- Tommie! – szinte már ordítottam, ahhoz képest, hogy vámpír, lehet még is csak megártott neki az idő. Bezzeg azt nem árulja el, hogy mennyi idős. De érzem, minden porcikámba, hogy sokkal idősebb. A tapasztalatok és minden egyéb. Azt hiszem már háromszor szóltam neki. Így csak türelmetlenül dobolok a lábammal a szekrény előtt. Ő rakta oda fel azt a szerencsétlen dobozt, mert eleve nem tudnám felrakni. Ő meg olyan magas, hogy simán felpakolja. Mindig ez van, ez a közös életünk második költözése és engem nagyon irritál, hogy mindig elfelejti, hogy körülbelül a mellkasáig érek, és genetikailag határolt vagyok, hogy a nálam legalább három méterrel magasabb tárgyakat felérjek. Hogy gondolta, hogy a nadrágjaimat a szekrény legtetejére rakja? Engem nem fog zavarni, hogy ha bugyiba kell, flangáljak előtte, de akkor magára vessen, ha épp nem fog neki tetszeni a látvány. - Tommie. – kértem halkan és elindultam kifelé a nappaliba. Hogy felkeressem hol is van a férfi akivel már majdnem tíz éve élek. Furcsa érzés, hogy az embernek, akarom mondani, vámpírnak van egy tanára. Megtehettem volna, hogy lelépek, de valahogy biztonságban érzem magam, ami miatt itt maradtam. Nem mellesleg már teljesen összeszoktunk. Tudjuk egymás nyűgjét, baját. Nem mellesleg hiányozna a hülye feje, amikor reggel kócosan kijön kávéért és laposan pislogva néz rám. - Kit fogunk alakítani? Friss házasok? Testvérek? Szeretők? Lakótársak? – sétáltam a nappaliban lévő kanapéhoz és a támlájának dőlve kulcsoltam össze a karomat a mellem alatt. Miden városban van egy megszokott történetünk, hogy kicsit beilleszkedjünk, megbeszéljük, és azt adjuk elő a kíváncsi szomszédoknak. A postaládában találtam az egyetemi katalógust. Fellapoztam és megcsillant a szemem. Úgy szeretnék főiskolára járni. De a tánc és a vámpír lét egyenlőre kizárja egymást. - Levennéd a nadrágos dobozt a szekrény tetejéről? Át szeretnék öltözni. – kértem immáron lejjebb vett hangerővel és összegyűrve a lapot egyenesen a kukába hajítottam. Egyelőre még nem gondolkozhatok ilyenen. Tommie sem támogatna, mert félne, hogy kinyírom a kampusz felét. Beletúrtam vad tincseimbe, éreztem, hogy jön a vihar és vámpír létem ellenére, rettentően félek az ilyen dolgoktól. A szél csak csapkodtam az ablakokat, így inkább becsuktam őket és félelemmel teli szívvel indultam vissza a szobámba. Igen, mert lehet mögöttünk száz éve is, Tommie-val külön alszunk, semmi nincs köztünk. Az ajtóban még egyszer visszanéztem, aztán megrántottam a vállam. Ha nem, hát nem. Helyben levettem a nadrágom és bugyiba mászkáltam konyhába. Először csak papírtörlőért mentem, aztán narancsléért. Szépen lassan állandóan a szeme elé kerültem. Mivel a messze távolban már tombolt a vihar, bennem meg nőtt a feszültség, így bekapcsoltam a zenét és táncolni kezdtem. El kell tereljem a figyelmemet. És, általában ez segíteni szokott, nem fontos pont komoly zenének szólni, hogy balettozhassak, most bármi jó volt, így csak ráztam a fenekem és ugráltam. Nem szabad arra gondoljak, hogy dörög. Főleg, hogy amikor ez történt velem, hatalmas vihar volt.
words: nyaff, kicsit béna lett. szavak száma: 460 ∞
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Május 06, 2014 9:02 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Tommie & Drina
Rengeteg időbe telt, amíg végre találtam valamit, ami lefoglalja a magamfajtákat. Legalábbis engem igen. Annyi gondolat, elképzelés és ötlet kavarog a fejemben, hogy néha ölni tudnék egy kis kikapcsolódásért. Én, aki világ életében utált minden normális elfoglaltságot, most mégis találtam valamit, ami leállítja agyam folyamatos kattogását. Gyakorolhatnám a varázsigéket, edzhetnék, hogy a szomszédok azt higgyék a futástól vagyok olyan formában, amilyenben, de mégis miért tenném korán reggel? Mindennek megvan az ideje. A gyakorlásnak is. Százhetven év alatt azt hinné az ember, mindent megtanult, ez azonban korántsem így van. Mostanában beérem azzal a gyakorlással, amit Drina tanítása nyújt nekem. Lapoztam egyet a könyvben, és újfent figyelmen kívül hagyva Drina panaszos nyávogását. Ha szeretne valamit, talán ide is tolhatná a seggét. Habár nem olyan nagy a lakásunk, hogy ne hallanám meg, amikor a nevemet kiabálja, de épp egy izgalmas résznél járok, nem fogok most azzal foglalkozni, hogy nem tudja felhúzni a ruhája cipzárját, vagy fogjam már meg a haját, amíg ő felrak egy nyakláncot. Újra körvonalazódni kezd bennem a házvezetőnő megigézése, de még mielőtt a megvalósításig jutna a terv, visszasüppedek a könyv világába. Bevallom, szívesebben pókereznék valahol, egy pohár - legyen inkább üveg - whisky társaságában, sajnos azonban túl korán van az effajta szórakozáshoz, a szomszédok nem értékelnék. - Gyere ide, ha akarsz valamit... - mondom alig hallhatóan, amikor Drina újra a nevemen szólított. Mi vagyok én, szolgáló? Pontosan ezért nem szeretek költözködni. Összepakolni a dolgokat, kipakolni a dolgokat, átrendezni a dolgokat. A legnagyobb probléma inkább az, hogy Drina összes cuccával nekem kell foglalkoznom, mert a legtöbb helyet nem éri el. Törpike. Még szerencse, hogy engem a természet normális magassággal áldott meg. Szörnyű lehet alacsonynak lenni. Mindig erről kérdezem Drinát, és mindig azzal jön, hogy romantikus kicsinek lenni. Sokat érek a romantikával... - Mik voltunk legutóbb? - Kérdezem, miközben lapozok a könyvben és szemeimet végigfuttatom a sorokon. Kelletlenül felpillantok Drinára, nehogy úgy érezze nem is figyelek rá. Hallani mindig nagyon jól hallom. Kár, hogy ez nem elég egy nőnek. - Lakótársaknak lenni szerintem butaság. Az nem jelentené azt, hogy feltétlenül együtt kell költöznünk... - elgondolkozva billentem félre a fejem. Néha belegondolok milyen jó is lenne nekem teljesen egyedül, százhatvan évvel fiatalabb vámpírok nélkül, aztán rájövök, hogy akkor nem lenne senki, aki kávét csinál nekem reggelente. Miért éppen Drinát választottam? Annyi tapasztalatlan, elveszett fiatal vámpír van még a világban, miért éppen ezt a szórakozott kislányt szemeltem ki? Habár a kezemben tartott könyv sorain át futottak a szemeim, fejemben szöget ütött ez a gondolat. Mindig volt valami, ami megsúgta mit tegyek. Drinával kapcsolatban is belső megérzés vezetett. Talán a megérzésé, hogy mellettem viheti valamire. - Ühüm... - mormogom újra a történetre koncentrálva. Könyvtárba kellene járnom, hogy nyugalomban tudjak olvasni. Ugyan éppen most ígértem meg, hogy segítek a dobozzal, mozdulni azonban nem sikerül, így csak hallgatom Drina távolodó lépteit. Kis idő múlva pedig a közeledő lépteit. Ez a leányzó tényleg képtelen megülni a fenekén. De ha már a fenekéről van szó... Az előbb nem nadrág volt rajta? Felpillantva a fehérneműbe bújtatott formás hátsójával találom szembe magam. Lehet, hogy ő nem veszi figyelembe, de attól, hogy több évtizede halott vagyok, férfinak még férfi vagyok. - Akkor kell a doboz, vagy elleszel így is? - kérdezem felvont szemöldökkel, őt méregetve táncikálás közben, mivel sikerült elérnie, hogy figyelmem szépen lassan a könyvről az ő formás fenekére irányuljon.
