- El tudom képzelni. Én se viselném jól ezt a szerelmi drámát, ami kialakult ebben a városban. Már nehéz nyomonkövetni. A vejed szerelmes a lányodba, de bosszút is akar állni... a lányod viszont Klaus Mikaelsonba van beleesve, de azt hiszem, ugyanúgy táplál érzelmeket az egykori férje iránt is, hisz' az érzelmek nem múlnak el olyan könnyen. - sóhajtottam. Ezzel céloztam arra is, hogy Tatia és Klaus szerelme is ezer évig kitartott... és azt hiszem, talán még mindig tart, mindkettejükben mélyen eltemetve... de nem akartam most belemenni abba, hogy vajon mégis mennyi az esélyem ebben az ügyben. Inkább... azon töröm a fejemet, hogy mit is tegyek azért, hogy én legyek a nyertese. De... ha egyszer szembe kerülnék Klausszal, és ez alatt nem feltétlenül szó szerint értetendő ez, akkor... már az elején el lenne döntve, kinek mi a sorsa Tatia életében.
- Öhm... érzek pár negatív hullámot a város felől. Boszorkányos ügy. - forgattam a szemem, majd újabb falatot tettem a számba. - Azért kérdeztem rá a vejedre, mert azt hiszem, az ő keze ebben a negatív dologban alaposan benne van. - sóhajtottam fel.

- Kedves... még sohasem mondtak nekem ilyet. - A tojás mellett a szót is ízlelgetnem is kellett, mert hát na, én minden voltam csak kedves nem, valamint ennek szinonimái és az ehhez hasonló tulajdonságok.
Én is enni kezdtem és bár annyira nem voltam oda az emberi ételért -sőt egyáltalán nem -, de azért most jólesett. - A vejem? - Néztem Curtisre összehúzott szemöldökkel. - Nem tudom, nem mondott konkrét időpontot. Azóta a horrorbuli óta nem láttam, azon pedig nem volt valami jó kedve. Nem is csodálom. - Megforgattam a szemeimet, mert nem is akartam az akkor történtekre gondolni. - Majd csak megjelenik valamikor. - Megvontam a vállamat, aztán ettem még egy kicsit a tojásból.- Tervezel mára valamit? - Kérdeztem csak úgy mellékesen.

Még mindig meglehetősen furcsán és bambán méregettem a rántottát a serpenyőben, az illatok pedig elég hamar elöntötték a helyiséget, ahogyan az én tüdőmet is. Ahhoz képest, hogy Tatia nem egy konyhatündér... na jó, rántottát nem nehéz csinálni, de... oké, ebbe belebonyolódnék, inkább nem mondom ki hangosan.
- Kösz! Ez... részedről nagyon kedves húzás - vigyorodtam el végül, és ledobtam magamat mellé, megszaglászva az elkészült ételt. Hm, ez tényleg étvágygerjesztő. És ahogyan ő mondta, nekem ez amúgy is szükséges táplálék. Nem élek véren, ahogyan ő.
- Ami azt illeti... - vettem kézbe a villát, miközben már beletörődtem abba, hogy milyen kép is fogadott ma reggel. - a vejed mikorra jelentkezett be hozzád? Mintha azt említetted volna, hogy még visszajön, és betér hozzád - sóhajtottam fel. Hogy is hívják a pasast? Az már nem rémlik.

Lépteket hallottam és biztos voltam benne, hogy Curtis felébredt, mert hát... ki más lehetett volna? Nem átjáróház az én otthonom, hogy minden jöttment bejöhessen és járkálhasson kedvére.
Megejtettem felé egy mosolyt, mivel szokatlanul jól keltem és mindemellett jól aludtam. Talán emiatt volt ez az egetrengetően hülye ötletem, hogy emberi kaját készítsek. Erre sem volt még példa az évszázadok során. Na jó, talán elvetve egyszer-kétszer, de nem többször.
- Reggelit csinálok. - Megvontam a vállamat. - Kérdezhetted volna egy kicsit kedvesebben is, de tényleg furcsa, ezt elismerem. - Furcsa fintort vágtam, viszont elégedetten állapítottam meg, hogy a tojásnak jó illata volt. Na, most már azt is tudjuk, hogy a hasonmásom honnan örökölte a valószínűsíthető főzőtudományát. Hát tőlem! Bár ha így lenne, akkor az a család már biztosan éhen halt volna.
- Nem gyújtottam fel a konyhát és nem égettem oda semmit, szóval ezt sikernek könyvelem el. - Én is leültem az egyik székre, aztán Curtis elé raktam az egyik tányért. Sóhajtottam egyet és kis teketóriázás után néztem csak rá. - Arra gondoltam, hogy mivel te tulajdonképpen ember vagy, ezért enned kellene valamit. És... - Nem fejeztem be, mivel kicsit hülyén éreztem magam. Ilyet még soha nem csináltam, de tényleg.. - Ha legközelebb ilyesmi eszembe jut, akkor nyugodtan csapj fejbe egy serpenyővel. - Mosolyodtam el a végére, hogy oldjam saját magamban a feszültséget. Kezdek megbolondulni...

Mikor magamhoz tértem, Tatia már nem volt mellettem, és hiába tapógatóztam magam mellett. Hát felálltam, hogy kövessem a hangok irányát, míg végül kilyukadtam a konyhában, de még így is álmosan dörzsölgettem a szemeimet, és bambán meredtem rá.
- Jó... öööö... nem reggel van már - sóhajtottam fel, és ledobtam magam az egyik székre, de a bambaságom továbbra sem akart elmúlni. Hiába, régen pihentem már olyan jól, mint most, és ez még hülyébbé tett, mint amúgy.
- Te mi a francot csinálsz? - jöttem végül rá, hogy mi szokatlan. Tatia... és rántotta... mi van?!

Vendégszoba

Nem nagyon szoktam használni a konyhát, elvégre nem ettem emberi ételeket, most viszont mégis rákényszerültem arra, hogy ide jöjjek. Van már két napja is, hogy nem vadásztam és az éhség már igencsak marta a gyomromat. A torkom és a szervezetem meleg vérre vágyakozott, olyanra, amit előtte egy kicsit jól megfuttattam. Hm... a gondolattól csak még éhesebb lettem, ezért kénytelen-kelletlen kinyitottam a hűtőt és kivettem egyet az ott sorakozó vérrel teli tasakok közül. Az íze mint a fűrészpor, de legalább nem kezdek el legyengülni amiatt, hogy nem ettem rendesen. Nem baj, a mai napba becsempészek egy kis vadászatot.
Visszaindultam a szobába, de megtorpantam. Eszembe jutott, hogy mi lenne ha... nem, nem főznék, mert ezt a főzéshez még közel sem állt, de megpróbálhatnék összedobni valami reggeli-félét. Én lepődtem meg legjobban a saját gondolatomon, mert ha valami, hát akkor ez nagyon nem volt a szokásom. Emberi ételt utoljára akkor ettem, amikor megtartottam azt a vacsorát a hasonmásomnak, a férjének, Olivernek és Klaus-nak. Az is szép volt...
Sóhajtottam egyet, megforgattam a szemeimet és azzal a gondolattal kezdtem rántottát csinálni, hogy "Tatia, te tényleg hülye vagy!". De sebaj, ha már belekezdtem, akkor végig is csinálom. És az is a fejemben volt, hogy mivel Curtis voltaképpen ember, ezért biztosan neki is jól esne a normális emberi étel. Eközben pedig kávét főztem, abból is ittam és tovább folytattam a reggelikészítést.

(hálószoba)

Gondolkodtam néhány percig a konyhapult meg a hűtő előtt, kócos hajamban babrálva, aztán csak legyintettem egyet. Nem vagyok szakács, még egy rántottát is simán elcsesznék. Meg hát... egyikünk sem az a fajta, aki emberi ételeket eszik. Akkor meg minek?
Kávét főztem, egy zacskó vérrel együtt tálcára tettem, így lépkedtem vissza a hálószoba felé.

