Nem féltem, pedig lehet jobban tettem volna, hiszen egyszer már majdnem a vesztemet okozták a vámpírok. Illetve nem régen adtam vissza egy vámpírnak a látását, szóval tuti valami baj van. De mindig is szerettem a veszélyt, hiszen a veszélynek köszönhetően nem unalmas az életem. Soha se tudnék otthon ülni és kötögetni, mint a nagyik. Egyszerűen az nem én vagyok. Szeretek segíteni másoknak, de csak akkor ha megérdemlik, de most nem ezért jöttem ide, mert valaki arra kért. Egyszerűen csak egy kis kikapcsolódásra vágytam és ez tökéletes helynek tűnt ehhez, hiszen itt senki se ismer, ha csak Stefan fel nem bukkan. Ebben biztos. -mondtam neki kicsit nevetve, hiszen egyértelmű volt az, hogy nem mai falat, de ez se zavart. Én se vagyok mai csirke, de hozzá képest viszont fiatal vagyok. Elmosolyodtam azon amit mondott és nem is válaszoltam rögtön. Éreztem erős karját körülöttem, amint magához vont. Testünk összeért együtt mozgott a zene ütemére. Közelebb hajoltam hozzá, majd a fülébe súgtam. - Egy kis bűntény soha se rossz. - mondtam neki kicsit kacéran, majd gyengéden és játékosan végig simítottam arcán. Ezek után pedig felpillantottam rá.- Soha se vagyok semmi jó elrontója. mondtam neki egy féloldalas mosollyal az arcomon. Nem vágytam semmi másra, mint egy kis szórakozásra és ő pont megfelelne, pedig mind a ketten halálosak lehetünk egymásra. Egy boszi erős tud lenni, egy vámpír pedig kegyetlen, de ez még izgalmasabbá tette az egészet. Nem sokkal később kiléptem az "öleléséből" és megfordultam. Testem az övéhez ért, majd a zene ütemére kicsit lejjebb csúsztam, majd újra felálltam és közben végig táncoltam. Még egyszer megtettem, majd elléptem tőle és az ajkamba haraptam miközben végig őt néztem. - Mi lenne, ha valahova máshova mennék? Lepj meg... - mondtam neki kihívóan és közben hátráltam még pár lépést, de még mindig a zene ütemére táncoltam.
Ma nem akartam felesleges gondokon töprengeni. Ha valaki ismerne talán le is cseszne azért, hogy nem azt csinálom, amit már évek óta tervezek. Ergo a testvérem tönkretétele.. De mi az értelme az egésznek, ha közben egyáltalán egy icipicit sem élvezem az életemet és az örökkévalóságot? Pontosan egy örökkévalóság áll a rendelkezésemre ahhoz, hogy tönkretegyem. Nekem ennél több pedig egyáltalán nem is kell. Bőven lesz alkalmam még tönkretenni. Azért tetszett, hogy mennyire felhúzta magát a találkozásunkkor. Komolyan mondom.. Ha így folytatja annyira paranoiás lesz, hogy nem is kell csinálnom semmit sem. Hiszen tulajdonképpen nem csinálok semmit az ég világon csak vagyok. Ez pedig az őrületbe kergeti. – Volt időm gyakorolni. – Nem vagyok egy mai gyerek úgyhogy megtanultam, hogyan kell kezelni egy nőt. Nem azt mondom, hogy ez volt az életcélom.. A másik nem kiismerése. Dehogy! Egyszerűen csak szórakoztam és eközben pedig tapasztalatokat szereztem. – Én is pontosan ugyanezért vagyok itt. Szórakozni akarok és egy kicsit kikapcsolódni. Leszel ebben a kis bűntényben a partnerem, kedvesem? – Kérdeztem féloldalas mosollyal, miközben lassan mozogni kezdtem a zenére és olyan közel vontam magamhoz, hogy a teste teljesen az enyémnek feszült. Ha nem tetszik neki úgy is szólni fog, bár kétlem, hogy bármi ilyesmi történne.. Vagy éppenséggel pont most csinálna egy jelenetet, amiatt, hogy túlságosan is nyomulok. Nem azért vagyunk itt, hogy valami komoly dolog alakuljon ki kettőnk között. Csak a szórakozás hajt engem és őt is. Ebben pedig nincs semmi rossz. Legalábbis szerintem.
Sose voltam az a személy, akik a férfiaktól függ. Egyszerűen az nem én lennék. Szerettem a szabadságomat, de még se voltam az aki minden este más pasival megy haza. Egyszerűen csak még nem találtam meg az igazit, de mondjuk nem is igen kerestem, meg amúgy se lett volna valami sok időm rá. Mindig történt valami ami elvonta a figyelmemet erről. Egyszerűen eddig nem jött össze. Én így mondanám. Figyeltem a felém közeledő személyt, s egy apró mosoly jelent meg az arcomon. Biztos voltam abban, hogy nem idevalósi, mármint nem egyetemista. Idősebbnek tűnt a többieknél, talán csak ő is szórakozni jött, mint én. Fogalmam sem volt, hogy mi fog ebből kisülni, de már annyira régen szórakoztam, hogy most ezen se akartam agyalni. Egyszerűen csak történjen az aminek történnie kell. Izmos, magas személy volt, ha ide járna akkor azt mondanám, hogy a foci csapat kapitánya lehetne, de biztos vagyok abban, hogy nem érdekli ez a dolog őt. Elmosolyodtam azon amit mondott és egy pillanatra az ajkamba haraptam.- Látom bókolni nagyon jól tudsz és köszönöm. - mondtam neki kedvesen, de higgadtan. Követtem őt a tömegbe. Carl, Dan. -mondtam vissza neveket neki, mert szerettem másokat becézni, valahogy az sokkal jobban azt éreztette velem, hogy barátok vagyunk és nem ellengések. De persze ezt még nála nem tudhatom. Hallottam, hogy kedvesemnek szólított, de nem akartam különösebben foglalkozni vele. Nem vagyunk mi még annyira jó viszonyban, hogy így hívjon, de emiatt a fejét se fogom letépni. Láttam rajta, hogy a gondolataiban másfelé járhat, de közben megéreztem a karját a derekam körül és kicsit magához húzott. Pont egy lassú számot kezdek el játszani, mintha előre tudta volna, hiszen egy pörgös számnál nem annyira lehet mozogni, ha valaki éppen a "átölel". - Erre egyszerű a válasz. - mondtam neki mosolyogva.- Szórakozás és kikapcsolódás az ami ide tud vonzani egy magam fajtát. - mondtam neki kedvesen, majd a kezemet a nyakaköré fontam.- És mi szél hozz ide egy nem éppen mai vámpírt a szellő? - néztem rá kíváncsian és közben próbáltam minden apró kis mozzanatára figyelni, hiszen soha se szerettem, ha valaki hazudik nekem.
