöndben eszünk, nem beszélünk igazán. Pedig lenne miről, de egyszerűen lehetetlennek érzem, hogy megszólaljak. Félek, hogy elcsuklana a hangom. Gyűlölök gyengének tűnni. Kérdésére csak bólintok.
Miközben a desszertet fogyasztom, újabb parancsszavak hagyják el Shane száját.
- Azt akarja, hogy teljesen lerészegedjek - nem kérdésnek szántam, hiszen egyértelmű. - És annak mégis mi értelme volna? - vonom kecses ívbe egyik szemöldökömet. Mostanra megnyugodtam annyira, hogy értelmesen és határozottan tudjak beszélni. Szívem hevesen kalapál, tekintetem metsző és fagyos.
Mielőtt bármit is kérdezhetnék, vagy közölhetném vele, hogy ez marhaság, és kapja be, már el is tűnik. Én pedig újra egyedül maradok az üveg és a félig telt pohár társaságában. A kabátomhoz megyek először és zsebéből előveszek egy doboz, piros Marlborot. Szükségem van rá. Higgadt, kimért mozdulatsorral veszek ki a dobozból egy szálat, emelem számhoz, veszem ajkaim közé és gyújtom meg, majd tüdőzöm le. Tisztában vagyok vele, hogy ezért Shane nagyon ki fog készülni, és még jobban büntet majd, mint korábban, de... a francba is! Nekem már úgyis mindegy.
És ezzel egy időben borítom meg az üveget, hogy a fehérbor a pohárba folyjon. A cigibe szívok, kétszer, hogy aztán kifújhassam a szürkés füstöt, majd a cselekvést megkoronázandó a pohárba kortyolok. Megiszom. Isteni.
Az elején még nem értettem, miért csinálom ezt, amit kér. Mert hülyeség, faszság, értelmetlen és logikátlan. Leitatni egy nőt? Egy férfi csak egyetlen dolog miatt tenné ezt. Mind tudjuk, miért...
Az üveg felénél, három szál cigarettával később már nem érdekelt. Helyette halkan, nesztelen hagytam, hogy az érzelmek felszínre törjenek. Most megtehetem, egyedül vagyok. Halkan zokogok, testem nesztelen rázkódik, a könnyek megállás nélkül potyognak a fehér abroszra. Újratöltöm a poharat.
Vége. Az üveg üres. Hét szál cigaretta, fél óra sírás és egy üveg, tökéletes fehérbor után jól vagyok. Szédülök. Kezeim remegnek. Shane konyhájának színei és fényei összemosódnak. A faliórára pillantok, és próbálom leolvasni az időt. Tizenegy múlt.
Felállok a székről, megtántorodok. Az asztal lapjába kell kapaszkodnom. Fejemet lehajtom, hajam függönyként rejti arcom. Mosolygok.
A lépcső felé támolygok. Nekimegyek az egyik szekrénynek, melyről élettelen zuhan a földre egy könyv. Vagy kettő. Három. Nem tudom. A falnak támaszkodok, majd ellököm magam, hogy a lépcső korlátjába kapaszkodjak és elinduljak az emelet felé. Megállok. Fülelek. Shane-t keresem. Ha emlékeim nem csalnak, először a fürdőbe ment. Aztán máshova. Halványan emlékszem, hogy még egy ajtó zárult. A falnak simulva nyitok be a hálószobájába. Az ablak nyitva, hűvös szellő tör be az ablakon, mely a függönyökkel játszadozik. Érzem az illatát. Mint egy farkas, emelem arcom a plafon felé és szagolok a levegőbe. Nevetek a saját hülyeségemen. Úgy viselkedem, mint egy idióta.
Nyitva hagyom az ajtót, és a saját szobám mellett elhaladva nyitok be egy másik helyiségbe. Itt még nem jártam korábban. Gyanítom, itt dolgozik.
És most is itt találom. Az asztalhoz támolygok. Megtámaszkodok a lapon, lenézek rá.
- Parancs teljesítve, uram - hangom kissé karcos, ajkam gúnyosan formálja az utolsó szót, ajkam szegletében mosoly játszik. - Mi a teendő most? Ön a főnök, uram - kíváncsiskodok, szarkasztikus hangnemben, üres, kopár tekintetemmel az övét keresve, válaszra, netán újabb parancsra várva.

MUSIC: You can be the Boss | NOTE: As close as I got to the darkness | WORDS: 914
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Aug. 01, 2014 5:19 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next
Julia & Shane
it's more than you can handle 18+

Kérdései farkasvigyort csalnak arcomra. - Kételkedik a hozzáértésemben? Talán meg kellene ismételnünk a medencés kalandot... - mondom mocskosan majd mielőtt még kilépnék a fürdőből és magára hagynám gondolataival, vágyaival és ezúttal szabad kezeivel, még válaszolok egy korábbi kérdésre. - Nem. Azt kérem, hogy fogadja el, hogy ember és ne próbáljon más lenni. - Az ajtó halkan csukódik be mögöttem és én visszatérve a konyhába készítem elő a vacsorát. A nőt leültetem és válaszára csupán megcsóválom a fejemet. Nézem, ahogy ajkairól legördül egy könnycsepp de nem érintem meg, hagyom, had hulljon az asztalra. - Egyen. - mondom neki ellentmondást nem tűrve mert szüksége van a nőnek az erejére és egész nap egy falathoz sem jutott. - A borral pedig még várjon. - jelentem ki ezt is könnyedén és nem viccelek - ha a nő inni akar, ellentmondást nem engedve vonom ki karcsú ujjai közül a poharat, aztán pedig magam is hozzálátok az ételhez. A hal tökéletesre sült, a zöldség pedig épp oly ropogós a rizottóban, ahogy szeretem. Elégedetten végzem ki a tányéromat és emelkedem meg. - Jöhet a desszert? - kérdem a nőtől és választ nem várva indulok a hűtő felé, ahol meggyboros öntetben pihen az almás pite. Ezt nem én készítettem, ezt rendeltem a kedvenc helyi cukrászdámból, ahol isteni dolgokat sütnek, többek között ezt is. A tányért a nő elé rakom, az előzőt pedig a mosogatógépbe rakom pihenni. - Ha végzett vele, igya meg a bort. Az egészet. - utasítom tovább ellenkezést nem tűrve. Azt akarom, hogy a nő végre elengedje magát és a boraim ehhez tökéletes segédkezet nyújtanak. - Ha megitta, töltsön újra. Azt az üveget végezze ki. - intek a pulton álló fehérre majd miután végzek a desszerttel is, újabb tányér kerül a helyén. - Ha pedig végzett az üveggel... - rakom elé az asztalra - és készen áll, keressen. - magára hagyom és a fürdőbe sétálok. Ledobom a gönceimet magamról és a tus alá lépek. Nem csak a nő vágyait hergeltem ma fel de a magaméit is. Nekem sem könnyű megállni, hogy fektessem két vállra a nőt és tegyem magamévá, vagy tegyem fel a falra és döfjem keresztül őt. A félelme pedig még nagyobb éhséget ébreszt bennem. Arról az üres tekintetről már nem is beszélve. Amint végzek, a dolgozószoba felé veszem az irányt, hogy ott befejezzek még pár cikket. S hogy a nő mit akar és merre indul? Rajta áll.