(háló)

Nem volt kedvem az erdőben elfogyasztani a vacsorámat, így aranyos és kedves kislány módjára nem haraptam át rögtön a nyakát, hanem hazahoztam magammal. Szépen leültettem a konyhapult mellé az egyik székre, én pedig a legnagyobb nyugalomban töltöttem magamnak és neki is egy pohár utalt. Oké, tényleg van bennem pszichopata vonás bőven, elvégre szerencsétlen reszketett, mint a nyárfalevél, én pedig mosolyogva figyeltem arca keserű rezdüléseit. De hát nem tehettem róla, soha nem voltam normális ilyen téren. Nem engedhettem meg magamnak, még a végén kijönnék a gyakorlatból és tényleg olyan lennék, mint például a hasonmásom. És mivel nagyon el szerettem volna kerülni, hogy emiatt saját magam tépjem ki a szívem, inkább viselkedtem úgy,a hogy a kedvem tartotta.
Amikor az alkohol végigégette a torkomat és a poharam alja koccant a pult márványkövével, na akkor téptem fel a férfi nyakát és addig szívtam a vérét, míg a teste össze nem aszalódott akárcsak egy szilva. Végeztem a vacsorámmal és kidobtam őt a közeli erdőbe, a testet majd úgyis elintézik a vadat. Én jóllaktam, ők is egyenek már valamit.
Nem volt más dolgom, mint lézengeni. Még egy korty whisky után pedig desszert gyanánt bekaptam egy szem epret is. Ez legalább kihozta a férfi ízét.

Petrova-birtok

Az ebédlő


Klaus

- Nézz magadra, mikor őt hívod nyálasnak. Te sem vagy különb szerelmesként. Soha nem is voltál - ittam bele még egy pohár italba, de ahogy Oliver távozott jobbnak láttam utána menni. Ő, egyedül Elenával? Még viccnek sem lenne jó.

(hálószoba)

Oliver Lambrick

- Ettől a nyálas idiótától még a csöppnyi életkedvem is elmegy. - bámultam utánuk fintorogva, vagyis inkább Damon után. Tatiára most nagyon, de nagyon büszke voltam! Sok szívességet megtett már nekem. Ideje lesz meghálálnom nekem is.
Klaus felé fordultam. Látszott a szemein, hogy őt mint mindig, most se sikerült átverni. - Mindjárt jövök. - vigyorogtam felé.

[Hálószoba]

Damon Salvatore

- Megyünk, szerelmem - suttogtam kedvesen. - David és Delena is már biztosan várnak.
Fordítottam hátat mindenkinek, és lassan kisétáltam Elenával az ajtón, hátra sem nézve a vámpírok hadára.

(Damon és Elena háza)


Charlotte Tatia Petrova

Legszívesebben elröhögtem volna magam Damon fenyegetőzése miatt és amiatt, hogy fogalma sem volt, hogy most éppen azt öleli, akit legszívesebben szíven szúrna egy karóval. Ó, de jó kis estém lesz, a gond csak az volt, hogy csak magamban mulathatok majd.
Türtőztettem magam és úgy néztem Oliverre, valamint Klausra, mint a véres ingre. mint aki teljes szívéből gyűlöli őket. Hát... legalább kiadhattam a dühömet.
« A pokolba mindkettőtökkel. » Intéztem még feléjük ezt a három szép kis szót, de leginkább Klaus felé pislogtam. Mert jelenleg tényleg ezt kívántam, ami őt illeti... Aztán újra Damon felé fordítottam a tekintetemet. « Menjünk haza. » Néztem rá kérlelően, mint akinek tényleg minden vágya az volt, hogy a férjecskéjével és a gyerekeivel tölthesse az este hátralevő részét.

Klaus

Megjelent a kisírt szemű Elena, és Damon vállára borult. De elég volt egy szempillantás, hogy rájöjjek... nem az igazi Elenát látom. Ismerem Tatiát már ezer éve. Tényleg úgy hitte, hogy engem is át tud ejteni, mint ez a szerencsétlen Salvatoret?
Egy pillanatig szólni akartam, aztán.... mégsem tettem. Hogy miért? Túl bonyolult erre a válasz. Nos, Damonnak jár egy kis változatosság, némi vadság. Abban biztos voltam, hogy Tatia a gyerekeket sosem bántaná. Még ezer év után is élénken élt bennem az, ahogy még annak idején a saját gyerekéről mesélt. Ő is volt anya... tudja, milyen érzés ez. És bármilyen gonosz is legyen, de gyerekek bántalmazására nem vetemedne.
Elena pedig... alkalmam lesz némileg több időt eltölteni vele. És ez talán megadja nekem is a választ a nagy kérdésre. Tatia, vagy Elena....
- Viszlát, Salvatore -fordítottam hátat. Néhány nap... aztán úgyis kiderül a turpisság. Addig meg hagy szórakozzunk egy kicsit mi is.

Oliver Lambrick

Néztem a megérkező Elenát. Vagyis bocsánat, Tatiát. De ezt csak én tudtam. Elég volt ránéznem hogy tudjam: sikerült neki. Noha ha nem én kértzem volna rá, minden bizonnyal nem is veszem észre.
- Óh, ne aggódj Damon. Tatia meg fogja kapni az üzenetet, amint visszatér köreinkbe. - kacsintottam rá míg ő átkarolta "Elenát". Ha tehettem volna, felrobbanok a büszkeségtől. Hogy miért? Mert ez a nő az én művem volt! Én tettem azzá, amivé vált. Noha kezdett eléggé Klaus felé húzni de így jártam. Én egyedül is király lennék. De egyelőre Ő még velem van. - Pápá! - integettem feléjük, leküldve a torkomon a pohár italt, amit akezemben tartottam.


Damon Salvatore

- Naná, hogy ismerem ilyen téren Olivert - biccentettem Klaus szavaira, és magamban mosolyogva néztem a szemmel láthatóan egyre dühödtebb ősvámpírt. - De most, ha megbocsátjátok, elmegyek Elenáért, aztán végre haza - toltam ki a széket magam alól, de megjelent Elena, és átkaroltam.
- Jól vagy édesem? - kérdeztem gyengéden. - Nem lesz semmi baj... minden rendben - ringattam, aztán végighordoztam a tekintem a résztvevőkön. - Mi most elmegyünk. Mondjátok meg Tatiának, hogy ha még egyszer a gyerekeimet meri fenyegetni, nitrátot szúrok bele - fenyegetőztem, majd lassan megsimogattam Elena vállát.
- Indulhatunk, ugye?
_________________

Charlotte Tatia Petrova

Hálószoba

A lépcsőn lefelé jövet már átkonvertáltam magam jó és meggyötört kislány üzemmódba, így nem jöhettek rá, hogy melyik hasonmás sétálgat lefelé igazából a lépcsőn. Addig biztosan nem fog nekik feltűnni semmi, míg el nem hagyom a házat, azután pedig már csak Damonnel kellesz elhitetnem, hogy a kis felesége vagyok. Belegondolva nem lesz nehéz feladat, csak egy kis megerőltetés volt szükséges.
« Menjünk innen. Elég volt ebből az egészből. » Nagyot nyeltem, a hangom kissé megremegett, így pislogtam Damonre. A játék elkezdődött... közben pedig próbáltam nem Oliverre nézni, mert akkor biztosan elröhögtem volna magam.

Klaus
- Majd a pokolban - morogtam oda Olivernek. - Ne is hallgass rá - tettem aztán hozzá, de ezt már Damonnak címezve. - Oliver utálja, ha nem körülötte forog a világ. Az meg pláne megüli a gyomrád, hogy Elena téged szeret, és nem őt. De hát könyörgöm, egy ekkora öntelt, primitív barmon mit is kéne szeretnie? - fordultam Oliver irányába. - Mellesleg, megsürgethetnéd a lányokat. Vagy Tatia talán vigasztalja Elenát? Mert arra a látványra még én is kíváncsi lennék.


Oliver Lambrick
Klaus ujjai a nyakam köré csavarodtak, és egy pillanatra a fuldoklás lett uralkodója a testemnek de azon nyomban ment is tovább, hogy hátba veregesse Damont. Én meg túl nagyszájú vagyok ahhoz, hogy ezt szó nélkül hagyjam. - Na mi van? Most már jó haverok vagytok? Engem nem vesztek be a duóba? Legyünk trió. - kacsintottam fintorogva.

Damon Salvatore
Vámpír - Szívtipró

Mi tagadás, tetszett a látvány, ahogy Klaus Oliverrel beszélt, és bánt. Nagyon-nagyon tetszett.
- Remélem is, hogy nem lesz baj - sóhajtottam, majd az ajtó felé néztem, ahol Elena eltűnt. - Amíg visszajön, kérhetek még egyet? - toltam Klaus felé a poharamat.