Be akarom cserkészni ezt a lányt. Ha csak ma estére, akkor ma estére, ha tovább akkor tovább. Jobb, hogyha nem egy szőke szépséggel kezdek, mert az csak emlékeket idézni fel bennem, amik tulajdonképpen nem vezetnének sehova. A múltat magunk mögött kell hagynunk. Ez a legtöbb esetben igaz és sikerül is, de mikor valaki árulást követ el ellened azt nem tudod csak úgy egyik pillanatról a másikra elfelejteni. Képtelenség. Ezért is akarok a mai napig bosszút állni a fivéremen, de a ma éjszaka a saját szórakozásom kontójára megy. Nem érdekel, hogy hol van vagy mit csinál. Tudok róla. Vannak emberek, kik ha az életük múlna rajta sem veszítenék szem elől. Ha egy kiesik ott a másik. Bebiztosítottam magam. Tudni akarok minden egyes lépéséről. Nem gondoltam volna, hogy rögtön igent mond, hiszen a legtöbb boszinak előítélete van velünk, vámpírokkal szemben. Azonban örültem ennek, hiszen egy gyönyörű nőről volt most szó. – Egy olyan gyönyörű nő társaságát, mint kegyed. – Suttogtam a fülébe halvány mosollyal az arcomon, ami az égvilágon semmiért nem akart lekopni onnan. – Carlos. Szólíthatsz Carl-nak. Vagy még Daniel-nek is. Vagy Dan. Ahogy szeretnél kedvesem, viszont ezekkel a nevekkel kiürül a lista. – Daniel.. A régi szép időkre emlékeztet, mikor még volt családom. Az összetartásra az életben maradásért. Most mindez csak egy álomnak tűnik, hiszen az öcsém kegyetlensége az egyetlen, ami megmaradt bennem. Semmi más. Porrá zúzta az emlékeket az árulásával. Nem pont erre kellene gondolnom, miközben a kezeim egy igen csak gyönyörű teremtés dereka köré fonódnak. – Egy ilyen szépség, mint te, hogy keveredett ide.. Legfőképpen, hogy-hogy egyedül? – Lehet, hogy van itt valaki, akit féltékenyé akar tenni.. Ez egy roppant reális válasz lenne.
Az az igazság, hogy ezalatt a néhány együtt töltött óra alatt, egyre inkább kezdtem megkedvelni Aaront. Annyira más, mint amit elsőre feltételeztem róla az erdőben. De mostmár a szomorkodásának az okára is rájöttem.., talán emiatt is érzem azt, hogy mellette a helyem. Mert segíteni szeretnék rajta, felvidítani, életkedvet adni neki, hogy a sok fájdalmas emlék helyett, melyen keresztül ment az évek alatt, inkább a boldog pillanatokra emlékezzen. Nehéz, de sikerülhet. Mondjuk hazugság lenne a részemről, ha ezzel áltatnám magam és azt mondanám, hogy csakis emiatt vagyok még a társaságában. Voltam még hozzá hasonlóval és ritkán éreztem ennyire segítőkésznek magamat, mint most. Talán kedvelem is... de többre még nem akarok gondolni. Bár, már eltelt egy idő a Wade-el való szakításom óta, mindenesetre az újboli felbukkanása ismét mindent átrendezett bennem. Aztán megtörtént az, amire legkevésbé vártam: megkérdezte, hogy miért könnyeztem meg az előbb. Öhm, nem igazán tudtam erre mit felelni, anélkül, hogy ne hazudjak az arcába.. Hogy mondhatnám el neki, hogy ha megérintem, képes vagyok olvasni a gondolataiban.. Ez annyira ijeszően hangzana a számára, plusz tuti el is riasztanám a közelemből. És én nem akarok búcsút venni a társaságától(legalábbis nem végleg). Szeretek Vele lenni, ez tény. - Nem is tudom, egyszerüen elérzékenyültem, ennyi az egész - feleltem végül rezzenéstelen arckifejezéssel, mint aki egy már begyakorolt hazugsággal állt elő. Vagyis ez nem is volt hazugság, mert tényleg elérzékenyültem.., csak éppen az emögött húzódó okokat nem árulhattam el neki, úgyhogy azt inkább elhallgattam. És amúgyis, az érintése furcsa hatással volt rám.. képtelen lettem volna hazudni. - Indulunk? - kérdeztem rá végül téma elterelésképpen tőle.