Ha két szóval kéne Tommie-t jellemeznem, akkor a precízség, és a lustaság. Néha szeret levegőnek nézni, olyan akár egy báty, aki mindig mindenben segédkezik. Na, persze dúl, fúl, de hát melyik férfi repdes az örömtől, hogy ha segíteni kell egy lánynak? Ez alól a drága tanárom sem volt kivétel. Szólhattam volna neki egésznap, fel nem emelte volna a fenekét. Mivel, ő nagyon türelmes, én pedig annál inkább nem, így hamar az agyára tudok menni. Bár lehet, hogy inkább ő az enyémre, azzal a nyugalommal, amivel tudja kezelni a hülyeségeimet. Na, persze attól még néha neki is elszakad a cérna. A múltkor épp a „vacsorámat” fogyasztottam, mikor a szőnyeg pöpett véres lett, két hétig hallgathattam, hogy ennyire felelőtlen nem lehetek, figyelhetnék. Amikor kimentem hozzá egy könyvet bújt. Nem szokványos látvány, hogy egy ilyen férfi egy poros régi könyvet olvasgat. - Testvérek voltunk. – válaszoltam a kérdésre. Emlékszem, hogy a szomszédok, mindig faggattak minket, hogy a szüleink is jönnek utánunk, vagy meghaltak, vagy szimplán saját lábra akarunk állni. Volt egy egészen hülye ember, aki megkérdezte, hogy minket vertek-e és azért jöttük el otthonról. Néha szinte gyomorforgató, hogy egyesek mennyire pofátlanok. Bár meg kell vallani, egészen helyes szomszéd fiút hozott össze, emlékszem, mennyi időt töltöttem lopva vele, néha megkóstoltam, de leginkább beszélgettünk és söröztünk. Talán azért kerestem az ő társaságát, mert irritált, ahogy Tommie felhozta a lányokat és ott röhögcséltek. Persze, inni kell, de miért hozza oda, ahol én is ott vagyok? Féltékenység sok fájdalommal jár.. - Jól van, csak felsoroltam a lehetőségeket. – motyogtam alig érthetően és elmentem, hallottam, hogy hümmög a segítség miatt, de tudtam, hogy egyáltalán nem hajlandó elhagyni a könyvet. Ha talál valamit, ami a fogára való, akkor képes két nap egyfolytában azt olvasni. Tudom, hogy egészen hamar rám lehet unni, és kell a külön dolgok, hogy ne mindig egymáson lógjunk. Elég nekem, hogy mindig azt hallgatom, hogy harapjam meg, mit mondjak neki, mekkorát kortyoljak. Egészen fárasztó tud lenni a kioktatása. Mert ha valamit mondok, akkor azonnal levétóz. Nehézkes egy férfival együtt élni, akivel semmi kapcsolatotok nincs, csak az, hogy ő is vámpír, félig. Vagy teljesen és van varázs ereje? Nem tudom, nem is akarom tudni. Néha jobb a tudatlanság. Beletúrtam a hajamba és inkább átadtam a ritmusnak a testem. Nem szabad arra gondoljak, hogy mik történtek velem, arra kell, gondoljak, hogy vége, és kész ajándék, amit kaptam, hiszen nem öregszem, fiatal vagyok, bármit megkapok, amit szeretnék. Gyors, kecses és ellenállhatatlan vagyok. Ahogy a ritmusra tekertem magam, Tommie mély hangja kizökkentett a ritmusból és rákaptam a tekintetem. Szinte belepirultam, ahogy végig nézett rajtam, és lehuppantam mellé. - Mivel elnézem, nehezen szakadsz el attól a nagyon izgalmas könyvedtől, hát nem is tudom… - forgattam meg a szemeimet és pimasz mosollyal néztem rá. - Megmasszírozod a talpam? – lábaimat az ölébe helyezve dőltem hanyatt és néztem a plafont. Azt hiszem a tíz év alatt, egyszer sem kértem meg ilyenre. Pedig megtehettem volna, de vagy nem mertem, vagy amikor jól esett volna, biztos egy másik nőt kényeztetett másképp. Na, azért néha mikor felhúzom magam és stresszelek, mert a nem sikerült valami, amit gyakoroltunk, néha megmasszírozta a vállam. De az nem olyan erogén zóna, mint a talpam. - Igen, majd szűkségem lenne arra a dobozra, abban vannak a rövidnadrágjaim és a toppok, amikben alszom. Ha neked most nem kell a fürdő, akkor majd elmennék egy lazító fürdőt venni. – tenyeremmel eltakartam a szemeimet, sem szerettem ilyen intim dolgokról neki beszélni, hogy épp fürdeni készülök, vagy bármi más. Az ilyet mindig úgy képzeltem, hogy a férfiak elképzelik meztelenül a másik felet és… és, nem tudom elképzelni a Őt, hogy épp rólam ábrándozna. Nem, szerintem ő a cuki rózsaszínfelsős, szőke csajok jönnek be, nem én. Aki az agyára megyek.
Azt mondják egy férfi gyakran azért csinál úgy, mintha teljesen érdektelen lenne egy nővel szemben, mert valójában nagyon is tetszik neki. Isten látja lelkem - világ életemben nem tettem be a lábam templomba, ez a szófordulat viszont nagyon bejön -, sokszor gondolkoztam már azon, hogyan is látnak engem mások. Hogyan lát engem Drina. És ezzel a lendülettel máig nem jutottam el sehova. Mit érdekel engem hogyan gondolnak rám mások? Ha úgy akarom, mindenki kedvel, ha nem, biztosan nem sírom tele a párnámat. Néha mégis érdekes lenne Drina agyába látni. Mi vitte rá, hogy ennyi ideig mellettem maradjon? Vannak pillanatok, amikor már én sem bírom magamat. De ha már én elviselem magamat, nem kattanok be és mészárolok le egy fél várost, biztosan más is meg tudja tenni értem. Abban is biztos vagyok, Drina tudja, mellettem jó helye van. Lehet, hogy a tíz év alatt már régen kinyírták volna, ha nem veszem a nem létező szárnyaim alá. Amit még mindig kifejezetten jó döntésnek tartok. Sokkal egyszerűbb fenntartani a látszatot egy egész város előtt valakivel, mintha csak egyedül bolyonganék. Így van, aki igazolja a háttérsztorimat, amit éppen kitalálok, így az emberek nem fognak gyanakodni, hogy pszichopata gyilkos vagyok. Pedig igaz. - Most lehetnénk friss házasok. - Elgondolkozva bólintok párat. - Majd szerzek két gyűrűt, nehogy abból is baj legyen a szomszédoknál... - Természetesen arról nem kell tudnia, hogy igenis van nálam egy jegygyűrű, amelynek a megszerzése gyakorlatilag sírfosztogatásnak minősül. Habár nem tudom tényleg az-e, ha az az ember vesz el valamit, aki mindent mást oda helyezett. Gyerekes, nevetséges és gusztustalanul nyálas, de volt, hogy szerettem volna, ha velem van Indiától valami, és mivel minden más dolog régen elveszett, meg kellett szereznem a gyűrűt. Ami nem volt egyszerű. Persze az egy másik történet. Nem akartam ugyan kötözködni vele, amikor mondtam, hogy lakótársaknak hülyeség lenne kiadni magunkat, habár egyszer azt is el kellene játszani. Ms Prímabalerina ugyanis még nem jutott el a fejlődésben az egyetemig. Én már kettőt is elvégeztem, teljesen elég volt. De ha már Ő egyetemre fog járni, nekem is ott kellene lennem vele. A három diploma különben elég vonzó. Nem csak én fogom tudni, hogy milyen okos vagyok, hanem mindenki más is. Bár nyilván előnyben részesülök, hiszen én nem csak olvasok bizonyos dolgokról, de ott is voltam. A leglogikusabb az lenne, ha bocsánatot kérnék tőle, amiért azt éreztettem vele, hogy olyasmit mondott, amivel én nem értek egyet és ezért haraptam le a fejét - amivel annyi a gond, hogy a mi esetünkben megtörténhetne -, de a helyzet az, hogy évtizedek óta nem kértem soha senkitől bocsánatot. Ha az utcán nekem jött valaki, ha egy ügyletemben valami nem úgy intéződött el, ahogy kértem, vagy ha olyasmit mondtam, ami elszomorított valakit. Soha. - Ez egy jó könyv - bökök a lapokra sértődötten, már csak a könyv helyett is. - Te is kipróbálhatnád néha az olvasást, nagyon megnyugtató.. - komoly arccal bólogatok. Akkor talán Drina is megnyugodna néha és nem lenne ez az energiával teli kis tornádó minden alkalommal, amikor csak felkel. Persze mint oly sokszor vele kapcsolat, most is hiú ábrándokat kergetnék, ha nagyon beleélném magam az egészbe. Muszáj elmosolyodnom, amikor lepakolja magát mellém. Visszafogott, féloldalas mosoly ez. Továbbra sem szeretem kimutatni az érzelmeimet. Gyengeség. A gyengeségből lehet ugyan erőt kovácsolni, de ha az ellenfél tisztában van ezzel, könnyen a legyőzőből legyőzött lesz. Azt pedig nem engedhetem meg magamnak, hogy bárki jobb legyen nálam. - Igenis, kisasszony - mondom vigyorogva, ahogy régen a néger szolgáink tették, ha olyasmit kértem, ami nem csak engem, de őket is szórakoztatta. Nyomogatni kezdem a talpait. Fogalmam sincs jól csinálom-e, hiszen engem nem erre képesítettek. Egy lóval hamarabb szót értenék, mint hogy rájöjjek mi értelme annak, ha valakinek a talpát masszírozzák. A fájdalom elmúlik, de kinek van ideje megvárni? - Rendben. Majd leveszem - adom meg végül magam, hiszen tudom, ha nem ígérem meg, hogy leveszem azt a dobozt a helyéről, egy örökkévalóságig fog ezzel zaklatni - ami sajnos bekövetkezhet. - Nyugodtan használd a fürdőt. - Akaratlanul is, de újra megjelenik az a féloldalas mosoly az arcomon, hiába próbálom visszafogni magam.
