Még mindig féltem attól, hogy hibát követtem el azzal, hogy idejöttem. Mi lesz akkor, ha Greg soha nem fog a lányának tekinteni? Nem ismertük egymást és vele ellentétben én legalább egy-két dolgot tudtam róla, de ő még annyit se tudott rólam, min én róla. Legalább egy dolog még ebben a szomorú jövő képben is vigasztalt, hogyha egyszer végleg elköltözöm, esetleg Seb-el, akkor legalább anyu mellett lesz valaki. Egy olyan személy, aki szereti őt és aki édesanyám számára is fontos. Nem kell félnem attól, hogy esetleg valami baja esik, mert ha nem is ismerem annyira Greg-et a szemében látom azt, hogy mennyire fontos számára az a nő, aki életet adott nekem. Meg persze a szavai és a tettei is elárulják őt. Egy apró mosoly jelenik meg az arcomon, amikor Greg megszólal. Szerintem te nem láttad azt az autót, hogy mennyire tele van pakolva. Olyan, mintha már egyből tudta volna azt, hogy költözünk... - mondom neki kissé viccelődve. Mert tényleg elég sok ruhát hozott nekem és magának is, de persze nem annyit, amennyit egy költözés indokolna. Egyszerűen csak szerettem volna oldani kissé a feszültséget, ami talán részben nekem volt köszönhető. Igen, talán mégis komolyabban gondolja a dolgot, mint mutatta. - mondom egy mosoly keretében, de legbelül eléggé nagy harcot vívok. Vajon, mit tenne akkor anya, ha rájönne arra, hogy mit tett Sebastian? Ha tudná azt, hogy milyen görbeestét tartott miután egyszerűen csak leléptem? Nem tudom, de apu tettébe nem is akarok belegondolni, mert egy pillanatra az a kép ugrik be, hogy megölné vagy legalábbis olyat tenne Seb-el, amit egy életre nem tudna elfelejteni. Nem akarom azt, hogy megtudják, illetve erre az egész dologra nem akarok gondolni. Fogalmam nincs arról, hogy egyszer képes leszek-e teljesen elfelejteni, de azt tudom, hogy még mindig fontos számomra az a férfi és talán együtt még azon is túljuthatunk. Nem kötelező idejönnie, hiszen én is még csak most toppantam be az életedbe. Nem várom el azt, hogy egyből tárt karokkal fogad a lányodat vagy esetleg az ő udvarlóját. - mondom sietve, amikor meghallom a morgást, gyorsan fel is állok és a hajamba túrok. Nem akarok semmit se erőltetni. Egy darabig gondolkozok, majd végül óvatosan kezdek bele a dologba. Ha gondolod, akkor visszaköltözöm a szállodai szobámba. Amúgy is ott van még minden cuccom. Talán ha szép lassan megismersz, akkor neked is könnyebb lesz elfogadni azt, hogy annak ellenére, hogy teljesen normálisan nézek ki, igenis hiányzott az édesapám és minden egyes szülinapomkor azt kívántam, hogy bárcsak egyszer csak megismerhetnélek. De nem fogom erőltetni a dolgot, ha neked ez még korai. - mondom sietve és óvatosan apumra, majd pedig anyumra nézek. Biztos voltam abban, hogy nem ilyen társalgásra számítottak, de éreztem, hogy valami baj van és féltem attól, hogy esetleg én okozom ezt a bajt. Nem akartam elszakítani őket egymástól, így ha édesanyám megpróbálna megállítani abban, hogy teret adjak apumnak, akkor lebeszélném őt. Azt akarnám, hogy ő legalább maradjon itt, vele, hiszen szemmel láthatóan a régi szikra még mindig megvan köztük. Legalább ők boldogok lennének. Nekem meg nincs bajom a szállodával se. Esetleg lehetne valami családi programot szervezni, de csak akkor, ha mindenki benne van. - mondom egyre halkabban és lassan neki dőlök a pultnak. A fejem még mindig zakatol, de ha lehetőséget kapok arra, hogy esetleg jobban megismerjem az apámat, akkor még ennek ellenére is benne lennék egy zűrzavaros napban.
Felőlem viselkedhetünk úgy, hogy én is a családjuk vagyok, de akkor sem érzem magamat annak. A családot nem a vér teszi, minket pedig egyelőre csak az köt össze Carrievel. Judyval más a helyzet, ő vele múltam van és most már jelenem is. Ő róla tudom milyen, ellenben a lányomról szinte semmit. Utoljára akkor láttam mikor még lábra sem tudott állni, most meg itt ül előttem mint egy felnőtt nő. Nehéz még mindig elhinnem, hogy olyannyira megviselte volna az, hogy nem voltam mellette. Egyszerűbb lett volna minden ha akkor belenyugszik. - Komolyan? A növények a legnagyobb probléma? Nem az esetleg, hogy alig van ruhád itt vagy valami hasonló? Bár lehet csak nekem más az értékrendem. - Noha tudom, hogy számára milyen fontosak a virágai, de tényleg nem hiszem, hogy egy világ fog összedőlni ha néhány napig nélkülöznie kell őket. Valószínűsíthető, hogy nem hosszú távra akartak idejönni, szóval így is úgy is át kell még hozniuk néhány cuccot ha maradni akarnak. Bár nem tudom, hogy lesz ebből a lakásból családi ház, de ha egyszer már megépítettem, akkor valahogy ezt is megoldom. Csak hümmögök egy sort arra, hogy azt mondja a barátja egy farkas. Nem fogom ítélkezni előre, de farkas mivoltának köszönhetően valószínűleg nem leszünk puszipajtások. Nem számít, hogy milyen, valószínűleg nem fogom megkedvelni később sem. Ez csak így megy ebben a világban. Adni fogok neki egy esélyt, de egy hiba és ebbe a házba valószínűleg be nem teszi a lábát. Fáradtan morgok magamban egyet mikor az áthívás gondolata felötlik, de végül csak vállat vonok. Mi mást várnak? Hogy majd kiugrok örömömben, hogy átjöhet egy farkas a házamba, ráadásul egy olyan farkas aki a lányomat... Bár nem fogok ítélkezni, egyszerűen csak szeretek magamból kiindulni. Carrie 21 éves és kétlem, hogy a fiú fiatalabb lenne nála. Carrie következő kérdésére meghagyom a választ az anyjának, hisz ez nem rajtam múlik. Elmondtam, hogy szívesen látom őket itt, a többi rajtuk áll. - Amit akartok. - Zárom le inkább ennyivel Judy kérdésére a választ. Azt a dolgot várhatta, hogy nem fogom mondani főleg Carrie füle hallatára. Na meg az inkább esti teendő. Nem mintha gondom lenne ha nappal történik ugyanez…
