Hazug lennék, ha azt mondanám, hogy sosem ittam alkoholt amiatt mert a helyzet azt kívánta. Ilyen eset volt az is, mikor a lányommal történt valami, és csak egy hajszálon múlott az élete. Végül minden rendbe jött, de akkor az alkohol tűnt a legokosabb, legjobb megoldásnak. Azt mondom, hogy nem jó állandó megoldásként, de átmenetileg… hát nem is tudom, olyan jó is meg rossz is. Jó, mivel legalább arra a kis időre elfelejted az összes gondodat, problémádat… Viszont nem olyan kellemes a másnaposság, főleg annyi pia után amennyit az én szervezetem elbír. Egy doboz aszpirin viszont és nincsen bajom. Legalábbis nem a másnaposság lesz a legfőbb gondom, hanem a sok gyógyszer amit bevettem… Hagyjuk, mert ha így folytatom akkor sosem fejezem be… - Fuhh… Hosszú este elébe nézünk… Te neked sem tiszta a fejed, ilyenkor meg gonosz vagy… - Ráztam meg játszott rosszallással a fejemet, persze a csipkelődő szándék nem volt rejtett. De azért belementem a játékba, és a karomba kapva őt mentem ki a bárból és ott a lábaira eresztettem. - Öreg csontjaim nem bírják ezeket a NAGY súlyokat. - Mondtam viccelődve, aztán elindultam a házam felé. Bírtam volna tovább cipelni, egyszerűen csak úgy gondoltam azzal már túlságosan nagy teret adtam volna neki a további beszólásokra. Az kellett volna még, hogy egy felnőtt nő elkezdjen a karjaimban gügyögni… Az a baj, hogy ezt kinézem belőle, főleg úgy, hogy részeg. Végül pedig megérkeztünk a házamhoz, és a kulcsot elfordítva a zárban engedtem előre őt, végül én is követtem. Az ajtót becsuktam, majd pedig be is zártam, a kulcsot pedig benne hagytam a zárban. Bevezettem őt a kanapéra, majd a kanapé felé böktem, hogy nyugodtan üljön le rá, vagy feküdjön… Aszerint fogom eldönteni, hogy én hova ülök majd. - Nos, kezdhetjük is az elején. Mikor egy éve találkoztunk, akkor született meg a lányomnak az első gyermeke. Épp Velencében voltak, azt hitték még elérik a gépet vissza ide, mielőtt megindul a szülés. Hát nem érték el, így én egyedül maradtam két-három hónapra a városban, és a bárt is gyakran látogattam meg. Mielőtt lerészegedtem volna mondjuk abbahagytam, de sokszor visszajártam oda. Más szórakozásom nem volt. - Vontam meg a vállamat. Ha nem alszik el a kanapén, akkor még folytatni is fogom.
Nem tudom megmagyarázni, de Ezio puszta jelenléte is adott egy kis erőt arra, hogy összekaparjam magam. Nem voltam teljesen magamnál az biztos és látszott is rajtam meg érezhető is volt az egyszer biztos, mert kétlem, hogy ennek a helynek pusztán azért van ennyire alkohol szaga, mert néha lecsavarják egyik üvegnek a kupakját. Tudtam, hogy valószínűleg én is bűzlök az alkoholtól, de amíg én ezt magamon nem érzem addig nem is kellene, hogy zavarjon. Bár őt annál inkább. A szuper dolgaival együtt.. Ha nekem lenne ilyesmi már fejvesztve rohantam volna a másik irányba. Biztos nem lehet kellemes sokszor mindent túlságosan is érezni vagy éppenséggel hallani. Úgy viselkedtem, mint egy kisgyerek. Az egész helyzetben az volt a legszomorúbb, hogy még boldogan folytattam volna ezt az egész gyerekes színjátékot, hogy egy kicsit húzzam az ágyat, hiszen valamilyen szinten boldoggá tett. Talán azért, mert tudtam, hogy ő sem veszi ezt az egészet komolyan. Bár neki legalább van családja, akihez fordulhat. Nekem pedig csak ő van úgyhogy nem kellene teljesen elmarnom magam mellől az alkoholizmusommal és a bugyuta, gyerekes viselkedésemmel, ami miatt furcsa módon vigyorgok, mint a tejbe tök. Az egész úton kifelé alig bírtam visszatartani a kuncogásomat. Nem gondoltam volna, hogy tényleg felvesz a karjaiba, de meg kell mondanom, hogy rendkívül szórakoztatónak találtam a helyzetet az egyszer, már biztos. Ki gondolta volna, hogy ezen az estén a magányom egy kicsit elpárologhat? Mert én nem az egyszer biztos. Bár manapság túlságosan is negatív vagyok, amikor pozitívnak kellene lennem főleg, hogy megszabadultam végre az apámtól. Az életemnek tökéletesnek kellene lennie, de egyáltalán nem az. Csak a kocsmában töltöm az időm nagy részét és próbálok valami megoldást találni a magányomra, ami éppenséggel besétált az ajtón. Némán követtem őt a lakásáig, mint egy jó kislány. Próbáltam a nagy lépteivel lépést tartani, ami egész könnyen ment. Soha nem szerettem egy férfit sem követni, hiszen észre sem veszik, hogy mennyivel nagyobbat lépnek, mint a mellettük vagy éppen mögöttük kullogó nőszemély. Nem, mintha Ezio-ra lehetne panaszom bármivel kapcsolatban is. A lakásába érve egyenesen ledobom magam a kanapéra és egy kicsit összekuporodok, hogy azért ő is odaférhessen. – Akkor az a kislány hozta meg számodra a fényt? – Bár nem éppen igaz, hiszen megint úgymond kocsmában volt.. Mondjuk nem biztos, hogy ugyanaz miatt.
Nem igazán ismerek itt senkit sem a városban és legutóbb is kellemesen elbeszélgettem Ezio-val, szóval úgy gondolom nem lehet nagy probléma abból, ha felkeresem a lakásán. Bár az sem biztos, hogy itthon lesz, de legalább egy próbát megér. A mai reggelemet is egy gyors futással indítottam aztán pedig hamarosan ott lyukadtam ki a lakása előtt. Talán őrültség volt idejönni. Az sem biztos, hogy itt van. Ez az egész helyzet annyira furcsa. Beletúrok a hajamba majd az ajtóig tartó utamon ezer gondolat fut át a fejemen, hogy mivel indíthatnék, de végül is úgy döntök, hogy a legjobb lesz, ha az igazság mellett maradok és nem keverek bele semmi mást sem. Mély levegőt veszek, mikor az ajtó elé érek aztán határozottan bekopogtatok. Várok egy darabig, de mivel egyre jobban nő bennem az érzés, hogy nem kellett volna idejönnöm hamar meg is fordulok és sokkal szaporább léptekkel indulok meg, mint idefelé jöttem. Annyira nyomorultan érzem magam, miért itt kopogtatok az ajtaján, de nem tudom mihez kezdhetnék magammal. Valószínűleg megint leinnám magam, ha nem hozzá jönnék, szóval ez még mindig jobb. Mellette egy kicsit többnek érzem magam, mint amennyi valójában vagyok. De mégis nem akarok túlságosan a nyakába akaszkodni, hogy úgy érezze nem vagyok más a számára, mint puszta teher.