Láttam már Tommie minden arcát, a szomorút, a boldogot, kedveset, a veszedelmeset. Legfőképp azt az arcot, amikor akkor vesz elő, ha tetszik neki valaki, aki az aznapi vacsorája lesz. Velem szembe szerencsére a kedveset és az oktatós arcát hordja, de ez nem jelenti azt, hogy nem haragudott már rám. Nem bíztam a férfiakban, mikor rám talált, ő még is, határozott és erős volt, láttam a szemében, hogy eszében sincs, bántani. - Ó, Miss Buttler leszek? – vigyorodtam el pimaszan és körbe fordultam, akár egy kislány széttárt karokkal. Ezzel a gondolattal még sosem játszottam, főleg, hogy még azt se bírom neki elmondani, hogy elhagyni képtelen lennék, a szívem összeszorul, és nem kapok levegőt, ha egy másik nővel látom. Amikor ledobtam magam mellé elmosolyodott, szerettem mikor így mosolyog, mert megjelenik egy aprócska kis gödör a szája sarkába és a szemei szinte csillognak. Nem volt nehéz eljátszani a tesót, hiszen eleve úgy viselkedik velem, mintha a húga lennék. Szerintem nem is érez másképp, ahogy rám néz, mást nem is lát bennem. Mint csak a húgát. Ami kicsit elszomorít, hiszen én is nő vagyok, bármennyire hihetetlen, de az vagyok. Sőt, elég szeleburdi és makacs, könnyen megsértődöm, de hatalmas szívem van, amiben Ő már elég nagyrészt elfoglalt. Amikor a puha keze megfogta a lábfejem, komolyan úgy éreztem, hogy valami megmoccant bennem, lehunyva a szemem éreztem, ahogy végig fut a hideg rajtam és kellemesen bizsereg a testem. - Ezt abba ne merd hagyni! – mormoltam elégedetten és a fejem alá tuszkoltam egy párnát, majd úgy pislogtam fel rá. Erős, helyes, kedves. Minden nő álma, sőt, már ennyi ideje el is visel. Pedig aztán bírok nyehegni. - Jól van, nem akartam megsérteni a könyvedet. – forgattam meg a szemeimet. Nem tudom, miért hiszi, hogy nem szoktam olvasni, szoktam, csak épp akkor szokta a nő ügyeit intézni. Ilyenkor inkább bedugom a fülest és olvasok, csak, ne gondoljak arra, amit épp végez. - Szoktam olvasni, mikor épp… - elharaptam a mondatot és inkább a csillárt néztem. Mióta van ilyen extra ronda csillárunk?! Valami hülyeségek lógtak le belőle, még jó, hogy kicsi vagyok, és nem akad a hajamba. Még a testem is megrázkódott a gondolattól, hogy belegabalyodom abba, vagy ne adj’ isten leszakadna. - Rendelsz egy pizzát, míg pancsolok? – kérdeztem elhúzva a lábam. Bármennyire is élvezem, amit művel, jobb nem feszegetni, még a magamba felállított szabályokat. Lehet, neki ez rutin, de bennem azért felkelt érzéseket. Aztán csak felálltam és az asztal és közte sétáltam el, enyhén közé és a könyve közé furakodva. Én akkor is szebb látvány vagyok, mint egy ócska poros könyv. Bementem a szobámba és előkerestem kedvenc lemezem és befáradtam a fürdőbe, ledobálva a ruháimat, nyitottam meg a csapot és becsuktam az ajtót. A fürdőt hamar ellepte a levendula illat és bekapcsolva a zenét gyújtottam pár mécsest is, majd a forró habokba merültem el. Éreztem, ahogy a feszültség, szinte kilökődik belőlem. Élveztem, hogy ahogy a kezemmel gerjesztem, a hullámokat simogatja a testemet a víz. A hajam is vizes lett, de nem foglalkoztam vele, úgy is ráfért egy mosás, mióta ide jöttünk tiszta por meg pókhálós lettem Még a gondolattól is libabőrös lettem. Hátra hajtva a fejem, lehunytam a szemeimet és pihentem a kádba, a zene szólt, alig halhatóan és remélhetőleg Tommie is megrendeli a pizzát. Mondjuk a vér is jól esne, de most emberi ételre vágyom, és valami alkoholra. Régen sokat ittam és buliztam, meg öltem, de Tommie mellet inkább apáca életet élek, egy fiúval sem mertem az óta olyat tenni, amit élvezek, mert mi van, ha durva leszek és megölöm? Nem tudnék Tommie szemébe nézni is közölni, hogy megöltem valakit, akivel épp, készültünk valamire, vagy már épp bene voltunk. De most vissza arra, hogy a kád tele van forró illatos vízzel, én pedig relaxálok és várom, hogy megszólaljon a csengő, hogy megjött a pizza.
