Mosolyogva sétáltam a megbeszélt helyre. A helyre ahol meghaltam. A hely borzasztóan üresnek hatott. Egyáltalán nem volt kedvem hozzá, hogy itt legyek, de mégis ezt akartam. Élni akartam újra és új célokat találni az életben. Fogalmam sem volt róla mikor fognak ideérni a megbeszélt helyre, de reméltem, hogy nem kell sokat várnom. Utálok várni. Izgatottan sétálgattam a szobában fel s alá. Aztán hirtelen egy zajra lettem figyelmes. - Ajánlom, hogy te legyél az. A frászt hoztad rám! -fordulok a zaj irányába és meglepetten nyugtázom, hogy nem hiába káromkodtam. Tényleg Melissa volt az. De nem csak ez okozott meglepetést.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Számomra jelenleg az jelentett mindent, hogy Bonnie nem haragudott rám. És Caroline sem. Önző voltam. A családom egy tagját akartam visszaszerezni, s nem gondoltam arra, hogy ennek ára lehet... méghozzá Bonnie élete. De egyelőre azt nem tudom, hogy ennek az egésznek lesz-e bármi következménye. Egy bizros... tudom, hogy Tessa nem mondott el mindent. - Sokat hagytál ki az életből, Bonnie - engedtem el végül, és a könnyeimet ezúttal már a mosolygás váltotta fel, de még mindig csillogtak a szemeim az iménti sírás miatt. - Jobb lesz beletörődnöd, hogy most már minden egyes percedet velünk kell töltened a főiskolán. Vásárolnod kell velünk, tanulnod kell velünk, és... még sorolhatnám - lelkesedtem már én is, hiszen nem mentem volna semmire azzal, ha megint nekiállok hisztizni, miszerint az én hibám az egész. A múltunk része immáron mindez... ezt pedig muszáj elfogadnunk. Pontosabban, nekem kellene. - Talán jobb, ha máris nekikezdünk... - kacsintottam végül rájuk, miközben elégedetten néztem végig rajtuk. - Talán egy pár új ruha nem árt majd!
A boldogság, amit éreztem, hogy végre visszakaptam a legjobb barátnőmet minden aggodalmamat félresöpörte. Nem akartam görcsösen a problémáimra összpontosítani, amikor végre volt okom arra, hogy örüljek. Itt volt a legjobb barátnőm és az egész testemet megrázta a boldogság. Az ereimben töményen ez fojt. Ha valamelyik embert megitattam volna most valószínűleg úgy nézett volna ki, mint aki beszívott, mert annyi boldogság gyűlt össze a véremben. Tisztában voltam a helyzettel és, hogy miért is került oda Bonnie, ahová. De nem hibáztatom Elena-t. Bonnie-t sem. Tudom jól, hogy mennyire makacs tud lenni. Mindenre képes értünk. A barátaiért és én is. Most mégis átengedtem magam a boldogságnak és, már annyira előre terveztem, hogy elképzeltem Bonnie-t, amint az esküvői ruhájában vonul.. Ez a baj velem, már ha ez nevezhető bajnak. Annyira be tudok zsongani mindentől, hogy az mások számára, már idegesítő lehet. Persze, hogy számomra az volt az első, hogy a főiskola, a kollégium, szobatársak és az ehhez hasonló apróságok. Számomra ezek mindig is sokat jelentettek. Gyerekkorom óta ilyesmiről álmodoztam. Azóta, hogy mi hárman barátnők vagyunk ez volt az álmom most mégis olyan kevés időm van erre az egészre. Mert mindig valami miatt rágódom és így esélyem sincs, hogy egy kicsit a normális dolgokra összpontosítsak, de talán most ez az egész megváltozik, hiszen úgymond.. Újra együtt van a csapat. – Bocsi, bocsi.. Csak annyira boldog vagyok, hogy újra itt vagy és már teljesen bepörögtem ettől az egésztől. Annyira szeretlek titeket. – Mondtam kicsit könnyáztatta szemekkel. De ez nem a szomorúság könnyei voltak, hanem a boldogságé, hogy újra visszakaptam a barátnőimet. – Öhm.. Semmi lényegesről. – Legyintettem. Nem akartam rögtön a visszatérésének a pillanatában lerohanni azzal, hogy Stefan eltűnt. Vagyis, hogy szenvedett egész nyáron utána pedig eltűnt. Az én hibámból. Ennek az egésznek a felidézéstől újra egy csomó keletkezett a gyomromban. Csak én lehetek ennyire szerencsétlen, hogy nem bírom megtalálni. Elena el tudta intézni, hogy Bonnie visszatérhessen közénk én pedig nem bírom megtalálni a remélhetőleg még életben lévő Stefan-t.