Kicsit mintha fagyossá vált volna a légkör Carrie "beszólása" után. Tudom, hogy nem úgy értette, amit mondott, ahogyan azt is, hogy nem sokszor beszélt élete során hasonló hangnemben. Mivel nem éltünk huzamosabb ideig egy családként, így egyikünk sem tudhatta, hogy mi lesz a másik reakciója. Carrie-vel mi mindig megbeszéltük a dolgokat, nem titkolóztunk egymás előtt, de most itt volt Greg, az "újdonsült" apuka, akinek lehet teljesen más elképzelései vannak a gyermeknevelés terén, még akkor is, hogyha az előttünk ülő gyönyörű lányunkat már nem is nagyon kell nevelni... Megsimítottam Greg kézfejét amolyan nyugtatásképpen, ahogyan visszakérdezett Carrie-nél, bár nem tudtam eldönteni, hogy mérges-e rá vagy sem. Amint gyógyszerek után érdeklődtem, úgy az én tudatomig is eljutott, hogy biztos nincs fájdalomcsillapító valamelyik fiókban. - Jó, oké, csak megszokásból kérdeztem. - Feleltem, hiszen tényleg ez volt az a kérdés, ami előtt egyáltalán nem gondolkodtam. - Akkor viszont reggeli után ugorjunk el a gyógyszertárba, Carrie. - Fordulok felé és jelentőségteljes pillantást vetek rá, hogy érzékelje, szükségünk van egy csajos beszélgetésre. Talán vannak olyan dolgok, amikről nem akar mesélni Greg jelenlétében. Vagy nem is tudom. Olyan szokatlan mindannyiunknak ez a helyzet, hogy fogalmam sincs arról, miként kell hármasban, ilyen felállásban megbeszélni dolgokat. - Sajnos most a gyógyszerekre kell hagyatkozzunk. Egy növényemet sem hoztam. - Szomorúan elhúzom a számat. Miért is hoztam volna őket? Nem terveztem, hogy sokáig maradok, mindössze meg akartam bizonyosodni arról, hogy minden rendben van Carrievel, hogy Greg nem küldte el őt, amikor felbukkant az ajtaja előtt. - Utánad jött? Nocsak! Talán kicsit rosszul ítéltük meg... - Mondom továbbra is mosolygás közepette a lányomnak. Valahogy egyikünk sem hitte, hogy Sebastian tényleg eljön utána, mivel annyira ellenezte azt, hogy Carrie találkozzon a vámpír apukájával. Mondjuk érthető, hisz akkor én is Sebastian pártját fogtam. És úgy látszik, ahogyan én is, úgy ő is megváltoztatta a véleményét. Ennek pedig örültem, hiszen a lányom mellé nem is tudnék elképzelni egy olyan fiút, aki nem támogatja őt a döntéseiben. Az pedig, hogy utánajött, csak azt bizonyítja számomra, hogy mennyire fontos neki Carrie és hogy vigyázni akar rá. Így nagyot nőtt a szememben. - Főzhetek ebédet vagy vacsorát, ha gondoljátok. - Kérdőn rápillantok Greg-re, hiszen az ő tisztje megválaszolni, hogy Carrie elhívhatja-e a házába Sebastiant. Azonban ha megengedi én örömmel felvállalom, hogy főzök, sütök, amit csak kell, még akkor is, ha tudom, hogy Greg csupán a látszat kedvéért fog velünk enni. Aztán a pontos helyzetünk került kitárgyalásra, a pulzusom pedig érezhetően az egekbe szökött. Gregnek van valakije? Ó te jó ég! Ez így sokkal rosszabb, mint hittem. Így belerondítottam egy kapcsolatba és én lettem az a bizonyos harmadik személy, akit mindenki utál. Nem, ezt nem csinálhatom, én nem ilyen vagyok. Hogy lehettem annyira felelőtlen, hogy még csak rá sem kérdeztem van-e valakije. Rögtön az ágyába másztam... Istenem! A számban lévő omlettet majdnem sikerült félrenyelnem a hír hallatán, de nagy nehezen megbirkóztam vele. Fel is akartam állni Greg öléből, de visszatartott. Mire lenyeltem a falatot, szólalni szerettem volna, hogy megkérjem, engedjen el, de akkor folytatta a félbehagyott mondatát. - Greg... - A szemeibe néztem, hiszen hirtelen azt sem tudtam, hogy mi történt. - Ne szórakozz ezzel! Te jó ég! Majdnem szívrohamot kaptam! - Megütöm a vállát, majd arcomat a kezeimbe temetem és mélyeket lélegzem. Próbálom megemészteni a különös humort, de hirtelen drága kislányom hangja visszarángat a valóságba. Na most erre mit válaszoljak? Minden olyan gyorsan történik, hogy kezdem úgy érezni, nem bírom tartani velük a lépést. - Egyelőre igen. - Válaszolom neki szeliden, mert egyelőre csak ennyi telik tőlem. Tényleg nem tudom mit hoz a holnap, hogy meddig maradunk itt, mi lesz velünk. Azt hiszem nem probléma, ha ilyen homályosan is, de céloztam arra, hogy egy darabig itt húzzuk meg magunkat. - Na akkor mi legyen a mai program? Ki mit szeretne csinálni? - Könyörgő pillantást vetettem Greg-re, hogy még véletlenül se mondjon semmi szexhez kötődő dolgot, mert nem szeretnék végérvényesen zavarba jönni Carrie előtt. Míg nem válaszolnak addig viszont kihasználva az alkalmat adok egy apró puszit újdonsült "párom" arcára.
Egy pillanatra még kicsit talán össze is rezzentem legbelül, amikor hallottam édesapám reagálását a dologra, de jelét akkor se mutattam ennek. Tudom, hogy nem voltam kedves, de akkor se gondoltam volna, hogy így fog reagálni a dologra. Azt is pontosan tudom, hogy nem illik így beszélni, de hirtelen megint annyi fajta érzés kavargott a fejemben, hogy csak na. Egyszerűen csak kicsúszott a számon. Soha nem szoktam így viselkedni, hiszen engem nem így neveltek. Mindig kedves és aranyos vagyok másokkal szemben, na meg segítőkész, de arra soha senki nem készített fel, ha hirtelen feje tetejére áll az egész eddigi életem, akkor azt miként is emésszem meg magamban pár perc alatt. Jól leszek. - mondtam sietve, amikor hallottam anyum reakcióját a dologra, majd apum válaszát. Kezdtem úgy érezni, hogy talán miattam vált kissé harapóssá. Pedig nem akartam semmit se elrontani. Lehet az is, hogy amennyire vágytam arra, hogy egyesüljön a család, ami most úgy néz ki, hogy meg is fog történni, annyira lehet, hogy én leszek az elrontója. Egy darabig csak csöndben voltam és próbáltam valami értelmes magyarázatot mondani mind arra, amit anyuci és apuci kérdezett. A kezem lassan megérintette a nem régen kapott karkötőt és azt bámultam, mintha abban reménykednék, hogy helyettem beszélni kezd. Sebastian a barátom és igen, farkas. - mondtam nekik komolyan. Bár ezt sokkal inkább apumnak mondtam, hiszen anyum tudta a dolgokat és azt is tudta, hogy miként váltunk el egymástól. A tekintetüket fürkésztem, majd egy kisebb sóhaj után folytattam, mert láttam, hogy innét nem lesz menekvés. - Utánam jött, így igen jelenleg még itt tartózkodik. Szóval nem kell egyikőtöknek se félteni, mert nem a nagy csúnya és gonosz farkas rabolt el hajnalban. -mondtam kissé viccelődve a dolgot, mert szerettem volna kicsit oldani a feszültséget, illetve jelenleg nem is nagyon szerettem volna erről többet beszélni. Azt hiszem kisebb időre volt szükségem, hogy az elmúlt két nap információit egy kissé megemésszem és elfogadjam. - Szeretném ide is meghívni. - mondtam végül kissé hadarva miközben a hajamat kezdtem el babrálni. Lassan felálltam és raktam fel vízet teának. Muszáj valamit innom és úgy gondoltam a tea tökéletes lesz. Lassan a tea víz is felforrt miközben figyeltem őket és a válaszukat vártam. Egy apró mosoly jelent meg az arcomon anyum zavarát látva, majd közben gyorsan megcsináltam a teát is és a mosolyom még nagyobb lett apum válaszát hallva. Akkor ez azt jelenti, hogy maradni fogunk? Itt fogunk élni együtt?- kérdeztem hirtelen boldogan és talán még egy aprót ugrottam is hozzá. Az se érdekelt, ha emiatt sulit kell váltanom, de végre az amiről mindig is álmodtam teljesülni látszott. Már csak egy dolognak kellene megvalósulni, ami pedig nem más, mint apumnak is el kellene fogadni Seb-et.