Klaus

- Azt mondtam, FOGD BE A POFÁD! - rivalltam rá Oliverre, és a másodperc törtrésze alatt előtte teremve megragadtam a nyakát.
- Még egy szó, és eltöröm a mocskos gerincedet, ugye értve vagyok? - villogtattam rá a szemem, és összezártam ujjaimat a torka körül, hogy megérezhesse, az én erőmnek ő a nyomába sem érhet, aztán elengedtem, és Damon felé fordultam.
- Nem lesz gond, meglátod - veregettem meg a hátát. - Adj egy kis időt Elenának lecsillapodni. Aztán mehettek. Senki nem fog bántani titeket.


Oliver Lambrick

- Niklaus Mikaelson az érzésekről beszél. - fintorodtam el. Nos, mindegy. Ha lehet, amint Tatia távozik Damonnel, én is megyek Elenával. Ez a tökkelütött meg azt csinál, amit akar. Mehet valami vigaszfalat után, mert a két hasonmás egyértelműen adta ki az útját.
- Óh, Damon. Elenának még higgadnia kell. Talán nem is akar majd veled hazamenni. - kacsintottam rá gonoszkodva.

Damon Salvatore

Az ital után kaptam, amit Klaus letett elém, és úgy hajtottam fel, hogy csaknem a megfulladás környékezett tőle. A jóleső zsibbadás nagyon kellett most.
- Hazamennénk - mondtam halkan. - Delena és David már biztosan várnak. Eljöttünk, mert ezt kértétek. Most már hagyjatok minket békén.

Klaus

Hátra sem fordultam, mikor Damon - a zajokból hallhatóan - leroskadt az asztalhoz.
- Hagyd már békén - szóltam rá Oliverre, és kiöntöttem két pohár italt, az egyiket Damon elé téve. - Idd ki Salvatore. Meglátod jobb lesz - hajtottam fel a sajátomat. - Hogy Elena meg fog gyűlölni? Nem, ezt nem hiszem. Vámpír voltál mikor megismert. Gyilkos, gonosz vámpír. Legalábbis, így hallottam hírét. És mégis beléd szeretett. Gondolod az a tény, hogy eljársz vadászni, változtat a hozzáállásán? Ő így is szeret majd téged. Hogy mit szólnak majd mások? Hát, az meg már ne érdekeljen.


Oliver Lambrick
Egy pofon, és Elena kiviharzott. Klaus bambán bámult, és a karjaim között levő lány teste élettelenül hullott a földre. Megtöröltem a számat, de a jókedvemet semmi se tudta keresztbe húzni. ELena nem reagált jól az előbbi monológra, most kapott valamit, amit igazából tőlem kellett volna. Bosszú.. igen, a legédesebb. És Tatia ment utána. Remek. Csinálja csak a dolgát. De ügyesen!
- Kezdjük ott a történetet, hogy egy vámpír és egy ember kapcsolata nem lehet hosszútávú. - néztem Damonre, és a véres ajkára. - POntosan emiatt. A gyilkolászás miatt. De valld be hogy jólesett.


Damon Salvatore

Alig egy perc kellett, hogy a lány holtan feküdjön a karjaimban. Olyannyira belefeledkeztem abba amit csináltam, hogy csak Elena szavaira kaptam fel a fejem, és a kopogó léptek szapora zajára, ahogy feldúlt lélekkel kiviharzott innen.
- Elena... - motyogtam, elengedve a halott lányt. Elena után kellett volna rohannom, mert láttam, hogy szenved. De nem voltam rá képes. Mert a lelkem legmélyén élt valami... egy halvány szikra. Ami azt mondta, hogy jelenleg mélységesen szégyellnem kell magam. Aztán Klausra néztem, úgy éreztem, nincs miért. A kétféle érzésbe pedig belezavarodtam, de teljesen. Leültem hát újra az asztalhoz, és kezembe temettem a fejem.
- Meg fog gyűlölni engem - motyogtam halkan. - Nem bírja elviselni, ha gyilkolok.

Charlotte Tatia Petrova
Az én áldozatom már holtan feküdt a padlón, így a székre támaszkodva nézhettem, ahogy Damon a lány nyakára vetette magát. Egészen addig mosolyogtam, míg Elena le nem kevert Klausnak gy pofont. Normális esetben ezen még vigyorogtam is volna, de most... látva, hogy egy másodpercre Klaus arcára kiült a gyötrelem.. rosszul érintette, ez pedig engem érintett rosszul.
Elena elviharzott, én pedig tudtam, hogy itt az alkalom arra, hogy megtegyem, amire kért.
« Keress magadnak. Csinálj, amit akarsz. » Vetettem oda Klausnak szinte lenézően. Fájt, hogy úgy éreztem, Elena sokkal többet számít neki, mint én. Ebben biztos voltam...


Klaus

Elégedetten néztem magam is a táplálkozó Damont. Végre, ismét olyanná vált, mint amilyennek lenni kellene.
De az elégedettség nem tartott sokáig, mert Elena iszonyatos pofonját éreztem meg az arcomon. És noha az ereje kevés volt az enyémhez képest, de ez az ütés fájt. Mert mintha a lelkembe csapott volna bele, aztán átviharzott egy másik helyiségbe.
- Most mi van? - kiáltottam utána. - Csak normális vámpíréletet él, ez olyan nagy baj? Téged meg a gyerekeket ugyanúgy imádja - morogtam. - És bármikor levehetem róla az igézést, ha kedvem tartja - tettem még hozzá, aztán vállat vontam.
- Van itt még valahol plusz pia? - kérdeztem Tatiát, de meg sem vártam a választ, elindultam a bárpult felé.

Elena Gilbert Salvatore

Klaus csak pár mondatot címzett felém, aztán Damon felé fordult... és amitől évekig, hónapikig féltem... most megtörtént. Pár mondattal szabadította fel benne az állatot... hogy ők vámpírok? Én soha nem tiltottam Damont a vértől... ő döntött így... ő nem akarta... de... az én kezem is benne van, ezt be kellett ismernem... mert csak így lehetett esélye Stefannal szemben.
Nagyot nyeltem, és folyni kezdtek a könnyek a szememből, ahogy Damon táplálkozni kezdett a nőből... olyan volt, mint régen. Kegyetlen gyilkosként... aki nem ismer se szeretetet, se semmi mást...
És mikor a lány nyakába temette az arcát, Klaus elé léptem, és nem érdekelt, hogy eltöri-e a kezemet, nem érdekelt most semmi... de egy istenes pofont kevertem le neki, még ha Tatia is volt a felbujtó. - Dögölj meg! - fakadtam ki.
Én ezt nem voltam képes végignézni... nem is akartam... nem voltam képes odafordulni... Olivertől már megszoktam ezt az életmódot... de nekem vízre volt szükségem... nem törődve hát, hogy ki mit mond, elhagytam a helyiséget...

(Fürdő/Háló)

Oliver Lambrick

Elena próbálkozása ismét eléggé naivra sikeredett. Majd pont Ő tudná lebeszélni Klaust az igézésről? Már csak Salvatore szívatásáért is megtenné, de így... ez az éltetőelemünk. Míg másnak a víz, és a kenyér, nekünk ez. És Salvatore ezt felejtette el.
Ezért néztem teljes elégedettséggel rá, mikor keményen szívni kezdte a kislány nyakát, nem törődve hogy az él-e vagy hal a karjai között... ez vigyorgásra késztetett, és már én se türtőztettem magamat: a lány nyakába haraptam, nem ismerve a lágyság fogalmát, és belelendülve kezdtem szívni a vérét. Az utolsó kortyig...


Damon Salvatore

Hasztalan próbáltam kiszabadulni Klaus szorításából, és megrémisztett, hogy most első ízben éreztem meg, milyen hatalmas is az ereje. Eltörpültem mellette.
Elszántan küzdöttem, de ez csak addig tartott, míg a szemembe nem nézett, és mintha valami különös, hűvös nyugalom szállt volna rám. Bolond vagyok én, hogy küzdök a természetem ellen? Hiszen vámpír vagyok! Azért élek, hogy ölhessek. És azért ölök, hogy élhessek. Hogy a családomat pedig szeressem? Ez nem is lehet kérdés. Hiszen imádom őket, egytől egyig.
Klaus hirtelen elengedett, és előretántorodtam egy lépést a gyorsan visszanyert szabadságtól, majd könnyedén a lány felé közeledtem. A vére maga a mennyország ígérete volt nekem.
- Az enyém az életed - suttogtam halkan, aztán hirtelen, és vadul mélyesztettem fogaimat a nyakába, hogy szívni kezdjem ütőeréből a vért, ami édesebb volt jelenleg, mint a mitológiabeli nektár.