Kellemes beszélgetésben volt részem Dorotheaval legutóbb és mondtam is neki, hogy amikor akar, hozzám tényleg jöhet bármi problémájával. Azt tudja, hogy hol lakom, valamint biztonság kedvéért még a telefonszámom is megadtam neki. Nem voltam túlságosan elfoglalt ember, általában két helyen tartózkodtam hosszabb ideig amióta itt vagyok. Egyik pedig a lányom háza, vagy pedig a jelenlegi tartózkodási helyem. Régebben még csak babázni jártam át, mára meg már ilyen hosszú idő után én tanítom a „kicsi” Bellát. Habár egyértelműen csak az erejének használatára és egy-két praktikára. Reggeli rutinom ma sem volt másképpen, felkeltem, egy gyors kávé, aztán pedig beültem a TV elé kosárlabdát nézni. Ablak ki volt nyitva teljesen, hogy a kellemes levegő beáramolhasson. Bár teljesen mindegy, mert télen nyáron nyitva szokott lenni, mert szeretem mind a hideg mind a meleget. Aztán egyszer csak kopogtatásra lettem figyelmes. Mivel felöltözve már felvoltam így csak annyit tettem, hogy kikapcsoltam a készüléket és azt a kevés kávét ami a poharamban maradt az asztalra tettem. Felkapva egy kulcsot nyitottam ki az ajtót. Örültem a személynek akit láttam, ő mégis háttal állt nekem indulásra készen. - Hova-hova? - Kérdeztem tőle kedvesen, aztán félre álltam az ajtóból, ezzel invitálva be őt a házamba. Ajtót becsuktam. - Kérsz valamit? Kávét, vizet, valamit? - Kérdeztem tőle mindezeket miközben átsétáltam a konyhába, hogy adjak neki valamit amit kíván. - Mi járatban vagy? Azt látom, hogy nemrég még futottál. Ha gondolod használhatod a fürdőt, míg én összedobok valamit. Na, mit szólsz? - Kérdeztem tőle mosolyogva miközben konyhapulton támaszkodtam és úgy vártam a válaszát.
Olyan bugyután éreztem magam, hogy ismét az ő ajtaján kopogtattok. Úgy éreztem magam már, mintha valami zaklató lennék. Jól érzem magam a közelében és igazán jókat beszélgetünk anélkül, hogy bármilyen kellemetlen helyzetbe kellene kerülnöm. Tényleg beszélhetünk mindenről, ami igazán furcsa, mert soha nem volt alkalmam valakivel teljesen nyíltan és őszintén beszélgetni. Nem mondom, hogy nincsenek saját gondolatai és érzései a mondanivalómmal kapcsolatban. Ha arra vágynék, hogy semmilyen reakciót ne kapjak cserébe, akkor nem egy élő, érző lénnyel beszélnék, hanem terveznék magamnak egy robotot, akin egyszerűen csak igen, nem és talán opció van a mondanivalóm után pedig eldönti, hogy mégis mit mondjon. Amennyire szerencsés vagyok nagy valószínűséggel beakadna az állandó talán válasznál. Már éppen azon vagyok, hogy elhúzzam a csíkot a kopogtatás után – nem voltam túlságosan kitartó – kinyílik az ajtó és miután meghallom a hangját mosollyal az arcomon torpanok meg. Megfordulok és könnyedén besétálok a házba. Hogy lehet az, hogy minden kétségemet képes egyetlen egy pillanat eltüntetni? – Egy kávé jól esne, köszönöm. – Mondom továbbra is mosolyogva, miközben összefonom a karomat a mellkasomon. – Szóval azt tanácsolod, hogy zuhanyozzak le, mert ennyire vészesen érződik rajtam, hogy futottam? – Kérdezzem immár vigyorral a képemen. Mástól valószínűleg sértésnek vettem volna egy ehhez hasonló megjegyzést, de most Ezio-ról beszélünk és nem másról.
Nem igazán értettem azt, hogy Dorothea miért akart szinte egyből elmenni. Kopogtatott az ajtómon, aztán mire odaértem az ajtóhoz, ami nem volt több 15 másodpercnél, már hátat fordítva készült az indulásra. Biztos azt hiszi, hogy teher számomra, vagy nem tudom. Ha az lenne, akkor megmondanám, de őszintén szólva rendkívül örülök a társaságának. Mostanában más nem igen volt, akivel ilyen jól el tudnék beszélgetni. Habár, ez lesz az első olyan beszélgetésünk amiben az alkohol nem játszik szerepet, én azt mondom: ez már haladás. Mind a kétszer tökéletesen látszódott rajta a meggyötörtség meg az, hogy belefáradt már az egész életbe, ellenben most semmi ilyesmit nem látok rajta. Kicsit talán felszabadultabb lett attól, hogy azt mondtam neki, rám bármikor számíthat. A konyhapulttól ellöktem magamat aztán pedig kerestem is egy poharat és a friss kávét kiöntöttem bele. - Feketén, vagy kell bele valami? - Fordultam vissza kíváncsian, mert nem igazán tudtam, hogy ezt hogyan szereti. Ha kér bele valamit akkor belerakom, ha nem akkor pedig úgy lakom le elé. Mosolyogva pillantottam fel rá mikor újonnan megszólalt. - Pontosan erre célzok…- Mondtam incselkedve vele, aztán pedig folytattam. - Egyébként nem, csak tudom milyen jól szokott esni egy kiadós futás után a kellemes zuhany alá beállni. Ezért ajánlottam csak fel. - Ezek után pedig öntöttem egy harmadnyi pohárral a kávéból magamnak is, amit lassan szürcsöltem el. Hmm… örülök igazából annak, hogy ilyen a természetem, máskülönben nem jártam volna abban a bárban azon az estén és talán sosem találkozok vele. Még szerencse, hogy szeretem a whiskyt és pénzem is volt. Bár egyelőre még nem fogok neki felkínálni semmi alkoholt, talán majd később.