† music: come away † note: bocsi a késésért! † words: 393

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jún. 19, 2014 3:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



Shane & Julia

'And the crashes are heaven, for a sinner like me.'
+18


Puha, finom csók ér a homlokomon, miközben felnézve rá emelve arcomat beszélek Shane-hez. Egy röpke pillanatra lehunyom a szemem, de nem hallgatok el. Csak beszélek, és beszélek, közben kattan a bilincs, én pedig elhúzom hátam mögül a kezemet. Felemel, én pedig hagyom. Nem szól semmit. És én sem mondok többet. Elmondtam mindent... kivéve azt nem, amit tudni akart. Nem mondtam el, hogy mire vágyik a testem. Hogy mi az, amit fizikailag kívánok. Vagyis, nem konkrétan. Nem tudom az ilyesmit szavakba önteni, az is kész csoda volt, hogy ezt a pár soros monológot képes voltam elmondani.
A fürdőbe visz, a kádba fektet, vizet enged. Tarkómat a kád hideg szélének támasztom, fejem a peremén pihen. A plafont bámulom, mintha olyan érdekes lenne. Pedig fele olyan izgalmas és kívánatos sincs, mint Shane. Karjaim a kád peremén pihennek, vállamat súrolja a férfi keze, amint egy tincsemhez nyúl, hogy ezúttal azzal játsszon. Minden egyes hajszálammal érzem őt, fejbőrömön pedig kellemes bizsergés fut végig. Imádom, ha a hajammal játszanak, vagy éppen erővel markolnak bele, mint ahogyan azt a férfi is tette, pár órája. Ez persze sokkal kellemesebb, mint utóbbi.
Amikor megszólal, felé fordítom arcomat, arcát fürkészem, irigykedve szemlélve a pillantásában lángoló vad tüzet. Szavaira negédesen elmosolyodom.
- Egész életemben az ellen küzdöttem, hogy emberi legyek - ingatom meg a fejem -, most pedig ön azt mondja, hogy legyek az? Legyek ember? - szalad fel szemöldököm a homlokomon, ahogy kezébe hajtom a fejem. - A bátorság pedig nem több, csak a veszélyhez való makacs ragaszkodásom, és annak nyughatatlan keresése. Na meg... a bátorság önmagában nem elég - simítom tenyerébe arcom, és lehelek csókot csuklójára, de szavaira ráemelem tekintetemet. Ő pedig finoman csúsztatja testem alá kezét.
- Szóval azt mondja - szűkítem réssé szemeimet, mint aki a hibát keresi a helyzetben -, hogy jó kezekben vagyok? Hozzáértőkben? - kezdem magam is elhinni. Bár azt feszülten várom, hogy milyen rögös út vár rám a célig. És Shane-re. Mert rá is kemény napok, vagy akár hetek, s tán hónapok várnak. Nehéz ember vagyok, aki nem csak önmagának, hanem a környezetének - ebben az esetben Shane-nek - is legalább annyi fejfájást okoz, mint önmagának. Ha nem többet. Szerintem tudja a férfi. Nem értem, mit lát bennem. Nem vagyok nagyszám, csak egy mezei kopó, egy nő a tömegből, üres szempárral. Semmi több.
Elhúzódik. Én pedig meg sem mozdulok, pedig szinte fáj, ahogy a lüktető élet elszakad az üres porhüvelyemtől.
- Rendben - bólintok mindenre egyszerre. Aztán elhagyja a helyiséget, én pedig a víz alá merülök. Addig vagyok lent, addig nézem a víz felszíne alól a plafont, míg úgy nem érzem, hogy a tüdőm szét akar szakadni a bordáim alatt.
Hamarosan nyitom a fürdőajtót. Felfrissültnek érzem magam, megcsap a frissen főtt, vagy sült étel illata, minek hatására csak még éhesebb leszek. Idő közben megérkeztek a cuccaim, ugyanis a vendégszobában már vár egy sporttáskányi holmi. Ruhák, nem sok, csak amennyi kell, a telefontöltőm, a laptopom. Nem sok minden. Kissé elkeserítő, hogy a legfontosabb holmijaim beférnek egy fekete sporttáskába. A fegyvereimet nem látom. Fehér inget és fekete farmert húzok fel, úgy veszem az irányt a konyha felé, hogy beléphessek.
- Eddig is jól voltam - válaszolok, hasonlóan kellemes hangnemben. - Finom az illata - lépek közelebb hozzá, Shane-hez, a pulthoz, majd, ahogy ténykedik, fordulok utána. Bár tudnám, mi jár a fejében, amikor így méreget – fut végig a gondolat elmémen, ahogy az asztalhoz indulok, és leülök a férfivel szemben. Először a borba kortyolok, de őt nézem.

MUSIC: Never let me go | NOTE: In the arms of the Ocean | WORDS: 558
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jún. 19, 2014 10:20 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next
Julia & Shane
it's more than you can handle 18+

