Nem tudtam, hogy örüljek a lehetőségnek, vagy inkább sajnáljam magam, amiért naiv vagyok annyira, hogy elhiggyem, ez működni fog. Nem fogok és nem is akarok senkinek semmivel tartozni, annyit nem ér ez az egész. Nekem nem. Sok ideig voltam már itt szellemként, ez nem sokat fog változni ezek után sem.
-Megnyugtató.-hagyom ennyiben, nem akarok vitatkozni, inkább gondolkodnék a lehetőségeimen. A dolgok egyszerűsége, hogy akkor futok vele itt össze, amikor körülbelül akarok, a túlvilág nem olyan nagy, hogy megoldhatatlan akadályokba ütközzék ez a dolog. Hacsak nem akar megszűnni a jövőben. Akkor úgy is vele veszek én is.
-Gondolom, tudni fogom.-figyelem, ahogy távozik, majd eszembe se jut, hogy kövessem, eltűnök a másik irányba, s hagyom, hogy a környezetem újra az emberi világra hasonlítson és ne a túlvilág sivár képére. –Bár lehet, hogy inkább nem gondolok erre soha többet.-nem mondanám, hogy megnyerő beszélgetés volt ez, az meg pláne nem tetszett, hogy a testem minden porcikája kissé őrültnek gondoltam ezt a lányt. De hát ez van, mindenkiben kételkedem.

Kecsegtető ajánlat volt ugyan, de elgondolkoztató is. Megfogja kezem, de hiába mindez, kezdek bizalmatlanná válni, ami az utóbbi időben nem sűrűn fordult elő velem. Rémlik valami, de konkrét dolgok még foszlányok szintjén sincsenek meg.
-Talán?-vonom fel egyik szemöldököm. A bizonytalan dolgok ebben a szellemi létben sem tűnnek jobbnak, mintha emberibb vagy épp boszorkány viszonylatban néznénk, és épp ez az, ami még jobban kétségekbe ringat. Talán ha nem vagyok ott azon az éjszakán, túlélhettem volna valahogy. Talán... Annyi minden volt, amit ha talán megtettem volna vagy amit bár ne tettem volna meg, hogy az egész életem máshogy alakulhatott volna.
A feketeleves része még csak most jött. A terv, amiről nem tudtam eldönteni, hogy őrültség vagy sem, persze nem lett volna ingyen kivitelezhető. És az árat nekem kellett volna megfizetnem. Minden eddigi próbálkozásomban ez volt az, ami visszahúzott a valóságba, hogy jobb, ha szellem maradok még egy ideig. Reménykedtem, hátha találok egy önzetlen boszorkányt vagy bárkit, aki segíteni tud rajtam.
-Titeket? Magammal sem tudom, hogy mit kezdenék utána. És mi van, ha mégsem vagyok boszorkány? Ha nem nyerem vissza az emlékeim?-rántom el kezem kezéből, és felpattanva a padról körbepillantok a nagy semmibe. Igaz, ennél bármi ha lehet rosszabb. Bár ki tudja. Majd elfeledkezem a gondolataimra figyelni, és hirtelen újra a nyüzsgő főtér közepén találom magam, ahol épp elszalad egy kutya a lábaim előtt a gazdája viszont egyenesen rajtam gázol át. -Tegyük fel, hogy átgondolom és segítek. Mennyi időm lenne kitalálni a megoldást, hogy hogy hozzalak vissza? Egyáltalán kitől kellene segítséget kérnem?-szegezek neki újabb kérdéseket, melyeket jogosnak tartok egy félig elvetemült, félig reményt adó, és kecsegtetőbb jövőt ígérő terv mellé.

Fogalmam sem volt, hogy ezt hogyan is értette, és igyekeztem nem kíváncsiskodni. Valami azt súgta, hogy jobb nem tudnom arról, hogy ismert e vagy sem.