Furcsa számomra még ez a helyzet, mert életemben először úgymond van egy igazi barátom, aki előtt nem kell titkokat rejtegetnem, hiszen elég sok mindent tud rólam. Olyanokat is, amiket nem mondhat el magáról mindenki. Ryan-t azóta sem kerestem, mert nem érzem szükségesnek. Kettőnk útja már jóval azelőtt véget ért, hogy most újra egymásba rohantunk volna, szóval nem hibáztathatom a dolgokért. Meg nem is ő lesz az első ember, akihez rohanni fogok, ha segítségre van szükségem. Azonban be kell vallanom, hogy már kicsit kényelmetlenül érzem magam, hogy mindig Ezio nyakán lógok, de mivel látom rajta, hogy szívesen lát ezért próbálok ellazulni. Nem kell stresszeznem már semmin sem. Az apám halott és ugrálnom kellene örömömben, hogy azt csinálok, amit csak szeretnék. Mégis még mindig nem kezdtem semmit különösebben az életemmel. Talán mert soha nem gondoltam, hogy eljön ez a pillanat ezért nem készítettem magamnak tervet arra az esetre, ha van lehetőségem egy normális jövőre. – Három cukorral, köszönöm. – Mosolyogva veszem el tőle, majd óvatosan belekortyolok. Most már végre kiélvezhetem a kávét, amiért már körülbelül tizennégy éves korom óta megörülök. Hosszú időn keresztül csak egyszerűen felhajtottam és már rohantam is tovább, mert nem volt lehetőségem az élet apró örömeit kiélvezni. Küzdenem kellett értük. – Hmm. Egyszer elmehetnénk együtt. – Pár pillanattal később esik le, hogy mennyire félreérthető dolgot mondtam. – Mármint futni. Együtt futni. – Magyarázom meg nevetve. Aztán mély levegőt veszek és felteszek neki egy kérdést, ami már egy ideje ott száguldozott a gondolataim között. – Lehetséges-e az, hogy valamikor a közeljövőben átváltoztatnál? – Nem akartam telhetetlennek tűnni. Plusz kicsit féltem is feltenni ezt a kérdést, mert nem tudom, hogy mi lesz a reakciója.
Nem is tudom, hogy mi érdemlegeset csináltam az életemben több mint 600 évig. Nem volt sem feleségem, sem gyermekeim, a szüleimmel meg saját kezemmel végeztem… Csak úgy mint Dorothea, habár kicsit másak voltak az én esetemben a dolgok. Örülök, hogy megtettem azt a lépést, annak meg végképp, hogy a saját bátyám is segített ebben az egészben. Sajnos őt is utolérte a vég, az… 1400-as évek végén, amikor is elege lett már az életében ért csalódásokból és saját magával végzett. Ennyiből talán én voltam a legerősebb a családban, hogy akárhányszor földre kerültem, felálltam és leporoltam magamat. Végül valamiféle munkába temetkeztem és hogy is mondjam… „alkalmazottakon” kívül nem volt senki más akire támaszkodhattam volna, mert azt is tudtam, hogy ők is bármikor hátba szúrhatnak. Végül csak túléltem mindent, most pedig itt van Dorothea, akire úgy érzem kölcsönösen támaszkodhatunk. - Kávé, három cukorral rendel. - Mondtam mosolyogva mikor leraktam elé a poharat. Egy „egészségedre” biccentést csináltam még, aztán pedig megittam az én kávémat is. Forró volt, nem is kellett volna szinte egybe lehúzni az egészet, mert végigégette a torkomat. Habár, volt már ennél rosszabban is részem, szóval… ja. Kétértelmű mondatán elmosolyodtam, aztán miután meg is magyarázta az egészet én is megszólaltam. - Egyik értelmével sincs gondom… - Mondtam mosolyogva, miközben újra a konyhapultra támaszkodtam aztán bólintottam egyet a futásba való beleegyezés végett. Viszont amit ezek után mondott, jobban mondva kérdezett kissé meglepett. Láthatólag elgondolkoztam az egészen, aztán kisebb habozás után válaszoltam. - Persze, ha alaposan átgondoltad, akkor igen. - Egy fél mosollyal közöltem vele mindezt, mert ha tényleg ezt akarja, akkor nem fogom tőle elvenni ezt az egészet. Biztosan tudja, hogy mikkel jár ez a lét és eszerint akarja, hogy megtegyem amit kér.
A kávénak már a puszta illata is energiával szolgált. Ezzel határozottan le lehet venni a lábamról. Nekem nem vacsorára, meg virágokra van szükségem egyszerűen csak egy kis kávéra és máris közelebb került az illető a szívemhez, amit elég sok minden őriz. Drótkerítés, aknák. Nem mindenki élő túl az utat egészen a szívemig, de azt határozottan mondhatom, hogy Ezio-nak sikerült eljutni oda és belopta magát a szívembe. Tökéletesen berendezkedett és minden egyes pillanattal, amit vele töltök valami újdonságot csempész a szívembe, amitől valahogyan jobban érzem magam. Talán ezért is keresem fel őt egyre gyakrabban. Mondjuk most is majdnem feladtam még egy percet sem vártam, hogy ajtót nyisson. Mondhatni olyan voltam, mint azok a gyerekek, akik poénból becsöngetnek vagy bekopogtatnak valahova aztán elrohannak. Én ilyesmit soha nem csináltam. Mert nem is igazán volt gyerekkorom, de most nem azért vagyok itt, hogy a fejemet lógassam bele a múltba, hanem, hogy tovább küzdjem magam. Lassan kortyolgattam a kávémat és az utolsó kortyot is kiélveztem. Imádom. Egyszerűen ez a legtökéletesebb dolog a világon. – Rögtön gondoltam. – Válaszolom vigyorral az arcomon. Őszintén nem tudom, hogy hova is tartunk Ezio-val, de egyelőre ebben a baráti fázisban tökéletesen megvagyok. Nem tudom mit hoz a jövő, mert mindig van valami váratlan fordulat, ami miatt nem tervezhetjük meg az egészet előre, úgyhogy nem is nagyon merülnék bele ebbe sem. A jelenben élek és néha a jövőbe tekintek, hogy a döntéseim vajon, hogyan fogják befolyásolni. Láttam rajta, hogy a kérdésemmel megleptem és mondhatnám, hogy ez volt a célom, de nem. Tényleg elgondolkoztam rajta, hogy egyszer majd.. Mert nem akarok mindig ilyen gyenge lenni. Tudom, hogy az apám, már nem jelent veszélyt a számomra, de attól még vannak más veszélyek is ebben a világban. – Na, és hogy van a családod? – Hirtelen váltok témát, de azt hiszem ezt tőlem már megszokhatta.
