Ismét egy újabb csodálatos nap, ami után az embernek már ahhoz sincs kedve, hogy feldobja a talpát. Nem mintha az például az én esetemben olyan könnyen menne...Miért kell az embernek elmennie a csoporttársaival a kávézóba vagy a kocsmába, ha egész idő alatt körülbelül rá se bagóznak, és csak ül a széken és mosolyog, meg néha-néha képes beleszólni egy-egy mondatba valamit, de amúgy rohadtul nem tud bekapcsolódni a társalgásba. Ezt az időt, amit ott eltöltöttem sokkal hasznosabban is mondjuk tanulással tölthettem volna, ha már ki van adva a dolgozat a római légiók hadviseléséről és stratégiájáról. De ha viszont nem mész el, akkor egyből világ vége van, mert különcködsz, antiszociális vagy, fent hordod az orrodat és semmibe veszed a többieket stb. ~ Emberek! - füstölgök magamban és már magamat is meglepem vele, hogy milyen gondatlanul mondtam ki hirtelen a szót. Mintha már évszázadok óta nem lennék, az Ők pedig csak apró fricskák lennének a szemembe. Eszközök, táplálék, szükséges rossz...Pedig alig ár hónapja, hogy már semmiképp sem lehet embernek titulálni és alig több, mint másfél éve, hogy anno vérfarkassá váltam. Ijesztő és azt hiszem erre, majd mindenképpen oda kell figyelnem a jövőben. Nem szeretném úgy űzni a vadászati dolgaimat, mint mondjuk Bojana bár sajnos egyenlőre, nem állok tőle messze módszerek tekintetébe, de az igazság az, hogy én legalább próbálom magamat visszafogni. Ő viszont nem, és ez az, ami igazán zavar...
Hogy megváltozott-e mióta barátok lettünk? Nem mondanám, bár ez nem az én tisztem. Az igazság inkább ahhoz áll közel, hogy megismertem és felfedeztem benne néhány olyan pozitív tulajdonságot, amit egyébként sose leltem volna meg benne, ha úgymond nem ismerem meg jobban. Az tény, hogy nincs szinte senki más mellettem, akihez szólhatnék és, hogy rengeteget segített mióta az átok működésbe lépett. De ettől még nem tudom elfelejteni azt a 3 évet, amit azzal töltött, hogy állandóan megalázott, csicskáztatott, kihasznált. Részben ezért visszásak vele kapcsolatban az érzéseim. Bizonyos szempontból szeretem és ragaszkodom hozzá, mert sokszor tényleg jó, hogy mellettem van, de másfelől visszataszító, ahogy az emberekre tekint, ahogy bánik velük mióta hibrid lett, és amikor ránézek, még ha mélyen magamban meg is dobban a szívem és görcsöl a hasam, de akkor is az jut eszembe, hogy mi lett a vége az első felém küldött mosolyának és a barátságos invitálásnak. Túl élénken él bennem a kép, ahogy végig "kommandózok" az iskolától hazáig alsógatyában és zokniban ahol aztán kaptam egy szép míves verést apámtól. Sokszor tényleg nem tudom eldönteni, hogy hányadán is állok vele...
Ahogy hazafelé bandukolok, nemsokára elérem a Café-t aminek a tetőtéri lakását béreljük ketten. Arra bőven elég, hogy elférjük, és az egyetemtől sincs messze. Részemről eredetileg azért mentem bele, mert biztos voltam benne, hogy a koliban nem tudnék normálisan tanulni, készülni. Nos, néha még itt se hála a lakótársamnak...Egyhangúan lépdelek fel a lépcsőfokokon, majd amikor felérek és kinyitom az ajtót a cipőmet eldobom az ajtó mellé, majd szépen bevonulok a szobámba és ledobom a tatyómat az ágyra. Előveszem a laptopot és miután néhány könyvet magamhoz veszek, belekezdek a dolgozat folytatásába a légiókról. Ha jó ütemben haladok talán este végzek majd vele.