Homlokán egy apa büszke csókja csattan lányának. Leteszem a vizet és miközben a nő folytatja szavait én könnyedén nyitom a bilincset. Fáradt testét ellenkezés nélkül emelem karjaim közé. Nem mondok semmit, egészen addig nem, még el nem fektetem a nőt a kádban, miben kényelmesen elfér és meg nem eresztem a forró vizet. Újra tincsei után nyúlok és elgondolkodva tekerem az egyiket ujjamra. - Nem szánalmas. Ember. Emberi vágyakkal. - tekintetét keresem de ezúttal nem kényszerítem ki azt. - S teszem hozzá, igen bátor ember. - eleresztem a tincset és tenyerem arcélére simul, hogy arcát a nő belehajthassa. - Ami pedig a mazochizmusát illeti... - fut másik tenyerem a nő teste alá a nemrég még pirosodó fenékre de nem ragadom meg, nem ingerlem – ó, nagyon is sokan élvezik a fájdalmat de csak keveseknek adatik meg, hogy uralni tudják. - célzok ezúttal magamra mert tudom miféle alakok járják a világot. Tudom, hányan fantáziálnak arról, hogy véresre verjenek egy nőt vagy éppen férfit, mert az szereti a fájdalmat. Azt azonban kevesen tudják, miképp kell úgy uralmuk alá vonni egy testet, hogy annak ismerjük korlátait, hogy miközben tágítsuk azokat, meglássuk azt az egyetlen rezdülést ami a makacs dac mögött is elárulja ha túlléptük a korlátokat. Tekintetem elsötétül, ahogy elmosolyodom, miközben elvonom a nőtől érintésemet, melyet nem véletlenül érezhet magán, újra és újra. - Megtanítom, hogyan lovagolhatja meg a fájdalmat. - mondom egyszerűen és nem borzolva tovább kedélyeit indulok ki a fürdőből. - A konyhában leszek. Jöjjön ha készen áll. - ejtem ki szavaim csendesen mielőtt még kilépnék, hogy aztán tényleg a konyhába menjek. Kinyitom a hűtőt, előkerül belőle a még tegnap reggel bepácolt hal, melyet már dobok is az előre melegített serpenyőre miben egy kevés olívaolaj várja a húst. Aztán egy másik serpenyőt húzok elő a zöldséges rizottónak. Mire a nő megérkezik, a konyha már illatozik. Két pohár fehér bor pihen az asztalon, épp úgy, mint tegnap este. A rizottóm még kavarok egyet majd levéve a lángról rakom a pultra pihenni, a hal mellé. Megmondtam, az én konyhámban nincs helye rendelt kajának. - Jobban van? - kérdem gyöngéden de nem aggodalmasan. Nem kell aggódnom érte, ezt már világossá tette minden mozdulata és nem is óhajtom ezt tenni. Az viszont érdekel mennyit bír még a nő, hogy az este ami gyorsan közelít, milyen meglepetést tartogathat még. Ha meg akar törni én megtöröm. Persze, nem ma éjszaka, nem holnap és még csak nem is az elkövetkezendő egy hétben. Ez a folyamat nem egyik percről a másikra megy végbe. Attól mert a testét képes lennék addig hajszolni ezen az éjszakán, még zokogva elém nem omlik, a lelkét nem csupaszítanám le, az nem hódolna be teljes lényével, nem szabadulna fel a fájdalomban. Én pedig meg fogom szabadítani a testét, lelkét, elméjét azoktól a láncoktól mik ebbe a hideg szempárba költöztek, mik megfeszítik a nő izmait még a gondolatra is, hogy beszéljen a vágyairól, mik lassan de biztosan fel fogják őt őrölni majd elnyelik, hogy a nőből ne maradjon semmi és tényleg kihűljön. Még ezen morfondírozom félig a nőt figyelem, félig pedig a tányérokon járatom a szemem, miközben tálalok. A nőnek kihúzom a széket, betolom, majd magam is helyet foglalok a korai vacsora felett.

† music: come away † note: - † words: 526

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Jún. 18, 2014 10:17 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



Shane & Julia

'And time goes quicker between the two of us.'
+18


A tízedik csattanás. Egyszerre fáj és élvezem, egyszerre akarom, hogy hagyja abba, és vágyok rá, hogy folytassa. Legszívesebben elmenekülnék, a realista énem is ezt sulykolja belém, de a másik, az ösztönösen cselekvő maradásra kényszerít. Nem is tudnék elmenekülni. Nem is akarok.
- Tíz - suttogom magam elé. Meghallja. Persze, hogy meghallja. Hogy ne hallaná?! Mit is képzeltem... de nem tehetek róla, kibukott belőlem. Szinte csak az ajkaimmal formáltam a szót. És hallotta. És mozdul.
Kegyetlen dög - gondolom, miközben kéjesen felnyögök és vonaglok, ahogy vadul ér hozzám, és dörzsöl, de mielőtt a csúcsra juthatnék, elhúzza a kezét. Gyorsan veszem a levegőt, ahogy még hátrébb, és hátrébb húz, feszíti az izmaimat, vágyaim a testemben rekedtek, és bármennyire is szeretném, hogy kitörjenek belőlem, nem teszik. Befészkelték magukat a méhembe, és ott is rekedtek.
A házba visz, a szobámba. A táskámhoz lök. Ezt most nem gondolhatja komolyan? - kérdezem, de csak magamtól, míg a táskámban kutatok. Rövidesen előveszem a bilincset. Magam sem tudom, hogy a vágytól fűtött állapot az oka, hogy nem gondolkodok, csak csöndben tűrök, és azt teszem, amit kér. Dehogy kéri... parancsolja. Én pedig megteszem. Akkor miért nem beszélek arról, hogy mit akarok? Miért olyan nehéz beszélnem a vágyaimról?
Kifelé menet azért még megpróbálom kihúzni vékony, csontos csuklómat ujjai bilincséből, de lehetetlen. Sokkal erősebb, mint én vagyok. És kifejezetten tetszik is neki az erőlködésem, és az ellenállásom.
- Shane, ezt maga sem gondolhatja komolyan - húzódnék el, hogy ne tudjon a korláthoz bilincselni, de nincs menekvés, mondhatni, a vadászból lett a láncra vert vad. Sóhaj szalad ki ajkaim között, amint ajkát végighúzza mellemen, lehunyom a szememet, és csak a marásra nyitom ki. Felnyögök. Újra, és újra. Látom, amint a tekintetemet keresi, vagy legalábbis abban valamit. Valamit, ami már rég nincs ott, és kétlem, hogy valaha is újra ott ragyogna a hideg íriszekben.
Nem is figyelek másra, a szemébe nézek, váratlanul ér tehát az érzés. Csípőmet kissé felé tolom, fejemet hátravetem, ő pedig... itt hagy. Megcsókol. És csak aztán hagy itt.
- Ezt nem teheti - szólok utána -, Shane, azonnal jöjjön vissza! - kiáltok utána, de a férfi füle botját sem mozdítja erélyes kérésem hallatán. Hamarosan pedig valóban magamra hagy, hallom, amint a kocsi kigördül a garázsból, majd Hopkins elhajt vele.
Ez nem lehet igaz... - dőlök a korlátnak, megrántva kezemet, inkább dühömben, semmint abban bízva, hogy így majd kiszabadulok. Piszkosul ideges vagyok, fortyogok is magamban. Pár óra múlva, miután Shane-t elküldtem vagy ezerszer melegebb éghajlatra, kezdem el magamat okolni. Kifogásokat keresek, hogy nem az én hibám, hogy ide kerültem. Hogy nem kényszeríthet... dolgokra. Olyanokra, amiket elvárt volna. De aztán felidézem lelki szemeim előtt, amint közel úszok hozzá, amint ujjaim kutatón, fürkészőn futják be testét, amint mutatóujjamat a nadrágja szegélyébe akasztom... rohadtul kiprovokáltam ezt az egészet. Így, vagy úgy.
Telik az idő, késődélután lehet már, a Nap narancsos korongja már lefelé ereszkedik, egyre közeledve a horizonthoz. Shane ekkor befut. Hallom az autót, amint a motor leáll. Össze kell szednem magam.
Mire a medencéhez ér, már egyenes gerinccel ülök, továbbra is bilincsben, szinte meztelenül. Pont, ahogy hagyott - másodszorra is. Vízzel kínál, de elfordítom a fejemet, úgy hallgatom, amint beszél. A mondat végén nézek csak rá, makacsul összevont szemöldökkel, hidegen villogó és szikrázó, üres tekintettel. A keze mozdul. Akár pofon is vághatna, meg sem rezdülnék. Ehelyett azonban finom érintés szalad végig bőrömön, miközben az üveg szája ajkamhoz ér.
- Én... - megköszörülöm a torkomat. Tudom, hogy mit akarok, de ezt sokkal nehezebb szavakba önteni, mint azt bárki gondolná. - Azt akarom, hogy valaki megragadjon. Olyan erősen, hogy tudjam, soha nem enged el. Érezni akarok valamit, de nem csak fizikailag, hanem lelkileg is, de ez nem megy. Nem érzek semmit. És ez ijesztő. De nem akarok félni, mert az elárul, és, ha emiatt nem lehetnék vadász, kiváló vadász, a legjobb, az megölne - a szemébe nézek, és nem beszélek hangosan, de szavaim magabiztosan csengenek. - Tudja, mit... nem ön akar megtörni. Én akarok megtörni. Hogy azt érezzem, hogy élek - egy pillanatra sütöm csak le a tekintetem, majd újra ráemelem. - Ne nézzen így rám, ön akarta hallani. Szánalmas vagyok - nevetek halkan, megingatva a fejemet. - Egy érzéketlen, hideg nőszemély. Renegát. És minden jel arra utal, hogy mazochista is - felvonva szemöldökömet húzom félmosolyra ajkaimat.