Charlotte Tatia Petrova

Apró mosoly jelent meg az ajkaimon, amikor Damon feje a falon csattant Klaus jóvoltából. Ha ember vagy éppen jó lettem volna, talán megsajnálom Elenát és Damont is, de így... Damon nagyon bolond ha azt hiszi, le tudja győzni a kísértést és véglegesen el tudja nyomni magában a ragadozót. Ez lehetetlen küldetés volt.
« Ne nyávogj, Elena. Attól csak rosszabb lesz. » Vetettem oda a kis hasonmásomnak és figyeltem, amint Klaus Damon szemeibe mered és megigézi. Most már nem lesz itt semmi probléma, már csak azt akartam végignézni, ahogy Damon kiszívja az áldozata vérét. De előbb még én is végeztem az enyémmel, hogy jóllakottan nézhessem végig a műsort.


Klaus

- A férjed vámpír, Elena. Nem egy lábtörlő, és nem is ember. Vámpír, az éjjeli ragadozók legnemesebbike. És nézz rá, hogy mivé vált - telt meg a hangom lekicsinyléssel. - Nem kell félned. Továbbra is szeretni fog titeket, ugyanúgy, ahogyan én védeni. Csak változtatunk az étkezési szokásain - fogtam fél kézzel Salvatorét, oda sem figyelve arra, hogy úgy kapálózik a menekülésért, mint egy kölyökmacska.
- Maradj nyugton - néztem a szemébe aztán. - Felejts el a zacskós vért. Nem a mi fajtánknak való. Légy végre az, aki vagy, és aki mindig is voltál. Légy egy igazi ragadozó... és élvezd az emberek áldozatát! - suttogtam, és elöntötte lelkem a diadal, ahogy láttam szemében kihunyni az ellenkezés fényét. - De a családod szeresd, és ne bántsd! - veregettem meg még a vállát, aztán elengedtem, és vártam, mi fog történni.


Elena Gilbert Salvatore

Rajtam és Damon-ön kívül mindenki élvezte a műsort... ezek vámpírok... a legrosszabb fajtából... Damon legyőzte ezt az oldalát Értem, és a gyerekeinkért... és most véget akarnak vetni neki??! Nem... nem, ezt nem...
Damon könyörgő hangját hallva elszorult a hangom, és amint Klaus falnak lökte, hogy a szemeibe meredjen, egy pillanatra ledermedtem... valahogy sejtettem, hogy mire is célzott Tatia.
- Ne tedd! Ezzel... ezzel... nem védesz minket! - álltam már Klaus válla mellett, hogy indulattal megfogjam a karját. - Ne tedd tönkre, amiért eddig küzdött... - telt meg könnyel a szemem.

Oliver Lambrick

Az én arcom is változott, de még nem akartam megsebezni a lányt. Moccani se tudott, Tatia gondoskodott róla. Látni akartam Salvatore arcát, mert Tatia mondata amit Klaus felé intézett, semmi kétséget nem hagyott, hogy mi fog következni.
Elvigyorodva fogtam át a nő derekát, aki előttem állt, így meredve Damon alakjára, és látszott az arcán az ellenkezés. Viszont az is hogy az ellenállása kezd csökkenni, és az arca változik a vért látva. De ekkor már a falra kente a drága első. - Ez az. Csinálj még valami izgalmas műsort, Niklaus. - mondtam, nem mintha az én buzdításomra szorult volna. De már égtem a vágytól, hogy lássam Salvatore-t véres ajkakkal.


Damon Salvatore

Lehunytam a szemeimet, hogy ne is lássam, ami itt történik. Nem azért, mert túl felkavaró volt nekem, hanem mert túlságosan nagy kísértés...
- Felejtsétek el - mondtam már rekedten. - Soha... - tettem még hozzá, de ekkor Klaus elém rángatta az utolsó lányt... és ahogy megláttam, és megéreztem a vért végigfolyni a nőcske nyakán, éreztem, hogy az ellenállásom hogyan függ csak egy hajszálon. Mert a vér vonzott, mint méhet a virág, és bele kellett marnom a saját combomba, hogy uralni tudjam magam.
- Vidd innen - hörögtem Klaus felé, mert megéreztem, ahogy arcom változni kezdett, és ez pánikkal töltött el. - Segíts... - néztem könyörögve Elenára, de ekkor Klaus megragadott, és a falnak lökött, hogy a fejem fájdalmasan koppant rajta. Végigfutott rajtam a rettegés, mert már tudtam, mi következik.
- Kérlek, ne... - könyörögtem kétségbeesetten.

Charlotte Tatia Petrova

Örömmel vettem, hogy Oliver és Klaus is választott magának a főfogások közül, így már csak Damon volt hátra, ám ő hatalmas lelki erejét és önmegtartóztató képességét fitogtatva természetesen ódzkodott az evéstől.
« Még mindig nem értem, hogy lehet valaki ilyen unalmas. » Megpakoltam a vacsorám vállát jelezve, hogy most várjon egy kicsikét, de később még visszatérek hozzá. Kissé megnyaltam a szám szélét, hogy eltüntessem a kósza vércseppeket, de máshol nem voltam maszatos. Ezer év alatt jócskán meg lehet tanulni, hogyan kell szépen enni.
Ideje volt a B-tervnek és bár inkább törtem volna el a saját kezem, minthogy akármit is kérjek most Klaustól, de elhatároztam, hogy ma Damon is vért fog enni, ezért muszáj volt felé fordulnom, amikor a megmaradt lányt Damon és Elena elé cipelne.
« Megtennéd, hogy hatsz rá egy kicsit? Nehogy később megsértődjön, mert ő kimaradt a jóból, mégha a saját hibájából tenné is ezt. » Tulajdonképpen burkoltam megkértem rá, hogy igézze meg Damont, de ő akarta így. Addig innen senki nem megy haza, míg a jófiú meg nem vacsorázik úgy igazán. Elena pánikolására pedig nem is figyeltem... ő úgysem tud tenni semmit.


Klaus

Vigyorogva feltápászkodtam, és megragadtam a hozzám legközelebb eső lányt. Mind meg voltak igézve láthatóan. Legalábbis semmiféle pánik nem látszott egyikük arcán sem. Nyakába temettem arcomat, és szemem lehunyva élveztem édes, forró vérét végigáramlani a torkomon.
Mikor éreztem, hogy elernyed a karjaimban, elengedtem, és a holttest tompa puffanással ért földet. Megtörölgettem az arcomat, aztán karjánál fogva odavezettem Elena és Damon elé a megmaradt lányt.
- Gyerünk Salvatore - unszoltam. - Ne mondd, hogy nem kívánod - haraptam bele a lányba, hogy a vére szabadon folyjon végig a nyakán. - Érzed az illatát, ugye? Rég ehettél már emberből.... a vágy és a kísérték ilyenkor még erősebb, mint általában - mosolyogtam.


Elena Gilbert Salvatore

Az események váltakozni kezdtek... az egyik pillanatban még Klaus szólalt meg gúnyosan, aztán Damon mérgesen, végül megjelent pár ember... pontosabban négy. És ahogy ránéztem Tatia változó arcára... elkapott a pánik, és Damonre kaptam a tekintetemet eléggé ijedten.
- Ezt... ezt nem fogja megtenni! - ráztam a fejemet... ismertem a szerelmemet... ő... ő nem bántana többé embert!


Oliver Lambrick

Nem leptek meg Elena szavai. Hisz hogyan is várhattam volna tőle bármit? A múltunkat nem feledhetjük el két pillanat alatt. De még 200 év se lenne elég hozzá. És miután mindketten felcsattantak, Elena és Damon is... már megszólalni se volt kedvem. Vagyis ahhoz még lett volna kedvem, deeeee.. inkább maradtam a féloldalas mosolygásnál. Őszinte tudtam lenni... meghatódni, vagy megbánó pofát vágni már kevésbé tudtam.
De Tatia már vitte is tovább az ügyet. Megjelent három lány, és egy férfi, és kétség se fért hozzá hogy mi is a főfogás. Imádtam én ezt a nőt. Megragadtam az egyik lány karját, és odavontam magamhoz.
- Lehetek szentimentális, de egy finom falatnak nem tudok ellenállni. - vigyorogtam, félrelökve a lányka haját az útból, aztán vicsorogva Tatia felé néztem. - Mondtam én hogy nem veszed rá. Salvatore túúúúl szentéletű ehhez. - kacsintottam rá. KÍváncsi voltam hogy ezt hogy akarják megoldani. Mert Damon nem fog enni magától, az már biztos.


