Hogyan is válaszolhattam volna bármit is a hangjára? Tudta ő anélkül is nagyon jól, hogy a majdnem ezer évemmel csak tudom, hol van az a bizonyos meghúzott határ, amit előjátéknál nem lépünk át. Hacsak nem szánt szándékkal akarjuk átlépni, de erről most szó sem volt. Kivételesen azok közé tartoztam, akik cserébe... khm.. vártam is valamit. Nem volt a szerelmem, hogy bármit is önzetlenül adjak neki. Múltkor így is az életemmel játszottam miatta.
Bevezettem ujjaimat is, hogy minél nagyobb gyönyör töltse el tudatát, és agyát, de amikor már úgy éreztem, hogy most már igencsak elég lesz, felegyenesedtem, és zihálva, tüzes tekintettel meredtem az ő tekintetébe.

Ami a nőkre tett megjegyzését illeti, csak vállat vontam. Mit tagadjam... imádtam a nőket. És hálát adtam az égnek, hogy nem születtem ferde hajlamokkal. Igen, nők nélkül azt hiszem hamar ki is nyírnám magam....
Nem tudtam tovább gondolkodni a témán, mert Erin végighúzta a mellkasomon a nyelvét, majd egyre lejjebb haladt, hogy nemsokára kiszaladjon egy hörgés a torkomon, ahogy eltűntem a szájában, és haját simogatva biztattam a folytatásra.
- Csak... ne siesd el... - súgtam halkan.

- Óh, értem. Habár kétlem, hogy én lennék az egyetlen nő az életedben. - mondtam, ám cseppet sem bántóan. Hiszen ha valakinek, hát az ő életének szerves része az, hogy nőkkel legyen. És megölje őket utána. Vagy éppen nem. Ki tudja? Ezt a szokását nem ismerem.
Tovább markoltam a tincseit, míg abba nem hagyta, és odahajolt hozzám, a hangjában egyből meghallottam a burkolt kérést, és a vágyat, ami ott égett a pillantásában is...
Felálltam, hogy pár másodpercre még a szemeit figyelhessem, de aztán lassan összecsuklottak a lábaim, hogy mellkasán végighúzva a nyelvemet, megtaláljam a végső célt, és egy őrjítő ritmust kerestem meg nyelvemmel, hogy így okozzak neki is kellemes momentumokat.

- Mert én kissé féltékeny típus vagyok - válaszoltam, felnézve rá. - És azt szeretem, ha nem kell osztoznom rajtad senkivel - temettem aztán vissza a fejem, de néhány perc után talpra álltam, és megszorítottam a kezét.
- Most te jössz - súgtam vággyal teli hangon. - Te még... sosem tetted meg ezt nekem...- közeledtem hozzá a csípőmmel.

Csak kuncogás szaladt ki a számon, de amint kihámozta magát a többi ruhából is, elengedtem. Így már túl komplikált lett volna simogatni őt, főleg hogy ezek után már nemigen hagyta.
- És miért jó az neked, ha a ház minden pontján... te jutsz majd... eszembe...? - kérdeztem de a végén már igencsak lihegve, és fel-felnyögve, hiszen nyelvével már teljesen máshol járt... a hajába túrtam, szinte így kérve tőle, hogy ne hagyja még abba, és lehunyt szemeimmel nyögtem fel néha, így jelezvén hogy mennyire tetsszik amit csinál.

- Küldök neked egy halom ruhát - lihegtem, mikor megéreztem magamon a kezeit, és hátrahajtottam a fejem, majd két mozdulattal megszabadítottam magam az utolsó ruhadarabjaimtól is.
- Ha most valaki lát bennünket... - mondtam kaján mosollyal. - Tudod, ez afféle biztosíték... hogy a lakásod minden pontján én jussak majd az eszedbe - térdeltem le elé, és mire válaszolhatott volna, nyelvem már a lábai között járt szorgalmasan.

- Nagyon úgy fest, hogy utánad mindig tennem kell majd egy látogatást a bevásárlóközpontba. - jegyeztem meg, mikor láttam a kezeiben maradt, széttépett bugyimat, majd hogy érthetőbbé váljon, a haszontalanná vált felsőkre siklott a tekintetem, de nem foglalkoztam ezekkel tovább, mert ujjai rögtön kényes pontomra tapintottak, és ott kezdtek kényeztetni.
Felnyögtem, és egy pillanatra lehunytam szemeimet, de mikor a kezei arcomra siklottak, és nadrágja már szabaddá tette, az én kezeim sem voltak tétlenek: odanyúltam, hogy izgatni kezdjem merevedő férfiasságát, de közben újra szájára tapadtam.

