Share | 

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Dec. 27, 2015 8:37 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Brad & Adeline
Nem értem, hogy miért vagyok itt, azt sem, hogy miért beszélgetek azzal, aki a végső csapást mérte az amúgy is darabokra hullott életemre, de mégis itt vagyok. Talán válaszok miatt, talán kíváncsiságból, talán azért, mert nincs hová mennem, vagy mert képtelen vagyok kezdeni magammal valamit. Minden széthullott, elveszettnek érzem magamat és ilyen esetben az ember képes olyasmit is megtenni, amit máskor teljes képtelenségnek vél, mint például pont azzal az emberrel beszélget el, aki állati testbe szorította nem kevés időre. Rettenetes volt, de most még sem látom rajta, hogy újra ártani akarna nekem. Tényleg úgy tűnik, mintha bánná, amit tett, mintha megbánta volna az eddigieket... mindent, de miért most? Mi vitte rá a változásra, miért nem eddig mondott nemet?
- Elégedetlenek... azt hiszem jól határoztad meg és ők úgy is gondolják, hogy jogosan bűntettek meg, mert vétettem a családom ellen, csak mert... - sóhajtok és megrázom a fejemet. Nem hiszem, hogy kíváncsi életem kálváriájára és abban sem vagyok teljesen biztos, hogy én mesélni akarok-e róla és fel akarom-e idézni azt, ami történt. A fájdalmat, a kínt, mindazt ami ezzel járt. Én feladtam mindent és nem volt értelme, hogyan is gondolhattam azt, hogy a szüleim majd simán engedik, hogy tovább lépjek és hagyják, hogy új életet kezdjek? Miért voltam ennyire naiv? A többit viszont nem cáfolom meg. Igaza van, soha sem akartam ártani másoknak, soha sem tudtam volna, ezért nem voltam való a saját családomba és ezért kapta ma büntetésemet is.
- Nem tudom, hogy minek van értelme. Látod, hogy mi lett a vége, mi volt a jutalma annak, hogy jó voltam. Nem akartam ítélkezni, nem akartam azt, amit a családom, én... olyan sok mindet kockáztattam és feladtam és elárultak, akkor nem volt felesleges? - oh de most úgy érzem. Felesleges volt minden törekvésem, nem volt értelme jónak lennem, mert nem értem el vele semmit. Csak a mesék működnek úgy, hogy a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz pedig a büntetését. A élet viszont nem egy mese. Az életben, hiába vagy jó, végül úgyis valami rossz lesz a végeredmény akármit is teszel. Ő most próbálkozik, feketéből szürkévé válni és... van értelme? Mondjam ki nyíltan, hogy úgy sem érhet el vele semmit sem? Hogy úgyis csak rosszat kap azért, ha megpróbál jót tenni?
- A következmények fájnak. Én már azt sem tudom, hogy miért érdemes jónak lenni. Azt sem tudom, hogy... ha felállok ettől az asztaltól, akkor hová megyek majd és mit csinálok. Nincs célom... nincs életem... nincs semmim. Mire jó akkor jónak lenni? - csalódtam, sérültem, túlságosan sok fájdalmat éltem át és úgy érzem, hogy képtelen vagyok ezt kezelni. Nem tudom, hogyan kell, nem tudom, hogy mitől lenne jobb, nem tudom, hogyan kezdjek egy új életet. A szüleim nem tennék meg újra? Elég volt ennyi büntetés, vagy ha kiderül, hogy kiszabadultam, akkor újra megkapom, maximum majd mástól? Lehet, hogy most itt van ő, aki nem akar már fekete lenni, de vannak mások, akik megteszik helyette. Miért törekedjek a jóra, a boldogságra, ha aztán úgyis elveszik tőlem? Úgy érzem egyszerűen csak nincs semmi értelme az egésznek.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Dec. 21, 2015 10:36 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

to Adeline
we always get a second chance
Bólintottam. A kakaó majdnem minden helyzetben jobb ötlet, mint egy átok kiszórása, de én hittem abban, hogy képes vvagyok a változásra, és ha ebben kudarcot fogok vallani, tudni fogom azt, hogy az élet milyen szerepet írt meg nekem. Be kellett volna vallanom azt is, hogy elkéstem egy kicsit már ezzel az egész megbánósdival. Amellett, hogy mi irányítjuk az életünket, egészen más az, ahogyan a külvilág megpróbált beleszólni az enyémbe. A gyerekkori környezetem kapzsivá tett, először piti zsebtolvajjá, majd pár évre rá már abból éltem, hogy a hozzá hasonlóakra szórtam ki kegyetlenebbnél kegyetlenebb igézeteket. Nem az ovlt a legrosszabb, hogy ő állatbőrbe kényszerült. Ennél ezerszer mocskosabb és különlegesebb, bizarabb "rendelések" is voltak, így utólag pedig mindig elgondolkodtam azon, hogy mi lett volna, ha közben mondtam volna azt, hogy nem csinálom, nem teszem meg? Hol volt a szívem? Hiába kutattam akkoriban utána - bár nem is nagyon kerestem, mert tudtam, hogy ha ilyen mázsás súly nehezedik majd rá, sokkal rosszabb lesz minden.
Megköszörültem a torkom, majd előre dőltem, hogy valamivel közelebbről vizslathassam a tekintetét, de tettem ezt azért is, hogy válaszom őszintén csengjen. - Én tudom, hogy ki a gonosz. Az emberek gesztusai, reakciói... elárulnak mindent. Te nem vagy gonosz, és úgy gondolom, hogy soha nem fordult meg a fejedben egyszer sem, hogy kárt tégy valakiben, hacsak az tényleg kellőképpen rá nem szolgált. Világosíts fel, ha tévedek. A szüleid valódi szörnyetegnek bizonyultak, az undor és a könyörtelenség nem tűnt el a hangjukból egy pillanatra sem. Tán elégedetlen szülők voltak, és nem azt kapták tőled, amit akartak? Előfordulhat. - Hosszasan beszéltem, pedig nem állt szándékomban. És visszagondolva elég összefüggéstelen beszédnek gondoltam, holott értelmesen akartam megnyilvánulni, de még zavarban voltam attól, hogy ő ül velem szemben. Sokat ártottam neki is.
- Mert úgy gondolod, hogy nincs értelme jónak lenni? Érezted úgy valaha, hogy felesleges minden törekvésed? - Hangosan gondolkodtam, közben ismét tekintetében kutatva. - Joggal mondják, hogy a rossz a könnyebbik út. Nehezebb jónak maradni. Áldozatokkal jár. És nagy szívás tud lenni. Én még nem vagyok teljesen jó. Talán sosem tisztíthatom meg a lelkem annyira, hogy a feketéből akár egy kicsit is, de világosabb szürke legyen. De ami egyszer fekete lett, soha nem lesz teljesen fehér. - Elfordítottam egy pillanatra a fejem.Őszinte vallomás volt, de miért vele osztottam meg? Aztán rájöttem hogy bárinek ugyanezt mondtam volna, akivel szemben olyasmit követtem el, amit nem érdemeltek meg. - De te jó vagy. Vagy a hited már nem csak ebbe az irányba húz? Annyi gonoszság után hidd el, én már látom, hogy ki jó, és ki velejéig ocsmány. - Nagyot nyeltem. A szavai azonban megpecsételték azt, amit gondoltam. A nő valami tramuát élhetett át, amiért hirtelen azt gondolta, hogy az élhető élet, amit én éltem. Hogy könnyebb érzések nélkül élni a napokat. - Miért gondolod ezt? Mindig vannak következmények.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Dec. 09, 2015 9:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Brad & Adeline
Nem, az azért nem várható el tőlem, hogy kedves legyek vele, hiszen amit tett velem az cseppet sem volt kedves és hiába mutat most megbánást ez még nem tünteti el a bűnt, amit elkövetett. Hogy ennek ellenére mégis miért vagyok itt és miért nem léptem ki azon az ajtón, amikor megtehettem? Magam sem tudom, talán... nem tudnék akkor sem hová menni, talán úgy se tehetek mást, mint hogy itt maradok. Őt legalább ismerem és van olyan élethelyzet, hogy még egy ellenség, vagy egy vélt ellenség egy múltbéli is jobb, mintha senkivel sem beszélhetsz és őszintén kivel beszélhetnék? Honnan tudhatom, hogy a kivel megpróbálom azt nem újfent a szüleim fogadták fel, hogy az illető ártson nekem. A bizalom drága kincs és én nem bővelkedem benne.
- Az biztos, pedig a kakaó sokkal kellemesebb lett volna, mint... - megvonom a vállamat, hiszen ő is tudja, hogy mi történt. Nem vitattunk meg semmit sem, csak megkaptam a futtában átadott üzenetet, hogy legalább tudjam miért is kapom azt, amit kaptam és kész, ennyi... onnantól már csak a kínzó napok jöttek, amikor nem voltam ura önmagamnak, amikor nem is tudtam igazán magamról. Szétesett minden, elveszítettem mindent, amit csak ember elveszíthet... milyen jó is lett volna e helyett egy kakaó, de az élet sajnos ritkán osztogat ilyesmit.
- Talán csak szerencsém volt. - valahol a nyelvem hegyén van az is, hogy reagáljak arra, amit a szüleimre mondott, de még sem megy. Ösztönből kellene megvédenem őket, de hát miért tenném, amikor igaza van? A szüleim miatt történt, ők akartak nekem ilyen sorsot. - Honnan tudod, hogy nem én vagyok a gonosz és ők csak jogosan megbüntettek? - néha már magam sem tudom. Ellent mondtam a családomnak, az elvárásoknak, olyat tettem, amit nem engedtek volna. Így voltam boldog igen, de... aztán az akit szerettem mégis képes volt elhinni, hogy én valaha is ártottam neki. Ezzel lényegében meghazudtolta az egész életünket, a döntéseimet, hiszen ő nem állt ki mellettem minden áron, ő elhitte a hazugságokat, pedig tudnia kellett volna, hogy képtelen lennék ártani bárkinek is. Megtörtem, összeomlottam, de az előttem ülő vajon miből gondolja, hogy ez nem csak színjáték, hogy nem én vagyok a rossz és a szüleim jól tették, amit tettek velem?
Meglepetten hallgatom a szavait és most már rászánom magamat arra is, hogy vegyek abból a mogyoróból, ami a tálkában pihen előttem, legalább amíg beszél és ki nem derül, hogy tényleg mire ez a nagy pálfordulás. Az ember életében mindig valaminek a hatására történik, soha sem csak úgy magától. - Minek? Értük, vagy magadért? Feloldozásért, hogy megnyugodjon a lelked? És ha nincs is értelme? Nincs értelme... jónak lenni, úgy is megjárod a végén. Ez... - megrázom a fejemet, aztán csak felkönyökölök az asztalra és inkább egy maréknyi mogyorót tömök a számba, hogy azzal is elvonjam a figyelmemet. Pillanatok múlva szisszenek csak fel, amikor rájövök, hogy a sós rágcsálnivaló nem a legjobb ötlet akkor, ha nem rég még sebes volt a szád is.
- Csináld amit eddig, ne törődj senkivel, sokkal könnyebb, akkor nem is ejthetnek át, hidd el... jobban jársz. Ha képes lennék rá, ha olyan lennék, mint a vérszívók én biztos, hogy kikapcsolnék mindent... és nem érdekelnének a következmények. - keserű szavak és hogy vajon komolyan gondolom-e? Nem számít, mert úgy se vagyok rá képes, de ez, ami most van... Nem tudom, hogy mi lesz holnap, nem tudom, hogy mit kezdjek magammal és azt sem tudom, hogy van-e értelme egyáltalán az egésznek. Jónak lenni nem éri meg, bizalmat adni felesleges, úgy is csak rossz vége lesz.
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Dec. 07, 2015 7:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