Damon Salvatore

Ha lehetett ez a légkör már valaha fagyosabb, és keményebb, akkor annak most jött el a pillanata. Oliver "vallomása" után még a lélegzet is megállt szinte a levegőben.
A harag úgy öntött el, mintha valaki egy vödör forró vizet zúdított volna a fejemre, de Elena ezúttal gyorsabb volt nálam. Mire kettőt pislogtam, bátran és keményen kiosztotta Olivert. Klaus szokás szerint gunyoros volt, Tatia pedig... mintha nem is érdekelte volna, mi zajlik az orra előtt.
- Ezért? - kérdeztem. - Ezért volt az egész vacsora? Ezért jöttél ide? - köptem a szavakat Oliver felé. - Te mocskos dög! Van pofád belenézni Elena szemébe, és szerelemről beszélni neki? Megölted a fiunkat! - üvöltöttem hangosan. - Elenát annyiszor, és úgy bántottad, ahogy csak lehetett! És még te beszélsz szerelemről? - jeleztem a véleményem Oliverről egy jókora köpéssel a lába elé.
Hirtelen állt be a csend, mintha mindenki kifogyott volna a mondanivalójából, és ekkor Tatia behívta a pincéreket. El sem tudtam képzelni, mi lesz a főfogás, de nem is volt étvágyam. Semmi mást nem akartam, csak hazamenni innen végre. Annál nagyobb volt a megdöbbenésem, mikor a főfogás magukat az embereket foglalta magában.
- Nem - ráztam meg a fejem határozottan. - Nem fogok gyilkolni. Ebből az egyből nem eszel. Sosem fogsz rávenni ilyesmire - fogtam át szorosan Elena derekát.


Charlotte Tatia Petrova

Damon mindenáron távozni akarta Elenával karöltve, de Oliver megakadályozta őket. És valami olyasmi következett, amire végképp nem számítottam. Szerelmi vallomás, emlékek felidézése és őszinte szavak. Olyannak láttam Olivert, amilyennek közel ezer év alatt még soha, pedig mi is sok mindent éltünk már át együtt. És most jöttem rá, hogy igenis, ő is képes emberi érzelmeket mutatni és tényleg szerette Elenát.
Nem mondom, hogy meghatott a monológja, de legalább tudott valami újat mutatni. Valami olyasmit, amire például én nem lettem volna képes: őszinteséget. És ez annyira váratlanul ért, hogy még arra sem reagáltam amikor leribancozott. Mert tudtam, hogy igaza van... tényleg az voltam és a rosszabbik fajtából. Csak a szelleme voltam annak a lánynak, aki egykoron élt. Most már a hasonmásom olyan, mint én voltam akkoriban. És ez így van rendjén, ezzel meg kell békélnem.
Elena felém fordult és elgyötört tekintetét látva felálltam az asztaltól.
« Akkor jöjjön a főfogás. » Motyogtam kissé halkabban és pár pillanatra átmentem a másik szobába, hogy behívassam a pincéreket: a férfit és a három lányt.
« Talán ebben az idegállapotban ez nem fog neked jót tenni, de felhívnám a figyelmet arra, hogy a jelenlévők négy ötöde vámpír, aki vért iszik. Igazi, emberi vért. » Megnőttek a szemfogaim, készen álltam arra, hogy a megigézett férfi nyakába harapjak. « Fiúk, válasszatok. Te is, Salvatore. » Vámpírarcom véglegessé vált és fogaimat belemélyesztettem a fiú ütőerébe, hogy pár korty vért szívjak ki belőle. Már csak arra vártam, hogy ők is elkezdjenek enni...


Klaus

Magam is meglepve figyeltem, ahogy Oliver felállt, és szónokolni kezdett, mint valami színház színpadán. Nocsak, hát ennek vannak érzelmei? Persze, vajmi kevéssé hiszem, hogy valósak. Nyilván totál önös érzelmek... szerencsétlen hülye. Mit vár, hogy majd Elena a nyakába borul?
- Most könnyeznünk kellene? - szóltam közbe, mikor Elena kiordította magából a véleményét, és felröhögtem, látva Oliver ábrázatát. - Mondd csak - adtam neki vissza a nem sokkal ezelőttit - milyen érzés, mikor egy nő a padlóra ejt? - vigyorogtam, aztán nagyot csaptam az asztalra. - Jöjjön már a desszert!


Elena Gilbert Salvatore

Damon átkarolt, én pedig már szinte egész testemben remegtem... hogy miért? Mert... mert nem akartam emlékezni... nem akartam elismerni, hogy a férfi, aki annyiszor bántott valamikor tudott tényleg szeretni... és én is tudtam Őt... de a gyűlöletem már nagyobb...
Beszélni kezdett hozzám, és reszkető szemekkel meredtem a szemeibe. A képek eltűntek... csak ő beszélt folyamatosan... és felfogtam a szavak értelmét... de nem akartam gondolkodni... csak azt akartam, hogy valaki szakítsa félbe ezt a percet... Tatia, vagy akárki, hozzák a főfogást, vagy mit érdekel engem... csak legyen elég ebből... nem akarok tovább itt maradni...
Ott állt előttem... Damont a puszta pillantásával elijesztette minden cselekvéstől. Hiszen ha Oliver fenyegetőzik, akkor a gyerekünk forog szóban...
- Nem... ne... elég... elég belőled...! - ébredt fel a hangom, és megtelt könnyel a szemem. - Szeretsz? Hogy vagy képes ezt mondani?! Úgy bántottál, mint még senki más az életben! És azt várod tőlem, hogy elismerjek mindent?! Hogy igaz, amit mondasz?! Talán a legjobb vagyok... de ez nem érdekelt téged! A legrosszabbá akartál tenni! És mit akarsz még hallani?! - ordítottam a szemeibe.
- Igen, szerettelek! Akkor... akkor nagyon szerettelek... míg be nem feketítetted magadat a szememben! Megölted a gyerekemet, bántottál engem, és ezek után még pozitív érzéseket vársz?! Felejtsd el... én többé nem bízom benned... többé látni se akarnálak! - sziszegtem felé, de ez már így is felért egy vallomással... hogyan voltam én képes szeretni ezt a férfit...
Aztán végül Tatiára néztem... hozzák inkább a főfogást, és essünk túl rajta.