Még mindig alig tudtam elhinni, hogy ez a valóság. Rég éreztem már ennyire boldognak magamat, hiszen mostanában eléggé eltávolodtunk egymástól a lányokkal, pedig régen elválaszthatatlanok voltunk, legjobb barátok voltunk. Hiányzott már nagyon ez a trió, illetve az is, hogy újra velük legyek és érezem az ölelésüket. Számomra ők voltak már a családom, mivel senkim sem volt már, de amíg ők itt vannak nekem, addig van miért léteznem, élnem. Mosolyogva figyeltem őket, majd Elenára pillantottam miközben hallgattam őt. Semmi baj. Ez nem a te hibád. Pontosan tudtam azt, hogy mit vállalok el. Tisztában voltam azzal, hogy akár ez is történhet. – mondtam neki sietve, majd pedig letöröltem a könnyeit, s szorosan megöleltem, végül suttogva hozzá tettem. - Köszönöm. – őszintén hálás voltam azért, hogy képes volt ezt megtenni értem. Ha ő nem lett volna ilyen elszánt, akkor még mindig szellemként bolyongnék. Mind a ketten kockázatott vállaltunk, de azért igazán hálás voltam, hogy nem adta fel és képes volt ezt is megtenni. – Ne szomorkodjatok, hiszen most már itt vagyok és minden újra olyan lehet, mint régen. – mondtam nekik kedvesen és próbáltam jobb kedvre deríteni őket. Majd amikor Care megszólalt, akkor egy kisebb nevetés hagyta el a számat. Annyira hiányzott már ő és a lelkesedése. Azon viszont meglepődtem, hogy nem volt itt, hanem csak ő is később jött ide. Nem tudom, hogy mit csinálhatott, de nem is ez volt a lényeg. Egyedül csakis az számított, hogy itt vannak és minden olyan lehet, mint régen. Legalábbis valami olyasmi. Igen, most már lakótársak lehetünk, de ezzel még ráérünk Care. – mondtam neki mosolyogva, majd viszonoztam az ölelését. – Hiányoztatok nagyon. – mondtam nekik sietve, majd „kibontakoztam” az ölelésükből. Közben reménykedtem abban, hogy többé már nem kell újra elszakadnunk egymástól. Azt viszont pontosan tudtam, hogy mindig számíthatunk egymásra. – Miről maradtam le? – kérdeztem tőlük mosolyogva. Sok mindenről tudtam, de biztos voltam abban, hogy tudnak új dolgokat mondani, mivel én se tudtam mindig mindenhol ott lenni.
† Music: - † Note: lesz majd jobb is. † Words: - [You must be registered and logged in to see this link.]
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Már nem igazán akartam foglalkozni semmivel és senkivel. Amara és Tessa kilehelték a lelküket egyesével, utóbbi pedig a karjaim között halt meg... volt egy olyan érzésem, hogy most még közel sincs vége annak, amit a jelenlétük hivatott jelezni. De most vannak ennél... jelenleg fontosabb dolgok is. Tatia és Katherine úgy hagyták el a helyszínt, mintha fizetnének nekik érte. De nem bántam. Most nincs szüksége senkinek a csípős megjegyzésekre csupán a múltunk miatt, melyet egymás terrorizálásával sem fogunk tudni elfelejteni, nemhogy meg nem történtté tenni. A gondolatok úgy szálltak el a fejemből, mintha soha nem is lettek volna ott. A tény, miszerint Bonnie itt áll előttünk... és közben Caroline is megjelent... nekem mindennél többet jelentett. Nem tudom, mikor volt utoljára ilyen boldog és sikeres eseményben részem, hiszen... hajlamos vagyok mindent elrontani egy-egy tervben...és életemben először végre sikerült! Nem tudom, hogy képes legyek-e elhinni. - Bocsáss meg, Bonnie... - suttogtam a fülébe halkan, és éreztem, ahogyan a kezem alatt ő is és Caroline is szorosan ölelik egymást. Emlékeztetett arra az egész jelenet, mikor kislányként együtt vészeltünk át jót és rosszat. Felülmúlhatatlan érzés... mindennél jobb. - Én... én tehetek arról, ami történt. Telhetetlen voltam, magamra gondoltam, mikor arra kértelek, hogy támaszd fel a családom egy tagját... ha nem teszem, mindez nem történt volna meg - tettem még hozzá, miközben néhány sós könnycsepp elhagyta a szemem. Magyarázattal tartoztam. Nemcsak neki, de Caroline-nak is, hiszen ők jóban és rosszban együtt voltak az utóbbi időben is... nem úgy, mint én. - Ne haragudjatok.
Nem gondoltam volna, hogy tényleg sikerülni fog. Nem, minta kételkedtem volna Elena-ban csak egyszerűen nem hittem volna, hogy tényleg van egy mód, hogy visszakapjuk a barátnőnket, hogy újra élhessen. Azt akartam, hogy minden olyan legyen, mint régen. Ha nem is teljesen, de legalább annyi maradjon meg, hogy Bonnie él és lélegzik. Nem voltam jó barátja az utóbbi időben, de ezen változtatni fogok, ahogy Elena-val is. Eltávolódtunk egymástól pedig nem kellett volna. Annyira sajnáltam ezt az egészet. Leginkább, akkor mikor megtudtam, hogy Bonnie halott, de most újra itt van a karjaim között és megölelhetem.. El nem tudnám mondani, hogy mégis mennyire boldoggá tesz engem ez a pillanat. Az egész testemet elárasztotta a boldogság, hogy újra együtt vagyunk mi hárman. Nem is foglalkoztam a távozó hasonmásokkal vagy a minket körülölelő hullákkal egyszerűen csak Bonnie számított. Nem gondoltam volna, hogy őt fogom megpillantani, amikor belépek az ajtón. Igazából nem is tudom, hogy mit gondoltam. Elena mondta, hogy jöjjek, de azt hittem csak együtt próbálunk, majd kitalálni valamit, hogy visszahozzuk Bonnie-t vagy pedig megtaláljuk ezt a Tessa-t. De az, hogy újra láthattam és megölelhettem a barátnőmet mindent felülmúlt. – Oh, istenkém. – Mondtam szipogva és egy pillanatra kibontakoztam az ölelésükből. – Most már szobatársak lehetünk, mert van egy plusz ágyunk és ki kell ürítenünk az egyik szekrényt.. és és.. – Örömömben ugrándozni kezdtem, majd újra magamhoz öleltem a legjobb barátaimat. Boldogság könnyei lassan áztatják az arcomat és egy pillanatra sem akarom őket elengedni, mert félek ha megteszem ismét szem elől veszítem őket. Azt pedig nem bírnám elviselni még egyszer.