MUSIC: Everybody wants to rule | NOTE: Hit me, I want to feel alive... again | WORDS: 679
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Jún. 18, 2014 7:09 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next
Julia & Shane
it's more than you can handle 18+

Az utolsó, a tizedik csapás. - Tessék? - kérdem elégedetten, mikor meghallom az utolsó csapásnál kibukkanó szót,  nem sokkal a nyögés után. Azt kéri folytassam és ki vagyok én, hogy elrontsam a mókát? Láthatólag élvezi és én épp ugyan úgy. Nem az a célom, hogy kék-zöldre verjem őt és ezt ő is tudja. A büntetés a megtöréséről szól. Mocskos vigyorra húzom ajkaimat és a várttal ellentétben nem csapok le. Ujjaim ismét ölére futnak és megtalálva legérzékenyebb pontját morranok fel majd durva, kíméletlen tempót diktálva kezdem el dörzsölni az apró, érzékeny, megduzzadt gyöngyöt de mielőtt a nő még a csúcsra jutna, megvonom érintésemet és kezeit hátra szorítva feszítem meg testét, hagyva, hogy izmai könyörtelenül kiáltsanak méhében a meg nem kapott végszóért. Kezeit továbbra is háta mögött tartva indulok meg vele a házba, egyenesen a nő szobájába és a táskája felé lököm. - A bilincset. - mondom könnyedén és mivel a nő rendőr, nem kétlem, hogy van nála. De ha nincs, az se baj, akkor tovább megyünk az én szobámba. Amint azonban a bilincs a kezeim közé kerül, már indulunk is vissza a medence mellé. Persze, megpróbálhat ellenállni de egyrészt azzal csak még elégedettebbé tesz, másrészt pedig a fegyverei nélkül, nincs esélye az erőmmel szemben. Karjait hátra taszítva bilincselem a korláthoz a nőt és vigyorogva hajolok mellei fölé. Ajkaim könnyedén súrolják előre meredő mellbimbóit. Kipirult arcára pillantok és fogaimmal ragadom meg a tökéletes halmokat, tépem, szaggatom őket de közben a nő tekintetét figyelem, a határait kutatom. Azt már tudom, hogy képtelen kimondani a vágyait, hogy képtelen a csúcsra juttatni magát, legalábbis az én jelenlétemben nem tudja megtenni. A finom fekete bugyi anyagát félre hajtom és két ujjam a nőbe csúszik... ingerlem, hergelem őt de nem adom meg neki amire a teste vágyik. Megcsókolom a bájosan dühös ajkakat és megemelkedve lépek el tőle. - El kell mennem a városba. Pár óra és itt vagyok. - Nem viccelek. Magára hagyom, had vergődjön bilincseiben, vágyaiban, kimondott és kimondatlan gondolataiban, szavaiban. A házba megyek és egy alig öt perces tusolás után, magamra kapok egy inget és egy farmert. A nő hallhatja, ahogy felbúg a kocsi motorja és én vissza sem nézve a házra, elégedetten a nővel hajtok el és csak a kora délutáni órákban térek vissza. Egy üveg vízzel érkezem a nő mellé és bontva a kupakot nyújtom a szájához. - Ne értsen félre, értékelem a kemény üzletasszonyokat, a makacs kis némbereket. Az ostobaságot viszont nehezen viselem el. - rándítok egyet vállamon, miközben végignézek a csodás alakon majd tekintetem visszatér az élettelen de nagyon is makrancos szempárhoz. - Szeretek büntetni. De ha az a célja, hogy megszegje minden szabályomat, akkor nincs értelme annak, amibe beleegyezett. - itatom meg gyöngéden és elhajtva füle mögül egy tincset mosolyodom el és csóválom meg a fejemet. - Van mondanivalója? - kérdem meg újra, ismét felkínálva a lehetőséget, hogy beszéljen.

† music: come away † note: - † words: 469

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Jún. 18, 2014 5:55 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