Viccesre vettem a figurát azzal amit mondtam mert csak egy magas labda volt amit le kellett csapnom. Kellemes estét töltöttünk el azon az estén mikor találkoztunk, de nem voltam olyan naiv, hogy bármit is beleképzeljek abba az esetbe. Jelenleg nem tudom hányadán állunk a dolgoknak, de nem is izgat. Történjék bármi is a jövőben, a lényeg az, hogy ne tekintsen rám ellenségként amire lássuk be, elég kicsi az esély. A néhány estével korábbi találkozásunk óta ugyanis én vagyok az egyetlen biztos pont az életében, és elég hülyeség lenne az ilyet eldobni magától. Örültem, hogy ugyanugy viccelte el az egészet mint én. Annak pedig még inkább, hogy segíthetek neki újra elindulni az élet rögös útján. A sok múltbéli rossz után végre tehetek valami jót is, méghozzá egy olyan személlyel mint Dorothea. Akármennyire is meggyötört volt, tudom róla azt, hogy valójában egy természetesen kedves személy, aki jó beszélgető partner is. Csak eddig nem találta meg azt a személyt akinél tudja ezeket kamatoztatni. - De hagynod kell, hogy segítsek is neked. Nem éppen gyerekjáték ez a... lét.- Mondtam neki ezt már komolyan, ha viszont nem tetszik neki ez, akkor nem vagyok benne biztos, hogy átváltoztatom őt. Nekem is kellett volna segítség és akkor nem öltem volna meg régi szerelmemet. De azok az idők már elmúltak. Megtörténtek, változtatni nem tudok rajtuk. - Nagyon jól megvannak... Őszintén nem tudom mit kéne róluk mondanom. - Kicsit zavartan megvakartam a tarkómat aztán pedig Dorotheara néztem újra. - Na és veled mi újság van? Mi szél hozott szerény kis hajlékomba?- Kérdeztem egy lágy mosollyal az arcomon.
Az a vicces, hogy ez a kellemetlen érzés csak a fejemben létezett. Mármint, hogy teher vagyok a számára, mert igazából soha nem éreztem így csak az agyamba van bekódolva valami ostobaság, hogy nekem nem szabad túl sokat a nyakára járnom, mert még a végén megunja és elküld engem a francba. Az pedig határozottan nem lenne jó, mert csak rá támaszkodhatok és senki másra. Nekem jelen pillanatban csak ő van és ezt egyáltalán nem bánom. Inkább legyen egy igaz barátom, akivel nagyon jól el tudok szórakozni, mint ezer hamisabbnál hamisabb. Plusz nincs olyan ember a földön, aki megértené, hogy mégis min megyek keresztül azt hiszem. Végül is nem kezdeményezhetek egyetlen egy beszélgetést sem azzal, hogy: Amúgy megöltem az apámat. Neked mégis mi a kedvenc színed? Ez annyira béna lenne. Soha nem ismerhetnének meg teljesen, mert titkokat kellene tartanom előttük és a titkok sosem segítenek egyetlen-egy kapcsolaton sem. – Pont én lennék az, aki nem kérne a segítségedből? Onnantól kezdve a nyakadban lihegnék egy örökkévalóságon át, szóval jobb lenne, ha átgondolnád még egyszer, nem? – Nem is igazán a vámpírlét számít nekem, hanem az erő, amire betegesen vágyom. Lehet, hogy a múltam miatt. Pontosan ezt nehéz megmagyarázni és nem is akarok mindent megmagyarázni. A pillanatnak kell élnem nem pedig mindenhez magyarázatot kötni. Nem mondom, hogy fejest ugrok mindenbe, de azért nem is gondolkozom halálra magam. – Ennek örülök, hogy megvannak. Hogy mi szél hozott? Á, csak a kávé illata vonzott. Amúgy nem volt igazán célom ezért fordultam meg olyan hamar. – Egyszerűen csak jól akarom érezni magam és ezért jöttem hozzá, mert ha valaki gondoskodik arról, hogy jó kedvem legyen és ne érezzem magam teljesen nyomorultnak, akkor az Ezio.
- Én átgondoltam. Más se tenne boldoggá. - Mondtam neki mosolyogva, hiszen tényleg kellemes volt már csak a gondolat is, hogy nem csak átmenetileg akar közel maradni hozzám, míg rendeződik az élete hanem jóval hosszabb ideig. Egy örökkévalóságon át. Érdekes, a mi fajtánk általában azt nem éri el sosem, bár… eléggé meghatározatlan fogalom, szóval nem fogom magamat lefárasztani egy hosszas gondolatmenettel mert megőszülök… Bár egy-két őszhajszálam van már így is, de nem gondolom, hogy túlságosan rosszul festek ezekkel. Csak még… karakteresebb leszek tőlük, ezzel tudom jelezni legalább, hogy nem csak egy kisgyerek vagyok már. Bár ugyanúgy mások is mondhatják rám, hogy idős vagyok már… Csodálkozom is azon, hogy Dorothea még a mai napon nem is szólított „papinak” ahogy legutóbb tette. Már kezdett az idegeimre menni azzal, persze a jó értelemben. - Ó, értem. Szóval nem a kellemes társaságom miatt jöttél. Ez szomorú… - Vágtam be egy kis tettetett szomorú arcot, aztán pedig mosolyogva löktem el újonnan magamat a konyhapulttól és sétáltam Dorothea mellé. - Fuh, igen… Ilyen közelről csak még inkább érződik, hogy rád férne egy fürdő. - Vetettem oda neki mosolyogva, kissé csipkelődve miután tovább sétáltam volna. Becsuktam az ablakot, aztán pedig füttyentettem egyet és Nymeria –a lányoméknak a husky kutyája, aki mostanában nálam éjszakázik- pedig kijött a hálóból, és leült a hátsó lábaira. - Nos, ő a mi „kis” kutyánk, Nymeria ismerd meg Dorotheat, Dorothea, Nymeria. - Mutattam be őket egymásnak. Nym egyből vakkantott is egyet aztán pedig kissé félénken sétált oda a nemrég érkezett lányhoz. - Tudja, hogy kiket kell bántani és kiket nem, de igen, szégyenlős szokott lenni az olyanokkal akikről tudja nem jelentenek veszélyt és meg kéne velük ismerkednie. - Mondtam mosolyogva miközben karba tettem a kezemet és odasétáltam melléjük.
