▲ 1962. Április
Hűvös tavaszi este volt. Az enyhén fagyos szél csípte az arcomat. Szőke hajamat a szél ide oda dobálta. Az embertömeg mozgott. Nem látott senki. Mindenki keresztül gázolt rajtam, mintha ott sem lennék. Pedig nagyon is ott voltam. A lelkem itt ragadt, de még akkor is ott voltam. A tömeg az épület fele mozgott. Csupa maskarás népség. Mindenki vicces és gyönyörű habos babos ruhába öltözve. A férfiak karjukon kísérték a hölgyeket. Másik kezükben a pálcára erősített álarcuk. Hangos zene szólt bentről, mindenki vidám, csak én nem. Csak egy szellem voltam, aki sosem lehet már boldog. Keresem a helyem a világban, de nem találom. A bosszút már rég elfeledtem. Most már nem attól sötét a szívem. Az a szerelemtől feketéllik. Valaha szerettem valakit, aki nem lehetett az enyém és emiatt mindent elveszítettem. A fekete folt csak egyre terjed a szívemen és úgy érzem most már egy csepp jóság sem maradt bennem.
▲ 2014. Augusztus
Csak állok... álldogálok ott. A tömeg még mindig mozog. Mintha valamilyen folyó közepén portyáznék. A lábaim a földbe ragadtak, de az idő rohan. Nem áll meg. Megfordulok. Minden úgy van, ahogy volt, de megpillantok valakit, aki eddig nem tartozott a rohanó képbe. Őt. Ismerem őt. A szemünk összeakadt. Láttam a félelmet a szemében. Rám ismert. A szívem gyorsabban kezdett verni. Fojtogató düh kapott el. Nem, nem! Nem akarom őt látni. Megpördültem a tengelyem körül és a szívemhez kaptam. Hát ez a pillanat is eljött...