to Adeline
we always get a second chance
- Jogos. - biccentettem elismerően, majd egy halk sóhajt követően leszegtem fejemet. - A legutóbbi találkozásunk során nem egy pohár kakaó társaságában vitattuk meg azt, hogy melyikünk milyen elvek és erények között nőtt fel. - A szülei ajánlata alapján ez az alma eléggé messze esett a fától, hacsak nem azt jelentette az egész azt, hogy netán örökbefogadás áldozata lett volna. Ezt alapvetően kizárt alternatívának tekintettem, elvégre ha így lett volna, a szülei nem fecséreltek volna energiát arra, hogy ilyen módon tegyék tönkre az életét. Én viszont nem lehetek okos mások életében, a múltam bizonyította azt, hogy megannyi hülyeséget elkövetve most legnagyobb ellenségemmé is váltam. Álmatlan éjszakák voltak mögöttem, a szemeim alatt vastag karikák húzódtak, s a kortyolgatott kávéval az ég világon semmit nem értem el, még fáradtabb lettem, már ha az lehetséges lett volna. Minden gond, gonoszság az utóbbi időszakban tetézett, és megterhelte azt, amiről nem tudtam, hogy létezik. A lelkiismeretemet. Kegyetlen világban éltünk, és lehetőségem adatott arra, hogy eldöntsem, én magam is gonosztevő akarok-e lenni vagy inkább hőssé válok, s megmentem pár ember életét.
- A sors furcsa fintora, mikor egy gonosz párnak életrevaló, bátor csemetéje születik. Legalábbis nekem úgy tűnik, hogy ha meg tudtál szabadulni az átkomtól, hát nem ejtettek a fejedre. - Őszinte szavak voltak ezek, de tényleg nem volt kenyerem a köntörfalazás, és mit értem volna el azzal, ha most a szemébe mondtam volna egy hazugságot? Több lettem volna tőle? Nem. De egy indokkal több lenne az álmatlan forgolódásra. Ezt csak olyan érthette meg, aki járt már hasonló cipőben. Aki volt már gonosz, szívtelen a pénz miatt, majd változott, mert a hite a helyére került. De hitből sosem éltem meg.
Megráztam a fejem, és ismét lehajtottam fejemet, hogy ne kerüljek szemkontaktusba vele. - Nem tudom. - válaszoltam. Egyszerűnek tűnt a kérdés, valahol a válasz is annak tűnhetett volna, de nem állt rendelkezésemre a megfelelő szókincs ahhoz, hogy el tudjam ezt neki magyarázni. - Túl mélyen érintettek meg azok, akiket legutóbb bántottam egy-egy ügyem során. Már nem tudtam rájuk egyszerű alanyként tekinteni, megérintettek, és.. onnantól fogva már nem volt kiút ezekből a gondolatokból. Már csak jóvá akartam tenni mindent. - kortyoltam bele az italomba. - Még ha soha nem is nyerhetem el mindenki bocsánatát.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 19, 2015 9:24 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Brad & Adeline
Hibák... azt hiszem az egész életem egy hatalmas nagy hiba. Nem sok jó döntésem volt eddig és talán ha visszamehetnék akkor sokat megváltoztatnék belőlük, talán máshogy tennék dolgokat, talán nem jönnék el ide, talán nem adnék fel mindent egy olyan férfiért, aki... fáj ki mondani, de lehet, hogy nem is volt rá érdemes, hiszen képesek voltak ellenem fordítani, pedig neki kellett volna a legjobban tudnia, hogy mire képes a családom, vagy épp az övé. Mégis nekik hitt és nem nekem, pedig épp eleget bizonyítottam, hogy bennem bízhat. És most halott, még a fejéhez sem tudom vágni, hogy mennyire megbántott, hogy nem hitt nekem, hogy nem hitt bennem. Fáj a múlt és abban sem vagyok biztos, hogy sokáig el tudom viselni a mindennapokat, ezért adnám be a derekamat, ha most azért lenne itt, hogy újra megtegye, annak ellenére, hogy egyben meg is ijedek tőle először.
- Nem tudhatom... hogy van erényed is. - állati alakba kényszerített, talán ártott is nekem, erre már nem emlékszem és higgyem el, hogy nem hazudik? De tényleg nem érdekel, hiszen azt tesz, amit akar. Elhitetheti velem, hogy nem akar ártani nekem, hogy úgy tegye meg, hogy észre sem veszem, mégis az ösztöneim tényleg azt súgják, hogy igazat mond. Nem hallom, hogy gyorsabban verne a szíve, hogy izgatottabb lenne, mint máskor, bár vannak profik is hazudozás téren, akiknek nem esik nehezére rezzenéstelen arccal kimondani akár a legnagyobb képtelenségeket is. Mégis követem, pedig talán nem kellene, de... elveszettnek érzem magamat és nem tudom, hogy mit tegyek, hogy mi lesz holnap és mintha ő is épp olyan elveszett lenne, mint én, csak tudnám miért. Talán kíváncsi vagyok... magam sem tudom.
- Ez csak kifogás. - válaszolok szinte azonnal. Nem ismerem az életét, nem tudom, hogy mi van mögötte, nem tudom, hogy mik történtek vele, de én biztos, hogy képtelen lennék másoknak ártani azért, mert ezért kapok pénzt, vagy mert nincs más választásom. Biztos, hogy nem tudnék ilyen útra lépni és biztos, hogy nem tudnék ilyen életet élni. Ő képes volt rá és nem biztos, hogy csak a pénzért tette, vagy ha igen, akkor arra rámehet az ember lelke, most még is úgy tűnik, hogy már nem akarja, hogy bűnbánata van... miért? Még sem kérdezek vissza azonnal, csak leülök szépen vele együtt. Nincs italom, de nem is vagyok benne biztos, hogy most kelleni fog, már ittam egyet, lehet hogy csak ártana. Eltompítaná az érzékeimet és mint mondtam még nem bízom benne teljes mértékben, sőt... Az előttem lévő tálka sós mogyorót nézegetem, csak akkor nézek rá újra, amikor a szüleimet említi. Halk sóhaj csak, szinte érzem, ahogyan összeszorul a lelkem.
- Tudom... tudom, hogy azok. - nem hittem, tényleg nem hittem volna, hogy képesek erre, hogy tudnak így ártani nekem. Azt hittem erre azért nem lennének képesek és lám mégis megtették. Elvettek tőlem mindent, hogy megbüntessenek és mit hittek? Hogy majd sírva megyek vissza hozzájuk, mintha azt várnám ők segítsenek? Hogyan hihettek ilyet? - Miért? Miért bánod, amit tettél? - éreztem a hangjából, minden egyes szavából, hogy így van, de úgy fest már régóta teszi ezt, régóta él így és mégis bánja azt, amit eddig tett, de vajon miért? Valami oka biztosan van rá, hogy változtatott, hogy változtatni akar. Már nem kell neki a pénz, vagy valamiféle hatás érte, ami miatt úgy gondolta, hogy elég volt, hogy sok volt? Nem tudom mennyi idős, lehet akár vámpírboszorkány is, aki már ezt műveli hosszú évtizedek múlva, de magától az ember nem változik, nem bánja meg, amit tett, mindent valami kivált.
♫ We could be heroes ♫ ϟ Kinézet ϟ Itt is vagyok 40 ϟ ©️
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 16, 2015 6:38 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

to Adeline
we always get a second chance
Hibár elkövetni, vétkezni.. emberi dolog, ahogyan azt mondani szokás, de sosem éreztem magamban azt az ösztönt, hogy kövessem azt a bizonyos csordát, csak hogy egyforma lehessek másokkal. Egyediséget követeltem magamnak, és ezt sokan nem nézték jó szemmel akkoriban, mikor elkezdtem foglalkozni a boszorkánykodással. A vámpírság nem volt betervezve az életembe, de ha már becsúszott valahogyan kezelnem is kellett. Nem volt más megoldásom, a megélhetésem is múlott rajta, hát úgy döntöttem, azok táborába fogok tartozni, akik életük végéig hibridként élnek, annyi kivétellel, hogy bennem nem vérfarkas tulajdonságok tomboltak, hasnem boszorkányok furcsa mágiája adta az éltető erőmet napról napra. És ezzel az erővel annyi de annyi ember életét nehezítettem meg, tettem tönkre, hogy arra megfelelő szavakkal reagálni sem lehetne.
- Elmondanám, ha ők küldtek volna. A hazugság nem erényem. - Ő volt az egyik. Adeline. Máshogyan is dönthettem volna, de akkor még nem volt tudás, ép ész az agyamban. Nem törődtem azzal, hogy ki ő vagy mi ő, az hajtott, amit magam előtt láttam, egy kisebb vagyon, amit érte ajánlottak, pontosabban azért, amit tennem kellett vele. A szülei nem bízták a véletlenre, de ezek szerint már réges régen nem problémája az, amit én okoztam neki. Ez pedig... megesik. Senkinek nem ígértem életreszóló megoldást, csupán egy kis varázslatot, ami átmenetileg megoldhatja a problémákat.
- Mindig is feladatokat teljesítettem, mert ehhez volt szükségem ahhoz, hogy életem lehessen. - A szavak elég hamar törtek fel a torkomból, nem rágtam meg őket teljesen, de itt lett volna az ideje annak, hogy gondolkodjak, mit is mondok el neki. Ezzel az egésszen nyíltan felvállaltam azt, hogy soha egyetlen percig nem élvezetből tettem, amit tettem. És ott a másik oldal, normális munkám is lehetett volna. De akit már a szülei is arra képeztek ki, hogy hogyan varázsolon megélhetésért, az nem könnyen nő ki belőle. - Túl sok megbocsájtást kellene kiérdenelnem. Sokan nem voltak olyan szerencsések, mint te. - Végignéztem rajta, ahogy egy másodpercre felemeltem a fejem. Hallottam pár múltbéli ismerésöm sorsáról, és még inkább súly nehezedett a mellkasomra a hírek után. - A szüleid kegyetlen emberek. - Csak ennyit tudtam még hozzátenni, aztán belemerültem az asztalon hagyott italom elfogyasztásába.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Nov. 04, 2015 10:07 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Brad & Adeline
Az elmúlt napok, hetek szinte már rémálomba illettek. Persze tudom, nem lehettem olyan naiv, hogy tényleg azt higgyem működni fog, hogy csak úgy el tudok szökni a családom elől és hogy ezt annyiban hagyják. Miért hittem? Butaság volt azt gondolni, hogy a boldogságom a fontos, sosem volt így. Azt kellett volna tennem, amit akarnak, azzal lenni, akit elfogadnak, nem pedig azzal aki veszélyes szerintük, pedig... pedig ő nem volt az sosem, rám nézve nem. Az utolsó napokig, amikor meg akart ölni, mert azt hitte én vettem el tőle a nagyapját. Elérték, amit akartak, a szüleim. Összetörték a lelkemet azzal, hogy elvették tőlem őt és az egész életemet, aztán összetörték a testemet is azzal, hogy rávettek egy boszorkányt, hogy állati alakba zárjon és már én magam sem tudom, hogy ő bánt velem el úgy, vagy a szüleim, vagy én magam voltam akkor, amikor nem voltam önmagam és amely időre nem is emlékszem igazán. Nem veszíted el a tudatodat állatként, én szándékosan kapcsoltam át, úgy könnyebb volt elviselni, és most itt áll előttem az, aki mindezt tette velem és én még csak azt sem tudom, hogy rettegjek tőle, vagy simán megadjam magamat a sorsnak és hagyjam, hogy azt tegyen, amit akar, mert akkor legalább vége lesz. Valahogy vége... és talán ez is épp elég ahhoz, hogy ne meneküljek, csak egyet nem akarok, hogy fájdalmat okozzon, ha ezt teljesíti, önként sétálok bele bármibe.
- Nem... nem ők küldtek utánam megint? Nem kell... hazudnod, képes vagyok elfogadni. - és ami még fontosabb, nem akarok már menekülni, nem akarok folyton a hátam mögé nézni, ha nem volt nekik elég ennyi büntetésnek, ha tényleg örökre akarták. Nem... belefáradtam és nincs is miért tennem, akkor inkább adom meg magamat önként, úgy kevésbé lesz fájdalmas és kevésbé lesz nehéz. Megpróbálhatnék elszaladni, de úgyis megtalál az, aki akar, ha nem ő, hát akkor majd más nem? Ha elhiszem neki, hogy nincs más köze a szüleimhez, hogy nem ezért van itt, hát majd lesz más, akinek köze lesz hozzájuk... én már nem remélem, hogy az életem normális lesz, már képtelen vagyok pozitívan látni a jövőt. Mégis meglep, amikor int, hogy kövessem, miután elindult vissza. Pár pillanatig csak állok és figyelem, ahogyan távolodik. Menjek... végül is hová mennék? Végül csak sóhajtok egyet és utána indulok. Olyan mindegy.
- Ha... ha nem miattuk van, csak tisztára akarod mosni a lelkiismeretedet... megbocsátok, csak teljesítetted amit ők akartak nem igaz? - nem is tudom, érzem látom rajta, hogy nincs épp a legjobb formában és aki egyedül van egy ilyen helyen annál amúgy is elég evidens, hogy nem épp a legjobb napjait éli. Meg se lepődöm rajta, nem is tudom, hogy jelenleg ismerek-e olyat, aki boldog a bőrében, talán nincs is ilyen ember. Végül csak leülök, de nem rendelek semmit, még nem, hiszen ha tényleg csak az kell neki feloldozás azt e nélkül is megadhatom. Miért vonjam meg tőle? Ha nekem rossz, akkor automatikusan legyen az másnak is? Én sosem gondolkodtam így és nem fogok gyökeresen megváltozni mások miatt... nem én! Lehetek csüggedt, lehetek reményvesztett, de nem leszek gonosz és nem fogom másokon levezetni a bajaimat, legalábbis remélem, hogy nem jön majd el ez a pont.
♫ We could be heroes ♫ ϟ Kinézet ϟ Itt is vagyok  40 ϟ ©️
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 02, 2015 9:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