Felhúzott szemöldökkel néztem Carrie-re mikor lényegében beszólt nekem. Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki mondjuk. Mert a védelmükben elhagytam őket, vagy szimplán csak azzal, hogy vámpír vagyok ezáltal pedig elég fejlettek az érzékszerveim? Ha utóbbi akkor úgy gondolom, hogy 21 éves korára az ilyeneket tudnia kéne, mielőtt megpróbál átverni engem. Ha viszont előbbi, akkor meg szimplán csak túl kéne tennie magát rajta. Persze, bánom én is, hogy nem voltam velük a fontos pillanatoknál de attól még az életnek nincs vége. Van egyetem itt is, Mystic Fallsban, aztán ha akar menni oda akkor segítek neki. Már persze, ha kér a segítségemből mert ezek után már magam sem tudom. - Esetleg valami probléma van? - Kérdeztem tőle egyből a megszólalása után, aztán mikor bocsánatot kért akkor pedig nem is szóltam semmit. Rendben van, hogy másnapos, de akkor is vissza kéne fognia a száját… Bár bagoly mondja, ha már egyszer nem is voltam velük nincs jogom ítélkezni fölötte. Ez van, ezt kell szeretni… - Ha nem felejtetted el, még mindig vámpír vagyok. Nincs szükségem gyógyszerekre. - Vontam meg a vállamat. Persze, néha beveszek egy aszpirint, de az is csak akkor van mikor már eszeveszettül fáj a fejem, de akkor is el kell mennem a patikába Nem értettem, hogy mire fel volt ez a nagy felbujtás Judith részéről is. Nem tudtam ki az a Sebastian, ő viszont mintha valami tizenéves lány lenne úgy csillant fel a szeme. Végül én is megszólaltam. - Meg kell kérdeznem: Ki a fene az a Sebastian? - Bár valószínűleg nem is nekem szánta a mondatait Carrie, mert gondolhatott volna arra, hogy az életéből nem ismerek egy nevet sem. Érdekes dolgot kérdezett megint, én viszont kíváncsi voltam, hogy az anyja mit fog mondani. Már ha mondani fog valamit. Én viszont kegyetlen leszek egy kicsit, de próbálom rövidre fogni ezt is. Aztán komoly tekintettel néztem Carrie-re. - Nos, Carrie… Az igazság az, hogy nekem már van valakim… - Mondtam szinte már-már bűnbánóan. Ami igaz is volt, mert éreztem, hogy Judith szíve egy-két ütemet kihagyott. Ha viszont megpróbál felállni akkor visszatartom. Néhány másodpercig hagytam, hogy emésztődjenek ezen, aztán befejeztem a mondatomat. -…az édesanyád. - Nehezemre esett nem elmosolyodni az egész helyzeten. Hát igen, vannak sötét dolgaim, amiken csak én tudok jót mulatni.
Kíváncsian figyeltem Carrie minden egyes mozdulatát, ugyanis már ezekből le tudtam vonni a megfelelő következtetéseket. Össze volt zavarodva, bár azt nem tudtam, hogy konkrétan mitől, de mivel nekem is össze-vissza cikáztak a gondolataim, nem lepődtem meg az ő lelkiállapotán sem. Ezért inkább türelmesen vártam. Jól tudtam, hogy csak idő kérdése és mindenre választ kapunk, hiszen drága kislányunk sohasem volt egy hazudós típus. Mindössze mindig egy kis időre volt szüksége, hogy összeszedhesse magát, egy kis magányra, aztán jött és beszélt. Ezt tartottam a legfontosabbnak mindig is a gyereknevelésben. Büszke voltam magamra, amiért az én lányom kamasz korában nem drogozott, s mindent megbeszélt velem. Bíztam benne, tudtam, hogy nem keveredne bajba, ő is bízott bennem, ami miatt pedig egy olyan kapcsolat alakult ki közöttünk, ami nem sok anya-lánya között van. Gúnyos megszólalására, amit apukájának intézett, egy csúnya pillantással feleltem. Jól tudja, hogy nem Greg hibája, amiért kimaradt az első huszonegy évéből, úgyhogy ez a beszólás egyáltalán nem volt jogos. De hozzá méltón a következő mondatában bocsánatot is kért miatta. Akármennyire figyeltem mindvégig azt láttam rajta, hogy össze van zavarodva és féltem attól, hogy mi váltottuk ezt ki belőle. Mikor elárulta, hogy fáj a feje, gyorsan felugrottam és indulni készültem a gyógyszeres fiókhoz. Aztán rájöttem, hogy fogalmam sincsen, hogy hol van, vagy hogy egyáltalán van-e itt ilyen. Most pedig semmilyen gyógyfüveket nem is hoztam magammal, hogy teát főzhessek neki. - Van valami gyógyszered? - Kérdeztem Greg felé fordulva, mert gőzöm sem volt arról, merre keressem. Majd újra visszaültem Greg ölébe és hallgattam, ahogy Carrie beszélni kezdett. Sebastian... Akkor most már mindenre meg van a magyarázat. - Sebastian itt van? Eljött utánad? - Szemeim kikerekedtek, én pedig egyszerre váltam aggódó anyukává és izguló kamaszlánnyá, aki epekedve várja, hogy megtudja, mi is történt a találkán. - Kicsim! Részleteket! - Bíztattam, hogy beszéljen, de nem tudtam felmérni, mennyire állt készen erre, így kedvesen rámosolyogtam, aztán a serpenyőből az előttem lévő tányérra kiszedtem az egyik omlettet és megkóstoltam. - Ez, isteni! - Mutogatok az omlettre, miközben Gregre pillantok. Ha vámpírként ilyen finom omlettet tud csinálni, akkor vajon milyen szakács válna belőle, hogyha még meg is enné, amit főz? Hihetetlen. A pasiknak általában a főzés a kisujjukban benne van és akármit is csináljanak a konyhában, az ilyen jól sül el. Persze mint mindenben itt is akadnak kivételek, de megnyugtató volt tudni, hogy Greg nem az ő táborukat erősíti. Hiába próbáltam újból kis magányt biztosítani Carrie-nek és belefeledkezni az omlettembe, jött a kérdés, amit szívem szerint elnapoltam volna. Ijedten felnéztem a lányunkra, aztán gyorsan Greg-re. A szívem össze-vissza kalimpált, megint idegessé váltam. Mégis hogy adjak olyasmire választ, amit igazából még mi sem beszéltünk meg? - Pontosan mi is a helyzet? - Kérdeztem újra, bár ezt inkább csak magamnak ismételtem el. Nem tudtam mit válaszoljak, úgyhogy segélykérően Greg-re pillantottam. Talán ő tud rá válasszal szolgálni, nem tudom. Én mindenesetre nem akartam kijelenteni semmit sem, még azt sem mertem volna beismerni, amit éreztem, ugyanis tartottam attól, hogy Greg talán másképp vélekedik rólunk. Emiatt pedig nem akartam kellemetlen szituációba hozni egyikünket sem, így inkább átpasszoltam neki a labdát, hadd rántsa le a leplet kettőnkről. Így legalább én is megtudhatom, hogy ő mit gondol...