Oliver Lambrick

Nem kapkodtam én a fejemet, hogy kövessem a 'vidám' beszélgetés témáját. Elenát figyeltem mindvégig. Az arcát amin annyi érzelem játszott egyszerre hogy felsorolni szinte lehetetlenség lenne. A fiatal arca.. ami annyi mindent megélt már.. és meg sem látszik rajta. Csak egy fiatal lány akit túl sokszor akartak már bántani ősvámpírok, és egyéb tuskók. Nevetséges hogy most kezdem el belátni: én vagyok a legnagyobb bántója. A gyermeke gyilkosa.. én, aki annyira, de annyira szereti ezt a nőt.
Végül felegyenesedtem, és nem érdekelvén hogy Klaus éppen mást kíván.
Sőt az sem foglalkoztatott, hogy a másik lovag felpattant és védelmezően átölelte. Én még akkor is elmondom, amit akarok.
Felálltam, és Damonnek a tekintetemmel elárultam, hogy egy mozdulat, és nem fogok kegyelmet ismerni senki számára. És mikor láttam, hogy veszi a lapot, ismét Elenára néztem. Először gondolkodtam, mivel is kezdjem. Mivel Klaus az előbb épp felszólalt, hát felvezetem vele. – Mondd csak.. feltűnt már neked, hogy aki szerinted a leginkább védelmez, az vert át eddig a legjobban? – kérdeztem tőle, Klausra sandítva, de a vigyor ezúttal elmaradt. – Hát szép dolog valakit szerelemmel hitegetni hogy egy éjszakát kinyerjen? – folytattam, de tudtam én jól, hogy a szavaim mögött csak félig rejlik igazság. Mégis fel kellett vezetnem neki valahogy azt amit mondani akartam.
- Tudod Elena.. hiába hasonlítgat téged mindenki az őseidhez, a legnagyobb tévedésben az van, aki azt hiszi: ti mindenben egyformák vagytok. Én is azt hittem, annak idején mikor idejöttem a városba, megölni Téged. De a különlegességed az.. hogy teljesen más vagy mint a ribanc őseid. Bocsáss meg Tatia. – néztem az említettre halvány mosollyal, de egyből visszafordultam Elena irányába. – Már nem akartalak megölni. Magamnak akartalak. Rossz módszerekkel, ma már elismerem. – sóhajtottam hatalmasat, de a tekintetét egy másodpercre sem engedtem el. – Hatalmasat hibáztam, mikor megöltem a gyermekedet. Akkor nem láttam be, mert csak egy hatalmas eszközt láttam benne. Fájdalmat akartam okozni.. hogy gyengébb légy, és hogy így megszerezhesselek. De ma már tudom, hogy annál az ötletnél ritkán támadt fel bennem ostobább. – ismertem el őszintén, és ezt az arcomon is láthatta. Ha valaki ismert engem úgy, mint a tenyerét, az Elena volt. Annyi ideig éltünk együtt, csak egymásra támaszkodva… meg kellett ismernie engem annyi idő alatt. És én is kiismertem őt. Talán jobban ismerem a mai napig, mint ő saját magát.
Odasétáltam mellé, hogy így nézzek le rá, halvány mosolygással még mindig. Évszázadok óta nem volt bennem semmi érzelem. Most viszont feltámadott ez az oldal. És nem érdekelt hogy Klaus meg Tatia éppenséggel röhejesnek találnak… ők, mint a nagy érzéketlen vámpírok, éppenséggel nagyon rosszul hozták a szerepüket. Nekem is szabad. – Szabadon állítom Elena… hogy az összes felmenőd közül te vagy a legjobb, legnemesebb, és legőszintébb! – suttogtam neki, hevességgel a hangomban, de nem tántorított el mellőle semmi sem. – De a hangsúly a legjobbon van. És miért? Mert míg Tatia és Katerina az első megpróbáltatás után elmenekült, és vámpírrá vált… Te minden nap újabb és újabb veszélyekkel küzdesz… és még élsz. Ember vagy. Talpra állsz. Ezt szeretem benned… mindannyiuk közül a legjobb vagy. A legönzetlenebb, és legérzelmesebb. Belőlük mindent kiölt az idő… de te emberként fogsz meghalni. – magyaráztam neki, noha eddig teljesen úgy tűnt, hogy nem is vág a témába a szövegelésem. Végül csak kibukott belőlem az, ami már régen nem. – Szeretlek Elena. Ez még soha nem volt bűn. Még soha nem volt negatív érzés… szeretlek. És a halál ettől nem fog soha felszabadítani. Mert mindig… ide fogsz kötni engem. Ide, az életbe. Mert talán most Salvatore mellett van a helyed… de egyszer Klausnak talán igaza lesz. Lejár az ideje a szívedben… és akkor én ott leszek. – simítottam végig az arcán.


Damon Salvatore
Vámpír - Szívtipró

Gyanús volt nekem az egész helyzet, és ijedten pattantam fel, mikor Elena fájdalmasan felkiáltott.
- ELÉG VOLT! - mondtam haragosan. - Mi most elmegyünk. És ha nem akartok ezüstben fetrengeni, jobb, ha nem jöttök közelebb! - húztam elő a nitrátot. - Elég volt a vacsorátokból, belőletek, meg ebből az egész őrületből! - segítettem fel Elenát. - Induljunk - karoltam át szorosan, mert éreztem, hogy egész testében reszket.

Charlotte Tatia Petrova
Nem akartam bevallani magamnak, de Klausnak igaza volt. A gond csak az volt ezzel, hogy tudhattuk volna, hogy egyikőnk sem képes lecövekelni a másik mellett. Pedig mennyivel jobb volt, ahogy pár nappal ezelőtt beszélt velem... ! De magamnak kerestem, erre rá kellett tudnom.
Elena pedig mintha rosszul lett volna és úgy látszott és hallatszott, hogy rosszul is volt... Tudtam én, hogy Oliver csinál vele valamit, most pedig ez már világossá is vált. Már csak arra vártam, vajon mit fog lépni Oliver és hogy milyen reakciók fognak születni. Saját magam részéről is. Ám mégsem bírtam ki, hogy ne forduljak Klaus felé a fenyegetése hallatán, amit Olivernek intézett.
« A védelmező lovag. Gusztustalan vagy. » Csóváltam a fejem összehúzott szemöldökkel, de elgyötört tekintettel. Még mindig nem mertem bevallani magamnak, de valahol a lelkemben...féltékeny voltam a hasonmásomra.


Klaus

Vállat rántottam Tatia kérdésére, és nemtörődöm módon megtöröltem a számat az utolsó falat után.
- Nos édesem... - mondtam kissé gúnyosan, de valahol belül mégis mély megbántottsággal. - Miért kellett volna nekem visszafognom magam, ha te sem voltál rá képes? - érdeklődtem. - Azt hittem pedig, hogy.... - hallgattam el hirtelen. Na nem, ezek nem esznek belőle, hogy hallják az igazat. Hogy azt hittem, jelentett valami Tatiának az a közös éjszaka. Hogy zavaromat leplezzem, rámordultam dühösen Oliverre, látva Elena reakcióját.
- Nem tudom mit művelsz vele, de fejezd be! - morogtam. - Azt mondtam, megvédem őt. Szóval vagy abbahagyod, vagy veled fogok elmosogatni. És tudod, hogy erő tekintetében jobb, ha nem kezdesz velem - villogott a szemem felé.
- Nos, ami azt illeti, én még mindig kicsit éhes vagyok - toltam el az üres tányért. - És valami tartalmasabbra vágyom - fordítottam hátra a fejem, ahol a pincérek álltak.


Elena Gilbert Salvatore

Már nem érdekelt Tatia és Klaus közjátéka... náluk ez úgy tűnik, így működik... és ezzel el van intézve.
Damon szavaira felé fordítottam az arcomat, és kicsit remegve, de bólintottam. - Minden rendben - jött ki hang a torkomon, aztán a tányéromat kezdtem bámulni... közben hallottam Oliver maradásra bíró szavait, de talán... talán most NEM kellett volna felnézni... mert amint megpillantottam a tekintetét, minden egyszerre rémlett fel a fejemben... mintha egyszerre láttam volna mindent...
Gyorsabbá vált a légzésem, és erősen markoltam a szalvétába, összeszorítva a szemeimet, és egy másodperc múltán már ott volt a halántékomon mindkét kezem...
- Kérlek... elég! ELÉG! - meredtem aztán Oliverre elgyötörten, mintha a legrosszabb rémálmomat kellett volna végignéznem... mégsem rosszat éreztem... hanem valamit... mintha megpróbálnának befolyásolni.


Oliver Lambrick

Mást nem tudtam tenni, mint vigyorogni. Mit vártak ezek egymástól? Hogy ha kezdenek egymástól, utána mindketten hős szüzet játszanak? Se Tatiára, se Klausra nem illett a szerep.
De amint meghallottam Tatia utolsó mondatát, miszerint Jade itt van a városban, büszke vigyort villantottam felé. - Éreztem a szagát mikor beléptem a lakásba. Legalább valami értelmes fickóval szűrted össze a levet. - vigyorogtam rá elismerően. Jade az Jade. És ha fiatal vámpír is.. méltó utód lenne ha engem végleg kinyírnak. - Elenát is kedvelni fogja. Jade szereti a hasonmásokat. - kacsintottam Elenára, aztán Damonre pillantottam. - Ne siessetek! Ez még az előétel volt. Ugye, Tatia? - somolyogtam tovább. De még a főétel előtt kellett az, amit akartam... ezért amint Elena tekintete ismét az enyémbe szegeződött, már nem ismertem kíméletességet.

Damon Salvatore

Csak kapkodtam a fejem, ahogy Tatia és Klaus beszélt egymással. Képtelen voltam eldönteni, hogy most azért esnek-e egymásnak, hogy szétverjék a berendezést, vagy azért, hogy a szomszéd szobában adjanak egyet az élvezetnek.
A tekintetem oldalra fordítottam, Elena felé, és megdöbbentett arcának sápadtsága. Idegesnek, feszültnek tűnt, mintha fel akarna ugrani, hogy kirohanjon a házból.
- Jól vagy szerelmem? - kérdeztem lágyan. - Mehetünk, ha gondolod. Vége a vacsorának... lassan vége a fogásoknak - fordultam aztán a többiek felé. - Teljesítettük amit akartatok, eljöttünk. Bájcsevejről nem volt szó.