Fogalmam sem volt arról, hogy működni fog-e ez a dolog, de legbelül mindig is reménykedtem abban, hogy minden rendben lesz és újra velük lehetek. Figyeltem a két hasonmást, illetve hallgattam őket. Nem tudnám megmondani, hogy melyikük jelenléte nem tetszett inkább, de talán mindig is Kath lesz a befutó. Őt talán soha se fogom sajnálni, ha bármi baja fog esni, de most nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy újra Elenával és Carolinenal lehettem. Hallottam Care lépteit, majd mosolyogva pillantottam rá. Örültem annak, hogy ő is itt van, de mondjuk azt nem értettem, hogy ő miért nem volt már itt korábban. Elena nem szólt volna neki a dologról? Vagy csak én féltettem Elenát a sok kiszámíthatatlan hasonmás között? Care.- mondtam neki boldogan, majd pedig szorosan átöleltem őt . Nem sokkal később pedig megéreztem Elena ölelését is. Szorosan őt is átöleltem és éreztem, amint a boldogságtól egy-egy könnycsepp jelenik meg a szemem sarkában. Hálás voltam azért, hogy ez megtörtént, illetve hogy újra itt lehetek az élők között. Köszönöm. - mondtam szinte suttogva, majd pedig letöröltem egy könnycseppet az arcomról. Mosolyogva pillantottam rájuk, végül újra megszülaltam. - Jó újra itt lenni. Nagyon hiányoztatok. - tettem hozzá az utolsó mondatot kicsit sietve és végül újra megöleltem őket. Végre hazatértem, pedig már nem is volt otthonom. Nem volt senkim se rajtuk kívül. Az élet elvette tőlük, de valami miatt engem a halál engedett és újra itt lehettem a lányokkal. Csakis ez számított most.
† Note: <3 † Words: - [You must be registered and logged in to see this link.]
Valaki hatalmasat bukott ezen az egész hókuszpókuszon. Két halott egy élőért nem túl jó üzlet, de úgy tűnik a dolog értelmi szerzőjét teljesen hidegen hagyta az áldozat. Egyik szemem sírt, másik mosolygott, amikor megláttam a hullájából visszatért Bennett boszit a szobában. Olyan gyorsan futkározott, mintha nem is a halálból tért volna vissza és mint kiderült az erő és bátorság nem egyesen arányos egymással. Horgony létére ugyanis még mindig eléggé fennhordja az orrát és pimaszul vágja hozzám a véleményét. Karba tett kézzel, kaján vigyorral az arcomon válaszoltam neki, mint akinek semmi gondja a világon. - Nos, úgy tűnik nem nagyon tartottad nyitva a szemed ott a túlvilágon. Elena nagyon sokkal tartozik nekem. - mondtam szúrósan Bonnie-t bámulva. - Egyébként sem neked kellene ellenem tanuskodni. A vérem nélkül még mindig sehol sem lennél, ostoba kis Bennett. - forgattam szemem az ég felé. Mégis mi köze van az egészhez? Oké, hogy ő a célszemély legjobb barátnője, de épp most tért vissza hamvaiból, ráadásul az én segítségemmel. Több tiszteletet követelek. Mert megérdemlem. A tartozás levonása pedig csakis rám és Elenára vonatkozik. Ebbe még az sem szólhat bele, aki segíteni fog Elenának levonni a tartozását. - Jobb, ha én most lelépek, mielőtt még iderókáznék erre a drága kárpitra. - mondtam unottan figyelve az ölelkező Bonnie, Elena, Caroline párost. - De még találkozunk. - fordultam vissza az ajtóból és mély, követelőző tekintetem Elenára emeltem.
Végignéztem a jelen lévőkön, a véleményem viszont még mindig nem változott. Egyszerűen nem éreztem semmiféle együttérzést, jókedvet, megkönnyebbülést vagy éppen akármit, amit egy normális embernek akkor kellett volna éreznie, ha embertársait boldognak látja. De én nem voltam normális.. nekem nem okozott örömet mások jókedve, sőt, mondhatni sokkal inkább szánalmat ébresztett bennem. Nem voltam ennek a körnek a tagja, nem fogok pezsgőt bontani, csupán a véremet adtam, szintén nem jószándékból. Történet vége. És igen, tisztában voltam azzal, hogy nem az éppen ölelkező, a viszontlátás örömébe majd beleájuló barátnőké, hanem az én életkedvem és hozzáállásom volt szánalmas. De nekem így pont megfelelt azután is, miután ismételten végigpillantottam a perzsaszőnyegen heverő holttesteken, az egyik, emberré avanzsált hasonmásomon és a másikon, aki másodpercekkel ezelőtt kapta vissza a létezése egyik legfontosabb személyét. Az pedig biztos volt, hogy nem maradt más hátra, minthogy kisétáljak a birtokról.