Bármennyire vágytam arra, hogy egy család legyünk ez az új szituáció annyira váratlan, hogy csak na. Másnaposan, átfagyva az ember valahogyan nem számít erre. Talán még kicsit babán is néztem rájuk, hiszen hirtelen tényleg nem tudtam, hogy mi történt, de a pillantásukból és abból, ahogyan egymást megérintették látható volt, hogy itt nem csak az történt, hanem sokkal többről van szó. Olyan, mintha nem is töltöttek volna távol egymástól olyan sok időt, mintha mindig is együtt lettek. Ennek igazán örültem, de kicsit még mindig aggódtam, de hirtelen annyi gondolatom volt, hogy nem bírtam volna egyet se szavakba önteni, így maradtam az eredeti tervemnél vagyis a terelésnél. Nem hazudtam és nem is füllentettem, hiszen nem tagadtam semmit se. Egyszerűen csak nem hoztam szóba, ennyi történt. Nem szoktunk ahhoz, hogy bárki reggelit csinálna nekünk, így ezért hoztam a péksüteményt, de mind megehetitek, mert még egy falat biztosan nem megy le a torkomon. – mondtam nekik őszintén, de még mindig csak kicsit szóltam el magamat, hogy itt már tuti valami történt, ami miatt nem bírok enni, de azt hiszem a másnaposságra is foghatnám, mert sok ember akkor se tud enni és én részben tényleg másnapos voltam. Majd amikor meghallottam apum szavait, akkor egy kisebb fintor is kiült az arcomra, mert tényleg nagyon fájt a fejem. Lehet tényleg az a baj, hogy nem szoktam inni, de minél régebb óta voltam fent, annál jobban kezdek előjönni a tünetek, ami miatt még ramatyabbul éreztem magamat. Hirtelen milyen jó lett valakinek a szaglása. – mondtam neki kissé talán gúnyosan, majd a hajamba túrtam és egy darabig csak az asztal bámultam, mert a következő mondatkor már tudtam, hogy itt én leszek most a téma és nem ők. Ez ellen pedig semmit se tehetek. Végül anyum szavai térítetek újra észhez. Sajnálom, nem akartam se frászt hozni senkire, de gúnyos se akartam lenni. Egyszerűen csak szétrobban a fejem. – vallottam be nekik, majd egy kisebb sóhaj hagyta el az ajkaimat. Egy darabig még magam elé bámultam, majd szép lassan a tékozló lány beszélni kezdett. Nem jártam másik városban, csak hajnali három óta szinte a városban voltam. Sebastian rám írt és mivel titeket nem akartalak felkelteni, meg rátok törni se, így egyszerűen csak elmentem. – mondtam nekik őszintén, majd egy kicsit távolabb toltam magamtól az ételt. – Semmi rosszat nem tettem. Egyszerűen csak találkoztam egy olyan személlyel, aki fontos számomra. – tettem hozzá sietve, mert reménykedtem abban, hogy talán náluk jobban senki se értheti meg a dolgot. Nekik pontosan tudni kell, hogy milyen lehet valakit szeretni és távol lenni tőle. – De inkább meséljetek ti, most akkor pontosan mi is a hely… - haraptam el a mondat végét, mert hirtelen magam sem tudtam, hogy pontosan mi is lenne a megfelelő szó ide. Talán legszívesebben azt kérdeztem volna, hogy akkor most már maradunk és egyesült végre a család? De még se tettem. Egyszerűen csak figyeltem őket és vártam a következményeket.
|| sorry az elírasok miatt, de telóról írtam.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Dec. 30, 2014 10:34 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Carrie & Greg & Judy
There's no place I'd rather be...
Egy pillanatra úgy éreztem, mintha egy átlagos család lennénk, minden természetfeletti erő nélkül, és ez igazán tetszett. Tudom, hogy sohasem lehetünk átlagosak, talán nem is állna jól nekünk, de ettől függetlenül jó volt úgy kezdeni ezt a reggelt, hogy mindent, ami a vámpírléttel vagy a boszorkánysággal kapcsolatos dolgot kiszoríthattunk. Bókjára elmosolyodtam és örömmel vettem tudomásul, hogy tetszem neki. Sokféle férfi próbálkozott nálam az elmúlt két évtized alatt, de egyiküktől sem esett jól a bók, azt pedig egyenesen utáltam, ahogy végigmértek a szemeikkel. De ez Gregre egyáltalán nem vonatkozott. Tőle minden figyelem és pillantás ajándék volt, úgyhogy boldogan fürdőztem a csillogó tekintetében, míg meg nem láttuk Carrie-t. Ahogy szemben álltunk vele, ismét kicsit furcsán éreztem magam, de ez valószínűleg abból adódott, hogy most ketten álltunk előtte, nem csak én. Ehhez pedig (még) nem voltam hozzászokva. S talán ekkor tudatosult bennem, hogy ha minden jól alakul majd, akkor meg kell találnom az egyensúlyt közöttük. Azt az egyensúlyt, ami mindenkinek kedvez. Hisz eddig gyereknevelés terén úgymond könnyű dolgom volt, most viszont egy csapattá kellett válnunk Greg-gel. Ettől azonban egyből levert a víz. Nem mintha nem erre vágytam volna mindig is, csupán nem volt részem ilyen helyzetben és emiatt egy kicsit aggódtam. Mosolyogva indultam meg Carrie után, aki már a péksüteményeket pakolta elő a táskájából, aztán Greg-re pillantottam, aki szinte szomorúan közölte, hogy kár volt felkelnie reggelit készítenie. - Igen, megérte! Még sosem készült nekünk senki ilyen reggelivel! - Szóltam oda neki, hiszen ilyen reggeli fogadtatásban még tényleg sosem volt részünk Carrie-vel. Mindig egymásnak vagy kettőnknek készítettünk reggelit, de nekünk még sose készített senki. Ahogy lassan feloldódtam az új "anyun-alig-van-ruha" szituációban, úgy ijedtem meg hirtelen, amint meghallottam Greg hangját és a mondanivalóját. - Vérfarkas? - Kikerekedett szemekkel néztem rá Carrie-re, aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy Greg újra az ölébe húz. Engedelmesen leültem, a szívem pedig zakatolni kezdett, főleg miután lányunk fel lett világosítva arról, hogy a szülei újra egymásra találtak. Apró mosoly húzódott az ajkaimra, mert örültem annak, hogy a múlt éjszaka nem csak egyfajta "köszönés" volt, hanem annál több. - Hol voltál és kivel voltál? - Hadarom el a kérdéseimet és kíváncsian várom a válaszát. Mindig hasonló módon szoktam kifaggatni, hiszen ismerem. Tudom, hogy őrültséget sohasem csinálna és hogy meg van a magyarázat arra, hogy miért járt kint hajnalok hajnalán. Talán a vérfarkas sem olyan rossz, mint aminek most így hirtelen képzelem. De mégis milyen jogon kezdenék el papolni neki arról, hogy milyen veszélyesek? - Carrie, mi történt? - Hangom most már lágyabb, mintsem hisztérikus, de ugyanolyan kíváncsi, mint pár másodperccel ezelőtt.
- Mindamellett, hogy lenne egy-két program kettőnk számára, jelen pillanatban a látvány jobban leköt. - Mondtam közvetlen a csók után az ajkai közé suttogva az egészet. Valószínűleg értette, hogy mire gondolok mert az én magasságom végett nagyobbak is az ingjeim, amik nem olyan sokat takaróan állnak Judithon. Tökéletesen láttam a felsőtestén lévő stratégiai pontokat a tetszésemet pedig nem akartam elrejteni, tehát tekintetem hol itt, hol pedig Judy arcán időzött. Ezek után megláttam Carrie-t a tükörben. Láttam Judith arcán, hogy kissé meglepődött azon, hogy osonva látja Carrie-t, ezért is raktam a mutatóujjamat az ajkára, hogy ne szólaljon meg. Kíváncsi voltam, hogy mit fog mondani majd a lányom, de először kicsit rá akartam ijeszteni, vagy máshogy fogalmazva le akartam buktatni. Hagytam neki időt, hogy kitaláljon valamit, de már ekkor éreztem rajta valaki szagát. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek mit is érzek pontosan. Egy vérfarkassal volt. Mikor adott egy puszit az arcomra akkor viszont már biztos voltam a dolgomban, de még hagytam érlelődni az egészet, hogy mit talál ki. - Ezért aztán megérte kelnem és reggelit csinálnom…. - Sóhajtottam, mivel valószínűleg már az omlettek is kihűltek, hisz Judyra is várnom kellett egy kisebb időt, míg kitalált a szobából. Carrie kérdésére ügyet sem vetve vágtam oda hozzá az enyémet. - Itt lakok már egy ideje Mystic Fallsban, és tudom állítani, hogy egyetlen egy VÉRFARKAS pékárussal sem találkoztam. Valamint ha csak nem két várossal távolabb mentél, akkor nem lennél ennyire kihűlve. Carrie, valamit tanulj meg, engem nem valami egyszerű átverni… - Vontam meg a vállamat, miközben leültem vissza arra a székre amiben nem is olyan régen ültünk ketten Judith-al. Csak hogy megmaradjon ez a felállás ugyanúgy az ölembe húztam őt mikor elég közel ért hozzám és úgy néztem Carrie-re, hogy elmondja még is hol a fenében járt hajnalok hajnalán. - Mielőtt bármit kérdezel, ez pontosan az amit látsz. - Értettem ezt Judithra és rám, aztán pedig átadtam a gyeplőt az ölemben ülő személynek, hogy ő vegye kínvallatás alá a lányunkat.