Charlotte Tatia Petrova

Néhány héttel ezelőtt még nem zavart, ha így beszélt velem, de most olyan rettentő módon irritált, hogy azt szavakkal el sem lehetett volna mondani. Hallottam a hangján azt az erőltetett nyugodalmat amivel engem a sírba lehetett vinni, közben pedig egyre csak esett lefelé az állam. Tudja... tudja, hogy Jade és én együtt voltunk. Szóval ezért viselkedik így és még mindig folytatta.
« Mintha te különb lennél. Most dicsekedtél el az ágyasoddal, úgyhogy nehogy azt mondd nekem, hogy te mióta tudsz erről, nem mentél végig a városon. Ne légy álszent. » Morogtam nagy levegőket véve, ezzel is nyugtatva magam. Végezetül aztán Oliver felé fordultam, de nem hagytam annyiban a témát. Ha ő emiatt ideges, legyen csak nyugodtan... én pedig csak fokozom. « Jade a városban van. Mondanom sem kell, még mindig ugyanolyan, mint régen, Minden tekintetben. » Az utolsó két szavamat már nem Olivernek, hanem inkább Klausnak szántam félreérthetetlenül célozva arra a bizonyos dologra. De úgy döntöttem, mielőtt még nekiugrok én is eszem pár falatot.


Klaus

- Hogy mi bajom? - kérdeztem, Tatia feje felett elnézve a levegőbe. - Látod, ez egy iszonyú nagy titok. Annyi, de annyi titok van a világon! Mélyek, és sötétek, mint egy éjszakai erdő. Az az éjszakai erdő, ahol egy lány és egy vadidegen pasi egymásnak esnek, hogy egy jóízűt izéljenek. Méghozzá úgy, hogy a lány nem sokkal azelőtt mászott ki egy másik férfi ágyából - néztem Tatiára keményen és komolyan. - Elégedett vagy a válasszal? - vettem újra a kezembe a villát, és folytattam az evést.


Elena Gilbert Salvatore
Damon átfonta a karját a vállamon, és megfogtam azt, így váltogatva a tekintetemet Klaus és Tatia között... még jó, hogy a bulin volt az a pillantás, ami mindent elárult még a magamfajtának is... különben most érezném magamat nagyon rosszul. De jó volt előre felkészülni erre. Még ha még mindig iszonyatos düh tombolt bennem, akkor is... kíváncsi is voltam. De ahogy Oliver pillantása rám tévedt... már megint kezdődött.... a képek kavalkádja a fejemben... a múltról... és tudtam, hogy nem fogom bírni ezt sokáig...


Oliver Lambrick

- Ez még ezer év után is izgalmas műsor. - vigyorogtam Klaus hangjára, és Tatia szinte felcsattant. Nos, nem tévedtem. Ezek úgy belezúgtak egymásba, hogy azt se tudják, mivel tagadják le. - Én is kíváncsi vagyok, mondjad csak. - kacsintottam az első irányába, de aztán Elena felé fordítottam az arcomat... ha ezek ketten lerendezik, itt lesz az ideje, hogy én is azt tegyem... de nem velük. Nekem Elenával van "elszámolnivalóm". És nem engedtem el a tekintetét...


Damon Salvatore

- Végre, tényleg kezd emelkedni a hangulat - jegyeztem meg mikor Tatia kezdett dühös fúriává változni. - Tényleg Klaus, ugyan áruld már el, mi van veled - fogtam át kedvesen Elena vállát. - Szerintem mi mind roppant kíváncsiak vagyunk a magyarázatra.


Charlotte Tatia Petrova

Damon és Oliver látszólag jól szórakoztak, de ez engem most nem érdekelt. Inkább Elena szavaira figyeltem és legjobban magamat meglepve bólintottam rájuk. Igaza volt, nem érdemes olyannal foglalkozni, aki nem tudja mit akart. Klaus pedig ilyen volt... mégsem tudtam őt figyelmen kívül hagyni.
A szavai viszont olyanok voltak nekem, mintha gyűlölködő idegsejteket fecskendeztek volna az agyamba. Azt hittem, hogy tudom türtőztetni magam, de kiderült, hogy a közelében még saját magamat sem ismerem.
Kilöktem a villát a kezemből, ami elég szépen megcsörrent, ahogy ütközött a tányérral, de nem érdekelt. Ahogy a többiek reakciója sem. « Elárulnád, mi bajod van? » Vontam kérdőre szinte már emelt hanggal, mert már nagyon kíváncsi voltam, mi állt a dolog hátterében.


Klaus

Felnéztem, és magam előtt láttam Oliver kárörvendő arcát, de ekkor már mosolyogtam, a szavaira pedig kitört belőlem a szívből jövő nevetés.
- Nem, nem olyan szar érzés - gyűrtem össze a fényképet, és a vállam felett egy ügyes mozdulattal a kandallóba dobtam. - Igazából azt kell mondanom, hogy ha két nő is padlóra ejt, mindig ott van a nevető harmadik. Hogy őszinte legyek, nem is hasonlít rátok - jártattam a szemem Tatia és Elena között. - Két egyforma nő egy idő után unalmassá válik - dőltem hátra a széken elégedetten. - Ő... hogy is fogalmazzak... nem is ismerem igazán - nevettem el magam újra. - De ágyrajárónak tökéletes. Az érzelmeket meg csak hagyjuk meg Salvatore-nak.





Oliver Lambrick

- Úgy tűnik, valaki készül megenni azt, amit megfőzött magának. - vigyorogtam Klaus bamba képét nézve, ahogy mindkét nő csak úgy adogatta azt a képet. Érdekelt hogy Elena látta? Nem, nem igazán. De az az arckifejezés minden pénzt megért!
- A nagy elsőt egyszerre két nő utasítja vissza. Szar érzés, nem? - kacsintottam rá, és beleittam a poharamba.


Damon Salvatore
Ami azt illeti, kezdtem kissé élvezni a helyzetet. Mert mi... Elena és Én, sőt, még talán maga Oliver is, mindössze a nézői voltunk annak a színdarabnak, ami a Tatia-Klaus szerelmi drámát dolgozza fel, ki tudja hány felvonásban. Jelen pillanatban a drámai résznél tartottunk.
- Ejha - mondtam elégedetten, ahogy a fotó Klaus elé került, ő meg úgy bámult, mint akit fejbe vágtak valamivel.
- Pokoli lehet a visszautasítás. Mindkét fél részéről - vigyorogtam, és igyekeztem leplezni mennyire fáj az a tény, hogy Elena olyannyira nem avatott a bizalmába, hogy ezt a képet megmutassa nekem. Ezek szerint Klaus mégis jelentett neki valamit, és nem akarta, hogy én ezt észrevegyem?


Charlotte Tatia Petrova

« Örülök, hogy ízlik. » Mosolyogtam rájuk elégedetten, habár nem az én főztöm volt, de... hogy nézett volna az ki, ha én nekiállok főzőcskézni? Az nem az én, hanem az Elena reszortja lett volna tekintve a körülményeket. Ő inkább házias típus már a családja miatt is.
Természetesen figyelemmel kísértem Elena és Oliver párosát is, Elenának pedig olyan furcsa volt a tekintete. Oliver csinált vele valamit... és már kezdtem rájönni, hogy mit. Csak ahhoz kell ennyire a szemébe néznie és csak ezzel válthat ki belőle ilyen érzelmeket.
Ám Klaus kezei közül kihúztam a sajátomat. Nehogy azt higgye, hogy ő ideállít, mint valami mérges gomba, én pedig majd jópofizni fogok. Hát hogyne... « Éppen ez az, túlságosan jól ismerjük már egymást ahhoz, hogy játszadozzunk. » Mondtam neki már kis komolysággal a hangomban, de amint Elena előhúzott valamit a táskájából és azt elém tette, leesett az állam. Azért...ez nem kis sokk volt nekem.
« Nos, ha ő adta neked, neki illik visszaadni. » Szólaltam meg végül nagy nehezen és megfogtam a képet, hogy Klaus elé toljam. Bár semmi okom nem lehetett dühösnek vagy megbántottnak esetleg féltékenynek lenni, mégsem tudtam leküzdeni ezt az érzést. « Higgy nekem, nem biztos, hogy te vagy a pótlék. » Állítottam Elenának mindenféle bizonytalanság nélkül. Jelenleg nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.