to Adeline
we always get a second chance
Sosem felejtettem el a tekintetét, amivel legutóbb engem vizslatott. Ott volt benne egy néma kérés, ami szinte könyörgött azért, hogy ne tegyem meg vele azt, amire felbéreltek. Akkoriban még nem voltak olyan gondolatok a fejemben, amire büszkén hallgattam volna, mert megtanultam azt, hogy milyen a kiszolgáltatott élet, és nem akartam, hogy még egysdzer én legyek az, akivel mások játszadoznak. Az élet megtanított úgy játszani, hogy rögtön önzőség legyen belőle, nem törődtem mások érzéseivel, és játszottam is velük, ha lehetőségem adódott rá. Kegyetlennek hangzott mikor ezt legutóbb hangosan kimondtam. Elmentem gyónni a közeli templomba, ahol a papnak mindent tovább adtam. Tudtam, hogy tud a természetfeletti életről, a világról, amiben benne élt már évek óta, elvégre New Orleans egyik központi embereként benne volt minden olyanban, amire nyilvánvalóan ő sem túl büszke. Tőle akartam feloldozást a vétkeimért, és készten álltam arra, hogy tiszta lapokkal indítsak, de megnehezítette az életemet az, hogy régi arcokkal találkoztam. S itt van egy újabb, Adeline. A szívem hevesebben dobogott, mikor a szemembe nézett, és láttam benne azt, amit már senki szemében nem akartam. Fájdalmat. Újra és újra végigvágott a hátamon ezzel a tekintettel, mintha ostor lett volna.
- Nem azért vagyok itt, amiért gondolod. - A szavai kezdték el elérni azt, hogy végre körvonalazódjon a fejemben, hogy mit is gondolt a jelenlétemről. Attól tartott, hogy ismét azért jöttem hogy átkot szórjak rá, miután egyszer már megtettem. Állatbőrbe kényszerítettem, téve mindezt azért mert ezt rendelték tőlem a szülei. Ma már visszafizetném azt a pénzt, de soha nem szegtem meg üzleti egyezséget, akkor sem, ha megbánást tanusítottam amiatt, amit tenni kényszerültem. - Már nincs közöm a szüleidhez semmilyen értelemben. - Még ezt hozzátettem, hogy biztos legyek benne, hogy kimondom, habár tudtam, hogy az én szavam semmit nem ér, miután megtettem vele azt, amit.
Nagy sóhaj kíséretében döntöttem úgy, hogy jobb lenne visszaülnöm, miután már úgyis belefutottam. A távozásból ezúttal nem lesz semmi, így hát jobb, ha helyet kerítek magamnak. Ahonnan az előbb felálltam, még szabad volt, így újra oda irányítottam magamat, és tekintetemmel kértem, hogy kövessen ő is. Már ha akad némi ideje, hogy a társaságomat akarja élvezni.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Okt. 30, 2015 10:34 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Brad & Adeline
Rettenetes napok állnak mögöttem, még most sem tudom, hogyan kellene ebből az egészből talpra állnom, hogyan lesz úja normális életem, vagy hogy egyáltalán van-e értelme. Az életem rövid idő alatt fenekestül felfordult és valahogy mára minden teljesen értelmét veszítette. Úgy érzem magamat, mint egy kóválygó lélek, aki szinte már meghalt és csak bolyong a városban, csak keresi a helyét, de talán már nincs is mit keresni. Mi van akkor, ha életben maradtál, de közben valahogy már megszakadt a sorsod fonala és úgy sincs tovább? Létezhet ilyen? Nem tudom, de most pontosan így érzem magamat. Nem tudom, hogy mi segíthetne, hogy mitől lenne jobb. Az is kész csoda, hogy sikerült újra emberi alakot öltenem. Valahogy... én nem is tudom a találkozás Coryval visszarángatott abból a mélységből, amibe elmerültem. Pedig nem is volt rossz. Ha úgy maradok, ha végül szépen lassan elveszítem a tudatomat és nem marad más, csak a kutya... könnyebb lett volna. Megtehetném újra, szándékosan. Felvehetném újra azt a formát és hagyhatnám, hogy elhagyjon az emberi oldalam, de ha véletlenül valaki mégis visszahozna belőle, akkor még sokkal rosszabb lenne. Túl kellene lendülnöm ezen az egészen, de nem tudom hogyan és főképp nem tudom, hogy miért. Akkor vagy képes élni, akkor tudsz célokat meghatározni magadnak, ha van miért és én most egyáltalán nem látom ezt a miértet. Nem tudom, hogy mi lenne a cél, mi lenne az a jövő, ami miatt van értelme folytatni. Egy ital talán jót tesz, sok ital pedig hasonlóan feledtet velem mindent, mint ahogyan az állati alakba kényszerülés.
Nem festek valami jól, látszik rajtam a megviseltség, a nyúzottság. A fülemet a hajam takarja, de még most is látszik rajta az a mély bevágás, ami csak igen lassan gyógyul és biztosan megmarad majd a csúnya éktelenkedő nyoma. Fogalmam sincs hogyan szereztem, nem emlékszem rá, ahogyan a többi sebre sem, amik már szépen gyógyulnak. Apró horzsolások főleg, a többségük az arcomon, a karomon, a lábaimon. Valószínűleg állati alakban szereztem őket, ahogyan a fülemet ért sérülést is. Az erdő... talán egy ember, aki nem akarta, hogy a közelében legyek, mert egy csapzott kutyát veszélyesnek is gondolhatnak. Talán jobb is, hogy nem emlékszem ezekre, így is megmaradtak a nyomok, a rossz emlékek, a félelem, ezeket akarom elfelejteni pár itallal. Csak... csak úgy tenni, mintha nem létezne körülöttem semmi, elfelejteni a múltat és mindent.
Nem is értem miért van itt ilyen tömeg, de vannak jó páran. Igyekszem átjutni az ajtó környékén ácsorgók között. A pultot kellene megcéloznom, kérni egy italt, leülni ott. Nem kell nekem asztal, hiszen egyedül vagyok, minek foglaljak helyet mások elől. Nem is igazán figyelek a környezetemre, csak haladok befelé, amíg aztán meg nem torpan előttem valaki. Nem figyelek fel rá először, ahogyan megpróbál ellavírozni előttem, csak akkor, amikor jó eséllyel egy lökésnek hála szembe kerül velem, szinte csak pár centire. Abban a pillanatban bent reked a levegő a tüdőmben, hiszen egy pillanat alatt rájövök, hogy ki is áll velem szemben. Ő volt... ő volt az... ő tette, tehát ismeri a családomat, ismer... ismer engem is. Pillanatokba telik, de perceknek érzem, amikor végre a tüdőm rászánja magát, hogy újra levegőért kapjon. Elkerekedett szemmel, a félelemtől tágra nyílt pupillával pillantok rá és azonnal hátralépnék egyet, ha a mögöttem haladó nem akadályozna meg benne. Végül nagy levegőt veszek és összeszorítom a fogaimat, hogy erőt gyűjtsek mielőtt megszólalnék.
- Nem... nem volt még elég? Nem volt még elég nekik? Már megkaptam a büntetést... többet is, mint ami járt volna. - reszket a hangom. Hát persze, hogy arra gondolok, hogy megint miattam van itt. Kiszabadultam, megoldottam, emberi alakban vagyok megint és újra összefutok vele csak így egy bárban? Biztosan azért van itt, hogy visszacsinálja. Nem akarom... vagy mégis? Magam sem tudom, hogy mit akarok pontosan. Az is lehet, hogy... hogy jó lenne. Ha visszakényszerítene állati alakba, egyszerűbb lenne elfelejteni mindent, mint ha csak iszom pár pohárral. Nagy levegőt veszek, szinte csak lehelem a szavakat, ahogyan kicsit közelebb lépek, hogy más ne hallja. - Ha muszáj csináld... kimegyek veled, de ne fájjon. - fogalmam sincs, hogy a sebeim miatta vannak-e. Talán igen, talán tényleg kutya alakban szereztem őket és véletlenek, vagy mástól származnak, nem tudom. Ha boszorkány, hát tehetett velem bármit, akár el is vehette az emlékeimet arról, hogy mielőtt állati alakba kényszerített még jól el is bánt velem. Ki tudja.
♫ We could be heroes ♫ ϟ Kinézet ϟ Itt is vagyok  40 ϟ ©️
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Okt. 28, 2015 6:12 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

to Adeline
we always get a second chance
Volt valami megmagyarázhatatlan varázs a város levegőjében. Régen jutottam már el idáig, az utam mindig kikerülte ezt a mennyei várost, csak kutakodtam magamban, az emlékezim között, hol is voltam én eddig, miért nem telepedtem le ezen a helyen? Túl sokat akartam elérni, ennek ellenére mégsem jutottam majdnem sehová. Piti megbízásokból éltem, bízva abban, hogy a nevem egyszer majd többet jelent annál, mint ami. De nem volt mindig sétagalopp az életem, elvégre boszorkányi tehetségemet kamatoztatni nem volt elég egyetlen helyen. Vándorlást igényelt, ennek következtében nem volt se családom, se gyerekem, se feleségem, ehhez hasonlót sem tudtam elképzelni egyetlen alkalommal sem. Megannyiszor gondolkodtam azon, milyen lenne az életem, ha évekkel ezelőtt máshogyan döntöttem volna. De állandóan ott lyukadtam ki, hogy csupán sóvárgást fog kiváltani belőlem, ha utat engedek ennek a gondolatmenetnek, és nem akartam egy olyan élet után ábránzodni, amely nekem már nem fog megadatni egyetlen próbálkozás során sem. ELég érdekes varázslatokat hajtottam már végre, voltam kicsinyes bosszúk tárgyiasítója, s adtam elégtételt olyanoknak, akik szerint a másik fél megérdemelte a sorsát. Ez a leggyakoribb eset volt, megannyi szokatlan módszert tapasztaltam már, melyet szülők szántak nevelési célból gyermekeiknek, vagy éppen fordítva, mikor a szülő ellen irányult bosszú. Nekem sosem adatott meg sem anya, sem apa, lelencházban felnőve minden vágyam az volt, hogy egyszer átöleljen egy anyai kar, ezért sem tudtam mire vélni ezt a szintű hűtlenséget egy gyermek részéről, mikor kiismerve a helyzetet arra kellett rájönnöm, hogy pitiáner okból készülnek tönkretenni a szüleik életét. De nem volt szavam. A pénzte volt szükségem, amit ezekért kínáltak, mintsem azért, hogy adjam az ártatlant, és azt mondjam, anyádat és apádat halálodig tiszteld.
Már nem tudtam megmondani, mióta görnyedtem a második pohár bourbon felett, néha összeszorultak ujjaim, s jó hallásomnak köszönhetően éreztem azt, hogy az üveg már készülne összeroppanni, de még időben hagytam abba a készlet egy darabjának kínzását. Esett odakinn az eső, egy csomó lélek menekült be az ajtón, de egészen addig nem emeltem fel a fejemet, míg egy ismerős illatot be nem szioppantottam. Úgy töltötte meg a tüdőmet, mintha az oxigén egy alkotóeleme lenne, és mi több, az én véremnek is szüksége lenne rá, hogy tovább tudjon száguldani az erekben. Nem emlékeztem a nő nevére. Arra igen, hogy mit tettem vele. Méghozzá a szülei akaratából, hogy lényegében megbüntessék őt. Azt is akarták, hogy feledtessem el vele magamat, így biztos ne találjon majd később fogást rajtam, ám ezt a pontot kijátszottam, és míg nekik azt mondtam, hogy a lány nem emlékszik rám, valójában igenis emlékezett. De nem is sejtettem, hogy valaha újra találkozni fogunk, vagy egy városba keveredünk.
Csak felhúztam az italt, majd felálltam, és megpróbáltam kioldalazni onnét, elhagyni a bárt, de mikor elhaladtam volna mellette, lökött meg egy sietős kamasz, és kerültem szemtől szembe az általam létrehozott animágusra. Még a levegő is bennem akadt, de nem adtam jelét annak, hogy meg akarnék szólalni. Volt bennem bűntudat. Azóta már majdnem minden esetemet megbántam. De van, amiből nincsen visszaút.