Rendben van, hogy én voltam az a személy, aki kiszökött hajnalok hajnalán és már akkor is sejtettem valamit, hogy mi történhetett. Volt egy-két árulkodó nyom, meg már nem vagyok baby, aki nem tud semmit se az ilyen dolgokról, de teljesen másabb volt hazaérve szembesülni a sejtéseimmel. Fura volt látni, de egyszerre voltam boldog miatta és egyszerre aggódtam anyum miatt. Reménykedtem abban, hogy nem fogják újra összetörni egymás szívét, na meg valahogy úgy éreztem hirtelen magamat, mint akinek most nem kellene itt lennie, mert éppen megzavart valamit, de ehhez nagyon is értek, hogy néha pont olyankor toppanjak be, amikor nem kellene. Most is ez történt. Őket megzavartam, saját magamat meg lebukás veszélyébe sodortam. Próbáltam halk lenni, de nincs annyi szerencsém, hogy ezt megússzam. Biztos vagyok abban, hogy észre fognak venni, hiszen egyik szülöm boszorkány, a másik meg vámpír. Mit is gondoltam én? Hát, tényleg nem tudom, de az a lényeg, hogy megőrizzem a hideg véremet és akkor minden rendben lesz. Mosolyogva figyeltem őket, s azt ahogyan egymásra pillantanak. Vajon mi is néha így nézünk egymással Seb-el? Nem tudom, de nem hiszem. Anyu és apu szerelme sokkal másabb, s elég sok mindenen keresztül mentek már. Azt hiszem ilyen az igaz szerelem. Elszakíthatatlan és eltörölhetetlen. Talán még varázslattal se lehetne megtörni azt a dolgot, amit köztük van. Hirtelen viszont abba maradt minden és már ekkor tudtam, hogy most vettek észre. Remek. Csak nyugalom és nem lesz semmi baj. Egy pillanatra meglepődtem, amikor megjelent hirtelen előttem apuci, de nem mondott semmit. Azt hiszem ez az utóbbi dolog még inkább meglepett, de nem bántam. Lehet, hogy csenddel és ezzel a szúrós nézéssel akar engem megijeszteni, de nagyon is jól bírom az ilyet. Sokkal inkább csak időt adott arra, hogy még inkább összeszedjem magamat, majd mosolyogva pillantottam édesanyámra, amikor ő is csatlakozott hozzánk. Adtam mind a kettőjüknek puszit, majd mintha mi sem történt volna és mintha nem lennék teljesen átfagyva megszólaltam. Ki kér péksütit? Gondoltam reggelire tökéletes lesz. - kérdeztem és mondtam mosolyogva, hiszen vissza felé még erre is gondoltam, hogy ez jó ötlet lehet, majd levettem magamról a sapkámat és elindultam a konyha felé. Tettem egy-két lépést, majd hirtelen megálltam és kettőjükre néztem. Esetleg valamit megzavartam? - kérdeztem ártatlan arccal, de valójában teljesen mást szerettem volna kérdezni, de jobbnak láttam, ha most inkább nem mondom ki. Még nem. Elég lesz majd később rájuk terelnem még inkább a beszélgetést. Nem szeretek füllenteni, de most arra se vágytam, hogy esetlegesen megegyenek reggelire, mert minden testrészem sajgott a kimerültségtől. Lassan lerogytam az egyik székre és kivettem a táskámból a péksütiket és elkezdtem enni. Nem értettem, hogy miért állnak még mindig itt, így az ennivalóval a kezemben megfordultam és csodálkozva pillantottam rájuk. Nem igazán voltam már éhes, hiszen ettem, de egy-két falatot még így is ennem, de lenginkább egy forró teára vágytam, mert űgy éreztem, hogy minden testrészem szinte jéggé fagyott a kinti időben.
Jóleső érzés kerített hatalmába, ahogyan a házban sétáltam. Hiába imádtam a Carrie-vel közös, régi házunkat pár száz mérfölddel odébb, valahogy Greg nélkül nem volt ugyanaz. Miután a lányunk megszületett nagyon kevés időt töltött velünk, éppen ezért is volt annyira nehéz elengednem őt. De most, megannyi évvel később az ő lakásában sétálva, több voltam, mint boldog. Mintha a fellegekben jártam volna. Talán túl érzelmes és szentimentális vagyok, de akkor is így éreztem magamat. Számomra mindig is a család volt az első, ezért örültem annyira, hogy most már nem kell elfojtanom magamban egy-egy régi emléket Greg-ről, hiszen mindnyájan itt voltunk. A titkoknak pedig ezúttal befellegzett. Néha eléggé furcsán tudom kezelni a helyzeteket, de ezzel már szerintem mindenki tisztában van. Viszont hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól, amikor Greg megfogta a kezemet és az ölébe húzott. Kétség kívül sokkal jobban éreztem magam, amint újra ennyire közel kerültem hozzá, de talán még a dolog frissessége, talán Carrie jelenléte miatt nem bátorkodtam magamtól megtenni ezt a lépést. Csókjába belemosolyogtam, mert egyszerűen boldog voltam. Ha tudná, milyen apró tettekkel képes boldoggá tenni, talán el sem hinné... Hiszen annyi, hogy ölelt és megcsókolt, számomra bőven elég volt. - Ó, igazán? - Kérdeztem vissza kuncogva, majd pusziját szenvedélyes csókká alakítottam át. Mikor pedig a szemeibe néztem, észrevettem, hogy mutatni próbál valamit. Az üveg felé tekintettem, s akkor megláttam Carrie-t, aki éppen azon igyekezett, hogy visszasettenkedjen a szobájába. Hirtelen a szívem is kihagyott egy ütemet. Vajon mióta állhat ott? Mit hallott? Mit gondol erről az egészről? Tudom, hogy nem kell tőle engedélyt kérnünk, végtére is mi vagyunk az ő szülei és nem fordítva, de ettől függetlenül kicsit tartottam attól, hogyan fogadja majd, ha megtudja mi történt. Mindig is remek kapcsolatot ápoltunk, megosztottuk egymással az aggályainkat, titkainkat, terveinket, de a jelenlegi helyezettel kapcsolatban nem tudtam milyen reakcióra számíthatok tőle. Emiatt pedig aggódtam. Hiszen ha nincs a betegségem, ha nem kapok őszinteségi rohamot, akkor semmit sem tudna az apjáról. Akkor nem jött volna ide, én sem követtem volna és nem történt volna semmi sem a múlt éjjel. Rengeteg a ha és a volna, a feltételes mód, mégis ezek foglalkoztattak most leginkább. Nem akarom, hogy azt érezze, elveszem tőle az apukáját, akit végre megismerhetne. Mivel ha ő nem jött volna el hozzá, akkor én sem tettem volna. Óvatosan, halkan felálltam, hogy Greg odamehessen a lányunkhoz, majd mikor odaért elé, én is odasétáltam. - Carrie? - Hangom kíváncsian csengett, ugyanis roppant mód érdekelt, hogy mégis mit csinál. Ugye nem most jött vissza valahonnét? És ha igen, hol volt? Mikor ment el innen? Mindezeket a kérdéseket megtartottam magamnak és vártam, hogy ő maga kezdjen a mesélésbe. Míg álltam és vártam, reflexszerűen lejjebb húztam az inget magamon, mintha takargatnám magam. Persze ez nem így volt, hiszen megannyiszor látott már koktélruhában, fürdőruhában, de most egyértelműen más volt a helyzet, ami valószínűleg Carrie-nek is leesett, tekintve, hogy nem kislány már és a logikája is remekelni szokott.