- Mmmm, a meglepetések embere vagyok -dünnyögtem, miközben szünet nélkül simogatta a csípőmet, aztán egy rántással megszabadítottam a bugyijától is, hogy kezem akadálytalanul juthasson el combján át a legforróbb pontjáig.
Élveztem a hangot, ahogy felnyögött, fél kézzel pedig kigomboltam a nadrágomat, hogy ő is bátran hozzám férhessen.
- Én is szeretem a kényeztetést - fogtam arcát a kezembe, hogy kénytelen legyen rám nézni, majd rámosolyogtam.

Meglepett azzal, mikor közölte, hogy velem volt utoljára. Pedig annak már megvan pár napja. És nyilván ő nem olyan férfi, akinek nehezére esik bármelyik pillanatban igézés nélkül nőt szerezni.
- Most megleptél. - reagáltam csak ennyivel, de nem tiltakoztam az ellen sem, mikor megszabadított a felsőmtől, és az ő inge is a földön végezte, eléggé megtépázott állapotban.
A hajába túrtam, jólesően lihegve máris, mikor ritmusokat váltva kezdte el kényeztetni melleimet, és hátrahajtottam az üvegablaknak a fejemet, miközben csípőjét szünet nélkül a combom simogatta.

- Veled voltam utoljára - mormogtam, mikor Tatia az ablakba ült, és végigtapogatta a mellkasomat. - Ne csodáld, ha ki vagyok éhezve rád - téptem le magamról az inget, nem törődve a gombokkal, aztán ugyanilyen "kíméletességgel" bántam Erin felsőjével is, hogy szinte azonnal letámadjam ajkaimmal a mellét, felváltva cirógattam nyelvemmel a bimbóit keményen, és finoman, míg meg nem hallottam, hogyan kezdi kapkodni a levegőt.

A szavak megformálásához most nem volt hangulatom, mert anélkül is kifejezhettem én mindent, nem kellettek ide nagy szavak... és nagyon úgy tűnt, hogy amúgy is egy felé fog elterelődni a téma.
- Az ablakban? - kérdeztem meglepetten, de csak egy pillanatig tartott ez. Tetszettek a szokatlan helyzetek, és helyek, ezeknél soha nem kellett kétszer kérni.
Odaültem az ablakpárkányra, és egyik lábammal közelebbvontam a csípőjénél fogva, kezeim meg végigtapogatták mellkasát. - Régen lehetett már nővel dolgod, ha már ez a röpke pár másodperc ennyire tűzbe hozott.. - siklottak lentebb ujjaim, hogy kitapintsam a nadrágján keresztül férfiasságát.

- Ezt örömmel hallom - mondtam vad örömmel, és átfogtam a derekát, mikor a számra tapadt, lázasan viszonozva a csókját.
- Na, EZ volt az, ami hiányzott. Többek között - sóhajtottam, majd megragadtam a kezét. - Gyere... gyere velem - húztam az ablakhoz. - Itt akarom... az ablakban... hogy lássák... - lihegtem.

Én magam is sóhajtottam egyet, majd feltérdeltem a fotelban, és úgy másztam oda hozzá, hogy a szemeibe nézhessek egészen közelről.
- Lett volna alkalma másnak átvennie azt a helyet. De nem volt kedvem átengedni neki. - jegyeztem meg csak úgy magánjellegű kijelentésként, és elmosolyodtam, hogy egy másodperc múlva már beléfojtsak minden szót egy kissé szenvedélyesre sikerült csókkal.

- Az isten szerelmére, miért kell mindig ilyen komplikáltnak lenni? - sóhajtottam. - Nekem például hiányoztál. Látod, én tudom - tártam szét a kezem. - Vagy talán azóta átvette a helyem valaki az ágyadban? - biggyesztettem le az ajakamat. - Azt nagyon nem szeretném.

Csak egy újabb vállvonás volt a reakcióm arra, miszerint nem kever engem össze az anyámmal. Ami szép is, meg jó is, de tény, hogy abszolúte összekuszál mindent. Az én fejemben legalábbis.
- Hát, ha azt mondom, hogy nem hiányoztál, akkor megsértődsz. Ha viszont azt mondom, hogy hiányoztál, saját magamat festem le gyengébb színnel. - mosolyodtam el, amikor odaült a fotel karfájára. - Úgyhogy még gondolkodnom kell, hogy mi a helyes válasz.

- Ugyan már - ráztam a fejem. - Nem vagy pótlék, de ezt te is nagyon jól tudod. Nem keverlek össze titeket - vontam vállat, majd - ha Mohamed nem megy a hegyhez alapon - én léptem oda a fotelhoz, ahol ücsörgött. - Szóval azért ugye hiányoztam kicsit? - kérdeztem a karfára ülve, és megsimogattam a nyakát.

- Nem, ketrecharc nem volt. Helyette volt egy kis fojtogatás... de azt hiszem, rájött, hogy engem se viaszból faragtak, és törlesztek... - masszíroztam a saját nyakamat, de közben egyértelművé tettem azt is, hogy Tatia valószínűleg ugyanígy tett, mikor távozott innen.
- És nyomatékosította, hogy ugyanolyan vagyok, mint ő, még ha soha nem is találkoztunk előtte. És gondolom elárultad neki, hogy összeszűrtem veled a levet. Tehát a hecc kedvéért megkaptam a "Tatia pótlék" jelzőt is. - vontam egyet a vállamon.