Furcsa belegondolni mennyit jelenthet a halandó embereknek a házasság. Egykor nekem is jelentett valamit. Valami egészen fontosat. Vágytam rá, hogy elvehessem a nőt, akit szeretek. Akit aztán el kellett veszítenem, mert néhány ember, valami magasztos eszme érdekében háborút indított. Aztán elveszítette azt, és nehéz időket szerzett egy egész nemzetnek. Százhetven év távlatában a házasság egészen mást jelent számomra. Egy darab papírt, amely ugyanolyan múló, mint a halandók élete. Miért kötelezné el magát valaki egy ember mellett, amikor millió másik van? Bevallom, hosszú évek óta nem tekintettem senkire úgy, hogy többet kerestem volna puszta élvezetnél. Mi értelme volna egy ember mellett kitartanom, amikor ő megöregszik, elgyengül, szépen lassan az érzékei is tönkremennek, míg én fikarcnyit sem változom. Az édes hallhatatlanságot pedig senkinek nem adnám meg. Én magam sem ezt választottam volna, miért kényszerítenék hát bárkit is ugyanerre a sorsra? Az örök futás, önmagunk korlátozása, csak hogy senki nem jöjjön rá mik is vagyunk valójában. Mintha egyszer nem lettem volna én is ugyanolyan halandó, mint mindenki körülöttem. Miért kell most pár évente teljesen új múltat kreálnom magamnak? Nem kell sokat gondolkoznom. A hatalomért vagyok még itt. Az idő feletti hatalom miatt. - Persze, csak ha akarja, Mrs Buttler - vontam meg a vállam vigyorogva. Valamikor a szívem is megszakadt volna, ha mást kell így megszólítanom. De Indiával az én szívem is meghalt. Azt hiszem. - Szerintem nem lesz túl nehéz eljátszani. Mármint.. ölelgetlek majd, és elviszlek vacsorázni... - Igazán nem lehet olyan nehéz. A mai nőket egyébként is olyan könnyű elbűvölni. Jó megjelenés, néhány kedves szó, és már könyörögnek is, hogy fektesse meg őket az ember. Nem mintha nem szívesen használnám ki ezt, azok után a szigorú szabályok után, amiket el kellett tűrnöm születésem után. Ugyan nem látszott rajtam, de nagyon is tisztában voltam azzal, hogy mostantól nem csak el kell játszanom azt, hogy Drina jelent nekem mindent, de sokkal jobban is oda kell figyelnem arra, hogy mit csinál, hogyan csinálja. Mi a kedvenc színe, milyen zenét hallgat, hogyan tűri a haját a füle mögé és mit érez, amikor összevonja a szemöldökét, vagy harapdálja az ajkát. - Na és mit is kapok cserébe? - halkan felnevetek. Drina olyan, mint egy kislány. Mindig többet és többet akar. Soha nem kérdeztem még a múltjáról. Úgy gondoltam, ha én sem mondok el neki semmit, akkor ő sem fog. Néha pedig nagyon érdekelne, hogy mi történt vele. Bízott-e valaha annyira férfiban, hogy az életét is a kezébe tegye? Vagy csalódott? Esetleg olyan fiatal volt, hogy ideje sem volt megtapasztalni ezeket az érzéseket, mert pislogott kettőt, és máris vámpír volt? Fogalmam sincs. - A könyvem megbocsát neked - mondom nagyvonalúan, próbálva elfojtani egy vigyort, ami mindig ott van az arcomon, ha vele beszélgetek. Valahogy szórakoztat. - Amikor? - felvontam a szemöldökömet. Sejtettem mire gondol, mert mindig eltűnt, amikor valakit felhoztam a lakásunkba. Most már óvatosabbnak kell lennem, hiszen friss házas vagyok. Különös kapcsolat a miénk ezzel a szeleburdi kislánnyal. Nem említettem neki a koromat, mert a végén megrettenne tőlem. De valahogy érzi, hogy nem szórakozhat velem csak úgy, amit elismerésre méltónak találok. A legutóbbi tíz vacsorám közül rengetegen egészen másképp viselkedtek volna az ő helyzetében, mi mégis már tíz éve vagyunk egymás mellett. Ez megrettentően hosszú kapcsolatnak számít nálam. Ugyanakkor kellemes is. Összecsiszolódtunk. - Még mindig nem látom be mit szeretsz a pizzán - megrázom a fejem. Ugyan jártam Olaszországban is, de a mediterrán nők vére sokkal jobban lenyűgözött, mint a paradicsomszószban úszó, lap vékony tészta. - De rendelek, ha szeretnéd - Talán nekem sem ártana valami emberi kaja. Kevésbé érezném magam halhatatlan öregembernek tőle. Amikor kimegy a szobából, a figyelmem automatikusan visszaterelődik a könyvhöz, és ez pillanatra el is felejtem mit ígértem épp egy fél perccel ezelőtt. Csak a lap elolvasása után kezd motoszkálni bennem valami, mert tudom, hogy valami el kellene intéznem. Besétálok Prímabalerina szobájába, és leveszem a dobozt a szekrény tetejére, csak hogy meg legyen elégedve az újdonsült "férjével", közben elintézem a hívást. A vonal túloldalán közölték, hogy húsz perc és itt vannak, én pedig körbepillantottam, hogy mégis mivel foglaljam le addig magamat. Drina szobája megfelelő lett volna a feladatra, de tiszteltem annyira, hogy engedély nélkül ne kezdjem el nézegetni a dolgait, így inkább a saját szobám felé indultam, hogy a még ki nem csomagolt whisky gyűjteményemből válasszak ki egy üveget, amit elfogyaszthatunk a pizza mellé. Adjuk meg a módját. Amikor a kifutófiú megérkezett a rendeléssel, próbáltam nem túl gyorsan ott teremni az ajtónál. Viselkedjünk emberien. - Drinaaaa! - bődültem el, csak hogy az egész szomszédság tudja, új lakók érkeztek.
note: késésért bocsi, bocsi | music: i see fire | words: 736
Mindig is szerettem élni, az a fékezhetetlen kislány voltam, aki zenét hallott és azonnal rázta a fenekét és ugrált, énekelt. Minden voltam csak nyugodt gyerek nem. Talán ennek köszönhetem, hogy sikeres balettos lett belőlem, egészen addig, míg nem történt velem ez, hogy véren kell, éljek, hogy örökké feszes marad a bőröm és mindent, mindent az égadta világon megkaphatok. Mikor a házassággal jött, halott szívem szerintem megdobbant. Komolyan éreztem, hogy megdobban. Lepleznem kel előtte, hogy eddig bele se mertem gondolni, de ahogy kiejti a nevem, vagy is, az álnevem. Szinte ugrálni tudnék örömömben. Annyira, de annyira… hogy is mondjam. Minden nő életében megvan az a kapocs, amit egy férfihoz hozzá köti. Kevés lány tölti vele az életét, és halnak meg boldogan. Tudom, hogy van valami baj Tommie-val, de én nem akarom feszegetni. Amolyan barátság van köztünk, amire szűkségem van, nem faggat és én sem őt. - Örömmel. – mosolygok visszafogottan. Nem kell tudnia róla, hogy mennyire is játszom a gondolattal, hogy milyen jó érzéssel fog el. De tudom, hogy ez csak kamu, ugyan úgy más lányoknál keresi a boldogságot. Persze, az én véremből nem ihat, nem olyan tápláló, mint egy emberi női, aki él és virul. De mikor ő darabokban végzi, én mosolyogva főzöm a reggeli kávéját és idegesítően faggatom, hogy mi történt, hova tűntette el a nyomokat, még néha ajkai szegletéből le is törlöm a kis vérfoltokat. - Nem kell, hozzám érj. – remegtem meg és összehúzva magam gubbasztottam inkább a kanapé másik végén. Nem, nem akarom! Igen, vágyom rá, de nem, nem lennék képes kibírni, hogy valaki hozzám ér, úgy. Nő vagyok az istenit, akit megerőszakoltak! Igaz tíz éve volt, de mai napig sírva ébredek. Sikítva, verejtékben úszva. Ez nem normális, pedig tudom jól, hogy Tommie itt van, és nem hagyná, hogy bajom essen. - Tommie..? – tudom, tisztában vagyok vele, de hallanom kell. – Megvédenél? – kérdeztem olyan halkan, hogy abban sem voltam benne biztos, hogy kiejtettem a szavakat. Nem fogom elmondani, hogy mi történt velem, csak tudnom kell. Aztán beletúrtam a hajamba, mit adhatnék cserébe? Magamat. De nem, ezt nem fogom felajánlani, sőt lehet ki is röhögne. Ugyan már, hiszen