Elmosolyodtam mikor a rövid várakozás után feltűnt Judith a ruháimban. „Jó reggelt csókját” viszonoztam, a csókba pedig belemosolyodtam. Nem tagadom, boldog vagyok, hisz régi szerelmem, akivel az életemből eltöltöttem egy évtizedet most újra az enyém. Végül csak visszataláltunk egymáshoz, s nem hittem volna, hogy az alkohol egyszer jót is fog velem tenni. Mikor fordult egyet, halkan füttyentettem tetszésem kimutatása végett. Kíváncsi voltam, hogy vett-e fel valamit alulra ezért mikor teljesen háttal volt nekem akkor felhúztam az ingem alját, hogy aztán még kicsit szemügyre is vehessem a fenekét. - Látom azért feltaláltad magad. Egyébként a mosógépben. Bár nekem jobban tetszenek ezek a ruháid. - Mondtam neki mosolyogva majd kicsit meglepődtem, hogy egy székre ült le. Nem értem, miért tartózkodott ennyire tőlem, ő számomra nem csak egy egyéjszakás kaland volt, vagy bármi… Néhány pillanat múlva viszont megfogtam a karját és az ölembe vontam őt, eztán pedig átkaroltam őt. Adtam egy gyengéd csókot a nyakára, aztán az arcára, végül pedig ajkait vettem birtokba. - Program? Lenne egy-két ötletem... - Suttogtam oda neki kujonul, aztán újabb puszit adtam neki. Hiányzott már ez a fajta szeretet az életemből, most meg az arcomról nehéz a mosolyt is letörölni. Aztán egyszer csak kisebb neszt hallottam meg. Nem fordítottam rá túl sok figyelmet egészen addig, míg az egyik tükörből vissza nem tükröződött a mögöttünk settenkedő Carrie. Odaböktem az üvegre, hogy Judith is lássa, de aztán a szája elé raktam a mutatóujjamat, hogy maradjon csendben. Végül felálltam és a vámpír erőmet használva szinte egyből ott termettem Carrie előtt. Nem szóltam semmit, csak karba tettem a kezemet és úgy néztem le rá. Néha a csend halálosabb fegyver, mint a szidás. A mosoly az arcomról eltűnt teljesen miközben Carrie-t néztem és vártam, hogy valami magyarázkodásba kezdjen.
Nagyon reménykedtem abban, hogy annyira elvannak foglalva valamivel, hogy észre se vették azt, hogy nem vagyok otthon. Reménykedtem abban is, hogy anyum első dolga nem az volt, hogy benézett a szobában, mert akkor kampec nekem. Soha nem voltam az a lány, aki csak úgy kiszökik vagy elmegy bárhova anélkül, hogy szólna, de most úgy hozta a helyzet, meg igazából nem az én hibám volt ez az egész. Anyum nem aludt az ágyában nem pedig én. Oda meg nem akartam bemenni. Egy részt nem akartam őket úgy látni, hiszen ki tudja, hogy akkor aludtak vagy esetleg mást csináltak, de nem is akarok belegondolni, hiszen ők mégis csak a szüleim. Ha ők jól érezték magukat akkor az jó, vagyis azt hiszem csak ez számít. Reménykedtem abban, hogy jól fognak alakulni a dolgok és hirtelen anyum nem fogja úgy gondolni, hogy esetleg hibát követett el, ha tényleg együtt töltötte az estét apummal, bár nehezen tudnám azt elképzelni, hogy nem így volt. Éreztem, amint a téli szellő a bőrömet mardossa, de nem érdekelt, hiszen egyedül az érdekelt, hogy minél hamarabb hazaérjek, vagyis az előtt mielőtt rájönnek a dologra. Régóta elhagytam a házat, de minél inkább közeledni kezdtem, annál inkább kezdett a gyomrom görcsbe rándulni, hiszen most nem egy szülővel, hanem kettővel kell majd szembenéznem. A lépteim egyre lassabbak lettek, ahogy haladtam a ház felé, végül a zenét is kikapcsoltam és el raktam a telefonomat. Szemeztem az ajtóval, mintha az valami nagy és félelmetes szörny lenne, majd egy kisebb sóhaj keretében elindultam és halkan kinyitottam az ajtót. Figyeltem arra, hogy egyetlen neszt se csapjak és úgy csukjam be az ajtót, ami szerencsére sikerült is. De alig, hogy beléptem anyum szavai csapták meg a fülemet: "Az én ruháim egyébként hol vannak?". Egy pillanatra még le is fagytam és úgy gondoltam talán jobb lenne, ha inkább visszamennék a városba, de inkább csak álltam ott és hallgatóztam. Egy-két információ talán még nekem is jól jöhet ahhoz, hogy eltereljem majd magamról a beszédtémát, ha esetleg rajtakapnának a dolgon. Amikor újra beszélni kezdett, akkor lassan, lábujjhegyen indultam el mögöttük, de egy pillanatra újra megálltam, mert szemmel láthatóan apum ruháit viselte anyum. Na, ez már egyre érdekesebb. Akkor talán még se fog sor kerülni a kivégzésemre. Nehezen, de sikerült megállnom, hogy ne szólaljak meg és reménykedtem abban, hogy apum se fogja meghallani, hogy én valójában itt settenkedek mögöttük a szobám irányába. Örültem volna, ha annyira le foglalja őt anyum, hogy én szinte láthatatlan maradok és sikerülne a színjáték arról, hogy most keltem még csak fel.
Kipihenten, mosolyogva ébredtem és élveztem, ahogy a napsugarak szépen bekukucskálnak az ablakon. A nagypárnát ölelve, azonban kétségek kezdtek gyötörni. Ijedten felültem az ágyban, alaposan szemügyre vettem a hálószobát és egy mély levegőt kifújva nyugtáztam, hogy nem álmodtam a múlt éjszakát. Ennek örömére hatalmas mosoly ült ki az arcomra és le sem tagadhattam volna a boldogságomat. Magam köré tekerve a vékony takarót, úgy szálltam ki az ágyból. Tekintetemmel végigpásztáztam az egész szobát, a padlót, benéztem az ágy alá, a paplan alá, de sehol sem találtam a ruháimat. Igaz én a nagyobb részét még az ajtó előtt "elveszítettem", de így, egy szál lepedőbe csavarodva mégsem mehettem ki a szobából. Odaléptem a fiókos szekrény elé és kutakodni kezdtem, mivel annyira ügyesek voltunk, hogy tegnap este nem pakoltunk ki a kocsimból, így minden ruhám a ház előtt parkoló autó csomagtartójába van besuvasztva. Így legpraktikusabb megoldásként előhúztam egy alsónadrágot és egy pólót. Mindkettőt felpróbáltam, a nadrágban lévő erős guminak köszönhetően nem csúszott le rólam, viszont a pólóban úgy néztem ki, mint egy kislány, aki felvehette az apukája hatalmas pólóját, így azt összehajtogatva visszahelyeztem a szekrénybe, majd egy inget húztam elő a fiókból. Kisebbnek ez sem volt kisebb, de mégis jobban passzolt. Beágyaztam, ujjaimmal próbáltam kifésülni a hajamat, majd miután utoljára, még egyszer végigsimítottam a ruhámon, kisétáltam a konyhába, ahol már ínycsiklandó reggeli várt. Boldogan mosolyogva lépdeltem Greg felé és mikor mellé értem, kezemmel hajába túrtam és lágyan megcsókoltam. - Kölcsönvettem egy-két ruhadarabot, remélem nem baj. - Mondtam, miközben megfordultam saját tengelyemen, hogy jól szemügyre vehesse, milyen ruhadarabokat loptam ki a fiókjából. - Az én ruháim egyébként hol vannak? - Kérdeztem, ahogy körbe pillantottam s nem láttam sehol sem a felsőmet, majd leültem én is az egyik székre. Kicsit talán túl közel sikerült ülnöm hozzá, így szinte reflexből arrébb húzódtam. Ugyanis nem tudtam, hogy miként kategorizáljuk a múlt éjjel történteket. Nem akartam, hogy azt higgye, ráakaszkodom és innentől kezdve el sem mozdulok mellőle. De ugyanúgy azt sem szerettem volna, ha azt hiszi, egy éjszakás kalandnak könyveltem el őt. Hiszen ő mindig több lesz nekem, akármennyi időt is töltsünk együtt. Plusz nem akartam, hogy Carrie is félreértelmezze a dolgokat, már ha kicsi lányunk végre felébred és csatlakozik hozzánk. - Ez... igen! Minden elismerésem! - Mondtam csodálkozva, ahogy végigmutattam az asztalon. Szép, egyszerű teríték, isteni illatok, le voltam nyűgözve. Sőt, ehhez az egészhez könnyen hozzá tudtam volna szokni az elmúlt években, ebben biztos vagyok. - Mi legyen a mai program?