– Ennek hiszed vagy sem, de nagyon örülök. – Örülök, ha boldoggá tehetem valamivel, hiszen ő is boldoggá tesz engem. Nélküle már valószínűleg megint egy üveg aljával szemeznék. Már unom az állandó másnaposságot és az ivászatot. Az egész annyira értelmetlen. Nem javít a helyzetemen csak minden másnap felkelek egy őrült fejfájással és az egész kezdődik elölről. Egy véget nem érő körciklus, amit ha akarnék se tudnék megállítani. Persze most sikeresen megállítottam, mert futás után, ahelyett, hogy hazamentem volna iszogatni inkább Ezio-hoz jöttem el, aki van azaz érzésem, hogy felbukkant volna nálam, ha nem jövök el és elég züllött állapotban talált volna. Én valahogy mindig akkor kezdek el iszogatni, amikor a sors valahogyan összegyúrja Ezio és az én utamat, úgyhogy mondhatjuk azt, hogy minden egyes alkalommal ilyenkor jó kezekben vagyok, hiszen az én őrangyalom mindig ott van a közelemben. – Sajnálom, hogy el kell szomorítanom téged, de a kávé viszi a pálmát. – Mondom vigyorogva, majd ahogy megállt mellettem a megjegyzésén akaratlanul is felkuncogtam és mellé még meg is forgattam a szemeimet. – Na, ez azért egy icipicit gonosz volt. – Mondom vigyorogva, majd az újabb főre pillantok, aki annyira eszeveszettül aranyos, hogy azt hiszem a szívem minden védelmezője megolvadt és boldogan engedték beszáguldani ezt a kiskutyát. – Óóó, istenem.. Hogy te mennyire édes vagy. – A hangomban érezhető a tiszta szeretet, amit az állatok iránt táplálok. Valahogy minden állatban megtalálom a szépet. Egy valami biztos. Sokkal jobb társaságot nyújtanak, mint az emberek többsége. Mikor odasétál hozzám óvatosan odanyújtom felé a kezemet, amit szinte rögtön meg is nyal, majd leguggolok hozzá és elkezdem dögönyözni. – Azt hiszem hivatalosan is lecseréllek. – Mondom Ezio-nak, miközben egy pillanatra sem hagyom abba a kutyus dögönyözését.
Nem értettem teljesen azt amit mondott. Miért ne hinném el azt, hogy örül neki? Hisz annyira sikerült megismernem már őt, hogy tudjam, jelenleg nálam nincs fontosabb személy az életében. Örültem, hogy végre én segíthetek valakin és nem csak fájdalmat hozok a fejükre. A 20. század elején tett dolgaimra nem vagyok büszke, na meg az az előttiekre sem, de most majd kicsattanok amiatt, hogy valakit túljuttathatok a nehézségein. A hirtelen felhozott átváltoztatásra gondoltam, és még mindig nem voltam benne biztos, hogy mit kéne gondoljak. Elvégre sok előnnyel jár a vámpírlét de az érmének is két oldala van. Ő viszont valószínűleg csak arra vágyott, hogy meg tudja védeni magát, mert ezáltal jelentős erőre tehetne szert. Bár én mindig azt mondom: „A hozzá értő kezében egy könyv is ugyanolyan veszélyes lehet mint egy kard.” Vagy bicska, fejsze, meg ilyenek. Nem szó szerint kell érteni az egészet, inkább úgy, hogy nem FELTÉTLENÜL kell erősnek lenni ahhoz, hogy meg tudjuk magunkat védeni. - Úgy érzem ti jóba lesztek. - Mondtam mosolyogva mikor Nym is a hátára dobta magát, hogy Dorothea megvakargathassa a hasát neki. Hihetetlen egy kutya, de tényleg. Olyan okos, hogy még ilyet sosem láttam. Mégis bizonyos szempontokban meg rendkívül veszélyes is tud lenni, legyen szó egy tolvajról, vagy betörőről. Mikor újra megszólalt akkor csak játékosan megráztam a fejemet. Aztán pedig hirtelen ötlettől vezérelve leguggoltam én is Dorothea mellé és megszólaltam. - Azért ő nem tud ilyet. - Azzal a lendülettel pedig közelebb hajoltam a lányhoz és megcsókoltam. Nem tudom mi miatt csináltam ezt, de csak remélni tudtam, hogy nem rontok el ezzel mindent.
Nagyon jól tudtam, hogyha valaki is szóba jöhet ezzel az egész átváltoztatós témával az csak Ezio. Még Ryan-t is megkérhetném, de eszem ágában nincsen. Lehet, hogy csak annyira kopogtatnék be hozzá, hogy hé, adj már egy keveset a véredből, de én ezzel nem elégszem meg. Tudom, hogyha segítségre lesz szükségem Ezio-ra számíthatok, de ha nem hozzá fordulnék elsőként biztos, hogy megharagudna rám, hogy előbb kértem meg az egyik exemet, aki magasról tesz a fejemre, hogy vámpírrá tegyen, mint őt. Ez pedig egyáltalán nem lenne helyes, mert tényleg számíthatok rá mindenben. El sem mondhatom, hogy mennyire hálás vagyok neki. Miatta halott az apám és miatt érezhetem úgy magam, mint egy szabad ember és nem kell félnem, hogy mi vár rám, ha befordulok az egyik utcasarkon. Miatta vagyok szabad. De, hogy mi ketten pontosan, hogyan állunk egymással azt nem tudom. Barátok vagyunk és nem igazán fejtegettük ennek a határait. Legalábbis azon éjszaka óta, amit nem bántam meg. A kutya egyszerűen a szívembe lopta magát az első pillanattól kezdve. Egy pillanatra sem bírtam abbahagyni a dögönyözését. Mindig is vágytam egy kutyára, de sosem kaptam meg. Így ténylegesen arra voltam utalva, hogy vagy egyedül vagyok, vagy pedig egy rakás ember lóg a nyakamban, akiket az apám azért fizet, hogy még véletlenül se tehessek semmilyen szórakoztató dolgot. – Nagyon is jóban. Imádom az állatokat. – A szemeim biztosan csillogtak, hiszen egy kutya annyi szeretet képes ébreszteni egy emberben, hogy azt egy kívülállónak nem lehet megmagyarázni. Meg kell mondanom, hogy Ezio lépése meglepett, de viszonoztam a csókját és kicsit bele is mosolyodtam, majd elhúzódtam tőle és még mindig ott volt az a bizonyos mosoly az arcomon. – Hát tud, csak az valószínűleg nem lenne ilyen jó érzés.. És az egész arcomat nyál borítaná be. – Mondtam kuncogva, de nem eresztettem el Ezio tekintetét.