©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Júl. 02, 2015 10:26 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

I can't win the war
camille && marcel

Csak hallgattam, hisz az utóbbi időszakban ez volt az egyetlen, amihez igazán értettem. Megannyi családi tragédia, hatalomvesztés és háború uralta a környéket, úgy tűnt, hogy egyetlen megoldás van: ha én és a Mikaelson család összefog hogy kitúrják a vérfarkasokat a környékről. Egyáltalán nem bíztam már semmiben, talán ezért is vezetett el idáig az utam. Camille jelenléte képes volt valami furcsa löketet adni nekem, s azt gondoltam, hogy ez most sem lehet másképpen. Már a jelenléte valami furcsa, pozitív hatást gyakorolt az élettelennek tűnő szívemre. S azt hittem, hogy itt, ebben a pillanatban nem történhet már semmi rossz. Fogalmam sem volt arról, hogy mi ez az érzés, hisz én sosem büszkélkedhettem azzal, hogy ez tombolt bennem. Amit Rebekah iránt éreztem, az valami egészen más volt. Hatalomvágy. Az út rajta keresztül vezetett el odáig, ahová végül jutottam. És amitől meg is fosztottak nem is olyan régen. Az életem megváltozott, ahogyan a körülöttem lévőknek is. Egy kicsi híja volt annak, hogy ne kelljen elhagynom a várost.
- Óh, Camille. - bukott ki belőlem, ahogy érzékeltem simogatását karomon. Megannyi érzés tódult fel bennem ismét, s ujjaim automatikusan nyúltak oda, hogy birtokba vegyék azokiat a vékony, szépséges, sima ujjakat. - Én is szörnyen egyedül vagyok. Az embereim szétszéledtek.. - ráztam meg a fejemet. Azok, akikre az életemet is bíztam volna, már nincsenek a közelben.
Meghallgattam, hogyan is vélekedik Klausról. Valójában próbáltam nem tudomást venni arról az iménti kis szégyenlős arckifejezésről, hisz azt gondoltam, hogy jobb, ha ennek nem kerítek nagy feneket. Talán kellett volna, elvégre túl fontos volt nekem ahhoz ez a lány, hogy ignoráljam az életemből. Nem is lettem volna rá képes, a hiedelem ellenére nekem még mindig van szívem.
- Momentán csak egyetlen esélyt látok magamnak, szépségem. Összefogást. Méghozzá Klausszal és Elijah-val. Valami rossz van készülőben, érzem a zsigereimben. Nem a vérfarkasok a legnagyobb probléma. - töröltem le némi verejtéket a feszült homlokomról, majd nyelve egyet, belekortyoltam az italomba. - Közeledünk ahhoz, hogy ez a város ne csak az enyém legyen. Hanem a Mikaelsonoké is. Ott leszünk, ahonnan elindultunk annak idején. - ráztam a fejemet ismét. Elkeseredett voltam a tények miatt.
Öröm volt hallgatni ahogy beszél. Nem az töltött el örömmel, hogy miket mondott, sokkal inkább az, hogy hallhattam a hangját. Jó ideje kerültem már ezt a helyet, kerültem magát Camille-t, pedig gondolhattam volna, hogy az élet itt sem állt meg. Csomó olyan lény jöhetett be ide, akiknek semmi keresnivalójuk itt, és lehetséges, hogy megpróbálták bántani, vagy szívfájdalmat okozni neki. Ettől pedig ökölbe szorult a kezem.
- Mégis, mire gondolsz, Camille? Mi van a tarsolyodban, ami az enyémben nincs? - fordultam feléje kíváncsian, hisz tekintete égett valami furcsa tettvágytól. Segíteni akart nekem. De nem tudom, hogy mit akart elérni. Kieren titkos helye, Klaus ellen... sejtésem sem volt arról, mi juthatott a birtokába.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Május 04, 2015 1:40 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Marcel & Camille

Mindent megtennék, hogy Marcelt boldognak lássam. Amióta nem az övé a város, olyan elveszettnek tűnik. Szeretnék róla többet megtudni, hiszen az elmúlt időkben nem volt alkalmunk olyan sokszor találkozni. Valójában megemésztett a féltékenység, hogy Marcel valójában Rebekaht szereti, azt az Ősi ribancot.
Aggódó arccal néztem őt, és hiába is van záróra, de szeretném, ha Marcel még maradna. Beszélni szeretnék vele, mert úgy érzem nincs senkim sem ő rajta kívül.
- Marcel… - ejtem ki a nevét, miközben karját simogatom gyengéden. – Én nem akarom, hogy elmenj. Szeretném, ha maradnál, mert valójában nagyon egyedül vagyok. – Nézek a földre, majd Marcelra szégyenlősen.
Fontosnak tartom, hogy ő jól legyen. Bár tudom, én talán semmit sem jelentek neki, hiszen még is csak sokkal menőbb egy Ősibe szerelmes lenni. Ezért nem haragszom rá, hiszen én akkor vagyok boldog, ha ő is az. Engem nem érdekel Klaus, és bármit meg tudnék tenni, hogy Marcel legyőzze.
- Hagyj békén Klaussal. – Morogtam. – Én nem Klaust sajnálom, hanem Hayleyt, aki elveszítette a gyerekét. Klaus csak egy szerencsétlen, akinek nem számít semmi sem. Bármit megtennék, hogy visszaszeresd a városodat, mert ez a tiéd. – Mutattam rá harciasan. Vissza kell szereznie, és én talán tudok segíteni neki ebben. Klausnak bűnhődnie kell.
- Én nem gyászolok. Jelenleg próbálom magamat eltartani. E mellett a legkevésbé érdekel, hogy Klaus és a többi hogyan vannak. Valami nekem akkor sem stimmel. – Álltam fel a helyemről, majd a vendégek poharát beledobáltam a mosogatóba.
- Klausnak meghalt a gyereke. Ilyen gyenge volna, hogy nem áll bosszút, és csak ül az ősi seggén, és várja, hogy megsajnálják? Ugyan már, Marcel. – Rántom meg nevetségesen a vállamat, majd a pulóverem ujját feljebb húzom a könyökömig.
Klaus nem ilyen. Valami akkor is csak sántít.
- Tudod… - kezdtem bele egy fontos dologban, amikor megengedtem a csapot, ahonnét forró víz áradt. Ezután pedig intettem a vendégeknek, hogy távozzanak. – Kierannak volt egy titkos helye, ahol természetfelettiek ellen épített fel. – sziszegtem a végén, mert túl forró volt a víz, ahogyan mosogattam a poharakat, és az edényeket. – Elég sok dolog van ott, amikhez csak ugyan nem értek. De talán ezeket Klaus ellen tudnád használni. Hiszen… Klaus sem legyőzhetetlen. – Magyarázom, és csak megoldásokat keresek, hogy Marcelnak segíthessek. Mindent megteszek, hogy visszakapja az ő birodalmát, és Klaus elmenjen innét. Nem ide való, és amióta ő irányít, senki sem érzi magát jól.
- Persze, ha csak szükséged van a segítségemre. –Hagyom abba a mosogatást, és a pultnak támasztom magamat két tenyeremmel. hangom csendes volt, és gondolkozó.
- Én szeretlek téged, Marcel. – Ejtem ki könnyedén a vallomást. – Azt szeretném, hogy boldog legyél. – Nézem végig az arcát szomorú, bánatos vonalakkal. Nem tudom, mi tévő legyek. Remélem Marcel elfogadja az ajánlatomat, és talán majd hasznosítani tudja azokat, amiket átszeretnék nyújtani neki.



 ♦️♦️ nincs zene  ♦️♦️ 447  ♦️♦️ Embarassed  ♦️♦️  ℂredit


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Május 04, 2015 8:34 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

I can't win the war
camille && marcel

Nem kerülte el a figyelmem, hogy Camille azért jött elő, mert zárás jön. Az órára néztem, s ekkor állapítottam meg, hogy tényleg benne járunk már az időben, rosszkor jöttem. Általában délelőtt vagyok vendége ennek a helynek, vagy kora délután, soha nem ilyen tájban. Egy évvel ezelőtt még egyszerűen mondtam volna azt, hogy ez a város az enyém, a szabályokat én hozom, ahogyan azt is, melyik hely mikor zár be, és ki dolgozhat itt. Az uralmamnak már lassacskán tényleg vége, csupán az hiányzik hozzá, hogy Klaus Mikaelson összeszedje magát, s bebizonyítsa, hogy rátermett még mindig arra, hogy egy egész várost vigyen a nyakán. A gyász, amely látszólag felemészti... nos, valószínűleg tökéletes álca ahhoz, hogy sajnáltassa magát eme nehéz időkben, de megkönnyebülhetne amiatt, hogy a farkas-család végre nem akadályozza a működésünket. Egy esetleges szövetség nem lenne hátrányos, de erre a gondolatra még innom kellene pár körrel.
- Camille. - ejtettem ki nevét lassan, s egy félmosoly húzódott arcomra pár másodperc alatt.
Leült mellém, arca valami furcsa felüdülést produkált, amelyet egyszerre foghatnék örömteli jelenlétemre, de arra is, hogy záróra van és mehetne haza. Ha nem lenne itt egy ilyen önző vendég, akinek még nem szerepel a terveiben lelépni innét.
Megölelt, minek kapcsán egy másodperc erejéig meglepődtem. A karjaim lassan dereka köré fonódtak, s egy jóleső sóhajt hallattam. Nem tudom, mikor éreztem az emberség efféle gesztusát utoljára. Ráadásul tőle még szívesen fogadom is.
- Tudom... - reagáltam ennyivel arra, hogy mennem kellene. -Rosszkor jöttem, ahogy látom. - fordultam meg, hogy végigmérjem a "Zárva" táblát, majd felsóhajtva ürítettem ki poharamat. - Még egy pár kör, és itt sem vagyok. - ígértem meg rekedtes hangon, hiszen az ital erős íze végigégette torkomat. Jóleső érzés volt, mégis apró fintor kúszott miatta az arcomra.
Újratöltöttem a poharamat, majd Camille arcára néztem. - Hogy vagy ezekben a gyászos időkben? - kérdeztem. - Klaus jelentkezett? Vagy még mindig a sérült lelkét nyaldossa hőn szeretett gyermekének elvesztése miatt? - tettem végül hozzá. Nem volt gúny a hangomban. A lényeg még mindig az, hogy nekem is van gyermekem. Davina olyan szerepet tölt be az életemben, mintha a saját vérem lenne. Mikor majdnem elveszítettem, vele együtt a józan eszem is majdnem távozott.  


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Márc. 19, 2015 12:52 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Marcel & Camille

A raktárban ügyködöm.  Kifogyott pár ital, és jobbnak láttam, hogy ha feltöltöm, mielőtt még a főnök megjelenne a hátam mögött a felmondó papírommal. Nehéz ez a helyzet, mert egyetemre is kellene járnom, a helyett pedig a pult mögött töltöm az egész életemet. Úgy érzem, soha nem teljesülhet be a vágyam, és soha nem lehetek az, aki akarok lenni. Már, ha ez alatt mit is értek. Mibe is keveredtem? Gyerekkorom sem volt leányálom, az O’Connell fának az utolsó ága én vagyok, és még is… mit akarok én kezdeni? Nincs senkim. Belekeveredtem az Ősök életébe, amit nem akartam soha. Nem támogatom Klaust, és nem is akarok tőle semmit. Távol álljon tőlem! Az én szívem már másé, még ha az illetőnek fogalma sincs róla, hogy a szívemet neki adtam.
Régebben udvarolt, de soha nem hagytam neki magam, mert nem akartam, hogy azt higgye, hogy könnyűvérű vagyok. Egy nőért harcolni kell.  És megadom magamat Marcelnek. Szeretem őt. Igen, ez így van. Nem tehetek mást. Az első pillanattól fogva, amikor megláttam, valami megragadott benne, amit nem tudok szavakkal kifejezni, hanem szenvedéllyel, csókokkal, szerelemmel csak. Tudom, hogy nem akar lemondani a városról, de Klaus ellen nem tehet semmit sem. Én pedig kevés vagyok ahhoz, hogy Marcelnak visszaszerezzem a várost. Mert én mindent ő érte tennék meg, Klaust pedig porig aláznám.
Újonnan csak forogtam a gondolataimban. Majd eszembe jut az, hogy milyen vészesen élek. A pultos munkáért aligha kapok egy vasat, és nem győzöm fizetni a lakásbérletet. E mellett pedig, hogy őszinte legyek, nem érdekelnek az Ősök, sem pedig a természetfelettiek, ha alig tudok megélni. Engem csak az én életem, és Marcel érdekel.
Az ajtót benyomom, majd újra a pulthoz érek. Körbenézek először hátulra, hogy hányan is vagyunk, de már nem vagyunk sokan, hiszen már lassan éjjeli tizenegy óra lesz. Lassan lejár a műszakom, és mehetek haza. Semmi másra nem vágyom jobban, minthogy bedőljek az ágyamba. Otthon rend van, még azzal sem kell foglalkoznom, ha haza megyek.
Elindulok az ajtó felé, majd megfordítom a táblát az üvegen, hogy zárás. Ezúttal kiment pár ember, és egy kő esett le a szívemről, hogy ezzel vége a napnak, és holnap egy új nap jön el.
De aztán, látom, hogy a pultnál egy ismerős alak ül.
A szemem felcsillant, és úgy éreztem, hogy a lelkembe öröm száll, és az agyam is felfrissül.
- Marcel. – Leültem mellé, majd felé fordulva megöleltem őt.
Tudom, hogy ez nem megszokott tőlem. De most ez az egyetlen mozdulat tesz boldoggá. Szeretem őt, és ezt el akarom neki mondani.
- Haza kéne menned. Nagyon késő van. – Engedem el, majd tenyerébe csúsztatom az én tenyeremet. Aggódó, csillogó, és sápadt arccal néztem rá, mert tudom, hogy mostanában nincs rendben vele semmi sem.