Egy kisebb remény sugár jelent meg az arcomon, amikor elkezdte mondani azt a szót, de nem fejezte be. Nem is hibáztatom érte, hiszen biztosan fura lehet neki, hogy ennyi év után itt van a lánya és még inkább szembe kell néznie azzal, hogy apa. Nem csak egy férfi, hanem van egy lánya, aki örökölt tőle és a felmenőitől is géneket. Részben az övé vagyok, részben az egykor szeretett nő, édesanyám génjei vannak bennem, de részben már a saját dolgaim is megjelennek. A gondolkodásomban és a megjelenésemben is, de nem tagadom, igazán szerencsés géneket örököltem, de ezt soha se használnám ki, illetve mindig is úgy gondoltam, hogy sokkal fontosabb az, ami a fejben lappang, mint amit a külső mutat. Nehéz lenne a több száz évnyi bölcsességeddel harcba szállni. - mondtam neki mosolyogva és egy kósza göndör tincset a fülem mögé tűrtem. Lassan bólintottam arra, amit mondott és egy kisebb nevetést fojtottam el akkor, amikor megláttam, hogy magának mit tölt. Persze ő vámpír, de akkor is érdekes volt a dolog, hiszen éppen az alkoholistákat említette. Sejtettem, hogy nem lesz könnyű dolgom, de nem fogom feladni. Pedig eléggé sok minden érdekel. - mondtam neki barátságosan, majd egy kisebb habozás után megszólaltam.- Szeretném megtudni azt, ahogyan megismerted őt.. - mondtam egy kicsit talán félénken, de tényleg szerettem volna tudni az ő szemszögéből is a történetet. Majd mielőtt megszólalhatott volna újabb kérdéssel bombáztam. - Merre jártál mostanáig? Biztosan sok érdekes helyen megfordulhattál már ennyi idő alatt. - talán túl lelkes voltam, de eddig szinte sehol se jártam. Ez volt az első alkalom, amikor elhagytam azt a várost, ahol mindig is éltem. Azt is mondhatnám, hogy ez volt az első utazásom és reménykedtem benne, hogy még sok érdekes városban megfordulhatok majd, aminek következétben sok érdekes élménnyel fogok gazdagodni.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Nov. 26, 2014 3:01 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Carrie & Greg
- Igaz is, a te korodban lévőkkel az a baj, hogy néha okosabbak mint idősebb társaik. Csak nehogy az ap… fölém kerekedj, mert azokat nem fogom következmények nélkül hagyni. - Mondtam neki viccelődve, mert őszintén szólva nem lepődnék meg ha érettebb lenne már most, mint én ennyi év távlatból is. Döntéseim végül engem is utolértek, azok is amiket jónak véltem meg amik jók is voltak. Nézőpont kérdése mondjuk, hogy ki hogy látja az én tetteimet. Csak úgy érzem a legtöbb baj utolért engem 2010-ben Rioban, mikor is megöltek. Most már nem hiszem, hogy túlságosan nagy veszélyben lennének a körülöttem lévő személyek. - Aha… Az ilyenek az alkoholisták, tudod. - Mondtam neki egy vállrendítéssel. Míg neki egy forró csokit öntöttem, addig magamnak egy kevés whiskyt töltöttem ki, aztán egy székre leültem és vártam a kérdéseket. És hát persze, hogy konkrét kérdései nincsenek. Én pedig utálom, mikor végig kell beszélnem az egész életemet, ezért is szeretek kérdésekre válaszolni. Sóhajtottam egy nagyot, aztán megráztam a fejemet. - Ki nem állhatom mikor végig kell beszélnem az elmúlt 100 évemet, szóval megkímélhetnél ettől… - Majd pedig hátra dőltem a széken és keresztbe tett lábakkal kortyolgattam a finom nedűt. Nem ilyen válaszra számított valószínűleg, de ha eddig kitartott akkor most is meg fogja oldani a helyzetet. De ha azt kérdezi, hogy „Mi történt veled az életben” akkor biztos, hogy nem fogok válaszolni rá. Akár a lányom, akár nem, túl hosszú és fáradalmas lenne míg mindent elmondok…
Szerintem ez nem attól függ, hogy kinek mennyi szülője van. Egyszerűen csak attól, hogy milyen neveltetést kap. - mondtam neki természetesen, hiszen én így gondoltam. Lehet tévedek, ez se kizárt, hiszen nem vagyok még szülő, így nem is tudhatom. Egyszerűen csak így gondolom. - Talán nem lesznek, de soha nem lehet tudni, hogy melyik korral milyen "baj" jár. - mondtam neki egy apró mosoly kíséretében, hiszen a szavaiból arról következtettem, hogy esetleg ő is meg akar ismerni és nem fog elküldeni vagy haza küldeni, hanem esetleg maradhatok a városban és esélyt kapok arra, hogy megismerjem őt. Figyeltem őt és kíváncsi lettem volna, hogy mit gondol, mi jár a fejében miközben engem nézett. Nem vagyok nagy rejtély talán. A külsőm és a viselkedésem talán sok mindent elárul, de az is lehet, hogy nem vagyok nyitott könyv számára. Magam sem tudom. Talán a varázsláson kívül most ennek örülnék a legjobban, ha tudnám, hogy mi is jár a fejében. Hm, talán abban a pillanatban amikor fogyasztod segít, de utána ugyanúgy ott lesznek a gondok és a démonok. - mondtam neki egy kisebb vállnádirtás kíséretében. Nem szoktam túlzottan inni, de azért azt se állítanám, hogy soha nem iszom alkoholt. Egyszerűen csak soha nem ittam azért, hogy a gondjaim tovaszálljanak. De lehet emiatt még inkább különc vagyok. Magam sem tudom, de legalább egy ember biztosan ilyennek szeret, aki nem más mint az édesanyám. Türelmesen vártam az innivalómat, majd pedig megköszöntem neki, amikor elém rakta a forrócsokit. Mámorító volt az illata, majd hamarosan a két kezem közé fogtam, mintha azt várnám el, hogy egy bögre képes legyen "felmelegíteni". Egy pillanatig elgondolkoztam a kérdésén, de nem tudtam volna egy dolgot kiemelni, hiszen mindent érdekelt. Mindent szeretnék tudni. - mondtam neki komolyan, hiszen ez volt az igazság. - Tudni szeretném, hogy mik történtek veled. Minek köszönhetően lettél olyan, amilyen vagy. - mondtam neki egy apró mosoly kíséretében, illetve még egy dolog érdekelt volna. Az ő szemszögéből is a történet. Anyukámét már hallottam, de inkább elnyomtam magamban ezt a kíváncsi gondolatot. Nem akartam fájdalmat okozni neki, mert azt hiszem az akaratomon kívül már mind a kettőjüknek okoztam.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Nov. 08, 2014 6:07 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Carrie & Greg