|egy élmény volt veletek játszani, köszönöm mindenkinek!|
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Nem kellett sokat látnom ahhoz, hogy tudjam; Amarának vége. És úgy tűnt, hogy Tessa is kilehelte a lelkét, főleg mikor a szemei lecsukódtak... nem tudtam mire vélni ezt az egész gyilkos-öngyilkos akciót. Egy nő a kezeim között halt meg. És nem tette meg azt, amire kértem. Feleslegesen adtam a szavam neki, feleslegesen tettem mindent... egyszerűen meghalt, és nem tartotta a szavát sem Bonnie-val, sem Katherine-nel kapcsolatban. Elengedtem a véres rongyot, melyet a sebre szorítottam, majd lassan felemelkedtem, és egy készülödő könnycseppet kitöröltem a szememből. Kudarcot vallottam. Ismét. De miért nem lep meg? Annyi sikertelen cél után miért pont ez sikerült volna? Talán mert ezt akartam eddig a legjobban... Végignéztem Tatián, majd hallottam Katherine szavait, miszerint ha már tettem egy ígéretet, tartsam is meg. És ez szándékomban is állt. Nem szegem meg az ígéreteimet. Ha valamiben remekeltem a drámakirálynő szerepe mellett, az egyértelműen a szavahihetőség volt. Legalábbis azt hiszem... nem szeretem önmagam értékelni. De mikor egyújabb hang szólalt meg, nem tudtam, hogy mi történik. Azt hittem, Tessa mégsem halt meg, de hallottam elcsendesedni a szívét... és mikor az ajtó felé fordítottam a pillantásomat, olyasvalaki sétált be rajta, akiről azt hittem, hogy... halott... - Bonnie...? - kérdeztem úgy, mintha szellemet látnék. De nem is értem, nem ezt akartam elérni? De, pontosan ezt! Hallottam szívének dobbanásait, de mikor Caroline is megjelent a dolgozószoba bejáratánál, már tudtam, hogy nemcsak én képzelődöm. És szemmel láthatóan a két ősöm is látta, hogy ki tért be hozzánk. - Bonnie - ismételtem el újra, majd már nem törődtem sem élővel, sem holttal, odasétáltam, és nem érdekelt, hogy Caroline már öleli, én is átöleltem... mindkettejüket. Annyi ideig elhanyagoltam őket... ilyet soha többé nem tehetek.
Bolond lennék, ha nem jöttem volna el ma ide. Hogy mégis miért? Elena megkért, hogy legyek itt. Tudom, ha elhatároz valamit véghez is viszi. Azt hiszem ez közös bennünk. A végsőkig hajlandó vagyok elmenni. Reménykedtem abban, hogy ma újra láthatom a barátnőmet. Így is lesz. Élni fog, mert neki muszáj élnie.. Egyszerűen belebolondulnék abba, ha el kellene őt veszítenem. Már így sem vagyok teljesen normális az egyszer biztos. Stefan miatt is aggódom, akiről még mindig nem tudom, hogy merre is van, de nem szabad ennek lennie a gondolataim középpontjában. Visszakapom a legjobb barátnőmet. Bonnie élni fog! Mikor végre a Salvatore birtokra értem a hang irányába rohantam. Az ajtóba érve két holtestet láttam elterülni a földön. Az egyik egy újabb hasonmás volt a másik pedig Stefan elrablója, akit Elena próbált megmenteni. Annyi kérdésem lett volna hozzá, de valahogy egyáltalán nem tudott foglalkoztatni most a haldokló teteme. Legalábbis azután nem, hogy megpillantottam Bonnie-t. Hallottam, ahogy ver a szíve.. Életben van! Itt állt előttem éppen és egészségesen. Nem tudom, hogyan sikerülhetett ez az egész, de még soha nem voltam boldogabb, mint most. - Bonnie. - Örömkönnyek szöktek a szemeimbe és további szavak nélkül egyszerűen csak átöleltem a barátnőmet. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Vagy egyáltalán kellene-e valamit mondanom. Azt viszont itt és most megígértem magamnak, hogy soha többé nem fogom elhanyagolni a barátaimat. Megtanultam a leckét.
Fogalmam sem volt arról, hogy milyen látvány fog itt fogadni, de amikor rájöttem arra, hogy élek, akkor habozás nélkül, jobban mondva pár perccel később elkezdem rohanni a dolgozószoba felé, mert pontosan tudtam, hogy nem éppen a jóság mintaképeivel van összezárva Elena és féltettem őt. Féltem attól, hogy esetleg az egyik örült nőszemély bántani fogja. Halottam Elena szavait, majd pont Katherine szavaira léptem be a szobába, de olyan látvány fogadott amire nem számítottam. Az egyik hasonmás haldoklott, vagy talán már halott is volt. Nem értettem, hogy mi történt itt, illetve láttam amint Elena Tessa vérzését próbálja elállítani, de jól lehetett látni az is, hogy azt a sebet már egy ronggyal nem lehet eltüntetni. Lassan és óvatosan léptem beljebb a szobába, hiszen itt volt Katherine még és Tatia is. Szúrósan pillantottam Kathra az előző szavai miatt és még mindig nem mozdultam meg. Nem tudtam azt, hogy mi lett belőlem a visszatértem után, így nem nagyon akartam kísérteni a sorsot se, de nem tudtam megállni szó nélkül a dolgot. - Elena nem tartozik neked semmivel se! - mondtam neki komolyan és utána Elenára siklott a tekintetem. Visszajöttem és itt vagyok, bár nem éppen erre számítottam, hogy két halott is lesz itt és mind a kettő ősi, de hálával tartozom Tessanak, amiért visszahozott, de fogalmam sem volt arról, hogy miért tette meg, hiszem szemmel láthatóan volt valami terve, de még magam sem tudom, hogy mi. Figyeltem Elenát és amikor találkozott a tekintetünk, akkor pontosan láttam a szemében, hogy lát engem és ekkor már biztos voltam abban, hogy újra élek. Egy apró mosoly jelent meg az arcomon a tekintetét látva.
Örömteli mosoly kúszott az arcomra, amikor láttam, hogy végleg feladja a küzdelmet. De ez nem tartott sokáig, mert egy váratlan pillanatban már az én testemben volt az éles fegyver. Egyenesen a szívembe talált vele. Felvisítok a fájdalomtól, majd a földre rogyok. Ez váratlanul ért. Az első gondolatom az volt, hogy most meg fogok halni. Meghalok. Nem holnap, nem a jövő évben. Hanem most. Ebben a nyomorult pillanatban. De nem zavart. Már ideje volt. Legalább Tessát is magammal vihettem a sírba és ez a tudat hatalmas örömöt adott. Ahogy mondják... a legszebb öröm a káröröm. Utolsó leheletemmel kitéptem a kést a szívemből és félre dobtam. Az életem egy szempillantás alatt lepergett a szemem előtt, majd egy utolsó mély lélegzetvétel és vége. Meghaltam.