Rory végül beleegyezett, hogy eljön velem. Ettől fogva csak egy nagy levegővétel kísért, s amikor elindultam volna, hirtelen fordultam vissza, hogy megkérdezzek tőle valamit. Az iméntiekben Jeremy jelent meg, de jól láttam Roryn, hogy azelőtt egy könnycsepp szökött ki az arcán. Visszafordulva ragadtam meg a karját gyengéden, romantikus mozdulatokkal. - Elmondod nekem, hogy miért sírtál? - Hangom szelíd, nyájasan kérdezte azt, hogy miért ejtett el egy könnycseppet. Pedig szomorkodásra nem volt ok. Én letört voltam, de ő ezt nem tudja, szerencsére. Aggódtam Rory miatt. Még csak egy napja ismerem, de már annyira érzem azt, hogy segítenem kell, és aggódom érte. Annyira szégyenlem magam, hogy még nem tehetek semmit érte... talán ha elmegyünk, megpróbálom magamat belsőleg kipofozni, hogy legyen valami jókedvem. Még azon csodálkozom, hogy Rory ezek után még igényli a társaságom. Nagyon megszerettem őt.
Aaron arcán valami olyasmit véltem felfedezni, mint aki félreértette az előbbi válaszomat. Amint ez feltünt, gyorsan igyekeztem is meggyőzni őt arról, hogyez nem így van és én szívesen tartok vele, mert jól érzem magam a társaságában. - Rendben, menjünk a főtérre! - jelentette ki határozottan, majd látva azt a nem túl vidám mosolyát, akaratlanul is hozzátettem. - Félreértetted az előbbi viselkedésemet. Én menni akarok, hisz amúgyis kezd már kihűlni itt a hangulat.. - mutattam körbe, a körülöttünk levőkre, hisz eléggé észrevehető volt már, hogy az emberek egyre kevesebben vannak a táncparketten. - Én mindössze csak arra céloztam az előbb, hogy ezidáig még csak a parkot, illetve a szobámat sikerült felfedeztem a város látványosságai közül - kuncogtam a markomba.
Rory nem volt túl meggyőző. Hát, megértem, hogy ha már nem nagyon akar eljönni. Nagyon késő is van, pontosan nem is tudom mennyi lehet az idő. Lehet, hogy ideje hazamennünk. Vagy nem tudom. Igazából még annyira nem akartam elválni a lánytól, nem is tudom, hogy miért. Nagyon ragaszkodtam hozzá, de ha nem nagyon akar kimenni, akkor nem muszáj. - Én a főtérre gondoltam. Nagyon szép szokott ott lenni a tér. De igazából nem muszáj eljönnöd, ha nem akarsz. Megértem én azt is.- Mosolyogtam, de abban a mosolyban nem volt túl sok öröm. A főtéren mindig nagyon sokat jártam. Parkokba, meg hasonló. Amikor nem volt kedvem otthon tanulni, akkor nagyon sokszor volt az, hogy akkor kiülök egy padra, és ott magolom be a leckét. De hát lassan végzek a sulival... szóval már nem is nagyon kell tanulnom. Ebben a pár évben minden lehetőt megtanultam, ami ahhoz kell, ami lenni szeretnék. És pontosan azért akarok az lenni, mert akkor legalább egy kicsit jobban utána tudok járni, hogy mi, vagy ki ölhette meg a nagyszüleimet, és a szüleimet. Amit biztosra tudok, hogy nem állat. De ha megtudom, engem nem érdekel, hogy mennyire elhúzódó vagyok a világtól. Akkor esküszöm, akárhogyan, de bosszút fogok állni! Amíg csak ezek az elvek jártak az eszembe, végig elbambultam a tömegbe, de nem azokat nézve. Szinte alig láttam valamit a gondolatoktól. Nem is tudom, már csak az kéne, hogy elvégezzem az egyetemet, utána nyugodtan jöhet az, amit kiakarok deríteni. Most még egyenlőre a tudás meg van, csak a kezdőpont nincs meg. Honnan, és hogyan kezdjem... egyedül...
Jer amilyen gyorsan megjelent, olyan hamar el is köszönt, mégpedig azzal az indokkal, hogy meg kell keresnie Bonnie-t és Elenát, a nővérét. Igazáság szerint én még egyikükkel sem találkoztam személyesen, de hallani már hallottam a két lányról, Jer álltal. Akkor ezek szerint ők is ide járnak. Ez jó, mert akkor végre megismerhetem a híres Elena Gilberttet is, a barátnőjével együtt. - Hát akkor szia - köszöntem el Jeremytől kissé melankólikusan, bár remélem később is össze tudunk még futni. Miután távozott, ismét kettesben maradtunk Aaronnal. - Igen, barátok voltunk és remélem még mindig azok vagyunk - javítottam ki őt kissé elgondolkodva a szóhasználaton. Az előbbiekből ítélve azok vagyunk.. hisz az arcán is látszott, mennyire boldoggá tette a látványom. Ahogyan engem is felderített az ő jelenléte. Aztán feltett egy kérdést, aminek hallatán először holmi meglepődés suhant át az arcomon, hiszen Jer megjelenése előtt még úgy tűnt, menni akar. Vagy csak a buliról akarna elmenni.. az is lehet. Mindenesetre per pillanat tényleg jó ötletnek tűnt a sétának a gondolata, úgyhogy kaptam is a javaslatán és belementem. - Ez nem is rossz ötlet - mosolyogtam rá, jelezve, hogy felőlem okés a dolog. - Bár, a környéket nem igazán ismerem, pláne nem sötétedés után, szóval rád leszek utalva - forgattam meg ártatlanul a szemeimet, hisz ezidáig nem valami sok időm volt a városnézésre. No, meg egyedül, amúgy se indultam volna el sehová.