 ♦️♦️ nincs zene  ♦️♦️ 443  ♦️♦️ Embarassed  ♦️♦️  ℂredit


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Márc. 17, 2015 6:55 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

I can't win the war
camille && marcel

   A veszteség íze jobban marja torkomat, mint a whisky kesernyés, de annál határozottabb, markáns nedvének íze. Itt múlatni az időt, miután a trónörökös elvileg halott, Klaus pedig a sebeit nyalogatja... arra lenne most szükségem, hogy ismét alapításba kezdjek. Ideje lenne felvennem a harcot, a tempót, melyet itt diktál a város, mióta csak a Mikaelsonok betették ide a lábukat. Ismét, ezt hozzá kell tenni. Egyáltalán nem nézem jó szemmel, hogy Klaus szemet vetett Camille-ra, de a veszteségemet egyelőre nem tudom hová rejteni. Klaus elfoglalta méltó helyét a városban, azt ami megillette őt. Én, New Orleans egykori királya nem vagyok képes tovább uralkodni, tennem kell hátra két lépést azok után, hogy előre haladtam egyet.
Rebekah a múltté. Kiderült, hogy szívemet leginkább csak azért forrósította fel egykoron, mert ő elvezethetett volna ahhoz, melyre már akkor is vágytam. Kiiktatni magát Klaust. De meggonodltam megam, már egyáltalán nem ez a célom. Nem ezt akarom elérni.
Körülnézek, de nem látom Camille-t. Balgaság lenne beismerni, hogy miatta jöttem ide. Nemrég a Guerrea család magában lett kiírtva innét. Azóta bátrabban járnak a vámpírok is városszerte, nekem pedig nincs mit veszítenem. Nincs gyermekem, nincs asszonyom... nincs semmim, s amim volt, elveszett.
Halvány mosoly ragyogja be képemet, mikor egy ismerős illat üti meg orromat. A parfüm, melyet ezer körül is felismernék. A szőke hajtömeg, mely nőies sampon illatát árasztja magából, és száll a szélben, ahogyan mozog...
Nagyot nyelek, majd magam elé meredek. Eszem ágában sincs invitálni őt. Rendeznem kell a gondolatokat... mit is érzek iránta...


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Dec. 27, 2014 6:19 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next




To Lucas


You've stolen my heart


Az, hogy rosszfiúnak titulálja magát, felkelti a kíváncsiságomat. Tettem én is épp elég dolgot ahhoz, hogy jó „kislánynak” egészen biztosan ne lehessen hívni. De nem érdekel. Mindenre megvolt a magam oka és ez nekem elég.
- Aligha hiszem. – suttogom vissza. És azt hiszem ezzel kijelenthetjük, hogy nyilvánvalóan nyaralni ment a józan eszem. Egészen egyszerűen azért, mert nem is ismerem és a leghalványabb fogalmam sincs, hogy mennyire is rosszfiú, de igazság szerint ebben a pillanatban nem is nagyon érdekel. Vonzódom hozzá és minden létező ösztönöm felé hajt, és ezekben én jobban bízom, mint bármilyen észérvben. Különben is, megvan a magam módszere arra, hogy meg tudjam védeni magam, ha kell, de nem hiszem, hogy erre szükségem lenne valaha is. Azt nem tudom megmondani, hogy miért érzek így, de ez a helyzet.
- Örülök, hogy ezt hallom. – azt semmiképpen sem szerettem volna, ha naivnak és butának név. Apró félmosolyra húzódnak ajkaim és szívesen veszem, ahogyan az arcomhoz ér. Vajon mindenhol ennyire gyengéden simítana rajtam végig?
A csók közben, ahogy magához von, teljesen hozzá préselődik a testem az övéhez. Érzem, hogy hatással vagyok rá, ami egyfajta büszkeséggel és elégedettséggel tölt el, ráadásul az érzékeimet is az egekbe borzolja. Annyira vágyom rá, hogy szinte belesajdulok, de mégsem akarom, hogy könnyűvérűnek nézzen. Atyám, mikor lett ilyen nehéz egy könnyednek induló flört?! És mégis annyira élvezetes és izgalmas… mmm…
- Jó válasz. – pimaszság költözik a hangomba és ez alkalommal én csókolom meg őt, nem kevesebb évvel és szenvedéllyel, mint korábban. Kezem az övére fonódik és előbb vele szemben hátrálok a tömegben, finoman húzva magammal, másik kezemet pedig felemelem, hogy mutatóujjammal is jelezzem felé, jöjjön velem. Majd amikor már mindkettőnk karja úgy, ahogy nyújtva van a közöttünk lévő távolság miatt, megfordulok és immáron így haladok ki a bárból, ügyesen kerülgetve az embereket és közben nem eresztem el Lucas kezét.
Ahogy kiérünk a hideg levegőre, az épület falánál megállok és a hátam annak velem. Ha Lucas végig velem jött és még mindig ujjaim az övébe fonódnak, közel húzom magamhoz és megint átkarolom a nyakát.
- Mit művelsz te velem?! – suttogom ajkaira a kérdést, amelyre igazából választ nem várok és ismételten ajkaira forrok. Nem tudom hová vezet ez az éjszaka, de az egészen biztos, hogy ennyire még nem örültem annak, hogy betévedtem a Rousseauba…

megjegyzés: köszönöm a játékot drágám, imádtam! 40 :szivi:

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Keresem :
my faith ❞
Tartózkodási hely :
actually, new orleans ❞
Hobbi & foglalkozás :
reading legends ❞
Humor :
just bring me tequila, kitten ❞



A poszt írója Lucas E. Osborne
Elküldésének ideje Pént. Nov. 14, 2014 8:46 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next




Aliena + Lucas

you and me makes the love complete

- Imádom ezt a nézetet, ha megengeded nekem, hogy ezt mondjam. Én ízig és vérig rossz fiú vagyok, szóval remélem, hogy emiatt nem lesz konfliktus kettőnk között. - kacsintottam rá meglehetősen szemtelenül, miközben testem továbbra is együtt ringott az övével, és próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy ne érezhesse, valójában milyen intenzív érzéseket váltott ki belőlem a közelsége. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a férfit próbáltam a lehető leginkább elfojtani magamban, amely már most vágyott rá.. és az száguldozott végig a fejemben, hogy vajon milyen lehet vele.. talán nem ideális ez a gondolat azok után, hogy csak nemrég ismertem meg.. de talán megcáfolnám férfiúi mivoltomat, ha nem lennének ilyen gondolatok a fejemben...
Felsóhajtottam a kérdését hallva, majd megköszörültem a torkomat, és próbáltam erre kézenfekvő választ adni, de azt hiszem, erre aligha van... - Naívnak? Téged? Ne viccelődj velem. - kacsintottam végül rá, miközben közelebb vontam őt magamhoz, és mélyen szemébe néztem. - Nem volt még dolgom naiv nővel, mert szeretem a kihívásokat. De te egészen biztosan nem vagy az. - suttogtam egészen halkan, miközben elvigyorodtam, és arcán simítottam végig fél kezemmel, mikor odanyúltam. Bőre selymes, igazán puha.. vajon mindenhol ilyen puha?
A csók, mely végül kettőnk között csattant el, olyan heves volt, olyan szenvedélys... egyszerűen minden idegszál, mely testemen futott végig, felborzolódott, és ahogy viszonozta a gesztusomat szorosan hozzám is fonódott, ujjait nyakam körül éreztem... már nem volt problémám érzékeltetni vele, hogy mennyire hatással van a testemre... megőrjít...
- Bárhová követlek, ahová csak menni akarsz. - súgtam végül fülébe, de még mindig nem engedtem el őt. Szorosan tartottam. Mintha az életem múlna azon, hogy elengedem-e vagy sem..


credit by lena


Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Okt. 10, 2014 10:28 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next




To Lucas


You've stolen my heart


Nem tudom, hogy létezik-e szerelem első látásra. Még abban sem vagyok biztos, hogy mit is érzek, hiszen nem is ismerem, jó formán alig egy óra telt el azóta, hogy pofátlanul mellé ültem. Nem is nevezném ez a nagyon erős vonzalmat szerelemnek, csupán a kettőnk közti kémia aktív működésének. És mégis, hihetetlen, hogy mit tesz velem ez az ember. Pardon, farkas. Nem is emlékszem, hogy volt valaha olyan férfi az életemben, aki ekkora hatást gyakorolt volna rám. És erre itt van ő, akiből egyre többet és többet szeretnék, megismerni, vele lenni, hallgatni a gondolatait, a terveit vagy bármit, amivel megtisztel, amit elmond nekem. Elveszem csokoládészín íriszeiben, vonz magához, érinteném mindenhol, ahol csak tudom, az örömére, az örömömre.
Megmelengeti a bensőmet, hogy hasonlóan gondolkodunk, főleg, ami a realitást illeti. Mesélek neki arról, hogy a szüleim már nem élnek. Kedvesek a szavai, jól esnek.
- Köszönöm, de már régen meghaltak. – éveket töltöttem azzal, hogy megtaláljam, aki a halálukért felelős. Mindig volt valami nyom, ami úgy éreztem, hogy közelebb visz, de aztán sosem sikerült semmi érdemlegeset megtudnom. Talán itt lenne az ideje, hogy felhagyjak ezzel.
Szavai hallatán elkerekednek a szemeim. Megérintem a karját és íriszei után kutatok.
- Nem Lucas. Én nem ítélkezem. Biztosan megvolt arra az okod, hogy ezt tedd és még ha nem is tűnik hihetőnek, én megértelek. – nem tudom megjósolni, hogy mit fog ehhez szólni, de tény, hogy már senki felett nem ítélkezem keményen és nem gondolom, hogy azért, mert nekem meghaltak a szüleim, másoknak kutya kötelességük élvezni, hogy él az anyjuk vagy az apjuk. Ha egy gyermek elfordul a szüleitől, az eléggé beszédes és valahogy érzem, hogy Lucas igazat mond. Valami komoly oka van annak, hogy elhagyta a családi fészket.

Ahogy tenyere a testemen szalad végig cirógatva azt, bukfencet vet a gyomrom és jól eső bizsergés szalad végig rajtam, az ölemből kiindulva a testem minden porcikája felé. Válaszul csak még inkább hozzá és az érintésébe simulok.
- A lányok mindig lányok maradnak, a rossz fiúk pedig mindig szexisek lesznek. – nevetem el magamat. Igen, határozottan úgy érzem magam, mint egy gimislány, mert annyira élvezem a közelségét, a társaságát. Valóban régen nem találkoztam senkivel sem, aki ekkora hatással lett volna rám, mint ő.
- Naivnak látsz? – hangomban játékosság bujkál. Lotyónak semmiképpen sem mondanám magam, nem vagyok az a fajta, de azt hiszem naiv sem. Mindenesetre, ha annak lát, akkor az érthetően megbizserget bennem valamit. Elképesztő hatással van rám ez a fickó.
A következő pillanatban pedig már a hajamon simít végig, beletúr, magához ránt és olyan tűzzel csókol meg, hogy azt hiszem menten lángra kapok. Hasonló hévvel csókolom vissza, finoman ajkába harapok, de figyelek fájdalmat ne okozzak neki. Mindkét karom a nyaka köré fonódik, testem még inkább az övének préselődik. Érzem a ruhák alatt feszülő izmokat, hihetetlenül izgató, ahogyan az egész férfi. Szenvedélytől túlfűtötten ízlelem ajkait, nyelvem az övét hívja táncba és csak nagyon nehezen akaródzik elszakadni tőle. És talán ő is így van ezzel. Akarom ezt a férfit, mindennél jobban, de közben majdnem megbolondulok, mert nem akarok egy ribancnak tűnni, de mégis olyan elemi erővel vágyom rá, hogy nem akarok nélküle eltölteni akár egyetlen percet is ebből az éjszakából. Hosszan csókolom vissza, mint akinek a levegőt jelenti a csókja.
Elszakadok ajkaitól, homlokom az övének támasztom.
- Mit szólnál, ha elmennénk innen máshová? – suttogom ajkaira a szavakat, félve az elutasítástól és attól, hogy annak néz, ami nem vagyok, egy lotyónak. De nem akarom még elengedni őt, ahhoz túlságosan is kedvelem a társaságát. És persze nem kell tennünk semmi olyat, amitől rossz hírű lánynak gondolhatna, csupán kisebb lenne a tömeg és meghittebb a hangulat.

megjegyzés: átírtam a végét, mert nem tetszett korábban Embarassed

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Keresem :
my faith ❞
Tartózkodási hely :
actually, new orleans ❞
Hobbi & foglalkozás :
reading legends ❞
Humor :
just bring me tequila, kitten ❞



A poszt írója Lucas E. Osborne
Elküldésének ideje Pént. Okt. 10, 2014 7:47 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Aliena & Lucas