Nymeria látszólag nagyon élvezi a helyzetét, bár melyik kutya ne élvezné ha ennyire szeretgetik őt? A mosoly az ő arcára is kiült, miközben a nyelve félig kilógott a szájából. Imádom ezt a kutyát, és látszólag ő is imád minket. Az embereket, vámpírokat, vérfarkasokat, mindenkit. Persze nála is vannak határok, mégpedig az, hogy kik azok az emberek és mit akarnak tőle vagy azoktól akiket szeret. - Ahogyan én is. Épp a napokban hozták át ide, semmi különösebb okot nem adtak rá de engem nem is izgatott. - Meglepettségét éreztem mikor egy pillanatig habozott, de aztán örömmel nyugtáztam azt, hogy viszonozza a csókomat. Miután elhúzódott tőlem az én arcom is mosolyra húzódott az övé láttán. - Néha az is kellemes tud lenni. Habár ennyire nem, mint ez. - Majd pedig újra demonstráltam azt amire értettem a mondatomat. Akármennyire is voltak fenntartásaim ezt az egészet illetően úgy érzem, hogy ezáltal csak még szebb lesz a mi kapcsolatunk. Lágyan csókoltam, aztán pedig miután befejeztük, egy kis pillanatra eleresztette Dorothea Nymeriát. Ő pedig már ugrott is ránk és mindkettőnket kapásból elborított aztán elkezdte mindkettőnk arcát nyaldosni. - Nymeria, nyugi van. Tudom, hogy szeretsz, de ennyire azért ne mutasd ki. - Mondtam mosolyogva neki, aztán pedig én feltápászkodtam és tálcán felkínáltam neki Dorotheat. - Vidd inkább őt, ne engem! - Mondtam neki mosolyogva, miközben áttornáztam a lányra Nymeriát és felálltam. Elmosolyodtam azon, hogy nem rég még pont erről beszélt ő is, hogy ha ő csinálná akkor inkább nyálazná végig az arcát. Hát… megtette.
Azt hiszem mondhatjuk azt, hogy gyerekkori álmom volt az, hogy legyen egy kutyám és most, hogy itt van velem szemben egy.. Hát nem tudom visszafogni magam. Az összes szeretet, ami a szívemben lakozott az állatok iránt most beterítette ezt az egyetlen egy kutyát, akinek a jókedve rám is kihatott mondhatni boldoggá tett engem is az, hogy egy kicsit kényeztethetem a kis szőrmókot. Komolyan nem értem, hogyan lehetséges, hogy valaki ennyire szeresse az állatokat. Na, jó.. Csak rájuk kell nézni és elolvad az ember szíve. – Egy ilyen kutyát rám is bármikor rám sózhatnának. – Mondom vigyorogva, majd egy kis meglepettség után viszonzom a csókját. Tényleg nem tudom, hogy merre haladunk és, miért és mennyire. Az egyetlen dolog, amit biztosan tudok, hogy nagyon jól érzem magam vele és azt hiszem ez az egyetlen dolog, ami jelen pillanatban különösebben számít. Mikor újra megcsókolt már több figyelmet fordítottam rá a kutya helyett és ezt azt hiszem ő is észrevette, de nem tetszett neki annyira. Hamarosan bekövetkezett az, amiről beszéltem. Először mindkettőnk arcát nyalogatta, majd pedig egyedül hagyott engem én pedig kuncogva tűrtem, ahogy a kutya nyalogat. – Na, jó.. Most már mindkettőt kipróbálhattam és tényleg lecseréllek. – Mondom nevetve, majd nagy nehezen kikúszok a kutya alól és letörlöm az arcomról a kutya nyálát, amiben az arcom jelen pillanatban nagyon gazdag volt.
Nem tagadom, kifejezetten örültem annak, hogy inkább tőlem akarta azt, hogy átváltoztassam. Nem lett volna harag a részemről akkor sem, hogyha úgy állít be hozzám de azért örülök, hogy így alakultak a dolgok. Csak egyelőre még hagyom érlelődni ezt az egészet, hogy ha akarja akkor meggondolhatja magát, de…. nem hiszem, hogy ez meg fog történni. Így vagy úgy, de nem fogom hagyni azt, hogy ártatlanokat öljön meg a vérükért. Tudom, hogy az emberek vére egyszerűen mézédes tud lenni a fajtánk számára, de ne menjünk már át átlagos polgárokból vérszomjas gyilkosokká. Habár nekem nem esik nehezemre gyilkolni, de nem ártatlanokat, hanem az ártatlanokért ölök. Olyanokért, akik nem érdemelték meg amit kaptak. Ilyen volt Dorothea is, habár őt sokkal jobban megismertem amit egyáltalán nem bánok, sőt… - Most hízeleg, de máskor pedig behúzza fülét farkát, hogyha nem kap kaját. Így is elég testes már, erre csak enni és enni akar.- Kicsit megpaskoltam a kutyusom oldalát, mert egyébként semmi baj nem volt a testfelépítésével. Szép, formás felépítése volt, ha akarnánk még valami versenyre is benevezhetnénk. Rendkívül erős kiállása van neki ha úgy adódik a helyzet de néha olyan tud lenni mint egy macska, aki csak bújik és bújik. Egy kisebb törlőkendőt kaptam fel a kezembe és abba töröltem bele a nyálas arcomat. Odaadtam egyet Dorothea-nak is, aztán pedig mosolyogva ráztam meg a fejemet. - Csak én tudok még olyan dolgokat is a nyelvemmel amit kutyának nem engednél, hogy csinálja. - Mondtam neki mosolyogva miközben felsegítettem őt a padlóról. Úgy húztam fel őt magamhoz, hogy arcunk megint csak néhány milliméterre legyen egymástól és úgy néztem a szemébe egy lágy mosollyal. - Bűn, hogy valakinek ilyen gyönyörű szemei vannak. - Egy lágy mosollyal néztem még mindig a szemeibe. Azok a szemek…
A mai napra tökéletes társaságot választottam magamnak, hiszen a kutya és Ezio együtt tényleg tökéletes boldogság bomba voltak a számomra. Már Ezio is tökéletesen el tudta érni, hogy boldogan távozzak, de senkinek nem kell rosszra gondolnia egyszerűen csak beszélgettünk, amitől annyira felszabadultam. Jobban, mint mások a szextől. Nekem ez is elég volt, hogy beszélgettünk és most ez a kutya, aki nem is lehetne édesebb, ha akarná se. Bár a csókokból nem kértem ennyit, hiszen az egész arcom nyálban úszott, amit hamarosan letöröltem. Nem a legkellemesebb pillanataim közé tartozott az egyszer biztos. Na, jó eleinte még tetszett. Mondjuk nem kellene panaszkodnom, hiszen úgy is le fogok majd zuhanyozni, mert futás után voltam, szóval nem nyálazta össze a kedvenc ruhámat vagy tette tönkre a tökéletes frizurámat. – Annyira aranyos, hogy már megzabálnám. Bár lehet, hogy neki ez volt a célja velem. – Mondom mosolyogva, majd a kutyát figyelem. Mennyivel jobb lett volna a gyerekkorom, ha van egy ilyen kutyám. De szokás szerint minden tiltott volt a számomra még egy kutya is. Felsegít a padlóról és a testünk egymásénak simul én pedig elmosolyodom a szavain. – Hmm. Nem is tudom, hogy vannak még ilyen vágyaim azok után, amit ez a csodálatos kutya nyújtott nekem. – Bökök a fejemmel a kutya felé, de a tekintetem teljes mértékben az övébe fonódott. A karomat lassan a nyaka köré fonom és a mosolyom levakarhatatlanul virít az arcomon. – Hmm. Úgy gondolod? – Mondom vigyorogva, majd közelebb hajolok hozzá és lágyan megcsókolom.