A fiú bemutatkozott, de a kézfogás nem úgy jött össze, ahogyan gondoltam. Sebaj. Legalább megtudtam hogy ő... Jeremy Gilbert? Rory régi barátja, legalábbis Rory szerint. De a fiú hamar le is lépett, azzal a címszóval, hogy valakiket keres. Hát ha az embernek dolga van, akkor menjen. Rory felé fordultam mosolyogva, mintha nem is járt volna itt Jeremy. - Ó, szóval ti barátok voltatok? Az egész jó.- Mondtam a mondatom végét lehangolva, de még a mosoly ott volt az arcomon. A parti eléggé lehangolt volt. Sőt, nagyon is. Már nem voltak túl sokan. És nem is nagyon volt kedvem itt maradni. Már éjjel van, így talán haza is kéne mennünk. De talán elhívhatom Roryt egy esti sétára. - Esetleg, nem megyünk el valahova sétálni? Egész jó az idő, és így este egész jó világítások szoknak lenni. - Célozgattam arra, hogy talán elmehetnénk egy kicsit sétálni. Annyira nem voltunk amúgy sem partis hangulatban. Én inkább az esti sétákat kedvelem.
A fiú be is mutatkozott. Ahamm, így világos volt az, hogy egy kicsit kötődik a sulihoz. Na mindegy, nem is ezért jöttem. Viszont, mivel Aaron megtisztelt a bemutatkozásával, ezért én sem maradtam ki. Amikor kinyújtotta a karját, hogy kezet fogjuk, ezen csak nagy levegőt vettem, s mint a haverok egymásnak - csaptam bele a tenyerébe, azután pedig öklömmel raktam vissza a karját. - Valahogy így szokják ezek a mai fiatalok csinálni. - Jeremy Gilbert.- Mosolyogtam, azután pedig a rég nem látott Roryra, aki kajakra nem változott semmit sem. Hmm... de nagyon örült nekem. Szintén én is neki. Jó régen nem láttam. Csak az a helyzet, hogy Bonniet is meg kell keresnem, hisz egy jó ideje nem láttam... meg Elenát is, ahj, rengeteg a dolog. - Igazából csak a nővéremet keresem, meg Bonniet. És hát gondoltam hátha itt lehetnek, de tévedtem.- Vakargattam a fejemet körbenézve, kissé zavarodottan. Nagyon megzavarodott voltam. Azt sem tudom, hogy egyáltalán kit keresek. Elenát már ezer éve nem láttam, Bonniet pedig hatszor annyiszor nem láttam. - Hát, akkor én hagylak titeket érvényesülni. Én nekem most sietnem kell. Ha lesz időm, akkor még visszaugrok.- Mosolyogtam, majd hamar próbáltam onnét eltűnni. Nem akartam nagyon elmenni, hisz ott volt egy régi barátom, de nem is akartam zavarni, másrészt most meg úgy érzem magam mint sherlock, aki nyomoz hogy ki hol van. De aztán úgy döntöttem, hogy Bonnie lakására megyek, talán Elena ott lehet, vagy Bonnie. Nekem mindegy, hogy ki van ott, csak legyen ott valaki aki él és mozog.
Bár Aaron győzködött, hogy ne sírjak, de valamiért nem tudtam abbahagyni, legalábbis egy ideig nem ment.Egészen addig a percig, míg egy ismerős hang meg nem szólalt a hátunk mögül.. egy hang, melyet már évtizedek óta nem hallottam és a tulajdonosáról sem tudtam sok mindent: az első, igazi fiú barátom, Jer Gilbert hangja. De mit kereshet ő it..? Whitmore-on? Mindenesetre a srác hirtelen felbukkanására, Aaron hirtelen elengedett, én meg igyekeztem a lehető leggyorsabban normális külsőt kölcsönözni magamnak, vagy legalább letörölni a könnycsepeket az arcomról, ha már a szétfolyt sminkemen nem segíthetek ilyen hamar. - Jeremy Gilbert, hát te meg mit keresel itt? - csillant fel a szemem, miután szembe fordultam vele és meggyőzödtem arról, hogy az imént nem csak a képzeletem szórakozott velem. Bár, még mindig szégyelltem magam picit az előbbi 'sírásos' jelenetemen..Azt hiszem túlzásba vittem a dolgokat.. de egyszerüen kikészített ez az egész, Aaron gondolatai.. túlságosan is nyomasztóak voltak. Ez túl sok fájdalom egy embernek! Ő nem ezt érdemli. - Hát, hogy is ne ismerném meg az én ősrégi haveromat, akiről bár már jóideje nem hallottam semmit - tettem hozzá megrovóan, hogy azért nem esett valami jól. Miközben Jerhez beszéltem, közben igyekeztem Aaronnak sem hátat fordítani, még a végén kirekesztettnek érezné magát. - Jerrel pár évvel ezelőtt ismerkedtünk meg és egész jó barátok lettünk - magyaráztam el Aaronnal részletesen a dolgot, hisz úgy éreztem, tartozom neki egy ennyivel a ma este után.
Rory viszonozta az ölelést, csak ő fejét vállamra döntötte rá. Ekkor elmosolyodtam, majd átöleltem újból.Ránézve láttam, hogy a szemében könnyek keletkeztek. Persze, próbálta visszatartani. - Na? Ne sírj.- Szóltam oda, s letöröltem azt a pici könnyét, ami hosszú szempillája alól szivárgott át. Mire mondani akartam volna még valamit, addigra egy komoly tekintetű fiú lépett elénk. Végigszemlélt minket, de én ekkor elengedte, Roryt. A fiú biztos, hogy Roryhoz jött. Egyet arrább léptem, amikor a velünk egy idősnek tűnő fiú megszólította Roryt. Gondoltam, én is bemutatkozok. Elé léptem egyet, majd erkölcsösen nyújtottam a karomat felé, hogy keet foghassunk. - A nevem Aaron Whitmore. Örülök a találkozásnak. - Szóltam hozzá barátságosan. Igazából még azt akartam mondani Rorynak, azaz megköszönni, hogy így ennyire kedves hozzám. Nagyon jól esett ebben a pár órában a jó szó.