Annyira gyorsan történik minden, hogy még meglepődni sincs időm. Amara a semmiből előhúz egy kést és az ősi banya hasába szúrja. Az első döbbenetem után, éppen el akarom sütni epés megjegyzésem, mi biztosan nem illene ide, miszerint nem hittem volna, hogy ennyi erő van ebben a dilis csajban. Komolyan, az ember azt hinné, hogy egy horgony ennél sokkal fogyatékosabb testileg is - hisz szellemileg éppen eléggé az - és tessék. Tessa természetesen viszonozza a baráti hasba szúrást, de az arcán nem látok se bánatot, se fájdalmat, amiatt, hogy hamarosan meghal. Sőt, bizton állíthatom, hogy csak azért nem ugrál örömében, mert egy széles lyuk van a hasa közepén. Nem mondom, ez a kellemetlen tényező valószínűleg engem is visszafogna. Teljesen érthető. Szívesen nekiállnék hisztizni. De tényleg, még kedvem is van hozzá, de Elena szerencsére már éppen azt teszi helyettem. Az a csöppnyi rokonszenvem, amit akkor éreztem iránta, mikor megkérte a boszit, segítsen rajtam, rég elpárolgott. Tudom, hálátlan vagyok, önző és becstelen. De bárki átérezné a helyzetem, amint meghallaná ezt a kis csitrit nyivákolni. Legszívesebben fejbe lőném valamelyikőnket. Inkább őt. - Hát ez pech. Kárba veszett a vérem.- állapítom meg halál nyugodtan a két haldokló vénasszonyra nézve, majd pillanatokon belül egy szórakozott vigyor terül szét az arcomon. - Mekkora dráma! - sóhajtok fel nevetgélve. - Még jó, hogy eljöttem. - intézem szavaim Elena felé, aki még mindig Tessa sebét tömködi a vacak ronggyal. - De attól függetlenül, hogy Bonnie-t nem sikerült visszahozni, tartozol nekem. - mondom már sokkal komolyabban. Adja el a lelkét vagy az öccsét vagy a halott anyja teáscsésze készletét. Nekem mindegy. Csak csinálja úgy, hogy a vevő egy erős boszorkány legyen, aki vissza változtat halhatatlanná.
Csak vártunk és vártunk, de semmi sem történt. Hiába a szellő, a gyertyalángok, a kántálás, semmivel nem lettünk előrébb és sokkal feszültebb lettem volna, ha az életem múlt volna azon, hogy a Bennett-boszit visszahozzuk vagy esetleg a legjobb barátnőm lenne, de így csupán időpocsékolásnak könyveltem el a dolgot és az elvesztegetett fél órám idegesített, semmi bánt. Éppen azon voltam, hogy fogjam magam és elhagyjam a birtokot, amikor a körünkben lévő legbolondabb személy egyébként is zavarodottságot tükröző tekintete elborult, felkapta az asztalon heverő kést valamiféle csatakiáltásra hajazó induló szavalásával egyetemben az elbukottnak látszó varázslatot elvégző boszorkány gyomrába vágta. A szemeim a meglepődöttségtől teljesen kipattantak és mosoly rajzolódott az ajkaim köré, ugyanis legalább végre történt valami érdekes. Lehet, hogy mégis van egy kis kurázsi ebben a bomlott elméjű hasonmásban. Jómagam egyikőjükön sem terveztem segíteni, elvégre nem voltam se orvos, sem szamaritánus. Nem hatott volna meg, ha eltávoznak közülünk, hiszen eddig sem voltak részei az életemnek és nem számítottak nekem semmit. Elena már a boszorkány mellett térdelt és próbálta elszorítani a vérzését, de a kimondhatatlan nevű nőn szinte látszott, hogy nem igényli a mentőakciót. Ha az ellenségét is a sírba viheti, akkor mindegy volt... és meg tudtam érteni, a bosszú még a halál pillanatában is sokkal édesebb, mint akármi más a világon.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Nem tudtam befogadni semmilyen hangot. Az agyam egyetlen mondatot kántált: Bonnie nincs sehol! Akkor most hiába az egész? Hiába lettem volna képes akár az életem is odaadni azért, hogy ő újra éljen, most mégis értékét veszítette minden áldozat, minden? Nem hiszem el. Ez a boszorkány... vagy legyen ő bármi... egyszerűen átvert volna, hogy hasznot húzzon valami más célra? - Mi a francot csináltál? - kérdeztem, tekintetemmel úgy nézve rá, mintha rögtön meg tudnám ölni. Rám ez nem jellemző... de a düh, miszerint talán kihasználnak, egyenesen azt váltotta ki belőlem, hogy felrobbanjak.. a másik lehetőség, hogy itt helyben folyni kezdenek a könnyeim. De azt hiszem, azzal ráérek akkor, mikor már kiőrjöngtem magam. De mire bármit tehettem volna, Amara mozdult, és a kés, mely váratlanul került a kezébe, belemélyedt Tessa testébe. Ijedten hőköltem hátra, ahogy láttam a boszorkány arcát... mintha nem bánná a halált... talán pontosan erre készült? Tudta, hogy ez fog történni? A szavak úgy hangzanak el a helyiségben, ahogyan azt a helyzet megkövetelte... két régi ellenség utolsó néhány záróakkordja egymáshoz, mely halállal fog záródni. A megdöbbenéstől nem tudtam mit mondani, csak annyit, hogy... ha ő itt és most meghal, Bonnie-t már senki nem fogja megmenteni a haláltól. - Ne... ez nem lehet! - ráztam a fejem, de a lényeg csak ezután következett; Amara testét is átszúrta a kés... ez volt az a pillanat, mikor már nem tidtam, hogy ez valóság-e vagy egy lidécres álom. A szemünk előtt fogják kilehelni a lelküket azok, akiknek tulajdonképpen a sorsunkat, az elcseszett sorsunkat köszönhetjük. - Ne... ha meghal, nincs több reményünk! - guggoltam le hirtelen Tessa mellé, a legközelebbi ronggyal a kezemben, melyet a varázslat előtt az asztalra készített, és a sérülésre szorítottam, de a vér olyannyira folyt a sebből, hogy tudtam, itt már nincs menekülés számára... - Vissza kell... hoznod Bonnie-t! - vált a hangom elkeseredetté, a szemem fátyolossá vált a könnyektől, ahogy eszembe jutott, hogy ha ez a nő meghal... nincs több lehetőség. A kilátástalanság pedig már ezt váltotta ki... sírni akartam...