- Hát ez esetben tökéletesen egyetértek vele, mert nagyon édes vagy, valamint ajkaid olyan finomak mint a méz. - Mondtam mosolyogva. Örültem annak, hogy ennyire jól kijön Nymeria meg Dorothea, bár mit is várhattunk egy kutyától? Akitől nem érzi magát túlságosan veszélyeztetve attól azt várja el, hogy legalább akkor kényeztesse egy kicsit már. Olyan hálaképpen, hogy nem marcangolta szét. A lány szemében látott csillogás miatt pedig csak én is még boldogabb lettem. Örültem annak, hogy legalább most elfelejti minden problémáját. Bár elvileg nem kéne azoknak lennie neki, hisz az apja, aki az egész eddigi életét végigkísérte azzal, hogy szenvedést okozott neki, most már halott. Bár azt sem fogom sosem elfelejteni, mikor meghúzta a ravaszt utána milyen megkönnyebbülést éreztem Dorothean. Most ugyanezt érzem valamennyire, de a boldogság elnyomja ezt, amit a kutya, meg talán én okozok neki. - Nos, ezt még ki kell akkor derítenünk. - Mondtam mosolyogva miközben végig a gyönyörű kék szemeibe néztem. Tényleg nem túl gyakori, hogy valakinek ilyen szép szemei lehessenek, de talán pont ez volt az ami elsőre is elbódított vele kapcsolatban. Ahogyan a nyakam köré fonta karjait én úgy karoltam át a derekát. Elmosolyodtam lágyan a kérdésén aztán pedig gyengéden viszonoztam a csókját, utána pedig válaszoltam is. - Viszont néhány bűn is tud olyan mézédes lenni mint mondjuk az ajkaid. - Ezt pedig egy újabb csókkal fejeztem be, ami után újra megszólaltam. - Meggondoltad magadat a zuhannyal kapcsolatban? - Kérdeztem mosolyogva miközben végig őt pásztáztam a tekintetemmel.
– De mi van, akkor ha valaki nem szereti a mézet? Nem minden esetben jó ez. Lehet, hogy valaki a savanyú dolgokat szereti. Azért örülök annak, hogy mindketten szeretitek az ajkaimat. Egyiknek jobban, mint a másiknak természetesen. – Mondom vigyorogva. Annyira jó, hogy itt lehetek és nem érzem magam tehernek. Az pedig csak még jobban segít a dolgokon, hogy ez a kutya puszta jelenléte egy gyerekkori álmomat váltotta valóra. Akárhányszor meg akartam simogatni egy kutyát a parkban teljesen mindegy hány éves voltam mindig úgy kaptak fel és vittek a másik irányba, mintha valami aknamező felé közeledtem volna. Pedig a kutyák nem bántanak, ha érzik rajtunk, hogy nincsen rossz szándékunk. De azt hiszem már ezzel is csak büntetni akart, hogy semmi közöm nem lehetett az állatokhoz, akik talán valamennyire megértettek volna engem. Szavak nélkül is. Vagy egyszerűen csak meghallgattak volna úgy, mint Ezio ítélkező pillantások nélkül. – Időnk, mint a tenger. – Nem szeretnék semmit sem elsietni. Szeretném kiélvezni az apró pillanatokat, amikkel megajándékoz minket az élet és a lehetséges örökkévalósággal. Még nem döntöttem el teljes mértékben, hogy ez az, amit akarok, de nagyon hajlok rá. Remélhetőleg nem fog elütni egy busz megfosztva ettől a döntéstől az elkövetkezendő pár napban. – Túl jó kislány vagyok ahhoz, hogy bármiféle bűnt elkövessek. – Na, igen. Ez egy nagy hazugság, de nem hagyhattam ki. Az, aki embert ölt már az minden lehet csak nem jó. S, mivel én ezen már túl vagyok nem fogok úgy tenni, mintha én lennék a tökéletes Szent Szűz Mária. Egyik sem igaz rám, szóval.. Felesleges próbálkozni. – Igen, viszont egyedül ejteném meg, ha nem gond. De egy ingre szükségem lenne.. – Suttogom ajkaira majd ismét lágyan megcsókolom. Csak szépen lassan. Nem hajt minket senki és semmi.
- Ki nem állhatom a mézet, de ne akadékoskodj már annyit, ez csak egy szólás. - Mondtam neki mosolyogva miközben megráztam egy kicsit a fejemet amit sóhajtás övezett. - Na és melyik is az, amelyiknek jobban örülsz? Bölcsen válaszolj. - Mondtam szinte már suttogva, hisz eléggé közel voltunk egymáshoz és nem akartam túlságosan a fülébe ordibálni, és úgy gondolom így is tökéletesen megérti, hisz ANNYIRA halkan nem beszéltem. Dorothea mögé nézve láttam, ahogy Nym jó kutyaként ül és csak néz minket. Látszólag ő is tudja, hogy mikor kell minket zargatni és mikor lenne jó, ha békén hagyna minket. Az pedig még inkább imponált, hogy jelenleg Dorothea sem rohan egyből vissza a kutyához, hanem inkább élvezi ki ezt a közelséget olyannyira mint én. - Pontosan.- Mondtam neki mosolyogva. Egyelőre én sem szeretném túlságosan elsietni az egészet, hanem inkább haladjunk csak fokozatosan, szépen lassan. Ha tényleg szeretne vámpír lenni, akkor meg végképp felesleges sietnünk mert ott lesz nekünk az „örökkévalóság.” Legalábbis remélem, hogy ez számára sem csak egy hirtelen fellángolás. - Aha, én nem így emlékszem. Emlékszem, hogy miután végeztél az apáddal galád módon magádévá tettél engemet, mikor a házassági előttit bünteti a Nagy Könyv… Vagyis, úgy tudom, nem igazán olvastam el még azt sosem. - Vontam meg a vállamat, azért mondtam ezt, mivel rengeteg filmben és sorozatban nem egyszer mondták már ezeket, de hogy mi igaz belőle, mi nem… - Úgy értettem… - Ráztam meg a fejemet, hisz lehet kissé tényleg kétértelmű volt a dolog. Bár ezek a kétértelmű megszólalások ma nagyon mennek nekünk. Csókját viszonoztam miközben még inkább közelebb húztam őt magamhoz. Aztán pedig nyomtam még egy puszit a homlokára és megfogtam a kezét, hogy odavezethessem a fürdőhöz. - Törülközőt találsz bent, az inggel pedig majd itt foglak kint várni. - Mondtam mosolyogva, aztán pedig elengedtem. Elindultam a háló felé, egy ideig még tekintetem rajta maradt aztán kissé távolabb megszólaltam. - Gyakrabban hordhatnál ilyen nadrágokat. - Értettem ezt a feszülős futó nadrágjára, és próbáltam olyan hangerővel beszélni ami nem túl hangos de mégis hallja tökéletesen. Végül visszasétáltam, már egy inggel a kezemben a fürdő elé és hátamat a falnak támasztottam miközben vártam.