Klaus

- Ugyan már Tatia - sóhajtottam, és kezembe fogva a kezét, egy csókot nyomtam rá. - Úgy csinálsz, mintha nem ismernénk egymást ezer éve. Annak idején egy kunyhóban is jól éreztük magunkat, és nem is olyan rég sem volt ez másképp. Ne legyél velem ilyen zord. Mint egy sűrű, sötét erdő - mondtam kissé nyomatékos hangsúllyal, aztán kíváncsian néztem arra, amit Elena nyomott Tatia kezébe, és felismertem benne a fényképet.
- Hoppá - jött ki a számon a meglepetés hangja. Nem tudtam, min lepődjek meg jobban. Hogy Elena visszaadta az ajádékomat, vagy hogy Tatia milyen arcot vágott erre.
Elena Gilbert Salvatore

Halványan elmosolyodtam, mikor Damon ezek után még képes volt a kaja ízével foglalkozni. Aztán Oliver szemeibe néztem csak egy pillanatra, de... azt hiszem, ma este nem nézek rá többet. Mert... újabb képek... ezúttal már hazafelé a Grillből... a lányom... a lányom fogantatásának éjszakája... Nem, nem, nem... én ezt nem akarom újra látni... átélni... érezni... mégis valami jó volt abban az időszakban. Talán az, hogy minden a spontaneitásról szólt.
Aztán Tatiára néztem, és letettem a villát, úgy kezdtem el kotorászni a táskám mélyében. - Ami azt illeti... hoztam neked valamit. Először úgy gondoltam, Klausnak adom oda, de szerintem te jobban megérdemled. Mindenesetre, ez NEM a pótlékoknak való - pillantottam egy másodpercre gyilkos tekintettel Klausra, aztán előhúztam a Tatiának szánt holmit, amit akartam úgy, hogy Klaus is láthassa, mi az.

Oliver Lambrick

- Szánalmasabb nálad már nem lehetek. - vicsorogtam Klaus irányába, és legyintettem is egyet arrefelé, főleg mikor Tatia válaszolt neki a kérdésére. Hohohó, mondom én, hogy ezeknél 'esik az eső'. De vajon mi történt? Miről maradtam le? Noha tudtam én, hogy ez nem lehet náluk sokáig tartó. Túl sokáig éltek úgy hogy nem érdekelték az érzelmek őket.
Ismét Elena szemeibe néztem, mikor ő is az enyémbe, és folytattam azt, amit az előbb... haladva, szépen sorjában. Emlékezni... azt akartam, hogy emlékezzen, mielőtt belecsapunk a lecsóba.
Közben a villa a számba ért, és elmosolyodva néztem Tatiára. - Ízletes. De ennél csak jobb jöhet, igaz? - kacsintottam rá.


Damon Salvatore

Ahogy az ebédlőbe érve helyezkedni kezdtünk az asztal körül, hirtelen megrezzentem. Oliver odaugrott mellénk... fel voltam készülve mindenre. Gyilkolásra, szenvedésre, halálra... de csak előzékenyen a széket húzta ki Elenának. Egy pillanatra egymás szemébe mélyedtek, és éreztem, hogy valami különös végbement közöttük. Valami, aminek én csupán külső szemlélője lehettem, részese nem.
- Húzz már el innen - mormogtam Olivernek, és úgy éreztem, azonnal megfulladok a keserűségtől. De nem akartam megadni az örömöt ennek a válogatott szemetek társaságának. Hát igyekeztem jókedvű vigyort magamra erőltetni, főképp mikor Elena megfogta a kezem.
- Klassz a kaja - jegyeztem meg az első néhány villa étel után. - Már megérte eljönni.
__


Charlotte Tatia Petrova

Érdeklődve, hatalmas mosollyal az arcomon néztem Elena, Oliver és Damon hármasát. Ha másért nem, már ezért megérte megszervezni ezt a vacsorát, olyan vicces volt a látvány. Oliver, mint úriember, Damon olyan volt, mint akit szétvetett az ideg, Elena arcán pedig különös érzelmek játszottak. A látvány magáért beszélt, én pedig rendkívül jól mulattam.
Csak akkor fagyott le a mosoly az arcomról, amikor Klaus gunyoros hangon szólalt meg és hunyorgott felém. Előbb vágtam volna bele a villát az ujjaiba, minthogy megfogjam a kezét. Így nem. « Nyúlj át az asztalon és fogd meg az ő kezét, ha annyira Petrovát szeretnél fogdosni. Úgyis ő az álmod, vagy nem? » Utaltam Elenára gunyorosan grimaszolva és inkább elfordítottam Klausról a tekintetemet. Újra eljutottam oda, ahol a part szakad.

Klaus

Míg a többiek kényelmesen helyet foglaltak, én azonnal levetettem magam az egyik székre, Tatia mellé, és nem tudtam megállni gúnyos ciccegés nélkül, ahogy Oliver kihúzta a széket Elenának, Salvatore pedig olyannak tűnt, mint egy felborzolt tollú harci kakas.
- Oliver, Oliver.... el sem hiszem, hogy ilyennek látlak. Még egy kis kedvesség, és szánalmasabb leszel, mint a kedves Salvatore - csóváltam a fejem, majd Tatia felé néztem. - Te nem akarod megfogni a kezem, édes? - hunyorogtam felé.

Elena Gilbert Salvatore
Adminisztrátor

- Magad vagy a kedvesség, Tatia - néztem rá. Igazából... a ma este folyamán még én is készültem neki beolvasni, hogy milyen lelketlen dolog egy gyerekkel fenyegetőzni... mert neki is volt egy gyereke. Ha én itt vagyok, akkor biztosan.
De mielőtt bármit mondtam volna, Oliver bukkant fel mellettem, és miközben kihúzta nekem a széket, mélyen a szemeimbe nézett... mintha csak meg akart volna igézni... a fejemben pedig képek villantak be... az első találkozásnál... a Grillben, miután Damon megigézett, hogy felejtsem el őt. Ugyanígy húzta ki nekem a széket, mikor áttértünk az egyik asztalhoz.
Végül megköszörültem a torkomat, és leültem. Talán csak képzelődöm. De a tekintete furcsa volt... nagyon furcsa... talán ő adta a fejembe a képeket... de ebben nem lehetek biztos.
Damonre néztem, miközben megfogtam a kezét. Ha valamit, hát ezt meg kellett tennem, hogy biztonságban érezzem magamat.


Oliver Lambrick

Tetszett a berendezés. Noha a fene tudja, engem mióta érdekel az ilyesmi. Azelőtt egy birtok úgy nézett ki, ahogy. Csak a sajátomra voltam kényes. De ami szép, azt meg kell nézni, és ennyi a történet.
Nagy sóhajjal néztem a többiekre. Hogy mi lesz még itt ma este... mindenek előtt viszont csak Elenára figyeltem. A finom mozdulataira. Vérbeli édesanya, és ez minden mozdulatán látszott. A pislogásán, az ajka rezdülésein... és észre se vettem, hogy belemosolyodok a gondolatokba. És a nézésébe. Rég nem tehettem már meg.
Aztán odaugrottam, és mielőtt Damon megtette volna, kihúztam előtte a széket, közben mélyen a szemébe nézve... ezzel pedig csak egy dolgot akartam elérni... amit senki más nem tud.


Charlotte Tatia Petrova

A birtok

A személyzet már tényleg mindent kipakolt, az asztal roskadozott az ételektől és a pincérek éppen akkor töltötték ki a fehérbort a poharakba, amikor beléptünk. Minden tökéletes volt.

(http://www.barnevaletterem.hu/images/barneval_hidegtalak_kepek.jpg)

Mint a házigazda, helyet foglaltam az asztalfőn és néztem, hogyan helyezkednek el a többiek. Ez volt az a dolog, amibe nem akartam beleszólni, hiszen akárhogy is üljenek, számításaim szerint lesz itt csipkelődés minden oldalról. Ahogy az ételben, ebben sem lesz hiány.
« Nos... jó étvágyat mindenkinek. Ne féljetek, a java még hátravan. » Bár ők nem tudhatták - csak Oliver -, de ezzel a két lábon járó vérestasakokra céloztam. Az majd csak a desszert lesz. « Semmi nincs megmérgezve, olyan egyszerűen senki sem ússza meg. » Tettem még hozzá gonosz mosollyal, de utána szedtem is a tányéromra. Ha már egyszer az én vacsorám, akkor legalább egyek.