Shane & Julia

'And time goes quicker between the two of us.'
+18


Látom az arcán, hogy nem hiszi el. Pedig tényleg megütném, tényleg behúznék neki egyet. De igazat kell adnom neki. Én élvezem. Ezt, az egészet, Vele. Élvezem, hogy nem finomkodik, hogy egy barbár gazfickó. Ugyanakkor gyűlölöm is érte. Gyűlölöm, mert elvár tőlem olyan dolgokat, amiket soha, senki kedvéért nem mondanék, vagy nem tennék meg. Az övéért sem. Annyira azért még nem vagyunk bizalmas viszonyban...
Szavait eleresztem a fülem mellett, a kérdéseire azonban szándékozok válaszolni:
- De, de igen, van - vallom be. - De ilyen módszerekkel? - ingatom meg a fejem, összevont szemöldökkel. - Mert ilyenekkel velem nem sokra megy... - mosolyodok el gúnyos, pimasz mód. Bosszantani akarom, magam sem tudom, miért. Talán kíváncsiságból, talán bennem van valami. Az a kis hang, ami arra buzdít, hogy piszkáljam meg a veszélyforrást, az izzó parazsat a hamu alatt. Azt hiszem, ebben vagyok a legjobb: másokból kihozni a legrosszabbat. Ok nélkül, csak úgy, mert miért ne-alapon.
Elkap, magához ránt. Szinte érzem, ahogy a csontjaimig hatol a reszketés. Érzem a bőrét, ahogy az enyémnek simul, ahogy hozzá préselődöm. Megragad, magához von. Meg sem próbálok szabadulni, hagyom, hogy szorítson és erővel tartson magánál. Elmosolyodok, ahogy szavait kimondja, s ahogy lehelete selyme cirógatja ajkaimat.
- Meg fogom tenni - biztosítom e felől -, újra, és újra, és újra - nézek a szemébe, bármilyen jellegű érzelem nélkül. Nem félek. Vágyódásom pedig fizikai úton mutatkozik meg, és tör a felszínre.
Eltaszít magától. Egy hosszúnak tűnő pillanatig a színek és a fények egyetlen kavalkáddá minősülnek, beláthatatlan, átláthatatlan káosszá. Az egyetlen, biztos pont a lépcsőkorlát. Ujjaim kutatón nyúlnak a hideg fémért, és markolnak bele szorosan, és el sem engedik. Látom Shane-t, a szemem sarkából, majd érzem ujját a gerincemen, és a jóleső érzést, ami utána maradt. Ujjai hajamba rútnak, hogy aztán erővel markolhasson bele a férfi, és húzhassa hátra fejemet.
Kérdésére nem reagálok, hallgatásba burkolózom. Látom a mozdulatot, de nem mozdulok, össze sem rezzenek. Tenyere a fenekemen csattan.
A felszólításra sem válaszolok. Megingatom a fejemet. Nem, nem fogok számolni.
De aztán mégis számolok.
A harmadiknál felszisszenek.
Az ötödiknél kissé elfordítom a fejemet, hogy lássam Shane arcát.
A kilencediknél felnyögök. Először. Nem fájdalmasan. Nem gyötrődőn. Kéjesen.
A tízediknél lehunyom a szememet, és ajkam szegletében alig észrevehető mosoly bujkál.
Érintésére egy röpke pillanatra elakad a lélegzetem, ajkaim szétnyílnak. Szavaira elmosolyodok.
- Meglehet, farkas - vonok vállat, mire szinte azonnal jobban kezd el feszíteni. A fülemet érő csipkedés hatására végigfut a gerincemen az a bizonyos jóleső hideg. Aztán hirtelen lök vissza a korlátra. Ujjaim újra a fémre fonódnak, de aztán Shane-re nézek. A férfire nézek azokkal a gyönyörű, semmitmondó szemekkel, amik úgy felbosszantják őt...
- Nincs - ingatom meg a fejemet, a szemébe nézve. - Folytassa. Törjön meg - kaján mosolyra görbül ajkam. - Ha tud - vonom kecses ívbe egyik szemöldökömet, és várom a következő csapást.

MUSIC: Everybody wants to rule | NOTE: Hit me, I want to feel alive... again | WORDS: 449
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Jún. 18, 2014 5:03 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next
Julia & Shane
it's more than you can handle 18+

Nem röhögök a nő képébe de erősen kétlem, hogy bármit is tudna tenni velem, főleg így. - Szerencsém? Ugyan Julia. Ha meg akart volna állítani, már megtehette volna. - mondom egyszerűen – De jobban élvezi ezt annál. - vonom meg a vállam könnyedén. - Valóban nincs értelme annak, hogy megtanítom, hogyan uralja dobogó szívét ami egyetlen pillanat alatt elárulja ha belép valahova? Valóban nincs értelme annak, hogy kontrollálja a légzését, a testének minden mozdulatát? - Természeten nem várok választ.  Következő szavaira elvigyorodom majd végül el is röhögöm magam. Tüzes teremtés az biztos, de a dacos, makacs fajtája az ami még inkább feltüzel. Könnyedén ragadom meg karjait mik a medencére támaszkodnak és rántom magamhoz. Meztelen teste enyémnek feszül, érzem ahogy reszketése végigvibrál rajtam is. Ujjaim arcélére futnak majd csöppet sem finoman ragadva meg arcát vonom még közelebb. - Mit mondtam magának? - kérdem és mocskos mód morgom szavaimat ajkaira – Nekem ne hazudjon. Nekem nem tud hazudni. - eltaszítom, megragadom karját és kipördítem. A medence létrájáig vonom és cseppet sem finom mozdulattal tárom magam elé alakját. Ha a nő nem akar elesni, kénytelen megkapaszkodni a lépcsőkorlátban. Elégedetten húzom végig egyetlen ujjamat a nő gerince mentén, egészen a bugyiig de nem veszem le róla, nem fenyegetem a finom anyagot. Az édes kis fekete nem fog lekerülni róla. Megvolt rá az esélye de nem élt vele. Tincsei után nyúlok, hátrarántom bájos kis buksiját és füléhez hajolok. - Na, mi legyen vadász? - kérdem és fenyegető él villan hangomban amit azonnal követ a kezem is. Tenyerem a nő vizes fenekén csattan. - Kezdjen el számolni. - utasítom a nőt egyszerűen, felkészülve arra, hogy ő itt bizony még inkább meg fogja makacsolni magát. - Ha nem teszi, akkor kibilincselem ide és majd eleresztem ha megtanulja elismerni, hogy nem képes uralkodni magán. - mondom egyszerűen kegyetlen szavaimat és biztos vagyok benne, hogy a nő tudja, meg fogom tenni. Újabb ütést mérek a finoman domborodó fenékre, majd újabbat és újabbat. A tizedik alkalommal megállok és a lassan pirosodó félgömbre pillantok. Ellentmondást nem tűrve morranok fel. - Mozduljon. - hangom még mindig nyugodt de mindig is a részletekben bújt meg az ördög. A nő érezheti, hogy egyetlen ütés sem azért csattan rajta mert bántani akarom; ó nem, ennek egészen más lapul a hátterében. Ahogy megállok az ütések közben, zavartalanul nyúlok a nő lábai közé és elégedetten vonom el ujjaimat ölétől. - Úgy tűnik Julia, a testének nagyon tetszik valami. - ejtem ki könnyedén szavaimat és a nőt, tincseinél fogva, még jobban megfeszítem. - Nincs mondanivalója? - csipkedem meg fülcimpáját és visszalököm a korlátra de még várok... várok a következő ütés előtt.