egy hülye szerep miatt akar ölelgetni. Megengedem neki, hogy néha hozzám érjen, de mikor spontán, engedély nélkül ér hozzám a hideg is kiráz és megrezzenek. Szép vámpír vagyok. . - Majd kap egy szexi könyvjelzőt, hogy boldog házasságban éljenek. – vigyorodom el játékosan, és amikor visszakérdez, szinte azonnal lefagy az arcomról a mosoly. Amikor épp a másik szobában egy másik nővel … uhh de tudnék jelzőket mondani, hogy miket csinál. De az már nyomdafestéket nem tűrne. (sajnos!) - Amikor épp étkezel. – forgattam meg a szemeimet. Tiszta kényelmesen és udvariasan fogalmaztam. Istenem, teljesen kikészít. Azt hiszem, a naplóm már ezzel van tele, hogy Tommie mekkora fájdalmat okoz, a tudta nélkül. Persze, sokszor megkérdezem magam, hogy miért nem lépek, miért nem mondom meg kerekperec, hogy mit akarok. Aztán már a vízben is pihegek. Fergeteges érzés, ahogy a víz körbe ölel és ellazít. Aztán hiszem, nekem erre van szűkségem, relaxációra. Megropogtattam a nyakam és az ujjaimat, ahogy elképzeltem, hogy Tommie milyen lenne szerető férjként. De nem, ki kell vernem a fejemből. Aztán mocorgást hallok, remélem ez az, hogy levette azt az átkozott dobozt, mert kénytelen leszek fehérneműben előtte mászkálni. Bár házasok vagyunk.. Épp kiszálltam a kádból és kihúztam a dugót, majd a hajamat próbáltam szárazra dörzsölni, mikor a csnegő jellegzetes hangja törte meg a csendet. Felkaptam egy másik törölközőt és magara csavarva sétáltam ki a nappaliba, majd a folyósora, ahol ott állt Tommie és a pizzás fiú, aki nagyot nyelt, én pedig egy szerény mosolyt villantottam rá. Éreztem, ahogy a vére felpezsdül, és szinte csábítóan tódul fel az orromba, nagyot szippantva lépdeltem a fiúkhoz. - Szia. – mosolyodtam el, és közelebb léptem. De nem fogom emgharapni, tettem egy ígéretet magamnak, hogy nem fogok addig senkit sem harapni, amíg nem tudok kontrollt tartani. Nagyot nyeltem és elvettem tőle a pizzát és rámosolyogtam Tommiera. - Kifizetnéd drágám? – oké, ez totál nyálas, de hát, ha házasok vagyunk akkor ezt kell tennünk nem? Bár egy friss házas asszony nem épp egy szál törölközőben jelenik meg, vizes hajjal. Egy hormon túltengéses pizazfutár előtt. Szinte éreztem, ahogy leszedi rólam a törölközőt a szemeivel. Ez olyan bók, amit minden nőnek át kéne élni. Sőt, még az is lejátszódott a fejembe, hogy elképzelte, hogy ez a legjobb napja és úgy jár, ahogy azokban a mocskos videókban, mikor becsenget a pizzafutár és egy szexi nő nyit ajtót, majd minden megtörténik. Na, ez az ami velem nem fog össze jönni neki. Beletúrtam vizes tincseimbe és bármennyire is fájdalmas volt, de oda húzódtam Tommiehoz és felnyitottam a pizzas doboz tetejét, az orromat, még mindig a ér szaga uralta, de azért a pizza is be, be szökött. Aztán elfordultam tőlük és besétáltam, szinte éreztem, ahogy a fenekemet nézi. Micsoda perverz mocskos alakok élnek itt? De azért élveztem, ezért még jobban ráztam a fenekem és a zenét kapcsoltam. Ja, nem tudom, de zene az életem. ár csak az maradt az emberi életemből. Míg Tommie a könyveket bújja, én táncolok, énekelek, csendben zent hallgatok. Elővettem egy tányért, hiszen tudom, hogy ebből ő nem fog enni. Sosem szerette az emberi ételeket. Bár megrendelte nekem, attól még meg sem kóstolta, csak idióta grimaszokat vágott. Gyönyörű férjem van, nem de? Hát igen, kicsit aggódtam ez miatt, még mindig nem tudom elkönyvelni, hogy ő a férjem. De tesók voltunk, és nem hiszem, hogy jó ötlet, megint tíz évig testvérekként élni. Éreztem, hogy a törölközőm lazul így egy hatalmas csomót kötöttem rá és egy szelet pizzával sétáltam inkább be a szobámba. Elmosolyodtam mikor megláttam, hogy levette a dobozt. Így már biztonságban felöltözhetek. Letettem a pizzát az ágyra és nem foglalkozva, hogy nyitva van az ajtó elkezdtem öltözni. Lassan minden ruhát a szekrénybe tettem, de magamra csak a melltartót és a francia bugyit erőltettem. Még mindig nem tudom mit vegyek fel. Aztán megakadt a szemem a farmerminiszoknyámon és egy fehér toppon. A toppot húztam fel, majd a szoknyához hajoltam le, hogy belebújjak. Szeretem mutogatni a combjaimat és a melleimet. Bár néha nem mintha, kiengedne a lakásból. Mert veszélyes vagyok.. De ha mindig eltilt, annak is megvan az esélye, hogy talán vérengzésben török ki. - Köszönöm. – mondtam hangosabban, egye fene, megköszönöm, ha már megerőltette magát és lekerült a doboz.
Régebben nagyon szerettem volna egyszerű életet. Amikor először megtudtam, hogy vámpír vagyok, képes lettem volna megölni magamat, hiszen egyébként is azt akartam. Így pedig nem volt más választásom, mint ártatlan emberek vérét venni. Később kezdett egyre kevésbé és kevésbé érdekelni az egész, míg a végén már csak rutin cselekvés lett az egészből. Egyszerű, élvezetes hobbi. Kezdett örömet okozni a vadászat, a lebukás veszélye. Mára már sokkal jobban élvezem ezt az életet, mint azt a régit, amikor gyenge halandó voltam, akit a sárba tudtak tiporni néhány szóval, és össze tudtak törni egy háborúval. Ma már nagyobb lelkesedéssel vetném bele magam egy háborúba is, tudva, hogy erősebb vagyok a körülöttem lévő emberektől. Ugyanakkor azt is tudom, hogy az egész gyerekes erőfitogtatás lenne csak. Sikeresen felhívnám magamra a figyelmet és nagyon gyorsan le is buknék. Egy századnyi katonát pedig mégsem lenne szép dolog megölni, főleg, ha ugyanazon az oldalon állunk. Be kell érnem azzal, hogy szócsatákat vívok Drinával. Amiket gonosz módon jobban élvezek, mint gondolná. De mit tegyek? Ilyen a természetem. - Rendben, ahogy akarod - vontam meg a vállamat. Nekem olyan mindegy, hogy mennyire játsszuk meg magunkat a szomszédok előtt. A lényeg az, hogy ne jöjjenek rá arra, mik is vagyunk valójában, mivel egy kisebb családot sincs kedvem meggyilkolni. Ugyan meg tudnám igézni őket, az nekem nem elég nagy biztosíték a hallgatásukra. Életük végéig pedig mégsem maradhatok mellettük, hiszen feltűnő lenne a tökéletességem. Azt pedig, hogy a plasztikai műtéten kívül másra is elkezdjenek gyanakodni nem engedhetem meg magamnak. - Persze... - Őszintén meglep a kérése. Sosem mondott még olyasmit, hogy követnék, le akarnak számolni vele, vagy összefutott egy vadásszal, esetleg valami a múltjából eredményezi nála ezt a fajta félelmet. Rá kell döbbennem, hogy alig tudok róla valamit. Talán így is a legjobb. Elég, ha én tudok a saját nyomorult sorsomról. Nagyon meglepett, hogy a vámpírok képesek bármitől is félni. Mióta átváltoztam és az előtt is, sosem féltem semmitől. Ha ez lenne a helyzet, öreg koromra - amiben azt hiszem jócskán benne vagyok -, ki sem mernék mozdulni a lakásból, minden ismeretlen hangtól megrezzennék és félnék a saját árnyékomtól is. Nincs rosszabb, mint félelemben élni. - Csak szólnod kell, ha valami baj van.. - bólintottam egyet, összevont szemöldökkel. Nekem nincs kis seregem vagy udvartartásom, akikre rábízhatnám ezt a feladatot. Meg is őrülnék, ha nekem csak ülnöm kellene és parancsokat osztogatni. Szeretek mindennek a közepében lenni, kipróbálni magam egy-egy harcban vagy egyszerűen balhézni egy nagyot, csak feszültség levezetésképp. - De lehetőleg még időben, nem szeretnék idő előtt meghalni. - Kacsintottam egyet. Nem mintha nálunk lenne olyasmi, hogy idő