Már egy jó ideje nem találkoztam Elenával, ami eléggé idegesített. Pár nappal ezelőtt egy whitmore nevű parti csengett a fülemben. Bizonyára a Whitmore főiskola, ahová Elena is biztosan elment. Legalábbis, ha nincs otthon, akkor biztos ott lehet. Vagy nem. Autóval végül is fél órát mentem, hogy odaérjek a whitmore fősulira. Már egy km-s körzetből is beleremegett az autó a zenébe. Már jól kezdődik... Nem öltöztem úgy, mint aki buliba menne. Úgy néztem ki, mint a táborból menekült. Jó, nem úgy, csak semmi bulis hangulat nem volt rajtam. Nem is azért megyek, hanem azért, hogy Elenával megnézzem mi a helyzet. Az iskola előtti parkolóban szinte minden autót fellöktem az enyémmel, hogy elférjek. Persze eddig nem szólalt meg egy riasztó sem - szerencsére.- De ha így haladok, akkor nem adok pár percet, biztos hogy megszólal. Végül pont találtam egy szabad helyet. Megúsztam, hogy ne fizessek masszát más autókra. A kocsiból kiszálltam, s a kulcs egyből a zsebembe landolt, miután becsuktam a kocsiajtót. A kék gyűrűt megigazítottam az ujjamon, majd egy nagy levegőt véve elmozdultam a kocsi mellől, és beindultam a bejáraton. Nem voltak olyan sokan, de nem is mondhatni hogy oly kevesen voltak. Persze nem mintha baj lenne. De az arcok között Elena arcát kutattam. Míg egyre beljebb kerültem... a lélegzetem is megállt, és nagy levegők után kapkodtam. Rory... Ő volt az, akivel régebben gyakran találkoztam. Úristen! Ilyen szerencsés is csak én lehettem. De nem csak ő volt ott, hanem egy gyerekes arcú fiú. Rory éppen az öleiben csüngött. Egy nagy levegőt vettem ismét, és elindultam, hogy köszönjek a rég nem látott barátomnak. Eléléptem mosolyogva, azután a fiúra néztem erkölcsösen. - Üdv, Rory.- Néztem vissza a lányra, s markjaimat pulcsim zsebébe csúsztattam be.- Megismersz még? - kérdeztem tőle érdeklődően, hisz nagyon régen nem láttuk már egymást. Nem sokat változott. A sminkét leszámítva, hisz elkenődött neki. De nem mondhatni azt rá, hogy úgy néz ki mint drakula kiskorában. Így is alig vettem észre, hogy az a pici smink elkenődött. De eközben Elena is rendesen a fejemben volt... Rory biztos ismeri. Talán majd megkérdezem tőle, hogy látta -e, hátha van róla fogalma hogy hol van. Aztán lehet, hogy nincs ok aggodalomra. De igen is , hogy van...
Annyira aranyos volt, miközben mosolygott, futott át a gondolata fejemen. Woow, ez erős volt, Rory Gilmore! - szólt rám a tudatalattim megróvón. - Ahhoz, képest, hogy csak most ismerted meg, úgy viselkedsz, mintha már hetek óta jóban lennétek. De erről én igazán nem tehetek.. annyira kedves és szeretetre méltó. És valami bennem arra ösztönöz, hogy segítsek rajta, csak nem hagytatom figyelmen kívül a belső énem szavait! Látszott rajta, hogy mennyire megnyugodott, mikor megnyugtattam, hogy nem kell bocsánatot kérnie, mert megértem őt. - Szerintem is jó szak, de a tiéd is izgalmasan hangzik - fejeztem ki hozzá hasonlóan én is a véleményemet a szakjáról. - Örülök, hogy segíthettem - mosolyogtam rá, egykissé még mindig szipogva. - És ha már tudok segíteni.. bármiben, csak szólnod kell - folytattam könnyeimmel küszködve.Aztán váratlanul, ezuttal ő, ölelt meg engemet, nem is tudom mi üthetett belém.. egyszercsak azon kaptam magam, hogy nem tudom visszatartani a könnyeimet. A francba, most bizonyára szétfolyt a sminkem,na de márm mindegy is. Én meg nem húzódtam el tőle, hanem inkább hozzábújtam. - Én köszönöm - mondtam, közben óvatosan a vállára hajtva a fejemet.
Rory két kis markát a tenyereimbe vettem át, s közben mosolyogtam rá, mint egy kisgyerek. Amikor mondta, hogy nem kell bocsánatot kérnem, azaz elnézte nekem, hirtelen úgy éreztem magamat, mint egy összegyűrt papír ami hirtelen kilapult. Megkönnyebbültem. - Az egész jó szak.- Válaszoltam röviden, és amilyen hamar érintettem meg markát, oly hamar engedtem le maga mellé kezeit. Meg voltam győződve róla, hogy ezek után nem akar velem találkozni. őszintén szólva, kezdtem úgy érezni magamat, mintha minden bajom megszűnt volna. De ha csak mellette voltam. Ez a táncolás, a Bourbon, a beszélgetések. Jó volt. Igaz, néha eszembe jutott a múltam, sőt, elég gyakran, de már nem úgy, hogy a szívem is belesajog. Most nem éreztem ezt. Valahogy nem. De nem is bánom. - Sokat segítettél nekem ezzel a pár órával, ugye tudod? - beszéltem komolyan, oly hangnemben, hogy nem lehetett rólam tudni hogy örülök, vagy szomorú vagyok. De Roryn láttam, hogy valami nem stimmel rajta. Az arca hirtelen sápadt el. Falfehér arca csak nézett rám, s szemeiben nedvesség keringett. Egyet előreléptem, s karjaimat ahogyan kitártam, hirtelen öleltem át, gyengéden. Szinte alig éreztem, hogy Roryt ölelem. - Köszönöm ezt a pár órát. - Súgtam oda neki, miközben göndör hajtincsét hátra tűrtem óvatosan füle mögé, miközben öleltem.