// úgy egyeztettünk, hogy Bonnie csak Tessa és Amara halála után fog felbukkanni.
Nem értettem mi történ, hiszen a varázslatnak sikerülnie kelett volna. Értetlenül néztem, de különösebben nem érdekel. Felhúztam az egyik szemöldökömet. A gyertyák a kanócon már nem lángoltak úgy ahogyan az előbb, szél sem süvített már be az ablakon. Nem hívta táncba a poros függönyöket. Amara rideg tekintetébe néztem ahogy felém tartott, biztos megint idióta. És meg pillantottam a kezében a kést. - Dolor - irányítottam rá a kezemet, de valahogyan kivédte azt hiszen rám vetette magát hisztérikus kirohanásával.
A kés éles volt és szinte éreztem, ahogyan a fém belém vájódik. A fájdalom leírhatatlan volt, de nem estem össze büszkén vártam a halált. A többiekre néztem láttam a meglepettséget az arcukon. A vér ki serkedt, erősen zúdulni kezdett, a ruhámat át áztatva. Halk nyögéseket préseltem ki ajkaim szorításából. Amarára néztem akinek a szemében semmi emberi nem tükröződött. - Pokollá tettem az életed, elvettem a szerelmed, és látom ahogy egy örült meg keseredett nő vagy, mindent elértem amit akartam. - mondtam levegőért kapkodva. Belső szerveimet biztos át szakította a kés. Nem először haltam meg hiszen a vándorok végeztek velem, de ők elvágták a torkomat.
Kezdett az életerő elhagyni engem, éreztem, ahogyan a testem nehezebbé válik. Kihúztam a kést és rá néztem. A vér csurgott le róla, olyan sűrű volt, hogy már teljesen eltűnt a vörös színe, szinte feketésen ékeskedett a tárgyon ami olyan rossz helye, és mélyen fúródott belém, hogy halálos kimenetele volt. - De, ha én meghalok..- néztem rá erőtlenül szememet alig bírtam tartani. - Jössz velem te is. - Vettem rá magam, hiszen erőm ebben a pillantóban hagyott el és a kést a szívébe döftem, majd a testem mellé került. Lassan a lelkemet is kezdtem ki lehelni.
Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy mi történik éppen. De hirtelen minden megváltozott. Nem éreztem azt a fájdalmat, amit eddig. Az ereimben csak úgy száguldott a friss vér. A mellkasom rohamosan emelkedett föl és le. Az alsó szemhéjam sarkában könnyek jelentek meg, mert kiszáradt a szemem... Kiszáradt? Beleharaptam az alsó ajkamba... Nagyon ideges voltam. Olyan erővel tettem, hogy vér serkent ki a fogammal okozott sebből. Vérzek! A szívem ezerrel vert... A seb nem gyógyult. A kezeim remegtek és mindenem fájt. Valami nem stimmelt. Többé nem volt emberfeletti erőm... csak egy halandó voltam... megint. Felszisszentem, mikor ez az információ a tudatomig is eljutott. Zavaromban folyamatosan pislogtam és próbáltam megemészteni, hogy többé nem kell átéreznem mások fájdalmas emlékeit... Többé nem vagyok átjáró a két világ között. Hitetlenkedő mosoly kíséretében tápászkodtam fel a földről, ahova a varázslat lökött. Csodálkozva forgattam a kezeimet. - Igen! -kiáltottam fel örömömben.
Aztán megdermedtem... a tekintetem elsötétült. Egyenesen Tessára bámultam. - Tudod... most nem igazán tudom, hogy meghaltam vagy visszatértem az élők közé...Van szemem, nem vagyok vak... még élek? Annyira össze vagyok zavarodva. Nem tudom megmondani a különbséget élő vagy holt között. - mondtam zavarodottan és kissé megszállottan, ahogyan a kezembe kapott késsel Tessa felé kezdtem sétálni. Annyira belemélyültem a saját gondolataimba, hogy fel sem tűnt, hogy mire is készülök. Mintha az a konyhakés csak egy kiegészítő darabja lett volna az amúgy is borzalmas öltözetemnek.
- Most, hogy ember lettem... meg fogok halni... nemsokára... De nem hagyom, hogy te itt élősködj... -mondtam és az arcom mellé emeltem átmeneti fegyverem.
Pár pillanatig figyelem, ahogy megcsillan az esti Hold fénye az életlen fémdarabon. Vajon egy boszorkány mennyire érzi a fájdalmat? A túlvilágon találkozni fogunk, Tessa? Mit gondolsz? - Dögölj meg! -visítottam és egyenesen a gyomrába döftem az éles tárgyat. Meglepődten pislogtam, amikor éreztem, hogy a kés a húsába váj. Valószínűleg nem hitte, hogy megteszem. De most már mindegy. Megölöm és ha kell még százszor beledöföm. Még sosem öltem embert.... boszorkányt... pszichopatát...