előtt. Nem sűrűn gondolok a halálra, mint olyanra. Tudom, hogy nem nagy esélye van annak, hogy úgy haljak meg, mint a halandó emberek, így nem is nagyon aggódom érte addig, amíg olyan környezetben vagyok, ami nem jelent semmilyen veszélyt rám. Nem mondom, hogy steril környezetet próbálok kialakítani magam körül, mert szó sincs róla. Egy drogtanya közepén, folyamatos veszélyben érezném csak igazán jól magam. De abból is csak az sülne ki, hogy átvenném az üzletet, magam alá hajtva az embereket, aztán macska-egér játékot játszanék a rendőrökkel, amit annyira élveztem eddigi életemben is. Nem minden évtizedben akad elég okos nyomozó ahhoz, hogy elkapjon. - Roppant boldogok lesznek - vigyorogva pillantok rá. Élvezem az ilyen helyzeteket. Drinával talán csak annyi a baj, hogy nagyon is hasonlítunk. Mind a ketten nagy gazemberek vagyunk, akkor is, ha ő nem akarja bevallani magának, én látom. Jól ismerem saját magamat, így amikor valamit viszont látok rajta, csak arra tudok gondolni, hogy Ő is olyan törvényen kívülinek született, mint én magam, hiszen ilyen gyorsan nem vehette át a szokásaimat. A legtöbbről nem is tud. - Vagy úgy - harsány kacagásba kezdek. Szebben nem is fogalmazhatta volna meg. Remélhetőleg a nevetésemet nem érti félre, hiszen nem ellene szól, vagy az ellen, amit mondott, egyszerűen csak szórakoztatónak találom a módot, ahogyan megfogalmazott egy egyébként annyira nyilvánvaló dolgot. Gondolhattam volna. Fogalmam sincs a nőknek miért olyan nehéz beszélnie a szexről. Főleg egy olyan nőnek, aki vámpír. A szex ugyanolyan szükséglet, mint az, hogy vért igyunk. Ha nem teszem, meghalok. Éppen így nem tudom megérteni azt sem, Balerina kisasszony hogyan képes elfogyasztani bármilyen emberi ételt, vagy italt, ami nem a whisky. Nekem soha nem volt vonzó, és nem is lesz soha. Minek pocsékolnám el az időmet egy étteremben, olyan ételt fogyasztva, amire a szervezetemnek nincs is szüksége, amikor az alatt az idő alatt megválthatom a világot? Vigyorogva figyeltem, ahogy törölközőben libeg ki mellém, csak hogy üdvözölhesse a kifutófiút, akinek rögtön kocsányon kezdtek lógni a szemei, amint meglátta őt közeledni. Hanyagul az ajtófélfának dőltem, várva a további fejleményeket. De el kellett keserednem, mivel csak annyi történt, hogy nekem kellett fizetnem. A srác kezébe nyomtam egy bankjegyet, csak hogy ne az itt töltött első napunkon kezdjem az emberek megigézését, aztán becsuktam az ajtót és követtem Drinát a konyhába. - Hogy bírod azt megenni? - Kérdeztem fintorogva a pizzára mutatva. Elképzelni sem tudom hogy lehet, hogy lecsúszik a torkán az a pizzának nevezett szörnyűség. Felkaptam az imént előkeresett üveget, és töltöttem egy pohárba a whiskyből. - Kérsz? - néztem Drinára, aki éppen tányért keresett a kajájának. Nem lennék meglepődve, ha nem kérne, hiszen csak én vagyok olyan alkoholista, hogy minden nap igyak. De mivel egy időben egy szeszfőzde tulajdonos jó barátom volt, rengeteg palack felgyűlt, a gyár bezárása után pedig gyakorlatilag az egész rám szállt. Legalább három lakásomban van tele a konyha ilyen és ehhez hasonló üvegekkel. - Nincs mit, hercegnő. -
Néha úgy éreztem, csak ő meg én létezünk, Tommie és én, ahogy mindig együtt megyünk bárhova is. Most pedig jobban kell ügyelnünk egymásra. Ami kicsit megrémiszt, bár eddig jól haladtunk, nem faggatott, én se őt. Mindkettőnknek megvoltak a kis mocskos titkaink, és szerintem ez kell, egy egészséges kapcsolatban, kellenek a titkok. Egyszer azt hiszem a tíz év alatt, egy ember próbált hozzám érni, úgy.. de hamar a nyakát törtem. Nem bírtam elviselni, hogy ismét valaki vad lehelete súrolja a bőrömet, ahogy kéjesen fölém görnyed. Azt hiszem, hogy én vagyok az egyetlen vámpír, aki nem szexel. Se nem iszok, se nem dohányzok. Úgy viselkedem, mint aki nem halt meg, kivéve, hogy talán az, hogy nem ráncosodom. Ami minden nő álma. - Kösz. – mormoltam halkan, semmi pénzért nem tudnám, hogy viselném, hogy egyszerűen csak végig simítson a combomon, mert épp azért meresztik a szemüket a szomszédok, hogy épp milyen a hálószobai életünk. Elég hallanom, mikor ők tegnap este épp egymásnak este. A gyomrom is felfordul micsoda mocsadékok vannak ezen a földön, amiket mondott. Még mindig kiráz a hideg, hogy lehet nő, aki erre gerjed? Sajnálom a kedves feleséget, vagy barátnőt, akár szeretőt, akinek el kell tűrnie, ezt. Csak bólintottam a szavain, nem is vártam kérdést, hogy miért, vagy mi történt, hogy ezt kérdezem. De hiszen nőből vagyok, gondolhatja, hogy ez egy ilyen érzelem hullám. Megnyugtat, hogy Tommie itt van mellettem, az egyetlen férfi, akit el tudok viselni magam mellet, akivel még semmi olyan nem történt, hogy félnem kéne miatta. Finoman rágcsáltam ajkaimat, miközben őt figyeltem, szerettem a nevetését, és a mosolyát. Mindent szerettem vele kapcsolatban, de ezt ő persze nem tudja. Vajon tényleg ellenállnék és megrezzennék, ha Tommie hirtelen megcsókolna? Nem, sose tenne ilyet, neki a cica babák jönnek be, nem a cserfes balerinák. - Ne röhögj. – forgattam meg a szemeimet, örüljön neki, hogy ennyire kedvesen fogalmaztam. Nem szeretek arról beszélni, hogy mit művel a másik féllel. Elég, ha én reggel láthatom, ahogy senki más, az eddigi éveinkben. Egy nő sem fogadta reggeli mosollyal, kávéval a kezébe. És, most már nem is fogja, vagy is, legalább addig, míg házasokat játszunk, mert én magam tekerném ki a nyakát, ha az egyik vacsorája reggel kitipegne. Nem is tudom, mostanában dúl bennem a féltékenység és a sértődöttség. Aztán egészen jól viselte a pizzás fiú reakcióját, bár azért reménykedtem, hogy nm akarja a fejét venni. Amikor éreztem, hogy ő is a konyhában van, és a törölközőm, - komolyan úgy éreztem, hogy direkt akar leesni. - meglazult, kicsit megijedtem és felé fordultam. - Jobb, ha hozzá szoksz, mert a szomszédok mindent árgus szemmel fognak nézni. Kitudja, lehet, a kukát is átnézik, hogy mit eszünk. – nevettem fel, összeesküvő hangon. Néha túl sok krimit nézek és ez nagyon is kihat az énemre. - Nem, talán később. – pillantottam az üvegre, amit annyira szorongatott és a pohárra. Tudja jól, hogy nem iszom, bár csillapítja az étvágyat, most nem voltam annyira éhes, hogy ilyen módszerre kelljen vetemednem. Hamar belibegtem a szobába helyette és felöltözve hasaltam el az ágyon, hogy megegyem a pizzámat, mikor egy szempárt pillantottam meg az ablakban és Tommie hangja törte meg a csendet, és el is tűnt. - Tommie! – kiáltottam fel és emberi tempóban kirohantam hozzá. Komoly erőfeszítésembe telt, hogy ne vámpír sebességgel teremjek a közelébe, finoman megfogtam a kezét és a szemeibe néztem. - Szomszédban van egy kislány, aki beleset hozzám, olyan szép, barna hajú, kékszemű. – mintha magamat láttam volna kicsibe és elmosolyodtam. Tudtam jól, hogy a kis leselkedő még figyel minket, és nem engedhettem, hogy elmondja a szüleinek, hogy külön szobába alszunk, így az ablak felé sandítottam, ahol nem rég a kislányt láttam. Nagyon aranyos volt és elengedtem a kezét, hogy ki lessek. És pont ott találtam az ablak alatt, ott kuncogott. Kihajolva rajta néztem le rá. - Kérsz pizzát? – kérdezte miközben a tányért nyújtottam felé. Tényleg hasonlított rám, ami mosolyt csalt az arcomra.