Valószínüleg félre érthette a szavaimat, mert ezek után rögtön tisztázni akarta a helyzetet.. pedig én nem a drogokra gondoltam. - Te jó ég - kaptam a kezemet a szám elé döbbenetemben. Pszichés gondjai vannak.. és a gyógyszerekre van utalva. Valószínüleg mindezt az élete során megtapasztalt kudarcok miatt.. és ekkor ismét bevillant az egyik korábbi gondolata, miszerint hogy talán még soha nem érezte magát ilyen jól, mint az imént velem. Hirtelen könnycseppek jelentek meg a szemeimben, magam sem tudom, mitől érzékenyülhettem el ennyire, mindenesetre szégyeltem magam, mindazok mellett is, hogy én mindvégig sejtettem, hogy erről lehet szó.. Hiszen a gondolatai végig erre az útra engedtek következtetni és én mégsem akartam ezt elhinni. - Sajnálom - kezdtem őszintén. - El nem tudom képzelni, mit élhetsz át... már évek óta - tettem hozzá, közben lágyan megérintve a vállát, majd ismét rámtört az iménti elérzékenyülésem és reflexszerüen átöleltem őt. Bár, nem tudom ezzel mennyire sikerült megnyugtatnom.. - Nem kell bocsánatot kérned - siettem a magyarázattal, miközben alig bírtam visszatartani a sírógörcsöt. Aaron gondolatai szívtépően fájdalmasak voltak..A lelke nem bírja már tovább a sok halálesetet.. ismétlődtek bennem a gondolatai. Segítenem kell rajta, bár azt még nem tudom, hogyan és miként tegyem ezt meg, de meg kell próbálnom. Hisz ő maga mondta, hogy jól érzi magát a társaságomban.. Aztán lágyan megragadta a karomat és kihúzott a tömeg közepéből. Nem tiltakoztam, csak mentem utána, gondoltam bizonyára elege lett már a sok emberből. Majd újból szembe fordult velem és a szakomról kezdett el érdeklődni, amit választottam. - Ja, én dráma szakos vagyok. Mindig is szerettem a színházat, a szereplést, no meg azt a sok embert, aki engem tapsol - feleltem egykedvüen, majd meghallván, hogy ismét látni akar, eszembe jutott egy príma kis ötlet. - Naná, reméltem is, hogy felteszed majd ezt a kérdést. Sőt, ha gondolod segíthetek is neked.. - kezdtem bár, ez lehet furán jött ki. - Olyan jó volt téged vidámnak látni, mégha csak rövid ideig is. Akármin is mehettél keresztül idáig, biztos vagyok benne, hogy idővel és kitartással, képes leszel túltenni magad azokon a dolgokon - próbáltam láthatatlanul a tudtára hozni a véleményemet, természetesen anélkül, hogy bármit is elárultam volna neki mindabból, amit véletlenül az érintése végett kiolvastam a buksijából.
Rory teljesen félreértette a dolgokat. Lehajtottam a fejemet, azután visszanéztem rá. - Egészségügyi gyógyszerek. Ha nem veszem be őket, akkor könnyedén kapok stroke-ot, valamint egyéb fizikai fájdalmak jönnek rám. - Válaszoltam halkan, szégyellve. Szégyelltem, hogy nem vagyok olyanok mint az átlagos emberek, akiknek semmi bajuk sincs. Igazából nincs mindig sokszor szükségem ezekre a gyógyszerekre, csak akkor, amikor rám jönnek ezek a fájdalmak. A lányra néztem mosolyogva, hisz nincs semmi bajom már. Tulajdonképpen fájdalomcsillapítók. Most már nem érzem azt, mintha a szívem ki-be ugrálna. Legalábbis olyan durván. - Mára már nem is tudom, hányadszorra kérek bocsánatot, és meg is van az oka, hogy miért. Sorolhatnám...- nyeltem el elvörösödve a szó végét. Nincs semmi gond velem. Csak a lelkem már nem bírta el ezt a sok halálesetet, amik velem történtek. Nem akartam tovább ragozni ezt a gyógyszeresdit, hisz inkább ez legyen, mint hogy a szívem hirtelen álljon le. A lány karját mosolyogva megragadtam, és a tömeg szélére húztam ki, hogy ne legyünk ekkora tömegben. A gondolataimban csak azok jártak, hogy hogy lehet ilyen szerencsétlen. Mindent képes vagyok elszúrni. Úgy látszik, az ismerkedést nem nekem találták ki. Elengedtem a karját, s nagy levegőt vettem, majd alig láthatóan fújtam ki azt. - Te milyen szakot választottál? Azt el is felejtettem kérdezni. - Kapkodtam a szavak után, azután eszembe jutott, hogy egy suliba járunk, és mindjárt vége a napnak. - Nemsoká vége a napnak. Esetleg valamikor még láthatlak? Persze ha ezek után...- hagytam abba hirtelen a mondanivalómat, nem akartam tovább mondani. Eléggé lesült az arcomról a bőr, hisz ha valakinél gyógyszert látnak, akkor egyből azt hiszik, drogos az illető. De ezek csak közönséges fájdalomcsillapítók voltak.