A vére az arcomra fröccsent. De éreztem, hogy ennyivel nincs vége. Az ijedtség az arcomra szökött, amikor láttam, hogy ennyivel nem végeztem.
Kissé paranoiás nézéssel figyeltem tovább a banyát, ami az előbbi ártása nyomán nem is olyan meglepő. Az ujjam még mindig sajgott, de a világ összes kincséért sem vallottam volna be a teremben lévő hasonmásoknak vagy az ősi boszinak. Így is eléggé el van szállva magától, nem kéne tovább növelnem az egóját. Hajam lassan hátratűrtem és végigsimítottam a ruhámon, amikor észrevettem, hogy mostmár sokadszorra néz végig rajtam valamelyik szánalmas jelenlévő. Biztosan észrevették már, hogy mennyire le van épülve a külsőm, de ha igazán ismernek, akkor tudják, hogy nem adom fel. Bármilyen nyomorékul is nézek ki, a lelkem ugyanolyan erős és törhetetlen marad. Öregszem ugyan, de továbbra is megszerzem azt, amit akarok. - Ez már hasonlított az igazi varázslathoz. - jegyzem meg nagyképűen és türelmetlenkedve körbenéztem. Persze, volt itt hangosan süvítő, pusztító szellő, haragos, fellobbanó gyertyafény, csupán egy kreolbőrű, Bennett boszi nem tűnt fel. - Merre vagy Bonbon?
Eljött a pillanat, amikor a jó ügy érdekében én már semmit sem tehettem, hiszen nem voltam boszorkány. A véremet odaadtam, hozzájárultam a lehetséges sikerhez, szóval csak hallgattam azt az érthetetlen zagyválást, amit a nő kántált. Talán még ijesztő is lehetett volna, ha lett volna okom félni... de mivel nem ismerem, így nem árthat nekem, ami egyenesen arányos azzal, hogy ne ijedezzek ok nélkül. Felvontam a szemöldökömet, végignéztem a hasonmásaimon majd sóhajtottam egyet. Kíváncsi lettem volna, hogy kinek mi jár a fejében, de szinte az arcukra volt írva, így nem is nagyon kellett gondolkoznom. Mióta is érdekel engem, hogy az -a legfiatalabbik szerint -állítólagos családom mire gondol? A hirtelen feltámadt szellő a hajamba kapott, a következő másodpercben pedig már a képek potyogtak a falról. Tipikus, a boszorkányok nem tudnak valami csendesebb és kevésbé környezetromboló stílust kialakítani? Beletúrtam az egyébként is laza hullámokban a vállamra omló hajamba és egy amolyan "most már minden kész?" nézéssel vizslattam az ősinél is ősibb boszit. - Az effektek tényleg nagyon jók voltak, de valami eredményeset is sikerült letenni az asztalra vagy csak a semmiért néztük egymást fél óráig? - Kérdeztem csöppnyi gúnnyal megfűszerezve a hangomat.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Nem voltam hajlandó odafigyelni innentől kezdve más szavakra... a varázslatot akartam hallani. A szavakat, melyek ismét életet fognak lehelni Bonnie-ba... és remélem, hogy Caroline komolyan vett, és el fog jönni... mert neki is fontos az egész... utána pedig azt hiszem, megvan a következő napirendi pont... maga Stefan. Mert nem értettem, milyen vízről és miről magyarázott nekem. Egyszerűen csak... összezavarodtam. És ennyi én mellett nehéz teljesen józannak maradni. Bárhová néztem, magamat láttam. Mintha egy otromba tükörben nézném a megtépázott változataimat. Egyikünk sem egyforma valójában... én ilyen vagyok... talán szavakkal önmagamat lenne legnehezebb jellemezni... de ezek hárman itt... egyikük pszichopata ribanc, a másikuk elmebeteg, a harmadik pedig... nos, Tatia megfelelő rangját még nem sikerült kitalálnom. Halkan felsóhajtottam, mikor Tessa mormolni kezdett valami latin szöveget, és figyeltem, hogyan csapnak fel a lángok. Még Katherine se tudott felbosszantani a záró soraival. Nem. Volt ennél jobb dolgom is... de az ő ügyét is nekem kell elintéznem... ebben majdnem teljesen biztos vagyok. Van még egy olyan nő, aki képes lenne őt sajnálni? Rajtam kívül... de Stefan miatt... Tessa szavai elcsendesültek, majd körbenéztem, de nem láttam sehol senkit... Bonnie-t főleg nem. - Ennek most... működnie kellett volna? - kérdeztem, és reméltem, hogy csupán pár másodperc, és Bonnie... itt lesz. Nem tudom, hogy kibírnám-e, ha nem sikerül mindez...
Már minden készen állt, mindenki vére meg volt és tudtam itt az idő. Amara beszólására csak egy lágy mosolyt engedtem, egy fajta vissza fogott hajtépést. Kezembe vette a gyertyát és rá csöppentettem a nyakláncra, majd behunytam a szememet. A szél visítani kezdett, a függönyöket tépni kezdte, majd elhalkult egy kis időre. A gyertyák hatalmas lángon kezdték égetni a kanócukat. Egyik kezemet a másikba helyeztem és magamban mormoltam, majd a mormolás egyre hangosabb lett. Éreztem, hogy nagy erőfeszítést igényel ez a varázslat.
- ex quo ventus fuerit in diebus illis, et periit, et surge, et caligo Existit ventus ducere flamma candelae oppugnare. Pacatus modo nos perdidi, et animas et corpora nostra tela ferunt. Connectere praecepero mundus deorum etiam saecularia se gerat terminatio.- Mondtam el ezeket a szavakat latinul, tudtam, hogy csak úgy hozhatom vissza a banyát, ha horgonyt csinálok belőle, ezzel még jobban megfizet a hasonmás vérvonal, és eszem ágában se volt segíteni a haldoklásán a másikon így ezzel is, Amara, ha meg hal remélhetőleg nem kerül egy oldalra Silasal amíg é igen.