– Nem én lennék, ha nem kötnék bele a dolgokba. Mellesleg én szeretem a mézet, de le tudnék mondani, ha cserébe az összes darázs, méhecske elpusztulna és búcsút intene a világnak. – Szerintem azóta vagyok annyira allergiás a méhekre, mióta az egyik a pizsamámban érezte magát nagyon otthonosan. Csodálom, hogy ők nem tudták a szabályt, hogy a szobámba senki nem jöhet be este hét után, mert még a végén beszélgetnénk és, akkor lecsapna apám vasakarata és fejetlenül távozna az illető. Bár nem bántam volna, ha azt a nyamvadt bogarat lefejezi. Bár így is úgy rontottak be az őrök a szobámba, mikor sipítozni kezdtem, hogy csak na. A pisztoly rögtön a kezükbe volt, de az egész lárma egy darázs miatt volt. Egyiknek se tetszett, de számomra olyanok, mint mások számára a pók. Bár azokkal sem vagyok kibékülve. – Nem is tudom.. Ez annyira nehéz kérdés.. Adsz pár napot a gondolkodásra és, akkor a nyertes kap egy rózsát. – Talán semmit nem tudok komolyan venni. Legalábbis jelen pillanatban nagyon úgy néz ki, hogy képtelen vagyok úgy viselkedni, mint egy normális érett felnőtt. Egyszerűen csak minden pillanatban szórakozom, mert félek, hogy köddé válik, mégsem akarok túlságosan sietni Ezio-val. Bár már így is átléptem egy határt. Egyszer. Azóta próbálom visszafogni magam. – Szóval most azt akarod mondani, hogy te egyáltalán nem akartad és jóformán én erőszakoltam rád magam? Mert ebben az esetben nagyon visszataszító lény lehetek a számodra, de úgy rémlik te is nagyon élvezted a dolgot és fogalmazhatunk úgy is, hogy te voltál az, aki megrontottál. – Soha nem adom fel harc nélkül. Még akkor is, ha ez a harc pusztán szavakban dől el. A vereségemet azonban bármikor elismerem. Vagy nem. Teljes mértékben kedvfüggő. – Nem kell magyarázkodni. – Mondom nevetve, majd egyszerűen besétálok a fürdőbe és a megjegyzésére hátrapillantok vigyorogva. Ledobom magamról a ruháimat, amik mondhatni már rám tapadtak aztán pedig egyszerűen beállok a zuhany alá, ami kellemesen ellazítja az izmaimat. Nem akartam túlságosan sokáig a zuhany alatt ácsorogni ezért egy picit igyekeztem, de nem túlságosan, mert nagyon élveztem, ahogy a meleg víz beborítja a testem. Magam köré csavarom a törölközőt, majd kinézek az ajtón és kiveszem Ezio kezéből az inget. – Köszi. – Mondom és gyorsan egy puszit nyomok az arcára, majd odabenn gyorsan megtörölközöm és könnyedén kialakítok egy ruhát az ingéből. – Nos, hogy tetszik? – Teszem fel a kérdést, mikor kilépek a fürdőből.
Elképzelni sem tudtam, hogy milyen öröm járhatja át most Dorotheat. Végre van valakije, akiben megbízhat, akire támaszkodhat és mindezek előtt hosszú idő után végre szabad. Nem tudom, hogy miket csináltak vele a gyermekkorában vagy hogy miért, de nem akartam feltépni a múlt sebeit. Egyszerűen csak nem akartam neki fájdalmat okozni. Biztosan nem lehetett könnyű gyermekkora, abból is tudok erre következtetni, hogy milyen beleéléssel foglalkozott Nymeriával. Komolyan, olyan volt a helyzet, mint mikor sok-sok évvel ezelőtt vettem egy kutyát még a 10 évnél is fiatalabb gyermekeimnek és körbeugrálták azt a szegény kiskutyát. Bár nem éppen sajnáltam, mert a kutya valami eszméletlenül boldognak látszott, hogy mennyire sok szeretet kap mennyi embertől milyen módon. - Rózsát? Hm… Rendben, de ha én nyernék akkor fehéret kérek. Nem kékek, nem rózsaszínt, nem zöldet, fehéret! - Mondtam neki viccesen, hiszen semmi ilyesmire nem vágytam. Nem vagyok túlságosan nagy virág gondozó, mert… állandóan elfelejtem, hogy vannak. Ha valaki – Nymeria kivételével – látná amit csinálunk akkor biztosan csak a fejét fogná, hogy mennyire komolytalanak vagyunk felnőtt ember létünkre. - Ohh, nagyon is élveztem. A megrontással kapcsolatban pedig úgy érzem, hogy teljesen egálban vagyunk. - Nem vettem komolyan azokat amiket mondott, hisz mind a ketten eléggé komolytalanok vagyunk. Bár mielőtt a lányom feltűnt volna az életemben addig annyira komoly voltam, hogy az már fájt… Ha nem is a szó szoros értelmében. Azóta felszabadultabb lettem. Hátamat a falnak támasztva vártam, hogy kész legyen, aztán pedig akkor kaptam csak észbe, hogy mi történt mikor megszólalt. A kezemből ekkorra már eltűnt az ing is, ő pedig visszament a fürdőbe. Kicsit gyorsan történtek a dolgok így nem igazán tudtam reagálni. Mikor kijött akkor egy pillanatra a szavam is elakadt. - Vadítóan dögösen. Na de fordulj csak meg, hogy jobban szemügyre vehesselek. - Mondtam talán kicsit szemtelenül, de azért a poénosság is érződhetett a hangomban. Bár a látvány tényleg nem lett volna ellenemre.
Kezdőlap