Tulajdonképpen sokkal nagyobb boldogság Drinával élni, mint bevallom neki. Legalább egy dolog állandó körülöttem, a folytonos költözködés és újabbnál újabb múltak kitalálása. Miért nem fognak össze a természetfeletti erők és hoznak létre egy saját várost? Minden sokkal egyszerűbb lenne. Nem kellene elrejtenünk az erőnket, mindenki az lehetne, ami valójában. Jobb, erősebb, gyorsan, az embereknél. Talán azért nem létezik ilyesmi, mert hatalmas lenne a fejetlenség is. A felesleges erőfitogtatás, hogy ki a jobb, az erősebb.. Talán sokkal durvább is lenne, mint bármelyik világháború. Vagy éppen ez robbantaná ki az újabb világháborút. Hirtelen éreztem, ahogy a több mint száz éve elfojtott indulatok mocorogni kezdenek bennem. Innom kell. A whisky az egyetlen dolog, aminek a fogyasztása után nem kezdem el tervezgetni a világ meghódítását - minden más esetben jobbnál jobb ötletekkel állok elő, amit sajnálatos módon eddig még senki nem értékelt eléggé. - Én nem... - Próbálom visszafojtani a nevetést, de már csak a próbálkozás is teljesen felesleges. Drina egyszerűen csak nem érti meg, hogy nekem is szükségem van valamire, amitől nyugodtabb leszek. Csak azt nem tudja, hogy ez a dolog általában az ő piszkálását jelenti. De mit tehetnék? Imádom, amikor ideges lesz és szinte leharapja a fejem, aztán órákig nem szól hozzám, de másnap ugyanúgy csinál nekem kávét, mint tíz éve mindig. Talán a kávé az egyetlen dolog, amit képtelen lennék feladni. Nem mintha azért innám, mert bármiféle hatással van rám, egyszerűen csak imádom az ízét. A kávét és a whiskyt nem cserélném le semmi pénzért. Hosszú évek kellettek hozzá, hogy megtanuljam, az élet még vámpírként sem úgy alakul, ahogy eltervezzük. Megbeszéled magaddal, hogy elmész vadászni a város egyik sikátorában és nem lesz semmi akadálya annak, hogy minél hamarabb csillapítsd a szomjadat, de amikor odaérsz kiderül, hogy valami Istenverte koncertet rendeznek a környéken, és minden tele van emberekkel. Nem mintha egy jó vámpír ne tudna hatalmas tömegben is ügyesen táplálkozni. De sokkal biztonságosabb kialakítani egy kifizetődő kapcsolatot valamelyik helybélivel, aki igény szerint jelent mindenféle kielégülést. Most döbbenek csak rá igazán, hogy amikor úgy döntöttem, ezúttal Drina és én friss házaspárt fogunk játszani, gyakorlatilag beleegyeztem, hogy több évig nem fogok felszedni senkit, akivel elszórakozhatnék egy magányos estén... Próbálom nem felidegesíteni magam azon, hogy mennyire kiszúrtam magammal, és kortyolok egyet a pár perce kitöltött whiskyből. Hiszen erre inni kell. Elképzelni sem tudom miért zavarja annyira Drinát az, hogy én miféle nőket hordok haza magammal, vagy hogy éppen mit csinálok velük. Ő is könnyű szerrel szerezhetne egy férfit, és még csak meg sem kellene igéznie, hiszen gyönyörű lány. Nem is értem miért nem használja ki teljes mértékben az adottságait, és marad meg az egy-szál-törölközőben-pizzafutárral-flörtölős trükknél. Bele fogok pusztulni, ha nem csábíthatok el senkit. Létszükségletem, hogy érezzem, még mindig elég jó vagyok ahhoz, hogy elcsábítsak egy nőt. De ha már Drina és én friss házasokat játszunk, talán ezúttal ő lesz a célpont. A múltjából ugyan van néhány ködös folt, amit nem ismerek, de összességében elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam mit szeret. Utálom a titkokat, és mivel mással nem fogom tudni lekötni magam, hivatalosan is a következő célpontommá teszem. Amit ő persze soha nem tudhat meg. - Tessék? - kiabáltam vissza én is. Mi lehet már megint a baja? Lustán pillantottam fel, aztán zavartan néztem körül, hiszen még nem állt ott előttem. Fél perccel később érkezett, lassú, emberi tempóban. Ez csak egy dolgot jelenthet. Figyelnek. - Mi a baj, drágám? - Próbáltam a lehető legtermészetesebben viselkedni. Aggódva pillantottam le rá, miközben végigsimítottam a karjain, próbálva úgy csinálni, mintha éppen meg akarnám nyugtatni, vagy rábírni, hogy mondja el mit látott. - Egy kislány? - Felvontam a szemöldökömet, és gátlástalanul az ablak felé pillantottam. Drinának igaza volt. A kislány tényleg ott volt? Ilyenkor sajnálom csak igazán, hogy nem tudunk gondolatban kommunikálni. Most szívesen megkérdezhettem volna, hogy mit csináljunk ezzel a kislánnyal. A gyerekek sajnos túl sok mindent elmondhatnak a szüleiknek, amit egyébként nem szabadna. Élesen szívtam be a levegőt, amikor Drina közelebb merészkedett hozzá. Ugyan már sokat javult a viselkedése, Drina még mindig olyan vámpír, aki kiszámíthatatlan tud lenni. Egyik pillanatban olyan, mint a ma született bárány, a másikban már ő a csúnya gonosz farkas. Most pedig cukros nénit játszik. Pazar! Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy mit lép a kérdésre a kislány. Egyáltalán nem tűnt félősnek, aki fogná magát és elrohanna, hogy utána az egészet elmesélje az otthon kötögető anyukájának, hiszen ha az lenne, nem álldogálna most az ablakunk alatt és leselkedne az után, hogy mit csinálunk. Furcsa egy szomszédság.
A nevetése, persze engem is nevetésre késztetett, hiszen tényleg néha úgy viselkedünk, mint az óvodások. Mert hát, miért kéne, viselkedjünk? Senkinek nem kell megfelelnünk, csak saját magunknak, na meg nekem Tommie-nak, hiszen nem mészárolhatom le a fél világot, és azt akarom, hogy büszke lehessen rám. Amit csak úgy tudok elérni, ha nem létesítek kapcsolatot másokkal, hogy kiküszöböljem azt a tényt, hogy akár meg is ölhetem. aztán csak töprengtem, hogy vajon tisztában van-e, hogy mire vállalkozott, azzal, hogy a férjem akar lenni. Nem mintha nem repdesnék belülről, hogy most a felesége leszek, nem pedig valami kis csitri húgocskája, akit lerázhat, mert megjelenik valami szép nő. Nem akarom magamhoz láncolni, de nem is akarom elveszteni, és nem tudhatja meg, hogy legalább négy éve teljesen beleestem. Nincs még egy olyan ember, mint én, aki ennyire mélyre hatólak ismeri, és még egyszer sem kötöttem ki az ágyában. Bár nem tudom, milyen lenne az után a kapcsolatunk. Biztos förtelmes, hiszen micsoda borzadalom lehet, hogy egy barátságot tönkre tennétek, azért mert lefekszetek. Mennyi Hollywood sztori születet, ami ezt feldolgozta, engem nem fog megalkotni semmilyen kis színésznőcske, ahogy kiszaladok a napra, mert lefeküdtem vele, de ugyan olyan strigula maradtam, mint a többi nő, másnap este meg ismét útra kelne, hogy keressen szebbet, jobbat. Ahogy az ágyon fetrengtem, gondolataimba merülve, két ragyogó kék szempár pislogott az ablakomba, így felkerekedve rohantam Tommie-hoz, lehet ma már túl sok van belőlem, és már lefeküdt, de szerencsére, még a konyhába iszogatott. Alkoholista férjem van, fantörpikus. Ahogy a kezei végig siklottak a bőrömön, egy halk sóhaj szaladt ki, résnyire nyitott ajkaimon. A bőre csak úgy cirógatta a bőröm és tiszta libabőrös lettem, istenem, micsodaérzés. Bár nem az első eset, hogy hozzám ért, még is olyan más érzés, ahogy „drágám”-nak nevez, ez olyan szívmelengető. Nem, mintha lenne, de akkor is. Bólintottam, amikor visszakérdezett. Én pedig jó fej szomszédként, megkínáltam a pizzámból, mikor az ablakhoz mentem, tudom, hogy ebből Tommie nem fog enni, mert nem hajlandó enni semmi emberi ételt, bezzeg a kávét azt issza… - Drina vagyok. – mutatkoztam be egy kedves mosoly keretében, egészen addig, míg az orromba nem kúszott a kislány zsenge illata, ahogy megtelt a rezes illattal, a vér. A kezébe adtam a tányért, és hátráltam pár lépést. Kifújtam a levegőt, és próbáltam erősen arra koncentrálni, hogy ő még is csak egy gyerek. Furcsán nézet rám, én pedig elmosolyodtam és hoztam neki egy pohár kólát, és oda léptem Tommie-hoz, majd a nyakához hajolva szívtam be az illatát, nem akartam a kislányt bántani, és ha Tommie-ra koncentrálok, akkor nem lesz baj. - Hoznál egy szalvétát? – motyogtam, mintha egész végig erre gondoltam volna, amolyan leplezésnek. Nem kell tudni a kislánynak, hogy bármelyik pillanatban elszakadhat a cérna és cafatokra téphetném. Bár jobb is, ha nem tud semmit, csak a kezébe adtam a kólát és elvettem az üres tányért, amikor megköszönte a hangja selymesen csilingelt a fülembe és nyugodt maradtam, szinte koncentrálnom sem kellet, olyan volt, mintha csak egy másik vámpírral beszélnék, a vére már nem is érdekelt. - Tommie mindjárt hoz egy szalvétát, mert szószos a pofid. – nevettem jó kedvűen és a szája sarkában lévő kis szószra mutattam.