Kész kínszenvedés volt végighallgatni a gondolatait, melyekben többnyire saját magát húzta le a sárga földig, közben meg olyan szavakat használt, hogy nehezemre esett nem közbeszólni. De aztán eszembe jutott az is, hogy én nem kéne ezeket a gondolatokat meghalljam.. és inkább megerőltettem magamat és visszaszívtam a késztetést. Láttam rajta, hogy azért nem is érzi magát olyan rosszul a társaságomban, sőt, boldognak tűnt. Majd a zene a végéhez közeledett és Aaront hirtelen mintha kicserélték volna.. valami déli adagot hallottam, valamint rosszul volt, majd hirtelen kihúzta a kezeit az enyémek közül és hátat fordított, mintha szégyelné magát. - Jól vagy? - kérdeztem tőle aggódva, mikor visszafordult és nem vettem be, amit mondott. A gondolatai egészen mást árultak el a jelenlegi állapotáról. - Ahha vitaminok.. azokat mióta szokta az ember buliban bevenni? - néztem rá teljesen komolyan, mert nem szerettem, ha nem mondanak igazat. Mondjuk az is igaz, hogy nem teljesen tartozik rám ez a dolog, de most az alkohol hatása alatt olyan dolgokat és képes vagyok kimondani, amit máskor nem igazán.
Nem telik el sok idő, hogy Hayley visszatérjen, és szemmel láthatóan fáradt. Ha nem mondja is látom rajta. - Persze, menjünk - bólintok. Örülök neki, hogy komolyan vette, amit mondtam neki, hogy ha nem bírja tovább szóljon, és ne kockáztassa se a saját egészségét, se a gyerekét. Elég csak a lábaira néznem hogy lássam, eléggé megdagadtak a bokái. - Gyere... vagyis ne. Majd én viszlek - kapom az ölembe, és a legkevésbé sem érdekel, hány értetlen vagy kíváncsi, esetleg gúnyos tekintet kísér majd minket, kifelé indulok vele, oda, ahol az autót hagytam.
Rory odamondta nekem, hogy jól táncolok. Igazából, talán én sem merném azt mondani egy idegroncs embernek, hogy ; Menj a francba, nem tudsz táncolni! - De a gondolataimban elmosolyogtam. Már vége lett Rory zenéjének. Ujjaink, s tenyereink egymásba voltak fonódva. Azok hirtelen ellazultak, s megálltunk egymás előtt. Az ablakra néztem, ahogy az eső könnyeket sírt üvegére. Hát, rossz idő, az rossz idő... ezzel jár. Az emberek már kezdtek kevesebben lenni, sőt, talán már csak egy kupac ember maradt. Nem sokan. Hát, gondolom páran vágynak már haza. Valahol én is, de a lány miatt nem. Hirtelen valami rossz érzés fogott el. Olyan, amilyen mindig is felszokott akkor lépni, amikor nem veszem be a déli adagomat. - Egy... pillanat...- Fordultam meg hirtelen. Olyan volt, mintha a mellkasomra egy tonna valamit tettek volna. A gyógyszert előkapkodtam a zsebemből, s abból kivéve két darabot - a délit, és az estit -, húztam le egyből mindegyiket, és a kis tégelyt visszadobtam a pulóverem zsebébe. Azután megfordultam mosolyogva, mintha mi bajom se lenne. Nem volt túl nagy bajom. Sőt, egyáltalán semmi. Már ebbe beleéltem magam, hisz nyolc éves korom óta szedem ezeket a gyógyszereket, körülbelül úgy a nagyszüleim halála után. - Nem vészes. Csak vitaminok, amiket elfelejtettem bevenni.- Nem, ezek nem vitaminok voltak. Volt benne az is, de ez inkább kevert gyógyszer. Frontitól elkezdve minden volt abban... de ahhoz, hogy ne dőljek össze lelkileg, muszáj ezeket beszednem. A táncnak már jókora vége volt. Hát, a Whitmore parti is kezd kiüresedni, vagy csak még nem jöttek el azok, akik elszerettek volna jönni. - Még itt maradjunk, hogy megigyunk valamit? Mondjuk, alkoholból szerintem már ne nagyon. Túl sok fogyasztása esetén sajnos, az ellenkezőjét vetíti ki.- Mint például a kávé. Az alkohol szereti megviccelni az embert, de ez sokszor az ellenkezőjére sikerül. Legalábbis, ha az illető túl sokat iszik belőle.
Ösztönösen simítom a hasamra a kezem, amikor Damon fenyegető szavai elhangzanak. Ezek a szadista orvosok veszélyeztetik az egész fajt? Hogyan lehetséges ez? Beleborzongok a gondolatba is. Ez az egész este annyira kimerítő. Elena csatlakozik hozzánk, majd távozik is a férjével, én pedig egy ideig követem őket a pillantásommal. Csipetnyi elégtételként szolgál a lány szemeiből tükröződő bűntudat, de a neheztelésemen nem sokat enyhít. Végül visszatérek Klaushoz. - Hazamehetnék most már? - A hangom szinte könyörgő. - Alig állok a lábamon... - árulom el lesütött szemmel. Nem szeretem hangoztatni a gyengeségeimet, de tényleg kimerült vagyok, és annyit járkálni itt terhesen, amennyit ma én tettem, valóban fárasztó.
Annyira jó volt látni az arcán azt az őszinte mosolyt, pláne úgy, hogy tudtam, én hoztam ezt ki belőle. A mosolyom már-már odafagyott az arcomra és esze ágában sem volt onnan leolvadni még egy jóideig, amit, hogy őszinte legyek csöppet sem bántam. Sőt! Hát, az alkohol határozottan megtette a hatását nálam. De Aaronnál is, legalábbis úgy tűnt, hogy már sokkal felszabadultabban érezte magát, mint pár perccel korábban, a bárpultnál. - Ugye? Nem hiába, ez a kedvencem - kiáltottam kicsit hangosabban, megpróbálve túlharsogni a zenét. Tetszett a kis produkciója, amit ezek után művelt, sőt, úgymond teljesen odavoltam érte. Csak ámultam és bámultam és el sem hittem, hogy ennyire jól táncol s mégis el akarta titkolni előlem a tehetségét. Persze, én sem adtam lennebb, ugyanolyan kecsesen és lazán mozogtam, mint eddig, miközben az agyamban egy hatalmas zavarodás keletkezett. Aaron kezének folytonos érintésével egyre tisztábban kezdtem el hallani a gondolatvitelét.. de mindemellett próbáltam a lehető legtermészetesebben viselkedni, hogy ez neki még véletlenül se tűnhessen fel. Kínosnak érezte magát, illetve mindazt, amit most művel. Pedig téved, mert nagyon is jól táncolt. Ebből is látszik, hogy az egója a padlót súrólja. Aztán felcsendült valami.. ami megragadott.. és szinte ott helyben pirultam el a meghatódottságtól. Nagyon nehezemre esett nem kimutatni az érzéseimet. "Talán kiskorom óta ez a legelső olyan, hogy jól érzem magamat. " - Köszi, de igazság szerint, én semmit sem csinálok hozzád képest - kacsintottam rá megpróbálkozva az egójának kipofozgatásával, hátha elhiszi végre, hogy egyáltalán nem rossz táncos.