A lányok hajába bele kapott a szél és éreztem Bonnie jelenlétét, ami egyre erősebb volt. - Megidézünk téged!- mondtam, a szobában a falról a képek leestek a gyertya még nagyobb lángon égett és még a szél sem tudta el fújni őket.
Visszaálltam a körbe és az asztallapra könyököltem. - Végül is érdekesen alakultak a dolgok, nem Tessa? -nézek bambán feléje. - Te tettél azzá ami vagyok és most te is veszed ezt le rólam. Talán még egy olyan őrültnek sem sikerülhet minden, mint amilyen te vagy. -mondtam csak úgy, hogy csak mi értsük. Nem igazán tudtam, hogy Elena és a többi hasonmás tisztában van e azzal, hogy Bonnie csak úgy fog visszajönni ha ő lesz az átjáró. Ha nem tudják, nem akartam elrontani az örömüket. - Remélem Bonnie boldog lesz miután visszatér. -mondtam kedvesen Elena felé, majd a szellemboszorkányra eresztettem egy érdekes mosolyt. Szenvedni fog az tény.
Aztán csöndben maradtam és csak vártam, hogy történjen végre valami.
Tessa további parancsára is csak elszánt pókerarccal bámulok rá, miközben kezemet továbbra sem nyújtom felé. Igaz, hogy egy kicsit ijesztő, ahogy teljesen bedühödve valamilyen idegen nyelven beszél hozzám, de nem adom meg magam. A követező pillanatban pedig éles fájdalom nyila a tenyerembe, mire reflexszerűen előkapom, aminek felettébb szerencsétlen következménye az lett, hogy a banya okozta mágikus sebből csordogáló vörös vérem Bonnie nyakláncára csöpög. - Átkozott! - szidom véres ujjam szorongatva. Hogy az Istenbe fájhat ez ennyire?! Az nem kifejezés, hogy nem vagyok hozzászokva az ilyen nyers, emberi fájdalom érzéséhez. Történtek velem csúnya dolgok emberré változásom óta, de képtelen vagyok megszokni, hogy ezentúl nem gyógyulok meg másodpercek múlva. Felnézek a kezemről és pillantásom körbefuttatom a hasonmásaim és a gonosz banya kárörvendő arcán. Azonnal feleszmélek és, mint ha sem történt volna eresztem el sajgó ujjam. - Alig érzem, akárcsak egy szúnyogcsípés. - vonok vállat és színpadias sóhajjal fordulok Tessa felé. - Ezt még nem ártana gyakorolnod. Fáradt, már-már dühös sóhajjal konstantálom, hogy az egyik hasonmásom újból nekiállt hisztizni. A változatosság kedvéért most nem a dilis horgony, hanem az idegesítő Gilbert. Mégis milyen családba kerültem?! - Soha életemben nem tanúsítottam megértést senki iránt. Épp most várod el, hogy elkezdjem?! - vágom hozzá felvonva szépen ívelt szemöldököm. - De tudod mit, jó fej leszek és azt mondom, hogy mindenki fogja be, hadd varázsoljon a banya. Kell nekünk Bonnie, hogy rá tudd venni, fordítsa vissza ezt a borzalmat, amit velem tettél. Máskülönben hosszú éveken át élhetsz abban a tudatban, hogy gyilkos vagy. - vigyorgok Elenára. - Ha a kis boszibarátnődnek jó a füle, akkor már biztosan tudja, mi lesz az első feladata, ha visszatér. - mondom önelégülten. Nem baj, ha ez az őrült több ezeréves boszorkány nem segít. Biztosan azt hiszi, hogy csak az ő ereje segíthet. Egy fenét! Akad még pár millió banya a Földön, akit elég könnyű manipulálni és megfenyegetni. - Mindenki fogja be! - mondom ígéretemhez hűen. - Alig várom, hogy a kis Bonnie visszatérjen közénk. - vigyorom széles, már-már eszelős.
A legérdekesebb dolog ebben az egész gyűlésben az volt, hogy szemtanúja lehettem az egyik hasonmásom további agyi leépülésének. Ez a csaj mit össze nem ugrált jobbra-balra... mondjuk lehet én sem maradnék meg egy helyben, ha percenként kelnek át rajtam hallottak. Hát ezért kellett ezt a szerencsétlent visszahozni az élők közé? Hallottam a történetet, miszerint a szívszerelme döntött úgy, hogy márpedig ő is éljen. Elismerésem, okos döntés volt. Még egy őrülttel több. - Szerinted mi az egyetlen oka annak, hogy itt vagyok? - Pillantottam Elenára. Mindenkinek megvolt a maga célja ezzel a dologgal, én pont az egyszer talán esedékes segítséggel számoltam. Nem vagyok hülye, csak úgy önkéntes alapon én sem adtam volna a véremet. Mire visszaengedtem magam mellé a kezem a sebem már be is gyógyult. Áldott vámpírlét. Már csak arra kellett várni, hogy a boszorkány belekezdjen a kántálásba, nagy szél támadjon és hipp-hopp megjelenjen a már mindenki által tárt karokkal várt Bonnie Bennett, akit valószínűleg nem fogok körbeölelgetni, de legalább felírhatom a listámra, hogy segítettem visszahozni az egyik legerősebb boszit a másik oldalról. Megszólalni pedig már azért nem akartam, nehogy véletlenül megzavarjak valami fontos mozzanatot, ami miatt nem sikerülhetne a... procedúra. Nem volt kedvem sokkal tovább itt ácsorogni, mint azt muszáj lenne.
Kezdőlap
||
† Words: - 