-Én nem tudom.-vonok vállat, mert soha nem éreztem igazán, hogy sajnálnom kellene e. Emlékek nélkül könnyebb volt, így akár új életet is kezdhettem volna. A feladatom már csak az volt, hogy megtaláljam azt, ami lehetőséget ad egy igazi életre. Ennek egyenlőre nem sok esélyét láttam.
Kérdezett én válaszoltam, az utolsó emlékemről sem esett nehezemre beszélni, noha az az volt, hogy a testem felett ácsorgom. Kissé abszurd csak, nem nagyon. Na, de mindegy is.
-Azt hiszem az voltam. De már ebben sem vagyok biztos.-vonok vállat, s bár örülnék, ha az lennék, igazából nem tudom, hogy tudnék e mit kezdeni az erőmmel. Ahhoz emlékek kellenének, amik nincsenek.-Azon kívül, amire minden szellem képes, semmi különlegeset nem tudok mutatni.-gondolkodom el azon, amit mond, hogy megmaradhatott az erőmből annyi, amivel már tudnék itt is valamit kezdeni.
Azzal, hogy megpróbál felvidítani, nem sokra jutok, mert én magam a legkevésbé sem érezem, hogy az lennék. Az egészben az a legjobb, hogy még csak azt se érzem, nem vagyok az. Szinte semmit nem érzek, ami átbillentene a szomorúságba vagy a boldogságba. Valahol a kettő között egyensúlyozom minden nap, amit szellemként töltök.
Mintha megcsípte volna valami, úgy fordult felém, tekintete sokkal magabiztosabb volt, mint eddig. Eddig mintha megtört lányt láttam volna, most pedig...
-Segítsek neked? Miben tudnék épp én segíteni?-vonom össze szemöldököm zavartan, szemeibe pillantva.-Vissza tudod adni? Ez lehetséges?-reagálok hevesen az ajánlatra, ezzel fellobbantva magamban  remény első szikráit. Talán ő az én emberem, talán nem. De mi van akkor, ha nem? Mi van, ha nem akarom tudni, hogy ki voltam egykor. Ha az, aki voltam, szembemegy azzal, aki vagyok. Egy próbát megér ugyan, de a kockázatot akarom e vállalni érte.

Nem volt célom az, hogy egész életemben így maradjak. De rá akartam jönni, miért is lettem olyan, amilyen. Ki és miért ölt meg aznap éjjel. A válaszra azonban még nem sikerült rálelnem. Ezt a létet viszont egész jól kezeltem már, ami meglepő volt ugyan, de sokszor kifejezetten előnyös volt, hogy senki nem láthatott.
Összevonom szemöldököm azon, amit mond. Nem kell aggódnom? Mást se csináltam az elmúlt százötven évben, csak aggódtam. Mi van ha rájövök a válaszokra, de nem lesz épp jó számomra? Emlékek kellenek, de ha az emlékek sötétek és gonoszak, akkor a legkevésbé sincs rájuk szükségem. De úgy döntöttem nem faggatom ez ügyben.
Bemutatkoztam, de erre is olyan reakciót kaptam, amit nem tudtam hová tenni? -Te ismertél mielőtt meghaltam?-érdeklődöm, aztán megpróbálom magamban értelmezni azt, amit mond. -Az utolsó emlékem, hogy a kihűlt testem nézem.-vonok vállat, bár ez nem sokat mozdít a beszélgetésen, az biztos. Fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél, és a megállapítson, mely a "teljes normál lánynak néz ki"-re vonatkozott egyre jobban megingott. Persze oké, nem látnak minket, szellemek vagyunk, a mi saját világunkban ragadva, de úgy látszik ő valahogy más, mint akikkel eddig találkoztam.
Megtudom a nevét, s próbálom összerakni, mit is mondhatnék arról, hogy is kerültem ide, amikor újabb kérdést tesz fel.