► TO MISS SNOW


Halvány mosoly telepedett le arcomra. Nem tudom, mit művelt velem. Nem tudom, hogyan tett egy pillanat alatt jobb emberré. Általában távol áll tőlem, hogy tisztelettel bánjak egy nővel. Talán az anyám miatt, akivel kaspcsolatban sosem voltak és valószínűleg soha nem is lesznek jó érzéseim. Az biztos, hogy van benne valami. Valami, amiben más... és ez nem azért van, mert boszorkány. Nem, ez bizonyára valami más. Bárcsak tudnám, hogy miért!
Akkor viszont nyelnem kellett egyet, mikor a realizmusról esett szó ismét. Én sosem tagadtam le, hogy az vagyok. Minek legyek ilyen kis optimista majom, ha tudom, hogy a jövő nemcsak jót hozhat, hanem éppen ellenkezőleg? Bár eleve az én élettörténetemmel... aki megpróbálna optimista lenni, annak csak gratulálni tudnék. A pakliban benne van a veszteség és a nyereség is. A lehetőségek tárháza végtelen... én csak tudni akarom, hogy van-e más is, amiben még hasonlítunk. - Én magam is így gondolkodom, igen. - bólintottam végül egyet, majd felsóhajtottam. Nekem már az is sokat segített, hogy nem kezdett el rögötn dacolni velem. Bár ki tudja, talán tőle még azt is lenyeltem volna. Vajon mit képvisel ez a nő? Mi van benne, ami annyira rabul ejt? Gwendolyn óta seni nem volt ilyen hatással rám. Igaz, már én sem értem, hogy mit szerettem Gwenben. Most, hogy ismét egy városban van velem, nem mellesleg pedig esélyes, hogy a nyakamra hozza Benedict-et, nem teszi őt túltozzan szerethetővé. Sőt, még azt a szeretetet is kiöli belőlem, amelyet egykoron éreztem iránta. Ehhez pedig már tényleg... úgy igazán... nagyon nagy teljesítmény kell. De legalább könnyed szívvel vágok bele valami egészen újba. Valamibe, amit... most Aliena képvisel. Csak tudnám, tényleg mi az, ami ennyire vonzó benne... a kisugárzása magához láncol. Ha tehetném, a nap egyetlen percére sem válnék el tőle...
- Ezt sajnálattal hallom. - telt meg viszont a tekintetem részvéttel, mikor elárulta, hogy a szülei már halottak. Az bizonyára mindenképpen könnyebbé tette neki, hogy... szóval a szüleivel nőhetett fel viszont. Nem akartam rákérdezni, hogy vajon mi történhetett, mert nem igazán volt közöm hozzá... MÉG. Talán túlontúl előre tervező vagyok? Jobb lenne beletörődnöm, hogy ezt még akár ma este elcseszhetem. Mondok valamit, amely talán majd megtöri a varázst.. talán itt hagy, de előtte még egy hatalmas pofonnal fogja jutalmazni azt, ami kicsúszik a számon. De miért vagyok én ennyire negatív egyfolytában? Pedig még nem is ittam semmit... vagyis, nem annyit, hogy ilyen legyek.
- Sajnálom. A halál nem visszafordítható.. - suttogtam halkan. - Bizonyára egy árva ember ostobának nézi azokat az embereket, akik önként mondanak le a szülői szeretetről, és egyszerűen megszöknek otthonról. De... nekem megvolt az okom rá. - tettem aztán hozzá, mintha magyarázkodnom kellett volna azért, hogy miért választottam önként az árvaságot és az éhezést, míg nem találtam állást. Fiatal srácként eléggé nehéz volt.
Teste az enyémhez simul, ahogy a zene üteme egyre inkább azt sugallja, hogy tegyünk így. A tenyerem végigsimított hátán, majd gyengéden a fenekét is érintettem, de csupán annyira, hogy ne legyen túlontúl feltűnő, hogy mindezt szándékosan tettem.
Szavai hallatán felnevettem. - Szóval a rosszfiúk vonzzák a lányokat. Ezt már mintha hallottam volna valahol. - tűnődtem el. - Talán a gimiben. Tudod, a rosszfiúknak is vannak ám gyengéi... nem azok a többször használt lotyók... hanem a naív, ártatlan lánykák, akiket nehéz megszerezni. És ez... még a legnagyobb rosszfiúból is képes kihozni a legjobbat. - suttogtam csendesen, egyenesen a szemébe nézve. Nem tudom, ő mennyire ártatlan. Nem ismerem az előéletét. Talán egy egész sárkányt is képes lenne előteremteni, nem tudom... de nem tűnik gonosznak. Nálam gonoszabb aligha lehetne.
A kezem alatt éreztem, ahogyan a teste reagált szavaimra, érintésemre. Ajkát olyan közel éreztem magamhoz, hogy aligha tudtam volna már visszafogni magam, egyszerűen muszájnak éreztem, hogy cselekedjek...
Hát felemeltem kezem, gyengéden simítottam végig haján, majd beletúrtam, és így törtem meg azt a pár centi távolságot, s rántottam magamhoz, hogy szenvedélyes tűzzel csókoljam őt meg. De nem tudtam csillapodni. Ez a vágy nem olyan, amelyet ennyivel csillapítani lehetne.

zene: love me again | bocsi a késésért. 34| szószám: passz | ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Szept. 22, 2014 1:01 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



To Lucas

You've stolen my heart


Egy pillanatra nagyobbra nyílnak a szemeim, jelezve, hogy most sikerült meglepnie őszintén. Nem tudom, hogy mivel érdemelhettem ki azt, hogy eláruljon nekem valamit, amit még másnak nem és ettől nagyon megtisztelve érzem magam.
- Ez esetben köszönöm, hogy velem kivételt tettél. – megérintem a kezét és bájos mosolyom felett szemeim élénken csillognak a szórakozóhely félhomályában.
- Szerintem jó, hogy egy részed erre vágyik. Remélem egy nap megtalálod, akivel megoszthatod az álmodat. – tényleg a legjobbat kívánom neki, hiszen nincs okom arra, hogy ne ezt tegyem. Mindenkinek kijár, hogy megélhesse a vágyait, megvalósíthassa a terveit és ha ehhez még egy társa is van, akkor igazán szerencsésnek mondható. Hiába, hogy csak alig ismerem még Lucast, nincs okom arra, hogy ne a legjobbat kívánjam vagy akarjam neki.
Egy szívdobbanásnyi időre lesütöm a szemeimet és csak hosszú pilláim alól kukucskálok rá fel. Tudtam, hogy túlzásba vittem a lelkesedést, de arra nem számítottam, hogy ez esetleg a kedvére lesz. Örülök, hogy így alakult.
- Hm… jó, ha valaki realista, kisebbet koppan, amikor az élet pofon vágja. – ingatom meg kissé a fejem elgondolkozva. Én nem mondanám magam teljesen annak, de megvannak azok a helyzetek, amikor nagyon is két lábbal vagyok képes a földön állni.
Tetszik a nevetése, szívesen hallgatom és nézem őt közben. Teljesen elvarázsol – na ennyit a realitásomról – örülök, hogy kiszúrtam az asztalát és ideültem. Jelen pillanat azt hiszem az egész napom legjobb pillanat az volt és azóta csak egyre jobb lett.
- Igazán sajnálom, hogy nem jöttök ki jól a családoddal. Nekem nincs testvérem, a szüleim pedig már nem élnek. – nem a legvidámabb téma. Hosszú idő eltelt azóta, hogy elvesztettem őket, de még mindig bosszút akarok állni azon, aki felelős a halálukért.
- Ó igen, a családommal nőttem fel. Nem volt semmi különleges a gyerekkoromban. – mosolyodom el megint, bár most nem annyira őszintén, mint eddig. Nem tettem hozzá, hogy azt kivéve, egy vámpír használta ki a képességeimet, mondhatni a tudtomon kívül. Megtettem, amit apám kért tőlem, aki egy vérszívónak a kénye kedve szerint cselekedett. Gyorsan elhessegetem a rossz emléket.
Nézem, ahogy beletúr a hajába. Egészen eddig nem is sejtettem, hogy képes valaki ezt annyira szexin csinálni, mint ő. Atyaég, ez a pasas tényleg ellopta valamikor a józan eszemet az este folyamán és tartok attól, hogy nem csak azt, mert a szívem is hevesebben dobog a mellkasomban, mint máskor.
Hozzásimulva táncolok vele. Még ha nem is vagyunk a legügyesebbek a teremben, igazság szerint nem érdekel, de még csak fel sem tűnik. Csak ő számít és az, hogy mennyire jól esik az érintése, a közelsége, testének melege, az illata, ami annyira vonzó. Szinte belepirulok a gondolatba, hogy mennyire szeretnék ebben az illatban „megfürödni” és magamon érezni azt.
Elnevetem magam, mikor önmagát az ördög fiának titulálja.
- Tudod, hogy vagyunk mi ezzel nők?! Vonzanak minket a rossz fiúk. Nem tehetünk róla. – vonom meg a vállam játékosan tánc közben. És bár nem szánom komolynak a szavaimat, azért van bennük némi igazság. A lepkét a láng akkor is vonzza, ha az megégeti…
Kérdése meglep és mielőtt még válaszolnék hozzásimulok még inkább. Keze a csípőmön, én meg azt érzem, hogy szépen lassan cseppfolyósodni fogok, a csontjaim pedig elzselésednek, miközben a szívem a torkomban dobog hevesen, a gyomromban pedig pillangók táncolnak.
Lassan elveszek a tekintetében vagy már el is vesztem és amit mondd… nem hiszem, hogy valaha is hallottam ennél szexisebb dolgot. Kellemes bizsergés szalad le a gerincemen, majd a hasamban árad szét, a csípőim által közrefogott részeim pedig finoman feszülnek meg. Anyám, lehidalok. Tekintetét figyelem, majd az ajkaira vándorol a pillantásom és anélkül, hogy tudatában lennék, közelebb hajolok hozzá, hogy az orrunk szinte összeér. Egész lényem kívánja a csókját, mégsem tapadok ajkaira. Érzem a vonzalmát, tisztában vagyok azzal, hogy én mit szeretnék, de nem is tudom, talán azért, mert nem olyan rég ismerem, vagy azért, mert nem szeretem felcserélni a férfi és a női szerepeket, inkább várok.
- Azt hiszem, hogy hiszek benne… igen. – suttogom ajkaira a választ és pillantásom visszatalál olvadt csokoládészín íriszeihez.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Keresem :
my faith ❞
Tartózkodási hely :
actually, new orleans ❞
Hobbi & foglalkozás :
reading legends ❞
Humor :
just bring me tequila, kitten ❞



A poszt írója Lucas E. Osborne
Elküldésének ideje Csüt. Aug. 21, 2014 4:07 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Aliena & Lucas