- Igen, azt gondoltam. Amiatt mert nem jutott ki két szülőtől az odafigyelés, így szeretted volna magadra felhívni a figyelmet. De ebből is látszik mennyire nem értek a gyerekek nyelvén… - Sóhajtottam egyet, aztán folytattam is. -… Legalább veled nem lesznek már ilyen problémáim. Elvégre már egy felnőtt nő vagy, nem egy pelenkás kislány. - Elsőre tényleg nem hittem el, hogy azt mondta igazi jó kislány volt, de mikor a válaszomra azt az arcot vágta, és ahogy visszakérdezett… Nos, akkor már tudtam, hogy nem hazudott. Mondjuk nem tudom minek kéne hazudnia. Nem hiszem, hogy amiatt jött volna ide egyedül, hogy össze-vissza mondja a különböző hazugságokat. Meg nem is tűnik olyan nagy bulizós fajtának, sokkal inkább a szerény, kissé visszahúzódó rétegből származik. Bár a látszat gyakran csal, ugyanezt saját tapasztalatokból tudom mondani…sajnos. - 21 éves vagy, rájöhettél volna már, hogy néha az alkohol tud a legjobb barátod lenni. - Mondtam neki mosolyogva, majd a konyhapultra támaszkodtam, és őt figyeltem. Vártam a rendelését. Persze, hogy pont az nincs itthon amit ő szeretne, ezért inkább csináltam egy forró csokit. Nincs még tél, de valóban hideg van odakint, ő pedig úgy gondolom csak valami melegebb italt akar inni. Legalábbis remélem, hogy elég lesz ez neki. Amint kész lett oda is raktam a mellette lévő asztalra, én pedig egy székre ültem le. - Na és mit szeretnél megtudni rólam? Várom a kérdéseket! - Kérdeztem tőle kedvesen, miközben kicsit meg is döntöttem a fejemet oldalra, és úgy figyeltem rá. Rossz szokásom ez is, mondhatjuk, hogy ezt is a II. világháborúban sikerült „elsajátítanom”. De inkább megvárom a kérdéseit, aztán mondom el neki is mindezeket. Vagyis azokat amik érdeklik majd.
Magam sem tudtam volna megmondani még mindig, hogy ez most ostoba vagy jó döntés volt-e, hogy idejöttem. Számomra mindenképpen jó. Még akkor is, ha nem lesz happy end a vége. Elég nagy vagyok már ahhoz, hogy eltudjam fogadni azt, ha esetleg nem szeretne a közelében tudni. Legalább nem fogom örökké azzal marcangolni magamat, hogy mi lett volna akkor, ha eljövök ide. Így legalább tudom, hogy mi lett volna, ha majd később visszagondolok ezekre a percekre. Azt is pontosan tudtam, hogy mindenkinek vannak démonai, amiket megpróbál elrejteni, hiszen nem szeretné senki se, hogy valaki felhasználja őket ellene. De vajon tényleg képesek vagyunk rá teljesen elrejteni? Szerintem nem, hiszen minden tettünkben ott rejlenek, ahogyan a remény és a boldogság is. Én attól féltem, hogy nem akar majd engem, vagy legalább nem is válthatok vele egy-két szót. De ez elég meg is jelent, hiszen amikor szinte ridegen és elutasítóan beszélt velem, akkor el is tört egy villanykörte.... Ő vajon mitől félt? Attól, hogy esetleg csalódnék benne? Vagy veszélyt jelentene rám? Az is lehet, hogy mindtől, de magam sem tudom, hiszen nem is ismerem őt, de mind ezek ellenére úgy érzem, mintha az első pillanattól kezdve ismerném... Talán senki se ismeri őt annyira jól, mint édesanyám... Az ölelésében pedig végre úgy éreztem, hogy hazaérkeztem és megtaláltam azt, amire annyira vágytam. Az otthonom másik felét, a részem másik darabját. Mert szerinted milyen voltam? Bajkeverő?- kérdeztem tőle kíváncsian miközben elengedett. Nem értettem, hogy mit várt. Talán azt, hogy olyan bajkeverő leszek, mint esetleg ő volt vagy édesanyám fiatalon? Nos, nem igazán. Talán amiatt voltam ennyire kedves és jó, mert nem akartam még több terhet jelenteni anyumnak, hiszen biztosan nem lehetett könnyű egyedül felnevelni. Majd pedig követtem őt a konyhába és leültem az egyik székre. Pia? Annyira azért nem kaptam sokkot, hogy inni kezdjek. - mondtam neki kicsit viccelődve. Majd egy kisebb habozás után folytattam.- Egy tea jól esne, mert kicsit átfagytam odakint, amíg vártam rád. - mondtam neki kedvesen, majd pedig újra és újra körbepillantottam a helységben, mintha a falak képesek lennének beszélni arról, hogy milyen is az édesapám.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Nov. 08, 2014 3:26 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Carrie & Greg
Nem akartam, hogy felkeressenek engem, se Judith, se pedig Carrie. Az életük része akartam lenni, de rájöttem, hogy csak úgy tudhatom őket igazán biztonságban, ha nem vagyok velük egyáltalán, vagy pedig azzal, hogyha MINDIG velük vagyok. Ami pedig képtelenség lett volna, még nekem is. Tudtam, hogy Judith erős, és azt is sejtettem, hogy Carrie is erős fog lenni, ha megtanulja az anyja praktikáit. Lehet, hogy meg tudták volna védeni magukat, velem együtt. Viszont 2010-ben én magam egyedül sem tudtam 5 vérfarkast legyőzni, akkor Judithnak mennyi esélye lehetett volna egyedül, mikor én nem vagyok otthon? Erős volt persze, de ez a számbeli fölény még neki is sok lett volna. És az ellenségeim nagy része sajnos tudja, hogy engem mivel lehet bántani, mert jellemre ismernek. Ezért sem engedek túl sok embert nagyon közel magamhoz, mert féltem őket. Aztán pedig egy életen át átkozom magamat. De nem tudom… A mostani tudásommal lehet nem dobtam volna el azt az életet, ami akkor – talán – rám várt volna. Úgy öleltem őt magamhoz, mint mikor a kislány fél a… tegyük fel, fél a vihartól, és az apja karjai közt érzi magát a legjobban. Carrie-nek viszont ez inkább csak annyi lehetett, hogy végre rátalált a rég „elveszett” apjára, akinek a törődésére vágyott egész életében. Viszont tényleg csak azt nem értem, hogy Judith miért nem jött vele. Miért hagyta, hogy a lánya egyedül mászkáljon a világban, és minden helyen megforduljon csakhogy ide jusson? Bár felnőtt nő már a kicsi Carrie is, mégis úgy gondolom, hogy ez kissé felelőtlenség volt, lévén még az erejét sem tudja teljesen kontrollálni. - Na ezt a jó kislány dumát ne add be nekem, mert úgy sem fogom elhinni. - Mondtam neki mosolyogva, aztán végül elengedtem őt. Mosollyal az arcomon simítottam végig a rikító szőke haján. Mikor megszületett, akkor is azt hittem, hogy majd idővel kialakul, hogy sötét lesz a haja, de erre viszont egyáltalán nem számítottam… - Mondd, kérsz valamit inni? Kávé, víz, pia, valami? - Mondtam neki, miközben elindultam a konyha felé.
Kezdőlap
|| 