-Fogalmam sincs. De tényleg. Mint mondottam, az egyetlen emlékem magamról, hogy a halott testemre nézek, amit a későbbi jelek szerint két vérfarkas tépett szét. Egyesek boszorkányságról beszéltek, akik ismertek, tudták a nevem.-mondom zavaros gondolataim, hisz abból, amim van, túl sokat nem tudok építkezni, szép mesét kreálni hozzá.-Nem léphettem túl, mert nincsenek emlékeim. Lassan százötven éve vagyok szellem. Előtte boszorkány lehettem.-térek végül a lényegre, hogy bármi is kérdez a múltamról, arra nem fogok tudni ennél többet válaszolni. Jó is lenne.
-Elég kevesen vannak erre mostanság, és egyre kevesebben látnak. A boszorkányokban pedig nem igen bízom, hisz a legtöbbször ára van annak, hogy újra az élők sorába emeljenek...-vonok vállat, mert úgy hiszem ez a teória megállja a helyét. Magas árat kellett azért fizetni, hogy ide juss, és még magasabbat, hogy innen elmehess. De úgy gondolom megérte volna. Egy boszorkány mondta nekem eddig, hogy ha visszatérek, az emlékeim is megkapom, és majd annak fejébe kéri ki a fizetségét. De mivel nem tudtam mire számítsak, kértem tőle egy kis időt. Ez a kis idő lassan húsz éve tart, és nem akar mást, csak tovább nőni.

Nem volt bajom ezzel a szellem léttel, már százötven éve az vagyok. Elsétálgatok városokban, néha túlvilági, néha a való világi lében. A kettőt összehasonlítani sem lehet. Előbbi kihalt, szürke, csupán egy-két kósza, elveszett lélek bolyong benne. Mondhatni unalmas. Aki láthat, abból kevés van, és többségük számomra is idegen. Pláne, hogy azt se tudom igazán, hogy kit is ismerek és kit nem. Utóbbi viszont felettébb mulatságos. Emlékszem eddigi létemben, mármint abban, amiben nem tudom, hogy ki is vagyok igazán, hogy a gyerekekkel meséket nézetnek, ahol vannak jó és kevésbé jó szellemek, akik előszeretettel ijesztgetnek. Na, ha rám jön az öt perc, és nagy unalmammal már nem tudok mit csinálni, hát eljön a tárgyak mozgatásának ideje. Hihetetlen, hogy egyesek, akiknek fogalma sincs arról, valóban létezik a szellem világ, micsoda bugyuta mondókákat regélnek ellenem, ellenünk.
Valami olyan helyre vágytam, amit még nem láttam. Hallottam már eltávozott lelkektől egy városról, ami a természetfelettiek paradicsoma. Gondoltam átszellemülten meglesem, mennyi igaz belőle.
Valami főtér féleségen sétáltam, figyelve az elhaladó embereket, akiknek néha szóltam volna, hogy "Nem látsz a szemedtől, itt sétálok előtted!", de tudtam, felesleges időpazarlás lenne. Igazából meg se éreztem, hogy keresztülmennek rajtam.
Egy barna hajú, kissé letört, de még így is szép lány ücsörgött a padon. De ő más volt, mint a többiek, akikkel itt összefuthattam. Valami furcsa érzésem volt. Közelebb mentem, arcomra mosolyt erőltetve, hisz ahogy nem koncentráltam az elhaladókra, csak ő maradt a szemem előtt. Szellem volt, akárcsak én.
-Unalmas mi? Sehol, soha senki, akivel beszélhetnél.-ülök le mellé a padra, egy könnyed mozdulattal. A kopár, szürke és "cseppet sem hátborzongató" hely, immár biztos voltam, hogy egy város főtere. -Kivéve azokat, akik látnak minket, de ők, valljuk be nincsenek valami sokan.-pillantok a lányra, és úgy döntök, amit tudok magamról, azt el is mondom.-Melisandre vagyok.-mosolyom bár őszinte, a groteszk vonás ezen a helyen, hisz a túlvilágon mégis ki örül annak, ha nem képes igazán halottnak lenni?