† music: come away † note: - † words: 434

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Jún. 18, 2014 2:32 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



Shane & Julia

'And time goes quicker between the two of us.'
+18


Hagyom, hogy játszadozzon velem. Ki is szakadhatnék karjai közül, el is menekülhetnék, de miért tenném? Miért, ha élvezem? Mert élvezem. Túlságosan is, és ez ijesztő. Az, hogy fizikailag még érzek, ékes bizonyítéka annak, hogy élek. A lelkem azonban üres és érzéketlen, az ereimben is fagyott vér csörgedezik, és olyan vagyok, mint egy robot. Hideg, tökéletes, érzéketlen és abszolút embertelen. Ami megkülönböztet engem egy géptől, az az, hogy testileg érzek dolgokat. Érzem Shane ujjait, amint a mellbimbómmal játszadozik, s ebbe próbálok kapaszkodni. A fizikai, a materialista világba. Hiszen... nekem csak ez maradt.
Amikor Shane szemébe nézek, és látom benne a tüzet, azt kívánom, bár az én tekintetem is ilyen lenne. De nem kell hozzá tükör, amiben láthatom, hogy, mint mindig, most is üres, kopár, hideg és élettelen kék pillantások függenek a férfi arcán.
- Jó - mondom én is, dacosan, és nagy levegőt veszek, hogy aztán reszketegen fújhassam ki. - Büntessen, ahogy akar - mondom, tartva a szemkontaktust. Nem fogok behódolni - gondolom, de ezt már nem mondom ki hangosan. Úgy gondolom, hogy a szabályai nélkül is vagyok elég jó. Tudom, hogy megígértem, hogy betartom őket, de ezt ő sem gondolhatja komolyan... megmondtam: hazug dög vagyok. Szabályszegő, renegát. És ráadásul a büszke fajtából, abból, amelyik már túl messze került az emberektől, amelyik már annyira elhatárolódott tőlük, hogy vissza sem vágyik közéjük. Ha az életed csupa harc és vérontás, akkor csak vékony szálak kötnek másokhoz, és ezeket a szálakat könnyű elszakítani. Így nem kötődök. Senkihez sem, mert az csak fájdalmat okozna; így, vagy úgy. De Shane elkapott. Engem, vagy jelentéktelen lényemben valami apró, emberi foszlányt. Ami a régi önmagamból megmaradt. Mert nem voltam mindig ilyen, én nem voltam mindig robot. És Shane ezt pontosan tudja, és a felszínen túlra akar jutni. De én nem akarom. Mert... mi van, ha kötődni kezdek? Mint Kingsley-vel, aki egykor a legjobb barátom volt, mára pedig úgy vadászik rám, mint egy szarvasra, a vadászidény kellős közepén. Nem, nem szabad kötődnöm, még csak nem is gondolhatok ilyesmire.
- De igen - reszket a hangom az idegességtől, a megalázottságtól. A haragtól. De magamba fojtom az érzelmeimet, és nem hagyom, hogy kiszakadjanak belőlem. - Tudok uralkodni magamon. És ez az ön egyetlen, piszkosul nagy szerencséje - hevesen veszem a levegőt, és közben hallgatok, feje mozdulatára észbe kapok. Kínzó, gyötrő lassúsággal húzom el a kezemet, hogy a medence szélébe kapaszkodhassak. - Ennek különben sincs semmi értelme. Ettől, ha nem is leszek jobb ember, jobb vadász sem válik majd belőlem - tényleg nem látom a dolog értelmét, keresem, de hiába. Azt gondoltam, hogy majd... nem is tudom, edzünk, vagy vadászni megyünk, az erdőbe, szarvasokra, vagy fekvőtámaszoznom kell, míg ő egy széken kényelmesen üldögélve, hátamon pihenteti lábát, vagy valami, de ez?! Nem, ez nonszensz.
- Tudja mit, Shane? - villantom rá acél színű szemeimet. - Inkább azt mondom el, hogy mit csinálnék önnel - vonom kecses ívbe szemöldökömet, kissé jobbra biccentve fejemet. - Behúznék egyet. Meg még egyet. Itt és most - és ezzel a témát lezártnak tekintem. Én... hogy ő minek tekinti, azt nem tudom. A medence szélére támaszkodom, hogy izmaimat megfeszítve kimásszak a vízből. Törölközőért indulok, hogy vizes, meztelen felsőtestem köré tekerhessem.

MUSIC: Hysteria | NOTE: You sweet, lovely bastard, I still love you | WORDS: 499
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jún. 17, 2014 4:31 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next
Julia & Shane
it's more than you can handle 18+

Megcsóválom a fejemet. - Szóval igen. - arcomon az a baromi elégedett vigyor ül, melytől a nők többsége nem csak zavarba jön de legszívesebben pofon is vágna érte. Máris függni kezdett tőlem, egyetlen éjszaka után, amit nem is töltöttünk együtt... sőt, még csak egy házban sem, mert nem akartam darabokra tépni és csontjai felett tort ülni, szóval elhúztam és jól lakattam a bordákat feszegető farkast, mielőtt még túlságosan is késő lett volna. Ha beismeri Julia, ha nem, pontosan tudom, hogy élvezi amit csinálok vele. Elnyíló ajkait figyelem, miközben durván játszom mellbimbójával és elégedetten morranok fel; ez a nő nem csak bírja de élvezi is a fájdalmat, amit pedig én élvezek. Használom a nőt. Mocskos rohadék vagyok de ő ezt jól tudta, mikor rábólintott arra, hogy az én szabályaim szerint kell élnie. Ha pedig megszegi őket, akkor megbüntetem. - Jó. - mondom egyszerűen, mégis van valami a hangomban, valami mélyről fakadó, ki nem mondott sötétség. - Szegje csak őket, bátran. Élvezem ha okot adnak a büntetésre. - Tudom, hogyan játsszak vele és nem is fogom vissza magam. Addig hergelem érzékeit, még hátra nem hanyatlik feje, még meg nem születik az első nyögés mit szinte már gúnyosan visszhangzanak a falak. Elégedett vigyor kúszik ajkaimra. A medence szélébe kapaszkodva húzom ki magamat a vízből. Szavai hallatán felvonom szemöldököm. - Nem akarom, hogy jobb ember legyen. Azt akarom, hogy ismerje be, hogy nem képes uralkodni magán. - foglalok helyet ott, ahol nemrég a nő is ült. - Mondja el mit akar, mit tegyek magával Ms. Prosser. Mondja el, mire nem képes, mi az ami kielégítené, ami felperzselné. - a nő kézfejére mutatok mi azóta sem mozdult, hogy eleresztettem. - Mondja el és én enyhítek rajta. Ne mondjon semmit de akkor meg tegye meg. Most választhat. Máskor nem lesz rá lehetősége. - Mi célt szolgál a kis játékom? Mégis, hogy a francba akarja elrejteni a nő a félelmeit ha még a vágyait sem képes irányítani? Ha nem képes szembenézni azokkal, ha nem képes megadni magának amire szüksége van, ha nem képes kimondani őket, hogyan akar felülkerekedni rajtuk? Mocskos módszereim vannak, nem tagadom. Látom, hogy fortyog a dühtől, hogy a pokolba kíván de a testén azt is látom, hogy élvezi. Én pedig kényem s kedvem szerint fogok vele rendelkezni, akár akarja majd akár nem. Egészen addig még a hideg lélektükrök mélyén, meg nem lobbannak az élni akarás forró és mindent elemésztő lángjai. Akkor majd ha menni akar, eleresztem. Most azonban az enyém, az én vad, gyönyörű musztángom, aki csak arra vár, hogy valaki betörje végre. - Szóval, mit választ? - kérdem, mintha csak afölött akarnám, hogy döntsön, hogy mit fogunk ebédre főzni; halat vagy bárányt.