Furcsa olyasvalaki bőrébe bújni, ami mindig is szerettem volna lenni. Ha nincs a polgárháború, és a betegségek, meg a jenkik, lett volna egy boldog házasságom, vagy tíz gyerekem, és már régen a föld alatt porladnék. Most viszont örök életem van, de nincs, akivel megoszthatnám. Legalábbis Drinára még soha nem tekintettem úgy. Egészen mostanáig, hiszen mától komoly, házas ember vagyok. Nyilvánosan. De talán elkezdhetném tényleg gyakorolni azokat a dolgokat, amiket egyébként soha nem volt lehetőségem megtenni, még emberként. Nem csak játszanom kellene a legjobb férj szerepét, de lehetnék az is. Biztos Drina is örülne neki, hogy nem csak a szomszédok előtt játszom meg magam, hanem tényleg figyelmes vagyok. Mert nem is lenne nehéz. Ha nem jutna minden alkalommal eszembe, miért is vagyok még életben. Egy pillanatra tényleg nem tűnt rossz ötletnek. Az első ijedelem után figyeltem, ahogy a kislánnyal beszélget, és feltűnt, hogy egész jól csinálja. Sok anyát láttam már a gyerekével, és Drinától sem állt távol a dolog. Kár, hogy gyereknevelésre már nem lesz lehetősége. Jól állna neki, ahogy a kislányával sétál az utcán. Mindketten ugyanolyan hercegnők lennének, mint Drina magában. Engem soha nem vonzott a gyereknevelés. Kilenc hónapot vársz egy bömbölő masináért, akit etetned, öltöztetned és pelenkáznod kell, aztán támogatnod, egészen addig, amíg elég felnőtt nem lesz ahhoz, hogy a saját lábára álljon és még akkor sem válik el tőled teljesen, mert újra és újra visszajön meglátogatni, hogy tudja jól vagy-e, aztán a sok segítségért és a felneveléséért nem tesz mást, csak bedug egy idősek otthonába, hogy majd ott vigyázzanak rád, csak hogy neki ne kelljen. Újra töltöttem a poharamat whisykvel és figyeltem, ahogy Drina hordja a dolgokat a kislánynak. Teljesen felesleges. Az a gyerek eszik otthon is, nem? De jól kell bemutatkoznunk minden szomszédunknak, gondolom ezért csinálja. Holnap talán végig kellene járnunk a szomszédságot, valami boltban vásárolt étellel, hogy bemutatkozzunk, és nehogy azt higgyék sorozatgyilkosok vagyunk. Semmi nem szórakoztatna jobban, mint az arcuk, amikor megtudják, hogy mégis. - Persze... - mondtam fennhangon, aztán egy pillanatra átöleltem, már csak azért is, hogy lehetőleg ne most ugorjon neki a kislánynak. Furcsa dolog ez a vámpír természet. Egyik pillanatban még úgy érzed, hogy nem fogsz ráugrani senkinek a nyakára, a másikban már csak azt veszed észre, hogy könyékig véres vagy. Nem szeretném, ha Drinának azzal kellene küzdenie, hogy megölt egy gyereket. Mivel viszonylag nyugodtnak tűnik, az emberi szemmel rövidnek mondható ölelésünk alatt, elengedem, és a konyhaszekrényekhez lépek, amelyeket rögtön el is kezdek sorban nyitogatni, amíg meg nem találom a szalvétákat. Minek ennyi dolog egy konyhába? Főleg, ha alig használjuk. Nekem elég egy készlet whiskys pohár, és olyan vagyok, mint egy jóllakott óvodás. Nem hiszem, hogy bárki is elkezdene kutakodni a szekrényekben, ellenőrizve, hogy tele vannak-e rakva a kellékekkel, amit az emberek használnak. - Ó, hogy azt a jó.. - halkan fejeztem csak be a káromkodást, nehogy véletlenül egy a kislány meghallja, a nem gyerekfülnek való szavakat. Vele ellentétben azonban Drina nagyon jól hallhatta. Már legalább a hatodik szekrényt nyitottam ki, de szalvétákat sehol nem találtam, pedig emlékeztem rá, hogy kipakolás közben még láttam őket. Biztosan Drina pakolta el. Nők. Sosem tudtam igazán megérteni azt a kényszerüket, hogy minden dolgot úgy elpakoljanak, hogy amikor ők is keresik, legalább fél napba kerüljön előkeresni. Ugyan nem szoktam mindent elől hagyni, mivel erre a problémára az sem megoldás, ha a szoba közepén csinálunk egy halmot, amiből szintén ki kell keresni a dolgokat. De ha létrehozunk egy valamennyivel átláthatóbb rendszert, amiben mindennek megvan a helye, nem lenne gond abból, hogy megtalálják egy nyamvadt szalvétát. - Tessék, kicsim - léptem oda hozzájuk, amikor végre sikerült megtalálnom a szalvétákat. Rámosolyogtam a kislányra, és átnyújtottam neki a szalvétát. - Tommie vagyok. Van kedved bejönni?
Túl sokszor vágytam gyerekre. Nem olyan értelembe, hogy most azonnal szeretném, ha gömbölyödne a hasam, vagy valami. De mindig is vágytam arra, hogy majd jön egy helyes férfi, aki feleségül vesz és a végén lesz egy, vagy legvégső esetben, kettő gyerekünk és boldogan élünk. De ez sosem fog bekövetkezni, hála annak a rohadéknak. Ahogy a kislány ott kucorgott csak mosolyt csalt az arcomra és teljes mértékben kiszolgáltam, az utolsó körömnél Tommie karja megához vont, ami furcsa érzés kapott hatalmába, de hamar véget ért. Tudtam, hogy az a baja, hogy ennyire körbe rajongom a kislányt, és nem mellesleg érzem, az állandó szemeket a hátamon, hogy ne most akarjak éhes lenni. Aztán tovább beszélgettem a kicsivel, elmesélte, hogy a szembe lévő házban lakik és csak kíváncsi volt. Amit teljesen megértek, ki nem lenne kíváncsi arra, hogy kik az új szomszédok. Én is mindig az új szomszédoknál maszatoltam, jó volt új emberek közé szabadulni. Tommie halk káromkodása mosolyt csalt az arcomra. Így jár aki csak a könyvébe temetkezik és nem rám figyel. Ja, nem említettem, hogy ő állandóan kikapcsol, ha fecsegek? Pedig néha egészen fontos dolgokat magyarázok neki, de ilyenkor sem figyel. Ami néha előnyömre válhat, hiszen akkor duzzoghatok. amikor megkaptam a szalvétát egy kedves mosolyt küldtem a férjemnek, amibe a kislány belepirult, majd megrázta a fejét és elszaladt. - Ezt még gyakorolnod kell. – álltam fel és úgy néztem rá. Nem tudom elképzelni, hogy ő és én házasok legyünk. Na, jó dehogynem. Sokszor álmodoztam, hogy arra ébredek, hogy csupasz mellkasán alszom és reggeli édes apró csókokkal ébreszt. Aztán visszazökkentem a jelenbe. Bármennyire szeretek az álmaimba lenni, de Tommie látványa nem hagy nyugodni. - Éhes vagyok. – néztem rá könyörögve, nem, nem a pizzára, a vére! Érezni akarom, hogy a szám megtelik a rozsda forró ízével, és nyugtatóan csillapítja az éhségemet. Ami most nagyon is jól jönne, mert valami elképesztő mennyire kínoz, és hatalmas lelkierő kellet ahhoz, hogy ne a gyermeket öljem meg. - Tommie. – halkan ejtettem ki a szavakat a számból, hogy érezze, tényleg éhes vagyok. Nem akarok embert ölni, de ha nem eszek abból hatalmas gondok lesznek. Legszívesebben megharapnám a nyakát és megkóstolnám milyen érzés, az ő vérét a számban érezni, ahogy a testem a testéhez simul. De nem szabad tudom jól, hogy nem szabad. Így hátráltam pár lépést és helyet foglaltam a kanapén.
Kezdőlap
szavak száma: 460
szavak száma: 610 