► TO MISS SNOW


Figyelmesen hallgatott. Általában mindig kiszúrtam azt, mikor valaki csupán kényszerből hallgatott engem végig, nem pedig azért, mert tényleg élvezte. Ez a lány egyre inkább magával ragad, és hiába beszélek és beszélek, nem tudok elszakadni a pillantásától... attól, hogy érdekli, amit mondok neki. És ebben a pillanatban már ténylag olyasmit éreztem, amit csupán egyszer, és akkor is rossz ember iránt... Gwendolyn más férfiakkal is kavart, miközben velem is... talán ez a hátránya, ha a maffiához csatlakozol.. de Aliena teljesen más. A mosolya őszinte, a tekintete szintúgy... nem tudom, hogy mit érzek. De azt tudom, hogy amit érzek, az igaz és nemcsak illúzió.
- Hm... te vagy az egyetlen, akinek eddig elmondtam ezt. - nevettem fel, miuután reagált a lakáshoz kapcsolódó terveimre. - Mindig is magamban tartottam, mert a barátaim nyilván kiröhögnének, ha elmondanám, hogy egyszer vágyom egy állandó kapcsolatra... egy családra. Talán ostobaság tőlem, hogy reménykedem. De ők nem is barátok, inkább... haverok. - legyintettem egyet, miközben tekintetem ismét végigszaladt alakján, és közben belekortyoltam a poharamba is, mely már vészesen közeledett ahhoz, hogy kiürüljön. A barátok fogalmát jó ideje nem ismerem. Talán mióta megszöktem otthonról, és letelepedtem ott, ahol nem kellett volna. A maffiában nincsenek barátaid. Ott mindenki besúgó, mindenki köp mindenről és mindenkiről. Nncs mentséged, ha valami olyasmi jut a fülükbe, aminek ellenkezőjét nem tudod bizonyítani. Nem bírtam ezt tovább. Mindent hátrahagytam, és leléptem. Egyszerű volt... nagyon egyszerű. Ez pedig enyhe irónia.
- Ne, kérlek, ne visszakozz! Öröm látni, hogy valaki képes lelkesedni a terveimért. Tudod, én eléggé... realista vagyok, és általában mnem tudom megadni magamnak azt, hogy örülni tudjak az álmaimnak. Szóval köszönöm. Már most jobban érzem magam, hogy valakit sikerült felvillanyoznom. - nevettem fel, de csak szolídan. Az pedig, hogy hozzátette, nekem sem kell szabadkoznom... felettébb jólesett. Nem akartam azt a benyomást kelteni, hogy nősülni akaork, és nála jobbat nem találok. Mert csak húsz perce ismerem. És mégis, máris olyan dolgokat tud rólam, amelyeket másnak nem árultam el. A hideg futkos ettől a helyzettől a hátamon, de mégis.. mit tehetnék? Rabul ejtett a pillantása. Nem tudom azt mondani magamnak, hogy állj, és ne beszélj már többet neki, hiszen nem is ismerem. Azon már csak mosolyogtam, ahogyan egy félmondat kicsúszott a száján, és zavarba jött miatta. Igazán... aranyosnak tűnt miatta. De nem akartam őt zavarba hozni, így jobbnak láttam nem reagálni rá.
- Senki sem lehet tökéletesen ártatlan. - jegyeztem meg felnevetve, majd félrebillentettem a fejem. Végignéztem tekintetén, amolyan... úgyis észreveszem, ha hazudsz-módon, de nem láttam semmit. Talán elfogult lettem. De ő egy boszorkány. És nekem mindig vannak hátsó szándékaim. Tudom, hogy ő még hasznomra is lehet. És nemcsak... úgy, ahogyan jelenleg a helyzet kinéz. Áh, de ostoba vagyok. Képes lennék szerelembe esni azzal, aki talán szükséges életem nagy tervéhez? Legyőzni az t a bizonyos átkot? Jó ég, Lucas, ez még tőled is rohadtul durva.
- A húgom mindennek elmondható, csak szerencsésnek nem. Hidd el, nem vagyok olyan jó testvér, mint ahogyan most veled... viselkedem. Utáljuk egymást. Bántjuk egymást... és gyakran ebben örömünket is leljük. Talán ő volt az egyik fő oka, hogy elszöktem otthonról. Mert igen... jól hallottad. - nevettem fel kínomban. - A mai napig hiszem, hgy jó döntést hoztam, mikor elmentem otthonról. Nem tudtam tovább együtt élni azokkal az emberekkel, akik a szüleimnek nevezték magukat. - sütöttem le a pillantásomat, hiszen nem büszkén beszéltem erről. Tizenöt éves voltam. Kamaszodtam. Talán automatikusan lázadtam. - De ha jól veszem ki a szavaidból, te nem szöktél meg sehonnan. A családoddal nőttél fel, igaz? - kérdeztem kíváncsian, majd a poharat elengedve beletúrtam hajamba.
Talán életem legnagyobb elhibázott döntése volt, mikor táncolni kezdtem vele. MHogy miért? Mert tényleg nem tudok táncolni! Ez talán nevetséges, de így van. És ahogy szemeibe néztem, tudtam, hogy valamennyire... ő sem biztos a saját lépéseiben. Legalábbis azt hiszem. De mióta ismerem, berozsdásodott az ítélőképességem.
- Is-is. Az ördög tényleg jelen van ebben a bárban. De nem kell félned, én csak az ördög... fia vagyok - vigyorodtam el, majd megfogtam karját, hogy megforgassam őt, és utána még szorosabban húztam őt vissza magamhoz.
- Hiszel abban, hogy voltak előző életeink? - kérdeztem csendesen, ahogy ujjaim méginkább csípőjére símultak, és tekintetem beleolvadt az övébe. - Mert én igen. És biztos vagyok abban, hogy már téged is láttalak... sőt! Biztosra veszem, hogy nem csak... láttalak. - köszörültem meg a torkomat, hiszen valamiért zavart éreztem, de ezt ő nem vehette észre.

zene: love me again | bocsi a késésért. 34| szószám: passz | ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Aug. 01, 2014 12:49 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next




To Lucas


You've stolen my heart


Istenem, azt hiszem bármeddig képes lennék elhallgatni őt, figyelni, a közelében lenni, élvezni a pillantását – talán a kelleténél jobban is – figyelni a szavaira, elveszni a tekintetében, amitől nem tudok szabadulni. Szeretnék beléfeledkezni, belesimulni az érintésébe, hagyni ahogy a hangja végigcirógat tetőtől talpig. Vajon miért van rám ilyen hatással? Mintha egy mágnes lenne, ami vonzz magához.
Milliónyi gondolat suhan át a fejemen és valamiért egyiknél sem merek megragadni, mert amikor megint megszólal, egyszerűen nem tudok másra figyelni, mint őrá. Lenyűgöz az elképzelése.
- Ez… ez nagyszerűen hangzik! Benne lenne a megszokottság, az otthon melege, de ezzel együtt megújulna időről időre, változna, ahogyan a világon minden változik és mégis megőrizné az állandóságát. – lelkes a hangom, és tudom, hogy ilyenkor csillognak a szemeim, talán még bele is pirulok ebbe az egészbe. És ekkor észbe kapok.
- Ne haragudj, talán kissé elragadtattam magam. – nem kellene ennyire beleélnem magam egy elképzelésbe, ami nem is az enyém. Ez az ő álma és vágya, és én csak örülhetek, hogy megosztotta velem. Ettől pedig valamiért különlegesnek érzem magam. Úgy értem tőle érzem magam annak.
- Kérlek ne szabadkozz emiatt! Ha csak sejtenéd, hogy mennyire jó ezt hallani… És ha csak sejtenéd milyen hatással is vagy… mármint… – és ebben a percben már nem tudom, hogyan vágjam ki magam ebből. Kicsúszott a számon valami, aminek egyáltalán nem kellett volna kicsúsznia. - Nem baj, hogy a terveidről beszélsz, a vágyaidról. Megtisztelő, hogy elmondtad nekem. – talán fel sem tűnt neki az iménti kis attitűd. Bár azt hiszem most már nagy méretű neon feliratként villog az arcomon, hogy milyen hatással is van rám. Így még senkivel kapcsolatban sem éreztem soha.
- Oh hát… azt hiszem sokkal kevésbé vagyok ártatlan, mint azt sejtenéd… – nem vagyok az. Mindennek megkérem az árát és szeretem a magam hasznát nézni. De Lucas valamiért más. Vele nem úgy vagyok, mint a többiekkel. Nem szoktam önzetlenül felajánlani a segítségem, de neki megtenném, amit kérne tőlem. Tiszta őrület, hiszen jóformán nem is ismerem őt!!
- Azt nem tudom, hogy helyes-e vagy sem, ahogy a magam dolgait intézem. Teszem a dolgom és ennyi. – megvonom a vállam és közben nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy összeakaszkodik Klaus talpnyalóival és, hogy ez mennyire aggaszt. Nem akarom, hogy baja essen.
Ó te jó ég, ezt be kell fejeznem. Nem aggódhatok valakiért, akivel alig pár órája találkoztam. Mit tesz velem ez a férfi? Azt hiszem egyértelműen látszik, nem vagyok nagy mestere a csábításnak. Sosem voltam, valami más mindig elvonta a figyelmem arról, hogy megtanuljam.
- Szerencsés lány a húgod. Szóval elszöktél otthonról? – a gyors témaváltás talán eltereli a gondolataimat. Közben pedig annyira szeretnék hozzábújni, hogy fáj tőle távol maradnom. Talán a tánc eltereli más irányt ad majd az estének és nem fogok egyfolytában arra gondolni, amire gondolok, vagyis minden létező értelemben. És közben aggódom, hogy talán hibbantnak néz – elvégre eléggé úgy viselkedtem ma – és lehet, hogy nemet fog mondani. De aztán rácáfol erre és én megkönnyebbülök.
Szélesen mosolygok, mert nem áll ellen, mert jön, mert nem utasított vissza.
Amíg ő a derekamat fogja át, addig én a nyakát és elmerülök gyönyörű olvadt csokoládé szín szemeiben. Kérdésére újabb mosolyra húzódnak az ajkaim. Gyomromba pillangók költöznek – azok meg mégis mikor kerültek oda??? – és valahogy zselésnek érzem a testem mindenhol, az érintésétől, a közelségétől, tőle.
- Vajon épp most teszem? – mosolyogva mozgok vele a zenére, amire nem is figyelek, mert Lucas annyira leköti minden figyelmem, hogy képtelen lennék most bármi másra is figyelni. - Vagy csupán Batman rajongó vagy? – most már elnevetem magam. Még mindig a szemeit figyelem és olyan valószerűtlenül boldognak érzem magam. És egy cseppet idiótának is, de ez az érzés eltörpül az előbbi mellett. Teljesen irracionális ez az este. Ő és én és ezek a furcsa érzések.
Szorosabban simulok hozzá és ahogy a tekintete fogva tartja az enyémet, egy pillanatra bennem marad a levegő. Van egy pillanat, amikor képtelen vagyok bármi józanra és értelmesre, még arra se, hogy levegőt vegyek.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Keresem :
my faith ❞
Tartózkodási hely :
actually, new orleans ❞
Hobbi & foglalkozás :
reading legends ❞
Humor :
just bring me tequila, kitten ❞



A poszt írója Lucas E. Osborne
Elküldésének ideje Kedd Júl. 22, 2014 6:03 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Aliena & Lucas

► TO MISS SNOW


Alaposan elgondolkodtam. Leginkább azon, hogy vajon hol járt eddig ez a lány, s miért nem rabolta el előbb a szívem? Az csak egy része a valóságnak, hogy New Orleans nagy város, de annyira nem, hogy ilyen szinten el tudjon kerülni engem. Én majdnem mindig idejárok, és valószínűleg ő sem először tért be ide. Látszott rajta, hogy otthonosan mozog itt, és bárhogy is nézem, szépséges lány... és nem kívülálló. Pontosan tudja, hogy mi folyik ebben a városban. Talán még jobban, mint azt bárki - köztük én is - gondolnám.
Az mindenesetre még szimpatikusabbá tette, hogy ő maga is elismerte: sem az építészek, sem a festők dolga nem egyszerű. Az írók sorsához tudnám hasonlítani ezeket is. Ami nem megy, azt kár erőltetni. Főleg ha ihlettelenség van a javából. Lehetsz tehetséges, de amikor éppen nem vagy olyan hangulatban, akkor oly' felesleges próbálkozni és elrontani mindazt, amit előtte alkottál.
- Hogy milyen lesz? - mosolyodtam el és felemeltem poharam, hogy az italomat körbelötyögtessem a poharamban. - Még csak az alapok készültek el, de nagy lakás lesz. Biztos, hogy nem egy hotelszoba méretű izé lesz, mint amiben most lakom. - forgattam meg a szemeimet, majd melegséggel ruháztam fel mosolyomat. - Úgy akarom felépíteni azt a házat, hogy bármikor, mikor kedvem támad hozzá, kedvem szerint alakíthassam át akár a kertet, akár a szobákat, akár... bármit! - bukott ki belőlem, és mosolyomban felvillant valami... egy lelkes ifjú mosolya volt ez, ami egykoron én is voltam. De az életemet jó idjee a háború teszi ki. Ami ugyan csak készülőben van, de nem akarok veszíteni. S ha rajtam múlik, nem fogok behódolni a vámpíroknak. Ha a boszorkányok és a vérfarkasok összefognának, bizonyára lenne esélyünk. De egyelőre ez még... tervben van. Sokat kell alakítanunk azon, hogy mindez létrejöhessen. És a vámpírok végre elismerjék, hogy másoik is élnek ebben a városban. És nem olyanok vasgyunk, akik egyszerű mocsarakba szoríthatóak.
- Sajnálom! Nyilván furcsa lehet így, első találkozás kapcsán azt hallgatni, hogy egy férfinak... egy ismeretlen férfinak milyen tervei vannak a jövővel kapcsolatban. - húztam el aztán a szám, amikor észbe kaptam. De még mindig mennyivel kellemesebb volt ez a téma, mint az, hogy én miként nyúznám meg a vámpírokat, akik fenyegetnek bennünket. Talán túl sokat gondolkodom a bosszún. És túl sok mindenről jut eszembe csak a közelgő konfilktus és háború. Nincs semmi jó az életemben. Vagyis... most már talán alakul valami... de nem vagyok ccsajozós típus. Tény, hogy szeretem kedvemet lelni nők testében, de Aliena nem ilyennek tűnik. És őt én sem ilyesmire "használnám". Ő ennél értékesebb.
- Kedves ajánlat, kedves. De tényleg azt hiszed, hogy képes lennék bármibe is keverni egy ártatlan nőt? - kérdeztem és halvány mosoly jelent meg arcomon ismét, miközben némileg váratlanul ért, mikor keze a kezemhez ért. A probléma az, hogy millió és millió gondolat jutott eszembe, amiben segíthetne, révén hogy boszorkány. És ismerem magam; ki fogom használni az adott lehetőségeket. De nem tudom, mit kockáztassak. Egyszerűen ez olyan szinten... rizikós. És még most kellene azt mondanom, hogy nincs keresnivalója ott, ahol én vagyok. De képtelen vagyok arra, hogy elküldjem. Vagy én magam elmenjek.
- Ez a leghelyesebb hozzáállás, drágám. Egy olyan határozott figura, mint KLaus... nos, mindenre felfigyel. Ha nem ő, akkor valamelyik testvére. És jobb, ha ilyenkor inkább a háttérben vagy. Én már két éve keresem a foltokat Marcel páncélzatán, s ő még a létezésemről sem tud semmit. A vámpírjai soha nem adták a tudtomra, hogy nincs itt keresnivalóm. Igaz, önként már keveredtem velük kisebb-nagyobb verekedésekbe. - rántottam meg a vállam, mint akit az egész nem érdekel, bár a vámpírok tudták, hog miként sértsenek meg egy vérfarkast, akinek a tester gyorsabban gyógyul, de megmaradnak a hegek. Egy ilyen sérülést őriz is a hátam, amelyet üvegpengével ejtettek. Kishíján elvéreztem az utcán, ha nem jön az a hős megmentő... de rá nem tudok gondolni. Mióta eltűnt legalábbis...
- Imádom a bátor nőket. Tudod, van egy húgom. Ő is bátor. Akkor legalábbis nagyon nagy szája volt, mikor közöltem vele évekkel ezelőtt, hogy elszököm otthonról. Sosem kedvelt engem, bár lényegében rászolgáltam. Én sem imádom őt, de... nemrégiben kénytelen voltam őt idehozatni New Orleansba. Már ő is vérfarkas, és ami azt illeti... áh, szükség van rá. - legyintettem.
Amikor az arcát érintem, a lélegzete visszahúzódik, majd felállt, és azt hittem, hogy itt hagy, ennyi volt. De helyette ismét megfogta a kezem, felhúzott, és amit susogott... nos, rögtön rájöttem, hogy mit is kíván. Táncolni. Már körülbelül öt éve nem volt részem ilyesmiben, nem szeretek, vagy inkább nem szoktam nőkkel táncolni. New Orleans ugyan ad lehetőséget rá a karneválokkal, de ez nem az én formám. Aki végignéz rajtam, tudhatja hogy felesleges próbálkozás. De ő mégis más volt... nem tudtam neki azt mondani, hogy ezt hagyjuk... még talán ki is sülhet belőle valami.
- Lehet ennek ellenállni? - kérdeztem halkan, és ebben a pillanatban elfelejtettem minden háborút; nem érdekelt a vérfarkasok és vámpírok viszálya. Egyszerűen ezt a pillanatot ennek a nőnek akartam adni. Csak neki.
De amint felálltam, valami ócska lassú szám kezdett kibontakozni a háttérben. Mint valami elcseszett film, általában azokban van ilyen nevetséges elem. De most még ezt sem bántam.
Kezeimet gyengéden a derekára simítottam, tekintetét nem szakítottam el sajátomtól, vagyis nem engedtem, hogy máshová nézzen, majd köözelebb csúsztam testéhez. Olyannyira, hogy már összesimultam vele... - Mondd csak... táncoltál már az ördöggel sápadt holdfénynél? - vigyorodtam el szemtelenül. Ostoba közhely, de ezt mindig is meg akartam kérdezni valakitől. Legalább azért, hogy a kezdeti feszkót feloldjam valamivel, mert hogy nem voltam a legnyugodtabb - az esetleges bénázás miatt -, az ezer százalék.