† music: come away † note: - † words: 440

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jún. 08, 2014 1:36 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



Shane & Julia

'And time goes quicker between the two of us.'
+18


Az ellentmondás a lételemem. Főleg, ha tudom, hogy a másik téved. És Shane most téved. Nem vagyok jó, nem vagyok engedelmes. Még, ha neki úgy is tűnik. Ha az lennék, már lehet, rég nem élne, és lám: még mindig itt van, hogy a képembe vigyoroghasson, én pedig visszamosolyoghassak rá. Azért, mert mosolygok, vágy fűti a testemet és az ösztöneimet hajszolom, tekintetem még mindig metsző és fagyos.
- Szokjon hozzá, Mr. Hopkins... dohányzok és renegát vagyok. És ez valószínűleg nem fog változni - halkan beszélek, és hagyom, hogy karcolja a puha bőrt a nyakamon. - Gyakran szegem meg a szabályokat, vagy keresek kiskapukat - alig fejezem be a rövid félmondatot, hátrahúzza a fejemet, halkan nyögök fel, alig halhatón. Ő persze biztosan hallotta, hiszen remek érzékei vannak. Ehhez, az ilyen jellegű hangokhoz, vagy hozzám kiváltképp. Egyértelműen játék ez az egész, amit módfelett élvezek is. Én játszok a férfiak szívével, olykor kihasználom őket, vagy ők engem - egy a lényeg: valaki kihasznál valakit. Shane is kihasznál, szerintem. Lehet, hogy meg fog ölni. Lehet, hogy még ma. Talán félnem kellene, de nem teszem... félig már úgyis halott vagyok, megváltás lenne, egyenesen szép halál.
Nem tudom figyelmen kívül hagyni, ahogy tekintete szinte lángra lobban, majd hirtelen elsötétül. Büntetni fog. Én ostoba pedig hagyom, és tűröm. Sőt... élvezem. Talán. Ezt azonban a világ minden kincséért sem fogom az orrára kötni. Persze, hogy kíváncsi vagyok, hogy mire készül, ezt viszont jól leplezem. Az izgatottságot kevésbé; még mindig érzem, ahogy a vér az arcomba szökött az imént.
- Igen, tudok - vonom fel én is a szemöldökömet, kaján mosolyra görbítve ajkaimat. Mellemen végigsimító ujjai mentén borzongás marad csak utána, majd enyhe fájdalom. Nem adok hangot az érzéseimnek, csak némán nyitom ki ajkaimat az apró fájdalom jeleként. Jeges tekintetemet rá szegezem, és próbálok olvasni kissé kegyetlen vonásairól, a tekintetéből, a vigyorából, és próbálom megjósolni a következő lépését. Rá kell jönnöm, szinte azonnal, hogy ez lehetetlen. Shane kiszámíthatatlan.
Kérdésére megrebbennek szempilláim, mintha csak pofonnal ijesztgetne, dacos pillantást küldök felé, majd egy pillanatra elkapom a tekintetemet. Mögé nézek, a válla fölött pillantok a távolba, majd újra rá vonom fagyos pillantásom.
- Ha az utálatom boldoggá teszi... - nem fejezem be a mondatot, hagyom, hogy lebegjen köztünk, megválaszolatlan. Ujjait bilincsként fonja az enyémekre, és a felszínre húzza őket, lágyan csókolva mindet, majd újra a víz alá kerülnek. Sejtem, hogy hova vezeti őket.
Vagyis, azt hiszem, hogy sejtem. Igazából nem tudok semmit sem, és igazat kell adnom saját magamnak. Shane kiszámíthatatlan.
Ahogy saját magamra kényszeríti tenyeremet, izmaim megfeszülnek, és próbálom kihúzni ujjai közül a kézfejemet, makacsmód ellenkezek.
- Mint mondtam: tudok uralkodni magamon - még, ha ez így is van, a szívem továbbra is hevesen kalapál, mintha csak lefutottam volna a maratont, lányos zavaromban arcomat elborítja a vágy vöröses rózsája és reszketek, ahányszor hozzám ér. Kár tagadni a nyilvánvalót.
Ujja az ajkaim közt, mire ráharapok, s ahogy mozdítja ujjaimat orrom megrándul, szemeimet egy pillanattal tovább tartom lehunyva, mint kellene, ha csak pislogtam volna. Fejemet kissé hátra vetem, úgy nézek rá, Shane-re, szemeim keskeny résén; nagyot sóhajtok, majd kéjes nyögés szalad ki ajkaim résén.
Aztán elenged. Én pedig legszívesebben utána kapnék, de nem teszem; úgy maradok, ahogy hagyott, mint egyfajta tökéletesen faragott márványszobor - csak épp nem süllyedek le a medence fenekére. Reszketek, miközben érintésére vágyódva, felajzva magamra hagyott. Legszívesebben pofon vágnám, még, ha perpillanat nem is erre vágyom a legjobban.
- Ennek semmi értelme - suttogom magam elé, hiszen hallja. Tudom. - Ettől nem leszek jobb, nem leszek más ember - szívem mellkasomban dübörög, a vérem a fülemben zúg, hevesen veszem a levegőt. Rohadék - gondolom, de nem mondom ki; bár biztosra veszem, hogy le tudja olvasni az arcomról eme nemes jelzőt, amivel cseppet sem szerény személyét illetem.

MUSIC: Hysteria | NOTE: You sweet, lovely bastard, I still love you | WORDS: 601
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jún. 07, 2014 7:58 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next
Julia & Shane
it's more than you can handle 18+