/csarnok/ Irigylésre méltóan néztem Roryt, aki teli volt életkedvvel. Talán ő neki jobb volt az élete, mint nekem. De ez sem biztos. Talán csak erősebb nálam lelkileg, és nem betegedett bele, vagy vetíti ki a külvilág felé, mint ahogy én a távolságtartásommal. Igazából, mindenkivel ilyen voltam, és csodálkozom magamon, hogy végül valaki rávett arra, hogy egy kicsit kilépjek a múltamból. Ez jól esett, valamennyire. Elfogadta végül az innivalót, s vodkával keverve nyelte le, amin alig láthatóan mosolyogtam. Az arcán látszott, és a nézésén, hogy éppen egy kedvenc zenéje megy. Gondolom, most fog az következni; irány a tánc. Az emberek áldása az, az, hogy nem látják magukat, miközben elég kínosak. Ez az egy szerencsém van nekem is, különben a maradék egóm lecsökkenne. Jó, mondjuk ennél jobban nem mehetne le... Rory karjaimba húzódott, és elindult velem a szalon felé. Érezni lehetett, hogy egyre jobban közeledünk, hisz az emberek, a diákok, mindenhol egyre többen voltak. Soha nem voltam még ilyen nagy tömegbe, inkább megpróbáltam Roryt elhúzni a terem olyan részére, ahol talán kevesebben állnak. Nem szeretnék hirtelen összeesni a tömeg kellős közepén. A mosoly annak ellenére is rajt volt az arcomon, hogy így tömegbe húzódtunk. Nem baj igazából. - Tetszik a zene. - Válaszoltam röviden, amikor tenyereimbe kapott, és elkezdett oda-vissza lóbálni. Én egyet pörgettem rajta, s hirtelen elengedve karjait elkaptam a levegőbe, közel a földhöz, s mosolyogtam rá, mikor megtartottam két karommal. - Annyira én sem vagyok elavult.- Döntöttem vigyorogva el a fejemet, s újra felhúzva őt, megint pörgettem rajta, és ugyanazokat a mozdulatokat végeztem, amit nekem ő először. Megy ez nekem. Igaz, hogy belül szinte szétröhögöm magamat, de nem azért, hanem csak a boldogság miatt. Nem éreztem magamat még ennyire jól. A számnak megfelelően léptem, s irányítottuk egymást. Szép este. Talán kiskorom óta ez a legelső olyan, hogy jól érzem magamat. - Nem is tudtam, hogy a lányok ilyen jól tudnak táncolni.- Mondtam ezt incselkedve, vigyorogva.
/Előcsarnok/ Zene Csak néztem, hogy miként üríti ki ismét egy húzásra a poharának tartalmát. Hm, legalább megjön a kedve az alkoholtól.. remélhetőleg. Nem voltam biztos benne, hogy feltünt e neki a kis kilengésem, mindenesetre titkon reméltem, hogy nem. Nem igazán akarom, hogy félreéretse a viselkedésemet.. és amúgy se tudnám ezt elmagyarázni neki, szóval jobb ha inkább nem is foglalkozik vele. Az utóbbi időben nagyon kevés olyan fiút láttam, akinek egyáltalán semmi köze ne lenne a természetfelettihez. Szóval, nem, eszem ágában sincsen elvenni tőle ezt az ajándékot, hogy úgy élheti le az életét, hogy közben nem tud erről a szörnyűségről. Legnagyobb döbbenetemre, mikor kimondtam, hogy a bourbon helyett én inkább melyik piát preferálom jobban, rögtön kért is a pincértől egyet. - Én nem ezért mondtam - tiltakoztam nevetve, hogy a tudtára hozhassam, hogy egyáltalán nem ez volt a célom. De így, hogy már megvette, megsérteni sem szerettem volna, úgyhogy inkább elfogadtam a narancsos vodkámat. Mivel nem akartam ezzel húzni az időt (még a végén elmulasszuk a kedvenc számomat.. ), ezuttal én ürítettem ki egyből a poharam tartalmát. Bár, lehet nem volt túl jó ötlet, most meg kerek 5 perc múlva futni fogok a wc-re, de nem érdekel. Egy hirtelen ötlettől vezérelve aztán Aaronba karoltam és bekísértem őt a tömegbe, azaz a szalonba. Egészen a táncparkett közepéig sétáltunk, majd egy hirtelen táncmozdulattal szembe fordultam vele és mozogni kezdtem a zene ritmusára. - Nyugi, vedd lazára a figurát! Ez csak egy kis tánc, nem kell paráznod - próbáltam meg kissé életet lehelni belé azzal, hogy megfogtam a kezeit és a zene rimusára kezdtem el ide oda lóbálni, amivel azt is elértem, hogy felvegye azt a már jól ismert egyet jobbra, egyet balra tánclépést.
Kezdőlap