zene: love me again | bocsi a késésért. 34| szószám: passz | ©

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Jún. 11, 2014 12:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next




To Lucas


You've stolen my heart


Teljesen elvarázsolt. Vagy inkább megbabonázott. Vonz magához és annyira szeretnék odabújni hozzá, csókolni, érinteni ahol csak lehet. Végigsimogatni minden egyes porcikáját, olyan helyeken érinteni a nyelvemmel és az ajkaimmal, amivel nagy örömet okozhatnék neki. És megfürödnék az örömében, élvezetében, boldogságában.
Még a gondolatra is halvány pír önti el az arcomat. Tudom, érzem, hogy épp ez történik, és merem remélni, hogy nem veszi észre. Tekintetébe kapaszkodok a sajátommal, elveszek azokban az olvadt csokoládé szín íriszekben. Megérintem és elmosolyodik. Én visszamosolygok rá. Kicsit közelebb is húzódom hozzá, bár lassan már nem tehetem ezt feltűnés nélkül. Már így is összeér a lábunk. Bár összeérne még másunk is. Szívesen érezném magamon. Ettől a gondolattól pedig az ajkaimba harapok.
- Ez ismerős. Nekem sem megy a festés, amikor épp nincs hozzá se kedvem se ihletem. Megértem. – már nem tudok nem mosolyogni rá. Egyszerűen nem menne. Olyan jól érzem magam a közelében, a társaságában.
A karomon simít végig, amit követek a tekintetemmel. Aztán újra a szemeibe nézek bele. Bőrömön ujjai nyomán mintha apró szikrák pattannának és folynának alá. Melegség önt el és megfeszül az alhasam. Nyelek egyet.
- És milyen lesz álmaid háza? – ez jó, eltereli a gondolataimat. Érdekel, hogy milyen ház is lenne az. Kicsi, nagy, és hol is lenne?
- Oh… – egy férfi, aki közös életről beszél, aki társat keres és gyerekeket tervez. Ez melyik nő szívét ne dobbantaná meg?! Lehet, hogy szeretjük – főleg mi nők – azt gondolni, hogy különbözőek vagyunk, de végül is azt hiszem egyformán működünk. Még ha nem az első öt-tíz perc után vágyunk erre, azért akkor is szeretünk eljátszani a gondolattal, hogy családot alapítunk valakivel.
- Ezek szép tervek Lucas. Remélem mindet meg tudod valósítani. – őszintén kívánom neki, hogy mindez váljon számára valósággá.
Visszakérdeznék, hogy mihez kell segítség és milyen, de jelzi, hogy ne tegyem. Hát nem teszem. - Azért, ha tudok neked valamiben segíteni, akármiben, akkor szívesen megteszem. Csak szólnod kell. – megfogom a kézfejét és most nem eresztem el. Nem leplezem azzal, hogy véletlen teszem. Komolyan gondolom, hogy segítenék neki. Még akkor is, ha általában ezért várni szoktam valamiféle viszonzást. Most azonban nem egy jó lehetőséget látok ebben, csupán csak szeretnék a kedvére tenni. Ilyet korábban még nem éreztem egyszer sem.
- Ezt én is hallottam, de én nem vagyok benne. Nem akarom felhívni magamra Klaus figyelmét. Jobban szeretek a háttérből és csendesen tenni a dolgom. – tudom, hogy van pár boszorkány, akik készülnek valamire a „csoda” farkaskölyökkel és az anyjával kapcsolatban, de én ezt elkerülöm. Nincs okom arra, hogy benne legyek.
- Remélem, hogy így lesz. Harc nélkül nem adom fel. És kitartok amellett, amit eddig létrehoztam. Nem hagyom, hogy elűzzenek az otthonomból. – megvontam a vállamat. Erős szavak ezek, tudom, de a hangom csendes és nyugodt maradt végig. Nem hagyom magam elkergetni, teszem a dolgom és élem az életem. Azt hiszem ez a legjobb, amit tehetek.
- És köszönöm a szavaidat. Nagyon jól esik, hogy ezt mondod. – megint rá mosolygok és megérinti az arcomat. Visszatartom a lélegzetem és hirtelen összébb ugrik a gyomrom. Ajkaim elnyílnak kissé. De megáll.
- Egyetértek veled. – bólintok elfúló hanggal. Kiszáradt ajkaimat megnedvesítem a nyelvemmel. Muszáj kicsit felállnom, mert lassan beleőrülök abba, hogy nem érinthetem, ahol csak akarom.
- Ha meghalunk, hát meghalunk. De előbb élni fogunk. Van kedved táncolni velem? – és ezzel már ki is csúsztam mellőle, és felállok. A keze után nyúlok, ujjaimat az övéire fonom és finoman húzom. Ha pedig enged nekem és belemegy a tánc ötletébe, akkor kissé arrébb sétálok az asztalunktól – remélhetőleg vele együtt – és a zene ritmusára mozogni kezdek.


Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Keresem :
my faith ❞
Tartózkodási hely :
actually, new orleans ❞
Hobbi & foglalkozás :
reading legends ❞
Humor :
just bring me tequila, kitten ❞



A poszt írója Lucas E. Osborne
Elküldésének ideje Kedd Jún. 10, 2014 10:44 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Aliena & Lucas

► TO MISS SNOW


Nem tudtam elhinni, hogy létezik nő a földön, aki képes ilyen szinten érdekelni. Mert.. bárhová is nézek, nem látok mást, csak sok reménytelenséget.. nőket, akik kötődni akarnak valakihez.. nőket, akik bármit megtesznek, hogy legyen mellettük egy férfi. AKár minden este más. De Aliena valamiben más.. azt hszem, hogy ő maga a főnyeremény. És az a bónusz, hogy mellé boszorkány is. Egyszerűen csodálatos. Tényleg ennyi évet kellett kutatnom egy ilyen nő után? Nem mintha eddig nagyon kerestem volna... de most csak úgy jött. És magával ragadott abba a tapinthatatlan életkedvbe, amelyet felém sugárzott. Érti ezt valaki? Tényleg igaz hát a mondás.. mikor legkevésbé számítunk rá, az őszinte érzések akkor fognak a kapun csengetni. Igaz, erre talán még korai gondolni. De.. boldogságot éreztem, amiért megismertem ezt a lányt. Ilyesmit talán nem is éreztem már... a fene! Soha!
Mikor remekül álcázva felkönyökölt az aszralra, és közben ujjai a kezemet súrolták, elmosolyodtam. Kedvem támadt rögtön a hajába kapaszkodni, magamhoz rántani, és olyan tüzes és szenvedélyes csókkal megajándékozni, melyben bizonyos vagyok, hogy még sosem volt része. Tüzet akartam... de féltem, egyelőre. Attól, hogy megéget. Jobb eleinte biztosra menni, majd utána megtörténhetnek ezek a dolgok is. Nem?!
- Tudod... ez olyan, mint írót arra kényszeríteni, hogy három hét alatt megírjon egy trilógiát. És pont ez az a három hét, mely az író életében egy valódi krízis. Megérti a megrendelő? Nem. Ez volt a helyzet velem is. - sóhajtottam fel, majd végigsimítottam karján, de úgy, hogy látszólag véletlennek tűnjön. Közben egyáltalán nem volt az. - Rajzolgatok, persze... tervezem az életem. Tervezem álmaim házát. - vigyorodtam el, miközben ismét megkerestem pillantásommal a tekintetét, és ott ragadtam le ismét. - Azt a házat, amit azzal fogok megosztani, akit szeretek, s aki viszont szeret. Aki majd hajlandó velem éveket, évtizedeket leélni... és gyermekekkel megajándékozni. - sóhajtottam fel, de még mindig nem eresztettem el szeme világát. - De túl közel van a háború. Túl sok a kockázat egy családhoz.. és mindaddig nem nyugszik le a vérem, míg véghez nem viszem azt, amit egyedül kell megtennem. És talán némileg egy kis segítséggel. - sóhajtottam fel, majd megráztam a fejem, jelezvén hogy erről inkább ne is kérdezzen.
- Nos, ez dicséretes. Úgy hallottam, hogy a vámpírok legfőbbike tért vissza a városba, és az utódát egy vérfarkas hordja magában... és a boszorkányok készülnek valamire ellenük. Persze ez ilyen mende-monda. Minden szar időszaknak vannak ilyen pletykái. - reagáltam aztán saját szavaimre, és nem törődtem azzal, hogy ki-kicsúszott egy-egy csúnya és otromba szó.
- Tetszik, hogy kitartasz. Az álmaid mellett. - tettem hozzá. - Az a galéria rengeteg erőfeszítésedbe került, míg létrejöhetett. És páratlan eset, hogy... nem mondsz le róla, és nem menekülsz el. Jól teszed. Nem éri meg. Ha háború lesz... te is a túlélők között leszel. - jelentettem ki teljes magabiztossággal, majd felemeltem a kezem, és némileg bátortalanul végigsimítottam az arcán, egészen az ajka széléig, majd megálltam, de a tenyeremet nem szakítottm el tőle.
- Engem az köt ide, hogy... gyermekként ide szöktem. Itt építettem magam életet. Itt akarok meghalni is, ha úgy adódik. - vontam egyet a vállamon. - De a halál túl rémisztő gondolat ide. Beszéljünk szebb és kellemesebb témákról. - telt meg a hangom melegséggel. Nem is sejtettem, hogy bennem van egy ilyen oldal is. Ritkán vagyok ilyen... szentimentláis.

zene: love me again | nekem tetszett: 31| szószám: passz | ©

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Vissza az elejére Go down
 

Asztalok

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

 Similar topics

-
» Asztalok
» hátsó asztalok

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: New Orleans :: Belváros :: Francia negyed :: Rousseau's bar
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 20 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 18 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3