Oké, most meglepődtem.
- Nocsak - vontam fel a szemöldökömet. - Tatia itt járt? Ketrecharc is volt? - tettem fel a lábam az asztalra kényelmesen. - Mesélj - biztattam Erint, majd megütögettem a térdem. - Mellesleg, igazán közelebb jöhetnél közben.

Megforgattam a szemeimet egy vigyorral a képemen, mikor az első mondat elhagyta a száját, de nem feleltem rá semmit, tovább kortyolgattam az italomat, közben már felhúzva a lábaimat, hogy átfonjam rajtuk a karjaimat.
- Az anyámnak? Biztosan el lesz tőle ragadtatva. A tegnapi látogatása alkalmával már kifejezte, hogy mennyire örül a részvételemnek az ellene irányuló bosszúdban... - fintorodtam el. A részletekről inkább nem beszéltem. Minek is?

- De, már elég régen mentem el - válaszoltam kissé kétértelműen, majd átvettem a poharat.
- Mitől vagyok vidám? Mert most valahogy jól mennek a dolgaim. Mikael ellenére is - válaszoltam. - És szeretem, ha minden úgy történik, ahogy én akarom. Mellesleg, küldtem anyádnak némi ajándékot. Bár nem hiszem, hogy a verbénás támadást a kedvencei közé sorolná - kortyoltam bele az italba.

Felkaptam a fejemet egy hang hallatán, de nem néztem oda, anélkül is pontosan tudtam, hogy kit fújt ide a déli szél.
- Azt azért nem mondanám, hogy kontrol nélkül. - feleltem csak ennyit, majd a szemeibe néztem egy rövid ideig, míg leült mellém. - Óh, pedig alig mentél el. - msolyogtam rá nyájasan, de végül felálltam és elsétáltam egy másik pohárért. TÖltöttem bele a whiskyből és a kezébe adtam.
- Mitől vagy ilyen vidám? - mértem végig az arcát.

(M.F. utcái)

Nem vacakoltam a kopogással, kinyitottam az ajtót, és lazán besétáltam, megállva a nappali ajtajában, majd karba font kezekkel az ajtófélfának támaszkodtam, onnan néztem Erinre.
- Imádom, ha egy nő kontroll nélkül iszik. Szexi - jegyeztem meg. - Azt viszont elvárom, hogy meg is kínáljon - sétáltam be, és levetettem magam a kanapéra. - Hiányoztál baby - vigyorogtam el magam.

- Vízesés -

Hazaérve az első, amiért nyúltam, egy üveg whisky volt. Nos, igen. Általában nem igen voltam hozzászokva ahhoz, hogy egy pasas annyira hűséges a barátnőjéhez. Főleg nem egy Lockwoodtól vártam, de mindegy is, ha nem jött össze, hát nem.
Levetettem magamat a kanapéra, felraktam a lábaimat, és belebámultam a sárgás folyadékba. Kis szerencsével Tatia most békén hagy egy ideig.

Ellökte a kezemet magáról, és csak összeszűkült szemekkel néztem utána. Jellemző. Annyira jellemző. Mintha magamat láttam volna ebben a mozdulatban. És ahogy kisétált... le sem tagadhattam volna, hogy a lánya vagyok. Még ha próbálkozom is vele. De egyszerűen nem megy, hát mit tegyek?! Túlságosan gyűlölöm őt ahhoz, hogy képes legyek változni. De talán azt, hogy majdnem olyan vagyok, mint Ő.. tudom használni ellene. Méghozzá igencsak rendesen.
Elvigyorodtam. Ezt ki kell szellőztetni a fejemből. A találkozást mindenképpen. És minden egyéb elérzékenyülést, őszinteséget, és jóságot, ami a napokban rámtört.

- Vízesés -

Egy másodperc sem kellett hozzá, most az én fejem csapódott a falhoz és ezzel a lépésével Erin kicsikart belőlem egy elismerő pillantást. Na, legalább most már tudom, hogy őt sem kell félteni, ha arról van szó és hogy nem csak a szája nagy.
- Ne akarj az utamba állni Erina, világos? - Egy laza mozdulattal ellöktem a kezét a nyakamról, hogy kibontakozhassak a szorításából. - Csak te kerülnél ki vesztesen a helyzetből. - Az ajtó felé indultam, de egy pillanatra megtorpantam és visszafordultam hőn szeretett lányom felé.
- Nem tudod, mire vállalkoztál, ha ellenem indulsz. Jobban jártál volna, ha csak egyszerűen a lányom maradsz. - Még utoljára végignéztem rajta és lassú, kimért léptekkel távoztam. Nem siettem én sehová.

Charlotte birtoka