Akaratos, dacos szempárral pillant rám. Nem érti szavaim, nem fogja fel, hogy engedelmességét dicsértem ami még inkább vigyorra késztet. Már búgja nekem szavait, miközben egy kézzel ölelem magamhoz testét. Orromba kúszik a vágy édes illata, miközben fejemet megcsóválva vigyorodom el. - Nem szeretem ha hazudnak nekem Ms. Posser... s szeretem megbüntetni azokat, akik megszegik a szabályaim... - futnak ujjaim tincsei közé és kissé meghúzva azokat karistolják végig fogaim a nő hattyú nyakát. - Először a dohányzás a szobában... - csipkedem meg kicsit a bőrt majd elhúzódva rántom még hátrább a fejét – most pedig a hazugság. - elégedetlenül ciccenek fel. Tekintetemben mohó szikra lobban, ahogy elképzelem miképp fogom megtörni ennek a nőnek a dacát. Következő szavaira felvonom szemöldököm. - Szóval tud? - kérdem és tekintetem elsötétül. Ujjaim végigsimítanak keblein majd megragadva az érzékenyen ágaskodó mellbimbót szorítok rá majd húzom meg egy kicsit. Figyelem fájdalomtól elnyíló ajkait de egyelőre nem húzom tovább sem ideit, sem érzékeny kebleit. Látni akarom mennyire ismeri önmagát, a határait... tudni akarom a legtitkosabb, soha ki nem mondott, talán még csak gondolatokban is elfojtott vágyait, álmait, hogy mennyire makacs, hogy mikor képes meghajolni előttük, előttem. Mert meg fog.
Tekintetem nem követi ujjait, nem vonom el pillantásomat az övétől. Élvezem hirtelen jött bátorságát és azt is, hogy végre ösztönből cselekszik és nem gondolkodik azon, hogy el kéne mennie a közelemből, mielőtt belefojtom saját szavaiba. - Ezek szerint, boldoggá akar tenni? - eresztem el tincseit és élveteg tekintettel figyelem, ahogy elakad benne a levegő. Ujjai a nadrágom széléig szaladnak de ott hezitálva akadnak meg. Ráfogok kecses ujjaira és kivonom őket a vízből. Egyesével csókolom meg őket majd visszavezetem a hullámok alá de nem magamhoz; épp ellenkezőleg. Ha kielégülésre vágyik, akkor magát kell kényeztetnie, tőlem nem fogja megkapni. Legérzékenyebb pontjára simítom tenyerét. - Ne fogja vissza magát... - suttogom a kívánatos ajkakra és pofátlanul húzódok el mellőle. - Itt nem látja vagy hallja senki. Kivéve engem persze. - Figyelmem a nő ujjaira összepontosítom. Nem fogja megtenni. Tudom, hogy nem. Ez az a pont, amit nem fog tudni átlépni. Ez az, aminél megáll, bármilyen bátor is. Ujjaim ajkára futnak és ingerelve csúsztatom az egyiket a csodálatos ívelt ajkak közé, mikre az előbb még szavaimat suttogtam. Szabad kezem arra a kecses kézfejre simítom mi ölén nyugszik és mocsok mód mozdítom ujjait, úgy hogy neki jó legyen. - Megmutassam, hogy kell? -  Vigyorogva eresztem el és kihúzva ujjam ajkai közé távolodok el tőle, legalább egy méterre, hogy jól lássam szinte mezítelen, reszkető alakját, éhesen meredő mellbimbóit, kipirult arcát, vágytól gyötrődő tekintetét.

† music: come away † note: - † words: 417

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Jún. 07, 2014 6:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next



Shane & Julia

'And time goes quicker between the two of us.'


Bárhogy is terveztem, mit teszek majd, teljesen máshogy cselekszem. Nem a hideg logika irányít, hanem az ösztönök. Vagy vágy, ha úgy tetszik. Talán a mélyen elrejtett érzelmeim? - kérdezem magamtól, miközben megkapaszkodom a medence peremében. Nem, biztosan nem, az nem lehet... - hessegetem el szinte azonnal a gondolatot. Vicces dolog ez. A negyedik gombnál jut eszembe, hogy a fekete francia is lekerülhetett volna rólam. De úgy érzem, már késő visszatáncolni. Meg különben sem vagyok gyáva; választottam, ezt választottam és nem futamodok meg. Azt hiszi, nem vállalom be? Nem ismer. Eléggé bevállalós vagyok, ennél durvább dolgokat is tettem már életemben, olyat is, amihez még csak kedvem sem volt. Ez? Azt hiszem, nem is lehetnék sehol máshol, itt a helyem, itt kell lennem, itt és most. Olyan egyszerű ez, olyan természetes és elemi, hogy másképp nem is történhetnének a dolgok. Rendkívülinek érzem ezt a helyzetet. A vadász és az ő prédája. Felemészt a gondolat, hogy nem tudom, hogy ki-kicsoda ebben a szituációban.
A szívem hevesen pumpálja a véremet, érzem, hogy az arcomba is szökik belőle, a kellemesen hűvös víz ellenére is.
- Nem vagyok jó - búgom halkan, és érintésére egy halvány mosollyal reagálok csak, miközben elérek az utolsó gombig, és kiszabadítom azt a helyéről. Shane kapva kap a lehetőségen, és magához von, én pedig nem ellenkezek. Miért tenném? Már rég megtehettem volna, már rég le kellett volna állnom, ha ezt akarnám. Ahogy hozzám bújik és kérdez, fejemet felszegem.
- Igen - hunyom le egy pillanatra a szemeimet -, valóban. Utálom - jobbommal izmos vállába kapaszkodok, miközben balom fáradhatatlanul a medence szélét fogom. Élvezem a puha csókokat, melyek végigszaladnak nyakam bőrén, egyre lejjebb. Ahogy eltávolodik, nyitom csak ki a szememet, úgy nézek rá metszőn.
Szavaira összerándul a gyomrom. Nem tudom eldönteni, hogy jólesőn-e, avagy sem.
- Tudok uralkodni magamon - sziszegem, de ajkam szegletében kéjes kis mosoly bujkál. Az, hogy így a testének préselődök, félmeztelen, azt hiszem, arra ad következtetést, hogy nem. Határozottan nem tudok, vagy nem akarok uralkodni magamon. Itt és most nem. De érzem, hogy valami, legbelül visszarántana. Az a kicsinyes hang a fejemben azt suttogja, hogy abba kell hagynom, de nem engedek neki. Most az egyszer nem. Akkor sem engedtem neki, amikor le kellett volna mészárolnom Shane családját. Igaz, akkor is egy golyóval a mellkasomban végeztem, majdnem meghaltam és lelkileg örökre nyomorékká tett az eset, a család is halott... de Shane itt van. Én pedig a karjaiban.
Szinte ajkaira suttogom a szavakat, de a szemébe nézek: utálom is, ha ez ilyen boldoggá teszi. Szavaira megütközve nézek rá egy rövid pillanatig. Nem tudom, mit mondjak. Soha nem kérdezték meg tőlem, hogy akarom-e. Ez soha nem volt kérdés. Ez válasz volt. Válasz, egy fel nem tett kérdésre.
Jobbommal végigsimítom mellkasát, ujjaimat végighúzom az izmokon, néha körmömmel karcolva a felszínt. Le, egészen az oldalán végig, a csípőjéig. De nem szabadítom meg a nadrágtól, noha ujjamat az anyagba akasztottam már.
- Most a legkevésbé sem érdekelnek a cuccaim, nem sietek sehová sem - vonom meg hasonlóképpen a vállamat, mint ő. Hirtelen az sem érdekel, hogy ma valamikor munkába kell mennem, egy tárgyalás miatt. Vagyok elég nagykutya az irodában, hogy késhessek, vagy ne jelenjek meg a tárgyaláson. És ezt piszokmód ki is használom... mint mondtam Shane-nek is, nem vagyok jó.

MUSIC: What the water gave me | NOTE: I know you can set me free | WORDS: 529
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next
Vissza az elejére Go down
 

Nappali

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

 Similar topics

-
» Nappali
» Nappali
» Nappali
» Nappali
» Nappali

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Lakások és szobák :: Mystic Falls-i lakások :: Hopkins birtok-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •