A mai napot a könyvtárban indítottam. Elbűvölt az illat, mely fogadott, mikor beléptem. Még emlékeimben élt az a pillanat, mikor először sétáltam be oda, és foglaltam helyet. Már nem is tudom, hogy mihez gyűjtöttem anyagot, valami iskolai dolgozathoz kellett... és a rabja lettem. Nem létezett itt olyan könyv, amelyet ne ismertem volna már elejétől a végéig, legyen szó ponyvaregényről, szerelmes légyottokról vagy a tudomány bármely ágazatáról. A történelem volt a szenvedélyem, a diplomám is ehhez kapcsolódott, melyet végül nem kaptam meg, mert... az utolsó félévben ismét útrakeltem, és visszatértem ide. Talán nem a legjobbkor, tekintve, hogy milyen állapotok uralják ezt a vidéket az utóbbi években... már akkor is kiéleződtek a viszonyok, mikor innen távozni készültem. És végül meg is tettem, örökre akartam menni, most mégis itt állo, kezemben egykori kedvencemmel, és lapogzattam, szagláztam a poros lapokat, mintha ez felruházna bármilyen képességgel. Talán így is van. Tudással tölti meg az amúgy már üresedő elmémet. Éheztem rá, nem úgy, mint mások... számomra nem volt szenvedély plázába járni, és elkölteni a nem létező fizetésemet cipőkre, ruhákra... felesleges holmikra. Talán jobb lenne beköltöznöm ide. Még mindig azt a bizonyos könyvet szorongattam a karjaimban, mikor kiléptem a helyiségből, és útnak indultam. Szükségem volt egy jó erős kávéra, és a könyvtár mellett nem messze kapott helyet egy bár. De ez már akkor is itt állt, mikor megszülettem... nagy valószínűséggel. Csak azért sétáltam át pont ebbe a kávéházba, mert ide volt megbeszélt találkozóm... valakivel, akit előtte még sosem láttam. Beszélni már beszéltem vele, méghozzá mobilon keresztül. Meg is jelent a lelki szemeim előtt, mégis hogyan nézhet ki a férfi, akire szükségem volt. Mármint... a segítségére, mert mást egyelőre nem fogadtam el egy ellenkező neműtől sem, tekintve, hogy az éjszakán, mikor aktiváltam a saját átkomat, megöltem egy fiút, aki megpróbált megerőszakolni. Bár eleve mohó elképzelés volt, hogy én, a kis könyvmoly kell a focicsapat kapitányának... sejthettem volna, hogy valami sántít. És ő nem félt ráerősíteni erre a hitre, mikor a kocsijában megpróbált rám mászni a randink végén. Leültem az egyik asztalhoz, és egy ideig figyeltem az érkező alakokat, de egyikről sem tudtam elképzelni, hogy ő lenne Sebastian. Felsóhajtva tettem le a könyvet, közben belelapozva. - Egy kávét kérek. Jó habosan, ha lehet - mondtam kedves mosollyal az arcomon, amit a lány fel is írt, és elsétált. Belemélyültem a mesékbe. Azt sem tudom, mennyi idő telt el... a kávé már kihűlt, mikor észbekaptam, hogy egyáltalán már letették elém. De inkább a belépő alak hívta fel magára a figyelmemet, és összeszűkült szemmel prbáltam meg beazonosítani őt. Igen, ő az. Ebben biztos voltam. Szinte hallottam a fülemben, ahogy beszélt.
Jó ideje beletartozom már az élők sorába, de még sosem volt alkalmam egyetlen egyszer sem kihasználni a technológia előnyeit. Na, nem mintha olyan régóta lett volna lehetőségem arra, hogy ilyen eszközökkel éljek, de most életemben először készültem arra, hogy valakivel úgy találkozzak, hogy azt sem tudom, hogyan néz ki. Persze megvolt a fejemben a kép, hogy miképpen nézhet ki, hiszen képzelőerőm nekem is van. Mindössze azonban egy hangot köthettem a képhez, amit kialakítottam a fejemben, de talán pont ez is elég volt, mert néha már láttam, ahogyan mozdul a keze, vagy ahogyan mosolyra húzódnak az ajkai. Lehet, hogy az arca örökre homályos maradt, de mégis, mintha már tudnám, hogy milyen apró rezdülései vannak pedig még egyetlen egyszer sem láttam. Na, nem mintha valami ostoba házasságra készülnék, vagy ilyesmi, de egy rendkívül intelligens lányt ismertem meg benne. Lenyűgözött engem, teljes mértékben megbabonázott. Ezért is döntöttem úgy, hogy itt az ideje az első találkozásnak. Nem tudom, hogy mire számítsak, de sosem voltam izgulós fajta így most sem esek semmilyen téren sem túlzásba. Egy kávézóba beszéltük meg a találkozót és, habár ha tehetném nem szakadnék el Hayley mellől, de neki is megvannak a maga dolgai, ahogyan nekem is. Bár még mindig túl sok azaz információ, amit megosztott velem. Ha szüksége van rám, akkor tudja, hogy hol kell keresnie, de nem fogok feleslegesen a nyakában lihegni, mert nem az a célom, hogy az idegeire menjek. Ahogyan belépek a kávézóba rögtön keresni kezdem azt az arcot, amihez azt a bizonyos hangot tudnám kötni. Kicsit sokáig tartott elbotorkálnom ide, de általában mindent az utolsó pillanatra hagyok, úgyhogy egyáltalán nem vagyok meglepve. Rohanni meg nem szeretek sehova. Odaérek, amikor odaérek. De azért nem vagyok erre annyira büszke, hogy nekiálljak dicsekedni ezzel. Kiszúrtam az egyik lányt a kiszolgálópultnál és látom, hogy ő is engem. Akkor azt hiszem, hogy jó helyen járok. Na, meg persze hozzá el is tudnám képzelni azt a mézédes, barátságos, dallamos hanglejtést, amit mindig hallottam a telefonban. - Ha nem tévedek nagyot, akkor te vagy Hannah. - Szólalok meg, ahogyan odalépek mellé, de akkor meg is érzem, hogy egy vérfarkassal állok szemben. Egy igazán váratlan fordulat! Mégsem beszélsz egy idegennek telefonon arról, hogy nem igazán vagy ember.. Na, nem mintha engem zavarna a faji hozzátartozása azt azonban nem mondhatom el, hogy az ő fejében mi járhat, mert ebbe sajnos nincs beleszólásom. Csak remélni tudom, hogy ő maga is olyan könnyedén veszi ezt, mint én.
Egy ideig nem is tudtam megszólalni, talán mert nem lett volna értelme. Ha nem ő az, csak a fantáziám játszott azzal, hogy hozzá párosította azt, amit elképzeltem róla, hát... csak leégetném magam egy vonzó férfi előtt. És valljuk be, semmi esélyem nincs arra, hogy a jóvágású, férfias hang tulajdonosa még mellé jól is nézzen ki. Abból az okból kifolyólag, hogy sosem volt ekkora szerencsém. Nem mintha arra hajtanék, hogy holnap férjhez menjek, ráadásul hozzá, csak... jobb szerettem egy olyan férfi szemeibe nézni, akire nem mellékesen ránézni is jó volt. Meghallottam a nevemet. Csak ekkor esett le, hogy még mindig őt bámultam, közben azon gondolkodva, hogy tényleg létezik-e ekkora mázli. Márpedig nem képzelődtem, tényleg mozgott a szája, és rám nézett. Ennyire zakkant pedig egyszerűen nem lehetek. Talán tényleg létezik szerencse? Igaz, vissza kellene fognom magam, és nem nyilvánosan csorgatnom a nyálam valaki után, aki inkább a segítségemre lehet, nem pedig... szóval más kikapcsolódási célra. Nem, az határozottan nem fér bele a képletbe. Be kellett volna fejeznem a gondolatok csűrését és csavarását, mert éreztem, hogy arcomra pírfoltok ülnek ki. Jó ég, vajon észrevette? Mert nem kellene sok hozzá, hogy rájöjjön, milyen indíttatásból tud elpirulni egy hozzám hasonló nő. - Igen, Hannah - köszörültem meg aztán a torkom, mikor rájöttem, hogy nekem kellene megszólalnom, és rögtön fel is álltam, hogy így üdvözöljem. Inkább esetlen mozdulat volt, hiszen kis híján félrelöktem az asztalt, és a kávémnak is egy centi hiányzott. - Sebastian, ha nem tévedek - állapítottam meg feleslegesen. - Megesküdtem volna rá, hogy azok, akik főiskolán dolgoznak, mind... öhm... szemüveges, pocakos nyugdíjasok - jegyeztem meg egy kisebb mosollyal. Tudtam, mivel foglalkozik, nem véletlenül esett rá a választásom. Bár akkor még nem volt benne a számításaimban, hogy a segítséget egy vámpír képében kapom meg. Amint képes voltam levegőt venni, egyértelművé vált, hogy kivel van dolgom, pontosabban, hogy... mivel. Nem akartam belőle ügyet csinálni, hiszen valószínűsítettem, hogy a New Orleansban kialakult helyzetért nem ő felelős. - Örülök, hogy eljött... vagyis eljöttél - tettem még hozzá. Elég nagy hülyeség lett volna a nem tegeződést választani, elvégre nem tűnt sokkal idősebbnek, mint én. Persze ki tudja, valójában mennyi is az annyi.
Nem kellett túlságosan sokat töprengenem azon, hogy mégis kihez kell odamennem, mert a képzelőerőm úgy néz ki, hogy nagyon is jól működött, mert pontosan ki tudtam szűrni a tömegből azt a mókás lányt, akivel az elmúlt napokban volt szerencsém beszélgetni. A világ igazán hatalmas, ha arról van szó és lehet, hogy vele máskülönben nem is lett volna szerencsém találkozni még akkor sem, ha New Orleans utcáin sétálgatnánk mind a ketten, vagy éppenséggel elég nehézkesen fordulhatott volna elő, hiszen farkas létére nem hiszem, hogy túlságosan szívesen látták volna errefelé, de én nem akarom, hogy a természetfeletti énünk határozza meg mindazt, ami már köztünk van. Úgy értem jól elbeszélgettünk egymással és most miért kezdjünk viszályba azért, mert az egyikünk vámpír a másik pedig vérfarkas? Ez a bevett ellenségeskedés, már egyszerűen unalmas. Én mindig igyekszem az embert nézni és nem azt, hogy mégis mi van mögötte. Mert mindannyian emberek vagyunk. Ki ilyen plusszal, avagy mínusszal. De ugyanúgy emberi lények vagyunk és sosem tudjuk túlságosan sokáig félretolni az emberi oldalunkat. - Nyugodtan hívj csak Seb-nek, vagy még esetleg a Bash. Az egész nevemet leginkább akkor szoktak szólítani, mikor valami bajt kavartam. - Habár lehet, hogy régebben, mikor még éltek a szüleim nem voltak nagy hívei a becézgetésnek, de azért mégis másabb hanglejtéssel mondták, amikor bajban voltam. Ugyanakkor néha az emberek képesek ugyanazt a hangsúlyt megütni, amit ők ezért sem szeretem annyira, ha teljes egészében mondják ki. A rövidített változatot legalább nem hallottam annyiszor dorgáló hanglejtéssel. - Hát sajnálom, hogy ebben a részében csalódást okoztam. - Lehetséges, hogy a legtöbb kollégámra tényleg illik ez a jelző, bár azért nem mondhatnám, hogy olyan sok erős testalkatú van közöttük. Azért arra figyelnek. Tanítás közben is az agyukat úgy dolgoztatják, hogy az egész testükben megindul a zsírégetés. - Én meg még inkább örülök annak, hogy te eljöttél. Igazán üdítő a társaságod a számomra. De, akkor foglaljunk is helyet. - Bátorító mosollyal intek a széke felé, majd pedig jómagam helyet foglalok vele szemben. - Nem kell ám félni, hogy megeszlek. Nyugodtan vegyél levegőt. - Látom rajta, hogy teljesen bepánikolt ezért igyekszem a lehető legkellemesebbé varázsolni neki ezt az egészet. - Csak én vagyok. Beszélgettünk már, úgyhogy.. Inkább befogom és hagyok teret, hogy feldolgoz mindent. - Azzal könnyed némaságba burkolózom ameddig csak szükséges. Megértem, hogy idő kell neki. Én már a hangjából tudtam, hogy gyönyörű. Bár bevallom ez a része a képzeletemet is túlszárnyalta.
Nehezen ajánlottam volna fel, hogy becézzen, tekintve, hogy eddigi életem során sem sokan jöttek rá arra, hogyan is kezdjenek hozzá. Nem egy olyan névvel áldottak meg a szüleim, amelynek lett volna becézhető formája, de nem is igényeltem ilyesmit. Most is csak azért bántam, mert így legalább leblokkolás nélkül hozzá tudtam volna fűzni, hogy ő is szólítson engem valami másnak, csak ne Hannah-nak. Lett volna rá ötletem, de örültem, hogy ebben az esetben tartani tudtam a szám. Akkor már inkább a hallgatás, semmint a paprikavörösség. Ráadásul még az asztal alá is süllyednék, ha olyasvalamit mondanék, amivel megaláznám magam. Hiába beszéltem már vele, elkönyveltem azt, hogy bizonyára egy jövőkép nélküli, púpos valaki lesz a partnerem, és ennek megfelelően gondolkodtam el azon, hogy miről is beszélgessek vele. De... ez más volt. Szerettem volna azt hinni, hogy ennél rosszabb már nem fordulhat elő velem, de ismertem magam. Minden apró lehetőséget meg fogok ragadni arra, hogy leégessem saját magam, mindezt persze szándék nélkül. De nekem elég a számat is kinyitni ahhoz, hogy valami oltári nagy balgaságnak adjak hangot. - Szóval... Bash - ismételtem el a kérése után a nevét. Nem is annyira nehéz. Legalábbis remélem, hogy marad ez a tendencia, és tényleg nem borítom magamra az asztalt. Az ritka nagy szerencsétlenkedés lenne, és azon kívül, hogy kiröhögne, nyilván kínból segítene talpraállni, nem azért, mert örömmel tenné. Talán itt az ideje, hogy befejezzem a gondolkodást. - Nem szeretek általánosítani, ne érts félre, csak... ez mindenképpen pozitív csalódás - tettem aztán hozzá. Csak én tudtam egy ősi sztereotípiával indítani, miszerint a tanárok többségében elhízottak és unják a saját életüket, ezért nem adnak magukra fikarcnyit sem. Tévedtem. Ahogy a székem felé intett, rögtön rájöttem arra, hogy még mindig szerencsétlenkedve álldogálok azok után, hogy az előbb úgy felpattantam. Nem is tétováztam sokat, visszaültem, majd halvány mosoly kúszott az arcomra. - Sajnálom, nem szoktam ilyen lenni, csak... az újdonság - köszörültem meg a torkomat. - Ritkán találkozom számomra idegen... vagyis, félig-meddig idegen emberekkel - tettem hozzá. Nem érdekelt, hogy mi ő. Nem akartam még hangsúlyosabbá tenni a faji különbségeinket. - Csak pár perc, és feloldódom. Azt hiszem - húztam el a számat, majd az éppen mellettünk elsétáló felszolgálóra néztem, hogy álljon meg, és vegye fel a férfi rendelését is. Talán nekem sem ártana még egy forró kávé. Miután ez megtörtént, ismét megkerestem Bash tekintetét. - Remélem, hogy nem zavar az, ami... hát, eléggé nyilvánvaló - utaltam arra, hogy míg én farkas vagyok, ő vérszívó. Nem adta jelét problémának, de az, hogy engem nem feszélyezett a találkozásunk ezen szegmense, még nem jelentette azt, hogy ő nem fogja ezt szóvá tenni.
Egészen furcsa így találkozni valakivel először. Annyi mindent átbeszéltetek már, de mikor az arcára nézel nem látsz mást, mint egy idegent. Lehet, hogy lélekben már elértetek valami kötődést, de ez még fizikailag nem teremtődött meg. Ezért is érzi magát gondolom olyan furcsán. Na, meg persze azt sem szabad kizárni, hogy mindannyian eljátszadozunk a képzeletünkben, hogy milyen is lehet az a valaki, akivel nap mint nap beszélgetünk, de sosem látjuk igazán szemtől-szembe. Az igazság az, hogy egy kép sem tükrözheti a valóságot. Mert egy kép, egy apró pillanatot ragad ki az életedből nem az igazi valóságot. Lehet, hogy mikor eljön a nagy találkozás a hajad nem hajlandó szót fogadni és, akkor is az égnek fog állni minden egyes tincse, ha háromszor erőszakolod rá az igazad. De ettől függetlenül lélekben ugyanaz a személy marad, akire ráleltél. Akiben támaszt találtál. Vagy éppen, aki megnevetettet. Csak most már társul hozzá egy test is, amihez hozzá kell szoknia az embernek. De most már ezt is megtapasztaltam. Mondjuk én igyekeztem a lehető leglazábban kezelni a helyzetet. Legbelül azonban bennem is ugyanaz a harc dúlt, ami benne. Ez az egész túlságosan is furcsa. Hiszen.. Most itt van előttem. Hús és vér. Nem pedig csak üzenetek alapján érezhetem őt közelebb magamhoz, hanem ténylegesen. Meg sem tudom magyarázni, hogy milyen érzés ez az egész. Ezt azt hiszem át kell élni ahhoz, hogy megérthessük. Bár én is értetlenül állok az egészhez, szóval.. Talán az egész megfoghatatlan és megérthetetlen. -Hát meglepődtem volna, hogyha negatív csalódás lett volna. Még a végén kénytelen lettem volna pocakot növeszteni azért, hogy újra kedved támadjon beszélgetni velem.- Igyekszem a lehető legjobban oldani a helyzetet, de mivel ez még nekem is elég újdonság ezért fogalmam sincs, hogy jól csinálom, avagy sem. De azért őszintén reménykedem abban, hogy nem vagyok teljesen förtelmes. - Igazán megértem.. Bevallom nekem is furcsa ez az egész. Most először csinálok ilyet és nem tudom, hogy kellene még egyszer.. Vagy lehet, hogy akkor már valami kitömött göncben gurulok be, hogy kinevethessen az illető és, akkor sokkal gördülékenyebben indulna ez az egész beszélgetés. - Leadtam a rendelésemet a felszolgálónak egy hatalmas adag kávé reményében, tejszínhabbal. Nem is emlékszem igazán, hogy mikor ittam utoljára kávét. Valahogy nem jelezte a szervezetem a hiányát. Bár az én szervezetem már minek is jelezné igazán a hiányát? A véren kívül természetesen. Szerintem nagyon semminek. Ez van, ha valaki fél lábbal lóg ki a koporsóból. -Engem egyáltalán nem zavar. Nem hiszem, hogy jelen esetben pont ezen kellene fenn akadnunk. Téged? - Sosem voltam oda az ilyen faji ellentétekért. Ha két személy élvezi a másik társaságát, hát tegye! Nehogy már azért ne álljanak szóba egymással, mert olyan életbe születtek bele, hogy néhány legenda szerint örökös ellenségként kellene élniük az életüket.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Kezdőlap
